Egy kurva nagy előnyöm van: nem kell pofáznom. Három órája töprengek azon, hogy hogyan viselkedjek, de a fémes bilincsek érzete minden eddigi gondolatomat kitörölte az agyamból és jóformán az épeszűség teljesen kiszivárog a fejemből. Előbújnak az ösztöneim, a gyűlölet és az utálat, ami a jog és a zsaruk iránt szunnyadt bennem és most teljességgel tör a felszínre. Mit mondhatnék nekik, úgysem értik, vagy csak nem akarják érteni. Azt akarják, hogy ne létezzem és ezt meg tudom érteni, de a helyzet az, hogy nekem meg nem ez az érdekem, szóval ez egy eléggé elbaszott helyzet, főleg számomra.
Vágom, hogy nem tehetek semmit, ezentúl nem dönthetek még arról sem, hogy mikor egyek és aludjak. Egyedül abban a lakásban még elfogadtam a sorsom, de a főügyész-helyettes szemeibe nézve már sokkal inkább érzem magam egy őrült faszfejnek, aki ki akar innen jutni mindegy milyen áron.
- Természetesen nem. El voltak foglalva azzal, hogy kinyomják a tüdőmből a levegőt. - De hát ő biztos tudja, hogy van ez. Hogy van az, amikor hatan térdelnek rá. Mondhattam volna mondjuk igent is és akkor megrövidítettem volna mindkettőnk idejét, de úgy voltam vele, hogy még mindig jobb kettesben vele tölteni az estét, mintsem sok más hozzám hasonlóval. Persze valamennyire tudom a jogaimat, azért szépen fejembe passzírozták mielőtt hagyták volna, hogy lecsukjanak, de akarom hallani tőle is. Meg talán a rendőrök is elhadarták, csak pont hangosabbak voltak a szirének. Jobb újra meghallgatni azt, hogy csendben is tudok maradni, már meg amúgy is inkább ez a jellemző, bár lehet ezzel csak magamat hozom nehéz helyzetbe.
Tényleg fingom sincs, hogy mit csináljak. Viselkedjek normálisan és hitessem el, hogy én azért még nő seggét sem ütöttem meg, nemhogy mást csináltam volna, vagy már úgyis mindegy, mert ott van a kezében a jelentés, amiben a pofám díszeleg egy utcai harcot követően. Ezt én nem tudom lemosni magamról, ÉN legalábbis nem. Ki tudja, lehet az ügyvédek sem.
Egy pillanat erejéig elbizonytalanodom, hogy mennyire gondolja komolyan a szükségleteket, mert amúgy hugyoznom kell és egy hamburgert is szívesen betolnék, szóval igazán kiszolgálhatnának, de ebben a fehér kalitkában olyan lassan megy az idő, hogy kezdek megőrülni. Húzhatnám a kihallgatást azzal, hogy újfent két zsaruval a tököm mellett hugyozok, de valamiért ezt most elkerülném.
- Megtartanám ezt az ütőkártyámat arra az esetre, ha túlságosan megviselnének a kérdései. - És akkor talán őszinte is vagyok meg még korrekt is. Amúgy nem érdekem felbaszni az agyát, szóval…  
- Tisztában vagyok vele, de én úgy tudtam, hogy a börtönben is garantálniuk kell a biztonságomat. Már ha erre képesek a rendfenntartó erők. - Apró odaszórás, hiszen ez azt jelenti, hogy nem tudnak kordában tartani egy halom bűnözőt. Vagy nem akarnak és nekik is jó, ha ölik egymást, annyival kevesebb szájat kell etetniük. - Főleg amíg nem vagyok elítélt. - Ja, ez azért egy fegyvertény. Jelenleg még csak bűnöző sem vagyok, egy egyszerű civilként ülök itt, akit vádolnak valamivel, aztán majd meghatározzák, hogy vétkes vagyok vagy sem. Mármint hivatalosan. Valószínűleg mindenki tudja már, ki vagyok és mivel foglalkozom és reméljük, van is annyi bizonyítékuk, hogy az esküdtszék lefizetett tagjait is meggyőzzék erről.
- Hova fognak elhelyezni a tárgyalásig? - Próbálok puskázni a papírjáról, de túl távol van az, hogy bármit is le tudjak olvasni. Azért nem mindegy, kikhez tesznek be, meg hogy egy cellát kapok-e egy régi taggal, vagy hatezer mexikói fogja keresni az alkalmat, hogy mikor dughat seggbe.  

Ha valaki megkérdezte volna, hogy pontosan miért akartam ügyész lenni, akkor biztosan nem adok rá teljesen egyenes választ. Valószínűleg elviccelem azzal a dolgokat, hogy furcsamód vonzódom a veszélyhez és az a fajta ember vagyok, akire tökéletesen illik, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. A valóság ezzel szemben teljesen más volt. Mivel a szüleimtől a húgom és én is kaptunk egyfajta neveltetést, amiből sok mindent én is átörökítettem. Szerencsések vagyunk a szüleinkkel még akkor is, ha baromira haragudtam rájuk, amiért Song-ah válását így elhallgatták előlem, ezzel elvéve a nagyobb fiútestvéreknek járó jogokat tőlem. Szívesen megtanítottam volna Tonynak azt, hogy kivel nem érdemes baszakodni, meg jogi szakemberként az is bántotta az önérzetemet, hogy a húgom nem kért a segítségemből sem most, sem a házasságuk megkötésekor. Ha tisztában lettem volna azzal, hogy gyakorlatilag kisemmizheti az exférje, akkor soha nem engedem meg neki azt, hogy hozzámenjen.
Mivel én több költözést is megéltem már, mint Song-ah, így kicsit sem volt meglepő az, hogy nem akartam még egyszer elhagyni egy helyet. Szerettem tárgyakhoz, emberekhez kötődni, emiatt ragaszkodtam egy adott életvitelhez, ami miatt ahhoz is, hogy a saját életemet úgy alakítsam, ahogy az nekem kényelmes volt. Teljesen más kérdés az, hogy ezzel valamennyire elszigeteltem magam a családomtól, akik már csak arra lettek figyelmesek, hogy Karent bemutattam nekik, aztán megkértem a kezét, feleségül vettem és már jön a második gyerek. Valami viszont biztos van a mi életünkben, ami túl tökéletes lett volna, ha a húgommal szép felnőttekké válunk, lesz egy pár gyönyörű gyerekünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. A zátonyra futott házasságom, a születendő kisfiam és a már megszületett csodám miatt nem akartam nagyobb terheket a nyakamban, de mindig rájöttem arra, hogy azért váltam ügyésszé, hogy jó célt szolgáljak. A jogi pálya részemről azért volt választás, mert büszkévé akartam tenni az apámat, azonban ez nem hiszem, hogy valaha megtörtént volna, ha sztárügyvéd lesz belőlem, aki pedofil politikusokat véd. Valószínűleg azért csináltam már mindezt, hogy a saját fiam szemébe tudjak nézni még akkor is, ha embertelenül sokat dolgoztam és nem volt lehetőségem több időt tölteni vele a jelenleginél.
Patthelyzet volt az, ami a munkahelyemen állt elő, mivel pontosan tudtam, hogy senki nem fogja tudni átvenni a helyem egyről a kettőre. Az ügyész szakma az nem olyan, mint alapvetően bármilyen jogásznak elmenni… Nyilván senki se szerette, mert veszélyes volt. Emiatt pedig csak magamra gondolva elhagyni egy pozíciót úgy, hogy nincs utánpótlás, elég kegyetlen lett volna még akkor is, ha van családom. Onnantól kezdve, hogy ügyésznek álltam, meghoztam egy olyan döntést, amit már nem lehetett visszavonni és a személyes életem se írhatta felül ezt a tényt.
Bíztam benne, hogy mivel már volt gyakorlatom, a mai tárgyalás is könnyű eset lesz, hamar találok fogást az adott személyen, akit behoznak hozzám, aztán mehetek a dolgomra. Világosan megmondtam, hogy ez volt az utolsó olyan, amit hajlandó voltam elvállalni, mivel most már tényleg magamra is kellett gondolnom. Nem sokra mennének velem, ha begolyóznék, de azt tudtam, hogy a karrierem csúcsát így, vagy úgy elértem. Tudom, hogy mindig van feljebb, de nem biztos, hogy meg akarom tapasztalni az életet főügyészként, ha már a helyettesi pozíció is ennyire megterhelő volt a számomra. Ezen a ponton már sokkal inkább azon kellene agyalnom, hogy egyáltalán hogyan tartsam össze a családomat, ami akkor is reálisan szétesőben volt, hogy ha azt nem ismertem be. És itt jött egy újabb kihívás, ami lényegében felmérte a képességeimet azzal kapcsolatban, hogy mennyire vagyok képes elválasztani a magánéleti gondjaimat a munkámtól.
Nem sok időm volt belenézni az ügy aktájába, amit megnéztem, de ezen a ponton is éreztem, hogy a személyes frusztrációmat ki kell zárni. Soha nem voltam az a fajta ember, aki úgy próbált volna meg beszélni azokkal, akiket ki kellett hallgatnom, hogy a végzetüket érezzék ebből. Alapból nem gondolom, hogy bárki megbízna bennem, mivel gyakorlatilag az én feladatom az ő érdekeikkel megy szembe. Nyilvánvalóan nekem megnyerni egy ügyet nem csak a hírnevemről szólt, hanem elsősorban arról is, hogy szerettem volna azokat az embereket ténylegesen el kell különíteni a társadalomtól. Egy mély sóhajt kiengedtem, miközben pár részletet elkaptam, aztán már hozták is a férfit. Nem olyan fontosak a papírok, mert úgyis arra tudok elsősorban támaszkodni, amit el fog mondani nekem. Már, ha egyáltalán hajlandó lesz megszólalni, amíg nem rendelnek ki neki egy ügyvédet. Számítottam rá, hogy a mai napom kifejezetten hosszú lesz.
- Ismertették a jogait? – annak ellenére, hogy gyorsabb tempóra lettem ösztökélve, nem akartam elmenni a dolog mellett – Ha nem, akkor én megteszem a rendőrök helyett.
A munkám része volt az, hogy szabályosan járjak el, ebbe pedig az is beletarozott, hogy egy potenciális bűnelkövetőt is normálisan kezelünk. Minden alkalommal elmondtam az ügyészjelölteknek azt, hogy pontosan mire kell számítaniuk, ha ezt a pályát választják. Emellett fontosnak tartottam, hogy megfelelően információkat adjak arról, hogy nekik való-e ez a szakma, vagy sem.
- Mielőtt elkezdjük a kihallgatást, érdekelne, hogy vannak-e olyan szükségletei, aminek az ellátásában segítheti az irodánk. Szomjas? Éhes? Szeretné használni a mosdót?
Nem a bizalom kiépítése volt a cél, mert tisztában voltam azzal, hogy soha nem leszek az elítélendő felek szemében valaki, akivel meg akarják osztani azt, hogy mit követtek el. Ugyanakkor végső soron mind emberek vagyunk, ezért biztosítanunk kell ezeket az alapvető dolgokat.
- Ha nincs ilyen, akkor elkezdhetjük. Viszont azt tudnia kell, hogy itt biztonságban van és a börtönben lehetséges, hogy más lesz a helyzet – talán túlságosan is komoly voltam, miközben ezt mondtam – Tisztában van vele, hogy átszállíthatják innen?

öltözék | mibe keverted magad Uram     | 893

Két száll cigaretta. Ennyit tudtam mindössze elszívni közel egymás után, mire meghallom a szirénák zaját. Annyira utálom ezt a hangot, mindig befosat, de ezúttal nem kell menekülnöm, se félnem, hogy észrevesznek-e. Igen, ezek értem jönnek. Ezeknek én kellek már évek óta, a legnagyobb szerencsém pont az, hogy mindig egy lépéssel előrébb járok. Vagyis a banda és azok, akiktől én a füleseket kapom. Vázolták a tervet, de az én szerepem egészen egyszerű: ne valljak magam ellen és ha le is csuknak, üljek nyugodtan, mintha nem is élnék. Hát ez az! Ezt csinálom már fél éve… úgy teszek, mintha kibaszottul nem is léteznék, csak mert szeptemberben a rivális banda baromarcai úgy döntöttek, hogy megpróbálnak megölni. Nos, fizikailag nem jött össze nekik, gyakorlatilag sikerült minket eltenni láb alól egy ideig.
Alapvetően elég nagy szarban vagyok. Most a zsaruk is a nyakamon vannak, de itt New Yorkban ha nem ők kaparintanak meg, akkor bizonyára újra lesznek utcaharcok azokkal, akikkel a legtöbb nézeteltérésünk van. Avagy ez is csak üzlet, csak egy kicsit másmilyen üzlet, mint a legális világban.  
Kezd állati irritálóvá válni ez a sziréna, pláne hogy itt hasítják a hanghullámokat a fülembe. Ezt sosem értettem. Oké, hogy figyelemfelkeltés, meg forgalomelterelés, de kinek érdeke még akkor is villogni és zenélni, mikor már mindenki tudja, hogy itt vannak. Az összes öregasszony kidugja a fejét az ablakon és beszámolnak arról, hogy elvittek egy fiatalembert. Hurrá, micsoda munkát végeznek a zsaruk! Elfogtak egy előre tudatosan beköpött bűnözőt, aki pont arra várt, hogy érkezzenek meg minél hamarabb. És lám, itt vannak. Az ajtó dübörög, de én ugyan nem nyitok nekik ajtót, még akkor sem ha szándékomban áll bemenni velük a poshadékba, dolgozzanak meg a munkájukért, azért, hogy aztán úgyis szabadlábon távozhassak a tárgyalásról.
Még mindig próbálják betörni az ajtót, pedig én csak egyre zártam be. Aztán éles hang tompítja el a pillanatot, a szituáció hihetetlen módon egy lassítottfelvétellé változik, ahogy berontanak, élesített fegyverekkel körbevesznek, lefognak, a földre vágnak hasra, hogy még a kislábujjamat se tudjam mozdítani. A szuszt is kinyomja mellkasomból az a faszfej, ki terrorelhárítókat megszégyenítve van beöltözve. Érzem a bilincs fémes anyagát csuklómon, olyan hideg, mint a kurvaélet, de szaron én bele. Nem igazán uralom testemet, ezúttal nem a fű miatt, hanem mert esélyem sincs úgy mozogni hat felfegyverkezett gorilla között, ahogy izmaim parancsolnák a szervezetemnek. Ennyi volt. Még lefejelem a rendőrautót, miközben benyomnak oda, két gorilla fogja a pórázomat, én meg kussban, üveges tekintettel számolom a perceket, hogy kihozzanak ebből a pokolból. Ez nem az én világom, ez nem az én istenem.
Elég lassan telnek a percek. Fogalmam sincs, hol vagyok, de azt már nagyon vágom, hogy a jog borzasztóan elbassza az értékes időt. Mindent papírozni, ellenőrizni… míg kitalálják, hogy hova kerülök ideiglenesen a tárgyalásomig és meddig, addig én megszülöm magamat újra. A mi világunkban ehhez képest minden nagyon egyszerű és egyértelmű. Ezért is csináljuk jobban.
Nem tanúsítok ellenállást, mondhatni jó gyerek vagyok, akinek legnagyobb baja jelenleg, hogy nagyon hugyoznia kell. Itt még azt sem szabad, ellenben felkapnak és miután tudatják velem, hogy kihallgatásom következik, bilicsel a kezemet vezet két oldalamon a két őr. Nem győzök rájuk pillantani és röhögni, hiszen ez a kettő azt hiszi, hogy bármikor megverhetem őket. Nem vagyok én annyira hülye, még ha fizikailag képes is lennék rá így megkötözve. Tudom nagyjából, hogy mire számíthatok, mifelénk az a szokás, hogy felkészítjük egymást a történésekre amennyire csak lehet. Bevisznek egy terembe, majd a két kutya távozik. Körbe nézek. Ismerem ezt, azt is felveszik, ha fingok.
Szembenézek a férfival, egyenesen bele szemébe, amit csak az tör meg, hogy felém nyújtja a kezét. Lepillantok a kézfogásra, de én nem nyújtom a kezemet. Annyit nem ér a formalitás, hogy lebilincselt kezeimmel fogjak kezet vele. Őrüljön, hogy nem köpöm le, de hát… jól kell viselkednem. És most jó fiú vagyok.
Arról mondjuk nem volt szó, hogy ez az öltönyös sárgával fogok beszélgetni, aki a főügyész-helyettes. Meglepettségemet nem akarom leplezni, általában nem egyből egy ügyész szokta végezni a kihallgatást, de úgy tűnik, ezúttal magasabb szintre tettél a lécet. Ez rám nézve elég szar ügy, de majd megoldom valahogy. Leülök a székbe, kezeimet az asztalon nyújtom ki, megpróbálok úgy helyezkedni, hogy kényelmes legyen a bilincs, de láthatóan nincs sok tapasztalatom ebben.
Szerintem nekem nem nagyon kell bemutatkoznom. Nyilván ez a beszélgetés teljesen máshogy zajlana, ha mindketten mondjuk egy bárban lennénk, de tegyük hozzá, hogy akkor nem is találkoznánk jó esetben. De legalább már tudom, hogy néz ki a főügyész helyettes. Elég fiatal, mondjuk Natalie is az.
- Essünk túl rajta - mondok csak ennyit, jelezve, hogy hagyjuk az udvariaskodást, mikor mindketten tudjuk, hogy ez is csak álca. Ha elítélnek, semmilyen jogom nem lesz, ha viszont nem tudnak elítélni, akkor minden jogom él. Nem leszek könnyű eset, ezt biztosra veheti.

- Légy jó Szívem. Délután jövök majd érted, jó? Anya dolgozik, szóval bármi történik, maradj a tanárnénivel és várj meg jó? – halkan suttogtam Marcel fülébe a szavakat, miközben a karjaimat a pici teste köré fontam. Általában előbb érkeztük az iskolába, mert perceken keresztül így kellett állnunk. Jó ideje már annak, hogy mind a ketten felemás zoknikat viselünk, ha suliba jön, így az osztálytársai nem bántották őt. Már elbeszélgettem ezeknek a gyerekeknek a szüleivel is, de nem jutottunk egyről a kettőre. Úgy gondoltam, hogy ha túlságosan belemegyünk ebbe a dologba, akkor még jobban bántani fogják a gyerekemet. Minden bizonnyal csak a korukból adódó csínytevésekről van szó, emiatt én sem akartam a többi gyereket megvádolni, azonban a sajátomnak sem mondhattam azt, hogy hagyja figyelmen kívül, ha bántják.
- Menned kell, Bubi. El fogsz késni az órádról – óvatosan fejtegettem le a karjait magamról, aztán mosolyogva vettem a két kezem közé az arcát – Tudod, hogy mit kell mondani a gyerekeknek, ha a zoknid miatt kinevetnek, igaz?
- Nekem is ki kell nevetnem rajtuk valamit! – ahogy a kis vékony hangján kimondta a szavakat, engem is megmosolyogtatott. Még egy puszit adtam a homlokára, aztán feladtam rá az iskolatáskáját és egészen addig követtem a tekintetemmel őt, amíg el nem tűnt az épületben. Ebben a korban már ciki, ha apa bekísér az osztályig.
Szerencsére viszonylag közel volt a munkahelyemhez Marci iskolája. Ez volt a feltételem, amikor elkezdtük böngészni a lehetséges helyeket. Mivel ügyészként dolgozom, sok ellenséget szerzek, ezért abban a tudatban alapítottam családot, hogy ők lesznek a leginkább támadható pontok az életemben. Karent nem akartam magam mellé kényszeríteni, nem akartam, hogy félelemben éljék az életüket a fiammal. Viszont Marci iskolájának közel kellett lennie az ügyészséghez. Ha bármi történik, akkor ő is tud jönni, illetve én is akár futva is hamar odaérek. Nem volt egyszerű egyszerre ügyészként, férjként és apaként is lavírozni, mivel bármennyire áltattam magam, a munkám az tipikusan veszélyes volt, főleg abban a mértékben, ahogy magam is űztem. Szerencsére nem szokták feltenni nekem a kérdést, hogy a családom, vagy a munkám a fontosabb, mivel Karen a terhessége miatt épp elég szeszélyes ahhoz, hogy minimum beadja a válópert, ha nem vágom rá azonnal, hogy a családom a mindenem. Így volt, de nem a semmiért csináltam karriert magamnak és kezdtem el lépkedni a ranglétrán.
Mindenesetre onnantól kezdve, hogy visszaültem az autómba és átcseréltem a színes, felemás zoknikat szimpla feketére, megszűntem apának lenni. Amikor pedig beléptem a közös irodánk ajtaján, kezemben a napszemüveggel, már tudtam, hogy valami problémás ügyet kaptunk. Általában üdvözölni szoktak az emberek, most viszont az összes pillantás rám szegeződött, tehát nagy valószínűséggel ma nem a jelöltekkel, nem az alkalmazott ügyészekkel fogok foglalkozni. Mikor találkozott a pillantásom a főügyésszel, rögtön tudtam, hogy be kell mennem hozzá, megbeszélni a részleteket azzal kapcsolatban, amit kiosztanak nekem. Tiszta sor volt, hogy a veszélyesebb eseteket nem adjuk se nőknek, se tapasztalatlanoknak. Valószínűleg azért esett rám a választás, mert az én rangom volt a legmagasabb az irodában dolgozók közül… Egyetlen felettesem volt már csak.
- Miről lenne szó? – összevont szemöldökkel léptem be az ajtón, azt pedig határozottan csuktam be magam mögött. Ezzel jeleztem, hogy mindenki foglalkozzon a saját dolgával.
- A rendőrség továbbított nekünk egy jelentést – csak az aktáért mentem oda, nem vettem a fáradtságot arra, hogy helyet foglaljak – Egy névtelen feljelentésről van szó. Valószínűsíthető, hogy két bűnbanda mészárlást rendezett. Sikerült azonosítani az egyik esetleges elkövetőt.
Egy halk sóhaj szaladt ki az ajkaim közül. Nem sok idő telt el azóta, hogy felépültem a sérüléseimből, hogy megbeszéltem a feleségemmel, hogy a jövőben nem fogok több veszélyes esetet elvállalni.
- Miért én? – a kérdés természetesen költői volt, mind a ketten tudtuk, hogy senkinek nincs olyan tapasztalata, mint nekem – Ha valami történik velem, akkor maga fogja etetni a két gyerekemet?
Mivel Cory már közel volt ahhoz, hogy megszülessen, jelenleg pedig semmiféle komplikáció nem állt fenn, beszélhettem róla úgy, mint egy teljes értékű gyerekről. Jobban belegondolva annak is vettem őt, mivel hónapok választottak el attól, hogy magamhoz ölelhessem őt.
- Kit tennék oda, ha nem Önt, Mr. Yoon? – ahogy az öregre néztem, egy pillanatra tényleg elkezdtem végig pörgetni az agyamban azokat az embereket, akik elvállalhatták volna ezt. Nem volt más racionális megoldás. Manapság az is csoda, ha valaki addig eljut, hogy ebben az országban tényleg ügyészként akarjon dolgozni. Valószínűleg, aki ezt a hivatást űzi, egyszerűen kattant.
- Ez volt az utolsó – határozott volt a hangom. Pont, mint az előző ilyen beszélgetésünknél. Mind a ketten tudtuk, hogy túlságosan fűti a véremet a helyzet ahhoz, hogy más fogjon ki helyettem egy ekkora méretű halat. Ez az ügy már azelőtt az enyém volt, hogy egyáltalán áttelefonált volna a rendőrség miatta.
Nem voltam nyugodt a kihallgatást illetően. Tudtam, hogy bő tíz percem van addig, hogy meghozzák elém a srácot, nekem pedig ez idő alatt kellett összeszednem minden erőmet ahhoz, hogy zökkenőmentesen tudjam kezelni a helyzetet. Nyilvánvalóan már volt rutinom a szakmámat illetően, de ennek ellenére is volt az emberben izgalom. Halkan felsóhajtottam egyet, aztán egyszerűen megszabadultam az ujjamon csillogó karikagyűrűmtől és az öltönyöm belső zsebébe rejtettem azt. Sajnálom, Karen. Most ezt kell tennem. Ez ugyanolyan, mintha fürdéshez venném le az ékszert. Ezek után egyszerűen helyet foglaltam és várakoztam. Pontosan tudtam, hogy nem fogok nyugton ülni, mert minden kihallgatásom során fel szoktam állni, ha már kényelmetlennek találtam a helyzetet. Akkor lehet a legjobban vallomásra kényszeríteni azokat, akik elkövettek valamit, ha kellőképpen zavartak és fáradtak voltak már.
A kamera felé fordultam és jeleztem a munkatársaimnak, akik a kihallgatást figyelték meg, hogy hozhatják nekem a feljelentett személyt. Mikor nyílt az ajtó, és megpillantottam a fiatal fiút, már az arcom sem rezzent. Még mielőtt a rendőrök kisétáltak volna az ajtón, hogy magunkra hagyjanak én a fiú felé nyújtottam a kezem és elővettem a leginkább bizalomgerjesztő arcomat.
- Üdvözlöm – egyértelműen nem gondoltam úgy, hogy tegeződő viszonyban lennénk – Yoon Baek-ah vagyok, főügyész helyettes. Én fogom kihallgatni és képviselni az ügyészséget a bíróságon. Foglaljon helyet.
Sok esetben megtörte az érkezőket az, ha egy magasabb rangú személlyel kerültek össze. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem egy ügyvéd védelmében áll a férfi, ez pedig eléggé nyugtalanított. Valószínűleg nem véletlenül akartak engem ennek a felgöngyölítésére.

öltözék | mibe keverted magad Uram  | 1 005

Sok bűnt követtem már el életem során, vannak, amik terhét mentálisan máig érzem, míg jó párra már nem is emlékszem, de ami miatt hatalmas szarba kerültünk, az nem megtervezett akció volt és még csak nem is mi kezdeményeztünk. Azon a kibaszott napon... a manhattani parkolóház földszintjén majdnem otthagytuk Sainzzal a fogunkat. Eleinte ketten voltunk, aztán gyorsan kirajzolódott, hogy még ketten is marhára hátrányban vagyunk, úgyhogy mit tettünk? Erősítést hívtunk, addig meg Sainz próbálta a dumájával nem szétlövetni az agyunkat.
Bár nem mi húztuk a rövidebbet, az életünk jócskán megváltozott, kezdve azzal, hogy szükségszerűen kidobtak minket Kolumbiában, mondván, hogy üljünk az esőerdő közepén lévő villában és kussoljunk. Egy hétig még rendben is volt, de elhúzódott a nyaralásunk, mi meg nem ahhoz voltunk hozzászokva, hogy unalmas, semmittevő életet élünk. Begolyóztunk, mondhatni, vagy túl sok anyag volt a banánban.
New Yorkba visszajönni egyszerre volt megnyugtató és megterhelő. Nem most vagyok először a rendőri intézkedés kellős közepén, csakhogy ezúttal nem kérdéses többé, hogy ki vagyok és mit csinálok, van egy konkrét bizonyítékuk rá a parkolóházas incidens miatt, vagyis mondjuk úgy, konkrétnak tűnő bizonyíték, de mint tudjuk, semmi sem feltétlenül az, aminek látszik és éppen ezt ragadják meg az ügyvédeink is.
Tisztázzunk valamit: nem én döntök arról, hogy mit csináljak, hova menjek és mikor. Többünket lecsuktak már és pusztán isteni szerencse, hogy értünk (Tod, Sainz meg én...) küzdenek a nagykutyák és nem akarják, hogy a sitten dögöljünk meg. Ezen sokat gondolkoztam mellesleg, mi tagadás, volt rá sok időm a semmittevések közepette, amíg a lovakról vakartam a szart egy New Yorktól öt órányi farmon. Valószínűleg Qadir, a nagybátyám keze van az egészben. Ha ő, meg az ígérete nem lenne, mindhármunkra csak legyintenének és közölnék, hogy majd találnak mást a helyünkre.
Két dolog nyilvánvaló: ha nem mi lépünk, akkor a zsaruk lesznek lépéselőnyben. Az elmúlt hónapok alatt több a köreinkben lévő ügyvéd és jogász dolgozott, hogy megszülessen nem egy forgatókönyv, amivel majd bíróság elé lehet állni, legalábbis elvileg. Én a magam részéről nem igazán tartottam senkivel sem a kapcsolatot, de ha a főnökök ezt állítják, biztos így van. Amit én tudok, az csak az, hogy holnap elvisznek innen a farmról, az egyik brooklyni lakásban letesznek, aztán egy beépített személy rám hívja a zsarukat. Hasonlóképpen fognak eljárni Sainz és Tod esetében is, csak hetekkel később, hogy ne legyen minden ennyire feltűnő, noha szerintem marhára az, de mindegy.

Hajnali három óra. Nem mozdulok a farmon lévő szobámból, amíg meg nem látok a sötétségben közeledni két erős fénypontot. Az autó megáll a farm előtt, nem száll ki senki, a hátsóajtó is csak akkor nyílik, amikor én szállok be rajta. Arcomon még látszanak a nyúzottság jelei, valamennyit tudtam aludni, hisz tudtam, hogy ez az éjszakám lesz az utolsó kellemes és kényelmes egy jó darabig. A kocsiban is próbálok visszaaludni, de sehogy sem jön már össze, az idegállapotom nem szélsőséges ugyan, de testem minden porcikája enyhén megfeszülve várja, hogy megérkezzek Brooklynba. Nincs miért izgulnom, mivel pontosan tudom, hogy meg fog történni az, amit mindig is el akartam kerülni. Az egyetlen gondolat, ami pozitív gondolkodásra adhat okot, hogy ha minden jól megy, nem leszek sokat dutyiban. Persze... mégis ki garantálja, hogy minden jól fog menni? Nem hiszek a tündérmesékben, nem vagyok hülye, tudom, hogy ez eléggé gáz helyzet most nekem és az ügyvédek sem tudnak csodát tenni. Vallatás, tárgyalások, esküdtszék... fúj de utálom én ezeket!
A reggeli csúcsforgalomban érünk a brooklyni Bath Beach-ben lévő lakáshoz. Nem érdekel különösebben már, hogy ki lát meg, netán ki ismer fel - amúgy meg biztos, hogy senkit sem érdekel az én pofám -, felmegyek a második emeletre, előhalászom zsebemből a kulcsot és benyitok. Elég otthonos egyébként a hely, kicsit dohos, de ugyan kinek is akarnám elhitetni, hogy ez a mindenkori lakhelyem? A sajtó majd biztos eldicsekedi, hogy "egy régóta körözött gyilkost fogtak el a lakásán", ami tök jól hangzik, csak a fele sem igaz, gyilkoltam, de önvédelemből, ami tényleg így is volt. Az meg, hogy egyébként még milyen bűnök köthetők a kezemhez (drogcsempészet, Tini halála és egyebek), azt minden tudásom szerint a kopók nem tudják bizonyítani, és amit nem tudnak bizonyítani, az nem is létezik.
Nálam vannak az irataim, némi pénz, egy cigarettás doboz, amiből ki is veszek egy szálat, meggyújtom, majd számba helyezem; van nálam egy mobil, ami bár az enyém, de alig használtam, aztán nagyjából ennyi. Drogtól mentes vagyok én is, meg a ház is, az ajtó zárva - miért hagynám nyitva? -, úgyhogy fogom magam, benyomok valami jó zenét és lefekszem a hálóban lévő közepes árkategóriás ágyra, hogy elbagózzam az előttem álló idő minden nyomorék pillanatát.
És akkor most várok, hogy valaki jelentést tegyen rólam és a zsaruk tudomást szerezzen az ittlétemről. Fú bassza meg, hogy csesződött el minden ennyire?