Mint a hópelyhek. Olyanok vagyunk. Egyediek, különlegesek, összetettek; gyönyörűek. Ezek lennénk. Kiszámíthatatlanok. Badarság? Nem vagyunk olyanok. Mindössze pár ócska bemenet divatjamúlt kimenetele. Kiszámíthatóak, csupán logikusan gondolkozva, a fontos bemeneteket szemügyre véve rájöhetünk, kiismerhetjük. Önmagunkat? Nem. Másokat? Talán. Ostobaság? Butaság az embereket ennyire lealacsonyítani? Matematikai egyenletként tekinteni minden hópehelyre? Talán. De, ha rá is jövünk a képlet kulcsàra, hogy mit kellene megváltoztatni, még mindig ott a legnagyobb kérdés. Mennyire? Mennyit változtassunk, hogy olyan tökéletes hópelyhekké váljunk, amilyenekké válni szeretnénk? S, mi van, ha az egyenlet hibás? Ha bárhogy küzdesz, minden ugyanolyan marad. Vagy rosszabb lesz. Mert az emberek... gyarlók? Kiszámíthatatlan elmèletek, spekulációk, akik gyakran azt sem értik kik ők? Ha önmagadat nem sikerül megfejtened, hogy mersz arra vállalkozni, hogy egy másik, bonyolult ember megfejtéséhez kezdj? Talán elhiszed, hogy kiismerted önmagadat, hogy minden hibádat látod, elfogadod, és hozzájuk mérten viselkedsz. De, az, hogy ez mikor következik be, annyira változó. Annyira, elmondhatatlanul, s leírhatatlanul emberfüggő. Én nem ismerem önmagam. Szeretném hinni, hogy igen. Hinni, hogy az arc, amit mutatok másoknak, és amit magamnak mutatok, az  az arc, valóban annak a lánynak az arca, aki bennem él. De, túl sok mindent nem fedeztem még fel magamban. Tudom milyen mikor szeretnek, de fogalmam sincs milyen, ha én szeretek. Tudom, hogy önző, és makacs vagyok  de nem tudom lesz-e valaki, akinek nem pont ezek fognak megtetszeni? Mi van, ha a kulcs az egyenlethez mélyen eltemetve bennünk van, s olykor felbukkan, vagy talán mindig a felszínen van, hisz az a legjobb búvóhely. Kiszúrja a szemünket, mégsem találjuk? Nézünk, de nem látunk? Ezernyi módon ki lehetne fejezni.
Több ezernyi csodaszép dolog van odakint. A legapróbbtól a legnagyobb csodáig, a természet sok mindent ad, s megannyi mindent elvesz, s ezeket egyetlen fotó sem adja vissza. Én mégis próbálkozom. Mert ez az egyetlen dolog, amit még anyutól kaptam. Az a kis régi kamera, aminek a fókusza már pocsék, én mégis szeretem. Érzelgős? Talán ez lehetne egy újabb pont a nem létező naplóm, nem létező lisáján, amin gyermeki módon szinte leltárszerűen sorba szedtem, milyen is vagyok. Önző, makacs, érzelgős, barátságos (?), kedves (?), bunkó, érzéketlen, hisztis, mohó. Ütik egymást, mégis együtt járnak, kéz a kézben. Összetartoznak, mert az emberek titokzatos, és ellentmondásos lények. S, talán, ha ez a napló valóban létezne, más is írhatna bele. Rólam. Rólunk. Önmagáról. Vagy csak pár unalmas matematikai egyenletről.