Ide jön a jellem, ami lehet novellaszerű, avagy jellemzés, de írhatod pontokba szedve is, halszálkásan, képekkel illusztrálva, ábécé sorrendbe rendezve vagy ahogy szeretnéd. Utóbbi alatt értjük mondjuk azt, hogy minden egyes betűhöz írsz egy szót és elmondod, hogy miért éppen azt, de ezt a neved betűivel elkészítheted. A pontokba szedéshez csupán ötletadónak néhány szempont: pozitív illetve negatív tulajdonságok; hobbi; dolgok, amiket szeret/nem szeret; meghatározó pillanatok az életéből; példakép; kedvenc helyszíne; dolgok, amik mindig nála vannak; bakancslista; becenevek; elvei; mottó; ami zavar; amire büszke; mások véleménye stb stb stb. Viszont igyekezzetek minél jobban bemutatni a karaktert, és ne csupán egy rövid felsorolással letudni ezt a részt.

Anyám elnézett a fejem felett és bőszen ígérgetni kezdte, hogy legkésőbb hétre értem jönnek. Mindig ezt csinálta, amikor egy-egy hazugságát próbálta lenyomni a torkomon - pedig gyerek voltam, nem idióta, és már vagy százezerszer eljátszották ezt az egész "átviszünk a szomszédékhoz játszani, míg apu és anyu dolgozik kicsit, de vacsorára érted jövünk" stratégiát, aminek eleinte még bedőltem, de aztán Pavlov behaviorizmusa győzött. Egyébként sem bántam már, Mrs. Eastonék háza volt a legjobb hely a világon. Legalábbis kisiskolásként így gondoltam, aztán ahogyan idősebb lettem, kezdtem ráébredni, hogy nem a ház teszi. Családias, pofás otthonuk volt, az igaz, rengeteg játékkal, amiről én még csak álmodni sem mertem otthon, ráadásul az Easton testvérek kifejezetten zajosak és kaotikusak voltak, amin Clyde legtöbbször bosszankodott, én viszont nem győztem magamba szívni a nyüzsgést, a zsivajt, a parázsvitákat és a szeretetteljes évődéseket. Akkoriban azt képzeltem, én vagyok az elveszett legidősebb testvér, a titkos Easton fiú, akit születésekor elkevertek és rossz családba pottyantott le a gólya, de most itt van, hazatért és hetente négy-öt alkalommal a hangos és szerető családja tagja lehet néhány órácskára. De aztán mindig haza kellett mennem és a szobám üres, rideg magánya emlékeztetett rá, hol van pontosan a helyem a világban.
Viszont ahogy idősebb lettem, úgy ébredtem rá, hogy sosem a ház varázsa vagy a testvérek közti kötelék iránti irigység vonzott, hanem Clyde. Miatta szerettem annyira átjárni, miatta nem bántam, hogy a szüleim még negyed tízkor sem voltak sehol, miatta voltam hajlandó fojtott bocsánatkéréseket rebegni Mr. Eastonnek és büszkén kihúzva magam úgy tenni, mintha anyám pontatlansága meg sem kottyanna. Nagynak és erősnek mutattam magam, amilyennek rangidősként láttatni akartam magam.
- Csak tizenhárom óra van köztünk - puffogott akkoriban Clyde állandóan, de azóta sem sikerült letörnie az önérzetemet. Bátyjaként úgy éreztem, nekem kell megvédenem és nekem kell a támaszának lennem még akkor is, ha én voltam az első, aki visítva elrohant, amikor a szembe szomszéd kutyája ránk támadt, vagy aki harmadikban eltörte a csuklóját, mert rekordot akart felállítani "fél zacskó gumicukorral a számban végig tudok egyensúlyozni kapaszkodás nélkül a mászóka tetején"-féle, kitalált kihívásokban.
Clyde volt mindig is az én tág, vadítóan színes és végeláthatatlan naprendszerem központja, körülötte forgott minden, de ezt akkoriban még nem láttam. Gyerekként lefoglalt, hogy magamra erőltessem a legcsibészesebb mosolyom, amikor Mrs. Easton nyolc óra felé bejött Clyde szobájába és szólt, hogy anyuék késni fognak, és meghívott, hogy vacsorázzak velük. És az Easton család minél sajnálkozóbban és minél inkább aggódva nézett rám, én annál szélesebben mosolyogtam.

Egész életemben összesen csak három alkalommal hazudtam Clyde-nak.
A legelsőnél tizenhárom éves voltam és farkaséhes. Anyáék elutaztak az ünnepekre és mellém rendelték a nagyiékat, hogy velük tölthessem a karácsonyt. A hó miatt azonban nagyapó nem tudott elindulni az autóval, úgyhogy telefonált nekem, mire én azt hazudtam, hogy semmi gond, mert Eastonéknál karácsonyozom. Szenteste úgy köszöntem el Mrs. Eastontól, hogy nem maradhatok vacsorára, mert a nagyiék otthon várnak. Nem voltam családtag, nem akartam zavarni. Egész este a kanapén gubbasztottam a sötét, kivilágítatlan házban a rosszul megmikrózott, ehetetlenül szottyadt makarónim felett, amikor késő este dörömbölést hallottam az ajtón. A nagyi odatelefonált az Easton családnak, hogy rákérdezzen, hogy vagyok. Mrs. Easton totál pipa volt, amiért nem szóltam és képes lettem volna napokig teljesen egyedül maradni, ráadásul karácsonykor. Legnagyobb meglepetésemre Clyde még nála is jobban kiakadt; akkor megígértem, hogy soha többé nem hazudok semmi fontosban.
A második hazugságom az volt, hogy kedvelem Pault. Amikor Clyde összebarátkozott vele a gimiben, ki nem állhattam. Sosem voltam még senkire sem annyira féltékeny, mint rájuk, és a magam khm szolid és visszafogott módján mindent megtettem, hogy Clyde-ot kisajátítsam magamnak. Aztán ahogy felemelkedett a vörös köd a fejemről és jobban megismertem a srácot, rájöttem, hogy a.) teljesen ártalmatlan a barátságunkra nézve, b.) tökéletesen beillik a csapatunkba, c.) full hetero. A srácok szerint végig érezhető volt az ellenségeskedésem Paul irányába, szerintem meg hónapokon keresztül tök jól titkoltam! Egyébként meg úgysem számít, mert mára már tiszteletbeli kisöcsém lett ő is.
A harmadik hazugságom Clyde Easton. Ezt valószínűleg sosem fogom elmondani neki.