Haiz & Henci

Szerény véleményem szerint azért nem kerültem még soha túl nagy bajba, mert nem követtem el olyasmi, ami miatt fel kellene próbálnom a narancssárga kezeslábast. Vagy sötétkéket... Vagy azt a hányás zöld színűt, amit már jobb lett volna kivonni a forgalomból, magam sem tudom. Linus biztosan tudná, ő ügyvéd, szóval mindent tud, ami az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik. Meg amúgy is, ő az én okos nővérem, hogy ne tudna már mindent, amire én nem figyelek? Talán kivételesen csak a hódításhoz értek jobban nála, de az meg nem valami kiemelkedő tulajdonság, szóval jobb ha nem dörgölöm az orra alá a saját magánéletemet, hanem foglalkozom inkább az övével és találok neki egy jó férjet. Tény, hogy ez kicsit úgy hangzik, mintha előbb én akarnék jóban lenni az illetővel és van is ebben logika, mert mi van ha Hailee maga akad rá valakire, akihez később hozzá akar menni, én meg nem jövök ki a fószerral? Már az a Noel gyerek sem volt százas, és tessék, már nincsenek együtt. Nem tudom a részleteket és nem is érdekelnek, mert ebben a helyzetben csak a pasi lehet a hunyó és ha látnám még, mert teljesen véletlenül rájönne, hogy hol lakunk most, vagy éppenséggel összefutnánk a környéken, tőlem biztosan megkapná a magáét. Helyre tenném az amúgy is görbe orrát, vagy épp a másik irányba ferdíteném, csak a nővérem boldogságának érdekében. Habár Haiz sosem nevelt arra, hogy fizikai erőszakkal kellene bármit is megoldani, apával épp elégszer egyeztünk meg benne, hogy egy-két jobb horgos nem árt néha egyes embereknek. Nőket megütni bűn, mindenki más megérdemli.
De ha már bűnökről beszélgetünk, akkor igazán büszke lehetek magamra, amiért ezer éve büntethető korban vagyok már, de még sosem voltam fél lábbal sem a hűvösön. Otthon Texasban valószínűleg apa jó híre - na jó, inkább szaktudása - volt ennek az oka, meg az, hogy Hailee már másodikos koromban megtaníttatta velem, hogy hogyan kell bocsánatkérő levelet írni. Az utcabeli nénik amúgy is mindig hamar meglágyultak, amikor bámultam rájuk nagy szemekkel és meg is feledkeztek róla, hogy abban az évben hányadszor törtem be az ablakukat a baseball labdának használt változatos arzenálommal. Ezek valójában csak általános iskolás évek voltak, utána amúgy is rájöttem, hogy a kosárlabda ezerszer jobb sport. A csajoknak is könnyebb megmagyarázni a szabályait, szóval nagyobb az esélye, hogy csendben maradnak, amíg én meccset nézek, nem kérdezgetnek feleslegesen arról, hogy miért kértek időt, vagy miért fújtak le valamit és mi az a büntetődobás. Amúgy is benne van a nevében: büntető! dobás!
Ennek fényében lényegében magamon kívül voltam, amiért Alice nem maradt itthon és nem akart épp megosztani velem valamit, mert legalább csendben - inkább egyedül - nézhettem a kedvenc csapatomat a képernyőn. Tulajdonképpen csak néztem volna, ha nem zaklatott volna egy másik nőszemély, akit jobban szerettem, mint bárki mást a világon, de most épp rossz időpontban ért haza. Ami lehetett volna az első jel. A második meg a hanghordozása.
- Mondom hagyjáál, nézem a meccset... - A hangom egészen elhalkult a végére, a fejemet pedig felkaptam, hogy Linusra pillanthassak. Az ő viselkedése több dolognak is betudható lett volna, például simán megcsinálta volna, hogy egy rossz nap után úgy csinál, mintha minden rendben lenne. De én átlátok rajta, mint sonkás szendvics a folpack fólián, engem nem csap be! Meg hát a szemében megcsillanó hidegvérű gyilkolási vágy mindent elmondott.
- Á, te vagy az Linus? Hát én tökre azt hittem Alice van még itthon és ő magyaráz. Neked nem mondtam semmit - édes mosoly költözött az arcomra, annak tudatában, hogy épp most hazudtam a nővérem arcába. Elvégre én sem feledkeztem meg arról, hogy az előbb a nevén szólítottam és úgy köszöntem neki. De a középsuliban azt mondta nekem egyszer a tesitanár, hogy ha valamit elég magabiztosan mondunk, még akkor is elhiszik nekem, ha totál hülyeség az egész. Akkor egy füllentés is lehet ez a totál hülyeség, nem?
- Pedig csodaszép vagy ma. Esetleg új pirosítót használtál? - Sosem volt akadály, hogy úgy csináljak, mintha érdekelnének ezek a csajos dolgok. Aztán jellemzően egyik fülemen bementek az infók, a másikon meg rögtön ki. Még csak bele sem gabalyodtak az agytekervényeimbe, aminek a helyét és mennyiségét egyesek megkérdőjelezték. - Hát neem, miért adnám én meg a számodat a te fodrászodnak, hm? Ne legyél butus, hát neki megvan a számod. - Mondjuk azt még nem adtam elő a pasinak, hogy Linus szabad préda és menő lenne, ha szerveznének már neki lánybúcsút, meg lenne egy esküvője, ahol senki nem mondhatná, hogy ne igyak annyit, mert milyen már, hogy valaki ellopja tőlem a nővérem, én meg nem részegedhetek le emiatt. De ha valaki kérdezi és őszintén kell válaszolnom, akkor elmondhatom, hogy nekem valójában csak a nővérem boldogsága számít. Meg az, hogy ha szül majd gyerekeket akkor én ronthassam el őket és együtt rajzoljunk a falakra. Hiányoznak azok az idők, amikor még én vettem a kezembe ezt a fontos feladatot, a színváltós filctollaimmal együtt.
- Most van a legizgibb része, nem jössz nézni te is? - Először ugyan volt bennem úgy tíz százalék remény rá, hogy majd szépen leül mellém és maximum tarkón legyint - mert a bűneimmel már bőven tisztában vagyok -, de amint a másik cipőjét is a kezébe vette, tudtam, hogy ennek a meccsnek már annyi. - Nem, mert nem tudom hogy kell felvenni ezen a tévén. - Ezt már egészen pánikolva közöltem vele, miközben próbáltam leszállni a kanapéról, amin eddig úgy fetrengtem, mint egy kis csíkoshátú vadmalac. Félig négykézláb, félig mackó járásban dobtam el a korábban megszerzett párnát és tettem néhány lépést a folyosó felé, megkerülve a kávézó asztalt. Itt nem működött az a taktika, hogy ha nem mozdulok, akkor Linus nem veszi észre az áldozatát.
- Ez családon belüli erőszaknak számít! - Az sem érdekelt volna, ha történetesen magamon kívül kiabálok és az összes szomszéd hallja. Egyes állatok azért hangoskodnak, mert azzal elriasztják az ellenfeleiket. Mégiscsak ért valamit az a sok Animal Planet nézés. - Nem vicc volt, direkt csak olyanoknak adtam meg a számod, akik úgy néztek ki! Mind nagyon rendes fiatalemberek voltak, hidd el! - Védekezően emeltem fel a kezeimet. Ha lefogom a kezeit, akkor már a cipők sem bánthatnak, nem? - Miért, felhívtak? Melyik? Nem voltak szimpatikusak? Ha előre szóltam volna, tuti nem engeded meg, de most mondd, lett volna egyáltalán időd megtalálni ezeket a pasikat? Én igazából neked segítettem! - Az én fejemben pedig ez teljesen rendben is volt. Szerezzük meg Hailee álmai pasiját küldetés.
- Ne ölj meg! - Ez volt az a pont, amikor már őszintén futni akartam az életemért, ezért lényegében sprintelni is kezdtem a szobám felé, hátha tényleg ér valamit, hogy hosszabbak a lábaim, mint Linusnak.

⋈ | 1075 | gúnya

Soha nem róttam fel az öcsémnek a viselkedését. Alapvetően nem is gondoltam őt rossznak, szimplán csak arról volt szó, hogy összességében úgy éreztem, mintha túlságosan nehezen figyelne rám, vagy apára. Lehetne azzal jönni, hogy ez azért van, mert kamaszodik, viszont a valóság teljesen más volt. Egyrészt, Henry már egyetemre járt, ami azt eredményezte, hogy ideje lett volna összeszednie magát és tényleg felelősségteljes felnőttként viselkednie, másrészt meg valójában annyira nem zavart az, hogy ő nem teljesen olyan, mint a legtöbb kortársa. Rendben voltam azzal, ha néha szemtelenkedett, úgy fogtam fel, hogy sokkal jobb, mintha félne az egész világtól és nem lennének saját gondolatai. Ugyancsak rendben volt az, amikor csinált valami rosszat, ellenben a helyén tudta kezelni mindezt. Egyébként sem vontam meg tőle a segítséget csak azért, mert nem volt minden helyzetben mintagyerek.
Talán most először éreztem azt, hogy tényleg kezdeni akarok valamit ezzel a gyerekkel, mert olyan dolgot tett, amivel még nálam is kihúzta a gyufát a vastürelmem ellenére is. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg még véletlenül sem rosszat akart nekem, amikor random férfiaknak adta meg a telefonszámát. Minden bizonnyal az is szokatlan lehet neki, hogy a hosszú, és tartósnak bizonyuló párkapcsolatomnak vége lett. Lehet, hogy én döntöttem emellett, de ennek ellenére nem szorultam rá arra, hogy a jövőben mondjuk az öcsém válassza ki a páromat. Valahol hálás voltam neki azért, hogy ha a maga tényleg egészen furcsa módján is, de kifejezte irántam a törődését, de ettől függetlenül is tartottam magam ahhoz, hogy mindezt nem így kellett volna meglépnie. Biztos voltam benne, hogy meg fogja kapni a magáét rögtön azután, hogy lebukott, ugyanakkor amikor hirtelen eszembe jutott az, hogy milyen szemekkel tud rám nézni, egy pillanatra – tényleg csak egyetlenegyre – megsajnáltam őt.
Amíg dolgoztam és több alkalommal is megszólalt a telefonom, minden alkalommal próbáltam valahogy mentegetni magamban azt a kurva kölyköt, de ez idővel nehezebbé vált. Maga a tény, hogy Dale milyen sunyin vigyorgott a bajsza alatt, nem feltétlenül segített, mondhatni attól még jobban felforrt az agyvizem, mivel elképzeltem azt, hogy pontosan mennyire szórakoztatja majd a történet, ha előadom neki, hogy az öcsém mivel rukkolt elő. Nem állítom, hogy neki sokkal könnyebb dolga lenne a sajátjával, de az biztos, hogy Ah In nem éppen úgy nézett ki, mint aki a bátyjának akar feleséget találni. Egyelőre szerettem volna ismerni Henry indítékait. Ha az a vágya, hogy gyereket szüljek neki, akkor veszek neki egy kutyát, vagy valami.
- Ne zavarjalak? – gyanúsan kedves és nyugodt hangon szóltam hozzá, ami miatt feltételezhette, hogy számára eljött a vég. Legalábbis remélem, hogy gyorsan összerakta a képet, miközben nekem volt időm kibújni a cipőmből, ami brutálisabb fegyver volt jelenleg a kezemben, bárminél – Megismételnéd?
Ezen a ponton már úgy mosolyogtam, mint aki megsimogatni készül a fejét, de valószínűleg sejthette, hogy nem ez fog történni. Ritkán voltam rá mérges, de nem ez az első eset, amikor megfenyegetem őt a viselkedése miatt. Nem gondolkoztam azon, hogy vajon kire üthetett ez a gyerek annak fényében, hogy ismertem az apánkat, az életképtelent. Biztos, hogy Henry éhen halt volna, ha kevésbé tudtunk volna a szomszédjainkra, idővel pedig ránk támaszkodni. És mindez nem az öcsém hibája lett volna.
- Nem voltam fodrásznál – képtelen voltam közelebb lépni hozzá, mert szinte láttam magam, ahogy rátámadok – Miért kérdezed? Annak is megadtad a számom? Új fodrászt kellene keresnem?
A régivel alapvetően nagyon is meg voltam elégedve. Szerettem férfihoz járni, mert sokkal kritikusabbak a női dolgokkal kapcsolatban, emiatt a férfi sminkesek, műkörmösök, illetve fodrászok professzionálisan dolgoznak. Az enyém mondjuk meleg volt, ami miatt nem kellett volna aggódnom, de Henrynek sem kell mindent tudnia.
- Még mindig a meccset nézed, mi? – kedvem lett volna a másik cipőmet is a kezembe venni, hogy még jobban fel legyek fegyverkezve – Érdekes? Nem tudod visszanézni majd később, mi?
Talán már bőven kimerítette a lelki terror fogalmát az, amit vele csináltam, ellenben úgy gondoltam, hogy boldognak kellene lennie, amiért még a kanapén van, én pedig itt állok. Az biztos, hogy emiatt lesz nekünk kettőnknek egy beszélgetése, mert baromi kíváncsi voltam arra, hogy miért csinálta azt, amit.
- Utoljára szólok Henry Marsh – ezen a ponton már nyoma sem volt a hangomban a kedvességnek – El ne kapjalak, mert akkor véged van.
Egyetlen lépést tettem felé, ezzel próbáltam arra késztetni, hogy legalább megijedjen amiatt, amit művelt. Valószínűleg kicsit sem lehetett hatásos a dolog, de nekem lényegében annyi maradt, hogy próbálkoztam. Még én sem döntöttem el, hogy mit fogok vele csinálni, ha elkapom.

Haiz & Henci

- Majd etesd meg a macskát, jó? De ne új konzervet bonts ki, már ott van a konyhában egy másik. - Alice csicsergése olyan szinten ment el a fülem mellett, hogy felőlem arról is beszélhetett volna éppen, hogy kit akar meggyilkolni a hétvégén, akkor sem tűnt volna fel a dolog.
- Nem érdekel. - Ez volt a standard válaszom, mert minden témában bevált. Iskolai jegyek, három nem fogadott hívás ami után a nővérem számon kér, vagy épp az a könyvtári könyv amit még hatodikban kölcsönöztem ki, aztán elvesztettem és soha nem vittem vissza, szóval valószínűleg egy életre való tartozásom van és Texast sem kellett volna elhagynom ennek tudatában? Egyik sem érdekel. Legalábbis nem annyira, mint a kosárlabda meccs, ami még el sem kezdődött, a szakértők még egyébként is csak a felesleges adatokat és őskövület eredményeket sorolják és értékelik, de az én figyelmem mégis csak és kizárólag a tévé képernyőjének van szentelve.
Tisztában vagyok vele, hogy miért vagyunk ebben a házból, ami nem jár azzal, hogy egyenesen szeressem is ezt a helyet, vagy megpróbáljam megkedvelni. Azt szerettem volna, ha Lin és én minél hamarabb el tudunk innen húzni, mert egész más a saját családunkkal élni, meg úgy, hogy még valaki másé is itt van. Meg Lay. Ő nem tartozik a Chwe családba, de vele nincs is annyi baj, mint a fecsegő barátnőjével, akinek valami speckó gumicukrot, vagy gombát kellene adni, hogy néha ne beszéljen annyit. Jobban belegondolva nem is a mennyiséggel volt nála baj, hanem a minőséggel. Mások szerint én is sokat beszélek - és ha senki nem hallja, én is hajlandó vagyok elismerni -, de nem olyan felesleges dolgokról, mint mondjuk két ugyanolyan körömlakk színe. Számomra sosem létezett a piros színnek szélesebb skálája, mint a piros lámpa és a bor színe. Ennyi. Ezt felesleges tovább kombinálni.
Szeretem és tisztelem én a nőket attól függetlenül, hiszen van egy nagyszerű nővérem, aki mondhatjuk, hogy nagyrészt felnevelt. Azt a tartozást pedig, amit akkor szedett fel velem szemben, amikor úgy döntött, hogy nem otthon jár egyetemre, épp most törlesztette nálam, mert fontosnak éreztem, hogy bepótoljuk a kimaradt időt és azt a sok dolgot amit egyébként akkor nem oszthattam meg vele. Az érzéseimmel teljes mértékben ellentétesnek tűnik a tény, hogy a munkám során nem egyszer fordult már elő, hogy éppenséggel el akartam őt adni feleségnek olyan emberek mellé, akik valószínűleg jól bánnának vele. De hittem benne, hogy amíg ő erről nem tud, addig nem is fog neki fájni, különben is egy olyan elfoglalt nő, mint ő tuti nem ér rá arra, hogy normális párt találjon magának, még ha több diplomás és nagyon intelligens emberekkel is dolgozik együtt. Voltam már bent abban az irodában de egy-két emberen kívül gyakorlatilag mindenki úgy néz ki, mint akinek feldugtak valamit a seggébe és mindig nagyon kényelmetlenül érzi magát miatta. Ilyen emberrel én sem jöttem volna ki, ha a sógorommá válik, ami csak úgy mellékesen legalább olyan fontos, mint hogy Haileenek mennyire tetszik az illető. Hiszek benne, hogy szeret annyira, hogy kíváncsi legyen a véleményemre, ellenkező esetben az illető megismeri az igazi Henry Marsh-ot.
Akit egyébként képtelenség megzavarni meccs nézés közben. Felőlem a házat is elvihetnék a fejem fölül, amíg a tévét itt hagyják, ki vagyok vele békülve - részben mert egyébként baromira nem az én házamról van szó. Ha például a nővérem nem hangoskodva érkezik haza, valószínűleg fel sem tűnik, hogy már bent tartózkodik egészen addig, amíg meg nem jelenik mellettem. Így viszont feljogosítva éreztem magamat arra, hogy én is ugyanolyan hangerővel válaszoljak neki, ahogyan ő kezdte: - Szia Lin, most ne zavarj! - Kellett pár másodperc, amíg eljutott a tudatomig, hogy hogyan szólított az az apró nő, akitől semmi okom nem lenne megijedni, ha nem szorongatna egy túlságosan is hegyesnek tűnő tárgyat a kezében, ami elég próbálkozás után biztosan halálos is tud lenni. Kikerekedtek a szemeim, amikor realizáltam, hogy itt két forgatókönyv játszódhat most le: családon belüli erőszak, vagy az, hogy futok. Dobtam egyet magamon, hogy más helyzetbe kerüljek a kanapén és még egy közelben fekvő párnát is a kezeimbe vettem, hogy pajzsként tudjam használni. A pillantásom még így is vissza-vissza vándorolt a képernyőre, mert mégiscsak meccs van az istenit!
- Ööööhh... - Összeszűkített szemekkel kezdtem pásztázni a nővéremet, próbálva rájönni, hogy mire gondolhat pontosan. - Fodrásznál voltál? - Bukik ki belőlem az első dolog, amire ilyenkor gondolhat az ember. A csajok mindig felháborodnak, ha a pasik nem veszik észre az ilyesmit, nem?

⋈ | 720 | gúnya

- Nem veszed fel? – anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettem volna a telefonomra, csak megráztam a fejem Joan kérdésére. Jogos volt tőle, hiszen bárki lehetett volna a vonal túloldalán, de én ennek ellenére nem akartam időt és lehetőséget pazarolni arra, hogy a meglévő ügyeimen kívül öt másikat a nyakamba vegyek. Amióta teljes értékű ügyvédként erősítem az iroda csapatát, igyekszem még jobban odafigyelni az alaposságra és arra, hogy jól teljesítsek. Ugyanakkor nem voltam hajlandó olyan telefonszámokat felvenni, amiket előzőleg nem kaptam meg valamelyik titkárnőtől. Mivel nem velem egyeztetnek, hanem az ügyintézőinkkel, így könnyű volt kiszűrni azt, hogy pontosan ki telefonál nekem. Nyilvánvaló volt, hogy igyekszem jobban odafigyelni mindenre, mióta a nyakamba szedtem egy zaklatót, lényegében teljes mértékben csak a baráti körömre és a családomra igyekeztem időt fordítani a munka mellett. Nem volt szükségem olyan emberekre, akikben még megbízni sem merek.
- Vedd fel te, kérlek – mikor megpillantottam az irodába belépő férfit, rögtön felé nyújtottam a telefont. Sokkal biztonságosabbnak gondoltam azt, hogy ha egy férfi fog beleszólni a mobilomba, Dale pedig egy volt azok közül, akinek már a hangjáról is meg lehet állapítani, hogy vonzó. Mindenesetre örültem, amikor némi civódás után hajlandó volt felvenni a mobilt, de az arckifejezése nagyon is meglepettnek tűnt. Én csak az egyik szemöldökömet vontam fel, miközben megigazítottam a lábam az éppen viselt magassarkú cipőmben. Nem zajlott le túl sok a beszélgetésből, csak határozottan biztosította a másik félt arról, hogy téves számot hívott, aztán olyan arckifejezéssel nézett rám, hogy rögtön leesett: itt valami nagyon is bűzlik.
Az ebédszünetemben szándékozott elmondani, hogy lényegében mi volt az a csintalan csillogás a tekintetébe. Nyilvánvalóan mivel ő férfi, és van egy kistestvére, roppant aranyosnak találta azt, amit az enyém csinált. Természetesen a részemről már ez kevésbé volt szórakoztató, hiába próbált meg biztosítani arról, hogy az öcsém minden bizonnyal tisztességes, egyedülálló férfiaknak adta meg a telefonszámom. Szerintem soha olyan gyorsan még nem hagytam el az iroda helyszínét, mint most. Jelen helyzetben az sem kifejezetten hatott meg, hogy az egykori mentorom még mindig vigyorogva figyelte, ahogyan összekapkodom a cuccaim. Emiatt már úgy gondoltam rá, mint egy közönséges tettestársra, és azonnal elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen bosszút állhatnék rajta… Még annak ellenére is meg akartam tenni, hogy neki hála nagyon sok minden egyenesbe jött az életünkben.
Többek között elindítottuk a pert a kis queens-i házam miatt. Nem számítottam arra, hogy pár éven belül újra meg fogok állapodni, a szülést pedig még annyira sem terveztem, szóval biztosan nem lenne szükségünk egy nagyobb ingatlanra az öcsémmel. Viszont a tény, hogy ő itt van – haragudjak rá bármennyire is – épp elegendő volt ahhoz, hogy megpróbáljam magam egy kicsit jobban összeszedni és nem elengedni valamit, ami egykor az enyém volt. Ez azért is fontos, mert az ő nevére akartam íratni az ingatlant. Szerettem volna, hogy ha nem kellett volna a jövőben ezzel bajlódnia, illetve azt is, hogy a születésnapjára kaphasson végre egy autót. Bár most határozottan azt éreztem, hogy mindezt egyszerűen nem érdemli meg az a szaros kölyök.
A nagy forgalom miatt viszonylag későn estem haza, egyelőre nem tudtam azt, hogy Henry Jonah házában pontosan hol tartózkodik. Emiatt egyáltalán nem zavartattam magam, hangosan rúgtam le magamról a párducmintás magassarkú cipő egyik felét, amit fegyverként fogtam a kezembe. Így indultam meg a nappali felé, ahonnan hallottam a tévéből valami meccs szerű közvetítést. Mivel Alice szerintem nem érdeklődik a kosárlabda iránt, a megtekintők köre szűkülni kezdett. És az én drága testvérem éppenséggel kosárlabdázott a középiskolában… Így egyáltalán nem volt nehéz kitalálni azt, hogy kit fogok ott találni.
- Henry! – határozott volt a hangom, a cipőmet pedig az ujjaim között forgattam – Nem szeretnél valamit mondani nekem? Jól gondold meg! És azt is, hogy mi lehet az.
Elég messze álltam meg tőle ahhoz, hogy esetleg menekülőre foghassa. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogom elverni a cipőmmel, de ennek ellenére megérdemelte, hogy egy kicsit ráijesszek, mivel a délután ő is kellemetlen helyzetbe hozott engem. Így eléggé küzdöttem azzal, hogy ne lágyuljanak el a vonásaim, ahogyan őt nézem. Semmit sem tudott az érkezésemről, emiatt pedig nagyon ártatlannak tűnt a nagy párnák között… Csak hát ártatlan egy fenét! Ez a gyerek soha életében nem volt az.