Mr. Hollson, kérem meséljen nekem magáról...
Ennyi? Több nem telik magától?

Tudja valahol meg kell fognunk a lényeget..
A lényeget? Minden terapeuta ilyen ostoba kérdéseket tesz fel?

Miért burkolódzik a modortalanság mögé?
Hmm, hol is kezdjem..talán azért, mert rohadtul nincs ehhez kedvem, meg talán azért, mert semmi keresnivalóm itt!

Feldolgozta már az apja halálát?
Mégis milyen f*szom kérdés ez?

Megpróbálta már valaha megbocsájtani magának?
Maga teljesen el van tévedve!

Ha kikerül, minden egyes kérdést, nem jutunk előrébb.
Igazán? Hát tudja mit, dugja fel a seggébe a kérdéseit, nincs rá szükségem, hogy kiöntsem a lelkemet!

Rendben.- hangzott el a rövidke válasz a nőtől, majd átfutotta a kezében lévő lapokat;

Az egyik kollégája: Hollson néha igazán seggfej, de azt hiszem, ez az Ő személyes varázsa. Mindamellett, hogy remek orvos.

Az egyik ápolónő: Nem szeretek vele dolgozni, mert elég faragatlan a modora, és szerintem többet is hisz magáról, mint ami valójában.

Az egyik exe: Grant egészen addig tökéletes, míg hozzád nem szól.

A húga: Grant, egy barom! De azért szeretem! ...ugye ezt nem mutatja meg neki?

Az anyja: Az én fiam, tényleg a világ legnagyobb seggfeje, de a szíve a helyén van. Akárcsak az apjának...volt.

Reggel- 5:30
Az arcomat dörgölve próbálok feléledni, bár mindez egész lehetetlennek tűnik. Tegnap este, azt hiszem átestem a ló túl oldalára, és kicsit túl toltam, a buli szó fogalmát.  Az ágy túloldalára nézek, ahol egy szőke leányzó heverészik. Nem mondanám, hogy elégedett vagyok, mert arra sem emlékszem, hogy egyáltalán haza hoztam valakit. De minden jel arra mutat, hogy valaki az éjszaka folyamán velem tartott a lakásomba. Alaposan megvizsgálom a szöszke arcát. Kezd derengeni valami, de a sötétben nem látszott ennyire fiatalnak. Ez a lány nem lehet több 20-nál..mielőtt erkölcsi mérlegre állítanám, az egész helyzetet, amitől nyilván megborult volna a mérleg. Kipattanok, az ágyból, és a kezembe akadó legkisebb ruhaneműt a lányhoz dobom.
- Ébresztő van csibém.-  álmos szemeivel úgy pillog rá, akár egy elcseszett Bambi. Bár, ez a Bambi, inkább ribanc. És amúgy is, tudomásom szerint Bambi fiú volt.. Mi fasznak gondolkodok én ezen?
- Nincs még egy kicsit korán...- hunyorogva kémleli az órát, én pedig megforgatom a szemeimet.
-  A Te igényeidnek minden bizonnyal, korán van, de nekem mennem kell dolgozni. Szóval ajánlom, hogy kapd össze magad, mert nem fog   visszatartani a két szép szemed, hogy kirakjalak a ház elé.- mosolyodom el, igazából nem túl biztatóan. Aki ismer, jól tudja, hogy nálam nem mindig jelent jót, ha mosolygok.
Egy fél órával, és egy bögre kávéval később jóval frissebbnek érzem magamat. Ellenben a hölggyel, aki valamilyen furcsa oknál fogva, magasba tartva a telefonját, egyre furcsább grimaszokat vág a telefon képernyőjének.
- Te meg mi a frászt csinálsz? - dőlök neki az ajtófélfának, miközben igyekszem összegombolni az ingemet.
- Bejelizek élőben az  instára.- valószínűleg, most én pilloghatok úgy, mint bambi. Mert egy árva szót sem fogtam fel abból, amit mondott.
- Az meg mi a ..- kíváncsiságom hamar elhall, ahogy az órára pillantok, és elkönyvelem annak, hogy ez is biztosan olyan dolog, amiből én már kiöregedtem. Na most dőlt el az a mérleg.- Na gyere szépen..- fogom meg az alkarjánál fogva, és egy kicsit gyorsabb tempóban kivezetem az ajtón. Zakómat gyorsan magamra kapva, ugyanezt a taktikát használom nála. Majd beülök a kocsimba, persze azt nem vettem számításba, hogy Ő is beül mellém.
- Megkérdezhetem mit csinálsz? - nézek rá értetlenül, míg Ő azon igyekszik, hogy bekösse magát.
- Eldobhatnál az egyetemig.- már-már dorombol, de ez engem a legkevésbé sem hat meg.
- Nem, nem kicsi lány. Ha a lábadat olyan ügyesen szét tudtad nekem nyitni, biztos sétálásra épp olyan hasznosak.- nyitom ki a kocsi ajtaját, és , kikapcsolom az övét. Nem vagyok én kibaszott Miss. Daisy sofőrje.
- Baszódj meg!- és még pár szitokszó elhagyja a száját, és rám vágja olyan hévvel az ajtót, hogy csak nevetni tudok rajta.

12:21
Bárcsak az a fajta "orvos" lehetnék, aki élvezi, hogy a tudását továbbadhatja. De leginkább ez az egész az unalomba kergetett, főleg mire a rezidenseim valami használhatóval előálltak.
A székemben elhelyezkedve, asztalra felrakott lábakkal várakozok. Az a sok bamba tekintett...ezeket egy múzeumban kéne mutogatni.
- Tehát? - teszem fel a kérdést, majd az egyik leányzó előre lép.
- Esetleg ha segítene valamin elindulni....- szinte már vádlóan nézz ráé, mintha én tehetnek arról, hogy a csoport fel ostoba.
- Segítsek valamin elindulni.- ízlelgetem az elhangzottakat, és a táblára nézek, ahova még senki nem írt semmit.
- Érdekes hozzáállás. Semmit nem írtak fel, és nem is próbálkoztak egyetlen felvetéssel sem, hogy a betegünk számára mi lehet a megoldás. Mindezt tőlem várják. De tudják, nem leszek mindig ott a hátuk mögött, hogy segítsek elindulni …- macskakörmöket rajzolok a levegőbe, és egy kicsit rá is játszok. Majd elhaladva mellettük, felírom nagy  betűkkel, hogy: Szívburok gyulladás.
- Tudják mit, szerintem működjenek azon az alapelven, hogy segítsenek magukon, akkor Isten is meg segíti magukat . - állok fel a székemből, az ajtó irányába megindulva, majd ráfogok a kilincsre, de közben még visszanézek a kis csoportomra.
- Tudják az az egy szerencséjük van, hogy már halott...különben elég nagy szarban lennének.- csapom be magam után az ajtót. Türelmem se határtalan akár a csillagos ég. Azt nem tudom megmondani mit keresnek itt, ha csak várják a sültgalambot. Azt meg végképp nem tudom, nekem miért adtak gyakornokokat a kezem alá.

19:00
-Én úgy gondolom...- na igen, anyámnál rosszabb beteg nem létezett. Nem csak, hogy nem hagyta magát megvizsgálni, de még a diagnózist is felállította magának.
-Magunkra hagyna?- nézek az éppen aktuális ápolóra, aki már a harmadik a héten. Anya teljesen kikészíti őket.
- Grant.- mosolyodik el lágyan, a név hallatán még most is megfeszülnek az izmaim.
-Anya, látom már elemedben vagy.- sandítok a félig üres tányérra.
-Utálom az orvosokat.- olyan akár egy gyerek, bár csak egy kartörés miatt tette tiszteletét itt, mégis nyugodtabb voltam, hogy akármikor ránézhetek.
- Tudom, nem kell minden alkalommal elmondanod.- sóhajtok fel, majd leülök az ágya mellet lévő székre.-
-De itt kell maradnod még egy kicsit. Főleg amíg a házadat nem tettem teljesen csúszásmentessé.- jelentem ki komolyan, mert tényleg azon igyekeztem, hogy még véletlen se történjen meg újra ez.
- Nem a Te hibád...- szorongatja meg a kezemet, minden egyes nap elmondta. Minden egyes nap emlékezetet az apám halálára.
- Ha nem lett volna olyan makacs, hogy más kórházba megy, még most is élne...de Ti ketten a világ legmakacsabb emberei vagytok!- vágom vissza, talán egy kicsit túl sok indulattal is, amit anyámmal szemben, soha nem engedtem meg magamnak.
- Dr. Hollson!- az ismerős hangra, csak megforgatom a szemeimet. Ezek a rezidensek, mindenhol ott vannak. Kelletlenül fel állok anyám mellől, és egy apró puszit nyomok a homlokára. Majd elfordulok tőle, a hang tulajdonosa felé.
- Mi a fasz baja van Ethan?- indulok ki az ajtón, de így is érzem magamon, anyám rosszalló pillantását. Így még visszafordulok felé egy pillanatra, és rákacsintok..

21:00

Olyan élesen nyikordul meg az ajtó, hogy a boncasztalon fekvő pasas felé kapom a tekintetemet, mintha attól tartanék, hogy felébredne. Mondjuk erre a hangra előfordulhat, hogy még holtában is felébredne az ember. Rezidens éveimtől kezdve, egészen mostanáig, ez a zaj, egyre csak erősödött. Olyan mintha szakmabéli fejlődésemet is jelképezné egyben. De még mielőtt túl sok mindent belelátnék a sztoriba, inkább Audrey-ra irányítom a figyelmemet. Óvatos, nesztelen léptekkel közeledik. Elgondolkodva nézem az előttem lejátszódó jelenetet, egy nagyon picit meg is remeg a szám széle, de visszafojtom a mosolyomat. Igazából itt sem kéne lennie..Millian agyfaszt fog kapni.
- Ugye tudod, hogy ő már tuti nem fog felébredni...habár még az előző pár másodpercben, én is hajlottam erre a kimenetelre. De aztán megláttam azt a lyukat a fején.- mutatok az említett pontra, Audrey reakciójából ítélve, talán csak próbálja tartani magában a lelket ehhez az egészhez, vagy nem is tudom, az a grimasz az arcán, most már több mindenről árulkodik.
- Basszus.- Leheli halkan ki magából. Majd rendezi fonásait, tudtam, hogy a profizmusa sokkal többet ér neki annál, minthogy most bármilyen érzelmet megengedjen magának.
- Ja, ez van, ha faceebook-on a tanulmányaid helyére azt írod be, hogy: Engem az ucca nevelt fel. Amúgy bandaaáború, vagy hogy hívják ezt mostanság. Nem vagyok tisztában a szlengekkel. Ami csak azért furcsa, mert nem attól a fejlövéstől halt meg, az már csak valamiféle ramaty félrevezetés akart lenni. A belsőszervei egy helyre voltak tömörülve, mint egy elbaszott család, aki nem tartja be a az össznépi korlátozásokat Covid idején. - kerülöm meg az asztalt, majd egy doboz patai-al térek vissza a kezembe.- Zavar ha közben eszem?
- Nem..- Audrey arca undorodó grimaszba szalad.
- De ha nem vagyok indiszkrét, meg tudhatom,  honnan tudod, amit nem kéne tudnod? .- tömök egy falatot a számba, aztán folytatom.- Dawson tud erről? Nem tud nem igaz?- vonom fel a szemöldököm kérdőn. - Hát hogy tudna..- álamat dörzsölgetve méregetem Audrey-t. Majd előkapom a fekete  kis noteszt.
.- A zsebében egész szép kis huncutságok voltak. Kezdve ezzel a telefonszám feljegyző szarral...először elgondolkodtam ki a faszom használ még ilyet a nagyanyámon kívül. Aztán arra is rájöttem, hogy egész sok minden van ebben a kis noteszben.- húzom el Audrey orra előtt a noteszt, akár a mézesmadzagot.
Még mielőtt utána nyúlna, elkapom, és egy játékos vigyor ül az arcomra.
- De ácsi..ácsi. Én szerintem fel kéne hívnunk Milliant! Végül is az ő ügye..sőt van egy ötletem, szerintem te hívd fel, biztosan meg fog lepődni, ha te hívod ide...vagy mégsem annyira..