Igazi szabad lélek. Nem törődik normákkal és formalitással, hanem amit kigondol azt véghez is viszi. Ez azért teszi őt érdekessé, mert a légierőnél, magát meghazudtolva olykor képes volt követni a szabályokat és elvárásokat. Ez a fajta kettősség nem szakította szét, hanem még teljesebbé tette.
Általában a bulik motorja, szeret a középpontban lenni, nem jön zavarba, ha éppen új társaságba kerül. Sőt. Pár perc elteltével valószínűleg már úgy cseverészik az idegenekkel is, mintha ezer éve ismerné őket. Nem akar mindenki kedvében járni, mélységbemenő tanácsokra sem képes, mégis ha kell, odaáll bárki mellé és meghallgatja.
A stabilitás és biztonság helyett a kreativitást és szabadságot keresi.
Ha egy olyan ügyet talál, amiben fantáziát lát, energiája miatt könnyen reflektorfénybe kerülhet, ahol társai vezetőt, esetenként gurut látnak benne. Ez a szerep azonban, mivel egy szabadságszerető ember, általában kényelmetlen számára. Ennél is rosszabbul érinti a vezetői pozíció adminisztratív és egyéb rutinfeladatainak ellátása. Könnyen türelmét veszti és lehangolódik, ha valami unalmas szerepbe kényszerül.
Néha túlságosan az intuícióira támaszkodik, ezért előfordulhat, hogy bizonyos jelzéseket rosszul értelmez, félreért.
Hosszasan elemzi a társas kapcsolatait, érzéseit és gondolatait, mielőtt valamire kimondja, hogy ez az igazság. De ha ez végül megtörténik és megtalálja helyét a világban, képzelőereje, empátiája és bátorsága hihetetlen dolgokat hoz ki belőle.

– Csatlakozhatok? – s választ meg sem várva, már be is huppan a csak férfiakból álló társaság közepébe. Soha nem volt egy félős kisasszony, s ez ebben a pillanatban sincs másképpen. Már nézegette őket egy ideje, s felettébb elnyerte a tetszését, hogy a jókedv mellett, valamiféle nyugalmi állapot is körül lengte őket. Ez pedig hívta, csábította és gondolatai csak életre keltek, mikor felpattant s hozzájuk baktatott.
– Chloé vagyok – nyújtja határozottan a kezét a jobb oldalán lévő legközelebb esőnek, kiről kiderül, hogy Corey. Helyes pofa, sármos mosoly, de túlságosan magas hanggal áldotta meg az élet. Mellette Patrick, akinek arca kissé sápadt, talán éppen még sebhely is borítja, nem látja egészen jól, de meg nem ijed tőle, ismeri az ilyet, elég jól. Chloé baljára egy, a srácoknál talán picivel idősebb férfi jutott, szemében tudás és bölcsesség csillan, ő róla kiderül, hogy nem más, mint Charlie, kinek arcára a meglepettségen felül az érdeklődés is kiült, mikor közéjük vágódott. Aztán jött David, aki talán még totálisan a zsánere is lehetne, ha nem nyit valami iszonyatosan a hülye csajozós dumával, amiről azt hiszi menő. Legmesszebbre pedig nem más, mint John Taylor esett. Első benyomásra eléggé unszimpatikus és idegesítő, de nem tántorítja el attól, hogy meg akarja ismerni őket. Túl érdekesnek tűnnek.

Két hónapja állomásozott, mikor a hírét kapta annak, hogy Johnny fiú eltűnt. Az évek során a kezdeti unszimpátiából egy olyan barátság kerekedett, amely soha meg nem törni látszott. Mindig számíthattak egymásra, akár hajnali háromkor, akár reggel hatkor, de még délben is. Így nem csoda, hogy sokként érte a dolog. Koncentrációs képessége olyan szinten lezuhant, hogy inkább hazaküldték. Nem lehet szépíteni, hiába a több éves tapasztalat, a helyzet annyira megrázta, hogy mikor hazaérkezett őrjöngött és amit csak lehetett felforgatott, annak érdekében, hogy a férfi előkerüljön. Sikertelenül.
A pár napnyi eltávból több hétnyi lett. Chloé olyan szinten fordult ki ezalatt önmagából, hogy közvetlen környezete sem volt biztos abban, hogy épelméjű. Így heti háromszor kellett egy pszichómókust látogatnia, s valami nyugtató, festőterápiára kénytelen volt eljárni, hogy ezzel igazolja, hogy teljesen jól van.
Három, majdnem négy hosszú hónap után jött el a nyugalom, mikor azt a szarházit végre újra magához ölelhette. Ez volt az első pillanat, mikor a lány úgy érezte, hogy sokkal több van ebben, mint egyszerű barátság.

Kisírt szemekkel áll a szekrény előtt. Ezerszer kért bocsánatot, mely már nem is a férfinak, hanem inkább magának szólt. Képtelen arra, hogy túllépjen a dolgon. Olyan szinten utálja magát, hogy a tükörbe sem szívesen néz, hiszen az egy cinikus mosoly kíséretében üzeni „Elcseszted!” S igaza van. Chloé meggondolatlanul ment, nem törődve azzal, hogy kit és miképpen bánt meg, s mikor ezt felismerte már késő volt. John igazi férfi, nem mutatta ki, hogy mennyire sérti büszkeségét, hogy a nő megcsalta, de ő már elég jól ismeri. Tudja, hogy ha ki nem mutatja, azért ott forog elméjében, hogy vajon miért, mit lehetett volna tenni.
A válasz egyszerű, semmit.
Mert Chloé ilyen. Hiába van benn egy olyan kapcsolatban, mely számára a tökéletesség is lehetne. Egyszerűen képtelen a fenekén ülni, megmaradni. S elég volt egyetlen egy aprócska vita, ő máris máshova ment, mással ivott, mással aludt. Ezek után pedig nem képes a másik szemébe nézni, szégyelli magát.
Így annak ellenére, hogy már jó pár hét eltelt azóta, ő inkább menekül. Mert nem képes tovább a másik elé állni, kell neki egy kis szabadság, egy kis frissítés.
A szekrényajtót egy hatalmas sóhaj kísértében csukja be, majd bezárja a bőröndöt. Mivel képtelen búcsú nélkül megszökni, előre szólt a másiknak, hogy mire készül. Megígérték egymásnak, hogy tartják a kapcsolatot és bármikor ott lesznek a másiknak, s ő ez ebben a pillanatban el is hiszi. Búcsúzóul nyom a férfi arcára egy apró csókot, majd vissza se néz és elindul a taxihoz, amely a világ másik végéhez vezető útra viszi, hiszi ezt a férfi. De igazság szerint Chloé csak Bronxig, a szülői házig jut.