Anabel&&Aurora

"When someone says you can't do it... Do it twice, and take pictures."

Sokáig győzködtem a színház vezetését azzal kapcsolatban, hogy ez az egész mentorosdi nem nekem való. Egyszerűen nem szeretem az embereket. Oké, nem szeretem az emberek többségét. Arra kényszeríteni, hogy pátyolgassak valakit... Az elején határozottan azzal a meggyőződéssel ültem be a meghallgatásokra, ahol a társulatunk legifjabb tagjait próbáltuk meg kiválasztani, hogy lesz majd olyan jelentkező, akiben meglátom a fiatalabb énemet és aki hasonló ambíciókkal rendelkezik, mint én. Határozottan úgy gondoltam, hogy csak és kizárólag olyan emberrel fogok tudni együtt dolgozni, aki annyira hasonlít rám, hogy még a végén barátok is lehetünk - elvégre mindenkinek legalább annyira kellene szeretnie magát, hogy ha találkozik a hasonmásával, barátok tudjanak lenni. Anabel pedig olyan ember, akire első körben nem illik ez a leírás. Tudom, tudom nem szabad egy egyszerű első pillantás alapján megítélni bárkit is, de mindig is úgy éreztem én kivételezhetek ha erről a mondásról van szó, mert mindenkitől ugyanannyira meg akartam tartani a két lépés távolságot.
Aztán beláttam, hogy hiába ódzkodom a feladattól, senkit nem fogok meghatni sem a vonakodásommal, sem az esetleges hisztimmel. Ha volt valaki, aki tudott engem kezelni, akkor az történetesen a színházigazgató volt - aki egyébként valamilyen csoda folytán még nem döntött úgy, hogy jobb velem a színház falain kívül. Valójában ő volt azon emberek egyike, akiknek nem akartam csalódást okozni magammon és apámon kívül.
Anabel szenvedő fejét látva az jutott eszembe, hogy talán nekem is ugyanolyan nehéz megfelelni, mint az apámnak és akármennyire nehéz is beismerni, de nem akartam a halál angyalaként, vagy valami rettenetes látomásként lebegni bárki szemei előtt is. Főleg ha azt kellett elérnem, hogy Anabel szeresse amit csinál és megnyíljon színészként. Valószínűleg nem lesz úgy vevő az ötleteimre, ha szimplán retteg tőlem. Csak és kizárólag azért könyörültem meg rajta, mert annál, hogy rémálmokat okozok neki, már csak az lett volna kellemetlenebb, ha miattam még el is hányja magát a terem közepén. Azt sem ő, sem pedig én nem mostuk volna le magunkról - mármint a megaláztatást, célozni remélem tud.
A köszönetére csak a szemeimet forgattam, de még épp időben elfordultam tőle, hogy ne legyen túl feltűnő. Lehetne arra is fogni, hogy ennyire nem akartam tudomást venni arról, hogy ha két percig futunk még, akkor valószínűleg még annyira sem sikerül elegánsan elhagynia a futógépet, mint most.
- Vagy az, ha betöröd az orrodat, ha így szállsz le egy gépről. Máskor óvatosabban csináld. - Nem tudom milyen anyának lenni, de én most kifejezetten annak éreztem magamat. Persze az is lehet, hogy egy tanárnénihez illendőbb lett volna hasonlítani magamat. Elvégre a gyerekvállalástól még messze állok.
- Állítólag huszonegy napba telik felvenni egy szokást. Mit gondolsz, huszonegy napig kibírod? - Kérdőn pillantottam rá, valódi választ nem is várva. Szinte rögtön folytattam. - Nem biztos, hogy a futás a te műfajod, de valamit majd találunk, amibe nem halsz bele. - Talán szélsőségesen fogalmaztam, de tényleg olyan sápadtnak tűnt az arca, mint aki épp elájulni készül. Mellesleg igazat mondtam. Én például az úszásba nem voltam annyira belebolondulva, de mindig jó volt változatossá tenni ezeket az edzéseket, hogy ne unjak bele egyik formájába sem - és ezért ne utáljam meg később a munkámat és mindazt, ami vele jár.
- Mások meg azt mondják, hogy soha semmihez nincs késő. Akkor kinek higgyünk? - Némi szórakozottsággal a hangomban tettem fel a kérdést. Én személy szerint nem hiszek abban, hogy ha valamit elég lelkiismeretesen gyakorlunk, akkor ne lehetnénk benne jók. Mindegy mikor kezdjük el.
- Nem azt mondom, hogy soha ne egyél már hot-dogot, de edzés után valami olyat kellene választanod, ami a testednek is jó. Annak, hogy fitt legyél, nem az a lényege, hogy csomó mindent megvonj, hanem hogy a megfelelő módon gondoskodj magadról. Az egészséged szempontjából is fontos. - Ha pedig mindig egy jó nagy adag zsíros étellel jutalmaznánk magunkat, miután végeztünk az edzőteremben, gyakorlatilag feleslegesnek is tekinthetnénk minden korábbi fáradozást.
- Tele van latin-amerikai éttermekkel a környék. Kolumbiai, mexikói, ecuadori... Kicsit messzebb meg olaszos dolgok vannak. - Ahol én jellemzően inkább a salátákat élveztem, mintsem bármi mást. De nem tartom emiatt képmutatónak magamat, az én apró testembe szimplán nem fért annyi étel, mint mondjuk Kianbe. Nem sajnáltam tőle, hogy egyen, de ha cserélnünk kellett volna, ő éhen hal, én pedig kipukkanok attól a mennyiségtől, ami neki alap.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy van hová fejlődni. - Vettem volna el a kedvét még jobban? Nem hagytam volna, hogy az első előadásán derüljön ki, hogy mennyire nincs a toppon fizikailag, habár a próbák is árulkodóak lettek volna. De ha megfelelően felkészül és ki lehet belőle erőltetni valamennyi időt az edzőteremben, akkor később nem lesz gond.
- Jó. Akkor legyen egy perc? - Ez már tetszett. Ha versenyről van szó, mindig szeretek én lenni az első, a plank pedig viszonylag egyszerű győzelemnek tűnt most számomra. - Örülnék neki, ha meglepnél. - Mondhatni mosoly játszott az ajkaimon, amikor Anabelre pillantottam.
- Én az első edzésemen a saját.. mondhatjuk, hogy mentorommal, konkrétan elájultam. - Nevetve emlékszem vissza az ominózus eseményre. - Gyere, csináljuk meg a planket... - a szavaimhoz hűen én el is foglaltam a helyemet a saját jógaszőnyegemen - egyelőre még a térdeimre támaszkodva. - Mindig elég vékony voltam és beletelt egy kis időbe, amíg felszedtem annyit, hogy abból izom legyen. Még most sem vagyok valami bodybuilder alkat. - Ez azt hiszem nagyon is egyértelmű volt. Főleg így, sportruházatban.
- Ha apád sportoló, téged hogyhogy nem kényszerítettek valami hasonlóra? - Gondolom sok családnál nem lehet elhibázni azt, hogy valamelyik szülő rá akarja kényszeríteni a saját karrierjét a gyerekére. Én persze ezt egy kicsit másképp oldottam meg - olyan dolgot csináltam, amit apám imád kritizálni. Talán akkor rontottam el, amikor színésznőnek adtam a fejem és maradhattam volna a kritikáknál. Habár sok embert megsirattam volna, abban is biztos vagyok.

Teljes mértékben megváltozott a színházról alkotott kép bennem, amióta gyakornokként én is tagja vagyok a Queensben székellő társulatnak. Nem mondom azt, hogy innentől kezdve gyakorlatilag színművészként kellett engem számon tartani, mert világ életemben, gyakorlatilag ki nem állhattam azokat az alakokat, akik felvágtak valamivel amibe gyakorlatilag fele annyi belelátásuk nem volt, mint elhitték.
Amikor ehhez a társulathoz szegődtem, nekem sem az volt az első gondolatom, hogy mennyire baromira nehéz lesz mondjuk fizikailag bírni a terheket. Az emberek valamiért határozottan hajlamosak elsiklanli az olyan dolgok felett, mint mondjuk a testedzés, mivel a legtöbb színpadon látott színész elég jó erőben van. Valahogy az első gondolatom nekem – és gondolom másoknak is – az volt, hogy talán a legnagyobb nehézséget az egyes karakterekbe történő belehelyezkedés jelentheti, illetve biztosan nem mindenkinek ugyanolyanok a képességei, ami a szövegek tanulását illeti. Pont ezért is, én végig sem gondoltam azt, hogy gyakorlatilag egy amazonná kell válnom, ha jót akartam magamnak.
Elég gyakoriak a sérülések ebben a munkakörben, ezt pedig a legegyszerűbben úgy lehet kivédeni, hogy egyszerűen eléggé felkészülünk bizonyos helyzetekre. Én a magam részéről úgy voltam a dologgal, hogy annyira nem lehet nehéz, azzal próbáltam némi motivációt csempészni az elmémbe, hogy sportoló családból származom, tehát annak ellenére van a véremben az egész mizéria a mozgással kapcsolatban, hogy gyakorlatilag a fogócskát sem voltam képes esés és kifulladás nélkül játszani. Eközben folyamatosan ismételgettem magamban, hogy az izmos és formás nők igenis szexik, tehát talán a párkapcsolati gondjaim is könnyedén megoldódnak, ha végre összeszedem magam. Maga a tény, hogy Aurora lesz majd az edzőm, sokkal kevésbé volt megnyugtató, de jelen helyzetben abban sem voltam teljesen biztos, hogy Isa könyörületesebb lenne velem.
A beszélgetésünk miatt, ami majdnem azzal végződött, hogy Rora gyakorlatilag megmondta nekem, hogy a továbbiakban nem tart igényt a közös munkára, mivel nehezen bízik meg bennem, elég mély nyomot hagyott bennem. Gyakorlatilag képes lettem volna bármit megcsinálni, amire megkér. Lényegében ez volt az oka annak, hogy itt vagyok. Többé nem akartam olyannak tűnni a szemében, mint aki fél vállról veszi a feladatait, pont ezért is haragudtam magamra, amikor a testem jelezte, hogy már nem bírom tovább a tempót és lassítanom kellett. Mikor a nőre sandítottam, határozottan elszégyelltem magam, mivel még csak fáradtnak sem tűnt. Jelen helyzetben egyszerűen lehetetlennek tűnt az, hogy egyszer ilyen erőnléttel rendelkezzek. Úgy éreztem magam, mint egy puding, amit valaki a fagyasztóba tett, ki tudja milyen okból.
- Köszönöm – ha a családom látta volna azt, ahogyan gyakorlatilag elhagytam a gépet, minden bizonnyal kinevetett volna. Talán kijelenthetem, hogy szó szerint hömbölögtem lefelé, a vizemig meg úgy szédelegtem el, mintha öt napja sétáltam volna megállás nélkül a sivatagban, étlen szomjan. Valószínűleg anya és apa, ha ezt látnák, akkor minden bizonnyal azt mondanák, hogy menjek el biológia szakra, mert abból nem voltam annyira rossz és jobban megérné olyanba fércelni az időm, amihez elég gondolkozni.
- Jaj, nem akarok hányni. Ez a legrosszabb, ami velem még megtörténhet… - vagy maga a tény, hogy a hányásról beszélünk, előhozza a hányingerem. Visszavághattam volna valami olyasmit, hogy a vizet nem lehet kihányni, de sajnos vannak olyan emlékeim, amikor ez megtörtént és nem tartoztak a legkedvesebbek közé.
- Szerinted valaha meg fogom tudni szokni? – emlékeztem arra, hogy erőteljesebb mozgás folytatása után nem szabadott leülni, mert elvileg ilyenkor az összes vér a lábakba ment, szóval egy kicsit sétálgattam magam körül – Apa mindig azt mondta, hogy a mozgás elsajátítása nem könnyű. Húsz év mozgás nélküliség után ugyanennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy mindezt megszokjam?
Abszurd volt a gondolat, de láttam benne a logikát. Egyszer olvastam valahol, hogy ha valaki magára szed némi súlyfelesleget, akkor minimum ugyanennyi időbe telik az, hogy ezt leadja. Ebben mondjuk annyira nem hittem, mivel láttam érdekes átalakulásokat, de azért nem az a kategóriás személy vagyok, aki mindent elhisz, amit a TLC-n mutogatnak.
- Francba – halkan sóhajtottam fel, aztán elnevettem magam – Pedig az a szuper képességem, hogy nem tudok hízni.
Most legalábbis még ez volt a helyzet. Nem tudtam, hogy a későbbiek során mindez mennyire fog megmaradni, de azért bíztam benne, hogy az étrendemen annyira sokat nem kell változtatni. Igyekeztem odafigyelni az egészséges étkezésre, de ehhez hozzátartozott a bűnözés is, a lelki egészség érdekében.
- Van, de én másban vagyok jó – megvontam a vállam – Milyen éttermeket ismersz a közelben?
Mivel nem voltam ismerős Queensben, én még nem fedeztem fel a magam környékét. A legtöbb esetben Manhattanben lógtam, mivel nem nagyon volt értelme kimozdulnom onnan. Gyakorlatilag az életem nagy részét ott éltem le, emiatt izgatott voltam, hogy új helyeket ismerhetek meg egy másik városrészben.
- Kevés volt a mai teljesítményem igaz? – miután összekaptam magam egyből engedelmeskedtem és mentem nyújtani. Sokan azt mondják, hogy ez az egész edzés dolog valójában fejben dől el, de én mindig ugyanarra jöttem rá. Ez egy baromi nagy bullshit, mivel az ember izmain múlik a dolog. Lehetek bármennyire elkötelezett, ha a testem nem bírja a gyűrődést, ez volt az én véleményem.
- Kibírok! – vagy legalábbis megpróbálom. Olyan makacs vagyok alapvetően, hogy muszáj volt egyáltalán megpróbálnom. Ha ma kibírom a planket, akkor talán úgy tudok távozni, hogy van némi sikerélményem is, nem pedig csak az fog eszembe jutni, hogy mennyire béna maga a tény, hogy elfáradtam.
- Neked is ilyen nehéz volt az elején? – megnyugtatott volna azzal a válasszal, hogy igen, de ugyanakkor nehéz is lett volna csak úgy elhinni neki, most annyira jó volt az egészben. Talán jobban érezném magam, ha erről hazudna nekem, viszont tudtam, hogy nem fogja megtenni, szóval csak vártam, hogy szembesülhessek a sötét igazsággal.

outfit ✗ te hajcsár    ✗ 894

Anabel&&Aurora

"When someone says you can't do it... Do it twice, and take pictures."

Sok más nővel ellentétben nekem nem kifejezetten voltak problémáimat, ami a testemet és a súlyomat illeti. Ha meg kellene mondanom, hogy volt-e olyan alkalom, amikor szerettem volna megváltoztatni valamit magamon, valószínűleg a középiskolás éveimet hoznám volna fel, amikor egyszerűen arra vágytam, hogy az osztálytársaimhoz hasonlóan én is erősebb legyek mellben és ne csak a csípőm és a fenekem legyen épp elég formás. Viszont az élet nem annyi önbizalommal áldott meg engem, hogy kicsit is depresszióba essek, amiért nem teljesült a kívánságom. Sőt, a mai világban valószínűleg épp elég páratlannak számít a hozzáállásom a saját testemhez. A munkám megköveteli tőlem, hogy jó kondiban legyek, de mindig is fontosnak tartottam, hogy valamilyen módon megpróbáljak fitt maradni, mert legalább annyira én magam is hiú vagyok, hogy nem szeretnék túl korán és nagyon csúnyán megöregedni. Ez ellen pedig nem csak annyit tehetek, hogy a megfelelő dolgokat fogyasztom, vagy épp van állandó arcápolási rutinom, hanem a fizikai állóképességemről is gondoskodnom kell.
Ugyanakkor pont hogy a munkám az, ami gyakran elveszi az időt attól, hogy puszta szórakozásból, vagy épp kedvtelésből elmenjek egy edzésre, vagy meglátogassak egy edzőtermet. Ezért előfordul, hogy egy-egy szerep előtt még inkább rá kell edzenem arra, hogy bírjam az előadásokat. Egészen más egy hét alatt elpróbálni egy egész darabot és heti több alkalommal előadni ugyanazt. A közönséget nem kérhetjük meg arra, hogy adott este menjenek haza és holnap folytatjuk, mert a színészgárda elfáradt. Az a feladatunk, hogy nap mint nap hozni tudjuk ugyanazt a színvonalat.
Ez pedig elengedhetetlen része annak a tanulási folyamatnak, amin mindenki túlesik, amikor beletanul abba, hogy milyen a színpadon állni és nem csak a nézőtérről figyelni másokat. Azt a részét már kevésbé gondoltam át, hogy ami nekem egy átlagos edzésnek minősül, az Anabelnek talán túl sok lesz első alkalommal. Hozzá hasonlóan én magam is lassítottam a futópad gyorsaságán, míg végül sétálásig nem lassultak a lépteim. - Elfáradtál? - Hozzátehettem volna, hogy máris, vagy hogy még nem futunk túl régóta, de az arckifejezését látva még az ehhez hasonló csipkelődéstől is elment a kedvem. - Igyál, ha szeretnél. - Az ellenkezőjét akkor sem kértem volna tőle, ha lenne képesítésem arra, hogy bárkinek a személyi edzője legyek. - De ne túl sokat egyszerre, mert ha folytatni akarod akkor hányingered lesz tőle. - Ezt én magam is a saját káromon tanultam meg még évekkel ezelőtt. Igazítottam kicsit a fejem tetején lévő copfon, ami a futásnak köszönhetően kilazult valamelyest, most pedig újra a megfelelő helyre került. Az utolsó dolog amit az edzés alatt szerettem volna, hogy az arcomra tapadjanak a nedves tincseim - ami egyébként a tarkómon így is elkerülhetetlen volt.
- Én már megszoktam, hogy így edzek. - Hiszek abban, hogy minden ember számára megvan az az ideális mozgásforma, ami egyszerre élvezhető és hasznos a testnek. - Van aki úgy fejleszti a stabilitását, hogy futás közben énekel. Veled is ki akartam próbálni, de ahogy látom még nem lenne értelme. - Mindenkinek el kell kezdenie valahol, tehát nem lenne értelme kijelenteni, hogy Anabel reménytelen eset. Ráadásul minden attól függ, hogy milyen szerepet kap, tehát komolyan kell-e vennünk a következő időszakot és még többet dolgozni a fizikumán.
Hozzá hasonlóan én magam is leállítottam a futópadot és a nyakamba kaptam a saját törölközőmet, hogy a tarkómon érzett kellemetlen érzés megszűnjön valamelyest. Amikor viszont meghallottam a kérdést, elég szúrós pillantással néztem felé. - Igen - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, miközben úgy mozdultam, hogy nyújtani tudjak a lábamon. - Akkor már valami normálisat kellene választanod. Nem azt mondtad, hogy van a családodban sportoló? - Nem mintha a családunk befolyásolna minket minden pillanatban, hiszen én sem vagyok teljesen ugyanolyan, mint Philip. - Vannak jó helyek a közelben is. - Volt már szerencsém kitapasztalni őket, és hajlandó lettem volna inkább Anabellel menni az edzés után, mint hogy a végén tényleg magába nyomjon valamit, amitől elveszíti a lényegét az elmúlt egy óra.
- Nyújtsunk, aztán együnk valamit - adtam ki az egyértelmű utasításokat. Hiszen az egész edzésnek nem az a lényege, hogy tönkretegyem őt és a végén sérülést szenvedjen, vagy beálljanak az izmai és holnap fel se tudjon kelni. - Gyere. - A fejemmel a megfelelő irányba intettem, ahol már eltávolodtunk a gépektől és le tudtunk ülni a jógaszőnyegekre, amiket korábban is használtunk. - Vagy kibírsz még egy kis planket? - Kihívással a hangomban fordultam felé, de számítottam arra, hogy a válasza egyértelműen nem lesz.

- Van edzős ruhád? – mondanom sem kell, hogy a nővérem elég nagyot nézett, amikor ezzel a szöveggel rontottam be a szobájába. Én magam is éreztem, hogy a trottyos melegítőnadrágom és apa L-es pólója nem feltétlenül lenne megfelelő cucc egy edzőteremhez. Egyáltalán nem érdekelt annyira, hogy nagyon jól nézzek ki, éppen ezért is volt a hajam két gombócban összefogva a fejem tetején, az arcomon pedig nem viseltem sminket. Alapvetően sosem voltam ellene a festékeknek, viszont én magam is úgy éreztem, hogy sokkal gázabb lenne, ha mondjuk lefolyna az aromról a festék, és az edzés végére olyan lennék, mint akinek Aurora behúzott kettőt.
- A felső polcon vannak, válogass nyugodtan – ezután pedig én egyszerűen elmondtam neki azt, amit a mai délutánomra terveztem és innentől kezdve minden kedd és csütörtök délutánom azzal fog telni, hogy edzeni megyek egy másfél méteres nővel, aki a világ legijesztőbb emberi lényének is betudható néha. Ezen a ponton elutasítottam Isa ajánlatát azzal kapcsolatban, hogy ő is tudna nekem segíteni. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a nővérem képes lenne mondjuk halálra kínozni, de ő hivatásos sportolóként nyilvánvalóan mást gondolt a testedzésről, mint én, Aurora pedig megint gondolom bírt valami egyéni preferenciával, ami az erőnlétet illeti. Így abban voltam biztos, hogy talán érdemes lenne a színház női ászától tanulnom minden értelemben.
Nem állítom, hogy magabiztosan léptem elé a teremben, de elhivatott voltam egészen addig a pillanatig, amíg komolyan el nem kezdtünk foglalkozni az edzéssel. Szerintem nagyjából két percet is húsznak éreztem, mivel határozottan nem ahhoz voltam szokva, hogy esetleg súlyokat emelgessek, azokkal guggoljak, és a futógépen égessem a kalóriát. Arra amúgy sem volt szükségem, de gondolom olyan szempontból elkerülhetetlen volt, hogy az állóképességemet növelnem kellett. Aurora szentül meg volt győződve arról, hogy az ének – és tánctudásomnak is jót tehet az edzés, mivel az esetlegesen strapásabb szerepeknél idiótán néz ki, ha az ember kifullad, illetve meg kell tanulnom kezelni a fizikai fáradtságot. Én pedig álltam elébe a feladatnak, egészen addig, amíg az izmaim ténylegesen nem kezdtek el remegni a túlzott megerőltetéstől.
- Tarthatnánk húsz perc szünetet? – apa mesélte egyszer, hogy túl hirtelen állította meg a futópadot, én pedig ettől egyenesen rettegtem, szóval a fokozatokkal kezdtem el szórakozni és ennek megfelelően lassítottam a tempómon is – Meg fogok halni, ha nem ihatok legalább egy kicsit.
Előre láttam azt, hogy a holnap nap folyamán minden bizonnyal az is nehézséget fog okozni nekem, hogy egyáltalán megpróbáljak leülni a vécére. Azt pedig szintén előre láttam, hogy az egész családom a nyakamban fog lihegni csak azért, hogy jól kiröhöghessen.
- Te ezt bírod? – amikor már teljesen sikerült leállítani a gépet, én magam pihegve szálltam le róla és folyamatosan a kapaszkodók után kutattak – Egyáltalán van ember, aki ezt bírja?
Soha nem voltam túlzottan sportos alkatú valaki, de ugyanakkor naivnak gondoltam magam, amiért elhittem, hogy az egészet ki tudom kerülni színésznőként. Mivel kemények készültünk a felvételimre, közben pedig Aurora javaslata alapján már elkezdtem jelentkezni a színházi meghallgatásokra is, egyszerűen nem hagyhattam ki az edzéseket. Ráadásul örültem neki, hogy egyáltalán hajlandó volt segíteni abban, hogy valami olyat alakítsunk ki nekem, ami a jövőben a segítségemre lehet.
- Agyon fogsz verni, ha ezután el akarok menni megenni egy hot-dogot, ugye? – én sem voltam benne biztos, hogy komolyan gondoltam a kérdésem, mindenesetre elég ártatlan pillantással néztem rá. Ha nemet mond, akkor természetesen nem próbálkozom meg ezzel, de ettől függetlenül tudtam, hogy éhes leszek az edzés végére.

outfit ✗ ide jön a kis megjegyzésed ✗ szavak száma