Chloe

A nagymama szerint rá hasonlítok a legjobban, de lehet, hogy csak azért ennyire elfogult velem kapcsolatban, mert az ő középső nevét örököltem. Szerinte a francia vér miatt lettem az, aki és az arcom is azért ennyire szépen szimmetrikus, vagy legalábbis annak látszódó, illetve rendelkezik jó vonásokkal.
Hát, az igazság az, hogy egyet tudok érteni vele és ezt nem azért mondom, mert annyira önelégült lennék. Sokan persze ezt állítanák, egoistának neveznének és olyan embernek, akinek csak a külsőség számít. De ugyan már, azzal szerintem mindenki tisztában van, hogy a mondás ellenére nemcsak az emberi természet a mérvadó, bármennyire is próbál az ember aszerint élni.


Anya talán a legátlagosabb személy a családban, mármint, mindenféle rossz szándék nélkül, de tényleg ő az egyetlen, aki félig amerikai származásúként a rokonság szíve és lelke.
Azért egy kicsit hasonlítok rá, legalábbis akkor, ha egymás között vagyunk vagy amikor a kapcsolatunk elején Tommyval egymással töltöttük majdnem minden percnyi szabadidőnket. Ők azok az emberek, akik abba a különösen szűk körbe tartoznak, ahol olykor még képes vagyok megmutatni a személyiségem kedvesebb, lágyabb volumenű oldalát is.
A nagyapa már inkább egy kicsit átlagon aluli jellem. Nem sokszor szólal meg, viszont, ha megteszi, akkor az felér egy ideál szavával: mindenki rá figyel, kizárólag neki szentel figyelmet és igyekszik úgy felelni, alakítani a válaszát, hogy az teljes mértékben megfeleljen neki. Hát, én a személyiségéből valószínűleg semmit sem örököltem, de az biztos, hogy a higgadtsága nagyon is hiányzik belőlem.


Szerintem apa örülne a legjobban annak, ha a vérmérsékletemet is az amerikai-francia származású nagyszüleimtől kaptam volna ajándékba, csakhogy a minimális spanyol vér azért rendesen dolgozik bennem és a viselkedésemben, szóval ebben a tekintetben nem is hasonlíthatnék rá jobban. Pláne olyankor, amikor valaki elfelejti, hogy ki is vagyok én, illetve, hogy kivel áll szemben, ha nem teljesen ért velem egyet, vagy ha valami nem az éppen aktuális igényem-kedvem szerint alakul, ami azért elég gyakran előfordul.
Azért néha a temperamentumnak is megvan az előnye: mondjuk olyankor, amikor más emberek a saját akaratukat és igazságukat akarják rád erőltetni, te pedig határozottan állsz ki magad mellett és egy másodpercig sem hagyod, hogy eltántorítsanak attól, amit gondolsz vagy teszel.


Szerdán rózsaszínt hordunk.

Talán még kilencéves sem voltam, amikor a nővérem születésnapi pizsamapartiján először láttam az idézethez forrásként funkcionáló filmet, ami rögtön megragadta a figyelmemet. Titokban néztem, lényegében a nappali ajtó fájához húzódva, hiszen anya akkor már vagy másfél órája ágyba parancsolt és valószínűleg rendesen kiakadt volna azon, ha megtalál a lányok között az éjszaka kellős közepén, miközben a szétnyitott kanapén csokoládét és popcornt majszolok vacsora után. A képernyőn éppen aktuális jelenet végignézéséről nem is beszélve.
Azt azért nem állítom, hogy Regina George miatt lettem olyan ember, amilyen. De az egyszer biztos, hogy nagy nyomot hagyott bennem az ikonikus mondat és attól kezdve egész életemen át olyan lány akartam lenni, mint a főszereplő volt. Kár, hogy lényegében minden téren különböztem tőle, csak egy dolog volt bennem, ami a szőke lányban is: a természetes szépség, amit senki és semmi nem vehetett el tőlem.
A család pénzügyi helyzetével kapcsolatban viszont már voltak gondok. Apa egyáltalán nem keresett jól, anya pedig gyereket nevelt és nem is szerette volna feladni a háziasszony szerepét egy eladói munkáért cserébe. A nővérem sem volt sokkal idősebb nálam, a diákmunka pedig, amit évekkel később kezdett űzni, nem igazán járult hozzá a családi kassza javulásához.
Amikor anya nem tudta megvenni nekem azt a felettébb csinos blúzt, amit a SoHo egyik, nem is annyira drága üzletében kinéztem magamnak, akkor döntöttem el, hogy ideje lesz a saját kezembe venni legalább a saját életem irányítását. Nevetséges, de pont akkor múltam tizenhárom éves.


Nem mondanám, hogy Tommy már az első találkozásunkor felkeltette az érdeklődésemet. Egy teljesen átlagos, a kortársainál kicsit... hogy is mondjam, farsúlyosabb gyerek volt, aki jól elvolt a pár barátjával és nem igazán fordított figyelmet olyan dolgokra, amikre például én: látszólag ugyanis nem érdekelte sem a pénz, sem pedig a társaság milyensége. A tanulás viszont annál inkább.
Mrs. Hill volt az a személy, aki miatt mégiscsak közelebb kerültünk egymáshoz egy hétfői délután során, plusz még a kémia, ami neki elég jól, nekem viszont egyáltalán nem ment, bármennyire is próbálkoztam. Mondjuk, annyira túlzásba nem vittem, de lényegtelen. Szóval, iskola után, a rajtunk kívül üres szertárban ülve ébredtem rá, hogy Tommy nem az a végtelenül unalmas stréber, akinek valami oknál fogva mindig is láttam meg tartottam.
Talán először tényleg csak egy kis szórakozásnak indult az egész, amikor teljesen véletlenül a nadrágjára öntöttem azt a sóval telített löttyöt, majd igyekeztem a két kezemmel és pár papírzsebkendővel minél alaposabban eltüntetni a nedves foltot jóval a combja felett, de aztán, amikor már a korrepetálással töltött órák alatt önkéntelenül is elnevettem magam a frappáns beszólásain, amiket a tantárgyhoz kötődve osztott meg velem két kémiai kísérlet között, akkor tudtam, hogy nemcsak a barátnős pletykaforrás miatt kreálok még több szabadidő eltöltési lehetőséget a fiúval. Ellenkezőleg; az elejétől a végéig élveztem a vele együtt eltöltött időt minden egyes percét és nem is olyan sokkal később be kellett, hogy lássam: szerelmes lettem. Beleszerettem Tommyba, egy olyan fiúba, akit talán normális esetben észre sem vettem volna. Vele mégis kivételt tettem.
Persze, nem ő volt az első személy az életemben, aki a barátom volt, megcsókolt, sem pedig az, akivel először töltöttem együtt az éjszakát, viszont ennek ellenére szinte mindent, amit csak tudott és amit a lehetőségei is megengedtek neki, megtett nekem és értem.


Az egyetlen probléma a kapcsolatunk alatt csak az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam megmaradni mellette anélkül, hogy ne lettem volna az a lány, aki egészen addig voltam, amíg össze nem jöttünk egymással.
Meglehet, hogy a családom, majd a szerelmünk komolyabbra fordulásával párhuzamosan Tommy is látta, ismerte és tisztában volt Chloe Giana Duarte aranyos, kedves és felettébb normális énjével, viszont azért csak ott rejtőzött a felszín alatt az a szociálisan örökké éhes, végtelen vágyérzékkel rendelkező lány, akit a világ rendszerint a társasági eseményeken észlelt igazán. Gyorséttermes összeülések, tinédzser születésnapi partik és minden egyéb, már a szórakozás kategóriájának keretei közé eső esemény, amik a jelenlétem és a részvételem nélkül nem igazán valósulhattak meg, legalábbis a saját szerény véleményem szerint.
Mondjuk, ezekkel talán még nem is lett volna akkora probléma, ha a gyakran egymásba fonódó alkalmak által nem kezdek el ismerkedni; fiúkkal többnyire. Az eleinte szimpla barátkozásnak indult beszélgetés kezdeményezések nem is olyan sokkal később kezdtek egy teljesen más irányt venni, majd személyes találkozások formájában megvalósulni és kiteljesedni.
Nem szépítem: megcsaltam Tommy-t, nem is egyszer. Viszont ennek ellenére tényleg igazán szerettem, csak kellett az életembe az a bizonyos izgalomfaktor.


Meg is kaptam. Csak nem teljesen úgy, ahogy azt vártam.
Azon a bizonyos napon, amikor amatőr módon sikerült lebuknom Tommy előtt és a délutánt a szakításunk ténye árnyékolta be elég jelentőségteljesen, sok minden megváltozott bennem és körülöttem is. Hiába nem vallottam be akkor még magamnak sem ezt.
Tommy nemcsak a kapcsolatunknak vetett véget, de az életemből is távozott: maga mögött hagyta a múltját és eltűnt minden ismerőse szeme elől. Egy darabig úgy viselkedtem, mintha annyira nem is érdekelne, hogy nincs már mellettem. Látszólag ugyanis nem hiányoltam, a barátainál sem érdeklődtem arról, hogy vajon merre-hol lehet és mit csinálhat, de aztán szépen-lassan egyre nagyobbá vált az üresség bennem, amit a hiánya hagyott maga után.

Mégis megtanultam vele együtt élni: muszáj volt.
Elvégeztem a középiskolát, de nem tanultam tovább. Bár a szüleim nem igazán támogatták ezt az elhatározásomat, mégsem tehettek ellene semmit sem, ahogyan az ellen sem, amikor amellett döntöttem, hogy a nővérem után New Yorkba költözök.
Alig múltam akkor 19 éves, lehet, hogy tényleg fiatal voltam egy ekkora kaliberű döntéshez, mégis úgy éreztem, hogy Bostonban már nem igazán tudok semmit sem tenni magamért, sem pedig a jövőmért. Viszont egy akkora város, mint a Nagy Alma igen sok lehetőséget rejtett magában még egy olyan lány számára is, aki lényegében semmiben sem volt kiemelkedően jó vagy tehetséges, csak a saját szépségét tudta felmutatni a külvilág részére.
Szóval, lényegében így kerültem Staten Island egyik átlag kerületébe, ahol eleinte a nővérem bérelt lakásában éltem, majd, amikor a saját lábamra állva hostessként kezdtem el dolgozni, átköltöztem egy apró kis garzonba, ahol végre már egyedül láthattam neki annak az életnek, amit egykor elképzeltem magamnak.
Vagyis, csak részben egyedül. Egy idő és pár alkalmi kapcsolat után már egyre inkább kezdett frusztrálni, hogy nincs egy biztos személy mellettem, ezért hirtelen döntésként regisztrálram egy társkereső oldalra, ahol név és arc nélkül ismerkedhettem más, talán pontosna ugyanolyan kapcsolatra vágyó emberekkel. Az első öt ember hatalmas kudarc volt, viszont a hatodik... Mintha megtaláltam volna a tökéletes férfit. Kedves volt, figyelmes és még interneten keresztül is rendkívül jó volt vele beszélgetni. Meg hát, nemcsak társalogni, ugyanis pár hét után egészen más kapcsolatot kezdtünk el egymással ápolni és a puszta tereferén túllépve már az intimitás modern formája is szóba került köztünk képek és videófelvételek formájában.
Most pedig, tulajdonképpen ebben a pillanatban is éppen arra várok, hogy ezzel a bizonyos illetővel a hónapok óta tartó diskurzusok után végre személyesen is tudjak találkozni.