Tudod, mióta csak megírtam az előző levelemet egy kérdés kavargott a fejemben. Miért szeretünk mi emberek szenvedni? Jó érzéssel tölt el minket, ha a régi szép időket hiányolva folyvást a múltba merengünk? Segít minket tartalmas, kiegyensúlyozott életet élni a jelenben, építi ez a jövőnket? Miért lépjük meg újra és újra ugyanazt a hibát, hogy állandóan, sokszor éveken-évtizedeken át azon siránkozunk, mi lett volna ha? Mit rontottunk el? Ki és mi volt a hibás? S ha nem csak a múltba tekintgetünk vissza...miért bántjuk önmagunkat? Önostorozás. Sajnálkozás. Megbánás. Mire jók ezek? Miért ragaszkodunk olyan nagyon ezekhez az amúgy sötétségbe taszító érzésekhez és cselekedetekhez? Elgondolkodtató. Az embereket két csoportra lehet osztani. Vannak az egoisták. Ők azok, akiknek az önmagukba vetett hitét semmi nem törheti le. Bárki, bármit mondjon, olyan stabilan hisznek önmagukban, hogy lepereg róluk. Olyanok, mint Thor, Odin, Zeusz, vagy a keresztény Isten. Kikezdhetetlenek. És vannak az áldozatok. Mindenki más önmaga legnagyobb áldozata. Mindenkit érnek fájdalmak és bántások, mindenkibe belerúg az élet így vagy úgy. De alapjaiban véve szerintem legtöbbször a saját magunk ellenségei vagyunk. Mert valahol a szíve mélyén az ember szereti az áldozat szerepét. Szeret szenvedni, szereti a fájdalmat. Félre ne érts, nem azért, mert ezt kérné bárki is. Inkább arra tudok gondolni...nem is tudom. Talán mert akkor, amikor nagyon fáj, akkor érezzük igazán, hogy még élünk. Még van mit vesztenünk. S ha hirtelen ez az egész megszűnik...ha elkezdünk magunknak megbocsájtani, megváltást nyerünk valami vagy valaki által...irtó jó érzés, amikor nem ütjük tovább magunkat. Mikor a fájdalom egyszercsak abbamarad! Mikor még érezzük a fájdalom helyét, de már nem jön újabb seb. Azt hiszem ez az a felszabadult boldogság, amire titokban mindenki vágyik. Sok sebből vérzem, ezt láthatod te is. Nem vagyok az a fajta pasas, aki elmeséli mennyire szerette a gyerekkori kiskutyáját és hogy szeretek a naplementében sétálgatni lenvászon nadrágban és napraforgó mintás ingben mezítláb, az élet gyönyörűségén és az univerzum végtelenségén merengbe zsebretett kézzel. Az ilyen sztorikat olvasgatva szinte hallom az ukulele és az óceán felől érkező szél hangját, meg pár sirályét. Röhejes. Én nem vagyok ilyen. Mondjuk nem mintha lenne jelentősége, de valahogy ez most kibukott belőlem. Nem fogom azt mondani soha, hogy bármelyik nő velem nyerné meg a főnyereményt. Rohadtul nagy kamu lenne. Klinikai eset vagyok, bonyolult és nehéz személyiség. Sokszor én magam sem tudom mit miért teszek. Egy pszichiáter és egy pszichológus is csak vért izzadva tud némileg a felszínen tartani. Tragédiák olyan sorozatát éltem már át, amint a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék. Senkinek nem kívánnám magam. De Josie...amikor írtál nekem, valami olyan megkönnyebbülést éreztem, amitől még én is teljesen meglepődtem. Elolvastam a leveledet és egyszerűen elképedtem. Tudod, rengeteg embert ismertem meg életem során. Mindig mentek el régiek és jöttek újak, volt aki hosszan maradt, volt, aki csak időszakosan. Mindenki tett valamit hozzám, és volt aki elvett. Sokat. Mert ez a játék, az élet, az ilyen. Amikor azonban már elkezdtem lebeszélni magam arról, hogy válaszolni fogsz titokban reméltem, hogy jött egy kedves, jó lelkű fickó, aki segített megtartani a liftet neked, vagy egymás mellé ültetek a moziban és azt kívántam, legyél boldog. Azt kívántam, ha ez az oka, akkor soha többé ne írj nekem, mert jobbat érdemelnél nálam. Igazából nem is tudom, létezik-e az a pasi, aki elég jó lenne-e hozzád - már remélem ezt nem veszed sértésnek, hisz Brian ilyen volt. De amikor írtál...én bevallom, örültem. Megkönnyebbültem, hogy még talán egy kicsit úgy érezhetem, kisajátíthatlak. Őrültség, ugye? Azonban amikor írtál, valami másra is rádöbbentem. Elég volt. No, ne ijedj meg, nem belőled! Sokkal inkább abból, amit csinálok. Annyi rossz emlék után - amik között persze számtalan jó is volt - most tudatosan szeretnék valami jó emléket! Valami igazán klassz emléket! Valamit, amire emlékezhetek majd öreg napjaimban. Szeretnék jót tenni, boldogságot és elégedettséget érezni. Túl sok ez így egyszerre? Meglehet az is, hogy már teljesen bediliztem. De kicsit besokalltam magamtól. Érezhet az ember ilyen saját maga iránt? Hogy legszívesebben felképelné? Nevetséges ötlet, nem? Mintha ez segítene bármin is. Mégis ezt érzem. Hogy valahogy fel kéne ráznom magam és végre tenni valamit. Bármit. Amitől egy kicsit is jobban, boldogabban érezhetem magam, mert ez a mélabú ami úgy tapad hozzám, mint valami szellem és mindenhová elkísér, egyszerűen nem lehet az életem örökké. Írtál a félelemről egy igen érdekes nézőpontból, és tudod mit, igazat adok neked. A belénk vetett bizalom az, ami olyan erőssé teszi őket. Tudod mi az érdekes? Felnőttként sokszor azért válunk bizonytalanná, mert elveszítjük ezt a bizalmat. Már csak mi maradunk, akik erősnek, bátornak kell lenni, nincs más akibe kapaszkodhatunk. De bevallom, életem minden napján be vagyok rosálva, de rendesen. Na, jó, azért ez erős költői túlzás. De tény, ami tény, korántsem vagyok olyan bizalommal sem magam iránt sem mások iránt, hogy olyan bizalmam legyen, mint ezeknek a törpe szuperhősöknek. Nos, a játékot természetesen most sem felejtettem el. Egy kicsike kis boltra bukkantam a nyolcadik utcában...vagy...a tizedikben? Bár meglehet, hogy az utca nem is arra van. Mindegy. Véletlenül láttam meg, hogy épp kiárusítást tartottak, és ott bukkantam erre. Mert Róla még nem meséltem neked. Hogy ismerd nagyjából a sztorit: volt egy időszak, amikor elég csóró lettem. XD Igen, nevetségesen, röhejesen csóró, minden vagyonomat lefoglalták. Azóta rendeződtek a dolgok, sőt, tervezem, hogy megnyitom lassan a saját magánrendelőmet, de ami fontosabb, hogy vettem akkor egy lakást Brooklynban. Érzelmi alapú döntés volt, nem épp a legbölcsebb, fogalmazzunk így. De a lakásnak már volt egy lakója, aki önkényesen úgy döntött, nem nagyon zavarja az, hogy én beköltözöm. Ő volt Salem, legalábbis hivatalos nevén. Merthogy a macsek, gyönyörű, fekete-ezüst bundás cica. Mindenkit szeret. De tényleg. Egyszer egy kissé ittas hajnalon egy vadidegen pasas lett a haverom, és befoglalta a kanapémat, míg én a kádban aludtam. Dorombolt még neki is. De ha én megyek a közelébe, a macska fújtat, prüszköl és rendszeresen kimutatja, mennyire rühell. S mivel azért szükség volt időnként fürdetésre, sőt, egyszer állatorvoshoz is el kellett vinnem, mert begyulladt a szeme, meg oltást kellett neki adni, így annyit mondtam, hogy ez a macska Isten átka, hogy rajta ragadt. Úgyhogy van egy lakótársam, hivatalosan Salem, gyakorlatilag Isten Átka, aka Átok. Amúgy az a tény, hogy most már nem támad rám random az éjszaka közepén és nem hozza a borotvámat a párnám mellé, szerintem azt jelenti, kezd megszeretni. Én amúgy kedvelem, és valójában projektem lett, hogy megszelídítsem és egyszer meg tudjam simogatni anélkül, hogy megpróbálja lenyúzni a bőrömet. S hogy miért épp őt adom harmadikként neked? Mert nagyon tetszettek a kis cipellők, és igazad van abban, hogy bár sok veszteséget hordozunk magunkban, de küzdenünk kell. Felállni, nem gyáván visszabújni a kuckóba. Előbb-utóbb ki kell lépnünk a világba, és újra megpróbálni. Vállalunk kell, hogy lehet, hogy megkarmolnak, hogy vérezni fogunk és sebeket szerzünk. Mert elbújni annyit jelent, mint elfogadni a lassú, kíméletlenül közelgő elsorvadását az életünknek. Ezt pedig páholyból nézhetjük majd végig. Azt pedig egyikünk sem akarja. Csak...nehéz felszállni arra a metróra, aminek nem tudjuk a végállomását. S most, hogy épp eleget jelentettem ki és daráltam neked, kérdezek: Hogy vagy? Hogy érzed magad? Rávetted már magad, hogy elővedd a díszeket? Képzeld, épp azon gondolkoztam a napokban, hogy karácsonykor talán idén először nem műfenyőt fogok állítani. Eddig mindig dolgoztam, meg ide hívtak, oda hívtak karácsonyozni, nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget neki az utóbbi években. Mikor még Sydneyben éltem, ott pedig értelemszerűen nem nagyon állítottam élő fenyőt mert ott karácsonykor van a legmelegebb. De most talán élő fenyőt kéne vennem. Van annak valami igazi élménye, mikor az ember a hátán cipeli fel az emeletre a karácsonyfát, aztán lerázza a havat róla, felállítja és elkezdi díszíteni, nem? Te milyen fát fogsz állítani? Ha segíthetek ebben, bármiben, szólj ám bátran! A kocsim nagy, van tető-csomagtartóm és a szikével jobban bánok ugyan, de gond nélkül befaragok egy fát a talpba, ha szeretnéd. Persze, nem erőszak, csak mondom. Ja, és van valami terved, hogy adjam át majd a díszeket? Juttassam el postán, futárral, vagy átadhatom személyesen? Netán hagyjam ott a Central Parkban egy padon, hátha addig nem fújja meg senki? Örülök, hogy írtál, és nem is tudod, milyen hálás vagyok, amiért válaszoltál! Van a szavaidnak valami melegsége, ami mindig örömmel tölt el. Ha csak a tizedét vissza tudom adni kedvességben annak, amit tőled tapasztalok...már túlteljesítettem önmagam. Szóval...köszönöm, hogy vagy. (Bocsi, nem mindig találom a megfelelő szavakat! ) Nem mellesleg azért figyelmeztetnélek, hogy a végén még úgy állunk, hogy többé nem szabadulsz meg tőlem! Szóval ha le akarsz rázni, még most tedd meg!
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
★ play by ★ :
Jensen Ackles
★ hozzászólások száma ★ :
148
Re: Josie & Jamie
Kedd Dec. 29 2020, 21:48
Kedves Jamie!
Először megrémítettél, amikor sokáig nem hallottam felőled. Azt gondoltam talán valamivel megbántottalak, talán olyasmit írtam ami túl sok volt, vagy talán olyan sebeket tépett fel benned, amelyet nem állt szándékomban megtenni. Még most sem áll. Aztán azt is gondoltam, hogy ha nem is bántottalak meg, de talán olyan területet érintett a levelezésünk, vagy olyan dolgokról kezdtünk beszélni az írásaink által, amelyre nem voltunk felkészülve. Annyi mindent leírtál magadról, de nem voltam benne biztos, hogy erre valóban felkészültél, vagy éppen én vagyok az az ember - ismeretlenül is akár - akit meg kell tisztelned a bizalmaddal. Aztán az jutott eszembe, amikor jó ideje nem érkezett tőled levél, hogy lehet valami baj történt veled. Én pedig féltem, hogy esetleg nem fogok tudni rólad többé, és ezzel a bizonytalansággal maradok majd itt. Aztán az első leveled éppen a metrón ülve, hazafelé tartva kaptam meg. A telefonom elővettem, és a kijelzőt nézve mosolyra húzódott a szám. Jól esett a tudat, hogy írtál. Még akkor is, ha nem vidám témáink vannak. Úgy érzem mégis, hogy általad elindultam egy irányba, rádöbbenve, hogy nem vagyok egyedül. Hogy mindaz ami bennem végigmegy egy természetes folyamat. Erőt adott az őszinteséged, és az, hogy bizalmat kaptam tőled még úgy is, hogy valójában fogalmad sincs róla ki is vagyok valójában. És ez fordítva is működött. Én hinni kezdtem benned. Hinni abban, hogy a szavaknak erejük van, leírva pedig még inkább. Vagy talán pont úgy van a legnagyobb erejük. Különös dolog ezt éppen nekem leírni ebben a formában, aki egy író felesége voltam egykor. Aztán amikor elolvastam a rövid üzeneted, a szívem egy hatalmasat dobbant, talán a vagon zakatolásán túl is lehetett hallani. A mosoly eltűnt. Mintha nem is létezett volna, és a helyét az aggodalom és a szorongás váltotta fel. Amikor hazaértem azonnal írni akartam neked. El akartam mondani, hogy lélekben veled vagyok, hogy nem voltál egyedül a küzdelmedben, hogy gondoltam rád nagyon sokat, és reméltem, hogy hamarosan jó hírekkel jelentkezel majd. De nem írtam. Valahogy egy belső hang azt súgta, hogy ez még nem az az idő, nem az a pillanat, amikor szavakba kell önteni a gondolataim feléd. Vannak harcok amelyeket egyedül kell megvívnunk, és ha elbukunk akkor jól fog esni egy kéz ami felemel majd. Nem írtam hát, de ez nem jelenti azt, hogy nem gondoltam rád. Az elkövetkező napokban valami szokatlan melankólia jellemzett….de tudod, talán mégis különösen hangzik, de ez nem olyan volt mint korábban. Nem a saját gyászom telepedett rám, hanem a gondolat, hogy valaki másért aggódhatok. Valakiért aki számtalan döntésen van túl, aki talán most is ott van a műtő tompa sárga fényei alatt mint egy megmentő, aki nem tökéletes, de minden porcikájával arra törekszik, hogy az életet megmentse. Egy gyerek életét, aki a világon a legnagyobb és legbecsesebb ajándék. Van egy idézet, megmondani nem tudnám hol olvastam, de azt hiszem mindennél inkább elmondja, hogy milyen érzés ha a gyermekét veszíti el az ember: “Amikor egy szülő meghal, a gyerek rádöbben a saját halandóságára, de amikor egy gyermek hal meg, a halhatatlanság az, amit a szülő elveszít.” Aggódtam érte, Mikhaeláért. És aggódtam érted. Mert te, aki nap nap után gyermekekkel foglalkozol, hiába nem a szülője vagy, de elveszíted őket, ha nem tudod megmenteni az életüket akkor te is találkozol azzal miként múlik el a halhatatlanság. A legtisztább lélek, a reménység miképpen tűnik el, mint egy eloltott lámpás a téli éjszakában. Hittél benne, de nem sikerült. Éreztem a szavaidból sütő fájdalmat, és a bocsánatkérésed mögött mintha azért kértél volna bocsánatot, hogy én egykor elvesztette a lányom. Ez a te harcod volt Jamie, és elbuktál benne. Fáj ezt így kimondani, de az igazsággal az embernek szembe kell nézni. Elbuktál, de nem hibáztál. A küzdelem néha nem elég. A küzdelem azonban erősebbé tesz, ahogy a veszteség is.Sovány vigasz? Meglehet. De nem tudhatjuk a dolgok mögött rejlő miértet. Mikhaela halála igazságtalan volt. Nem hiszek Istenben. Ha ezt így hallaná az édesanyám vagy az édesapám, bizonyosan szigorú tekinteteket vetnének rám. Pedig nem hiszek. Talán létezik valami….valami felettünk álló erő, ami nem jóságos, akinek nincs terve, aki gonosz. Vártam az utolsó levél után. Vártam, és továbbra sem küldtem el neked a sajátomat. Pedig megint írni akartam neked. Rövid levél lett volna, talán csak annyi lett volna benne, hogy nem szűntem meg nem gondolni rád, és úgy érzem, hogy engedd a fájdalmat végigseperni magadon. Mert ha nem teszed, akkor valóban csak az az üveg Woodford Reserve marad, ami elfogy majd, és te nem érzed egy szemernyivel sem könnyebbnek magad. Tudom miről beszélek….mert én is megtettem. Azt hittem a bódulat majd elég lesz ahhoz, hogy a gyász okozta múlhatatlan fájdalmat elnyomja. Az örök részegség, az állandó másnapok, az a kábulat amelyben hazug módon egy üveg vagy akár kettő részesít majd megold mindent. De mindez csak álszent önámítás. A megoldás itt van bennünk. Csak félünk szembenézni vele. Én is félek. Folyamatosan félek, mégis minden reggel amikor felkelek, belenézek a tükörbe, és azt mondom magamnak:” Ha ezt a napot Brian és Odette ajándékul hagyta itt neked, akkor kutya kötelességed a legjobb módon megélni.” Egyik napot a másik után. Kis lépésekben. Mindannyian félünk, Jamie. Félünk mindentől, mert a születésünk pillanatában megkapjuk ezt az érzést. Kisgyermekként is jelen van az életünkben. Félünk a sötétben, félünk ha nem látjuk anyánkat a közelünkben. Félünk hangoktól, zajoktól. Később félünk az első iskolai naptól, az első báltól amire azzal mehetünk el akivel mindig is akartunk. Félünk, hogy vajon sikerül az egyetemi felvételi, félünk, hogy mit rontunk el az első randevún, az esküvőn, az első gyermek születésénél….A félelmek végigkisérnek bennünket, és én már azt is tudom miért. A félelem emlékeztet bennünket a halandóságunkra, az életünk múlandóságára, és arra, hogy mindent ezerszeresen becsüljünk meg. Szóval ne gondold, hogy a gyerekek nem félnek. Amiről te beszélsz az a bizalom. Ők bíznak bennünk, de ettől még ugyanúgy félnek. A szeretet nem múlik el. A szeretet olyan mint egy bánya, ahol bizonyos időközönként újra termelődik, akár egy rejtegetett drága kincs. A tiéd is. A szeretetből nincs olyan, hogy elég. Nem hiszem azt, hogy ne létezne a világon valaki, ó Jamie, biztosan van valaki, aki ott ül azon a szerelvényen és várja, hogy végre felszállj. Lehet, hogy már többször is befutott az állomásra, látott is téged, de te nem hallottad meg a hangját, nem tudtad, hogy hozzá kell felszállnod, és ő tovább ment. De ő rád vár, és addig fog jönni, minden áldott nap, minden alkalommal, amíg végre észre nem veszed és fel nem szállsz hozzá. Talán csak nem vetted észre. Talán csak nem tudod, hogy ő az aki a kimeríthetetlen szeretet forrása, minden amit csak adni tud neked. A gyász és az önsajnálat homályossá teszi az ember gondolatait, és a szemét arra, hogy tisztán gondolkodjon és lásson. Mindketten így élünk, de vajon miért? Miért magunkat büntetjük azzal, hogy nem veszünk egy nagy levegőt és lépünk tovább? Mire ezeket leírtam neked, azt hiszem rádöbbentem, hogy akár magamhoz is intézhettem volna ezeket a sorokat. Hogy Mikhaela szülei felkészültek e arra, hogy elveszítik a lányukat? Nem is tudom, hogy erre fel lehet e egyáltalán készülni. Persze azt hiszem ha tisztában vagy azzal, hogy reménytelen küzdelmet folytatsz, egy idő után már az idő a legnagyobb ajándék, amit még kaphatsz. Meg persze az önámítás, hogy talán mégsem úgy van, hogy talán tévednek….az ember agya megérti, hogy nincs remény, de a szíve nem adja fel. Az sosem adhatja fel. És talán ez az oka, hogy a kislány szülei alapítványt akarnak létrehozni. Szép gesztus, és életben tartja az emlékezést. Ó a kis játékunk. Az én bolondos ötletem. Köszönöm, hogy továbbra is részt veszel benne, azt meg különösen, hogy az egyik hobbidat megosztottad velem. Megleptél. Orvos és zenész. Különös kombináció, bár tagadhatatlan, hogy biztosan vannak még olyan orvosok, akik a köpeny alatt művészi ambíciókat dédelgetnek. Brian mindig úgy tartotta, hogy a tudomány és a művészet kéz a kézben járnak. Jing és Jang. Nem tudom, sosem voltam tudós ember, igaz művésznek sem vallanám, magam, sokkal inkább az vagyok, aki élvezi és szereti a művészetet. A harmadik, egyben utolsó előtti díszem nekem is megérkezett. Hogy miért egy apró cipellőt választottam? Talán pontosan azért, hogy rádöbbenjünk: bár volt veszteségünk, és az életünk nélkülük folytatódik, de talán van benne még jó pár üres lap, amit nekünk kell megírni. Húha, a tökök elég rémisztőek lettek, bár tudom, hogy a Halloween-nek pontosan ez a lényege. Mikor Londonból ide költöztem az esküvőnk után, egy ideig nehezen szoktam meg ezt a szokást, bár a végén már egészen tetszett. Bár ahogy mondtam is, Brian volt kettőnk közül bolondja minden ünnepnek. Ne azon rágódj mi lett volna, ha az életben másképp történnek a dolgok! Inkább az jusson eszedbe, hogy mi mindent kaptál Victoria által. Mi mindent a gyermek által, akinek a gondolata felmelegítette a szívedet. És igen Jamie, azért vagy még az állomáson mert nem veszed észre, hogy a szerelvényen valaki vár rád. Azt javaslom kezdj nyitott szemmel járni a világban. Talán egy nap szembejön, és bár lehet nem fogod tudni, hogy ő az, de idővel bizonyosan rájössz majd. Hobbi? Sokáig csak ültem a gép előtt, és néztem a betűket, amiket eddig megírtam, és összefolytak előttem. Bárhogy is próbáltam gondolkodni, nem jutott eszembe semmi, amit az elmúlt három évben csináltam volna. Jobban mondva, mint mondtam nem vagyok kimondottan művészi vénával megáldott ember. Szóval semmi olyasmi nincs amit szívesen űznék, és maradandó nyoma lenne. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, Odette születéséig táncoltam. Nem versenyszerűen, inkább csak saját szórakozásból. Szívesen jártam a Broadway Dance Center-be. Aztán várandós lettem Odette-el, és valahogy nem érdekelt semmi más, csak az, hogy édesanya legyek. Ez lett a hobbim, meg persze tűrhetően kritizáltam Brian regényeinek egy-egy megírt fejezetét. Szóval a tánc az talán ami mindig is érdekelt, de valahogy az idők folyamán sem kedvet, sem motivációt nem éreztem újrakezdeni. Azt írtad szereted a zenét nem csupán hallgatni, de művelni is. Mióta tart ez a szenvedély és hogyan kezdődött? Hiszen az orvosokat az ember valahogy úgy képzeli el, hogy szakmája iránt elhivatott ember, akinek nem sok ideje jut másra. Te hogy kerültél kapcsolatba a zenével? Mi az amit szívesen hallgatsz vagy játszol? Látod. Máris van egy közös pontunk: a zene és a tánc jól megférnek egymás mellett. Örülnék ha hallanék felőled, és jobban lennél. Várva válaszodra. Öleléssel Josie
Az irodámban ülök, és napok óta azon tépelődöm, hogyan tudnék bocsánatot kérni tőled. Nem könnyű nekem, bevallom, többször kaptam bűnbocsánatot a tetteimért, semmint megérdemeltem volna, de én ennek az erénynek kevésbé vagyok az őszinte művelője. Nem tudom, hogy kell megbocsájtani. Nem igazán megy, ha nagyon megbántottak. Talán épp ezért kicsit félve írom most le ezeket a sorokat. Attól tartok, talán már nem kapok rá választ. De azért mégis írok, mert úgy érzem, írnom kell neked. Bocsánatot kérek, hiszen csak utólag gondoltam bele, hogy talán épp nem akarsz arról hallani, amivel nap mint nap szembesülök, de ami benned talán a hatalmas sebet újra feltépte. Ezért pedig bocsánatot kérek. Őszintén. Engem ez mindig mélyen érint, és bár az orvosoknak meg kell tanulniuk kívülállóként másként tekinteni az előttük álló betegekre, felkészültnek lenni arra is, hogy talán veszítünk a halállal szembeni játszmában, de ez sosem lesz könnyebb vagy egyszerűbb. Mindig nyomot hagy, mindig fáj és én (akár több kollégám) magamon viselem, akár egy skarlát betűt. Velem marad. Gyönyörű, hosszú levelet írtál nekem legutóbb, és azóta nem tudom megszámlálni, hányszor olvastam el. Az összeset. Erőt merítettem belőle, mikor nem találtam a helyem. Igyekeztem felidézni részleteket, amikor úgy tűnt, végleg egyedül maradtam abban az útvesztőben, amely Mikhaela és a gyógyulása között terült el, s én benne bolyongtam elveszetten, kétségbeesve. Megoldás volt. Megoldás lehetett volna. De...ő már nem akart harcolni tovább. Ülök a konyhában, és bevallom, jelenleg erős késztetést érzek, hogy magamhoz öleljek egy üveg Woodford Reserve-t. Ezért inkább írok. Neked. Nem lesz összeszedett, ezért előre is kérem az elnézésedet. Próbálok arra válaszolni, amit írtál legutóbb, de már az összes leveled betéve tudom, és így elég nehéz különválasztani. De azért megpróbálom. Először is, a képeket köszönöm. A faragott tökök nagyon aranyosak lettek, és ígérem a levelem végére én is odabiggyesztem amit előzőleg elfelejtettem. Azt amit én csináltam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire elmélyülten tudok szikét vágni egy sárga növénybe, de eléggé élveztem ami azt illeti. Észre sem vettem, mennyire repült az idő. A másik fotó pedig...hát, arra nem nagyon találtam szavakat, ami azt illeti. Gyönyörű vagy rajta, látszik, mennyire boldog voltál! És talán ezt a legnehezebb megtalálni. Lehet szeretni egy embert. Lehet úgy érezni, hogy vele megkaptuk a világ összes boldogságát, minden a miénk már, semmi másra nem vágyhatunk. De van valami amit sajnos sokan nem vesznek számításba. Nem csak az számít, az az ember milyen érzést vált ki belőlünk. Az is, milyen emberré válunk mellette. Hiába a nagy szerelem, ha a másik fél a legrosszabb énünket hozza ki belőlünk. Ha nem motivál, csak lerombol. Ha nem támogat, csak elvesz belőlünk, tőlünk. Ha a szeretetet, amit adni szeretnénk ellöki, mintha nem lenne rá szüksége. Ha nem fogadja el a gyengeségeinket, nem szeretettel próbál jobb emberré tenni bennünket, hanem a saját szája íze szerint próbál meg átformálni olyanná, akik nem vagyunk. Úgy látom, Brian épp ellenkezője volt ennek. Látszik rajtad a kép alapján és amit meséltél, hogy volt ugyan nézeteltérésetek, de azt kellő megértéssel, ügyesen, szeretettel kezeltétek és ez volt a boldogságotok alapja. Jó csapat voltatok, egymás támaszai, bár ezt te tudnád a leginkább megfogalmazni. Odette pedig egy csoda! A gyerekek nagyon toleránsak tudnak lenni, nagyon okosak és sokkal-sokkal jobb megfigyelők, mint mi. Nem félnek. Semmitől nem félnek, mert annyira bíznak bennünk, felnőttekben. Annyira csak a pillanatra koncentrálnak, hogy nem törődnek azzal, mi lesz majd holnap. Számukra természetes, hogy lesz holnap, de nem terveznek vele. Mert lesz. Mint minden nap. A reggeli felkeléstől az esti meséig tart, amíg el nem nyomja őket az álom és át nem lépnek a varázsbirodalomba. Néha elgondolkozom, mi felnőttek miért félünk folyton? Félünk elveszíteni a szeretteinket. Félünk a nagyvilág aggasztó híreitől. Félünk a bankszámlánk egyenlegétől. A főnökünktől. A kellemetlenkedő szomszédtól. A jövőtől. A múlttól. A jelentől. Mi miért nem tudunk csak a pillanatban létezni? Miért nem tudunk anélkül örülni valaminek, hogy már előre félnék attól az érzéstől, amikor véget ér majd, és valami más lép a helyére. Mintha mindig azt várnánk, hogy jön majd úgyis valami borzalmas, amit talán nem fogunk tudni elviselni. S én miért érzem ezt? Miért rettegek előre attól, hogy a jó, ami az életem része majd úgyis eltűnik egy nap? Voltam gyerek. Magas elvárások elé állítottak, és nem volt könnyű, de mint minden gyerek, én is boldog voltam. Ha sikerült valami, elégedetten meséltem róla, ha elrontottam, annál jobban akartam küzdeni érte. De nem féltem. Mára már rettegek. Néha úgy érzem, hogy túl sok szeretet kaptam az életemben, túl sok bizalmat, és elhasználtam mindent. Már nem jut belőle, mert valahogy mindig jön valami borzalom, ami azt a csipetnyi jót is elveszi tőlem. Merjek még hinni, hogy lehetek valaha egy kicsit is boldog? Vagy egyszerűen érjem be ennyivel, nekem ennyi jutott? Ne haragudj, ez így túl depressziós lett, és eskü nem szándékozom kárt tenni magamban, egyszerűen csak vannak rosszabb napok, amikor nem megy a pozitív gondolkodás. Vagyis, nem úgy mint szeretném. De veled jó beszélgetni. És nem azért, mert meghallgatod a nyavalyáimat. Hanem mert úgy érzem egészen pontosan írtad le a metrómegállós hasonlatot. Találó. Kívülállók vagyunk egy kicsit mindketten. Állunk a megállóban de még nem tudjuk melyik szerelvénye kellene felszállnunk. Nem tudjuk most van-e a pillanat, vagy még csak néznünk kell az elsuhanó járatokat, mert az még nem a miénk? Nehéz a döntés, ugye? Tudom, hogy az. Félelmetes. Victoria után azt hittem soha többé nem akarok már semmit érezni. Furcsa fintorai vannak az életnek néha...Most nem tudom, hogy élhet egy ember anélkül, hogy szeretik. Hogy úgy szeretik, ahogy szüksége van rá, és úgy szerethet viszont, ahogy azt a másik fél megérdemli. Nem vagyok ebben valami jó. Általában nem találom az egyensúlyt és a múltam túl nagy súllyal nehezedik a vállamra, cipelem magammal mint egy túl nagyra nőtt, óriási puttonyt! Olykor mindennél jobban vágyom arra, hogy szeressenek. És legtöbbször azt érzem, én már kimaxoltam magam. Mármint ezt úgy értem mi van, ha egy embernek csak meghatározott mennyiségű szeretet áll rendelkezésére? Mi van, ha én már megkaptam az összeset, és nem jut több? És itt volt az a pont a levélnek, amikor inkább abbahagytam az írást és áttértem a munkára, mert azt hiszem tényleg brutálisan magamba zuhantam egy rövid időre. Nem akartam először elküldeni a levél első részét, de aztán úgy voltam vele, hogy minek kozmetikázni a dolgokat? Épp ez az amit el akartam kerülni. Hogy ne a valóságot lásd belőlem. Néha arra gondolok, vajon a múltamban is így gondoltam? Vagy szerettem azt hinni magamról, hogy tökéletes vagyok? Nem emlékszem rá. Miért nem emlékszem? Mikhaela szülei ma bejöttek a kórházba. Kaptam egy fotót a lányukról. Össze vannak törve, de azt hiszem fel voltak készülve erre már egy ideje. Vagy nem tudom. Fel lehet erre készülni? Naponta találkozom ezzel, és mindig meglepődöm az emberek reakcióin. De létre akarnak hozni egy alapítványt a lányukhoz hasonló betegek megsegítésére. Talán találnak valami megnyugvást, ha tehetnek valamit. Amúgy a játékról sem feledkeztem meg, és bár sokáig tartott míg kitaláltam, mit is szerezzek, de azt hiszem ez is egy olyan része az életemnek, ami fontos. Íme: A zene a másik szenvedélyem. Nem vagyok profi. De szeretek énekelgetni és gitározni. Ez mindig megnyugtat. Az egyetemen néhányszor a haverokkal (nem sokan voltak) beültünk valamelyik bárba és néha csak úgy zenélgettünk magunknak. Élveztem. Néha csak ez az a hely, ahová el tudok menekülni a világ elől. Ha zenélek, minden más megszűnik. Nem gondolok magamra igazi zenészként, szerintem ők külön világot élnek. Én sebész vagyok, a nap huszonnégy órájában sebész. Ha főzök, ha fürdök, ha edzek, akkor is a sebészet lebeg a gondolataim hátterében. Mindig is ez akartam lenni, sosem gondolkoztam abban, hogy más is lehetnék. A zene véletlenül jött, kiderült, hogy nem vagyok egészen tehetségtelen benne. Azóta megtanultam egész tűrhetően gitározni, és néha jól esik a dallamokba bújva mesélni el a semmibe a bánatomat, az örömöt, amit megélhettem, vagy csak átadni magam a zene gyógyító erejének. Szóval a díszem ehhez köthető. Neked mi az a hobbi, ami segít kicsit kikapcsolódni? Mivel foglalkozol szívesen, ami valamilyen szinten aktív kikapcsolódást jelent? Sokan nevezik a filmnézést hobbinak, de szerintem az nem igazán az. Az egy kész dolog amit csak nézel. A hobbi az amikor csinálsz valamit. Alkotsz. Az edzés lehet hobbi, a tested használod, mozgatod, aktív vagy. A kötés is. A festés is. De a tv nézés az biztos, hogy nem. Persze ez csak az én szemléletem, nem muszáj ezzel azonosulni. A tökkel kapcsolatban amúgy én is hasonlóképp jártam, mikor kértem halloween tököt faragás céljából, a kedves eladó megfogta a kezem és megkérdezte, hány évig voltam kómában. Mondtam neki, hogy csak néhány hétig, de az nem most volt, szóval nyugodjon meg, nem ment el az eszem. Látnod kellett volna az arcát. Minden esetre az enyém ilyen lett: Miután kiraktam őket, kivittem egy széket és egy bögre forró csoki kíséretében emlékeztem Rájuk. Elképzeltem, hová jutottunk volna, ha nem történik meg az, ami megtörtént. Elváltunk volna? Hétvégi apuka lettem volna? Vagy együtt maradunk és boldogságban élünk halálunkig? Most mégis arra gondolok, hogy felesleges ezen rugózni. Talán épp ez az, hogy a múltamba kapaszkodok tart ott az állomáson. Azon, ahonnan nem tudom hogyan kellene tovább indulni. Talán csak elég bátorság kéne felszállni az első szerelvényre, ami megáll. Megpróbálni. Hiszen leszállhatok bármikor, elég a következő megállóig eljutni, nem? Vagy nem? Te hogy vagy ezzel? Ne aggódj azon, hogy szó nélkül lelépek, nem jellemző rám, hogy hátat fordítsak azoknak, akiket kedvelek. Borzalmasan osztom be az időmet és ez olykor keresztbe húzza a számításaimat, de nem tűnök el búcsú nélkül. Ezt az egyet megígérhetem! Köszönöm, hogy megvártál. Köszönöm, ha visszaírsz. Remélem, még visszaírsz! Szeretettel: Jamie
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
★ play by ★ :
Jensen Ackles
★ hozzászólások száma ★ :
148
Re: Josie & Jamie
Vas. Dec. 20 2020, 22:38
To Josie From Jamie|
Piece by piece
Kedves Josie!
Ma lesz a nagy nap! A műtét napja. Bevallom, rettegek! Imádkozz Mikhaelaért! Hinnem kell benne, hogy sikerülni fog. Kockázatos. Nagyon. De...ez az egyetlen esélye! Sajnálom, hogy nem tudok jelenleg ennél többet mondani. Kavarognak az érzéseim.
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
★ play by ★ :
Jensen Ackles
★ hozzászólások száma ★ :
148
Re: Josie & Jamie
Vas. Dec. 20 2020, 22:34
To Josie From Jamie|
Piece by piece
Kedves Josie!
Nem jelentkeztem. Eltelt az utolsó levél óta... megszámolni sem merem, mennyi idő! Remélem jól vagy! Nagyon szeretném, ha jól lennél! Sajnos most is csak ennyire futja tőlem, kérlek ne haragudj érte. Van egy nagyon kemény esetem, és folyamatosan keresem a megoldást, ez minden energiámat felemészti jelenleg. Ígérem, hamarosan jelentkezni fogok! Addig is drukkolj, hogy ne hozzak rossz döntést.
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
★ play by ★ :
Jensen Ackles
★ hozzászólások száma ★ :
148
Re: Josie & Jamie
Kedd Dec. 08 2020, 22:01
Kedves Jamie!
A telefonom két pittyegése adta tudtomra napközben, hogy emailt kaptam. Először nagyon megijesztett a hang, ami közvetlenül a zsebemből szólt, és Martha a kolléganőm ki is nevetett. Nehogy azt gondold, hogy valami technikai őskövület vagyok, de nekem eddig a telefon csupán arra volt jó, hogy hívást bonyolítsak rajta oda és vissza. Hiába volt okos - bár ezt a mai napig nem tudom feldolgozni, hogy mitől okos, de az volt - nem igazán használtam ki semmiféle olyan funkcióját, ami az internet világához kötött volna általa. A társkereső előtt még csak a közösségi médiában sem nagyon voltam jelen. Martha jóvoltából foglalkozom mostanában az Instagrammal. Noha ha engem kérdezel még mindig érthetetlen számomra, hogy az emberek miért fényképezik le az ételeket amiket később megesznek, vagy éppen miért készítenek olyan képeket, amiken nyilvánvalóan is látszik, hogy nem a valóságot tükrözik. Martha azt mondta, hogy sokak számára ez valamiféle menekülési útvonal a valóság elől, mintha egy álomvilágban léteznének, és ehhez megfelelő képi formátumot is társítanak. Azt hiszem ez a hivatalos megjelölése a jelenségnek, legalábbis egy szakfolyóirat szerint. Van annak előnye ha az ember egy könyvtárban dolgozik. Szóval a telefonom és az én kapcsolatom egy magasabb szintre lépett azt hiszem. Bár csak elolvasni tudtam, mert írni nem igazán menne rajta, már csak azért sem, mert szeretem az üzeneteimet átgondolni. Mint régen, amikor még kézzel írtuk a leveleket. Talán még te is emlékszel ilyenekre. Egyetemista koromban kifejezetten olyan parfümöket vadásztunk a Macy-’s-ben amelyeknek a levélpapíron is kellemes illatuk van, nem csak a bőrön. Őszintén megvallom, hogy nekem a kézzel írott levelek nagyon hiányoznak. Abban benne voltunk mi magunk. Ahogy a kezünk siklott a papíron, ahogyan formáltuk a betűket. Kétszer is át kellett gondolni mit akarunk leírni, mert vagy összegyűrtünk egy félkész levelet, és a kukában végezte, vagy áthúztuk, de az meg rémesen nézett ki átsatírozva. Így aztán egy-egy bekezdés felett sokszor hosszú ideig ültünk, néha elkalandozó figyelemmel és gondolatokkal. Én még mindig így írok levelet, mint régen. Vannak dolgok, amelyek azt hiszem soha nem változnak az emberben. Bár azért egy idő után alkalmazkodni kezd az őt körülvevő világhoz, még ha nehezére is esik. Szóval először ebédszünetben olvastam el a leveled egy sonkás raviolli társaságában. Aztán hazafelé a metrón, végül itthon. Mindahányszor olvastam mindig tudtam benne új dolgokra bukkanni, másképp látni mindazt amit leírtál, és így sokadik olvasásra azt hiszem kezd összeállni egy életút, amely lehet, hogy még nem teljes, mindenesetre rengeteg fontos állomás van benne. Az életedben szerepet játszó nők úgy érzem a maguk nemében mindegyikük adott hozzád valamit, amitől észrevétlen formálódtál, és az lettél aki most vagy. Bár nem ismerlek, mindezt inkább nevezd női megérzésnek, valamiféle intúciónak, első benyomásnak. A városok, a barátok, az újabb és újabb változások mindig elvettek belőled valamit, amit otthagytál, de mindig kaptál valami mást, ami által fejlődtél, jobb lettél.Hiszem, hogy az életünk során mindig szükségünk van lélekformáló emberekre. Amikor ott vannak, nem tudunk róla, hogy ők azok. Hanem amikor távoznak, amikor maguk után hagynak valami olyan űrt, amelyet fogalmunk sincs hogyan tudunk majd pótolni, akkor ők voltak ezek az emberek. Victoria, Olivia, Tessa, az életed legfontosabb hölgy szereplői ilyenek voltak. Valószínű ezért érzed még mindig a fontosságukat, hiszen ezek az emberek nyomtalanul sosem fognak belőled elmúlni. Nem is kell. A múltad a tiéd, és ők hozzád tartoznak. Talán ezért sem tudsz vagy tudtál kimenni a temetőbe, hiszen Victoria számodra eleven. Ott él a gondolataidban, az emlékeidben. Én Odette és Brian halálának napján bezárkózom, és az egész napot csak velük töltöm. Gyertyát gyújtok, elindítom a kedvenc zenei válogatásunkat, felbontok egy üveg bort, amit annyira szerettünk, előveszem a régi családi felvételeket és emlékezem. Valamire, ami elmúlt és ami mégis, elmúltában is erővel tölt fel. Én ezeken a napokon nem gyászolok. Hanem erőt merítek. A folytatáshoz, még akkor is, ha nem tudom hova és merre induljak. Milyen célt keressek. Az, ami velünk történt, aminek emlékét megőrizték a fotók, vagy a felvételek olyan csodálatos, hogy kell lennie okának, hogy ők engem ezekkel itthagytak. Nekik lejárt az idejük. Az enyém még nem. Nem volt mindig ennyire egyszerű. Tulajdonképpen azokon a napokon sem az. Inkább az utána következőkön. Az elkövetkezendő háromszázhatvanöt napon, amikor folytatni kell. Élni kell. Victoria ideje is lejárt, az apró kis élet, amelyet a szíve alatt hordozott talán még nem érett meg arra, hogy Isten a világba engedje. Talán mégsem a megfelelő idő és megfelelő pillanat volt. Talán másra vársz még. Mintha az élet egy különös metrómegálló lenne, ahol az érkező szerelvényre nem kell feltétlenül felszállnunk, ahogyan akik leszállnak sem mindig hozzánk érkeznek, és vannak akik tovább haladnak, anélkül, hogy láthattuk volna őket. Csak az elmosódó ablaküvegen keresztül találkozhat a tekintetünk, vagy még úgysem. És az is meglehet, hogy ebben a különös metrómegállóban majd találkozunk másokkal akikkel együtt folytathatjuk az utunkat. A fájdalom sosem fog elmúlni, a ragaszkodás sem. Csak megtanulunk a merített erőből túlélni. Eleinte nem így éreztem. Még néha most sem így érzem. Csak ezt akarom érezni, és talán azzal, hogy ezt most leírom neked, a magam számára is könnyebbé teszem. Nem tudom. Hálás vagyok azért amit megosztottál velem. Hálás vagyok, mert tudom, hogy a múltunkról nem egyszerű beszélni, nem egyszerű leírni, még akkor sem ha így talán egyszerűbb kiadni. Hálás vagyok az őszinteségedért és a biztató szavaidért. El sem tudom mondani mennyire. A lexikonok között ülve még párszor jól esett bele-bele pillantani a leveledbe, mosolyogni a képen amit küldtél. Jól esett minden egyes szavad. Köszönöm a képet. Azért meg külön köszönet, hogy egy mosolygósat küldtél. Kedves és kellemes a mosolyod. És mindannak dacára amit a gyereksebészetről mondtál hiszem, hogy azért, hogy később jobb legyen, rövid távon fájdalmat kell okozni. De tudom….hidd el tudom, hogy a gyerekek sokkal nagyobb fájdalmat kibírnak, semmint mi azt gondoljuk. Odette egyszer elesett és csúnyán szétnyílt a térde. Ez azon a nyáron volt, amikor betöltötte a hármat. Rohantunk vele az orvoshoz, és természetesen végigaggódtam az utat. Miközben odabent a sürgősségin ellátták és a sebét varrták végig sírt, nekem pedig majd megszakadt a szívem, ahogy szorítottam az elfehéredő csöpp ujjakat, hogy nem tudok rajta segíteni. Nem tudom átvenni a fájdalmát. Aztán amikor végeztünk és kivittem a kocsihoz, az apró kis kezét az arcomra simította, miközben kötöttem be. “Mami! Miért te sírsz mikor nekem fájt?” Annyira megdöbbentem, hogy meg sem tudtam szólalni, csak magamhoz öleltem, és hosszú percekig csak szorítottam magamhoz.Akkor értettem meg azt hiszem, hogy a gyerekek sokkal erősebbek nálunk. Őket még nem terheli az élet számtalan kínkeserve - jó esetben - ami bennünket felnőtteket már igen. Mi hajlamosak vagyunk mindent túlgondolni. Ők még egyszerűen és letisztultan látják a világot. Benne a szükséges fájdalmat is. A jó gyereksebész pedig úgy gondolkodik mint ők. Talán te is ilyen lehetsz. Dr Stevenson pedig szerintem egy zombiapokalipszis túlélője lehet, aki ebben a jelmezben próbál elvegyülni a zombik között. Hozott anyagból dolgozva. A kalap nagyon elegáns darab. És ha már mosoly….a profilképem a társkeresőn kicsit komoly lett, úgyhogy a mosolyra csak mosollyal felelhetek, így egy nagyon régi képet vadásztam neked elő a családi fotók közül. Talán mind közül ez a kedvencem. Még Odette születése előtt készült valami nyaraláson, Brian csinálta. Azért szeretem mert azt hiszem ez adja vissza leginkább milyen voltam mellette. Hogy milyen voltam én valójában. Talán ha ezt a nevető lányt megtalálnám magamban…
Ami pedig az utolsó kapcsolatod illeti, még te sem állsz készen arra, hogy tovább lépj, és ez így van rendjén. Az idő nem gyógyít be minden sebet. De idővel majd csillapít. Tudod, abban a metrómegállóban. Csak ne mozdulj onnan, és meg fognak találni egy napon. Én is ott vagyok egy ideje már. Nem baj, hogy a játékötletem tovább gondoltad, szeretem a kreatív embereket. Ez a négy dísz pedig tökéletes. Hálásan köszönöm, és boldogan fogom őket feltenni majd a fára, ha eljutnak hozzám a többivel együtt. Én is megint vásároltam neked, ez a második heti csokor. Én ugyebár angol vagyok, ott születtem, és csupán a férjem révén vagyok amerikai. Látod, mindketten messziről érkeztünk New York-ba. Szóval az én második csomagom Angliához köthető. Big Ben, a nagy emeletes piros busz, a hamisítatlan fekete angol autó, a piros angol telefonfülke és persze az elmaradhatatlan Buckingham Palace fekete kucsmás őre.
Viszont a te texasi díszed történetéről még majd szívesen hallanék alkalomadtán, feltéve ha úgy gondolod, hogy megosztanád velem az olvadt hóember és a répaorra történetét. Körhinta? Viccelsz? Idejét nem tudom mikor jártam utoljára Coney Island-en. Van annak már vagy...uhha, sok éve. Pedig szerettem. Még Odette-et is elvittük oda többször is, egész napos program volt, főleg ha jó volt az idő.
Az Anna jelmezed valószínű mindennél lenyűgözőbb lehetett. Az meg aztán végképp hatalmas szívre vall, hogy belebújtál egy szerepbe a gyerekek kedvéért, és abban maradtál egész nap. Még hogy nincs benned semmi földönkívüli. A midikloriánokat megszámolták már a véredben? Biztos vagyok benne, hogy egy Jedi vagy.
Ezt már csak a levél végére teszem ide, mert három nap telt el azóta, hogy az utolsó sorokat megírtam neked. A közeli zöldséges, egy bizonyos Mrs Dodson szerzett nekem tököt, bár nem állítom, hogy nem nézett rám furán, hogy halloween után jó pár nappal mit akarok én vele. De végül kötélnek állt, és hozott nekem. Mindjárt kettőt, úgyhogy nagy lelkesen, és a szakbarbárok minden tudásával álltam neki a faragásnak. Nagyon sokat mosolyogtam közben ahogy alakult a két tök. Fogalmam sem volt róla, hogy én ilyenre is képes vagyok. Szóval íme a végredmény. A ferde szemű Jackie mint Chan, a másik pedig Julia, mint Roberts, a nagy és széles mosolya miatt. Ha nem a legjobbak, nézd el nekem utoljára vagy négy éve faragtam, akkor sem remekeltem benne túlságosan.
Én mindig meghallgatlak, elolvaslak. Van úgy, hogy többször is. Szóval minden jöhet, amiről csak írni akarsz. Azt hiszem most már kifejezetten hiányozna, ha nem hallanám azt a pittyegő hangocskát, hogy emailem jött. Szóval várom, hogy megszólaljon a hang ismét, mert írtál.
Ismét dolgos napok múltak el. Remélem jól vagy. Sokat gondolkoztam azon, mit írjak neked. Ismét. Úgy tűnik, vagy te írsz mindig nagyon elgondolkodtató sorokat, vagy én nem vagyok elág okos, hogy gyorsan tudjak válaszolni. Én mondjuk az utóbbira szavaznék, szerintem te okosabb vagy nálam. Na, most, ha már egy kicsit talán mosolyogsz, tényleg belevágok, egyenesen a közepébe. Amikor olvastam a leveledet, erősen koncentráltam. Minden izmom, idegszálam csakis arra figyelt, amit olvasok. Ám volt egy pontja a levélnek - és kérlek, meg nem haragudj most ezért - de én úgy elkezdtem röhögni, hogy ahogy hátradőltem a konyhapultnál a bárszéken, megbillentem vele és egyszerűen - akár egy flamingó, akit homlokon pöckölnek álmában - hátra estem a székkel. Nyugi, nem lett semmi bajom azon kívül, hogy két napig fájt a fenekem. Szóval rögtön ezzel kezdeném, hogy erre válaszolok. Nem, nem, jesszusom, nem! Dehogy voltam én bátor, meg kezdeményező. Istenemre mondom, ha rajtam múlt volna még mindig az ügyeleti szobában aludnék és időnként addig nyalogatnám a whiskey-s üveg száját míg a detoxban nem kötök ki. Nem. Nem voltam kezdeményező. Nem mertem nyitni senki felé és még a gondolattól is irtóztam, hogy kapcsolatot létesítsek egy másik nővel. Borzalmasan nyomorultnak és elveszettnek éreztem magam. Al első időkben persze mindenki megértette, de mikor már hónapok múltán is ugyanaz volt a lemez, páran voltak, akik elkezdtek erőszakosabbá válni. Bulikba rángattak el, ahová nem akartam elmenni, és persze a karrierem kezdetén még annyira nem voltam sikeres, de a kórházban töltött rengeteg időnek és a sok-sok tanulásnak köszönhetően elkezdett felfelé ívelni a karrierem, hát kezdek megtalálni az erre hajtó könnyű nőcskék is. Félre ne érts, nem voltam olyan férfi, aki ezt kihasználta volna, de a tények tények. Én mondjuk Seattleből - ahol Victoriával éltünk, én ott is születtem, ott nőttem fel - Sydney-ig menekültem az emlékek elől. Nem akartam emlékezni, nem akartam érezni semmit, csak a fertőtlenítő szagát, csak a gépek csipogásást hallani. Nem akartam, nem tudtam ott maradni, ahol ők voltak. A temetés óta nem voltam kint a temetőben sem, és ez talán megvetendő dolog, de képtelen vagyok rá, hogy odamenjek. Na, de visszatérve - nem. Nem kerestem a lehetőséget, hogy továbblépjek. A lehetőség jött hozzám. Amikor először éreztem, hogy valaki irányába ki tudnám talán nyitni a szívemet, az egy rezidens volt Sydneyben. Gyereksebész akart lenni, mint én, és nagy tehetsége volt ehhez. De túl érzékeny volt a gyerekek felé, nem tudott objektív maradni, nem tudott...huh, ez most kegyetlennek hangozhat, és beképzeltségnek, de a gyereksebészek...ők a legkeményebbek. Ide kell a legnagyobb kitartás, a legnagyobb lelki erő. Mert egy felnőtt, ha fáj és sír és ordít, megérti, hogy ez szükséges rossz, hogy segíteni akarunk. De egy kisgyerek csak azt kéri, hogy múljon el a fájdalom. És néha mi magunk vagyunk, akik a legnagyobb fájdalmat okozzuk nekik azért, hogy később majd jobban legyenek. De ezt hogy magyarázod el egy pici gyereknek, akinek te csak egy idegen vagy, aki szúrkálja és lefogja és fél tőled? Érted mit akarok mondani, ugye? Tudod, nem akarom feltépni a sebeidet, de egy kisgyerek...ők erősek, erősebbek mint a felnőttek. És okosabbak, mint sokan gondolnák róluk. De gyereksebésznek lenni olykor azt jelenti, hogy a legártatlanabbakkal kell a leghidegebbnek, legkeményebbnek lennünk. Szóval, ez a lány - Olivia Montgomery - nem volt kemény. Nem tudott az lenni, mert túlságosan segíteni akart. Túl jó szíve volt. Épp ezért figyeltem fel rá. Gyönyörű volt külsőleg is, nem mondom, hogy nem, bár a szépség nagyon szubjektív dolog szerintem. De ami megfogott benne, az a hatalmas szíve volt. Mindig kész volt segíteni, mindig jobb akart lenni. Nem a sikerért, vagy az elismerésemért. Hanem mert a legjobbat akarta nyújtani azoknak, akik hozzá fordultak segítségért. Ő talált rám, és elkezdte felnyitni a dobozt, amibe bezártam magam. Szerettem őt, s bár a kapcsolat nem tarott sokáig én mégis azt hiszem, az volt. Szerelem volt, de még nagyon gyenge próbálkozás az igazi érzelmekre. Az egyik legjobb gyereksebész lett azóta és még mindig váltunk olykor egy-egy levelet, hogy megbeszéljük hol tart a karrierjében, az életében. Érdekes, hogy utána sokáig nem akartam kapcsolatot, mert elég sok magánéleti zűr elvonta erről a figyelmemet. Jesszusom, egy hat részes regényt meg lehetett volna írni csak arról az időszakról, ami akkor volt. Még mindig vannak veszteségek, amiket nem tudtam feldolgozni és elengedni, sajnos a következő - és itt véget is ér a lista - kapcsolatomnak is azt hiszem sok tekintetben ez lett a veszte. Tessa - jesszusom, és most komolyan nem hiszem el, hogy ezt elmesélem - a pszichológusom volt. A kapcsolatunk egy levéllel indult. Na, nem ő írta nekem, hogy meg szeretne ismerni. Hanem egyszerűen felfüggesztett. Kitiltott a műtőből. Most itt ülök a konyhában - vigyázva, hogy ne essek le a székről - és magamban röhögök azon, hogy hogy kiakadtam, amikor megkaptam a levelet. Emlékszel, említettem, hogy a munkába temetkeztem, hogy elmeneküljek a valóság elől. Ő volt az első, aki ezt intő jelnek vette és megálljt parancsolt. Akkor nagyon dühös voltam, de ma már belátom, hogy megmentett attól, hogy végül egy végzetes pillanatban valakit megöljek. Nem direkt. De egyre nőtt ennek a kockázata. Tessa betege lettem, elkezdett velem foglalkozni, és...hát, igen, valahol az úton elkezdtünk másként gondolni egymásra. Tüzes volt, makacs, akár egy öszvér. Képtelenség volt vele dűlőre jutni, az ember mindig azt érezte, mintha egy hangszigetelt üveg két oldaláról beszéltünk volna egymáshoz. Sok gyönyörű és mérhetetlenül fájdalmas pillanatot éltünk át együtt. NAgyon-nagyon szerettem őt, talán valahol még most is szeretem. Csodálatos nő, okos, gyönyörű, semmiben sem átlagos. Ha most megkérdeznél, mi kivetnivelóm volt benne, amiért mégis úgy éreztem, nincs helyünk egymás mellett, azt kéne válaszolnom, hogy semmi. De belefáradtam az állandó harcba vele. Mindig háborúztunk. Akkor is, amikor épp úgy tűnt, minden rendben volt, legbelül azt éreztem, hogy egy csatamező kellős közepén állok, mindig arra számítva, hogy jön valami, amiből majd óriási balhé keveredhet. Mindig készenlétben voltam. Mindig harcra készen. Támogattam őt ahogy csak tudtam, hogy a karrrierjében elinduljon, de be kellett látnom, hogy én...hát, nem szép ezt beismerni, de önző vagyok. Igen, én már elértem azt, amiről ő álmodozik, és nem sajnálom tőle. El is fogja érni amit akar, biztos vagyok benne és én segítem akkor és ahogy csak igényli. De rá kellett jönnöm, hogy az, ami őt boldoggá teszi, az engem nem. És bár megígértem, hogy mindig támogati fogom, sosem fogok az útjába állni, rájöttem, hogy ezt ha együtt maradunk, csak azon az áron tudnám megtenni, ha önmagamat erőteljesen a háttérbe szorítom. És már ismerem annyira magam, hogy tudjam, hogy erre én képtelen vagyok hosszú távon. Nem bírom, ha elhanyagoltnak érzem magam, ha úgy érzem, nem számít, hogy vagyok-e vagy sem. És a végén már vele ezt éreztem. Jobbnak láttam, ha véget vetek neki még azelőtt, hogy túl sok időt rabolnánk el egymástól. Én már készen álltam volna a családra, de ő még azt hiszem nem. A kapcsoltunk pedig olyan tragédiákon, nehézségeken ment át, amiből képtelenség volt normális módon felállni. Huh, na jó, azt hiszem kicsit túl messzire mentem a dolgokba, hát hiába na, azért 11 évet összefoglalni nem megy két sorban, hacsak az ember nem remete valahol Új-Zélandon, igaz? De, hogy válaszoljak is egy igen kemény kérdésre: Nem, Josie! Nem vagy ostoba, hogy attól félsz, meglátják rajtad a veszteséget. Ha engem kérdezel - és bár tanultam is pszichológiát, és az exem is pszichológus, én magam azért nem vagyok ekkora zseni ebben - szerintem itt nem is attól félünk, hogy meglátják, hogy elveszítettük őket. Hanem attól, hogy meglátjuk rajtuk a szánakozást. Azokon, akik utána ránk néznek. Hogy megérezzük milyen, mikor úgy kezelnek, úgy néznek ránk, mint sérült árura. Addig míg ezt nem tudja senki - lehetsz átlagos. De onnantól, hogy megtudják - csak az leszel, aki itt maradt. Az ő szellemeiken át látnak meg téged, mintha mindig körülötted lennének, mint valami áttetsző, szürke fátyol. Nem vagy többé önálló személy. Csak a túlélő. Ám, ezek súlyos szavak. Nem szabad, hogy lelombozzanak, mert bár úgy tűnhet, hogy megbántam a dolgot, de ez nincs így. Csodálatos emlékeket kaptam nem csak Oliviától és Tessától, hanem még nagyon sok olyan embertől, akik segítettek abban, hogy tisztába kerüljek önmagammal. Igen, olykor megbántottak, sőt, egy ízben az orrom is eltörték. Oké, ez valójában kétszer volt. Egyszer John, az egyik legjobb barátom - dühből, egyszer pedig a másik legjobb barátom, Jake. Ő történetesen csak azért, mert el akartam venni egy doboz sütit. Semmiségnek tűnhet, de ha ismernéd Nadia Romanovot és a különleges főző-sütő tudományát, megértenéd. Szerencsém volt, hogy csak leütött, és nem zárt be a csomagtartóba, aztán zárt napokra valami pincébe étlen-szomjan. Olykor a barátságunk átmegy nemhogy őrültségbe, de egyenesen akciófilmbe illő baromságokat tudunk csinálni, Jake ebben különösen partner tud lenni. Jesszusom, képesek voltunk a kórház folyosóján tolókocsikkal versenyezni. Igen, jól hallod. A pediátria és a neurológia sebészfőorvosa, mint két idióta, egymást túlkiabálva versenyeztek a kórházban. Régi szép emlékek. Lassan egyébként úgy érzem, hogy egy végtelenített filmet próbálok neked részletenként összerakni, amit még nem is láttál. Ha bármikor úgy éreznéd, hogy túl sok vagyok, vagy túl sokat mesélek, bátran szólj, és abbahagyom. Főleg, mert hajlamos vagyok pont nem arra válaszolni, amire kéne. Az agyam...hát, gyakran egészen másként működik, mint amit elvárhatnék tőle. De ez egy másik levél tartalma lesz talán. Amit írni akartam az már nem velem, hanem veled kapcsolatos. Megvallom őszintén, nagyon jót mosolyogtam azon, amit a férjedről írtál. Azt hiszem ha találkoztam volna vele, bírtam volna. A könnyed embereket mindig csodáltam. Én egészen más vagyok. Nem vagyok merev, de mégsem tudok olyan felszabadult lenni bármikor. Mindig van rajtam egy nyomás, talán mert egész életemben azt hallgattam, hogy ha ezt-vagy azt csinálom, olyan emberek is megtudják, akik elítélnek majd. Talán ezért is zártam be a kis világomba sokkal jobban. Nehezen viselem ezt a mai napig is. De Brian óriási fazon lehetett. Szinte elképzeltem magam előtt, ahogy egy jótékonysági rendezvényen csapja a szelet a vendégeknek, sürög-forog, mindenkivel elcseverészik. Az ilyen emberek mindig tudják mit mondjanak. Tudom, hogy hiányzik. Elhiszem, hogy jelenleg fogalmad sincs, merre indulj el. Hogy hogyan élj tovább, hogyan keresd a boldogságodat, ha úgy érzed, azt már rég magukkal vitték. Istenemre mondom, hogy mikor azt olvastam, hogy még mindig ugyanabban a házban élsz, egy percig nem tudtam tovább olvasni, annyira ledöbbentett. Nem azért, mert ezzel bármi baj lenne. Hanem az, hogy rájöttem, sokkal de sokkal erősebb vagy, mint én voltam egykor. Ez lenyűgözött, és közben el is gondolkoztatott. Én két napot próbáltam meg a lakásban maradni utána. De nem ment. Éreztem, hogy bele fogok őrülni, ha ott kell maradnom. Te hogy bírod? Elpakoltad az összes cuccukat? Vagy még úgy hagytál mindent, mint azelőtt volt? Miért döntöttél úgy, hogy nem költözöl máshová? Persze ha nem akarod elmondani, azt is megértem, nem szeretnék tolakodónak tűnni, csak ez nagyon megragadt bennem. És igen, egyetértek veled abban, hogy néha ezt a fájdalmat könnyebben osztjuk meg olyanokkal, akiket nem ismerünk, akik nem állnak velünk szemtől-szemben, hanem csak jöhet az, ami eszünkbe jut, nem kell gondolkozni azon, hogy mi legyen a következő szó. Mondjuk ez veszélyes is, mert épp ezért hagyom ki a leveled felére a válaszadást, hogy valami tök másról beszéljek. De ez egy ilyen játék.
Ami azt illeti, messze vagyok én attól is, hogy Amerika Kapitány és az emberi énjének akár a bokájáig felérjek. De én is kedvelem, és bevallom, közel áll a karakter a szívemhez. Kicsit néha - gyakran - én is úgy érzem, mintha nem érteném ezt a világot, mert nem is egy másik időből, de egyenesen egy másik bolygóról származom. (A vérvizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy semmi földönkívüli nincs bennem!!!! ) Ettől függetlenül lassacskán megtanultam együtt élni, változni a világgal. Megtanultam gyökeret ereszteni idegen helyeken, új barátokat szerezni és elbúcsúzni azoktól, akikről azt hittem, örökké velem lesznek majd. Mégis úgy érzem, még csak most kezdem igazán megismerni önmagam. Ki tudja, talán egyszer majd én is elkezdek randizni, bár jelenleg nem tudom hányadán állok ezzel a dologgal. Tessa elég mély nyomot hagyott bennem, és bár a kapcsolat nem most ért véget, azért még megmondom őszintén, hogy fáj.
Természetesen küldök képet, épp tegnap csináltam egy nagyon jót a kollégákkal. Ez még a beöltözés előtt volt, szóval nem ez volt a jelmezem, de Jackie nővér és Dr. Stevenson szerintem oltáriak voltak. Ez utóbbiról még mindig nem tudtam eldönteni, mi is akart lenni, de bevallom, hogy nem mertem rákérdezni, nehogy megbántsam.
Ó, és benne vagyok a játékban, de rögtön át is kell hágnom a szabályokat (igen, rendszeresen megrontom ezeket, kilógok a sorból, vagy áthágom őket, előre is bocsi érte). A játék ötlet jó, de ami először eszembe jutott, az...szóval a lényeg, hogy ez tartozik az első körbe:
A városok, ahol éltem. Seattleből indultam el, ott akartam karriert építeni, családot alapítani. Minden oda kötött. Aztán jött Sydney, ahol először szerettem bele igazán egy családi házba (jelenleg az öcsémék laknak benne) , és ahol először mertem kezdeni valamit újra azzal, hogy nem csak orvos vagyok, hanem ember is. Visszatértem Sydney után Seattlebe, és ne lepjen meg a texasi dísz, mert bizony, van egy dolog, ami engem mélyen texashoz köt, de ezt majd egyszer elmesélem. New Yorkban értem el a szakmám csúcsát, és sok minden köt ide, a jelenlegi életem is. Ez az a négy hely, ahol igazán jelentős események történtek velem, tragikusak, félelmetesek, borzalmasak, fájdalmasak. És gyönyörűek, varázslatosak, nevetéssel és szeretettel teliek, ahol egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy tisztába kerüljek azzal, ki is vagyok én. Szóval, nálam ez az, ami az első körben leír és jellemez. A városok és az oda kötő események. A barátok, a családtagok és a szeretteim. Tetszett az ötleted amúgy, igazán megnevettettél vele. S bár nem volt egyszerű beszerezni egy Sydney-s és egy Texas-os díszt, azt remélem tetszeni fog majd. A tiéd is nagyon tetszett, igazán különleges, és nagyon megható az a gondolat, amit hozzáfűztél. A férjed optimista volt, és ezt tükrözi ez az életfilozófia is. Talán nekem is így kéne tekintetem a dolgokra. Nekünk is. Körhintázunk? Ó, és el kell mondjam, hogy a kórházi beöltözéses muri nagyon jól sikerült. Amerika Kapitány könnyű volt, de Anna igazi kihívás. Odavoltak az szettemért. Kétszer megnéztem az ügyeletiben a gyerekekkel a Jégvarázst. Megtanultam Anna dalait, sőt, egész nap (nyilván amikor épp nem kellett nagyon komoly orvosnak lennem) Anna voltam. Kedvesen beszéltem, lelkesítettem mindenkit a nagyobb célok elérésére, az akadályok leküzdésére. Odavoltak érte. Tetszett nekik Anna. Javasolták is, hogy maradjak inkább mindig Anna. Ami alapvetően nem lenne rossz, de...viszketett a fejem a parókától.
Ps: Bár Halloween már véget ért, de kapsz most tőlem is egy váralan feladatot. Faragj halloween tököt. Ha van kedved még ezt is megcsinálni, faragj ki egy tököt. Én is ezt teszem ma este. Faragok egy tököt, gyertyát teszek bele és kiteszem a teraszra. Manhattanben lakom, a nagyon sokadik emeleten. De ma este kirakom a halloween tököt, és gyertyát gyújtok, ahogy 11 éve nem tettem már. Várni fogom őket, és emlékezni rájuk. Lefotózom és elküldöm a képet, hogy lásd. Köszönöm, hogy meghallgatsz, bármit is írok. Bár úgy tűnik, én segítek egyedül neked, ne hidd, hogy te nem segítesz nekem. Segítesz. Már segítettél. Ezért pedig hálás vagyok. Köszönöm.
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
★ play by ★ :
Jensen Ackles
★ hozzászólások száma ★ :
148
Re: Josie & Jamie
Szomb. Dec. 05 2020, 21:25
Kedves Jamie!
Furcsa így kezdeni a levelet, főleg mert ez egy picit bizalmasabb megszólítás. Az indokon viszont jót mosolyogtam. Eszembe juttatta apám egyetemi irodájának jó öreg felvigyázóját, a kulcsok őrzőjét, James-t. Aki szigorúan ragaszkodott az öt órai teához, és élete végéig a London Herald Tribune-t olvasta kizárólag mint megbízható hírforrást. Ő mindenkinek James volt, és kizárólag apának engedte meg, hogy Jamie-ként szólítsa, de neki is már csak akkor amikor jó tíz éve voltak minden napi kapcsolatban. Viszont már a levél elején felvetődik bennem a kérdés, hogy miért kaptál egykor a szüleidtől ilyen szépen hangzó, ugyanakkor roppant arisztokratikus, kimért nevet, mint a James? Persze ha nem érzed tolakodónak az érdeklődésem. A nevemmel nekem is mindig meggyűlt a bajom, főleg hivatalos helyeken, ahol előszeretettel írják a hagyományos -e betűvel. A vicc talán az egészben, hogy egykor épp egy elírás miatt került a-val anyakönyvezésre. Olyan volt a leveled olvasni, mint amikor tavasszal az ember kinyitja az ablakot, és beáramlik a friss, szinte cirógató levegő. Mintha nem is valóságos lennél, mert tökéletesen megtalálod az emberhez a szavak által az utat. Hálás vagyok, hogy megosztottad velem a történeted egy apró részletét, azt meg különösen értékelem, hogy tulajdonképpen ismeretlenül tetted mindezt. Hiszen írtad is, hogy alapvetően nehezen nyílsz meg másoknak. Úgy tűnik talán, hogy bizonyos dolgokat meglehet könnyebb leírnunk, esetleg olyan valakinek aki nem tud rólunk semmit. Talán ezért írok én is könnyebben neked. A tagadást, a “nem velem történik”-érzést tökéletesen jól ismerem. Amikor akár egy héten keresztül is arra vársz, hogy valaki megrázza a vállad, ébresszen fel ebből a rémálomból, mert magadtól nem vagy rá képes. Aztán azon kapod magad az utcán, vagy a boltban sorban állva, hogy kezed ökölbe szorulva marsz a saját tenyeredbe, várva, hogy a tested majd reagál, és magad leszel aki véget vet ennek a borzalomnak, ami nem lehet valóság, csak és kizárólag egy álom. De nem múlik. Nem ébredsz fel, noha továbbra sem vagy képes elfogadni, vagy feldolgozni. Az egyik pillanatban mintha megvilágosodnál, mintha tudatánál lennél annak mi történik veled, a következőben azonban újra visszasüllyedsz a felfoghatatlan tagadásába, és vacsorát főzöl, kivilágítod a házat, befűtöd a garázst, hogy ha a férjed hazaér, akkor se a hidegbe kelljen kiszállnia. Előkeresed a lányod kedvenc meséjét, amit majd együtt fogtok megnézni, ha végre hazaérnek. Készülsz az érkezésükre, holott az agyad pontosan tudja, hogy ez már nem fog bekövetkezni. Csak a szíved és a lelked küzd még veszettül. Olyan tökéletesen leírtad, hogy a lélek hogyan próbál védekezni a bekövetkezett tragédia ellen, és mennyire könnyű ebben az érzéketlenségben létezni, vagy a tompaságban, ahonnan legjobb lenne soha elő nem kerülni. Egy másik dimenzió, egy másik világban, amiben csak az üresség van, és egy másik én, aki soha nem akartam lenni. Talán te is így gondolhatod legalábbis a szavaid ezt árulták el nekem. Sikeres akartál te valószínű lenni, a szakmádban a legjobb, csak nem ilyen áron. Az élet néha túl magas számlát nyújt be, mi pedig fizetjük, mintha muszáj lenne. Igazad van. A múlt hege ott marad, amit szánt szándékkal néha éppen magunk tépünk fel, hogy sose felejtsünk. Beszélünk róla. Talán így könnyebb. Sosem gondoltam rá. Az internet világa, bár számtalan veszélyt rejteget magában, de az arctalanságban kicsit kiengedheti az ember a keserűségét. A szavakban rejtjük el a gyászt, mert így messzire megy, szépen lassan tompul. A laptopom a férjem egykori dolgozó szobájában van. Ha kinézek az ablakon azt a cukorjuharfát látom, amit a beköltözésünk napján ültettünk. Mindennek már közel tíz esztendeje. Tökéletesen jelképezi a fa egyszerre az elmúlást, és az örök újraéledést, amint évszakról, évszakra változtatja ruháját, eszembe juttatva számtalan emléket, aminek ez a fa a tanúja volt. Legalább háromszor futottam neki annak, hogy írjak neked Brian-ről. Hogy milyen volt valójában. Nem az akinek az emberek ismerték, hanem akinek én ismertem. Öltöny és ing nélkül, mezítláb az átforrósodott terrakotta lapon a teraszon nyaranta. Ő nem volt csodabogár. Nem az a fajta író volt, aki elmenekült a világ elől. Ő az az ember volt, aki belefutott az életbe. Teljes erőből. Aki tudott nevetni, aki számára az élet arról szólt, hogy mindent meg akar élni és nagyon. Talán ezért szerettem bele. Abba a világba, amibe néha elbújt én nem mentem utána. Az csak az övé volt, az ő fantáziájának birodalma. És én ezt tiszteletben tartottam. Hogy mivel tudott az őrületbe kergetni? Hogy a 21. században is még régi írógépet használt. Egy kiszuperált Underwood Five, almazöld írógépet, rémesen kattogó billentyűzettel és amikor leütötte a “T” betűt, akkor egy halk, sikkanó hangot adott ki a gép. Gondoltad volna, hogy számtalan szavunk van amiben rettentő sokszor szerepel ez a betű? Akartam neki venni elektromos írógépet, vagy laptopot, de egyszerűen képtelen volt átállni másra. Hangszigeteltettük a dolgozószobáját, így el lehetett viselni amikor visszavonult alkotni. Könnyen tudott kapcsolatokat teremteni, és nőket megszégyenítően sokat tudott beszélni. Pletykás volt. De tényleg. Minden érdekelte, és mindenből a legbotrányosabban szaftos részletek. Visszagondolva, amennyire bosszantott ez a tulajdonsága, éppen annyiszor nevettetett meg vele. Látva, hogy összedugja susmorogva a fejét valami rendezvényen a szépkorú hölgyekkel, miközben mindenkiről és mindent kibeszélnek, inkább mulatságos volt. Odavolt az ünnepekért. Az összesért. Ki nem hagyta volna azoknak a hagyomásonyos, tradicionális, már-már filmbe illően giccses megünneplését. A padlás a mai napig tele van július 4-i kék-piros-fehér papírgirlandokkal, el nem használt tüzijátékokkal, a kerti sütögetéshez használt, jócskán lestrapált grillkészlettel, és azt hiszem akad még ott fenn ezer éve lejárt szavatosságú mályvacukor is. Hálaadás napi díszekkel, karácsonyi fényfüzérekkel. Szerintem a fél padlás ilyen holmikból áll. Mindenki, aki ismert bennünket, tudta, hogy bár a díszítést inkább a nők szokták szorgalmazni, nálunk Brian volt ennek a bolondja. Odette, mint minden kisgyerek idáig volt a díszekért. A karácsonyfáról rendszeresen összegyűjtötte a színes gömböket. Szerencsére mindegyik törhetetlen volt. Igaz az első születésnapján, beletekerte magát az angyalhajakba. Egyszerre sírt és nevetett mert nem tudott belőle kiszabadulni. Nem is tudom….talán mindenben ez a legnehezebb. Hogy vannak ezek az emlékek, és tudom, hogy újak már nem lesznek. Mégis folytatni kell. Csak még nem tudom merre. Leginkább miért. Nem sikerült még új célt találnom. Talán ezért is próbálkozom ilyen oldalakon, vagy néha veszem a bátorságot, és beülök valahova, de nagyjából tíz perc után meglátom magam a pult mögötti tükörben, és megrémülök, hogy mégis mi a csudát művelek? Ez nem én vagyok. Félek még, tudod, Jamie. Hogy meglátják rajtam. A veszteséget. Ostoba vagyok, ugye? Te mertél ismerkedni? Mertél kimozdulni, mertél valakinek csak esélyt adni, hogy belépjen az életedbe? Találtál a munkán kívül új célt? Hogyan győzted le a fásultságot? Hogyan tudtál kitörni? Volt, hogy elgyengültél? Volt, hogy olyasmit tettél, amit később megbántál, hogy talán nem így akarnának téged látni a szeretteid? Mesélj nekem kérlek!
Tegnap be akartam fejezni este a levelet neked, de szégyen vagy sem, ahogy emlegetted Amerika Kapitányt, elővettem a filmet, és elindítottam a lejátszón. Aztán ott ragadtam, és elaludtam a kanapén, a laptoppal az ölemben. Szeretem Steve Rogers karakterét. Talán az egyik kedvenc Marvel hősöm, és a legőszintébb. Nem feltétlenül azért mert bebizonyítja, hogy akárkik vagyunk, akárhonnan jövünk, mindig van újabb és újabb lehetőség amit megragadhatunk. A brooklyn-i kis vékony srác meséje nem csak erről szól. Hanem a kitartásról és a hűségről. Azt hiszem, bár még sosem láttalak, el tudom hinni, hogy rád pontosan illene ez a figura. Anna-ról nem tudok nyilatkozni, bár ha engem kérdezel a magam részéről jobban kedveltem őt Elsánál. Szerényebb volt. Ha és szerintem roppant cukin mutathat majd rajtad a két varkocsba font lokni.
Így a levél végén….mint említettem, én inkább hiszek a személyes találkozásokban, vagy abban, hogy ne csupán arctalanul beszélgessek valakivel. Ne értsd félre a kérésem, de szeretném tudni milyen vagy. Küldenél egy képet magadról, ha ez nem tolakodó feléd nézve?
És akkor még a vége végére. Van kedved egy egyszerű, de különleges játékhoz? Karácsonyig még van hátra jó pár nap. Minden héten vásárolj egy karácsonyfa díszt, ami legjobban tükröz téged. Küldd el nekem a fotót. Majd amikor mind a négy összegyűlik, ajándékozd nekem. Ugyanígy fogok tenni én is. Tegnap én megtaláltam az első díszt, amit majd neked szeretnék ajándékozni.
A férjem mindig azt mondta, hogy az élet egy óriási körhinta, amiben az embernek minden játékot ki kell próbálnia, hogy meg tudja mondani melyik volt a legjobb.
Háromszor kezdtem neki a levelednek. Háromszor írtam a szívemből, mert amikor megláttam, hogy írtál, és elolvastam, valami történt bennem. Sajnálom, hogy végül mégis eddig tartott, hogy egyetlen szót is kinyögjek. A hetem káosz volt, sok munkahelyi és magánéleti stresszel küzdök épp. De ez nem jelenti azt, hogy nem írok most neked szívesen. Mert örülök, hogy írtál, és örülök minden szavadnak. Jól estek, örömmel tölt el, ha egy kicsit is segíthettem - és persze a bennem élő férfi valahol szégyenkezik amiatt, hogy a világban jelenleg ez a tendencia működik a randizás terén, bocsánatot kérek a társadalom nevében, hogy így reagáltak arra, hogy beregisztráltál. Ígérem, tőlem nem fogsz ilyen jellegű képeket kapni, sem ítélkezést, bárhogy is döntesz. Ha küldök esetleg képet, azt bátran megnyithatod akár a metrón is, semmi illetlenséget nem fogsz találni. Na, de amit írni akartam, az az, hogy a napok kaotikusak voltak, de amikor volt időm, elgondolkoztam a szavaidon. Ezért is nem tudtam ésszerűen összefoglalni azt, ami a fejemben járt. Túl sok minden jutott eszembe. Tudod, sokáig szenvedtem azért, ami történt velük. Az első időkben úgy éreztem, hogy az egész nem is velem történik. Emlékszem, hogy a temetésre úgy mentem el, hogy a szertartásból szinte semmit nem hallottam. Mintha egy kerek, vízzel teli akváriumot húztak volna a fejemre. Van az a fájdalom, amikor már valami annyira mérhetetlenül fáj, hogy szinte megsemmisít, mégis...valahogy mégsem érzel semmit. A test, ha hatalmas trauma éri, képes arra, hogy az agyat egyszerűen kikapcsolja. Bonyolult neurológiai és pszichológiai folyamat megy végbe, aminek hatására, ha a fájdalom elér egy bizonyos pontot, a traumát átélt személy elájul, kómába esik. Az agy így védi meg a végleges károsodástól, így indítja be a gyógyulási folyamatokat. Hiszek benne, hogy a lélek is képes erre. Amikor a lelket éri ekkora trauma és fájdalom, olykor védekezésképpen egyszerűen...megszünteti. Mintha elzárná a csapot, ahonnan az a mérhetetlen, feldolgozhatatlan fájdalom érkezik, és nem engedi, hogy átéljük. Túl sok, túl intenzív, túl drasztikus. Én akkor úgy hiszem ezt éreztem. És sajnos ezt a kikapcsolt, érzelemmentes állapotot túl sokáig tartottam fent. Nem voltam hajlandó szembenézni a valósággal, belemenekültem az esztelenségbe. Egy ideig felejteni akartam, de végül mégsem ez lett a mentsváram. A munkába menekültem. Szépnek hangzik, igaz? Egy orvos, aki az életét arra tette fel, hogy másoknak segítsen. Micsoda hős! Én így gondoltam magamra, és nagyképűségnek hangzik, de ez a fajta viselkedés és hozzáállás a csúcsra juttatott. Minden percemet a kórházban töltöttem, ott ettem, aludtam, zuhanyoztam. Csak tiszta ruhákért jártam haza szinte. Azt hittem, jobban leszek majd, ha valami jót cselekszem. De sajnos akkor nem ismertem fel, hogy nem az vezérelt igazán, amire felesküdtem. Vagyis...az, de mégsem volt az igazi. Nem tudtam, nem akartam beismerni, hogy minden munkában töltött perc csak abban segített, hogy ne kelljen éreznem a veszteséget és a bűntudatot. Végkimerülésig képes voltam hajtani magam, és lábon hordtam ki nem egy burnout-ot. De végül az élet úgy alakította magát, hogy olyan emberek jöttek az életembe, akik végül felnyitották a szemem, és leállítottak. Nem mondom, hogy időben, azt sem, hogy nem épp akkor. Ezt senki nem tudhatja. De lassan összeszedtem magam. Véleményem szerint mindenki, aki azt hiszi, majd eljön egy pont ezután és azt érzi, újra visszatért a régi önmagához, csak áltatja magát. Nem fog. Ha belevágsz baltával egy fába, az sem gyógyul be. Ott marad a vágás. Egy műtéti seb után heg marad. Ebből hogy állhatna fel bárki ugyanúgy, mintha mi sem történt volna? Azt mondják, majd visszatérsz önmagadhoz. Szerintem...nem. Inkább újra felépíted. Egy új én alakul ki benned, akit azelőtt sosem ismertél. Aki néha gyenge, mint amilyen gyenge sosem volt. Néha dühös. Mindenre. Mindenkire. (Ezt például elsőkézből ismerem. Mindenre képes voltam kiakadni. ) Aki úgy érzi, senki nem képes megérteni. Egyedül van. Ez a legmagányosabb érzés a világon, mert senki nem érezheti át ugyanazt a fájdalmat, amit te éreztél. Hisz csak te ismerted őket. A nevetésük a tiéd volt. Az esti ölelések, a jó éjt puszik, a reggeli munkába indulás rituáléja, vagy az első szerelmes hetek, mikor a fellegekben jártatok. Ezt mind csak te ismerted. Most egy kicsit el kell rohannom, hívtak a kórházból, de hamarosan folytatom. Azért írtam ezt le most, hogy emlékeztessem magam, hogy ne töröljem ki mint az előzőeket és kezdjem újra, mert akkor sosem kapnál levelet. Hamarosan folyt. köv!
Huh! Na, itt is vagyok. Rengeteg gondolat volt a fejemben, és míg a kórházba mentem, az jutott eszembe, hogy meglehet, nem is arra van szükséged, hogy elmeséljem az életem tragédiáit, vagy azt, miként történtek a rosszabb lépések. Így arra jutottam, hogy elég lesz most belőlem. Olvastam a férjed idézetét, és az jutott elsőként eszembe, hogy egészen elképesztő ember lehetett. Szeretettel telinek, kicsit esetlennek, de vidámnak tudom őt elképzelni. Biztos vagyok benne, hogy akkor is tudták mindketten, hogy nagyon szereted őket, ha nem csináltál palacsintát vagy nem kerested meg azokat a fránya mandzsetta gombokat. Az ember nem csak ebből tudja, hogy szeretik. Tudták ők, és ők is nagyon szerettek téged! Te voltál a kislányodnak a biztonság, a varázslat, a menedék, a szeretet forrása. A férjednek pedig a támasz, a társ, a legjobb barát, a legfantasztikusabb nő, akit csak ismerhetett. Hidd el, nap mint nap hálát adott az égnek, hogy hozzá mentél. (És valószínűleg nap mint nap megkérdezte magától: Ennek a nőnek elment a józan esze, hogy engem választott??? Öhm...oké, ez valójában én voltam, de simán el tudom képzelni róla is. ) Számomra az írók mindig kicsit csodabogaraknak számítottak. Mintha nekik az írás nyomán mindig új és új világok nyíltak és nyílhatnának meg, épp ezért sosem részesei ennek a világnak egészen. Ha itt is vannak, a gondolataikban valahol egészen máshol járnak. Egy vidéken, ami csak az övék. De a szavai alapján kivételes férfi lehetett, és biztos vagyok benne, hogy a világ egy hatalmas tehetségű írót, egy csodálatos édesapát és egy fantasztikus férjet vesztett el a személyében. Hogy őszinte legyek, nekem ennyi év után kifejezetten segített, ha mesélhettem Victoriáról. Ritkán tettem meg, mert én az a fajta vagyok aki rettentően nehezen nyílik meg igazán mások felé, de voltak pillanatok, amikor sikerült. És az így utólag belegondolva, jól esett. Enyhülést hozott. Szóval, ha nem haragszol, kérdeznék róla. Milyen ember volt ő? Mármint, oké, hogy író, meg tehetség. Inkább arra gondolok...veled. Mi volt a kedvenc tulajdonsága, ami miatt például beleszerettél? Vagy egy szokása, amivel az őrületbe kergetett? Igen, néha épp azok miatt a dolgok miatt szeretünk valakit, mert az agyunkra megy vele. Hidd el, tudom miről beszélek... Bármi, amiről szívesen beszélnél, emlékeznél...itt vagyok. Szívesen olvasok el bármit, amit szívesen megosztanál velem. Persze azt is megértem, ha túlságosan fáj emlékezni, nem erőltetem. De ha szeretnél, én itt vagyok. Azt írtad, talán oka volt annak, hogy rád írtam, és te úgy érezted, válaszolnod kell. Meglehet, talán épp ez volt az. Hogy meséljünk egymásnak. Szeretnék segíteni, hogy újra merj majd élni! Azt hiszem ezt az esélyt mindenki megérdemli. Még akár mi is. Ja, és a lassan, egyenként lépkedni előre, kicsi lépésekben nagyon jó ötlet. Talán tényleg azzal kezdődik, ha előveszed a díszeket. Vagy csak újakat veszel. Vagy...bármit, ami neked jó. Ja, és így a végére még egy apróság: nyogodtan szólíts Jamienek. A James olyan, mint mikor gyerekkoromban összeverekedtem az öcsémmel és anyám a teljes nevemen szólított. Onnan tudtam, hogy oltári nagy bajban vagyok.
Üdvözlettel: Jamie
Ps: Képzeld, ma egész nap Amerika Kapitánynak öltözve kellett mászkálnom a kórházban a gyerekosztályon. Az ünnepek mindig nehezen telnek a családoknak, ezért ilyenkor napokkal meghosszabítjuk az ünnepi hangulatot. Ma Amerika Kapitány voltam. Holnap...nem ér röhögni...Anna leszek a Jégvarázsból. Hogy miért nem Elsa? Mert az már lestoppolták.
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
★ play by ★ :
Jensen Ackles
★ hozzászólások száma ★ :
148
Re: Josie & Jamie
Kedd Dec. 01 2020, 21:54
Kedves James!
Mikor beléptem a felhasználói fiókomba ma reggel, az a cél vezérelt, hogy visszavonjam a hirdetésem. Kicsit talán meg is bántam, kicsit talán átgondolatlan és meggondolatlan voltam, amikor egy este, ki tudja milyen okból vagy mi elől menekülve regisztráltam fel ide. Meglepődtem, hogy egyetlen éjszaka alatt mennyi megkeresés, levél született irányomba. Elolvasva ezeket azonban még inkább megerősítette azt az elképzelésem, hogy itt nekem nincs semmi keresnivalóm. A leveledet sokadikként kezdtem el olvasni, és bevallom felkészültem egy újabb olyan üzenetre, amely túl korainak tartja a nyitást, vagy olyat ír, hogy egy családját vesztett nőnek nem illene ilyen oldalakon jelen lennie. Esetleg gúnyt űz belőlem, vagy egyszerűen pofátlan és sértő ajánlatokat tesz, esetleg fényképet is mellékelve, ami inkább gusztustalan semmint hívogató. Elképedtem azon, hogy az internet világában mennyi olyan ember fordul meg, akik ilyen helyeken élik ki az életük sikertelenségét, vagy azt, hogy más esetben képtelen a normális kapcsolatra. Nem mintha jogom lenne őket elítélni. Hiszen jelenleg én sem nagyon vagyok képes arra, hogy személyes találkozások által alakítsak ki kapcsolatokat. Talán ezért is döntöttem emellett az oldal mellett. Belátom hiba volt. Ugyanakkor nem tudok szó nélkül elsétálni a leveled mellett, így a megadott email címre írok most neked egy üzenetet, remélve, hogy valamikor majd olvasni fogod a soraimat. Előljáróban gyorsan szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem bántottál meg a soraiddal, azzal sem amit írtál. El sem tudom mondani, hogy milyen feltöltődést adtál általa. Még akkor is, ha a darabjaira hullott életemben, a szilánkjaira hullott önbecsülésem és az apó darabokra szakadt önbizalmam továbbra sem képes még minimálisan sem egésszé újra összeállni. Nem megy. Nem csupán személyesen, hanem az internet arctalansága mögé rejtőzve sem. Vagy talán pont ezért. Még mindig nem tudok túllépni az önmagam hibáztatásán, noha tisztában vagyok azzal, hogy ez lenne az első lépés ahhoz, hogy az ember a gyászt maga mögött hagyja. Vagy talán nem is az a legjobb szó, hogy maga mögött, hanem úgy sétáljon tovább az emlékeivel együtt, hogy azok már nem fájdalmat okoznak. Azért mert megtörténtek. Mert a részesei lehettünk valaminek, ami ha csak egy kis időre is de boldoggá tett bennünket. Kérlek hidd el, amikor azt írom, hogy hihetetlenül sajnálom a veszteséged, kiváltképp azt ahogyan az megtörtént, azt a legőszintébben gondolom. Talán belegondolni is szörnyű, hogy az élet milyen mocskos tréfát tud velünk űzni időnként. Meghal valaki, aki fontos neked, miközben te egy másik életet mentesz meg. Mintha veled akarná megfizettetni azt a másik életet, holott éppen te vagy az aki megtesz mindent érte. Az jutott eszembe, hogy te mit tettél volna, ha tudomásod van arról, hogy a másik műtőben ott a várandós feleséged? Vajon otthagyod a műtétet? A tudatlanság néha biztonságosabb, még ha később fájdalmasabb is. Az ember a halála, vagy a szerettei halálának időpontját nem ismeri. Ha ismerné sem hiszem, hogy képes lenne mindent belesűríteni abba az időbe ami a rendelkezésére áll. Tudni az utolsó napot nem teszi könnyebb a veszteséget. Az elszalasztott dolgok azonban nehezebbé tehetik. Nekem a ki nem mondott szavak, az el nem mondott mesék, amikor fáradtságra hivatkozva már nem ment újabb mesét előszedni, egy újabb dalt elénekelni. Amikor nem volt kedvem egy esős vasárnapon juharszirupos palacsintát készíteni, vagy előkeresni a férjem kedvenc mandzsettagombját. Ezek apró dolog, de én ezeket az apró dolgokat sajnálom. Az elszalasztott pillanatokat, amik újra és újra előjönnek, meg nem szűnően kisértenek. Hibáztatom magam, mert nincs más akit hibáztathatnék. Talán egyszer majd belátom, hogy minden, ami megtörtént az pontosan elég volt. Hogy a lányom szeretett, hogy én voltam az életének a középpontja, hogy ha nem is mondtam el neki minden nap mennyire szeretem, akkor is tudta. Talán egyszer majd belátom, hogy a férjem is tudta, hogy ha fáradt és lehangolt vagyok megkeresni azt a mandzsettagombot, attól még fontos nekem. Talán egy napon meg tudom bocsátani magamnak az elmulasztott dolgokat. De azt már tudom, hogy ennek nem ez a módja. Nem tudok arctalanul hinni valakiben akit előtte nem láttam. Nem állt velem szemtől szemben, nem éreztem a levegővételéből azt, hogy valóban érti és érzi mi az amin keresztülmegyek. A szavak eltűnnek, valótlanok is lehetnek akár, még akkor is ha tudom, hogy a te soraid mögött számtalan személyes fájdalom lapul.Az ilyet az ember megérzi. Kedves James! Kivételes ereje van a szavaidnak. Olyasmi, ami képes erőt adni, ugyanakkor elgondolkodtat. Miért teszem ezt magammal? Miért büntetem magam valamiért, amibe nem volt és nem is lehetett egykor beleszólásom? Miért nem gondolok arra, hogy talán ők is azt szeretnék, hogy én, aki itt maradtam az ő emléküket megőrizve, azt sosem feledve éljem az életem? Gyakran előveszem a férjem könyveit. Számtalan munka maradt utána, amelyeket olvasva rájövök, hogy mindegyik, a maga nemében is az élet iránti olthatatlan rajongásról, szeretetről szól. Brian imádott élni. Imádott boldog lenni, imádott másokat is boldognak látni. A nevetésébe szerettem egykor bele. Mert a szívéből jött és nem a torkából. Nem is tudom ezt jobban megmagyarázni. Engedd meg, hogy idézzek az egyikből, mert csak így fogod tudni megérteni.
“Élni nem annyit jelent, hogy levegőt veszel. Élni annyit jelent, hogy nyomot hagysz magadból másokban. Egy elfelejtett randevú virágban, amit csak napokkal később, sűrű bocsánatkérések közepette adsz át. Egy elhagyott pénztárcában, amit visszajuttatsz annak, aki elhagyta. Egy napsütéses nyári délutánban, amikor a kedvesed háta mögé lopakodva a nyári melegtől átforrósodott nyakszirtjére lopsz csókot. Élni annyit jelent, hogy fontos vagy valakinek. És ez akkor sem szűnik meg ha az a valaki már nincs többé veled.”
Egykor te is nyomot hagytál a menyasszonyodban, ahogyan ő benned, és ez sosem szűnt meg. Csak elszelidült. Talán egyszer én is eljutok ide. Az út ezen részére, ahol te jársz, és ahonnan nekem próbálsz erőt adni, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok. Igen, azt hiszem nem egymást keressük. De valamiért te mégis megtaláltál, és én valamiért mégis válaszoltam a leveledre. Talán egyikünk sem keres….mégis talál.Nem tudom. Én csak remélni merem - bár nem írtad le, hogy a tragédiád mikor történt - hogy azóta békére leltél az életben, a munkádban, abban amit szeretsz csinálni. Talán valami hobbi nekem sem ártana a könyvek, vagy a régi családi felvételek rendezgetése mellett. Talán idén előveszem a karácsonyi díszeket is, amit azóta az utolsó karácsony óta nem tettem meg. Talán Odette papírgirlandja is előkerül megint. Talán egyszerűbb dolgokkal kell ezt kezdeni, ugye?
Szia! Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e neked, vagy sem. A soraidat olvasva egy kicsit magamra ismertem bennük. Épp ezért maximálisan biztos vagyok benne, hogy pont nem én vagyok az, akit keresel. Hogy mégis miért írok most neked? Egyszerűen a gyomromban van ez a gombóc, és érzem, hogy amíg nem írom ki magamból, addig nem nyughatok. Szóval, most leírom. Még egyszer: biztos vagyok benne, hogy nem engem keresel. Még magam sem tudom, én mit keresek itt. Talán épp azért kellett ide jönnöm, hogy ezt az egy üzenetet elküldjem neked. A sorsnak néha fura viccei vannak, ha lehet így fogalmazni. Olvastam a soraidat, és nagyon, mérhetetlenül sajnálom, hogy elveszítetted a számodra legfontosabbakat. De ne érezd úgy, hogy érdemtelen vagy arra, hogy élj! (Akkor is, ha valójában így érzed.) Nem szabad azt gondolnod, hogy neked nincs jogod élni tovább az életed, ha az övék olyan korán véget ért! (Még, ha többször jut ez az eszedbe, semmint az, hogy levegőt vegyél!) Ne kínozd magad azzal, bárcsak inkább te mentél volna el! (Még akkor sem, ha ez tölti ki a mindennapjaid nagy részét. ) Látod, nem a levegőbe beszélek, mikor azt mondom, megértem, min mész keresztül. Nem teljesen, nekem sajnos egyetlen perc sem jutott a gyermekemmel. A menyasszonyom nyolc hónapos terhes volt amikor autóbalesetet szenvedett és meghalt. Őt abban a műtőben próbálták megmenteni, amelyik mellett én épp műtétet végeztem még rezidensként. Mindegy, nem terhellek ezzel, régen volt, és lassan, de megtanultam ezzel a dologgal együtt élni. A lényeg, amit le akartam írni, hogy ha megengeded, adnék pár jó tanácsot. 1. Hidd el, hogy van élet ezután a tragédia után. Talán készen állsz már rá, talán ez az első próbálkozás. De van élet! Nem baj, ha csak lassan haladsz. Készülj fel arra, hogy lesznek barmok, akik csak megjátsszák majd, hogy türelmesek veled. De nem lesznek azok. Az ilyeneket gyorsan szűrd ki, amennyire csak tudod, mert nem fognak megérteni téged. Ezt csak azt tudja felmérni, átérezni aki hasonlón ment keresztül, vagy annyira empatikus, de az utóbbit könnyen kiszúrod, ha más témában rákérdezel. Okos nőnek tűnsz, szerintem ezzel nem lesz bajod. 2. Nem baj, ha visszavonulót fújsz. Nem baj, ha megrémít a rengeteg érdeklődés, a sok randira hívás. Nem baj, ha végül egyikre sem mész el. Bármit teszel, csakis azért tedd, mert TE akarod. Ne azért, mert a másik már nyavalyog, hogy napok/hetek/hónapok óta üzengettek, de még nem találkoztatok. Az ilyenek (különösen, ha pár levél után egyből randizni akarnak) legtöbbször csak meg akarnak dönteni. Bocs, ha túl nyers vagyok, de ezt nem tudom szebben leírni. Vigyázz a szívedre, mert most még különösen sérülékeny. Ha úgy érzed, nem állsz még készen a találkozásra, nem baj. Akkor ne menj. Ha valóban érdekled a pasit, hidd el, várni fog. Ha nem, akkor meg tudod, hogy nem az volt a sorsotok. 3. Lenne még pár javaslatom, de úgy érzem, a végén még azt hinnéd, totálisan hülyének nézlek! DE! NEM! NÉZLEK! HÜLYÉNEK!!!!! Nem azért írtam ezeket, mert úgy gondolom, magadtól ezekre nem tudnál figyelni, egyszerűen úgy éreztem, sérülékeny vagy és ha csak ennyit tehettem azért, hogy kevésbé sérülj, megérte! Na, de az utolsó jótanácsom: ÉLVEZD KI!!!!!!! Igen, így, hatalmas betűkkel, millió felkiáltójellel! Csodás teremtménye vagy Istennek, aki megérdemli a nevetést, a jókedvet, a boldogságot! Engedd, sőt, követeld ki a férfiaktól, hogy a tenyerükön hordozzanak! Ha már úgy érzed, járj randizni! Öltözz fel úgy, ahogy neked tetszik, válassz színdarabot, mozit, engedd, hogy vacsorázni vigyenek, virággal és édességgel halmozzanak el! Mert hidd el, hogy megérdemled a kitüntetett figyelmet, a kedvességet! Ne hagyd, hogy a mai pasik a türelmetlenségükkel valami olyanra kényszerítsenek, amire nem állsz készen, még csak enyhe nyomás szintjén sem. Hidd el magadról, hogy attól, hogy te még itt vagy a Földön, Ők pedig nem, megérdemled a csodát, amit szeretetnek, szerelemnek hívnak!
Remélem nem bántottalak meg a soraimmal, és megérdemlem, ha ezek után elküldesz a búsba, mert túl messzire mentem. Néha nem tudom meddig mehetek el, ebből sok problémám adódott már. De ha bármikor segíthetek neked, vagy egyszerűen csak lenne valaki, akivel beszélgetnél, engem ezen az e-mail címen mindig megtalálsz. Ha nem válaszolok azonnal, meglehet, hogy épp műtök, de amint tudok, igyekszem válaszolni! Hidd el, nem vagy egyedül! Köszönöm, hogy elolvastad, és tényleg remélem nem bántottalak meg! Még egyszer nagyon sajnálom, hogy elveszítetted a családodat. Fogadd utólag is őszinte, szívből jövő részvétemet! Üdvözlettel: James Dylan Woodward M.D.
Kezdőlap
Sokkal inkább abból, amit csinálok. Annyi rossz emlék után - amik között persze számtalan jó is volt - most tudatosan szeretnék valami jó emléket! Valami igazán klassz emléket! Valamit, amire emlékezhetek majd öreg napjaimban. Szeretnék jót tenni, boldogságot és elégedettséget érezni. Túl sok ez így egyszerre? Meglehet az is, hogy már teljesen bediliztem. 
| 
Hozott anyagból dolgozva. A kalap nagyon elegáns darab.
