Világéletében az a lázadó típus volt, akitől az apák a falra másznának legszívesebben. Gyerekkorában szinte még a széltől is óvták, így aztán a tinédzser korszak igencsak megviselte a szüleit. Olyannyira, hogy az anyja lelépett, ő maga pedig még kicsapongóbb lett, rengeteg fejfájást okozva ezzel az apjának.
Mindig is fiúra vágyott a legidősebb Warren, így annak híján Kayből lett az első számú örökös. Megvolt a magához való esze, és elég korán felismerte már, hogy mi az, ami érdekli, tudta, hogy mit akar az élettől. Az pedig nem a családi vállalkozás volt, de nem ám. Saját életet akart, saját célokat kitűzni és elérni, méghozzá a pénz nélkül, önállóan. Csak ő egyedül, hogy az ő érdeme legyen és ne a nevéé, vagy az apjáé.
Mindent pontosan úgy csinált, hogy arra az útra terelje az életét, amerre szeretett volna menni. A kicsapongásai átváltottak céltudatosságba, és az apja minél erősebben szerette volna ráhagyni a cég vezetését a jövőben, ő annál keményebben ágált ellene. Nem kellett neki a pénze, nem kellett semmi más sem. Túl öntudatos, makacs és karakán nőszemély ahhoz, hogy elfogadja az anyagi segítséget. Két lábbal áll a földön – általában -, és az adrenalin az, ami hajtja, természetesen a rejtélyek felderítését leszámítva.
Mostanra eljutott oda, hogy a hobbija az élete, azzal foglalkozik, amivel mindig is szeretett volna. Nem erőszakos egyébként, de vannak dühkitörései és kissé hevesebb megnyilvánulásai, de ilyen a vérmérséklete. Látszólag könnyen vesz mindent, valójában azonban jól átgondolja mindig az adott helyzeteket, és mérlegel, hogy számára mi a legjobb, miből hogyan jön ki a végén. Nem számító, de előrelátó annál inkább. Kitartó, az esetek 90 százalékában eléri, amit akar. Ha nem, akkor pedig addig próbálkozik, amíg úgy nem lesz.
Egyébként szigorúan ragaszkodni szokott az elveihez, a kissé különös erkölcseihez. Ha valakit ki kell osztania, akkor nem rest megtenni.


Már legalább két órája folyamatosan nyomatta nekem a magáét. Nagy dumás srác hírében állt, ezt eddig is tudtam. Már hetek óta másról sem hallottam a barátnőimtől, csak az új fiúról, aki most érkezett a Nyugati-partról, és állandóan beszél. És különben is, annyira sármos, és magával ragadó a modora. Tény, én is itt ültem már órák óta, és bárgyú mosollyal az arcomon hallgattam a történeteit.
- Mit gondolsz, szerinted a könyvtárban van erről valami? – hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél. Annyira elmerültem a hangja orgánumában, hogy a szavak értelmét már nem sikerült maradéktalanul felfogni. Aztán lassacskán a tekintetem levándorolt a hevenyészett rajzra, amit összehozott itt nekem valami családi címerről.
- Hogy a könyvtárban? – kérdeztem vissza úgy, mintha félig süket, vagy legalábbis ostoba lennék. – Ja, igen, biztosan! – kapcsoltam hirtelen. Húsz éves csitriként az ember lányát azért képes lenyűgözni egy izmos kar, és egy borostás arc, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, még nem is egy üres fejű idiótáról van szó.
- És hajlandó lennél elkísérni, hogy megnézzük? – kérdezte ártatlanul, én meg úgy bámultam rá, mintha a világ legnagyobb ostobaságát mondta volna éppen.
- Ez most egy próbálkozás arra, hogy az elhíresült sarokban te is ledumáld rólam a bugyit, vagy tényleg meg akarod nézni a könyveket? – vontam fel kacéran a szemöldököm, és láttam rajta, hogy most meg ő nem érti, én miről beszélek. Te jó ég, hát még naiv is lenne? Egészen hihetetlen kombináció.
- Persze, hogy meg akarom nézni, lehet, hogy… - szinte felháborodott azon, hogy azt feltételeztem, nem a könyv miatt akart odamenni. – Hogy milyen sarokról beszélsz? Van ilyen sarok? – az őszinte csodálkozást képes voltam kiolvasni a szemeiből, így aztán akaratlanul is elnevettem magam. Tényleg nem csajozási taktika volt, nem játszott rá.
- Van… - bólintottam végül, az épp csak kicsordulni készülő könnyeimet törölgetve.
- Nem tudtam, hogy arra is lehet pályázni nálad, de ha még… - mivel máris hevesen ráztam a fejemet, ezért be sem fejezte a mondandóját.
- Nem is, csak kíváncsi voltam, hogy te megpróbálod-e. – vigyorodtam el szélesen. – De, ha meghívsz egy sörre, szívesen megmutatom a könyvtárat. Messziről még azt a sarkot is, és elmesélem a sztorikat róla. – ígértem, végre felállva a több órás kiselőadása után. Egészen elgémberedtem, de nem bántam.



- Hidd el, Kay, a nevünk most fog bekerülni a történelemkönyvekbe! – Malcolm éppen olyan lelkes tudott lenni, mint akkor, amikor először vett rá a merülésre, nem sokkal a megismerkedésünk után.
- Hányszor hallottam már ezt tőled, Drágám? – a mosolyom negédes volt, szinte oda sem figyeltem rá. – És mennyibe is kerül nekünk ez a könyvekbe kerülés? – szerintem kettőnk közül valahogy mindig én voltam az, aki inkább két lábbal állt a földön. Ezért is derült ki elég hamar számomra, hogy hiába vagyunk látszólag jó páros, hiába működünk együtt pazarul a munka során, és az ágyban is, ha a világnézetünk ennyire különbözik. Sok kis apróság volt, ami bosszantott benne, de ez akkor cseppet sem zavart, amikor hozzámentem. Akkor jó ötletnek tűnt, és biztosan akkor is megvoltak ezek a szokásai, ezek a tulajdonságai, mégsem érdekeltek. Szerelmes voltam, és szemtelenül fiatal. Minden olyan izgalmasnak tűnt, mintha az egész világ a miénk lenne. Talán úgy is volt.
- Egyáltalán nem olyan sok, mint amire gondolsz… - emelte fel megadóan a kezeit, közben hevesen rázva a fejét.
- Miért, mennyire is gondolok szerinted? – csípőmmel nekitámaszkodtam a hajó egyik korlátjának, miközben ő a köteleket igazgatta.
- Nem tudom, de biztos, hogy sokkal többre, mint… - nem hagytam, hogy befejezze.
- Mint amit legutóbb is majdnem kockára tettél? – fújtam egyet dühösen. Nem mondom, hogy ostoba lett volna, de valamilyen szinten álmodozó az mindenképpen.
- De végül jól sült el, te is tudod! Meglett a hajó, és nem is volt olyan gáz a helyzet… - láttam ám rajta, hogy próbálta menteni a menthetőt.
- Majdnem odalett a felszerelésünk! – fakadtam ki, hiszen azóta is nagyon mérges voltam emiatt. Ugyan már jó pár hónapja, de nem tettem túl magam rajta.
- De csak majdnem! És most más lesz, kapnánk újat! – nem teljesen értettem, hogy miről is van szó.
- Miről beszélsz? Mégis honnan kapnánk újat? – ráztam meg gyorsan a fejem értetlenségemben. Biztosra vettem, hogy már megint valami ostobaságot csinált. Ha az álmait követte, akkor képtelen volt józanul gondolkodni, márpedig biztosan elhúzta valaki azt a bizonyos mézesmadzagot.
- Találtam egy befektetőt, hogy úgy mondjam. Pont nekik is ez a csoda kell! Hát nézz rá, gyönyörű! – mint az első találkozásunkkor, most is valamiféle címerrel hadonászott az orrom előtt. Ismertem már, nem most állt rá a témára, csak újra és újra előkerült az a fránya spanyol hajó.
- Aha, látom! És ez nekik miért éri meg? És nekünk? – próbáltam visszaterelni az észszerűség medrébe, de már láttam, hogy veszett fejsze nyele. Esélyem sem volt, ha így belelkesült, márpedig valaki más is tett róla.
- Nekünk hatalmas lehetőség és felfedezés, nekik meg… hát, gondolom nekik is emiatt. Hidd el Kay, ezúttal minden rendben lesz… - ígérte, a karomat markolászva. Túltengett benne a lelkesedés, és ez nála nagyon veszélyes tudott lenni.



- Malcolm azt ígérted, hogy ezúttal minden rendben lesz, de rohadtul nincs rendben semmi! – könnybe lábadt szemekkel néztem rá, ilyen dühöt már rég éreztem. Fekete ruhámat egyáltalán nem kedveltem, nem szerettem a sötét színt, még ha jól is állt. A temetés nem éppen az a fajta apropó, amire szívesen öltözik ki az ember.
- Sajnálom, Kay, de… - felemeltem a mutatóujjamat, ezzel fojtva belé a szót.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázataidra! Tudtam már kezdettől fogva, hogy valami bűzlik, de te annyira akartad, és a fenébe is, én is akartam, de egyszerűen… - jobb híján szipogtam egyet, és megrántottam a vállaimat.
- Ne csinálj úgy, mintha nekem nem fájna Gaile elvesztése! – fakadt ki sértetten, én meg dacosan elfordítottam a fejemet.
- Pedig te pontosan úgy csinálsz, mintha ez mindennapos lenne. A legjobb barátnőm volt! – akkora indulat dúlt bennem, amit már rég nem éreztem. Talán utoljára akkor, amikor évek múltán felbukkant az életemben az anyám, és úgy akart tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztünk. Naná, hogy elküldtem a francba!
- Nekem is a barátom volt, és borzalmas, ami vele történt, de csak bale… - dühösen megböktem a mellkasát, nem érdekelt, hogy hányan fordultak felénk megbotránkozva.
- Ki ne merd mondani ezt az ostobaságot! Ez nem baleset volt, és ezzel mind a ketten tisztában vagyunk. – tényleg így gondoltam, egyszerűen nem lehetett az. – Gaile ki volt akadva valamin, és el akarta mondani. Micsoda véletlen, hogy már nem volt lehetősége, mert pont utána történt a „baleset”! – még mindig teljesen kiakasztott a dolog, a tehetetlenség érzése.
- Szerintem rémeket látsz, és ezekkel a fickókkal tudod, hogy egyáltalán nem jó ötlet ujjat húzni… - igen, ebben legalább egyetértettünk, egyelőre ezért nem fordultam a rendőrséghez az elméletemmel. A végén még engem is érne egy szerencsétlen baleset.
- Tudom, de akkor sem hagyhatom, hogy megússzák! A papírokat pedig írd alá végre! – utaltam a válási papírjainkra. – Felesleges húznod az időt… - egy gyors mozdulattal letöröltem a lefolyt szemfestéket az arcomról, és feldobtam az orromra a napszemüvegem.
- Most zaklatott vagy, csak ezért mondod. – egyszerűen idegesített, hogy nem akar semmit tenni. Olyannyira sikerült egyik este felhúznom magam, hogy beadtam a válókeresetet.
- Te is tudod, hogy nem azért mondom… - búcsúzóul még mutattam neki egy aláírást imitáló mozdulatot a levegőben, aztán minél előbb szerettem volna távol kerülni ettől az egész helytől.