Lou & Lilah

Mostohának éreztem a helyzetet, amibe keveredtem, szó sem volt arról, hogy ne lenne így. Ugyanakkor képtelen voltam már egy ideje magammal és azzal a jellemmel harcolni, amivé az idő formált. Nem tudom, hogy mennyire jellemző az árva fiúkra az, hogy annyira forróvérűek lennének, mint amilyen én is vagyok, de összességében nem nagyon volt okom a panaszra. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a gyerekkel kivételesen bántak. Nekem nem kellett attól félnem, hogy lelopják rólam a ruhákat, mivel folyamatosan foglalkoztak velünk. A cél a közösségek építése volt, ami nem egyenlő a leépítéssel. Talán nem voltak szüleim, de szerencsés voltam, mivel több nő is a saját gyermekeként szeretett, illetve olyan szerzetesek neveltek engem, akiket a testvérükre emlékeztettem. Ezáltal nekem is megvolt a magam családja, még ha ez nem is volt teljesen olyan, mint amit átlagos értelemben gondolunk családnak. Ettől függetlenül egészen addig nagyon boldog voltam, amíg a nyakamba nem szakadt a felnőttek élete és ezzel együtt a valóság is, amiben benne ragadtam.
A tény, hogy még az olyan embereknek is van családja, amilyen én vagyok, nem sokat segített rajtam. Úgy éreztem, hogy az életem most már egy merő káosz, hogy minden, amit magamról tudtam, talán sosem volt igaz. Hogy felnőttem valahogy, lett belőlem valaki, de onnantól kezdve, hogy én már Daemon Salerno voltam, nem pedig Louis Abraham York… Gyakorlatilag átéreztem, hogy milyen az, amikor egy életen át felépített épületet, ami tele volt emlékekkel benyomásokkal, élettel lerombolnak, és valami újat kell felhúzni a helyére. Jelenleg üresnek és jelentéktelennek tartottam saját magam. Mintha soha nem is lettem volna. Ez pedig kikészített és felidegesített.
Az utóbbi időben valahogy semmi nem úgy zajlott az életemben, ahogy az számomra ideális lett volna. Nem vagyok olyan személy, aki áltatná magát, pontosan tudom, hogy senkinek sem könnyű vagy habostorta az, amiben benne van. Nem kaptunk egyenlő lapokat, ezért a legtöbb esetben nem voltam féltékeny másokra. Még Sorenre sem, aki egyértelműen attraktívabb volt nálam, ha azt nézzük, hogy sokkal több pénze van, emellett a szülei megtanították viselkedni és történetesen ugyanabba a lányba volt beleesve, akibe én is… De bíztam Isában és abban, hogy ha a fiú eddig nem gondolta azt, hogy tönkre kell tennie mindazt, ami köztünk van, akkor a jövőben is így maradnak a dolgok.
- Lehet, hogy én vagyok az erősebb – úgy ráztam meg előtte a kezemben tartott bizonyítékot, mintha legalábbis azzal próbálnám megfenyegetni – De nem az én táskámat akarták ellopni a te közeledben, utána pedig nem én kerestelek meg azzal a ténnyel, hogy szerintem testvérek vagyunk.
Ez így kimondva még mindig nonszensznek tűnt. Világ életemben Stellát neveztem a nővéremnek, most pedig gyakorlatilag egy olyan nőnek nézek a szemébe, akinek, ha jobban megnéztem a vonásait, tényleg sok hasonlóságot láttam magunk között. A sötét szeme, és a bőrszíne, a haja mennyisége és az arcvonásai is jobban hajaztak az enyémre, mint bárki másé, akit eddig ismertem.
Amikor elnevette magát, én is éreztem, hogy a vonásaim megkeményednek. Talán ez a helyzet nem csak nekem volt idegen és ijesztő, de az biztos, hogy én voltam az utolsó, aki most képes lett volna így lereagálni ezt a dolgot. Még akkor is, ha teljesen önkéntelen volt a részéről ez a reakció.
- Talán te semmit – összeszűkültek a szemeim, ahogy közelebb sétáltam és rápillantottam – De mi a fenéért vagyok olyan érdekes, hogy ennyire az életem része akarj lenni?
Nem akartam feltétlenül minden olyan dolgot a nyakába varrni, amiről vagy nem tudott, vagy nem is tehetett. Attól pedig csak érezném magam szarabbul, ha most felsorolnám az életemnek azokat a pontjait, ami miatt tök sok hátrány érhetett volna. Végső soron az igazság, hogy szinten nincs senkim, attól még nagyon is ijesztő volt. Ha Isával szakítanánk, tényleg szinte magamra maradnék, úgy pedig már abban sem vagyok biztos, hogy lenne valami értelme a létezésemnek. Soha nem szenvedtem depressziótól, de az utóbbi időben felejthetőnek, haszontalannak éreztem magam az pedig, hogy a munkatársaim a barátaimmá váltak és előttük ugyanolyan derűsnek kellett lennem, mint amit megszoktak tőlem, nagy terhet rakott a vállaimra.
- Te pedig hülye kérdéseket teszel fel – még mindig dühös volt a hangom, de legalább nem kiabáltam – Egyetlen pillanatra képzeld magad a helyembe és mondd azt, hogy nem ugyanezt tennéd. Szétvet az ideg attól, ami körülöttem történik és minden szál hozzád vezethető vissza. Szerinted az normális?
Nagyon reméltem, hogy válaszokat kapok majd tőle a kérdéseimre, ugyanis az utóbbi időben egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy elveszítem a józan eszem. Összességében nem voltam híres a hidegvéremről, de soha nem volt teljesen problémamentes az életem, mégis mindig mindent megoldottam. Az a tény, hogy ez a helyzet most más, talán már egy kicsit meg is őrjített, viszont nem használhattam ki a kapcsolataimat arra, hogy a nyakukba tegyem a problémámat.
- Akkor mit tehetnék ezzel az egésszel? – túl agresszív vagyok, tudom. Más kérdés, hogy nem tudok tenni ellene semmit – Üljek ölbe tett kézzel és várjam meg, hogy ne mondj el nekem semmit? Nekem éppen az életem hullik szét, mert féltestvérek vagyunk, de ezt te teljességgel leszarod.
Talán én is csak arról tudtam beszélni, hogy velem mi van, de az a tény, hogy erről nem beszélhetek senkinek megint csak azt erősítette bennem, hogy gyakorlatilag egyedül vagyok a világ ellen, mint ahogy azt már megszoktam. Ha Isa elől eltitkolom a dolgokat és feszültnek lát, az megint csak ellentétet szül közöttünk. Annak a gondolata, hogy a kapcsolatunk mennyire ingoványos lábakon áll jelenleg, gyakorlatilag azt eredményezte, hogy ha hallgatok Delilah-ra akkor elveszítem az embert, akit a legjobban szeretek. Ettől a gondolattól összeszorult a gyomrom és kiszáradt a torkom. Ha már Isa sem lesz nekem, akkor tényleg semmi nem marad abból, amit magamból ismerek.
- Én csak egy gyerek vagyok – ezen a ponton már túlságosan is nyugodt volt a hangom, és mivel már tényleg nehezen bírták a lábaim a súlyomat inkább leültem – Aki semmit nem tud. Akkor sem tudnának felhasználni, ha akarnának.
Az ujjaimat összefűzve támasztottam meg a fejem mellett, majd párszor beletúrtam az amúgy is kócos tincseimbe és halkan felsóhajtottam. Soha nem próbáltam meg elképzelni azt, hogy milyen a családom. Ahogy abba se gondoltam bele korábban, hogy a szüleim okkal mondhattak le rólam. Nem akartam engedékeny lenni velük pont azért, mert én az egész életemet képes voltam megoldani. Az pedig, amit Delilah mondott nekem, egyre inkább aggasztó volt. Mi van akkor, ha nem tudom kezelni azt, amibe annyival keveredtem bele, hogy egyáltalán megszülettem?
- Nekem nincs anyám – alig volt több a hangom suttogásnál, ezen a ponton pedig már képtelen voltam tovább türtőztetni magam, én is éreztem, ahogyan a szempilláim mögül kibuggyan egy könnycsepp és végiggördül az arcom – Ma tudtam meg, hogy pontosan mikor van a születésnapom, mert valaki otthagyott egy kukában. Eddig azon a napon tartottuk, amikor megtaláltak.
Képtelen voltam rá vagy a telefonra nézni, az agyamban még mindig a magáról elmondott információk visszhangoztak, közben pedig egy hangos sóhaj kíséretében igyekeztem összeszedni magam. Némi gondolkodás után felálltam és mégis vetettem rá egy pillantást.
- Én csak Louis Abraham York akarok lenni. Az egyetlen vágyam az, hogy átlagos lehessek – úgy töröltem le az áruló könnycseppet, mintha soha ott sem lett volna – Talán hiba volt idejönnöm, mert most már annyira sem találom a helyem a világban, mint eddig. Nem akarok beszélni vele, mert nem tudom mit kellene mondanom neki, vagy neked. Úgy érzem, hogy ez sokkal bonyolultabb és ennek ellenére sem válaszolsz a kérdéseimre.
Biztos vagyok benne, hogy nem volt túl felnőttes, ahogy ezt az egészet elintéztem mégis az ajtó felé kezdtem el szédelegni. Ezen a ponton már tényleg nem tagadhattam tovább a tényt, hogy utolért a sorsom. Mégsem voltam képes elfogadni azt, ami velem történik.

Outfit | Words: 1 234

Lou & Lilah

Amikor kisgyerekként próbáltam rájönni a világ rendjére és annak működésére, valahogy az tűnt nekem normálisnak, hogy a gyerekek, együtt élnek, csoportokban egy árvaházban. Furcsa volt, amikor odakerültek az idősebbek, mivel én gyakorlatilag amióta az eszemet tudtam, egy ilyen helyen nőttem fel. Az a szülőlátogatás, amit először tapasztaltam, eléggé megijesztett. Nem igazán tudtam, hogy miként kellene kezelnem a szituációt, de mivel kisgyerek voltam, azt a képet sikerült összerakni a fejemben, hogy valószínűleg a szüleink jöhetnek vissza értünk. Ez akkor kezdett árnyalódni, mikor Stella nem volt hajlandó elhagyni az épületet nélkülem, később pedig meghallottam arról beszélni az apácákat arról, hogy nagyon sok gyerek van, és már nem nagyon tudnak minket hova rakni, de bizonyos gyerekeket valamilyen oknál fogva nem akarják örökbe fogadni az embereket.
Egy voltam ezek a gyerekek közül én is. Magam sem tudom, hogy pontosan mi volt a dolog oka, de minden alkalommal, mikor tükörbe néztem, határozottan rájöttem, hogy a legjobb indulattal sem nevezhetem magam fehérnek. Emiatt pedig, most így felnőttfejjel már egyértelművé vált az, hogy pontosan miért nem vittek el magukkal annak idején. Idővel ezt a helyzetet megtanultam kezelni, azonban nem voltam jó az újdonságok befogadásában. Éppen ezért is éreztem elég nagy nyomást magamon a dolgok alakulása miatt. Miként tehetném rendbe magamban azt, hogy megtalált a testvérem, amikor én már hallani sem akarok a család fogalmáról? Megtanultam boldogulni úgy, hogy egész életemben magamra, és arra a kevés emberre támaszkodtam, akiket szerettem. Talán tehernek éltem meg azt, hogy a legtöbb embernek nem beszélhettem az árvaságomról, vagy nekem nem voltak családi sztorijaim, közös kirándulások, ebédek, nem volt ballagási vacsorám anyával és apával. Ugyanakkor valahol én magam is tudtam, hogy mindez egyfajta szükséges rossz. Boldog életem volt, ennyi kellemetlenséget el tudtam viselni annak érdekében, hogy a rólam alkotott kép ne sérüljön. Ez nem ugyanaz, mintha arról hazudnék valakinek, hogy az új hobbim az emberölés lett.
Talán elgondolkodtató volt a tény, hogy én magam kerestem fel a nőt. Főleg annak tudatában, hogy hallani sem akartam arról, hogy mi ketten testvérként próbáljuk meg élni az életünket. Ő és én nem fogunk tudni helyrehozni 20 elcseszett évet, és nem láttam annak értelmét, hogy ennek az illúzióját egyáltalán megpróbáljuk fenntartani. A végén mind a ketten meg fogunk sérülni, és csak rosszabbá tesszük egymás és saját magunk dolgait. Viszont, ha valamit nem tudtam megemészteni, azok a folyamatosan visszatérő gondolataim voltak, amik ugyanazt mantrázták a fejemben végig: Daemon Salerno, 1999. május 21, Chicago. Talán valahol mindig is tudtam, hogy nem teljes mértékben hülyeség az, amit Delilah állított nekem. Viszont nem volt kizárt az sem, hogy ezzel próbál magához édesgetni a nő, és valójában ő küldte az üzeneteket. Remegtek az ökölbe szorított kezeim, miközben próbáltam valamilyen szinten kontrollálni az érzéseimet, de aztán ez az áruló nőszemély ajtót nyitott… Nekem pedig meg kellett állapítanom azt, hogy hasonlítunk egymásra. És hülyének néztem magam, amiért korábban ezt nem vettem észre.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés lenne csak úgy bemenni hozzád – mivel nem feltétlenül éreztem normálisnak azt, ami az elmúlt időszakban zajlott, határozottan megvetettem a lábam az ajtóban – Egyedül vagy? Akkor hajlandó vagyok bemenni.
Ha pedig nem fog igazat mondani neki, akkor akár az ő lelkén száradhat az életem. Jelen helyzetben nem voltam biztos abban, hogy a találkozásunkból egyáltalán mennyi volt igazi, és megrendezett, de kifejezetten zavarban éreztem magam attól a ténytől, hogy ennyi véletlen dolog történt velem mostanában. Valaki biztosan megszervezte ezt az egészet, de mi a fenét tudnék nyújtani bárkinek? A legdrágább kincsem egy Iphone X volt, amit a sportteljesítményemmel nyertem el évekkel ezelőtt.
Amint megkaptam a várt válaszom, rögtön beléptem az ajtón, de az előszobában megvetettem a lábam. Világ életemben makacs voltam, és ha már ki tudja milyen helyzetbe keveredtem, akkor szerettem volna legalább könnyű menekülési lehetőséget tudni magamnak… Vagy éppenséggel fegyverként használni az esernyőt, amit azonnal észrevettem az egyik sarokban.
- Ha bármire készülsz… - egészen fenyegető volt a hangom, ahogyan a fogaim között szűrtem a szavakat, ezzel pedig magamat is megleptem. Nem szoktam így beszélni másokkal, általában odafigyelek arra, hogy minden szituációban önmagam maradjak. Pontosan tudtam, hogy ilyenkor nem szimplán ijesztő, hanem szörnyű vagyok.
- Szerintem nagyon sok mindenre tudnál válaszolni – én magam nem foglaltam helyet a konyhában, egyszerűen megálltam az ajtóban, és onnan figyeltem a nőt – Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? Miért találkoztunk mi ketten? Hidd el, ha valakinek, akkor nekem biztosan nem elég drága az életem ahhoz, hogy egyáltalán a kisujjadat megmozdítsd azért, hogy eltűnjek.
Ezen a ponton talán túl sokat beszéltem, és a filmekben ilyenkor szokták beverni az olyan alakok száját, mint amilyen én is vagyok most. Ennek ellenére nem éreztem azt, hogy félnivalóm lenne, mert lényegében igaz volt az, amit mondtam. Ha Daemon Salerno egyszer meg is született, és tényleg én vagyok ő, akkor sem jelent már túl sokat.
- Annyit tehetek érted, hogy a szavamat adom arról, hogy ezt az egészet titokban tartom – ennél jobb ajánlattal nem tudtam szolgálni – Nyugodtan szólhatsz a haverjaidnak, hogy tartsanak szemmel, de ígérem nem fogok gondot okozni, mert én Louis York vagyok, nem pedig Daemon Salerno. És szeretném, ha ez a jövőben sem változna.
Elég nyomatékos volt a hangom. Én részemről be is fejeztem ezzel azt, amit mondani akartam neki, de nagyon kegyetlen lett volna őt egyszerűen itt hagyni minden szó nélkül. Szóval nem tettem meg, inkább beljebb léptem a konyhába és vártam egy másodpercet. Ami épp arra volt elég, hogy egy picit jobban meg merjek bízni benne, mivel senki sem ugrott ki az ajtó mögül azért, hogy leüssön.

Outfit | Words: 896

Lou & Lilah

Amint kiléptem a lakókocsink ajtaján, rögtön megpillantottam valamit, ami mintha az ajtó közül hullott volna a lábaim elé. A fehér borítéktól egészen összeszorult a gyomrom, nagyokat nyeldesve nyúltam érte. Az utóbbi időben lelkileg szörnyen megterhelő volt számomra, mivel sokkal inkább megviselt annak a ténye, hogy az állítólagos családom felbukkanhatott. Mivel árva vagyok, titokban elég sokszor elképzeltem azt, hogy egyszer tényleg elém fognak kerülni. Minden alkalommal megfogadtam magamban, hogy nem fog megviselni és gond nélkül el tudom majd őket utasítani, de már hetek teltek el a Delilah-val történt találkozásom óta, és még mindig ő jár az agyamban. Hirtelenjében, sok minden kezdett el bennem kavarogni, de leginkább az volt az ijesztő, hogy minden alkalommal amikor tükörbe néztem, egy-egy hasonló vonást felfedeztem magamon, ami a nőn ugyanúgy megvan. Ezek pedig egyáltalán nem hagytak nyugodni.
Az ujjaim remegtek, amikor a boríték után nyúltam, a félelem viszont akkor borított el igazán, amikor a saját érettségi tablómat találtam benne, a kép hátoldalára pedig a következő volt írva: Daemon Salerno ,1999. május 21. Chicago.
Pillanatok alatt csúszott ki a fénykép az ujjaim közül, én pedig csak próbáltam feldolgozni mindazt, ami valóban megtörtént ebben a pillanatban. Miért kell ezeken most keresztülmennem, ha egész eddig közöm sem volt a családomhoz? Teljesen jól megvoltam nélkülük is, és egyáltalán nem most akartam elkezdeni az ismerkedést.
Arra készültem, hogy a képet összetépem és kidobom a borítékkal együtt, viszont ugyanúgy észrevettem az arra írt címet, ami eddig elkerülte a figyelmem. Ebben a pillanatban pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ha most nem teszek pontot az ügy végére, akkor lényegében cseszhetem az egészet.
Metrora kellett szállnom annak érdekében, hogy eljussak a megadott helyre, és még onnan is buszoztam egy darabig. Minél közelebb kerültem a telefonomban beállított, Google mapsen megkeresett címhez, annál jobban dobogott a szívem a torkomban. Utólag gondoltam át azt, hogy akár veszélyes is lehet idejönni, de mégsem hátráltam meg. Egyszerűen képtelen voltam már arra gondolni, hogy a szőnyeg alá söpörjem, mint azt a tényt, hogy Delilah akár a féltestvérem is lehet.
Gyors léptekkel szálltam le a buszról és indultam meg a lakás felé. Szerencsémre a lépcsőház ajtaja nyitva volt, így elkerültem azt, hogy felcsengessek. Valamiért fölényben éreztem magam amiatt, hogy most a meglepetés erejével tudok támadni, ez pedig adott némi magabiztosságot és erőt.
Amint megtaláltam a lakást, rögtön ráfeküdtem a csengőre, egy csepp türelem és jóérzés sem volt bennem jelenleg. Mivel csak arra vágytam, hogy választ kaphassak a kérdéseimre, ezt pedig egyetlen személytől kaphattam meg jelenleg… Aki az ajtó túloldalán volt.
Talán erős lenne azt állítani, hogy nem számítottam a nőre, viszont amikor megpillantottam az állítólagos családtagomat, köszönés nélkül nyomtam a kezébe a borítékot a fényképpel.
- Magyarázatot akarok, méghozzá most – a hangom természetellenesen nyugodtnak hatott, de ennek ellenére is iszonyatos feszültség érződött közte és köztem – Lehetőleg gyorsan.

Outfit | Words: 456