Hiába voltak már középiskolás koromban is egyetemista ismerőseim, egyáltalán nem tudtam elképzelni milyen különbséget fog jelenteni, ha már nem a gimiben vagyunk, hanem a felsőoktatásban. Kezdetben meglepett az a fajta szabadság, amivel egy alapképzésen megajándékozzák az embert, holott a sport miatt mondhatjuk, hogy eddig is egyéni tanrenddel rendelkeztem, tehát nem kellett volna nagy meglepetésnek érnie, amikor ellógtam egy-egy órát. A furcsa az volt az egészben, hogy egyes esetekben nem kellett senkinek beszámolnom arról, hogy pontosan hol voltam és mit csináltam - mióta abbahagytam a szinkrot egyébként sem foghattam arra, hogy versenyre készülök, vagy éppenséggel azon veszek részt, mert egyszerűen nem lett volna igaz. Sokat vacilláltam azon, hogy csatlakozzam-e az egyetemi úszó csapathoz, vagy próbáljak-e ki más sportot, amiben örömömet lelhetném, ha az igazat megvallva élveztem, hogy kicsit elengedem magam és nem kell görcsösen koncentrálnom a megfelelő energiabevitelre, edzéstervre és beosztásra. Sőt, biztosan lenne a környezetemben - mondjuk a húgom, vagy a szüleim, vagy bármelyik barátom -, aki arról számolna be, hogy az első évemben mutatott viselkedésem alapján visszakézből vágtak volna ki bármilyen sportcsapatból.
Részben azért, hogy másoknak, részben pedig amiatt, hogy magamnak is bizonyítsak, ennek a tanévnek már egészen másképp ugrottam neki. Mindig igyekeztem az egyéb elfoglaltságaim mellett jól tanulni, mert kicsi korom óta tisztában voltam vele, hogy egyszer a sportnak is ugyanúgy vége lesz számomra, mint végső soron minden másnak is az életünkben - gyakorlatilag az életünkkel együtt is, de nem érzem úgy, hogy a halálon kellene jártatnom a gondolataimat. Ahelyett, hogy az ellógható órák száz százalékából százat ellógtam volna, idén próbáltam mindenhol jelen lenni, és nem csak azért, mert meggyőződésem, hogy ha elég energiát fektetek bele, akkor bármilyen reál tárgyban megmutathatom Finnek, hogy okosabb vagyok nála... Vagy legalább ugyanolyan jó a számokkal, mint ahogyan ő tartja magáról. Azt már megtanultam, hogy a reál-humán szakosok közötti ellentét olyan örök velejárója az életnek, hogy még akkor is jelen lehet, ha történetesen mindketten reál szakon tanulunk.
- Isa, nincs véletlenül jegyzeted stratégiaalkotásra? - Dean hátulról böki meg a vállamat, miközben a macbookomat próbálom elsüllyeszteni a táskámban, már az óra végeztével. Finoman előre tolom az alsó ajkamat, miközben elgondolkodom, végül mosolyogva pillantok a srácra.
- Megnézem. De írj még rám, hogy ne felejtsem el, jó? - Előre tudom, hogy öt percen belül már baromira nem a stratégiaalkotás zh-ra fogok gondolni, vagy arra, hogy Dean megkért bármire is.
- Zseniális, kösz - nevetve int, aztán a hátára kapja a táskáját és rövid időn belül elveszítem őt a kifelé tartó diákok sűrűjében. Ezekben az esetekben mindig felrovom magamnak, hogy nem nőttem csak egy kicsivel magasabbra, hogy könnyebben megtaláljak másokat a tömegben, akkor viszont lehet, hogy nem hordanék olyan magassarkú cipőket és csizmákat, amiket manapság elég sokat lehet látni a lábaimon. Ebből a szempontból megvan az előnye, hogy már nincs közöm a szinkronúszáshoz, mivel nem volt ritka, hogy egy-egy edzésről gyakorlatilag törött lábujjal értem haza. Manapság legalább elmondhatom magamról, hogy minden lábujjam annyira rendben van, hogy bátran mutogathatom bárkinek.
Mindenesetre ha magasabbra növök - vagy csak másik cipő van rajtam -, talán hamarabb is sikerült volna kiszúrnom Jadie-t a campuson lebzselő diákok között. A mosoly, ami az arcomra költözött, amikor végre megpillantottam őt, mégis olyan széles volt, hogy valószínűleg már tíz méterről is látta. Gyorsítottam a lépteimen, mire olyan távolságba értem, hogy ölelésre is nyújtsam a karjaimat, tulajdonképpen már kocogásnak is lehetett volna nevezni, amit műveltem. - Sziaa! - Ölelés közben finoman egyik oldalról a másikra dőltem. Ötletem sincs mikor volt, hogy utoljára személyesen is láttuk egymást, de most úgy tűnt, legalább ezer évről volt szó.
- Hűű, egy igazi gondolatolvasó vagy! Meg akartalak kérdezni, hogy nem vagy-e éhes, mert nekem totál kiszívta az agyamat a marketing. - Jókedvűen magyaráztam neki, mintha csak ismerné a tanárt és maga is ott lett volna az órán. Nem tartottam titokban előtte, hogy mi folyik az egyetemen, mert korántsem arról volt szó, hogy ő ne jutott volna be. A saját döntése volt az a képzés, amit választott, ami miatt boldog voltam helyette is, hiszen olyasmit csinált, amit igazán szeretett volna és nem rákényszerült egy olyan pályára, ami nem ő lenne, ha folytatja.
- Nem bántam meg, hogy itt tanulok - nevetve vontam meg a vállaimat, majd lendületesen karoltam bele a barátnőmbe, hogy így sétáljunk tovább, valami helyet keresni, ahol kényelmesen leülhetünk és elfogyaszthatjuk, amit hozott. - Állítólag minden képzésen a második év a legrosszabb, szóval erről majd jövőre is kérdezz meg kérlek. - Nyilván ennek a kijelentésnek az igazságtartalma csak vizsgaidőszakban, vagy épp utána fog kiderülni, de már én magam is szembesültem vele, hogy jóval többet várnak el a tanárok, mint az előző félévekben, ahol többségében alapozó tárgyakkal találkoztunk.
- Tavaly ősszel sokkal rosszabb volt. Tele volt az órarendem statisztikával és közgazdaságtannal. - Fintorogva ráztam meg a fejemet, hogy éreztessem a nem tetszésemet. - De ha nincsenek azok a tárgyak, akkor most nem versenyeznék Finnel, hogy melyikünk a menőbb reál tárgyakból - újabb nevetés tör ki belőlem, mert lehet ugyan versenynek nevezni, ami közöttünk megy, de mégiscsak inkább volt az incselkedés, ami gyakran fulladt valami egészen másba. - Na és neked hogy tetszik a saját képzésed? Milyenek az emberek, akikkel együtt vagy? - Kíváncsian pillantottam a lányra, hátha olyan történettel áll elő, amit nem beszéltünk még meg üzenetben. Szomorú volt elveszíteni egymást a gimi után, de sosem állítanám, hogy teljesen lemondtunk a másikról, mert attól Jade ugyanúgy a legjobb barátnőm maradt, mint előtte.
- Mit szólsz ahhoz a helyhez? - Egyenesen előre mutattam, egy füves terület felé, aminek a szélén padok voltak elhelyezve, némelyik mellett kőből faragott asztalokkal együtt. Valamiért hittem benne, hogy egyikünk sem azzal a vággyal öltözött fel reggel, hogy villantson egyet az egész Columbiának, csak mert szoknyában a fűben akar üldögélni.

Isabel & Jaden