Összességében elég nyílt ember voltam, ami elősegítette azt, hogy több barátot is számoljak kettőnél. Nyilvánvalóan megvolt mindennek a maga előnye és hátránya, nem gondolom magam egy remete típusnak, mert határozottan voltak alkalmak, amikor sokkal inkább viselkedtem úgy, mint egy társaság középpontja. De összességében inkább az volt rám jellemző, hogy nem tartottam mindenkinek a hátam. A családomért egyértelműen bármire képes lettem volna, azonban igyekeztem megválogatni azt, hogy pontosan kit fogadok még a bizalmamba. Úgy gondoltam magamra, mint valakire, akivel nagyon könnyű kijönni, azonban eléggé szorongva adtam oda a szeretetemet. Nőre nem volt szükségem, mivel egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy be lennék rendezkedve jelenleg egy barátnő megtartására, összességében örültem neki, hogy egyáltalán tudtam menedzselni a dolgaim jó részét. A munka a családom mind olyan dolgok voltak, amik jelenleg túlságosan is soknak számítottak, ezek a dolgok miatt pedig fontos volt az, hogy minőségi időt tölthessek mind magammal, mind azokkal, akiknek soha nem kellett arról hazudnom, hogy milyen vagyok valójában. Tae-yang egy olyan ember volt, aki talán jobban ismert mindenki másnál. Mivel ő látott már részegen, vitt haza az apjához, aki végül segítette eltitkolni a dolgokat az enyém elől, gyakorlatilag már nem volt mit titkolnom előle. Jelenleg úgy láttam, hogy nem tudok olyan szégyenteljes dolgot tenni, amit ne mondanék el neki. Ez pedig azért van így, mert gyakorlatilag mindent tud rólam. - Csak nem az anyósodék? – őszinte kíváncsiság volt a hangomban, amikor feltettem a kérdést. Ha elég időt töltöttem volna a totózással, akkor egyszer biztosan eltaláltam volna azt, hogy pontosan ki az, aki váratlanul beállított hozzá. Második helyen mondjuk rögtön a kamasz húga állt volna, mert a saját öcsémből kiindulva én is tudtam, hogy az olyan korú gyerekek úgy működnek, mint az időzített bombák. Kitalálnak valamit, és ha nem az történik, akkor akár robbanhatnak is. Ez egy lánynál gondolom hatványozottan igaz, mivel elvileg érzékenyebbek, ráadásul menstruálnak is. Mondjuk, ha valamihez, akkor a legjobb barátom testvérének a havi ciklusaihoz azért még nekem sem volt közöm, emiatt igyekeztem kiűzni minden hasonló gondolatot a fejemből és arra koncentrálni, hogy Natie milyen helyes kislány volt a frufrujával meg a pufók kis arcával. Ha nekem traumát okoz a gondolat, hogy felnőtt, akkor nem akartam belegondolni, hogy a bátyja hogyan érezheti magát. - Ez azért van, mert én tudok magamra vigyázni? – hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a kérdésen nevessek, vagy hitetlenkedve kezdjem el rázni a fejem – Azt hiszed, hogy az életem sokat változott azért, mert közelebb kerültem a harminchoz? Valószínűleg az unokaöcsém és a tulajdon testvérem is jobb fejnek tartana, ha tudnának arról, hogy nem csak otthon ciccentek néha egy nehéz nap után sört, hanem eljárok olyan bárokba is, aminek a teljes alagsorát kibérelem annak érdekében, hogy ne találkozzak olyanokkal, akik lefotózhatnak. Ezek a titkos bulik mindig nagyon szórakoztatók, mivel általában a szervező kiléte az sosem kerül napvilágra, ellenben a hozzám hasonló, harmincas szingli korosztály össze van engedve, ezáltal könnyen ismerkedünk egymással, ami sokszor csak egyetlen éjszakáig terjed. Emellett remek izgalmakat rejtenek ezek az esték magukban, ugyanis tudjuk egymást zsarolni a készített képekkel és annak érdekében, hogy azok eltűnjenek, szívességeket kaphatunk, vagy nyújthatunk a másiknak. Talán gyerekesnek hangzik, de kifejezetten szórakoztató dolog volt ezt csinálni az unalmas, számadatokkal teli életünkben. - Persze, hogy igaz – sóhajtottam fel halkan, aztán megráztam a fejem – Bár nem igazán félek az öregedéstől. Elvileg az ázsiaiak amúgy sem úgy öregednek, mint a legtöbben. Amúgy is van egy olyan mondás, hogy a férfiak alapvetően csak érnek, mint a jó borok. Emiatt pedig végképp nem féltem attól, hogy majd negyven évesen azon kell sírnom, hogy esetleg őszülni kezdek, vagy szarkalábak lesznek a szememnél. Összességében szerintem ránk is igaz volt a fent említett állítás, csak egy ázsiai férfi esetében teljesen más a meghatározott ideál, mint ami itt Amerikában elfogadott. Ettől függetlenül egyáltalán nem gondolom azt, hogy majd valaki megpróbál rám hányni azért, mert a szemem mandulavágású, vagy éppenséggel kecsesebb alkattal áldottak meg, mint az isteni pasikat. Nem fogok elnézést kérni azért, hogy úgy nézek ki, mint a modellek és a párnámat sem sírnám tele, ha egy nőnek nem tetszenék, mivel ezer másik pedig csak arra vár, hogy gyűrűt húzzak az ujjukra. - Elég pragmatikus személy vagy, szerintem a fodrász a kezedbe nyomott egy sampont, és onnantól csak azt használtad – vontam meg a vállam – Nincs ezzel baj, csak kérlek többé ne említsd nekem a kopaszodást. Mivel én nem szívattam le szőkére a hajam, nem kell tőle tartanom, az pedig szóba se jöhet, hogy egy Seo természetesen kopaszodni kezdjen csak azért, mert közelít a harminchoz. Az lenne ám az igazán kiábrándító. Ha jobban belegondoltam, az apám elég idős volt, de ennek ellenére nem tudnék alkalmat mondani, amikor kevesebb hajjal láttam volna a jelenlegi állapotánál. Talán azért van mindez, mert titokban hajbeültetésre jár. Ha egyszer hazamegyek, akkor majd meg kell kérdeznem anyát arról, hogy mi a titka apánknak, mert ha valamiben, ebben szívesen hasonlítanék rá. - És mi van akkor, ha azt hiszik, hogy Tae-ri a te lányod? Miként magyarázkodsz majd a szingli anyukáknak, akik megpróbálnak rád mászni? – nem gondolom hűtlennek a barátomat, és kifejezetten meg voltam lepődve, amiért ennyire sikeresnek tűnt a házassága. Az elrendezett dolgok általában nem működnek, azonban én hittem benne, hogy elmondaná nekem, ha problémái lennének a felesége viselkedésével. Nem állítom, hogy Aida és én közel állunk egymáshoz, de az attól még igaz volt, hogy soha nem tett olyat, ami miatt gyanakodhatnék rá. - Az én virágaim? Tudtommal a feleségednek hoztam őket. És mellesleg, ha te eléred a vázákat, akkor én is, mivel magasabb vagyok nálad – ezt pont úgy jegyeztem meg, mintha amúgy lenne jelentősége, mert annyit járnék hozzájuk. Összességében pedig annyira azért még mi sem voltunk jóban, hogy megosszuk a nejét, nekem pedig az utolsó nő, akire valaha ráfanyalodnék az Aida lenne. Soha nem lennék képes valami olyanhoz nyúlni, ami a legjobb barátomhoz tartozik, de ismertük egymást már olyan régóta, hogy egy kicsit merjem cukkolni őt. - Nem, de úgy is fogalmazhatunk, hogy jobb dolgom is volt, mint stalkolni a feleséged – vigyorodtam el – Akarsz mesélni? Nyilvánvalóan a pletyka érdekelt volna, amit hajlandó vagyok titokban tartani már csak azért is, mert Nate túl sok mindent tud rólam. Ha bármi kiderül abból, hogy én hogyan viselkedtem az egyetem alatt, akkor bukhatom a céget, jelenleg pedig az volt a tervem, hogy két lovat próbáltam megülni. Abból az egyik pedig olyan volt, ami egyáltalán nem látott szívesen, de nem tehettem mást, ha nyugodt életet akarok magamnak és azt, hogy a szenvedésemnek vége legyen, akkor apám utolsó kérését teljesítenem kell. Cserébe majd egy olyan nőt veszek el feleségül, amilyet én álmodok magamnak. - Nem baj, már Min is leköpött egyszer, amikor kicsi volt – vontam meg a vállam – Gondolom te is etetted a húgodat annak idején. Nem nagyon emlékszem arra, hogy Jae-vel mennyi időt tölthettünk el egymás társaságában, csak azt tudtam, hogy mennyire örültem Min érkezésének. Kockázatos volt bevállalni, ezért szerettem volna jó testvére lenni, meg már elég nagy voltam ahhoz, hogy gondoskodhassak róla. Nem kellett apám minden szavát lesnem és ezáltal talán a bűntudatomat és a magányomat is enyhíteni tudtam, amit azért éreztem, mert soha nem tudtam játszani Jae-vel, amíg kicsik voltunk. - Minek? – rántottam meg a vállam – Csak azért, hogy legyen egy asszonyom, akit tudok mutogatni? Te is tudod, hogy jelenleg értékesebb vagyok szingliként és akár negyven évesen is találnék feleséget, ha az lenne a tervem. De minek vegyek el valakit csak üzletből? Egy ajánlat sem jött be, amit kaptam, az összesből hiányzott valami. Nem akartam abba belemászni és megkérdezni, hogy éppenséggel ő mi alapján választotta magának Aidát, mert egyrészt semmi közöm nem volt hozzá, másrészt pedig én is úgy éreztem volna magam ettől, mintha vájkálni próbálnék az életében. Minden fontos dolgot tudtam arról, amit megosztott velem a házasságát illetően. És eléggé nem lenne szép dolog, ha Aida arra jönne haza, hogy mi ketten nagyban kibeszéljük a saját lakásában. Ettől jóval több illem szorult belém. - Az emlékeim szerint mindig is okos kislány volt – egészen a távolba révedtem, miközben ezt kimondtam, aztán elmosolyodtam – Hiába kértél meg arra, hogy figyeljek rá, egy idő után már nem akarta. Azt mondta nekem, hogy inkább fizet nekem azért, hogy ne menjek érte a suliba, mert neki is jár a magánélet. Meg, hogy vénemberekkel nem tud mit kezdeni. Ezzel mondjuk a saját bátyját is roastolta a kislány, de pont ezért mondtam el a dolgot neki. A végén még fel tudja majd használni ellene, és akkor Tae Ri nézelődhet, ha nem kapja meg a kiválasztott hajcsatot, vagy ruhadarabot, amit magának akar. Nem tudtam, hogy az utóbbi időben mivel töltötte el az idejét és a családjáról sem pletykáltak eleget ahhoz, hogy bármilyen információval szolgálhassak Tae Yangnak. Mondjuk régen rossz lenne, ha tőlem kellene megtudnia bármit a tulajdon húgáról. - Hamar ráérzel a dolgokra – és igen, ez most elismerés volt tőlem – Emiatt szerintem tudod azt is, hogy mitől tartok a Neoyangot illetően.[/i] Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy könnyen meg tudnám szerezni a vállalatot és a Yangok majd hagyják, hogy Seo uralom legyen a Neoyangnál. Én a leginkább attól tartottam, hogy ez majd azzal jár, hogy Braylen és Jesie, esetleg Mona is megutálnak, aztán pedig magamra maradok, mivel a testvéreimmel sem állok annyira közel. Gondolom Min is kevésbé fog ragaszkodni hozzám, amint több önállóság lesz az életében. - Pedig rám foghatnád a dolgokat – Aidát valószínűleg nem ejtették a fejére, pontosan tudja, hogy mi ketten mire vagyunk képesek, ha együtt vagyunk. Egyszerűbb azt mondani, hogy én vittem bele a férjét a rosszba, mivel összességében nem is hazudnék akkorát ezzel, továbbá abszolút azzal a szándékkal jöttem ide, hogy mi ketten végre csinálhassunk valamit, ami a pasikat szórakoztatja. Emiatt meg hajlandó voltam bevállalni azt, hogy egy kicsit megharagszik rám a legjobb barátnőm neje. - Nem tudok róla, hogy az öcsémnek lenne valakije, ezért teljesen felesleges lenne külön élnünk – vontam meg a vállam – Amúgy sem volt lehetőségünk elég időt együtt tölteni. Talán még helyre lehet rakni a dolgokat, és nem gondol rám úgy, mint egy idegenre. Nem akartam beszámolni arról, hogy egy kicsit összekaptunk, amikor megjött, mert már talán én is elfelejtettem azt, hogy pontosan miért oldódott meg olyan hamar az is. Egyelőre bármire szívesen gondoltam volna azt leszámítva, hogy azért fújt visszavonulót, mert azt hiszi, hogy hatalmam van felette. Mi ketten nem értjük egymást, azonban én nagyon szeretnék Jae fejébe látni jobban. - Min amúgy is más, mint én – valószínűleg, ha jobban hasonítana rám, akkor Nate sosem engedné, hogy randizzanak – A múltkor elkaptam, ahogy a fényképeit nézte és furcsa pillantásokat vetett egy eseményen is rá. Min félénk fiú, nem hasonlít ránk. Én voltam az, aki a legjobban találta a közös hangot a társasággal, Jae az kellemesen elbeszélgetett másokkal, azonban Min nem bonyolódott hasonlókba, amíg nem kötelezték rá. Ártatlan volt, amilyennek egy korabéli kisfiúnak kell lennie. - Szerintem Braylen nem olyan lányt akar magának, mint amilyen a húgod – de ezt csak tippeltem – Meg neki már tetszik valaki az egyetemről. Egy szőke kislány, legalábbis állandóan róla beszélnek a barátaival, meg valami fogadásról. Fogalmam sincs, hogy mi a neve, mert mindig Barbie-nak hívja, amiből a többiek tudják, hogy kiről van szó, de nekem fogalmam sincs. Elég szórakoztatónak találtam a történetet, ami összességében megmutatta azt, hogy miért nem érdemes nekem az elköteleződés mellett dönteni. Ha komolyabban belegondoltam, akkor Braylen jobban hasonlított rám, mint a tulajdon testvéreim, pedig nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy nagy befolyással legyek rá. - Először nem mutatod meg Mitchiet? – a kérdés részemről teljesen jogos volt – Szerintem érdemes először gyerekezni, aztán inni.
And there's no one to blame but the drink in my wandering hands, forget what I said, it's not what I meant, and I can't take it back, I can't unpack the baggage you left, and I get the feeling that you'll never need me again· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Az emberek jellemzően abban a hitben élnek, hogy csak a nőknek van meg az a fajta privilégiuma, amely felruházz őket a kizárólag a legjobb barátokkal megosztott dolgok létére. Holott tagadhatatlan tény, hogy mi férfiak sok esetben egyrészt legalább annyira pletykásak vagyunk, mint amilyennek a hatvan fölötti idős néniket tekintik, másrészt nekünk is vannak olyan dolgok az életünkben, amelyeket határozottan nem osztunk meg mással, kizárólag a legjobb barátunkkal. Nem állítom, hogy az első dolgom az lesz, hogy olyan dolgokat osszak meg Dannal, amelyeket telefonon nem szokás, viszont maga a tény, hogy beugrott hozzánk már elég ahhoz, hogy még egy fokkal jobb kedvem legyen, mint ami alapvetően meghatározott a mai napon. Hiába nem vagyunk már ugyanazok a huszonéves suhancok, akik még egykor a katonaságot is szórakozásnak fogták fel, attól még nem kell, hogy annyira megkeseredjünk a vállainkon nyugvó felelősségtől, hogy ne tudjuk őszintén élvezni egymás társaságát. Szentül hiszem, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeket csak mi tudunk egymásról, és hajlandóak lennénk a sírba is vinni ezt a tudást. Nem kellene, hogy meglepjen ez a dolog, mégis kellemes csalódásként realizálódik bennem, hogy hiába éltünk már évek óta a világ két különböző pontján, kicsit sem tartottam kevésbé a barátomnak Dant, mint előtte. - Kettőt tippelhetsz. - Ha őszinte akarok lenni, az még tizenhárom év múlva is fájó pont lenne az életemben, amiről felháborodva mesélek mindenkinek. Nem mintha bárkit érdekelne, hogy milyen sérelmeim vannak, amelyeket mások, vagy az élet okozott nekem, mindenesetre hálás lettem volna, ha egy olyan fontos dologról, mint a húgom költözködése időben szólnak nekem. Elvégre ilyen messze a szüleinktől én vagyok a sorban következő legidősebb és leginkább bevethető ember, aki gondoskodni tud róla. Hiába érzi magát már félig felnőttnek, azért nem szívesen hagyom magára - még annak ellenére sem, hogy sok esetben Aida tanácsát kell kérnem a tinédzser lányokkal és a viselkedésükkel kapcsolatban. - Neked hamarabb megbocsátom, hogy nem jeleztél. - Elvégre Dan nem is tartozik nekem elszámolással. Ettől függetlenül tanácsot ugyanolyan szívesen adok neki, mintha nem szimplán jó barátom lenne, hanem egyenesen a család tagja. - Ezt nem feltétlenül tudjuk meg, amíg nem próbáltad ki. - Mosoly játszik az ajkaimon, ahogyan kimondom ezeket a szavakat. Talán ha a hajam beszélni tudna, csak arról mesélne, hogy én valójában merényletet követtem el minden egyes szála ellen és nem szabadna engem vezető pozícióba engedni, de már egészen megszoktam az ezüstös szőke tincseket, hogy ne akarjak visszamenni olyan sötét színre egy ideig, mint amilyen Dan hajkoronája is. - Attól még igaz marad, hogy te is öregszel. - Még mielőtt bárki azt gondolná velem kapcsolatban, hogy az életkora alapján diszkriminálnék bárkit is, szeretném tisztázni hogy nekem aztán semmi bajom egyik korosztállyal sem. Egyszerűen csak kompenzálok a saját kevésbé tekintélyes kinézetem miatt. Mennyire vesznek komolyan egy ezüst hajú koreait egy tekintélyes, fekete hajúval szemben? - Még mindig jobb, mintha természetesen kopaszodnál. - Harmincon túl már csak ilyen elkeserítő témák léteznek a jövőnket illetően? Nem vagyunk már gyerekek, akik a jövőjüket tervezgetik, de még mindig szívesebben beszélnék családalapításról, mint kopaszodásról és egyéb a korosodással járó negatív hatásról. - Gondolod, hogy értek hozzá mit csinál a lila sampon... - Úgy nézek rá, mint aki maga sem gondolta teljesen komolyan, hogy válaszolni is fog rá. Elmentem valamiért a fodrászhoz, kaptam valami nagyon hasonlót, innentől kezdve nem volt okom a panaszra, mert egy ponton úgyis szőke lesz a hajam - már ha megmarad. - Az ő fodrászát már végképp nem tudom irányítani. A húgom szülői értekezleteire pedig maximum én járok mostantól. - Jegyzem meg mosolyogva. Hiába vannak bizonyos kérdésekben éles ellentétek apám és közöttem, attól még a mindennapokban jól kijövünk egymással, főleg ha üzletről van szó - és arról, hogy mi a jó a húgomnak. - Persze. Csak én érem el őket. - Annyira félvállról magyarázom a dolgot, hogy bele sem gondolok igazán abba, miért lett egyáltalán feltéve a kérdés. - Azt akarod, hogy Aida megutáljon, vagy hogy vízbe kerüljenek a virágaid? - Tettem fel a kérdést mosolyogva. Nem terveztem azzal fárasztani, hogy mikor lesz már neki is felesége, mert felesleges lett volna bárkinek is ajánlgatnom a házasság intézményét. - Szóval te még nem hallottál róla milyen volt az egyetem alatt. - Sejtelmes mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan visszagondoltam azokra a történetekre, amelyeket részben maga Aida, részben a családja osztott már meg velem az évek alatt. Ezer meg egy dolog van, amit csodálhatnék a nőben, akivel össze van kötve az életünk, és kifejezetten az lenne az egyik, amilyen egyetemista korában volt. - Igazad van. Még mindig jobb, mintha a kisfiam ebédje jönne vissza a pulóveremre. - Nem rugaszkodom el túlságosan a valóságtól, mivel történt már ilyen. De bárki, akinek gyereke van aláírja, hogy az ilyesmi szinte mindennaposnak is tekinthető és nem kell, hogy meglepjen egy szülőt. Dannak pedig még van hová fejlődnie ebben a témában. - Sosem tudtam eldönteni, hogy az a gyerekeknél az étel ízén múlik-e, vagy az illetőn, aki eteti őket. Semmit nem tudok garantálni, sajnálom. - Csak a végén fordítom úgy a fejemet, hogy Danra tudjak pillantani. Mindkettőnknek van tapasztalata a kisebb testvéreink miatt, ezért nem gondolom, hogy ne tudna bánni éppen az én fiammal. Mitchie a véleményem szerint egészen könnyű baba - a természetét illetően -, ezért nem hiszem, hogy túl nagy fejfájást okoz majd a férfinek. Talán először lesz némi szégyellősség benne, de kiheveri majd. - Még mindig? - Megrándult az egyik szemöldököm és egészen felfelé ívelt, miközben feltettem a kérdést. Nagyon sokáig én magam sem voltam biztos benne, hogy milyen leszek férjként, vagy apaként, és ha van is még hová fejlődni, de határozottan nem cserélném el egyik szerepet sem, akárki kérdezi. - Még biztosan nem ér haza egy ideig. Céges ügyek. - Valószínűleg nem kell túlmagyaráznom egy olyan embernek, aki maga is tudja milyen az üzleti világ, még ha nem is feltétlenül az Államokban tapasztalta azt meg. - Lehet, hogy köze volt a döntéshez annak is - halkan nevetek fel, miközben megvonom a vállaimat. - Sok itt a lehetőség, és jó a nyelvérzéke. Angolul és franciául is tud. - Ezt legalább olyan büszkén jelentettem ki, mintha minimum az én gyerekemről lenne szó. Hiába elég nagy a korkülönbség közöttünk, azért Natalie és én mégis csak testvérek vagyunk. Én pedig a bátyjaként érzem úgy, hogy nem tudok elég infót a saját tinédzser húgommal kapcsolatban. - Sejtettem, hogy a Neoyang van a dologban. Csak nem te fogod átvenni a tengeren túli divíziót? - Teljesen véletlenszerű tipp volt ez a részemről, habár nem lepett volna meg, ha valami olyasmi történik a cégükön belül, aminek az lesz a vége, hogy Dan a magas pozíciót teljes mértékben kimaxolja. - Engem fog, ha már bárkit is... - Mosolyogva ráztam meg a fejemet, hogy jelezzem felé, mennyire nem mondok igazat. Tény és való, hogy a feleségemmel való veszekedéseink alkalmával gyakran felmerül, hogy miért iszom annyit, de ismerem annyira a nőt, hogy tudjam ez nem fajulna fizikai erőszakig velem szemben. Ha mégis megtörténne, valószínűleg meg is érdemelném. - Gyere velem. - A fejemmel intettem a megfelelő irányba, amerre én magam gyakorlatilag meg is indultam. - Ez a része teljes mértékben Aidának köszönhető. - Plusz annak, hogy elég régóta élünk már itt ahhoz, hogy minden egyes helyiségnek meglegyen a funkciója és rá lehessen mondani a házra, hogy minden egyes szeglete be van lakva. Ezzel még csak nem is arra utalok, hogy túl kicsi lenne számunkra, hiszen rendelkezünk vendégszobával, ami az év többségében kihasználatlan, sőt. Kifejezetten szeretem az otthonunk méretét, mert talán épp ez teszi még barátságosabbá. - Igazán? Akkor nem vagytok messze. Ezer éve volt, hogy utoljára láttam az öcsédet. Hogyhogy együtt laktok? - Más számára talán nem lenne olyan meglepő, hogy két felnőtt férfi, akik ráadásul testvérek is egy lakásban élnek. Én viszont valószínűleg jobban ismerem a Seo családban uralkodó viszonyokat, hogy elhamarkodott megállapításokat tegyek. - Tényleg? - Kérdőn pillantottam Dan felé, majd elnevettem magamat, köszönhetően a szavainak. - Nem hiszem, hogy annyira zavarna, mint amikor megtudtam, hogy Taerinek barátja volt odahaza. - Oké, megértem hogy ki vagyok hagyva bizonyos dolgokból, mert nem lehet velem arról beszélni, hogy milyen páros telefontokjaik vannak együtt, vagy épp hová készülnek randizni. Viszont vannak bizonyos nagyvonalú részletek, amelyekről tudni akarok. Most, hogy a húgom velem egy városban van, azt hiszem ezt komolyabban be is tudom rajta hajtani. - Ráadásul.. Mindenféle sértő szándék nélkül, még mindig inkább az öcséd, mint az unokaöcséd. - Mi is voltunk egyszer annyi idősek, mint Dan unokaöccse és bár semmilyen alapom nincs arra, hogy elítéljem a szóban forgó fiatalembert, határozottan nem az a típus, akit a húgom megérdemel. - Ha tetszik valamelyik, válaszd ki nyugodtan. - A kezemmel a dolgozószobámban elhelyezett üvegek felé intettem, amelyek adtak számomra alapot a büszkeségre és hordozták magukban a hosszútávú alkoholizmust is eredményképp. Egyszer talán hallgatok majd a feleségemre és távoltól csodálom ezeket az üvegeket.
KEEP YOUR HANDS INSIDE OF MINE - And then when everything is over I hope to think of this as better times But if only you could see yourself in my eyes You'd see you shine, you shine I know you'd never leave me behind But I am lost this time. · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
You got me looking in the mirror for ghosts I can't believe I let you so close And now I I want to but I can't let you go Lost without your light I can't see myself anymore
"It's not about getting over it; it's about learning to live with it."
★ foglalkozás ★ :
innovációs igazgató
★ play by ★ :
Gong Myung
★ hozzászólások száma ★ :
80
★ :
Re: So let's runaway | Nate & Dan
Pént. Okt. 01, 2021 11:04 am
Tae Yang & Dan
Soha életemben nem gondoltam magam egy boomer fajtának, most mégis kicsit úgy éreztem magam, mintha öreg lennék a környezetemhez képest. Ezt minden bizonnyal azért gondolhattam így, mert bennem volt némi tartás, és hiába származom egy erőteljesen kapitalista országból, talán még pont az a korosztály lehetek ennek ellenére is, aki be tud kapcsolni egy discmant, meg alapvetően nem csak azért vásárolt lemezeket, mert azokhoz furcsa kis kártyákat adtak, mint otthon a mostani tinédzserek teszik ezt. Mindenesetre úgy érzem, hogy talán az én korosztályom lehet az, aki bár nem született bele a technika által uralt világba, de ennek ellenére otthonosan mozgunk benne. Úgy érzem, hogy pont ez az egészséges határ, ami miatt még kijelenthetem, hogy nekem lehetett volna gyerekkorom egy normális családban, hiszen a szüleim hajlandóak lettek volna egy labdát odadobni nekem ahelyett, hogy egy telefont a tenyerembe nyomnának, mint ahogy manapság teszik a gyerekekkel. Viszont sosem tartottam magam egy háborgó fajtának, aki mindig azzal jött volna, hogy régen bizony mindig minden jobb volt. Alapvetően, mivel elég pörgős személyiséggel áldottak meg az évek során, én magam is élvezni tudtam a világunk fejlődésének folyamatait. Gondolok itt példának okáért arra, hogy mennyire hamisan vagyunk azzal vádolva mi ázsiaiak, hogy geek életmódot folytatunk, aztán konkrétan manapság divat lett képregényeket gyűjteni akár itt, Amerikában is. Illetve szerintem az nem igazi férfi, aki képtelen bekapcsolni egy Play Stationt, vagy mondjuk azt állítja, hogy soha életében nem próbálta ki a LOL-t. Ettől függetlenül is tudom, hogy Amerika és Dél-Korea elég különböző életviteli tempóval rendelkezett, amit még nekem is fel kellett vennem. Viszont emiatt pont úgy éreztem magam, mint valami vénember, akinek nehezére esik alkalmazkodnia egy bizonyos környezethez. Emiatt bíztam benne, hogy ha találkozom majd a legkedvesebb barátommal, akkor lényegében ő ebben segítségemre lehet, mivel már évek óta az államokban él, és amúgy is jó lett volna már látni. Talán a katonaság óta nem volt szerencsénk találkozni. - Én is örülök neked – az arcomon őszinte volt a mosoly – Miért, ki érkezett még így? Az én bejelentkezésem fárasztó és hosszadalmas lett volna, egyszerűbb volt csak megjelenni. Főleg azért, mivel üzleti okok miatt vagyok jelenleg itt. Tényleg nem akartam belemenni abba, hogy apám miként akar felhasználni annak érdekében, hogy bekebelezze a Yang céget, és a Neoyang teljes mértékben Seo felhatalmazás alá kerüljön. Mindenesetre én nem állíthatom, hogy fegyvert forgatva akarnám megszerezni a céget, szimplán csak a munkámat végzem, amire felhatalmazást kaptam Daewontól. - Szerintem úgy néznék ki, mint valami idióta és ezt te is tudod – összevont szemöldökkel pillantottam rá, miközben beljebb léptem az ajtón – Pont ezért mondtad azt, amit. Arról nem is beszélve, hogy ha én magam meg fogok őszülni, annak sokkal inkább az lesz majd az oka, hogy a Yang gyerekek, és a céges ügyek, illetve az öcséim iránti izgalom visz majd a sírba. Mivel semmilyen reális utat nem láttam arra, hogy én majd a jövőben megházasodjak, viszont nem is gondolom, hogy olyan szerencsém lenne, mint Tae Yangnak volt annak idején. - Akkor a jövőben nem is fogok. Egyébként meg, amilyen szerencsém van, ki is hullana az egész – vagy minimum olyan szakemberhez mennék, aki leégetné a fejem. Egyik sem lett volna túl jó megoldás, ráadásul azt is hallottam, hogy kifejezetten fáj a szőkítés folyamata, ami egy újabb elrettentés volt számomra. Mivel megvoltam az eredeti hajszínemmel, még véletlenül sem akartam magamnak fájdalmat okozni azzal, hogy leszívják a hajam színét. Bőven elég lesz majd akkor elgondolkoznom azon, hogy melyik dobozt kellene lekapnom a polcról, amikor már tényleg szükségessé válik számomra a hajfestés, mint olyan. Mert egyébként szerintem abszolút az a típusú pasi vagyok, aki képes méltósággal megöregedni, viszont nem feltétlenül állnának annyire jól az ezüstös tincsek. - Szólhattál volna neki, hogy ne hagyja rajta annyi ideig a sampont, mert gondolom az fogta meg a haját – két diplomával már nem volt 200 IQ-s mutatvány kitalálni, hogy mitől kékül be valaki haja – Valld be, hogy élvezted azt, hogy szerencsétlen hülyét csinált magából, de azért gondolj arra, hogy a húgod szülői értekezletére is járnia kell. Én biztosan lebasznám az apámat, ha Min-t hasonlóval próbálná meg leégetni. Mivel a két öcsém közül ő volt az, aki most egy igen érzékeny generáció tagjaként nőtt fel – ráadásul Dél-Koreában – eléggé kivoltam azon a tényen, hogy még apám is csinálhat valamit, ami miatt akár megverhetik az idősebb és erősebb fiúk a suliban. Mivel szerettem a kistestvéremet, valószínűleg először apámat raknám a sarokba, ha ilyen történne, aztán puszta kézzel intéztem volna el a középiskolásokat, akik Min-t bántották. Éppen ezért jobb is, hogy a mi családunkban hasonló dolgok nem mennek, mivel egyáltalán nem fűlt a fogam ahhoz, hogy tinédzsereket verjek. - Tudod, hogy hol tartja a feleséged a vázákat? – egészen gyanús volt ez nekem. Mondjuk mi az öcsémmel egy cserepes növényt sem lennénk képesek gondozni, és mivel ketten, férfiak élünk együtt, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van vázánk. Egyébként nem disznóól az, ahol lakunk, viszont az is igaz, hogy nincsen tele minden felesleges dísztárgyakkal, mert egyikünket sem érdeklik az ilyenek túlságosan. Én pedig kifejezetten nem vagyok annak a híve, hogy felhalmozzam a lomot az otthonomban. Engedelmesen bújtattam a lábam a papucsba, aminek a viselete számomra nem volt teljesen ismeretlen, mivel otthon is elég gyakran viseltem. Nem mintha a padlófűtéssel lett volna gond, szimplán csak hozzá voltam szokva, hogy gyerekkoromtól fogva nem mászkáltam mezítláb, és ha egyszer, valami hülye ok folytán mégis családalapításra szánnám el magam, akkor szerintem csak úgy tudnám hitelesen megmagyarázni a gyerekemnek azt, hogy papucsot kell hordania, ha én magam is viselném azt. Egyelőre mondjuk ennek a gondolata is taszított, abban pedig egyáltalán nem hittem, hogy Braylen felvenné a lábbelit, ha rászólnék miatta. - Nekem lenne rá egy tippem – vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást – Egyébként már ne is haragudj, de soha életemben nem láttam a feleségedet rosszul viselkedni, veled ellentétben. Ha valaki, akkor mi ketten tökéletesen tisztában vagyunk egymás tinédzserkori hülyeségeivel, mivel mondhatni folyamatosan ott voltunk a másik seggében. Annak ellenére, hogy Tae Yang legalább másfél évvel idősebb nálam, én túl jó tanulónak bizonyultam a kortársaimhoz képest, és járhattam vele egy osztályba, így még a mellette levő padot is megkaptam a suliban. Nem állítom, hogy a gondolatait is kitalálom, de van egy közös múltunk, ami miatt nekem pedig voltak tippjeim azzal kapcsolatban, hogy kitől tanulhatja a rosszaságot a kisfia. - Otthon vagy, akkor nem teljesen mindegy? – az is lehet, hogy kettőnk közül én voltam egyedül olyan igénytelen, hogy bemelegítőben ültem otthon és kócosan, ha nem mentem sehova. Viszont némi komfortérzésre ilyenkor szükségem volt, meg minden bizonnyal rossz hatással lehet rám az unokaöcsém is, aki konkrétan divatcikket tud csinálni a legigénytelenebb öltözékből is, ha olyanja van. - Lehetőleg majd ne olyat válassz neki, amit rám köp, mert akkor kifizettem veled a ruháimat – nem állítottam, hogy ne értenék a gyerekekhez, mivel volt egy tizenöt éves öcsém, akire annak idején néha nekem is vigyáznom kellett tanulás mellett. Emellett pedig több ismerősöm gyerekét is volt már lehetőségem a kezemben tartani, szóval attól nem tartottam, hogy ne jönnék ki a gyerekekkel. Szóval nem állítom azt, hogy kijöttem volna a gyakorlatból, miután Bray és Jesie felnőttek. - Nem akarok házasodni, ezt te is tudod – legszívesebben homlokon pöcköltem volna, de mivel ő volt az idősebb, elengedtem az egészet. Lényegében egyáltalán nem tudtam magam családapaként elképzelni, és mivel abszolút nem volt előttem egy konkrét apa minta, nem is gondoltam azt, hogy jó szülő válhatna belőlem. Mindenesetre ezt egyelőre nem akartam ecsetelni neki, de támadt egy olyan gonosz ötletem, amit mindenképp meg akarok osztani vele majd egy kicsit később. - Mondjuk, ha sokáig lesz távol Aida, akkor később is elkezdhetjük – nyilván szem előtt kell tartanom, hogy a legjobb barátomnak már gyereke van, ami miatt egyszerűen nem csinálhat azt, amit akar. Akkor sem, ha ez kifejezetten elszomorító tény volt számomra, mivel én még javában élveztem a szabadságomat. - Ezt jó tudni – mosolyogva hallgattam, ahogyan mesél nekem – Elmenekült otthonról amiatt, hogy apátok haja kék lett, mi? Egyelőre nem kérdeztem rá arra, hogy mi változott a kislány életében, mert annyi gyerekkel találkoztam nap, mint nap egyes eseményeket – és Tae Ri általában nem volt közöttük – hogy én magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy mi van vele. Élt egyfajta emlék bennem arról, hogy idol gyakornok volt a lány, de mivel nem éreztem ezt teljesen biztosnak, egyelőre nem vontam le következtetéseket. - Munka miatt vagyok itt – jelentettem ki határozottan – Emiatt nem tudom, hogy meddig maradok, de a Neoyangnál dolgozok be most. Elég magas pozícióban. Abszolút nem flexből jegyeztem meg ezt, szimplán csak tudatni akartam vele, hogy akár évekig is a nyakára nőhetek. Mivel lényegében ez az első olyan munkahelyem, ahol komolyan helyt kell állnom, én magam is éreztem, hogy nem léphetek le hat hónap után. Tapasztalatot kell szereznem, mint aligazgató annak érdekében, hogy később komolyabb feladatokat is el tudjak majd látni és akár átvehessem a CEO helyét is. - Ha mást nem, egy kóstolót megejthetünk egyelőre. Nem akarom, hogy a feleséged elverjen, amikor hazaér – nem mintha mondjuk az erőviszonyok hasonlóak lennének, de azért én magam soha nem ütöttem volna vissza egy nőnek, főleg nem egy barátom feleségének. - Szép a ház. Meglepő, hogy mennyire látszik rajta az, hogy egy család él itt – a mi lakásunk leginkább egy bűnbarlangra hasonlított, de szerintem még otthonosnak volt mondható Braylen szobájához és a fekete falakhoz képest – Queensben béreljük a lakásunkat az öcsémmel. Jae-vel. Áthelyezték New Yorkba rezidensként. Szinte biztos voltam benne, hogy arról már beszéltünk, hogy a testvérem idegsebészként dolgozik, viszont ebben a pillanatban megvetettem a lábaim és összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. - Ha már téma szempontjából helyben vagyunk – éreztem, ahogyan a mosolyom szélesedni kell – Szerintem a kisebbik testvéremnek tetszik a kishúgod. Zavarna, ha az én véremmel randizna a tiéd?
And there's no one to blame but the drink in my wandering hands, forget what I said, it's not what I meant, and I can't take it back, I can't unpack the baggage you left, and I get the feeling that you'll never need me again· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Nem volt túl gyakori a részemről, hogy azon elmélkedtem volna, mennyire tett jót nekem Amerika, vagy hogy mennyiben változott meg az életem azért, mert teljesen más normáknak megfelelve, egy másik kontinensen alakítottam ki a saját életemet. Kétségtelen, hogy nem tudtam volna elképzelni az életemet Koreában, holott nem mondhatom el magamról, hogy különösebben szükségem lenne arra a fajta a szabadságra, ami itt mégis megadatott nekem. Ugyanakkor azt sem feltétlenül állíthatom, hogy Amerika ténylegesen annyi szabadsággal jár, mint amennyit a világ tulajdonít neki. Mindenhol vannak problémák, mindenhol vannak ellentétek és nincsen ez másként ebben az országban sem. Számomra mindig inkább az jelentette a legfőbb kérdést, hogy mennyire vagyunk képesek a szőnyeg alá seperni ezeket, van-e lehetősége az embereknek nyíltan beszélni egy problémáról és meghallgatásra kerülnek-e ezek. Nem állítom, hogy csak jót kaptam volna ettől az országtól, ugyanakkor egyáltalán nincs okom panaszkodni. Megvan mindenem, amire csak szükségem lehet, kezdve a feleségemtől, a kisfiunkon át a saját vállalkozásomig. Ha netán hiányozna a szülőhazám, itt is van lehetőségem bepótolni azokat az összejöveteleket, amelyekre sokkal sűrűbben kellene járnom, ha Koreában maradok. Talán az hiányzott a tinédzser koromban látogatott eseményekből, hogy most már nekem magamnak is sokkal komolyabban kellett őket vennem, mint amikor még inkább arról szólt, hogy mind találkoztunk a kortársainkkal és a barátaimmal együtt kibeszéltük a résztvevő csajokat, vagy megpróbáltunk olyan helyen inni, ahol a szülők nem veszik észre. Harminc közelében talán már nem fogunk akkora baromságokat csinálni, mint akkoriban, de attól még a viszontlátás öröme legalább akkora, mint régen. Ezt pedig valószínűleg az arcomról is le lehet olvasni. - De mennyire, hogy meg! Viszont kellemesen. - Túl rég volt, hogy utoljára láttuk egymást, ami miatt muszáj vagyok öleléssel köszönteni őt. Mindig is olyan közel álltunk egymáshoz, mintha testvérek lettünk volna, ezen oknál fogva pedig nem sok értelmét látom annak, hogy ne örüljek Dannak. - Manapság már senki nem veszi a fáradtságot, hogy szóljon nekem, hogy meg fog látogatni. - Persze arról ő nem tudhat, hogy a húgom is hasonló akció keretében tudatta velem, hogy a városban van, de talán ez is egyike lesz azon információknak, amit megosztok vele, ha lesz szíves beljebb fáradni. - Te magad is a harminc közelében vagy már, talán ismerkedned kellene ezzel a kinézettel a tükörben. - Legalább olyan szórakozottan mondom ezt neki, amennyire nem tudom jelenleg komolyan venni. Megértem, hogy miért az az első dolog, ami feltűnik mindenkinek, hogy befestettem a hajamat, de én magam már annyira megszoktam, hogy elkezdett kifejezetten tetszeni. - Ne akard tudni mennyi baj van vele. Jobban tetted, hogy nem próbálkoztál még ilyesmivel. - Nem igazán szoktam terjeszteni, hogy mit gondolok a hajlenövés és újrafestés macerájáról, de ha már valamilyen formában magamra is kell fordítanom időt rendszeresen, akkor azt inkább a fodrásznál teszem. Aida nem támogatná nagyon, ha havonta inni mennék a korombeliekkel, akikkel egy társaságba járunk. - Ő tanulta tőlem - felelem vigyorogva. Ha egy dolgot kellene említenem, amiben apámmal hasonlítunk egymásra, akkor határozottan nem azt mondanám, hogy a hajunk színe egyezik meg, habár ha az eredetit tekintjük alapnak, akkor nagyon is így van. De az ázsiai családokban ez valahogy nem túl változatos. - Kénytelen leszek megtartani téged. - Nem is feltétlenül tekintettem azt opciónak, hogy valaha lemondjak Seo Dan barátságáról, de olyan távolságban, mint amennyire mi is voltunk egymástól, egyszerűen csak nehezebb fenntartani az ilyesmit. - Most nincsen, de a virágoknak tudunk keresni egy vázát. - Nem mintha tudnám, hogy pontosan hol fogom megtalálni őket, de egy olyan sejtésem van, hogy a földszinten fogom megtalálni a keresett tárgyat. A többi helyiségben egyszerűen csak nem lenn értelme tartani őket. Jelzés értékkel veszek elő egy pár papucsot Dannak, ugyanis egy gyerek mellett nem szaladgálunk csak úgy utcai cipőben a házon belül, de mivel Aida figyel oda a házunkban uralkodó tisztaságra, egyébként sem játszanám el, hogy egy frissen felmosott lakásban járkálok csak úgy. Kivételesen én magam is papuccsal a lábamon közlekedtem jelenleg, ugyanis furán jött volna ki, ha mezítláb nyitok ajtót és nem épp Dan áll az ajtóban. Más esetben hajlamos vagyok rá, hogy elhagyjam valahol a lábbelit, teljesen véletlenül. Még jó, hogy nincs kutyánk. - Néha már így sem tudjuk kitől örökölte a rosszaságot, de örök hálám fog üldözni, ha még a jelenleginél is jobban kell majd aggódnunk a fiunkért. - Elnevetem magamat, majd finoman megrázom a fejemet. Szeretem azt hinni, hogy nem féljük túl Mitchie-t, de valószínűleg minden szülő csak azt szeretné, ha a gyereke egészséges és jókedvű lenne. - Szóval illik hozzám ez a szín és rögtön azt akarod, hogy úgy nézzek ki, mint egy szénaboglya? - Épp elég volt reggelente megreguláznom a tincseket, most majdhogynem kezdhettem elölről ezt a feladatot. - Attól függ, hogy mit kap. A sütőtökös dolgok nem a kedvencei, de azt kell, hogy mondjam teljesen megértem a gyereket. - Találnom kell valamilyen könyvet azzal kapcsolatban, hogy milyen különleges képességei vannak a gyerekeknek, aminek köszönhetően ezer közül is felismerik, hogy melyik mixben van adott étel, amit nem kedvelnek. Részemről állandóan lenyűgözött, hogy Mitchie képes erre. - A jövőre való tekintettel amúgy is meg kell tanulnod milyen érzés olyan helyeken is kajásnak lenni, ahol eddig sosem tapasztaltad. - Vigyorogva pillantok Danra, élve azzal a feltételezéssel, hogy egyszer majd ő is bemutatja nekem a saját családját és gyerekét - mert hogy lesznek neki ilyenek. - Ihatunk... - Lassan bólintottam, majd legalább olyan ütemben fordítottam körbe a fejemet. Nem azért, mert kerestem valamit a tekintetemmel, sokkal inkább mert épp gondolkodtam. - Engem egyáltalán nem zavarna, Aida pedig régen látott már. - Nem vennék rá mérget, de határozott időpontként maga az esküvőnk él bennem. - Mindjárt lehozom Mitchie-t, hogy megismerkedjetek. - Jegyzem meg mosolyogva, miközben a konyhában kinyitogatok néhány szekrényt, majd megtalálom végül az egyikben a vázákat, hogy vízbe tudjam helyezni az Aidának szánt virágokat. - Nem is tudom hol kezdjem. Képzeld, a húgom is a városban van. Úgy döntött itt fejezi be a középiskolát és valószínűleg az egyetemet is itt fogja elkezdeni. - Én pedig nagyon büszke vagyok rá emiatt. - De gondolom neked is van mit mesélned. Legfőképp, hogy mi az oka, hogy végre itt látlak. És meddig maradsz? - Helyet foglalok az egyik fotelben, amelyben viszonylag előre dőlve a térdeimre támasztom a könyökeimet, úgy nézek Danra. Azért sem helyezkedem el kényelmesen, mert ha ténylegesen inni akarunk, még mindkettőnknek fel kell állnia. - A környéken nekem van a legjobb whiskey gyűjteményem, viszont ha választani szeretnél belőle, velem kell jönnöd, mert a dolgozószobámban tartjuk a gyerek miatt. - A vállam fölött a megfelelő irányba intek. - Amúgy hogy tetszik a ház? - Én személy szerint kifejezetten büszke vagyok rá, még ha akadnak is néha olyan jött-ment ötleteim, hogy változtatnunk kellene valamin. - Te hol laksz most?
KEEP YOUR HANDS INSIDE OF MINE - And then when everything is over I hope to think of this as better times But if only you could see yourself in my eyes You'd see you shine, you shine I know you'd never leave me behind But I am lost this time. · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
You got me looking in the mirror for ghosts I can't believe I let you so close And now I I want to but I can't let you go Lost without your light I can't see myself anymore
"It's not about getting over it; it's about learning to live with it."
★ foglalkozás ★ :
innovációs igazgató
★ play by ★ :
Gong Myung
★ hozzászólások száma ★ :
80
★ :
Re: So let's runaway | Nate & Dan
Vas. Feb. 07, 2021 4:45 pm
Tae Yang & Dan
Én magam bármennyire is hihetetlen, egészen bizonytalannak éreztem magamat az Államokban. Sosem éltem külföldön huzamosabb ideig, ráadásul az életem most felér egy maffiaharccal akár, ugyanis úgy lesi mindenki azt, hogy mikor fogok majd hibázni, hogy attól egyenesen üldözési mániám lesz. Annyi szerencsém van, hogy otthon is dolgoztam már apa cégénél, és néhány olyan tanácsot kaptam is tőle, amikkel itt határozottan túl tudok élni. Nem állítom azt, hogy közel állnánk egymáshoz, mivel én is csak a végterméke vagyok, aminek idővel tökéletesen kell működnie, de ennek ellenére is úgy éreztem, hogy az irányítás mintha mégis az én kezemben lenne a saját életem felett. Éppen ezért is éreztem már rég szükségét annak, hogy átmehessek a legjobb barátomhoz, akinek egykor az esküvői tanúja is voltam. Hiába töltöttünk együtt sok időt már gyermekként, és később egyetemistaként is, nem mindig volt lehetőségünk egymással találkozni sajnos. Ő hamar megházasodott és elhagyta Szöult, én pedig éltem tovább a saját életemet, ami leginkább agglegénykedésből állt és mértéktelen alkoholfogyasztásból. Viszont miután mind a két olyan barátom lelépett, akik valamennyire számítottak volna nekem, hát… Nem nagyon maradt választásom, vissza kellett vennem és meglapulni. Viszont most mind a hárman ismét egy városban tartózkodunk, ez pedig egészen érdekes szituációkat hordozhat magában. Mivel Tae Yangnak nem igazán voltam még az otthonában, egészen kíváncsi voltam arra, hogy pontosan milyen környezetben élhet most. Én is ismerem a házassági szerződésének pontjait, mert annak idején együtt olvastuk át annak érdekében, hogy tényleg biztosak legyünk mindenben. Ehhez leginkább én ragaszkodtam főleg azok után, ami Ingriddel történt. Szerettem volna tudni azt, hogy a legjobb barátom pontosan milyen ördögnek adja el a lelkét, ha már nem lehettem mellette itt. Kívülről amúgy kifejezetten otthonos és takaros volt a házuk, ami egyáltalán nem emlékeztetett engem azokra a luxuspalotákra, amikben ő vagy én felnőttünk. Épphogy csak akkorának tűnt a házuk, amit rendesen be tudnak lakni és elég egy család számára. És bár a környék határozottan jónak tűnt, ennek ellenére sem éreztem azt, hogy a Na család háza lenne a legnagyobb és a leginkább kiemelkedő. Érdekes, hogy mi már egy olyan generáció voltunk, akik nem feltétlenül akartak a pénzükkel flexelni ezért beértük annyival, hogy egy határozottan drága környéken béreltünk, vagy éppenséggel vettünk egy házat, amit be tudtunk lakni a magunk minimalista stílusával. Legalábbis nem tudtam volna elképzelni azt, hogy bent a házban dollármilliókat érő csillárok lógnának a plafonról. Képtelen voltam letörölni az arcomra kiülő vigyort, meg lényegében nem is állt szándékomban ilyesmit tenni. Olyan régen volt már szerencsém az egykori legjobb barátomhoz, hogy pont nem ez lesz az a pillanat, amikor megpróbálom elrejteni előle azt, hogy mennyire örülök neki. Meg amúgy, ha jobban belegondolok, nem is akartam ilyenekkel szórakozni. A mi kapcsolatunk mindig elég őszinte volt, így egyáltalán nem esett nehezemre úgy mosolyogni rá, mintha a bátyámat üdvözölném a személyében. - Meglepődtél, mi? – ahogy megölelt, a fejemet kicsit oldalra biccentettem, emiatt pedig összeért az arcunk. Alapvetően kézfogás párti voltam, de most a hátlapogatás mellé úgy éreztem, hogy megérdemel egy szorosabb ölelést is. Mégiscsak együtt nőttünk fel, ennek hála pedig én lettem az esküvőjén a tanúja is. Szerintem nála jobb barátot nem is kívánhattam volna magamnak. - Nem lesz vele baj, legalább méltósággal akarsz megöregedni – finoman borzoltam össze a korábban említett ezüstös tincseket – Az öcséim is kipróbálták már ezt a hajfestés dolgot, de én inkább elengedtem. Kacsintással nem próbálkoztam meg, mert sosem voltam túl jó benne, pedig úgy lett volna igazi a férfi irányába intézett „flörtölésem”, ha valami hasonlóval meg tudom koronázni a mondandómat. Kettőnk közül azt hiszem mindig én voltam a komolytalanabb, de neki sem kellett a szomszédba mennie azért, ha valami hülyeséget hozott össze. Éppen ezért is lepett meg annyira, hogy az ambiciózus Aidát választotta végül. Viszont afelől kétségem sem volt, hogy talán jó hatással lehet rá ez a házasság, mert így vagy úgy, de első blikkre egészségesnek és boldognak tűnt… Meg hát van egy fia, mi lehetne nagyobb bizonyítéka annak, hogy minden rendben van velük, mint Mitchell létezése? - Ezt a tippet apádtól tanultad? – elég határozottan ugrattam csak a kérdésemmel – Mert ez megmagyarázza, hogy miért láttam kék hajjal rohanni az öreget a legutóbb. Mondjuk annak minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy rossz hamvasító sampont szerzett magának, emiatt pedig igyekezett mindenki normálisan viselkedni körülötte. Én sem szívesen húznám ki nála a gyufát, mert az olyan kedves emberek, mint Tae Yang apja, lényegében hát… Dühösen a legijesztőbbek azt hiszem. Nekem mondjuk mindig kínosan figyelnem kellett a modoromra, ami már egészen berögzött dolog volt, de ennek ellenére is magam mögött tudtam hagyni ezeket a formaságokat, ha arra volt szükség. - Direkt a kedvenceidet válogattam össze – egy kacsintást megejtettem felé, aztán ahogy beljebb léptem a lakásba, rögtön körbenéztem, hogy megtekinthessem egyrészt a barátom otthonát, másrészt pedig a feleségét kerestem a tekintetemmel – Aida itthon van? Nem szeretnék egy csokornyi rohadt gazt átadni neki. Ezzel pedig nem az általam válogatott szép virágcsokrot akartam illetni, sokkal inkább az volt a dologban, hogy rosszul érintett volna az, ha nem látja őket rendesen. Emlékeztetnem kell magam minden alkalommal, hogy a vágott virágok helyett inkább cserepessel kellene megajándékoznom az ismerőseimet. - Tök jó, hogy én nem akarok családot, ellenben a te fiadnak lehetek a nagybátyja és megtaníthatom majd hogyan rosszalkodjon – az ujjaim akaratlanul is ismét a fiú tincsei közé csúsztak – De csak azért mert illik hozzád ez a szín, és nem akarom, hogy a szívás miatt megkopaszodj. Szóval akár meg is köszönheted nekem. Finoman legyintettem meg a füle mögött, aztán újra szemügyre vettem a lakást, amikor már kicsit beljebb kerültem. Határozottan látszott, hogy egy nővel lakik együtt, egyáltalán nem volt férfiasnak nevezhető a hely, sokkal inkább tűnt családiasnak. Én saját magamat egyáltalán nem láttam még így, viszont Tae Yangnak utólag belegondolva is jól áll a házas élet. Megérdemelte azt Ingrid után, hogy törődjenek vele. - És mennyire szeret köpködni? – ez egy nagyon fontos volt számomra – Lehet, hogy a végén rám kell majd teríteni valami, hogy ne legyek tiszta kajamaradékos. Nem mintha gondot jelentene valamit lenyúlni Yang szekrényéből. Tekintve, hogy hasonlóan izmosak és magasak vagyunk, arról meg már nem is beszélek inkább, hogy amikor túl sokat sikerült innom, akkor még az apja is kölcsönadott pár cuccot. - Te nem akarsz inni? – feltettem azért a kérdést, holott tudtam rá a választ – Akár itt is hagyhatom a kocsit és hívok taxit. Majd holnap átugrok érte, ha nem zavar titeket. Nyilván azért vendégségben voltam, így nem beszélhetek úgy, mintha tényleg otthon lennék. Hiába voltunk már amióta ismerjük egymást legjobb barátok, azért mindennek van határa. - Mesélj valamit, amiről lemaradtam, biztos sok ilyen van – kényelmesen helyet foglaltam a kanapén, közben pedig igyekeztem megkeresni őt a tekintetemmel. Jó lett volna, ha ezt a találkozót meg tudjuk ünnepelni tényleg úgy, hogy koccintunk egyet.
And there's no one to blame but the drink in my wandering hands, forget what I said, it's not what I meant, and I can't take it back, I can't unpack the baggage you left, and I get the feeling that you'll never need me again· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Jellemző rám, hogy azt szorgalmazom a feleségem számára, hogy maradjon csak itthon és élvezze a vagyonunk nyújtotta kényelmet, amelyet alapvetően annak ellenére is sikerült kialakítanunk magunknak a Queens-i házunkban, hogy nem szórjuk jobb-balra a pénzt olyan felesleges dolgokra, amiket jellemzően csak felkapnak, mindenki akarja magának, de nem rendelkeznek különösebb funkcióval. Ezzel szemben én magam soha nem agyalok azon, hogy kihasználjam az igazgatói mivoltomat a cégnél és lopjak magamnak egy-két napot a semmittevésre. Sőt, határozottan úgy gondolom, hogy ha én nem vagyok a cégnél, akkor minden lelassul és ha nem dolgozom, akkor minden esélyt megadok arra, hogy valami elromoljon és olyan problémát okozzon, ami a cég és a RisingSun által támogatott vállalkozások jövőjébe is kerülhet. Ez persze kifejezetten nagy túlzás, mivel nem én vagyok az egyetlen igazgató és épp emiatt lehetséges, hogy akkor is sínen legyen minden, ha én épp nem vagyok az irodában, vagy egyenesen elérhető sem. A mai - önkéntes - szabadságom csak és kizárólag annak köszönhető, hogy Aidának halaszthatatlan dolga akadt házon kívül a saját cége miatt, én pedig bevállaltam magamnak a feladatot, hogy legalább erre az egy napra kipróbálom milyen csak apukának lenni. Ami tulajdonképpen csak egy újabb lódítás, mert meghagytam az irodában mindenkinek, hogy ha szükség van rám keressenek bármikor telefonon és az e-mailjeimre is ránéztem már párszor a nap folyamán. Ráadásul ha akarnám sem tudnám szimplán semmittevésre fecsérelni azt az időt amit itthon töltök - nem mintha a tény, hogy a kisfiammal lehetek, ne lenne nekem elég -, mivel beszerveztem egy találkozót egy szakemberrel, akinek a feladata az, hogy ellenőrizze a fűtési rendszert és kijelöljünk egy időpontot a termosztát cserére, ami szükséges ahhoz az "okos" rendszerhez, ami a ház energetikai adottságait és a kis családunk fűtési szokásai figyelembe véve alakítja a hőmérsékletet az őszi és téli időszakban... Nos, néha talán elragadnak azok a dolgok, amelyeket a munkámnak hála ismerek meg. A szakemberrel való találkozó azonban legalább olyan gyorsan megtörtént, mint amennyi idő volt megszervezni, így ráértem arra, hogy a mai napon másodjára is leüljek a laptopom mellé és átfussam a beérkező e-maileket - szigorúan amíg Mitchie alszik, hiszen olyan kicsi még, hogy szüksége van az állandó felügyeletre és ha már itthon vagyok egyébként sem szeretnék kihagyni vele egy percet sem. Gyakorlatilag ebben zavart meg a csengő hangja, ami valamelyest meglepő volt számomra, ugyanis nem számítottam sem vendégre, sem arra, hogy mondjuk esetlegesen Aida itthon hagyta volna a kulcsait és most nem tudna bejutni. Félretettem a laptopot és hosszú léptekkel szeltem át az étkezőasztal és bejárati ajtó közötti távolságot - ugyanis előbbi mellett alakítottam ki magamnak az ideiglenes home office-om a gépemmel és a babamonitorral. Érdeklődő pillantásom rögtön kellemes csalódássá alakul át amikor kinyitom az ajtót, ránézek a vendégre és fel is fogom, hogy pontosan ki áll előttem. - Seo Dan! - meglepett nevetés tör ki belőlem, s máris közelebb lépek hozzá, hogy megölelhessem és meg is lapogathassam a hátát, amit Isten tudja már mikor tettem meg utoljára, lévén hogy nem is emlékszem mikor találkoztunk utoljára személyesen - ráadásul nem formális kereteken belül, hanem csak úgy, puszta kedvtelésből. - Á, jobb elébe menni a problémának, kipróbáltam hogy fog állni ha valóban megőszülök a lurkó miatt. - Magyarázatom könnyed hangnemben teszem, habár megfordul a fejemben, hogy ugyanilyen alapon akár a házasságot is emlegethetnénk, mint az "őszülésem" okát, hiszen kettőnk közül Dan az, akinek lenne arra magyarázata, hogy miért nem teszi meg ő is és húz gyűrűt valakinek az ujjára. Talán az ő házassága sikeresebb és boldog lenne, aminek tudnék örülni. - Az én szakmámban fontos, hogy fiatalos maradjon az ember, gondoltam ezzel rásegítek, azt senki nem mondta hogy inkább vén rókának fognak nézni - jegyzem meg vigyorogva, miközben finoman beletúrok a szőkés-ezüst tincsekbe, de csak annyira, hogy tükör nélkül is igyekezzem megigazgatni őket. Még néhány lépést hátrálok befelé és elkapom az ajtó szélét, a szabad kezemmel pedig befelé intek. - Gyere csak be! Ne álldogálj kint. - Kérésem határozott, az arcomon pedig ugyanaz a vendégszeretet olvasható, amit igyekszem szavakba is önteni, hiszen Dan olyasvalaki, akit bármikor szívesen látnék a házamban. - Igazán nagylelkű tőled - jegyzem meg egy vigyorral az arcomon, majd meg is rázom a fejemet. Ha nem változott volna rengeteget az életem mióta utoljára láttuk egymást, ugyanúgy érezném magam, mint amikor Dannal még csak tinédzserek voltunk otthon, Koreában. - Alszik még, de hamarosan fel kellene kelnie, mert ennie kell. - A bólintások a magyarázatom közben még néhányszor megismétlődnek, részben amiatt is, hogy az órámra pillantok és az időt látva tulajdonképpen igazolom a saját szavaimat; Mitchie számára hamarosan evés idő van, így Dannak is lesz lehetősége megismerni őt. - Ha gondolod tehetsz a tökmagra jó benyomást azzal, hogy adsz neki pár falatot. Jellemzően mindenkit értékel, aki enni ad neki, vagy a hajadba keni, de csak ha nem viselkedsz - magyarázom tovább jókedvűen. - Gyere beljebb és érezd otthon magad. Gondolom vezetsz, szóval nem innál semmi értelmeset... - Vagy mondhatni férfiasat. Az ötlet persze már csak azért sem túl szerencsés, mert nem hiszem, hogy Aida annyira örülne neki, ha arra érne haza, hogy két felnőtt férfi egy baba mellett alkoholizál.
KEEP YOUR HANDS INSIDE OF MINE - And then when everything is over I hope to think of this as better times But if only you could see yourself in my eyes You'd see you shine, you shine I know you'd never leave me behind But I am lost this time. · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
You got me looking in the mirror for ghosts I can't believe I let you so close And now I I want to but I can't let you go Lost without your light I can't see myself anymore
"It's not about getting over it; it's about learning to live with it."
★ foglalkozás ★ :
innovációs igazgató
★ play by ★ :
Gong Myung
★ hozzászólások száma ★ :
80
★ :
So let's runaway | Nate & Dan
Vas. Okt. 18, 2020 12:48 pm
Tae Yang & Dan
- Este jövök majd, jó? Átugrom Tae Yangékhoz – magam sem tudom pontosan, hogy miért jegyeztem ezt meg az öcsémnek, aki minden bizonnyal nem a gyámom, és valószínűleg a legkevésbé sem érdekli az, hogy én mit tervezek csinálni a szabadidőmben. Mivel általában, ha mind a ketten otthon voltunk, csak kínosan hallgattunk egymás mellett, lényegében teljesen mindegy volt az, hogy itt töltöm-e az időmet és az időjárásról társalgunk, vagy pedig meglátogatom az egyik barátomat, akivel már nagyon régóta nem volt szerencsém találkozni. Ha valaki, akkor én határozottan helytelenítettem Tae Yang és Aida esküvőjét, ugyanakkor született egy babájuk... Tehát csak nem lehet annyira brutálisan vészes a helyzet közöttük... Legalábbis én ezt mertem remélni. Kétlem, hogy a legjobb barátom gyereket vállalt volna akkor, ha tényleg szörnyű házasságban élne, ugyanakkor voltak bizonyos fenntartásaim. Mindenesetre én magam is tudtam, hogy egyszerűen muszáj megnéznem Mitchellt, magamnak, a képeken, amiket Nate küldött nekem, kifejezetten bájos kisfiúnak tűnt. Már a héten szakítottam időt arra, hogy bevásároljak: Aidának vettem egy csokor virágot, Yang számára előkerítettem egy Bourbon whiskyt, a legkisebb fiúnak pedig kiválasztottam egy plüssállatot. A volt osztálytársaim, akiknek már gyereke van, mind azt mondták, hogy hiába aranyosak a kis zoknik, nem túl hasznosak a babák számára. Lényegében gondolom Mitchie is mindig a kis rugdalózóit viseli, tehát nem akartam valami felesleges dolgot odavinni nekik, inkább választottam olyan ajándékot, aminek a baba is örülni tud. - Rendben – Jae nem tűnt túl érdeklődőnek, miközben kivette a hűtőből a tegnap rendelt kajamaradékot, én pedig csak egyszerűen bólintottam és amikor elmentem mellette, finoman összeborzoltam kicsit a tincseit. Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni neki, mégis elmosolyodtam, amikor felhorkant, és inkább sietősre vettem, hogy időben le tudjak lépni. Biztos voltam benne, hogy megvannak a maga gondolatai a jelenlegi helyzetünkről, de egyelőre nem akartam forszírozni neki azt, hogy szeretnék lehetőség szerint több időt együtt tölteni vele. Bedobtam az anyósra Mitchell ajándékát meg a többi cuccot, aztán megindultam a címük felé. Egyszer kitaláltam, hogy levelet fogok küldeni neki a katonaságból, így lényegében nem volt nehéz eljutnom oda, ráadásul ők is Queensben laktak. Ha jól számolom, annyira nem is messze Braylenéktől. Gondolok itt arra, hogy legalább a környék ugyanaz, de a barátom jóval lejjebb költözött a villanegyedtől. Hiába voltak tehetősek – és ez amúgy sütött is az otthonuktól – ettől függetlenül is én inkább neveztem volna az otthonukat kívülről takarosnak, mint hivalkodónak. Nem volt olyan nagy, mint a Yang palota, ellenben szépen voltak nyírva a bokrok és a fű is és egyfajta kellemes érzés árasztott el, amikor kiszálltam a kocsiból. Biztos jó lehet nekik ebben a házban élni. A mi lakásunk is otthonos volt, azonban elég egyértelművé vált az, hogy itt él egy nő is. Már ami a halvány függönyöket illette. Nem hiszem, hogy Nate veszekedni merne Aidával a berendezésen. Kissé izgatottnak éreztem magam amikor becsengettem. Ez volt az első olyan találkozó New Yorkban, amit ténylegesen nagyon vártam, meg amivel kapcsolatban elvárásaim sem akadtak. Pontosan tudtam, hogy hiába telt el egy csomó idő, a legjobb barátom az a régi maradt és nem fog olyan árgus szemekkel hibákat keresni bennem, mint bárki más. Mert az, hogy nem mutatok ki dolgokat még nem egyenlő azzal, hogy nem is tűnnek fel egyes szituációk. Eléggé látom az elutasítást Braylen szemében, nem beszélve mondjuk az öcsémről, és akkor még nem mentünk bele abba, hogy mennyien várnak arra, hogy egyszerűen csak hibázzak a munkámban, alkalmatlannak nyilváníthassanak és hazaküldjenek. Amint lassan kinyílt az ajtó, én az arcomra költöztettem egy mosolyt – az udvariasat, mert nem tudtam, hogy ki fog megjelenni előttem – viszont ez szélesedett amint megpillantottam a férfit. - Te aztán hamar elkezdtél őszülni – nem bírtam visszatartani a nevetésem amikor megláttam, hogy pontosan miben változott meg a külseje – Ennyire nehéz lenne a gyereknevelés? Mert ez esetben soha nem házasodom meg. Egyelőre nem léptem beljebb, csak kitártam felé a karjaimat, hogy megölelhessem, ha ő jön hozzám közelebb. Ez a mi korunkban már teljesen normálisnak számított, meg amúgy is régen nem találkoztunk már, így indokoltnak is éreztem. - Természetesen te kapod majd a virágot – jelentettem ki határozottan – Mitchie még alszik? Szeretnék megismerkedni vele. Kifejezetten gyerekpárti voltam világ életemben, viszont sajátot sosem szerettem volna. Mindig más döntött az én életemről, így lényegében talán érthető, hogy miért nem akarom feladni a szabadságom. Hiába éltem ki magam tizenéves koromban, ennek ellenére sem érzem azt, hogy elég lett volna mindaz nekem. Én még nem állnék készen arra, hogy ilyen szép helyen alapítsak egy szép családot.
And there's no one to blame but the drink in my wandering hands, forget what I said, it's not what I meant, and I can't take it back, I can't unpack the baggage you left, and I get the feeling that you'll never need me again· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Kezdőlap
| 
