Vannak háborúk, amik hosszan húzódnak el, sok veszteség éri mindkét felet. A végén mégis valaki győztesen kerül ki, s megkezdődik valami új, valami közös felépítése. A szétbombázott birodalmak véráztatta, puszta földje felett újra kihajt a zöld mező, újra táncra kél a széllel a mezei virág. Az idő sebeket gyógyít, veszteséget borít be a feledés jótékony homálya, s mire eltelik egy emberöltő...már csak regék mesélnek arról, milyen volt az a csata, ahol a nagypapa elvesztette a fél karját s a határban szóltak az ágyúk, s puskaportól volt nehéz a levegő.
S vannak azok a háborúk, amelyek ennél is alattomosabbak. Kicsi csaták, s nagyobbak egymás után következnek a béke szelíd illúziót ölelve maguk közé. De a végén mégis győz a halál és a pusztítás. Nem hajt kitöbbé a zöld mező, nem kél táncra többé a mezei virág a széllel. Az idő nem tudja begyógyítani a sebeket, s hiába borítja jótékony homályba a feledés a veszteséget...nincs ember, aki képes egyáltalán beszélni az átélt borzalmakról. A múltból újra meg újra feldörrennek az ágyúk, s a puskaportól nehéz levegő sosem lesz már tiszta s éltető. Egyetlen jól kivehető, vészjósló illat lengi be a csaták színterét. Halál.
Nem tudnám megmondani, mikor láttam utoljára Jake-et. Olykor beszéltünk pár mondatot, de egy idő után úgy éreztem, kizárt az életéből. Kerestem, és válaszolt, s ha ő keresett, én válaszoltam. De ismertem őt. Jobban hasonlítottunk egymáshoz, mint azt bárki hihette volna. Tudtam mikor kell őt erőszakkal kirángatni az odújából, és mikor kell hagyni, hogy nyalogassa a sebeit.Próbáltam a kettő közt egyensúlyozni, ahogy azt hiszem ő ugyanígy teret hagyott nekem a saját dolgaimmal kapcsolatban. Amikor kiderült, hogy Maddie nincs teljesen jól, majdnem össze is kaptunk egy kicsit, de sikerült megbeszélni még időben. Próbáltam ott és úgy segíteni, ahogy igényelte. Mást nem tehettem. Aztán...jött az élet.
Az élet, amelyben Maddienek daganata lett a homloklebenyében, Tessával pedig szakítottam, noha egyáltalán nem ez volt a valódi szándékom. MIndketten a saját poklunk rabjai lettünk, és hiába álltunk egymás melletti ketrecekben, nem hallottuk egymás segélykiáltásait.
Maradhattunk volna távol egymástól. Hagyhattam volna, hogy elhaljon lassan a kapcsolat. Mint mostanság úgy tűnt, minden kapcsolatom. De ha valamiben Morgannek igaza volt, az az, hogy lehetek akármekkora nagyképű, arrogáns ökör, egyvalamit senki nem kérdőjelezhet meg - a hűségemet. A szívem, akkor is ha olykor hülyeséget csinálok, ha olykor nem is megfelelően mérem fel a helyzeteket és túlzásokba esem, akkor is tiszta. A szeretetem nem tűnik el, nem pártolok máshoz, csak mert  a másik kevésbé problémás. Kiállok a barátaim, a szeretteim mellett, tűzön-vízen keresztül harcolok értük, ha akarják, ha nem. Tessáért is harcolni fogok, akkor és ahogy igényli, ahogy ez vonatkozik Johnra, Nadiara, Corneliara, és mindenki másra, akik fontosak nekem. Mert ez vagyok én.
Nem volt kérdés, hogy amint megtudtam, hogy Jake hazatért Maddievel, első dolgom volt felkeresni. Nem kérte, hogy jöjjek. Nem kérte, hogy jelenjek meg egy doboznyi fánkkal a francia pékségből a sarkon és azt sem kérte, hogy a kedvenc kávézójából hozzak neki kávét, pont úgy, ahogy szereti emlékeim szerint. Nem kérte, hogy legyek itt.
De én ilyen vagyok. Nem kérik, hogy maradjak távol, mégis megteszem, mert tudom milyen érzés, amikor nem akarsz senkit a közeledben tudni. Tudom milyen úgy érezni, hogy a világ minden súlya téged terhel, mindenki belőled élősködik - nem szó szerint - mégsincs érte köszönet. Tudom.
Tartozom neki. Örökké tartozni fogok. Megmentette az életemet, és visszaadta. Nem csak akkor, amikor az a két lövedék áthatolt a mellkasomon és a halántékomon. Nem csak akkor, amikor leterítette a támadót, aki el akarta venni Tessa életét. Nem csak akkor, amikor bevitt a műtőbe, és gyakorlatilag a világ orvostársadalmának egyöntetű, visszafojtott lélegzetével kísérve felnyitotta a koponyámat, hogy megmentse a nyomorult életemet. Hanem akkor is, amikor újabb rizikót vállalt, és visszaadta a látásomat. Ösztönöznöm kellett rá? Igen, és bevallom, nem voltam túl engedékeny. De megcsinálta. És most ismét a régi fényemben ragyoghatok - már ha ezt a ráncos, öreg képemet annak lehet nevezni. Ragyogónak.
Tartozom neki. Visszaadta a legfontosabbat nekem: a választás lehetőségét. Mert tudta, mit érnék anélkül hogy műthetnék. Én nem vagyok az a fajta ember, aki feladja. Nekem a műtő...az a minden. Ha a halál egyszer mellém állna, és azt mondaná, döntsem el, az utolsó órámat a műtőben tölteném-e vagy a szeretteim körében, én azt felelném, tegyen fel egy jó kis Within Temptationt, aztán kísérje a családomat, a barátaimat a galériára, és még egyszer, utoljára adjon nekem egy nehéz, zseniális megoldást igénylő rizikós műtétet. Utoljára még hadd fogjak szikét és hadd nyerjek vele szemben. Felmosolyognék a végén a galériára, a szememmel megölelnék mindenkit. Aztán vihetne. Ez lenne nekem a tökéletes halál.
Most azonban nem vágyom a műtőbe. Most az az érzés uralja a lelkem, hogy a barátomnak -  ha nem is mondta ki, de - szüksége van rám. Nem feltétlenül tud róla. De hiszem, hogy ha visszatért a Nagy Almába Maddievel, akkor annak oka van. Hiszen vihette volna akárhová, tárt karokkal fogadták volna. Ő mégis ide hozta.
Én pedig felkészülve a nagy egymásra borulásra - vagy arra, hogy megpróbál elhajtani, akár a rosszalkodó macskát szokás, aki felmászott az asztalra a karácsonyi pulykát szaglászni - halkan kopogva álltam meg az ajtaja előtt. Hajamban olvadt hó vált vizes cseppekké, kabátom vállán sötétlett még a kinti időjárás nyoma, s arcom a hideg, süvítő széltől vált pirospozsgássá. Tekintetem azonban élénken csillog. Aggódom, és nekem is van megannyi lelki nyavalyám. De ez most mellékes. Miatta vagyok itt. Tudom, hogy odabent van, láttam a kocsiját is. A kezemben pedig itt gőzölög a kávé, a másikban illatozik a fánk. És most úgy érzem rajtam a sor, hogy mellé álljak és amit tudok, megtegyek érte. Értük. Nem azért, mert tartozom neki. Hanem azért, mert ő a legjobb barátom.
S ha ajtót nyit, vagy szólít, szelíden mosolyogva, de örömmel állok elé, s emelem fel a kezemben a kávét.
- Üdv újra itthon, észak őrzője! A sok hó után talán jól esne egy kis kávé, meg némi ijesztően egészségtelen cukros inzulintrambulin - lóbálom meg a másikban a dobozt kicsit, és ha hajlandó rám nézni, szélesen elvigyorodom - Túl sok szabadidőm van mostanság. Elkezdtem a Trónok harcát. Winter is coming, pajtás! - kacsintok, s kíváncsian várom, ezúttal megint megpróbál-e páros lábbal kirúgni, vagy végre ez egyszer örül annak, hogy viszont láthat. Bárhogy is lesz, én ugyan el nem moccanok innen, míg úgy nem érzem, hogy kellőképpen feltérképeztem a helyzetet és meg nem tudom adni neki a kellő támogatást. Nem teszem szóvá, hogy baszott szólni róla, hogy visszajött. Nem bántom azért sem, mert csak ritkásan tudtam kiszedni belőle azt is mi van Maddievel. Tudom, hogy nem azért nem beszélt róla, mert túl ostobának tart, hogy megértsem. Orvos vagyok én is, tisztában vagyok az idegsebészettel is, noha azért ebben elismerem, hogy ő a nagyágyú, és nem én. De ettől még nem vagyok teljesen haszontalan, ha szakmai kérdésekről van szó, és szívesen végzek akár kutató munkát is, ha szeretné, hogy segítsek. Mert ezért jöttem. Segíteni. És nem fogom elfogadni, ha elutasít. Amennyit én tudok, minden segítő kéz jól jön most. Ezt pedig szerintem ha már józanul gondolkozik, ő is tudni fogja. Kérdés, eljutott-e már arra a pontra.
Bárcsak elmondhatnám, jelen helyzetben mi a jó döntés. Mert ha valaki, én aztán pontosan megértem, min mehet keresztül. Neki Maddie agyába kellene belevágnia. Majdnem úgy, mint egyszer az enyémbe is tette. Én pedig a kezemben tartottam a halott menyasszonyom, és a - jelenleg már csak ex - kedvesem szívét. Szó szerint. Szóval...ha valaki, én vagyok az, aki megérti Őt jelen helyzetében, azt hiszem. És nem megyek el. Nem megyek sehová.
Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy az agyára menjenek az embernek?