Aletta Morgan (egykori legjobb barátnő)
Maddie-t az óvoda óta ismerem, két házzal lejjebb laktak tőlünk az anyukájával. A papája lelépett egy fiatalabb nő miatt, amikor a lánya még csak öt éves volt, és az anyját ez eléggé megviselte. Mrs Kramer nagyon sokat ivott, néha a temető környékén kódorgott, sokszor mi vittük haza Maddie-vel és hát elég kellemetlenül érezte mindig magát. Persze miattam igazán nem kellett volna, én lettem volna a legutolsó aki megszólja emiatt. De ő ilyen volt: kicsit mindig lelkis. Szerettünk Thom-Thom-nál lógni. Ez tudod egy görkori pálya a belváros szélén. Maddie imádott görkorizni, és nagyon szerette megbámulni a srácok hátsóját* kuncog* Aztán egyszercsak felbukkant az életében az apja első házasságából született bátyja: Justin.

Mrs. Giselda Smith (középiskolai osztályfőnök)
Maddie okos, jó eszű kislány volt mindig csak a szorgalmával voltak szinte állandóan gondok. Mindig azt mondta, hogy egyszer le fog lépni Providence-ből, mert ide nem köti semmi az édesanyján kívül. Mrs Kramer nagyon komoly alkohol problémával küzdött, amit elsősorban a férjével való viharos válásával magyarázott. Meg tudom egyébként érteni, hogy egy nő önbecsülését eléggé megtépázza, ha egy férfi azért hagyja el, mert harminc évesen már öregnek találja egy kapcsolathoz.Maddie épp csak betöltötte akkor az ötöt és azt hiszem az életére ez az egész nagy hatással volt. Mindig is hiányzott egy apa, egy férfi az életéből. Aztán egyszercsak felbukkant az életében az apja első házasságából született bátyja: Justin.

Wesley Hollenbeck (az első szerelem a gimiből)
Hogy milyen volt Maddie? Őszintén? Több mint egy jó numera. Volt humorérzéke, lehetett vele mindenről beszélni. Nem csak az az üres fejű szöszke volt, mégis volt benne valami kislányos, valami észbontóan édes. Mint egy csomag finom karamellás selyemcukorka. Gyakran jártunk le Thom-Thom-hoz és sokszor ott voltunk zárásig is. Odáig volt a görkoriért, mindig azt mondta, hogy az annyira retro. Néha feltúrta az anyja szekrényét, és olyan göncöket vett magára, amiben kicsit mintha időt utazott volna. Legtöbbször nálunk lógtunk, mert az anyja mindig kokszra csapta magát, és Maddie nem akarta, hogy úgy legyünk ott együtt. Cikinek tartotta, de sosem hagyta volna magára az anyját. Azt mondta, hogy csak ő van neki. Meg azt is, hogy egyszer ha lelép Providence-ből, azt csak akkor teszi meg, ha az anyjának talál egy biztos helyet. Velem sosem tervezett hosszútávra, de jól megvoltunk. Aztán egyszercsak felbukkant az életében az apja első házasságából született bátyja: Justin.

Justin Kramer ( Maddie apjának első házasságából született bátyja)
Apám akkor lépett le tőlünk, amikor öt éves voltam, és összejött Mad anyjával. Anyám akkor volt harminckettő és apám szerint kiöregedett mellőle. Sokáig azt sem tudtam, hogy van egy húgom, amíg az anyám nem sokkal a halála előtt el nem mondott mindent. Ott álltam húsz évesen család nélkül, szóval nem volt kérdés, hogy felkutatom a sosem látott húgomat.
Nem tudom mit akartam tőle, vagy egyáltalán akartam e valamit. Akkor azt hiszem még csak a gyász hajtott, aztán valami egészen más.
Úgy akartam rá tekinteni, mint arra a gyerekre, aki elvette tőlünk az apámat, de valahogy nem tudtam. Igaz, úgy sem tudtam ránézni soha ahogy a húgomként kellett volna. Nem együtt nőttünk fel, nem volt semmi közös a múltunkban.
Nekem ő a lány volt, a búzaszőke hajával, az akvamarin szemeivel akiért megvesztem. És aki kellett nekem. Bármi áron. Ő lett a drogom.

És én, az apja előző házasságából született bátyja az élete része lettem.

Két órát is kihagytam, és egyre idegesebben doboltam a combomon, miközben az egyetem zsebkendőnyi parkjában várakoztam arra, hogy Justin megérkezzen végre. Nem így terveztem a mai napot, és őszintén szólva rettentően feldúlt voltam, leginkább azért, amit reggel Jessica mondott a nyolcas előadás előtt.

-Hallottad, hogy Maurice Gordon a Hudson-ba zuhant a Lincoln Tunel-nél?
- Hogy mi?
- Nem vele lett volna randid pénteken?
- De igen….és nem is jött el...de…

Egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak. Álltam ott értetlenül, valószínű az arcom holtsápadtra váltott, és Jessa remélhetőleg csak azt gondolta, hogy a hír sokkolt le, nem az amit tovább gondoltam magamban. Maurice helyes srác volt. Minimális kubai beütéssel, a szülei második generációsok voltak, de a vonásai már inkább angolszász jegyeket hordoztak. Fogpaszta reklám minőségű mosollyal és sötét, végtelenül mély barna szemekkel. A hangja duruzsoló basszus, amilyenre az ember szeretne elaludni, az illata pedig friss reggeli óceán. Olyan srác, akiért a lányok fele megveszik, és nagyjából a pasik is. Ő volt az aki két héttel ezelőtt randira hívott én pedig felelőtlenül, vagy talán mert kicsit el voltam varázsolva, vagy mert nagyon korán volt még, és nem ébredtem fel, igent mondtam. Tudhattam volna, ez egy határozottan rossz döntés. Leginkább magam miatt. Hiszen bárhogyan is alakul a továbbiakban ez csupán néhány alkalomra fog szólni. De ez igenis jár nekem, azok után, hogy Justin három hete Renoban járt, és azóta sem hajlandó elmondani, hogy kivel volt ott és mit csinált. Féltékeny lennék? Nagyon. De nem csak én vagyok a hunyó ebben az egész istenverte és lehetetlenül bosszantóan bilincsbe verő kapcsolatban. Szabadulnék belőle. Annyiszor próbáltam már és annyiféleképpen. Másokkal találkozni, másokkal megpróbálni jól érezni magam. De valahányszor sötét lesz, vagy behunyom a szemeimet őt látom….őt érzem, ő az aki átölel. Az ő érintése, az ő ajkának varázslata, mindenhol ő, és én nem tudom kitörölni a fejemből.
Ha fel kellene idéznem hogy kezdődött, mikor volt az a pillanat, amikor jobban beengedtem őt az életembe, nem tudom. Talán anya halála. Talán akkor, amikor amikor a temetés után olyan egyedül és kiszolgáltatva éreztem magam. Talán akkor amikor eldöntöttem, hogy elhagyom Providencet és azt mondta, hogy segít nekem. Hiszen azt tette már évek óta. Ha valaki mindig ott volt amikor éppen szükségem volt rá, hát az Justin. Szerettem volna úgy tekinteni rá, mint egy sosem látott, mégis valamiért hozzám a legközelebb álló rokonra, de nem ment. Szégyelltem a saját gondolataimat, a saját felébredő és bizonytalan vágyaimat, szégyelltem, hogy mi minden jár a fejemben amikor rá gondolok, és leginkább szégyelltem azt, hogy nem tudok ellene mit tenni. Akkor még nem tudtam, hogy van valami, ami azon túl is összeköt bennünket, hogy ugyanaz a férfi az apánk. Gyűlöltem ezt a tényt, mert úgy éreztem ez, ami összehozott, éppen ez el is választ tőle. Nem szerethetem így a bátyámat.És mégis.
New Yorkban kicsit elbújhattam. A tanulás minden energiámat felemésztette, meg az, hogy új barátokra tegyek szert, egy új életet kezdjek el felépíteni, amit mégsem tudtam volna nélküle elképzelni.
Fél évvel ezelőtt aztán történt valami, ami végérvényesen megváltoztatott mindent.Fél évvel ezelőtt ünnepeltük a születésnapomat. Justin hozott valami boldogító kis pirulát, azt mondta, hogy ez majd ellazít, és nem kell félnem semmitől. Szükségem van rá, mondta. Én meg hittem neki, mint ahogyan mindig. Bíztam benne, ő volt az egyetlen akiben bíztam. A nyári estében volt valami fenséges módon titokzatos és sötét. Valami, amire nem számítottam és talán ő sem. Bizonytalan volt az első érintés. Azt hiszem én tettem meg. Öntudatlan, vagy nagyon is tudatos mámorban érintettem meg az arcát, kezemmel simítva végig, ujjaim alatt zajosan karcolt a borosta. A mosolya minden kétségemet eloszlatta. Az elfojtott vágyak kiszabadultak, mint egy veszélyesen összetört Pandora szelencéje ömlött ki abba az éjjelbe.Mi ömlöttünk ki, hogy aztán összeolvadjunk, mint gátját átszakító, megvadult folyam.
Már nem lehetett semmi ugyanolyan mint azelőtt. Már nem csupán a részei voltunk egymás életének, hanem birtokolni akartuk azt. Szabadon engedett, hogy aztán egyetlen mozdulattal, egyetlen telefonhívással, vagy üzenettel visszarántson. Én pedig ugyanezt tettem vele. Mégis volt egy határ, amit soha nem léptünk át. Eddig a pillanatig.

Halk tülkölés hallatszott, én pedig felkaptam a fejem, és amikor megláttam a volán mögött, amint nekem integet, azonnal szedtem a holmijaimat és rohanni kezdtem hozzá. Már vagy két órája küldtem az üzenetet, hogy jöjjön értem, beszélnünk kell. Ő pedig egy órát váratott a parkban ülve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az első gondolatom az volt, hogy képen vágom. Lendületből, váratlanul. A második meg az, hogy öntudatát vesztett rongybabaként omlok a karjaiba. Vigyen innen haza, vagy ahova csak akar. Végül csak sietve, az ajtót magam után zajosan bevágva huppantam az anyós ülésre. Tudtam, hogy utálja ha csapkodom a kocsija ajtaját. Ő meg tudta, hogy tudom, hogy tudja, mégis csinálom.
- Mi lenne, ha egyszer az életben nem vágnád be magad mögött az ajtót, cica?
- Mi lenne ha egyszer az életben nem váratnál órákat, ha azt mondod, hogy jössz értem? Ha nem tudsz jönni, akkor nem lehetne üzenni, vagy bármi? Tudod….telefon. Okos ketyere. Biztos ismered.
Rám mosolygott. Mocsok mód pimasz volt, de leginkább minden haragomat eloszlatta.Csak Maurice ügyét nem.
- Mit tudsz Maurice Gordon balesetéről?
Ártatlan, majdhogynem hihető módon ártatlan szemekkel nézett rám, ajkai lebiggyedtek, várt pár másodpercet majd rávágta.
- Mit kellene tudnom?
- Ne hazudj….
- Nem hazudok, cica. Mit kellene tudom?
- Mondjuk, hogy miért zuhant a Hudsonba azon a napon, amikor randim lett volna vele? Nem messze a Lincoln Tuneltől, ahol beleesett. És még egyszer mondom, hogy ne hazudj!
Megint elvigyorodott, áthajolt a kormányon, és egészen közel húzódott hozzám, amennyire az autó adta belső tér ezt lehetővé tette.
- Renoban két haverral voltam, és nyertem egy keveset. Ezt akartad tudni, nem? Szóval ne durcizz! Indulhatunk?
Csak bólogatni tudtam, és aznapra elfelejtettem, hogy haragudtam rá Reno miatt, hogy igent mondtam Maurice-nak (ki az a Maurice?) és azt is, hogy egy órát váratott a parkban.
Nekem ő a pasi volt, a barna hajával, a mélybarna szemeivel akiért megvesztem. És aki kellett nekem. Bármi áron. Ő volt a drogom.