Ma egész nap csak bénáskodtam. Hát tény, hogy az orvosgyakornok élete nem fenékig tejfel. Elég sokat kell gürcölni, na meg tanulni mire eljut az ember oda ahova szeretne. Főleg, ha olyan rezidenst és szakorvost kap maga mellé, vagyis fölé, akkor meg maga a rémálom. Hát az én rezidensem mostanság, legalábbis az összes olyan dolgot rám bízott, amit egy ápoló is megtudna csinálni. Jó... nem panaszkodom, csak kezdek besokallni. Tegnap volt egy újabb találkám egy újabb ügyvéddel. De teljesen olyan, mintha malomharcot vívnék. Vagy mintha a sivatagban a homokot akarnám legyőzni. Teljesen értelmetlen és hasztalan. Ebben a helyzetben az anyám a homok. Hagyján, hogy királynőként páváskodik apám cégénél. De a tetejében még csak a kisujját sem mozdítja, hogy apával legalább beszélhessek. Sőt, mi több, szerintem biztos, hogy valakivel figyeltet.... Más okot nem látok arra, hogy minden találkámról előre tudjon, hogy megtudja akadályozni. Még mindig nem értem mi a fene ütött belé. Vagy hogyan tudnám ezt megakadályozni. Nyilván nem egy sztárügyvédre fog telni, de lehet inkább afelé kéne keresgélnem. Hiába elmenne rá az összes félretett pénzem, de legalább Ő nem félne az anyámtól. Hiszen pénzen csak nem lehet mindenkit megvenni. Ebbe a hitbe ringatom magam már évek óta. De lássuk be, az ahogy apa ügye halad, meg ahogy anya viselkedik, egyre inkább rá jövök, hogy igaza van. Álomvilágban élek, ahol azt hiszem a naiv, és jóra való eszmékkel meg lehet váltani a világot. Nem véletlenül akarok orvos lenni, gyermeksebész. Én úgy gondolom, hogy ez az egyik legnemesebb szakma a világon ami létezik. De az anyám ezt is lebecsüli, és mivel lebecsüli, engem is. Lehet, hogy rosszul gondolom, de ő a lányait nem gyerekeiként nézi, hanem valami tárgynak amiből haszna származhat. Amit áruba bocsájthat. Ott van, például a nővérem, Mila esete. Már évekkel ezelőtt lelépett tőlünk, mert besokkalt az anyánktól. De anya még a füle botját se mozgatta sosem, hogy megtaláljuk. Igaz, ebben én is hibás vagyok, hiszen már huszonnégy vagyok. Sokszor gondolkodtam azon, hogy küldök egy sms-t neki, hogy tájékoztassam apa helyzetéről. De kérdés mi értelme volna? Vagy... egyáltalán még él-e a száma? Ha volt egy kis esze, és hát Camila mindig is okos volt, így már akkor lecserélte a számát, amikor elment. Talán fizethetnék egy magánnyomozót, előbb, vagy utóbb nyilván megtalálná. De jelenleg apa jelent mindenre a választ, ha ő kiszabadul a börtönből és bejöhet az országba, akkor együtt megtalálhatjuk a nővérem. És kipenderíthetjük azt a valamit a cégtől, amit anyának hívünk, csak félúton ezt ő elfelejtette teljesen. Mérgesen indulok a kórház étterme felé, muszáj vagyok valami koffeint magamba döntenem, különben felrobbanok. Anyámtól az előbb kaptam üzenetet, hogy látni óhajt holnap. Mint egy királynő.... mondom én! Ha azt hiszi, hogy én úgy fogok ugrálni, ahogyan ő fütyül... akkor ezt nagyon rosszul gondolja. Mert nem lesz így, majd én megmutatom neki, hogy vagyok olyan kemény és makacs, mint ő. Hanem sokkal jobban! A pultnál kikérem a latte-mat, majd nem is figyelve hova, csak levágódom az egyik székre egy közeli asztalnál. Elő kapom a telefonom, hogy valami igazán csípős választ fogalmazzak meg neki, amikor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül az asztalnál. Zavartan, tágra nyílt szemekkel bámulok a másik lány meglepett arcába. -Izé.... hello,- angyali mosolyt varázsolok az ajkaimra, és a méregzöld egyenruhám igazgatom,- hát tudom... hogy bunkónak tűnök, de nem vagyok az.- motyogom zavartan. -Remélem nem haragszol amiért paraszt módra leültem ide,- majd felé nyújtom az egyik kezem, -Lola vagyok,- majd ha elfogadja meg is rázom az övét. -Enged meg, hogy meghívjalak egy kávéra, ha már ilyen erőszakosan telepedtem le az asztalodra,- mosolygok rá újfent, majd mérgesen dobom le a telefonom. Nem fogom szó nélkül hagyni, de lehet az lenne a legjobb, hacsak hagynám, hogy egyszerűen főjön a levében az anyám.
Már csaknem órák óta vágytam a szokásos vaníliás lattémra, a tetején olyan sok habbal, ami a megborult fahéjjal együtt valamiféle orbitálisan gusztustalan egyveleget alkot, ahogy szépen lassan lecsordogál a műanyag elviteles pohár oldalán, ami félig-meddig már elolvadt a kezemben, amiért nem épp a megfelelő hőmérsékletű löttyöt zúdítottak bele. Próbáltam valahogy odacsapódni a vidáman heherésző rezidens társaimhoz, akik a töménytelen alapozótól és sminktől úgy néznek ki, mintha lefejelték volna egy festékbolt kirakatát, de úgy tűnt, egyikőjük sem vevő a társaságomra. Ami nyilván nem meglepő. Soha nem illettem közéjük. Sőt, ha őszinte akarok lenni, az a fajta ember vagyok, aki valahogy mindig kilóg a sorból. A felemás zoknijával, a furcsa, már-már betegesen vegán étkezési szokásaival. Morgó, és az apuk mindig próbálnak ösztönözni a lehetetlenre, hogy nyissak mások felé, próbáljak egy kicsit több érdeklődést mutatni az új dolgok iránt, de képtelen vagyok kiszakadni a Tik-tok, a rongyosra nézett Disney mesék, és a Ps játékok rekord döntögetéseinek világából. Éppen ezért ma is -mint mindig-, ama ötletemet, melynek némi köze van a kórházon belüli szociális kapcsolataim kiépítéséhez, bezártam egy befőttesüvegbe, és feltettem a legmagasabb polcra, hogy aztán soha ne vegyem elő újból. Kipécéztem magamnak az utolsó, még szabad, kétszemélyes asztalt, majd elővettem a mobilomat, hogy egy gyors -gondoltam én-, videóhívás erejéig bejelentkezhessek apuéknak, na és persze azért is, hogy ne tűnjek mások számára depisebbnek, mint Justin Bieber Lonely címá száma. Ha már Tik-tok őrült vagyok... -Olyan jó látni Cicukám! - Brandon apu most is, mint mindig, csordultig telítődik érzelmekkel. Néha komolyan elcsodálkozom rajta, hogy hogyan tud ennyi mindent kordában tartani magában. Weston apu mindeközben teát főz a háttérben, és alig bírom megállni mosolygás nélkül, amikor meglátom a rögtönzött Brandon apu paródiáját. -Hogy telik a napod? - Ostromol tovább B apu a sablonosnak tűnő kérdéssorozataival, amik az ő szájából elhangozva soha nem nevezhetőek sablonosnak. Vele még azt is bonyolult megbeszélni, hogy kék az ég. Mire eljutunk a lényegig, az ember olyan érzelmi útvesztőkön töri át magát, mintha beült volna egy pszichológushoz. -Tök jó. Nagyon szuper! Az előbb voltam fent a szülőszobán szúrni egy EDA kanült. A nő úgy visított, mint a választási malac. -Szegény asszony! Biztosan fájdalmai voltak. - Sajnálkozik a tőle jól megszokott túljátszással, én pedig mindeközben azon töprengek, hogy mennyire rohadtul tökéletesen kiegészítik egymást Weston apuval, s persze azon is, hogy én mikor fogok valakire úgy nézni, ahogyan ők néznek egymásra, amikor Weston apu a kanapé mellé lép, hogy átnyújtsa Brandon apunak a teáját a kedvenc bögréjében. -Bahh na persze! Kilenc hónappal ezelőtt biztos nem gondolt erre. - Cinikusan megforgatom a szemeimet, és mire rájövök, hogy ez pontosan az a flegma arckifejezés, amit mind a két apu utál, addigra már késő. Látszik, hogy rég voltam már otthon, elszoktam a gondosan felállított szabályaiktól. Andrii mellett más az élet. Ő a haverom. Őt marhára nem érdekli, hogy egy nap hányszor és hogyan, milyen szögben forgatom a szemeimet. Csak ne nyúljak a cuccaihoz és, ha lehet, ne járjon a szükségesnél többet a szám. Ezen általában mindig elbukok. -Iris, kértünk már vagy ezerszer, hogy legyél empatikusabb! - Wendon apu dorgáló hangja még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint gyerekkoromban. Rögtön végigszalad a hátamon a hideg tőle, és tisztelettudóan kihúzom magam, mintha csak tisztelegni akarnék, majd bűnbánóan lehajtom a fejem, hogy az ölembe ejtett kezeimet mustrálhassam, idegesen piszkálva a lekopó félben lévő körömlakkomat. Ezzel egy időben hallgatva ahogyan a kollégáim a szomszédos asztalnál kuncogva sutyorognak valamit, és ha nem látnám szemem sarkából, hogy valaki leült a másik székre, nem gondolnám azt, hogy a nagyon is közelről érkező szavakat valaki nekem címezte. -Most le kell tennem. Vigyázzatok magatokra! - Ezzel nagyjából rövidre is zárom a témát, még azelőtt bontom a videóhívást, hogy apuék feleszmélhetnének. Némiképp zavartan pillantok fel a lányra a mobilom kijelzőjéről. Hihetetlennek gondolom, hogy pont hozzám szegődött. Ja, hát persze. Aligha van más üres hely a velem szemben lévőn kívül... Mindenesetre rámosolygok. Szélesen, és vakítóan. Csak remélni merem, hogy a fogszabályozómon megcsillanó sápadt neon segítségével nem fosztottam meg a látásától. -Ahh, egy vaníliás latte mindenre gyógyír, nekem elhiheted! - Kijelzővel lefelé teszem az asztalra a mobilt, és kíváncsian összekulcsolom a fehér asztallapon a kezeimet magam előtt, vágyakozó sóhajt engedve szabadjára, így tisztelegve az imént említett koffeines csoda előtt. -Ahogy elnézem, nem csak nekem van szükségem némi kraftra... - Szinte pillanatok alatt végigmérem, szemeim egyértelműen megállapodnak a névtábláján. -...kedves kolléganő. - Elismerősen mosolygok. Gyakornok, rezidens, vagy éppen szakorvos. Egy kutya! Én aztán nem teszek különbséget. Egyszer én is jártam abban a cipőben, mint ő. Tudom milyen az, amikor mást se csinálsz az ágytál mosáson kívül. Amikor gyakornok voltam, minden vágyam az volt, hogy egyenrangú félként kezeljenek azok, akiknek doktor van a nevük előtt. Soha ne felejtsd el, hogy honnan jöttél. Ugyebár... -Üdv! Iris Kingston vagyok a "Nemzetközi űrállomásról." - Az intenzív osztály teljesen más világ, mint egy átlagos belgyógyászat. Azért a levegőbe kapart idézőjeleket nem felejtem el. Még a végén túl nagyképűnek gondolna. Ahogy azt a más osztályokon dolgozók zöme is teszi általában.
I'm single, because I don't need anyone to ruin my life. I'm ruining it perfectly on my own (: oops I almost forget! MaybeI'm secretly in love with thisasshole
Anyám képes bármilyen hazugságot kitalálni apámról, csak hogy végre a maga oldalára állítson. Mert biztos vagyok abban, hogy ez nem lehet más, csupán egy újabb hazugsága. Biztosan rájött, hogy magányosan elég szar tud lenni az élet. Így inkább vissza csábít magához. És mivel ő neki apa jó helyen ott ahol van. De a nagyobbik lányát elüldözte, és ha lett volna egy csepp eszem vele megyek. Mondjuk az is igaz, hogy Mila nem igazán kérdezett meg engem. Csak reggelre hűlt helye volt. Nem is tudom mi lepett meg jobban, hogy az egy szem testvérem és a legjobb barátom, az a személy akivel tudtuk egymás titkait csak úgy ott hagyott a darazsak között. De szüleim, vagyis inkább anyám hűvössége lepett meg igazán, ahogyan kezelte et a dolgot. Apám még csak csak utána akart menni, vagyis legalábbis kideríteni, nyomoztatni, hogy hol is lehet a lánya. Na de az anyám, az nem csinált igazából semmit. Vagyis, de mert most ezzel hazudok. Am azt illeti annyit tett, hogy megrántotta a vállát annyival, hogy ha menni akart hadd menjen. Ezt egy volt szeretőre, egy volt barátra mondjuk, de nem a véremre, a lányomra, akit megszültem. Szóval ilyen az én drága anyám. Abban valahogy biztos vagyok, hogy nem fogják jelölni az év anyuka címre ez tuti. Akkor a napokban képes volt elő állni azzal, hogy apáról akar beszélni. Esküszöm még békültem volna is vele, ha komolyan gondolja. Az egyik órám után jelent meg, a kampuszon. Leültem vele az egyik lerejtett bokros résznél egy padra. Ne hogy azt mondja nem adom meg a lehetőséget. Én megadtam, hogy bocsánatot kérjen, és rá jöjjön mekkorát hibázott. Hogy azt mondja, hogy végre beszél a család ügyvédjeivel, és elintézi, hogy kapcsolatba lépjünk apával. Hogy addig nem nyugszik, míg végre nem lesz itt velünk ő is. Erre mit volt képes kinyögni. Hogy bizonyítékai vannak arra, hogy nem csak hogy apa hazudott nekünk. De a tetejében még... el is adósodott a család. Csak azért tudták fent tartani a luxust és kényelmet amihez a Guerrero-k hozzá szoktak, hogy kölcsönt vett fel. Amivel még csak nem is lett volna problémám. De elmondása szerint... nem túl legális utat választott ehhez. Ugyan is elmondása szerint a maffiától kért és kapott. Az olasz maffiától! Komolyan megáll az ember esze, hogy mit nem képes megtenni csak azért, hogy mellette álljak. Nem tudtam, hogy sírjak vagy kínomban inkább nevessek. De lehet akkor már diliházban ülnék. Mondjuk így is közel járok hozzá, hogy hamar oda fogok kerülni. Arra nem igazán tértem ki, hogy tulajdonképpen milyen bizonyítéka lehet és hogy honnan veszi. Egy feltételt szabtam ahhoz, hogy elhiggyem neki a szavait. Még pedig, hogy az egyik ügyvéddel intézzen el legalább egy telefont az apámmal. A saját szájából akartam hallani, hogy igaz, de erre nem is volt hajlandó. Gondolom azért mert újabb hazugság. Nem is tudom, hogy mikor is lett ilyen horrorisztikus az életem. Egyáltalán hol romlott el? De ahogy édesanyám viselkedik, gyanítom ott, hogy bizony az ő lányaként születtem egy a sárgolyóra. Egyre biztosabban érzem, hogy a nővéremet valahogy meg kell találnom, és ha még szóba áll velem, együttes erővel talán megszabadulhatunk anyától. Talán vissza is hozhatjuk apát. A lány, akivel szemben pofátlan módon telepedek le, úgy tűnik, hogy megzavartam a telefonálásban. Ettől kicsit zavarba jövök, de másodpercek alatt leplezem egy bájos mosoly kíséretében. -Hát igen, ezzel egyet értek, meg néha a wishkey,- jegyzem meg ahogy a mosoly vigyorrá alakul. Na nem mintha olyan sokszor csináltam volna. Tulajdonképpen egyetlen egyszer. A minap amikor anya elő állt azzal a képtelen ötlettel, hogy apa a maffiának tartozik. De reggelre rájöttem, hogy magunkban iszogatni teljesen olyan mintha depressziós lennék. Az alkoholizmus is így alakul ki. Pontosan ezért nem csinálom többet. Ha még egyszer ilyen vágyam támadna tuti áthívok magamhoz valakit. De z amúgy sem megoldás, az alkohol semmire sem megoldás. -Ami azt illeti nekem a nap minden percében, ha nem a kórházban végzett munka miatt, akkor az anyám, és az talán még súlyosabb is,- forgatom a szemeimet az anyámra gondolva, miközben iszok is egy jó nagy kortyot a kávémból. -Jó érzés újabb kollégákkal megismerkedni, -pillantok én is mosolyogva végig rajta, majd a jobb kezem nyújtom felé. -Örvendek, én pedig Virginia vagyok, mint láthatod, de mindenki csak Lolának hív. És ha ehelyett a lötty helyett valami igazi, normálist innál... akkor Manhattan szélén van egy kávézó, ahol véletlenül pultos vagyok. Ugorj be egyszer,- mondom közvetlenül. Hamar barátkozom, hamar engedek embereket közel magamhoz. Lehet, hogy bűn, de hát az én bűnöm, én már csak ilyen természetes vagyok. -Egyszer le kell ülnünk beszélgetni, el kell mesélned mindent, leginkább Dr. Szexiről szóló pletykákat. Nekem sajnos a sebek kimosása és ápolása jutott egyelőre,- jegyzem meg újabb szem forgatás közepette,- na nem mintha panaszkodnék,- kacsintok rá.
Kezdőlap
