Állok az ajtóban és nézem, ahogy szerencsétlenkedik a bőrönddel Niklas.
- Tisztára, mintha apádat látnám - nevetem el magam. - Nem rá ütöttél, véletlenül?
Úgy néz rám, hogy nehéz eldöntenem, elküldeni akar a fenébe, vagy a röhögést akarja visszafojtani.
- Szeretnéd, ha nekem is szőke lenne a hajam? Úgyis megkapom időnként - a vigyora azonban jelzi, hogy ugrat. Én meg kis híján elhittem, hogy besértődött. Még most is, húsz év után is.
- De nekem nehogy aztán hárman gyertek vissza. Bár - gondolkodom el. - Azt hiszem, még maradt a pelenkádból...
- Apa basszus, az húsz éves! Minden szart megtartasz?
- Túl kicsi a kuka, hogy beletegyelek - erre már kirobban a nevetése.
- Nem rád ütöttem, most szólok - végre megvan a bőrönd, becsatolja.
A sors szövevénye úgy hozta, hogy egy nap viszek ki valakit a reptére, s hozok egy érkezőt. A kaotikus napok után, vagy inkább hetek után, melyben lakást kerestem Johnnak, és azon oknál fogva is, hogy Niklas megnyert egy kisebb pályázatot, így egy ideig Los Angelesben lesz.
A kezemben lévő kártyát átadom neki.
- Apa... - néz rám.
- Elveszed, s egy szavad sincs. Anyád születési éve a kód - nem a reptéren akartam neki odaadni, mindenki szeme láttára. Szégyen is lenne, ha pénzügyesként üres kártyával küldeném el. Így alkalma lesz megtanulnia, miként gazdálkodjon.
- Kész vagy? - Az ajtó felé lépek, kezemben már az autókulcs.
- Mehetünk - felkapja a bőröndöt, s pár perc múlva már a garázsból hajtok ki.
A dugó egy enyhe kifejezés, egérutakat keresve kerülöm ki az álldogálást, s még időben érkezünk ki a reptérre. Ahogy látom eltűnni a beszálló részen, rám szakad az érzés, hogy az első idő, amikor hosszabb időre, teljesen egyedül leszek, s még csak nem is velük vagyok, valahol, nyaralni. Drew a barátja szüleivel nyaral, s bár önzően rosszul esett, hagytam menni.

Rálesek az érkező oldalra, s mivel még van időm, úgy döntök, ez a nap a munkamentes övezetté nyilvánított nap... megnézem a mailjeimet. Kávé az mindig fér belém, s gondolok Johnra is, egy palack ásványvíz s egy jó alaposan bebugyolált, friss, forró kávéval a kezemben, várakozok a fogadó csarnokban, figyelve, mikor érkezik meg a gépe. A végére szinte másodpercekkel számolom vissza az érkezést, azután pedig várom, hogy végre meglássam, ahogy a folyosó ajtajában megjelenik.
- Kívánjunk legközelebb is? - tartok felé mosolyogva. Mielőtt az utolsó beszélgetésnél letettük volna, kívántam, hogy a világ összes kiskölke mellette üvöltözzön, és kifogja a leghangosabban horkoló szomszédot. Voltaképpen ezzel űzve el őket, s hogy egyben, épségben érkezzen meg a városba.
Kezem nyújtom felé, ami egy hatalmas, baráti ölelésben ér véget.
- Végre itt - átnyújtom neki a kávés poharat. - Egy kis régi, hazai illat.
A régi hangulat, az emlékek, minden alkalommal elkísérnek, amikor legelőször találkozunk, hosszú idő után. S ehhez hozzáadódnak a többi, az évek során együtt megélt élet, amiben, van, hogy szavakban, van, hogy esményekben, közösen osztozunk. Biztos vagyok benne, hogy nem maradtam volna épeszű, ha váláskor nincs mellettem. S hogy másodjára és sokadjára is elment volna az eszem, mikor megszületett Ely fia, amikor azon tanakodtunk, mennyire jó, ha testvérekként kezeljük teljességében, Drewt és Nikolast, s aztán az igazi mélypont, mikor Drew hozzám költözött, és elindítottuk a nevelőszülőségi eljárást.
- A jó hírt a végére tartogattam. Ha kedvünkben áll, akár szét is rúghatjuk a ház oldalát - vigyorgok rá.

 ★

John &Daniel

A repülőút alatt egész végig azon kattog az agyam, hogy vajon Alice egyedül ezt miként vészelte át. Hány zaklatója lehetett ezen a mérhetetlenül hosszú úton, aminél az aranyér kialakulása komoly veszélyt jelent és még csak kényelmesen aludni sem tudsz egy jót, hiába éjszakai járatról van szó. Vajon kibírta a mellette ülőt? Vagy ami még nagyobb kérdés: a mellette ülők kibírták őt? Nem győzöm fogalmazni a hitetlenkedő szavakat magamban, amiért Daniel annyi „jó” kívánságot küldött nekem az utazás előtt, de lássuk be, fordítva sült el. Nos, jobbomon egy középkorú nő, ki kiélvezi a szolgáltatásokat és nagyjából félóránként rendel valamilyen ételt, italt, s egy idő után azért kezdett idegesítővé válni, tekintve, hogy ő ül az ablaknál és ahhoz, hogy kapjon valamit, a légutaskísérőnek folyton át kell nyúlnia előttünk. Bár ahogy látom, ez csak nekem kellemetlen, hiszen bal oldalamon egy bizonyos – mint ahogy a felszálláskor megtudtam – John Brown ül, akivel hát… mondjuk úgy, a nevünkön kívül semmi közös nincs bennünk, a súlyunkat beleértve is. Nem akarom bántani, de egy kicsit szűkös mellette utazni, de irigylem, hogy végig tudja aludni majdnem az egyész utat olyan testtartásban, ami talán nekem is kényelmes lenn, plusz hetven kílóval.
Nem számít, megérkezve az átszállási pontra, Los Angelesbe új reményekkel vetem bele magam egy újabb repülőútba, ahol talán kellemesebb utazótársakat sorsol számomra a gép. Ez így is történik! Két teljesen intelligens és korrekt személy társaságában próbálok aludni egy kicsit, melyet meglepően hamar sikerül összehoznom. Mikor magamhoz térem, egy kisebb sokk ér, látván, hogy a repülőgép már a talajon van. Kómásan pillantok rá az ablaknál ülő társaimra.
- Meg is érkeztünk?
- Még fel sem szálltunk.
Oh! Úgy tűnik, csak fél, háromnegyed órát aludtam, de szerintük a legjobban vészeltem át a tipikus Los-Angelesi légi-dugó problémáját. Annyi gép fordul meg itt, hogy amennyiben eggyel is gond adódik, nagyon könnyen fel tud torlódni a többi. Csak tudnám, minek van akkor négy kifutópályájuk is?! Nem vagyok egy dühöngő típus, úgyhogy jobb híján visszaejtem zsibbadó fejemet a szék fejtámlájára és próbálok visszaaludni, kevés sikerrel. És megint csak az a hihetetlen, hogy ilyen hosszú úton a lányom miért nem unt bele az életébe annyira, hogy félretegye a durcáját és még velem is hajlandó legyen kommunikálni?
Szóval, némi csúszással, de erőteljes hátszéllel megérkezünk New Yorkba, tulajdonképpen a világ másik felére, amit legalább annyira otthonomnak tartok, mint Sydneyt. Kissé gyűrött arccal, bizonyára táskás szemekkel veszem magamhoz a bőröndömet és haladok a kijárat felé. Kezembe veszem telefonomat és keresni kezdem Daniel számát. Rá is nyomok, s fülemhez emelem, ám ebben a minutumban pillantom meg a folyosón nagyjából tíz-tizenöt méterrel arrébb. Vigyorogva nyomom ki a hívást, még mielőtt megcsörrenne neki.
- Inkább ne! Hangoskodó gyerekekből nem volt sok, de kövér horkoló John-nevű fazonból, részeg társakból és nem elhanyagolható csúszásból akadt bőven – felelem míg oda nem érek mellé, majd örömteli kézfogással, öleléssel köszöntjük egymást.  
- Üdv újra! Köszönöm, hogy kijöttél elém. - Jó ég, mennyi minden történt velünk a gimnázium alatt, hihetetlen, hogy az már húsz éve történt. Danielen egy kicsit kevésbé látszanak az évek, jóval fittebben tartja magát.
- Oh, köszönöm! - veszem át a kávét, ami jót fog tenni a fáradt állapotomnak. - Tudod, azért jó az én helyzetem, mert ide is úgy érkezek, mintha csak hazajönnék, de Sydneybe is ugyanilyen érzésekkel repülök vissza. Igaz, ezúttal kicsit komplikáltabb a helyzet, ugyebár – utalok a beszélgetéseinkre, hisz nem kell neki részleteznem, hogy mi történt a lányommal és milyen dilemmákat kellett átvészelnem, mire meghoztam a döntést, miszerint egy darabig New Yorkban fogom tölteni a napjaimat. Magam sem tudom, hány napról van szó, az viszont kétségtelen, hogy rendkívül hálás vagyok Daniel millió segítségéért és támogatásáért. Mielőtt elindulnánk kifelé, belekortyolok a meleg kávéba. Most vehette nemrég, míg szegénynek várnia kellett rám.
- Egyébként egyre jobban hasonlítasz Ronaldora – bökök felé a kávésdobozt szorongató kezem mutatóujjával. – De tényleg! Napszemüveggel aztán főleg… - Cukkolom igazából, de ez egyébként egy bók arra vonatkozóan, hogy mennyire jó formában tartja a fizikumát.
Kérdő tekintettel fordulok felé, miközben elindulunk a kijárat felé. Bárhogy értelmezem, amit mond, csak arra tudok kilyukadni, hogy a gyerekek nem tartózkodnak otthon a hétvégén.
- Miért, akarsz meszelni? - Viccelek, megint. Bizonyára egyikünk sem azzal akarja tölteni az elkövetkező napjait, hogy újrahúzzuk a háza falát. – Szóval téged is egyedül hagytak a gyerekek… - Ismerős, nagyon ismerős helyzet. - Bármikor készen állok az ünneplésre, csak ne lepődj meg, ha ma este hamar kidőlök. - Erre fel iszok is megint a kávéból. Kicsit merész egy hatalmas bőrönddel eljönni New Yorkba, de ha tényleg költözésre adnám a fejem, akkor az úgyis egy nagyobb falat logisztika lesz. Erre még nem akarok gondolni.
- És merre kószálnak a fiúk? - kanyarodok vissza az iménti témára, miután rájövök, hogy jócskán maradtak bennem kérdések. Arról nem is beszélve, hogy per pillanat halvány fogalmam sincs, mi van Alice-szal, emiatt pedig hamarosan úgyis üzengetésbe kezdek. Ám mindenek előtt szálljunk be az autóba.

Széles mosollyal emelem a kezem felé, ahogy meglátom. Mintha magamat látnám viszont, ahogy kinézek a repülőutak végén, amikor jetleg ide meg oda, én bizony bevágom az alvást, ha éppen reggel van, akkor is.
- Nem is tudtam, hogy horkolsz - biccentem oldalra a fejem, már teli vigyorral, majd végignézek rajta. - Hamar ledobtad azt a többletkilót. Adhatnál nekem is tippet. Kezd érni az apapocak - ami nem igaz, de egy kicsit felrázni Johnt az egyhangú útból érkezve, megéri.
- Ez természetes, sokkal jobb így - és már akartam látni a valóságban is a képét.
Ahogy elveszi a kávét tőlem, úgy teszem rá a kezem a bőröndjének a markolatára, cibálta eleget a folyosókon, meg emelgette a vizsgálatoknál.
- Hawaiial vagyok így - bólintok. - És valahogy Sydneyvel is így érzek - az, hogy rendszeresen átruccantunk egymáshoz, amikor időnk és az élet engedte, megszokott otthonossággal tölt el, ha leszállok a reptéren.
- Sikerült vele azóta beszélni? - Pillantok rá komoly érdeklődéssel. Csak sejtésem lehet a beszélgetéseink alapján, miken is ment és megy keresztül most John. Jó ideig rágódott azon, mit tegyen, s ahogy és amivel tudtam mellette lenni, és támogatni, megtettem. Egyik döntés sem könnyű, s mind a ketten megtennénk bármit a gyerekeinkért. Drewért is, még ha nem is vér szerinti fiam.
- Igen? - Már majdnem megtapogatnám magam, ahogy haladunk a kocsim felé, s végre leesik, hogy a napszemüveg, az rajtam maradt. Elnevetem magam.
- Most már tudom, miért néztek olyan furcsán rám a biztonságiak - lekapom a napszemüvegem, mely kevésbé frissebb képet mutat Johnénál. - Hogy azért, mert autogramot akartak tőlem kérni, vagy valami mást gondoltak... - jól esik Ronaldóval az összehasonlítás. - Te sem panaszkodhatsz - hiába mondom neki minduntalan, hogy fittebb nem is lehetne, sosem hisz nekem.
A visszafojtott nevetést kiengedem.
- Inkább, mint mások engem - sóhajtok utána egyet. - Mint az ujjam. Felnőnek lassan... - halkan pittyen a kocsi riasztója, s a holmikat a csomagtartóba pakolom. Még én is beleférek, kifejezetten olyan kocsit vettem, amivel többen is kényelmesen elférünk. Egyikünk sem egy otthon ücsörgős típus.
- Előbb is kidőlhetsz, a szobád készen vár. A fiúk szerintem raktak bele meglepit - nézek rá sokat mondóan, jelezve, hogy majd lepődjön meg. John nekik is életük szerves része lett, a sok közös nyaralás, vagy ide-oda ruccanás, s hogy gyerekkoruk óta látják, s Niklas keresztapjának kértem fel Johnt, még jobban erősített ezen az érzésen.
- A vizet is neked tartogattam - nyújtom felé a palackot.
Vissza kell tennem a napszemüveget, az erős fény kicsinálja a szemem, semmit sem látok általában, így indulunk el a kijárat felé.
- Drew az aktuális barátja és családja nyakára ült rá, utána fordul majd a helyzet. Miamiba mentek, miután mondtam, hogy szörfözni akarok Californiában, úgy készüljenek. És persze egy fű alatt meg is lesem Niklast, aki L.A.-be utazott. A pályázatot megnyerte. Ha van kedved L.A.-hez, nem mondom, hogy vadkempingezni van kedvem, semmi kedvem kígyókkal találkozni, de egy hosszabb túrát tervezek a hegyekbe is - Még egyelőre költői kérdés, látom, hogy fejben még mindig a repülőúton van, s hogy hiszem, Alice jár a fejében.  
Rövid ideig csak oda-odapillantok rá, a vezetésre figyelek.
- Tudja már, hogy jössz? - Tudom, hogy nem szükséges kimondanom, kire is értem a kérdést. Örülök, hogy John itt van, s hogy hosszabb ideig itt lesz, azért már kevésbé, hogy milyen okból. Aggódom Alicért, és aggódom Johnért.

 ★

John &Daniel

Sosem könyörögtem Danielnek, hogy jöjjön ki értem a reptérre, akárhányszor is repültem vissza New Yorkba, de ez neki mindig annyira természetes volt – amennyiben munkája engedte -, hogy lassan kezdhetném magam rosszul érezni emiatt. Az egyetlen, ami kicsit enyhíti ezt az érzést, az az, hogy én is mindig úgy alakítottam a napomat, hogy fogadni tudja Daniel gépét, amikor arra vetemedett, hogy meglátogat akár egyedül, akár fiaival együtt Sydneyben. A repülőúton volt elég időm gondolkodni az életemen és minden Danielre eső gondolatom végén örültem, hogy van egy ilyen barátom. Talán normális, de kétségtelen, hogy kevés személyt ismerek azóta is még mindig az osztályunkból.
- Elvileg igen, de amíg én alszok és más hallgatja, addig nem zavar. – Mondjuk nem én voltam az egyetlen horkoló ember a repülőn, s most kicsit sem vagyok náthás, úgyhogy talán megkíméltem a környezetemben ülőket. Végignézek rajta, de bármilyen szorgosan is keresem az apapocakját, nem találom. - Hát akkor jól eldugtad a szemek elől! - Ami engem illeti, tényleg egy kicsit fogytam az elmúlt hónapokban, ami elsősorban az idegeskedés miatt történt, de ez nem lehet több, mint két kiló.
Vállát szorítom barátiasan meg, ezzel is kifejezve hálámat és a bennem rejlő jóleső érzést, amit szavai okoztak nekem. Hagyom, hogy elvegye a bőröndöt, egy kicsit kiélvezem a hercegnő szerepet, akinek poggyászait hurcolják, így viszont képes vagyok inni a koffeinadagból.
- Tényleg? - Magasba szöknek szemöldökeim, mihelyst meghallom, hogy már Sydneyt is egyfajta másodlagos otthonának tekinti. – Örülök, ha így érzel. - Azt tudtam, hogy Hawaii milyen szerepet tölt be az életében, csak rá kell nézni, kiköpött hawaii férfiról van szó, aki olykor még itt New Yorkban is elhozza nekem a szigetállam hangulatát.
- Sikerült azóta, de nem arról híres, hogy az apjának fecsegje ki a mindennapjait. Tudod, hogy van ez… - Kamaszok, fiatal felnőttek… Pont nem akarják, hogy a szülők a nyomukban legyenek, amit én tiszteletben is tartottam Alice-nál, csakhogy nem mindegy, hogy a gyerek ott van egy városban velünk, vagy a világ túlsó felén. Ha bármi baj történne vele, Sydneyben még mindig ott tudtam lenni mellette legfeljebb egy órán belül, ez viszont nem mondható el úgy, hogy több ezer kilométer választ el minket.  Persze, New Yorkban itt a családom többi tagja, akik intézkedtek is, amint megtudták, hogy itt van Alice, de mégis csak én vagyok az apja.
Keresek egy poént, amit talán még nem sütöttem el neki. Egyre nehezebb ilyet találni. Mi lesz mondjuk negyven év múlva? Ettől függetlenül tényleg mintha lenne valami hasonlóság közöttük, fejforma, kiállás, nem mintha sokat láttam volna Rodaldot a pályán kívül, futás és esés nélkül. Fene egye meg, hát milyen Real Madrid szurkoló vagyok én?
- Igazán kérhetnének tőled, megnézném a fejüket, amikor ráfirkálod a Daniel Wellis nevet. – Én is bárkinek szívesen adok autogramot, a szemem sem rebbenne, mint ahogy nagyon szívesen megünneplem a születésnapomat az év bármelyik napján. Persze nem vagyok beképzelt, sőt, szerintem már megszokta, hogy engem nem könnyű dicsérni úgy, hogy azt el is higgyem, viszont sosem ellenkezem, mondhatni, nem kéretem magam. Annak sosem lenne vége és még odáig fajulna a dolog, hogy ötszázszor ismételnénk az igen-nem párbajt, mintha csak licitálnánk.
A kulturáltnál egy fokkal hangosabban nevetem el magam, ahogy elsüti a meszelős poént, de mivel már az autó felé haladunk, így a kutyát se érdekli. Tudtam, hogy ezeket mindig lecsapja, de mégis rendszerint jó hallani. Segítek közben neki a csomagokat a csomagtartóba pakolni.
- Esküszöm ezerszer jobb, mint egy szálloda! - Voltam már náluk, jó helyen laknak, a társaság mindennel felér és összességében csak jól érzem magam velük, náluk. - Ez kedves tőlük. Én hoztam olyan csokis kekszeket, amit, ha jól emlékszem Niklas úgy falt múltkor mikor Sydneyben voltatok, hogy még drognak is elkeresztelte. Remélem nem deformálódtak nagyon el. – Szerencsére tartósak, úgyhogy megvárják a fiúkat, amíg hazaérnek. A fél társkám egyébként ajándékokkal teli, amit én nem mondanék ajándékoknak, mint mind Danieléknek, mind pedig a családomnak olyasmiket hoztam, amikről tudom, hogy szeretik és csak Sysneyben lehet kapni. Avagy oda köti őket.
- Te tényleg mindenre gondoltál! - veszem el a palackot is és már lassan kezdem magam valósban elkényeztetve érezni. Szerintem egyikünk sem azt az életformában él, amikor nagyon kiszolgálnák. Beülök közben az autóba, majd hol az utat, hol Danielt figyelve hallgatom őt. Halkan szisszenve nevetek egyet, hallva, hogy járt Daniel, de nem vágok a szavába egészen addig, míg meg nem hallom, hogy megnyerte a pályázatot Niklas.
- Sikerült neki? Gratulálok neki! Majd írok neki egy üzenetet, mikor hozzátok érünk! – Nem kizárt, hogy írta is, csak elfelejtettem, vagy elkavarodott az üzenet, de az sem kizárt, hogy nagyon új még ez az információ és úgy gondolták, hogy majd szóbal elmondják. Bármelyik is a valóság, ez semmit sem változtat a tényen, hogy büszke vagyok a fiaira, mindkettőre, hiszen úgy tűnik Drew is megtalálta azt a közeget, amiben jól érzi magát. Emlékszem, mennyire megviselte, mikor elkerült a vérszerinti apjától. Aztán kapcsolok, hogy egyébként egy burkolt kérdést kaptam.
- Én szeretek túrázni, úgyhogy legfeljebb az időn és munkámon fog múlni. Mikorra tervezed? – Hiszen az elkövetkező hónapok feltehetőleg egészen sűrűek lesznek nekem, úgyhogy az necces, de amint stabilizálom magam az élet minden terén, jöhetne egy aktív pihenés.
- Nem, a testvéreim tudják, de megkértem őket, hogy Alice-nak ne szóljanak. Szeretnék pont olyan hirtelen felbukkanni mellette, mint ahogy ő váratlanul lelépett. De biztos vagyok benne, hogy hiányzok neki, jobban is, mint eddig írta. - Szerintem egészen fiatalos és kicsit sem unalmas apa vagyok, más lehet csak felhívná a lányát és közölné vele, hogy két nap múlva találkozunk itt és ekkor. Nem a példás nevelés mintapéldánya vagyok, de szerintem egy ilyen belépő nyomot fog hagyni benne. Ha nem, akkor is legalább lesz mit mesélnünk harminc év múlva is.
- Tudod… - szólalok meg egy kicsit komolyabb hangon néhány percnyi csendes utazás után. - Van rá esély, hogy ezúttal végleg ide költözünk. Nem tudok még semmi konkrétat mondani ezzel kapcsolatban, de valljuk be, New Yorkhoz több élő családtag köt, mint Sydneyhez és úgy vettem észre, Alice is szeret itt lenni. – A feleségem volt törzsgyökeres ausztrál és bár rengeteg barát, a feleségem általi rokonok és persze munka köt oda, de ha szívemre teszem a kezem, az én családom itt él, Daniel az ékes példája, hogy barátaim is vannak New Yorkban, ami pedig az állást illeti, néha merni kell lépni. Nem hiszem, hogy New Yorkban előbb-utóbb nem találnék állást, szóval ez rossz kifogás lenne. Mégsem annyira könnyű meglépni ezt a nagy, életre szóló döntést, hisz bárhogy nézzük húsz éves életmódomat hagynám fel vele.  

A kitörő röhögést muszáj visszatartanom, mert elég hangosra sikeredne, de széles és derült mosoly jelzi, hogy telitalálat.
- Akkor majd néha megbökdöslek, hogy érezd - felelek bizalommal felé, noha eddig sosem tapasztaltam, hogy horkolna, vagy hangosan szuszogna. Lenézek a hasamra, ahogy vizslat, és a tenyeremmel eltakarom az említett részt, nem, mintha szükség lenne rá. S nem hiúságból edzek. Rájöttem, hogy sokkal jobban megy minden, ha néha túlfeszítem fizikailag a húrt, edzés közben.
- Ahh, jó, akkor kiengedhetem - teszek úgy, mint aki lazít egyet a beszívott hasán.
Meglepve pillantok rá, majd komoly mosollyal bólintok. Ez a válaszom, ami komolyabb egy igennél. Végül még szélesebben elmosolyodok. John képes otthonossá, és kényelmessé tenni a világunkat, ha Ausztráliába megyünk, s ezt szeretem viszonozni, s hogy jól érezze magát.
- Ne ellenőrizd, ne mondd meg, hogy jó-e vagy sem, de! - emelem fel a kezem. - Mééég csak a véleményedet sem mondhatod el. Mi is ilyenek voltunk? - Sóhajtok fel, de mosolygok. Az, hogy egyáltalán szóba állnak velem a gyerekek, és el is mondják, amit gondolnak, s történik velük. Veszettül sok meló van benne.
- S az jó, ha sikerült kapcsolatba lépni vele - ez is jelenti, hogy Alice nem zárkózott el az apja elől.
Még egyszer elnevetem magam.
- Felfogadlak lesifotósnak, hogy megörökítse az arcukat, amikor elolvassák a nevet - tudok troll lenni, noha ez szerintem még nem súrolja ezt a határt. A vicc és móka mindenkinek jár. S ha összekevernek valakivel, az nem az én bajom.
A napszemcsit tolom fel vissza a helyére, elégedett mosollyal. Ezt akartam hallani, és lecsapni minden labdát szeretek. Kifejezetten vonzanak, még akkor is, ha ez egy idő múlva akár fárasztó is lehet.
- Ezt... örömmel hallom - szeretem, ha az otthonomban, akik betérnek, jól, és otthonosan érzik magukat. Ely is szereti, s minden alkalommal felhozza. Sosem ő volt a vendéglátó, én voltam, s élvezettel tettem, s teszem most is.
Nevetve csóválom a fejem.
- Úszógumi növelő drog. Örülni fog neki - nézek rá hálásan egy pillanatra. Niklas magának való típus, de akiket beenged az életébe, azoknak a laza, humoros, és törődő Niklas jut. S tudom, hogy Niklas kedveli Johnt, mint ahogy ez visszafelé is látható, ebből is.
- Cserébe nem lesz a meglepetések között Albert - vigyorodom el. - Tavasszal elhalálozott, s Niklas nem tervez új házi kedvencet. Nyolclábút legalábbis nem - összeteszem a két kezemet, s egy néma "Hála az Égnek" tátogást is adok hozzá. A madárpók imádott nálam lenni, s kifejezetten izgatta a mobilom, pedig teljesen abban a hitben létezem még ma is, hogy a túl meleg helyeket nem kedvelik. Márpedig mindig akkor mászott vagy lebegett rá, amikor meleg volt. Rám meg a szívbajt hozta minduntalan ezzel, pedig nem félek a pókoktól.
- Ahogy a fiúk mondják: apnyuci - gondoskodó vagyok, bennem van. - S te is apnyuci vagy. Igazi hercegnek érzem magam, ha nálatok vagyunk - amit élvezek, s igyekszem nem visszaélni vele, csak élvezem, s hálás vagyok az otthonosság érzéséért.
A visszakérdezésre bólintok, nagyon büszkén, elégedett mosollyal. Niklas sikerének nagyon örülök, s annak is, hogy Drew láthatóan kezd a saját lábára állni, kamaszkor nyűgei ide vagy oda.
- Örülni fog neki - Kevés van az életében ember, akivel megosztja az életének a dolgait, John közéjük tartozik, még akkor is, ha néha látom rajta, hezitál, bevonja-e ennyire, hogy nem lesz-e ettől nagyon akaszkodó. Mindig is érzékeny volt ebben, s ebben csak magamat, magunkat tudom okolni az anyjával. Hiába igyekeztünk a válást jól megoldani, azért csak válás.
- Nyár végére. Máskülönben kiszáradunk, mint a Góbi - örülök, hogy jönne, ha majd engedi az élet, s nem fogok megbántódni, ha nem tud majd. Ha dolgozik, vannak helyek, amelyek nem engedik el az embert. S ott van még a családja is, amit remélem, mielőbb el tud majd rendezni, hogy az öröm legyen újra a fő, az aggodalom helyett.Bár szerintem unatkoznánk, ahogy magamat és magunkat ismerem.
Összehúzom a szemeim a napszemüveg mögött és cinkosan összecsücsörítem a szám, de a vezetésre figyelek.
- Úúúú, csak nem valami igazi meglepi lesz? Meglepi, meglepi? Áááá, tudtam én! - vigyorodom el végül.
Érzékelem, hogy változik egy kicsit a hangulat, csendben vezetek tovább, időt és helyet hagyva annak, amit mond. Mert amit hallok, s érkezik felőle, sokkal több annál, hogy visszaköltözik.
Egy kis időre én is csendben vezetek, hagyom, hogy ez a rezgés nyugodjon.
- Bárhogy is alakul, mi itt vagyunk, John - pillantok rá, míg az egyik lámpnál várakozunk.
- S ha bármire szükséged van, csak szólj... - majd jelentőségteljesen pillantok rá.
- És amit most teszek, előre elnézést kérek - aztán elveszem a jobb kezem a kormányról és egy "Ez az!" kifejezést adok ki magamból, s aztán újra a vezetésre figyelek. Az arcomon az örömteli mosoly ott honol, még akkor is, ha tudom, akár fordulhat úgy is, végül visszautazik és ott marad.

A házhoz meglepően hamar odaérünk, beállok a garázsfelhajtóra, ott jobban szeretem tudni a kocsit, s ráadásként nem kell annyit cipelni a csomagot sem.
- Meg is érkeztünk - vannak, akik szeretik, ha belátnak még a szájukba is, én azonban úgy alakítottam az előkertet is, hogy szinte semmit sem látni a házból, az utcáról. Így csendesen lehet akármit is csinálni. Drew motorja van a garázsban, úgy döntöttem, alaposan szétszedem és megtisztítom, újrarakom, egy alapos karbantartás ráfér, és most éppen nincs itthon, hogy nyüstöljön, mikor leszek már kész vele, még akkor is, ha szereti, mikor együtt bütyköljük a kétkerekűt. Akár az enyémet, akár az övét.
- Üdvözöllek otthonunkban, érezd otthon magad - nyitom ki előtte a bejárati ajtót.
- Fent egy kis átalakítás történt, de így még jobb is, kényelmesebben elférünk.
Mivel nem engedtem, hogy a csomagját kivegye, én vettem ki a kocsiból, most lerakom a bejárati cipősszekrény mellé, amely hűen jelzi, gyerek van a háznál, még ha kicsit nagyobbacskák is. Mivelhogy kis híján felbukok az egyik cipőjében.
Hagyom kicsit akklimatizálódni, de csak pár percet.
- És hogy szeretnéd? Enni, inni, pihenni, akármit is csinálni? Estére grillezést terveztem. - a konyha felé mutatok, ha még nem fedezte újra fel, szeretném, ha otthon érezné magát.

 ★

John &Daniel

Oh, nagyon is ismerősek azok a szófordulatok, amiket Daniel játszik el. Én is sokszor megkaptam, hogy tanácsot adni a gyereknek szinte már bűntettnek számít és a húsz éves lányom már az égvilágon mindent tud és mindenre képes, egészen addig, amíg ő úgy nem érzi, hogy ez nincs így és jól jönne mégis a támogatásom, vagy a véleményem. De ha én magamtól teszem ezt meg, az teljességgel elfogadhatatlan és már-már veszekedésgyanús. Sokat gondolkodtam azon, hogy én milyen voltam anno, vajon én magam is hasonló kibírhatatlansággal ültem a szüleim nyakán azt gondolva, hogy már teljesen érett és önálló vagyok, feltehetőleg én is voltam hasonló helyzetben, csak akkor máshogy jöttek le nekem a világ dolgai, ezzel együtt pedig a tükör, amiben önmagamat láttam egy kicsit torz volt akkoriban. Mi tagadás, változnak az idők, változik hát mindenki.
- Nem tudom, de nem is mertek még megkérdezni anyámékat, hogy én milyen voltam, a végén még kiderülne, hogy sokkal rosszabb - mosolyodom el és megvakarnám a tarkómat, ha nem lenne tele a kezem. Annyira kíváncsi lennék a válaszukra, de ha tényleg rosszabb voltam én, mint most Alice, akkor úgy venném, hogy ez a karma, ami nem helyénvaló, hiszen egy bizonyos szint felett nem engedhetem, hogy Alice butaságokat, meggondolatlanságokat csináljon csak azért, mert én is csináltam olyanokat fiatalkoromban.
- Rendben, elfogadom a lesifotós tiszteletbeli rangot - mondom a szükségesnél komolyabb arccal, de ez is csak a vicc része tőlem és tudom, hogy Danieltől is. Ettől függetlenül nagyon is szívesen örökíteném meg az arcukat, a fotós képességeimet mondjuk annyira ne méltassuk, örülök, ha nem lesz homályos a kép, vagy nem lóg bele az ujjam. És ha már telefon, csuklómmal a nadrágom zsebéhez nyúlok, hogy tényleg elraktam-e, de megvan az szerencsére, hol máshol is lehetne, mikor utoljára Danielt akartam hívni. Olyan reflexből szoktam elrakni a telefonomat, hogy teljesen kimegy a fejemből, hogy vajon tényleg megtörtént-e a mozdulat vagy sem. Pont, mint ahogy azt is elfelejtem, ugyan bezártam-e az ajtót, lezártam-e az autómat. Öregszem.
- Mások gyerekeit jobb szívvel rontom el, mint a sajátomat. Ezért jó nagyszülőnek, keresztapának, vagy azokhoz közeli szerepekben lenni – utalok arra, hogy Niklaséktól nem sajnálom a csokit, igaz, már Alicetól sem, mert ő előbb nemet mond rá az alakja miatt, mint én megvonnám tőle az érdességet. A saját gyerekét mindenki próbálja egészségesre nevelni, ha másért nem is, pont azért, mert tudja, hogy a család és baráti kör többi tagja majd úgyis kényezteti.
Albert. Ahányszor hallom ezt a nevet, mindig feláll a szőr a hátamon, mivel félek a pókoktól. Pontosabban nem az a megfelelő szó rá, nem félek tőlük, hanem inkább tartok. Hiába volt Albert egészen aranyos és szelíd, én mint húsz éve Ausztráliában élő ember nehezen tudom összekötni a szelíd és a pók szavakat. Párat már kitettem a házból, nem véletlenül vagyok „pókölő szuperhős” a lányom szemében, ami nem igaz önmagában, aki próbált már megölni madárpókot, az tudja, hogy nem igazán lehet őket megölni, egyszerűen nem tudsz akkorát csapni rá, hogy azok megdögöljenek és ne támadjanak vissza, már amennyiben egyáltalán képes bárki is eltalálni egy ilyen fürge állatot. Viszont persze Albert nem összemérhető az ausztrál vadonélő barátaival. Kicsit nehéz reagálnom, mert akár még örülhetnék is, hogy nincs náluk Albert már, de ez így nem lenne helyénvaló, mivel mégis csak egy háziállatról volt szó, akit szerettek, Niklas biztosan. Ahogy látom Daniel reakcióját, ő talán annyira nem bánja, már nem azt, hogy elpusztult, hanem hogy nem lesz utóda.
- Sajnálom, hogy ez történt! – Ezt egyébként őszintén mondom, hiába tudom, hogy tudja, hogyan állok a pókokhoz. Pont úgy, mint a kígyókhoz és más halálos állatokhoz ott Ausztráliában. - És négylábút? Mondjuk kutyát, macskát? Vagy az túlságosan snassz neki? – Vannak emberek, akik szeretek az extrákat, a különlegeseket és akiknek egy átlagos háziállat már nem teszi meg. És ha már állatoknál tartunk, elsőre azt hallom ki Daniel szavaiból, hogy „apnyuszi”, amire beugrott a saját szép fejem hatalmas nyúlfülekkel. Aztán ahogy kimondja még egyszer a szót, már megvan, hogy pontosan mire gondolt ezalatt.
- Tagadhatatlanul egyszemélyben vagyok apuka és anyuka is. - Ez rám különösen igaz, de mióta Daniel lényegében egyedül neveli a fiát (avagy fiait már egy ideje), ő is megtapasztalta milyen ez, még ha nem is pontosan így értette ezt a szót. Kedves mosollyal hallom, hogy ő is szeretett nálunk lenni. Lehet ezúttal már nem kell Sydney-ig utaznia, ha át akar majd jönni hozzám.
Szeretek kirándulgatni, úgyhogy csak akkor mondok ezekre nemet, amikor tényleg nincs más választásom. Egyelőre a nyár végét még nem látom magam előtt, de ha tudom, várható akkor egy program, akkor úgy szervezem köré az életemet. Kíváncsi vagyok, Alice akar-e majd jönni. Mostanság abszolút nem tudom belelátni a fejébe.
- Ezt a döntést nagyon is díjazom! – Azt nem mondhatom, hogy nehezen bírom a meleget - még úgy is, hogy a légkondi a házunk szinte kötelező eleme, úgy mint másoknak a mosógép – de ki akarna szétégni és szétfőni a kánikulában, miközben jól érezni megy oda?
Már megint ezt csinálja! Nem látom a napszemüvegben a szemeit, de tudom, hogyan néznek ki a lencsék alatt ezzel a szájtartással. Megforgatom szemeimet, de valahogy nem tudom számra erőltetni, hogy ne vigyorogjak, mint egy hülye.
- Majd az alkalom szüli a meglepetést, de egyelőre ő szerintem nem tudja, hogy itt vagyok, hiába írogattam neki pár burkolt utalást.
Nem sokkal később aztán, már jó pár kilométerre a reptértől ismét felszólalok és elmondom neki, hogy szerintem meg fog változni az életem és Sydney várhatóan nem lesz már sokáig az otthonom. Nagyon nehéz változás lesz, mégis úgy érzem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, s talán inkább tartom valószínűbbnek, hogy előbb.
- Tudom - nézek vissza rá hálásan. Rá mindig számíthatok. – Hisz most is szóltam, hogy less már rá a kiszemelt lakásra, nem? Ezután is nyaggatni foglak mindennel, készülj fel – veszem kissé lazábbra megint a beszélgetést, de ez mit sem von le abból, hogy tényleg nagyra értékelem a segítségét és azt, hogy egyszerűen csak vagyunk egymásnak. Elsőre kérdőn nézek rá, mert nem értem, mire kér előre elnézést, de nem sokkal rá már csak felnevetek.

Az érzés, mikor meglátom a házukat csodálatos, már csak azért is mert millió órája csak a tömegközlekedés eszközein éltem. Végre egy kis kényelem. Kiszállok az autóból, nem tehetek róla, de kiszökik belőlem egy mély sóhaj. Aztán meglátom a szétszedett motort. Meglephetne a látvány, viszont annyira mégsem csodálkozom el rajta, inkább Danielre pillantok.
- Ez Drew motorja… volt, meg lesz? – Merthogy jelenleg nem mondható rá, hogy egy motor. Én nem vagyok ilyen szerelő alkat, ezért minden tiszteletem azoké, akik ennyire értenek hozzá, azonban bútort összeszerelni már nagyon jól tudok és az most mellékes, hogy általában lapraszerelt árukat veszek. Kiveszem a kocsiból a táskáimat, legalábbis elkezdem, de félúton megállít Daniel. Borzasztóan makacs, pedig nem tinilány vagyok, hogy ne bírnám el, de hát… már ismerem az embert, ebből nem fog engedni. Pedig már azt hittem, ezúttal bevihetem a saját csomagjaimat a házába… Elindulok befelé, Daniel után.
- Köszi! – És ezúttal nem kell körbe néznem, hogy merre lehet Albert, ez gonosz módon jó érzéssel tölt el. Közben hallom, hogy milyen átalakításokat végeztek el és ilyenkor mindig irigy leszek Daniel ezen tulajdonságára, ő nagyon könnyedén ráveszi magát a felújításokra, újratervezésekre és nem csak a lakáson belül. Én nem vagyok ennyire rugalmas típus, nekem tovább tart, mire elhatározom magam, de ezúttal talán New Yorkban életem egyik legnagyobb újratervezését hozom majd össze.
- Megnézem mindjárt, milyen felül. Drew ideköltözése miatt vált szükségessé? - Hiába nagy a ház, azért nem mindegy, hogy hányan lakják. Nem ülök le egyelőre sehová, ültem én eleget az elmúlt órákban, úgyhogy egyelőre csak nézek ki a fejemből.
- Enni, inni, pihenni és akármit is csinálni, pontosan ilyen sorrendben! – csettintek egyet jobb kezem ujjaival és Daniel felé bökök. Egyelőre még nem tudom, én magam mit akarok, de pár perc múlva már tudni fogom. – Na, abban benne lennék! Rég grilleztem, mert egyedül otthon nem buli, a barátok pedig nem igazán értek rá mostanság. Ha húst akarsz grillezni, megcsinálom hozzá azt a pácot, amit anno nálunk ettél. Emlékszel? - Ezer éve volt már, de elvileg ízlett neki és tudom, hogy ahhoz nem kellenek olyan alapanyagok, amik egy amerikai háztartásban ne lennének meg. Elindulok a konyha felé, közben azon gondolkozom, hogy miket lehetne még sütni, de arra jutok, hogy úgyis Daniel van itthon és ő tudja, hogy mik vannak a hűtőben és miket akar összedobni a parázson.
- Felbontunk egy sört? – Ennyit arról, hogy, tartom az először evés, aztán ivás sorrendet, de szerintem egyikünk sem vette komolyan, hogy tartani akarnánk magunkat hozzá. Tudom, hol a sörnyitó, szóval ha rábólint, nem kéretem magam, hanem felbontok két üveges behűtött sört és az egyiket átnyújtom neki, a másikat meg koccintásra tartom felé.

A kibukkanó röhögést ismét visszafojtom, de már több kijön.
- Vaaalahogy hasonló ok miatt én sem kérdeztem még meg őket - álszent, komoly arccal tenném, ha nem lenne a szám sarkában ott a nevetés látható jele. A sejtésem több, mint a gyanú, hogy a szüleim egyöntetűen rávágnák, ezerszer rosszabb voltam. Mi tagadás, úgy éltem meg a világot, hogy semmi sem állhat az utamba. Vagyis, ha véleményt mondtál volt, itt be, ott meg ki. Meg is lett a következménye, sokat bánok, de azt nagyon nem, hogy az egyik eredménye a fiam.
Egy "üm" bólintással nyugtázom, s egyben bízom meg, legyen a lesifotósom. Amúgy... tényleg ki kéne próbálni.
- Sebaj. Legalább megmarad a hűtőm. Egy gond letudva - Niklas és Drew ugyanolyanok voltaak, vannak tizenhat, tizenhét évesen: amit csak találnak, felfalnak. Ha a hűtő ehető lenne, vagy a bútor, szerintem azt is megették, megennék. És mert a keresztapa szerepet senki másnak át nem adnám Johnon kívül. Sosem izgultam annyira, mint mielőtt felkértem volna rá. Biztos volt a hangom, de csak Erin tudja, mennyit harapdáltam a szám szélét, mert tudtam, hogy ha John elvállalja, azt nagyon komolyan veszi. De legjobban azon aggódtam, hogy nemet mond.
- Nem lesz több nyolcas pacsi - Niklas megtanította rá. Nem éltem még ilyet, neki a billentyűzetén molyolt, és odáig volt, hogy pacsit adhatott. De az az élmény, hogy mindig lesnem kellett, hol fog éppen elém gömbölyödni... eléggé megkönnyebbültem, amikor Niklas szomorúan közölte, Albert nincs többé. Nem mertem a nyakába ugrani, mert tudom, hogy ő szerette, elvégre azért tartotta, de én akkor földöntúli örömben lelkendeztem. Magamban.
- Vagy lábatlant. De ha szeretnél tőlem magas cét hallani, dobd be neki ötletnek - irtózom a kígyóktól. Még felnőttként is képes vagyok a plafonig ugrani, és magas hangon elkiáltani magam, ha hirtelen meglátok egyet. - Csincsillán gondolkodik. Azt is simán elképzelem, hogy macska, csak egy kicsit nagyobbacska lesz a vége - tőle bármi megtörténhet. Egy madárpók után?
- Ühümm - bólogatok. - A legjobb - senki ne merjen rá panaszkodni, hogy nem jó szülő! John a legjobb szülő a világon, megéltünk már sok mindent együtt, ezen a téren is.
- Lehet, hogy elkallódott a sok fiúlevél között.... - jegyzem meg, egészen, de nagyon ártatlan arccal. Hiába aggódunk, hogy most éppen melyik az aktuális randi, s féltjük őket, ez az ő életük, s bizony ha minden héten mással jönnek haza... akkor minden héten új nevet tanulok.
- És méghozzá milyen klasszis lakás! - Vonogatom a szemöldökömet, s egyben elismerve azt is, hogy igen, most is szólt. - Nyaggass is! - Bólintok egy határozottat. Otthonról hoztam, hogy ahol csak lehet, segítsünk a másiknak, hiszen együtt többre megyünk. Itt azonban más az élet, az emberek magukon segítenek, ahogy tudnak, elszeparálódtak.


Hiába New York City, a kertes házak területén valahogy mindig csendesebb, és frissebb a levegő. És mivel otthonról dolgozom többnyire, kibírom, ha néha hosszabb az út a irodáig. A fiúk meg ebbe nőttek bele, s a lakást el sem tudják viselni, inkább ők is utaznak. Niklasnak legalábbis természetes, s Drew sem nyekergett sosem, hogy baja lenne tőle. Főleg, hogy kedvére nyúzhatja a motort.
Nem kerüli el a figyelmem a mély sóhaj, elmosolyodom.
- Jah. Köztes állapotban van. Mindig nyúzza a váltót, s nem kéne még kicserélni, de ha már kibeleztem, akkor azt is kicserélem - féltem, hogy baja esik.
- Szivi - magától értetődő, hogy otthon van, s hogy a csomagjait hagyja csak. Húzta maga után eleget, mint a csiga, mire ideért.
- S meg is mutatom! Részben. A fürdőszobán már nem igazán ment az osztozkodás, így lett négy szoba fenn, gardróbbal és fürdővel - igazi luxus, de ha azt nézem, mennyivel nyugodtabbak a reggeleim azóta....
Nem nyaggatom azon, hogy üljön le. Hawaii, s Ausztráliába érkezésünk után is inkább sétálni volt kedvem, ha éppen nem fejest ugrani az ágyba, puha párnák közé.
- Megbeszélve! - Viszont adom a gesztust, mikor rájövök, hogy valami nem stimmel. A napszemüveg! Felteszem a fejemre.
- Aaaahh! Igen-igen! Mind a húsz ujjamat megnyaltam utána! - Ha létezik olyan, hogy betegre enni magam, akkor az John pácolt húsa volt. Csak ültem, és élveztem azt íz, s majd kipukkadtam. Ezt sem csinálom máshol, csak nála, s itthon, ebből is érezni, hogy valóban otthon érzem magam nála.
Utána haladok a konyhába, s megmosom a kezeim.
- Kettőt is! - Megtörlöm a kezem, s most nem vágyom flancolásra pohárból inni a sört, átveszem, amit felém nyújt, s koccintok vele.
- Üdv itthon - s jó nagyot húzok belőle. Elégedetten sóhajtok utána. - Ez most nagyon jól esett - legfőképpen, hogy John is itt van.
- Nézzük, miből eszünk - teszem le a sört, s nyitom ki a hűtőt - Van marha, csirke, hal, mindenféle tengeri kütyü, zöldségek, s még gyümölcsök is vannak, amiket feldobhatunk a rácsra - mézes ananásszal kenyérre lehet kenni. Amilyen bizarr, annyira finom.
- A páchoz mi kell? - Egy dologban még mindig nem vagyok versenyképes a csajszikkal. A mai napig képes vagyok nem megtalálni dolgokat a hűtőben, kamrában, és a szekrényekben. Pedig... kiszúrja a szememet.
- Ha bealudnál grillezés közben, csak horkolj hangosabban, s majd megfordítom a tiédet is a rácson - vigyorgok ki a hűtő mögül, majd elkezdem kipakolni a páchoz való anyagokat.

 ★