Ethan & Red

○A○Good○Song○Never○Dies○

Belépve megragad a falak kopottas képe, ami illik a hely hangulatához: semmi fényűzés vagy apró, finom részletek amik elterelik a figyelmet, helyette a bár nyers erőt sugárzó képe beszél egy teljesen más nyelvet… de mielőtt még lenne időm elveszni ezekben a jellegzetességekben, az egyik sarokból érkező kapálózás magára tereli a figyelmem. Hiszen nekem is szánták, így egy kelletlen sóhajjal, de ahhoz az asztalhoz vezetnek a lépteim. Kicsit korán van még igazából, nekem nagyon, mások talán azt mondanák, hogy pont időben estem be ahhoz, hogy illően korán legyen. Legutóbb várni kellett rám, ettől pedig nem voltak elragadtatva. Mégis itt vagyok ma is, hiszen kibeszéltem magam a helyzetből, de egy, a pult mögül érkező tekintet a tudtomra adja már ilyen hamar is, hogy a legutóbbi lépésem nem lett teljesen elfelejtve. Olyan ártatlan mosolyt küldök felé ami csak kitelik egy rejtett bazdmeg mögül, bár még ez sem csillapítja a kedélyeket, azért a semminél talán mégis több. Egyelőre ennyi megbánás fér ki belőlem, végül is, nem is az én hibám volt a késés…. Ash mégis úgy vág oldalba, mintha a bocsánatkérés az én felelősségem lenne. De ezt a kört már határozottan lejátszottuk, ezért is lehettünk itt ma is. Nem volt kellemes a mentegetőzés, akárcsak a mostani műmosoly sem, de kellett a munka. Amikor játszani kezdünk úgyis eltávolodik majd minden ilyen kellemetlen emlék… csakhogy addig még van pár kínosan hosszú perc, ezért is markolom olyan görcsösen a gitártokot ahelyett, hogy elengedném és nyugodtan ülnék a helyemen. Ez a korán érkezés mégis rosszabb, mint gondoltam, a lábam türelmetlenül mozogni kezd, s bár szavakkal nem fejezem ki, az Ashre meredő tekintetem minden szépet elmond amit a várakozásról gondolok. Alhattam volna még úgy öt percet, ha gyorsabban gyalogolok akkor akár tízet is, ami azért már elég sok. De sajnos túl rég óta ismer ahhoz, hogy meghassa a néma háború amit lerendezek vele az asztal túloldaláról, ennél többet meg nem engedhetek meg magamnak. A legrosszabb, hogy tudom, ő sem engedné. Amint megpróbálnám kifejezni a nemtetszésem ő megállítana mielőtt még "elfajulna". Szólásszabadság van, vagy nem? Nos, nem, egyes emberek nagyon nehezen viselik a kritikát. Főleg ha az övék a hely. Az ők szabályaik szerint kellene játszani, valahol tudom én is, mégis nehéz elfogadni. De mégis az ajkamba harapva néma maradok még két teljes percig, amikor pedig mégis megszólalok, akkor is csak azért, hogy vegyek valamit inni. Vizet. Vizet veszek.
Amikor végre eljön a mi időnk, még mindig merev léptekkel indulok el, de amint elkezdődik a zene gyorsan kicserélődök. Pont ez kellett, valami ami eltereli a gondolataim minden más idegesítő dologról ezen a helyen. A korábbi percekhez képest ez az idő szinte azonnal elmúlik, úgy tűnt csak most kezdtük, és máris a végénél jártunk, de mára ennyi volt belőlünk… hivatalosan. Nem hivatalosan ugyan is valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy maradjunk még, úgyis lesz még fellépő utánunk is. Az eredmény pedig szinte kiszámítható volt, a következő srác még el sem ért a fellépése végéig és már csak ketten ültünk az asztalunknál, rajtam kívül Ash volt az egyetlen aki nem lépett még le ilyen vagy olyan okkal... viszont a pillantásokból ítélve, amit a pult felé küld az egyik vendégnek, csak percek kérdése, hogy lépjen ő is.

Red & Ethan |

Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes

Lassan már visszajáró vendég vagyok, a szó szoros és átvitt értelmében is. Már harmadik alkalommal lépek színpadra, de megesik, hogy betérek ide egy-egy italra. Szeretek itt lenni és szeretnek itt látni, így semmi sem akadályozza meg egyik tevékenységem sem.
Kivételesen jóval előbb érkezem, mint az indokolt lenne, hiszen szóltak, hogy ma nem én leszek az egyetlen fellépő. Kíváncsi vagyok, hogy ki a konkurencia, így kérek egy mentes vizet (mert fellépés előtt ugye nem iszunk) és a pulthoz telepedve várok türelemmel, hogy feltűnjön a színpadon a banda. Mert a hangszerek számából, én a zseni, megállapítom, hogy itt bizony nem egy ember szórakoztatja majd a jónépet. Egy este és két ilyen szélsőség. A szervezők vagyok nagyon átgondolták ezt az egészet, vagy egyáltalán nem. Mindenesetre kifejezetten tetszik, amit a srácok csinálnak, így elhatározom magamban, hogyha én is lejöttem a színpadról, mindenképp megkeresem őket, hogy gratuláljak.
Ezúttal még a saját határaimat is feszegetem, mert a megszokottal ellentétesen nem zongorán kísérem magam. Úgy érzem, elég sokat fejlődtem ahhoz a gitározásban, hogy egy ilyen kisebb fellépést bevállalhassak vele. Néha ki kell lépnem a saját komfortzónámból, hogy fejlődni tudja, mert ha mindig ugyanazt és ugyanazt csinálnám az emberek egyrészt megunnának, másrészt én sem érezném azt, hogy haladok egyről a kettőre. Márpedig ez -különösen egy művésznek - úgy gondolom nagyon fontos. Idegesebb vagyok, mint mailyen lenni szoktam, de ahogy leülök a kikészített székre és ölembe veszem hangszerem hamar megnyugszom és mintha minden nap ezt csinálnám magabiztosan pengetem meg az első hangokat. Ma estére feldolgozásokkal készültem, egyrészt ezekkel jobban tud azonosulni ilyenkor már a közönség, másrészt a saját dalaimat minden esetben zongorára írom és furcsa érzés lenne áttranszponálni őket gitárra. Valahogy nem érezném helyénvalónak, tőlem idegen és nem megszokott lenne és ezek a negatív érzelmek bizony az előadás alatt is kiütköznének. Az pedig, ha a közönség látja az előadón, hogy nem szereti amit csinál szinte minden esetben garantáltan sikertelenséget eredményez. Én pedig mondhatnám, hogy mindez nem érdekel, mert a legfontosabb az, hogy magamnak játsszam, de ez nem lenne igaz. Ha kiülök az emberek elé, akkor igen is az a legfontosabb, hogy a szívükbe lopjam magam és közvetítsem azt az üzenetet, amit közvetíteni szeretnék.
A színpadon töltött percek hamar elröppennek, eljátszom az utolsó ráadás dalt, majd végleg eltűnök a sötétben. Gitáromat a tokjába helyezem, majd vállamra csapva a hangszert visszaindulok az asztalok közé. Tekintetemmel az előttem játszó srácokat keresem, és arcomra széles mosoly kúszik, amint meglátom őket az egyik asztalnál. Ebben bíztam, hogy nem tűnnek el, mire én is végzem.
- Csáó! Leülhetek? - biccentek az egyik szabadon maradt szék felé. Amennyiben engedélyt kapok a szék elfoglalására leteszem a fenekem, míg a hangszeremet magam mellé, az asztalnak támasztom. Itt legalább nem lesz útban senkinek és biztonságban tudhatom.

Ethan & Red

○A○Good○Song○Never○Dies○

Hagyom magam elveszni a dallamban, a gondolataim lassan kiürülnek, hogy a majdnem-késésem és a korábbi kellemetlenség kéretlen emlékei helyét valami teljesen más vegye át, valami ami egyszerre nyugtat meg és hoz lázba. Ismeretlenként állni ennyi ember előtt biztosan nem olyan érzés, mint egy igazi színpadon fellépni, de megosztani a zenénket másokkal sokkal jobb, mintha csak magunkban gyakorolnánk. Valahol talán pont ez a lényege az egésznek, alkotni valamit amit megoszthatsz másokkal, átadni nekik és figyelni, hogy mit vált ki belőlük… bár most nem saját számokkal álltunk elő.
Akkor térek újra magamhoz, miután már elhallgatott a zene, a gitár húrjai az utolsókat rezdülték, mielőtt még abbamaradt volna, nemsokára a teret ismét csak beszélgetésfoszlányok és halkan koccanó üvegek hangja töltötte ki, amiközben visszasétáltunk a helyünkre. Én korábban leléptem volna, de ha a többiek maradni akartak, nem akartam az első lenni aki elmegy, így végül mégis visszaültem közéjük. Viszont szinte még játszani sem kezdett a következő srác, az egyik tag már le is lépett, a végére pedig már csak ketten ültünk Ashel, akinek a tekintete alapján már csak percek kérése volt, hogy mikor lép le ő is és akkor indulnék én is. És a terv ez is volt, még ha Ash utalgatott is rá, hogy lehet nem ártana beszélni a sráccal aki utánunk játszott. Amiben talán igaza is van, de a műmolyosokhoz most főleg nem volt kedvem, a hely nyomasztott annyira, hogy ne legyen hangulatom megkockáztatni egy beszélgetést, ami amúgy lehet, hogy nem is lenne rossz és megtalálnánk egy közös hangot – de ott van az a kimenetel is, hogy teljesen mások vagyunk és az egész arról fog szólni, hogy próbáljam ne magamra haragítani beszéd közben és keresni egy gyors kiutat az egészből. Én a könnyebbik megoldás felé hajlottam volna, elegánsan kitérni az egész beszélgetés elől, amit mellesleg Ash is megejthetne, ha nem kötné le a figyelmét valaki más éppen, amire csak a szemeim forgatom. Én dolgozzak, amíg ő szórakozik? Igaz, valahol talán kíváncsi lettem volna a srácra, de a hangulatom sikeresen közeledett a padlóhoz… aminek egy kisebb pofon volt, amikor valaki megszólalt mellettünk, felnézve pedig a korábban játszó szőke srác állt. Mikor került ide? Azt hallottam, hogy elhallgatott a zene, de nem tűnt fel, hogy a fellépése végeztével felénk indult. A válasszal Ash előzött meg, aki kapva az alkalmon azonnál rávágta, hogy dobja csak le magát, majd rám pillantott, mert én még a köszönéses körrel is le voltam maradva, amit csak a pillantás után pótoltam egy mosollyal, ami legalább őszintének tűnt, még ha annyira nem is volt az. Még mielőtt úgy igazán megszólalhatott volna bárki más is – hiszen a srác még a gitárját is alig támasztotta az asztalnak – Ash máris átvette a szót. – Én Ash vagyok, ő meg Red. Mi játszottunk előtted. Jól nyomtad. – Szélesen vigyorgott rá, de ennek a nagy része nem a srácnak szólt, hiszen a tekintete gyorsan átsiklott rajta valakire, akit a pillanatban sokkal érdekesebbnek tartott. – Gitározol? Red is. – Mondja csak az egyértelműt, az tuti segít, a mellettem megtámasztott gitártok biztosan nem volt elég beszédes ahhoz, hogy összerakja a kettőt… - Én elugrom, de Red még amúgy is maradni akart, nem? - Igazából meg sem várva a választ már indult is a pulthoz. Szinte hitetlen pillantással néztem utána, de őszintén, nem kellett volna meglepődnöm rajta, ahogy azon se, hogy két lépés után ráérzett, hogy a távozása mégiscsak hírtelen lenne és visszapillantott. - Isztok valamit? - Hiszen amúgy is arra indult, úgy tűnt hajlandó lenne tenni még egy kitérőt.

Red & Ethan |

Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes

Kétszer átgondolva nem feltétlenül tűnik olyan jó ötletnek, hogy ideüljek. Mármint az egyik srác elég közvetlen, de a másikon nem látom a túl csorduló lelkesedést. De remélem, majd megoldódik a nyelve, ha iszunk egyet-kettőt. Pedig nem terveztem alkoholizálni, de ezek után muszáj lesz, már csak a kedvéért is, na. Olyan nincs, hogy egy olyan jó buli után, amit itt csináltak ő ilyen mogorván ücsörögjön itt.
- Ethan - biccentek. - Ti jobbak voltatok. Azért én egyedül nem érek fel egy zenekarhoz - válaszolok mosolyogva. Egyértelmű, hogy nekem ők tetszettek jobban, mert magamat sosem fogom tudni előtérbe helyezni. Azt, hogy ők mit gondolnak, nem tudom és az sem biztos, hogy kiderül majd. Mindenesetre jól esik a dicséret, örülök, ha tetszettem nekik. Vagyis inkább Ashnek, mert Red véleményét egyelőre nem ismerhetem meg.
Ezután olyan gyorsan történnek az események, hogy válaszolni sincs időm az egyik kérdésre, mire érkezik a másik. Aztán hopp, egy pillanat múlva már ott sem volt. Értetlenül pislogtam utána, mire visszafordult hozzánk. - Én kösz nem, egyelőre semmit - rázom meg szőke tincseimet a kérdésre. Nem, azt hiszem egyelőre mégsem iszok. Majd talán később.
Megvárom, míg Ash hallótávolságon kívül kerül és barátjára nézek. - Ő mindig ilyen? - Van, akiből a fellépés okozta adrenalin hoz ki ennyi felesleges energiát, de lehet, hogy ő a mindennapokban is így pörög. Én nem tartom magamat kifejezetten visszahúzódónak vagy éppen lassúnak, na de ez azért távol álljék tőlem. Szeretem a pezsgést és a nyüzsgést, de azért ennyire nem.
- Mióta gitározol? - Mi adhatna jobb beszédtémát két zenésznek, mint maga a zene? De komolyan, ez olyan univerzális, ami mindenkinek megoldja a nyelvét. Ki ne szeretne arról beszélni, ami élete mozgatórugója? Mert látom ám, hogy nem csak úgy eljátszogat, hanem tényleg szívből-lélekből csinálja. - És mióta játszotok így együtt? - Elég összeszokottnak tűntek ott a színpadon, szóval gondolom, hogy nem tegnap kezdték. Én valahogy szerettem magányos farkasként egyedül kiülni a közönség elé. Bár néha jó volt, ha össze tudtam ülni néhány jó baráttal zenélgetni, de hosszútávon nem voltak ilyen irányú terveim.

Ethan & Red

○A○Good○Song○Never○Dies○

- Lélekkel csináltad, az a lényeg. – Vigyorogva veregette a mellkasát, miközben rám pillantott, talán valamiféle megerősítésért, de egy biccentésnél több aligha fért volna bele, annyira kisajátította magának a beszélgetést. Már arra a pár pillanatra amíg tartott, mert a szokásos formájához híven követhetetlen sebességgel pörgött, s már zárás nélkül lépett volna tovább. Mikor úgy is tűnt, hogy észrevette, az sem tartott sokáig, nem kellett sok, hogy kettesben hagyjon minket Ethannal. De legalább így már nekem is jutott tér a megszólaláshoz… még ha eredetileg más terveim is voltak, ha már így alakult. Ashel ellentétben én nem akartam ennyire viharosan távozni.
- Nem, ez egy enyhébb nap. – A távolodó dobosról újra Ethanra nézek. – Vannak ennél rosszabb napok. – Aprót mosolygok az emlékeken, beszédes mozdulat ez, ami arról árulkodik, hogy régről ismerem őt. A tagok közül őt a leghosszabb ideje, és nem sokat változott az évek alatt. Gyakran sok a viselkedése, de a maga kiszámíthatatlan módján mégis tud megbízható lenni.
A téma amit feldobott legalább kellemes volt, kiszámítható valahol, de egy olyan amiről valószínűleg mindketten szívesen beszélünk. – Durván tíz éve kezdtem. – Már meglepően kevés kellett a kerek számhoz. - És azóta sem igazán hagytam abba, de komolyabban csak nagyjából öt éve. - Egészen pontosan a bátyám váratlan betegsége, az azt követő halála, meg a nővérem hírtelen lelépése óta, amik mind rájátszottak arra, hogy a gitáron kívül ne sok más dolog létezzen számomra. Könnyebb úton is rájöhettem volna, hogy ez egy olyan dolog amivel foglalkozni is szeretnék... Persze, korábban is szerettem, de hasonlóan voltam egyéb dolgokkal is. Ez volt az az időszak amikor úgy tűnt véglegesen eldőlt az irány.
– Ashel közel annyi ideje, hogy gitár került a kezembe, a többiek később jöttek a képbe. Van aki csak pár éve, a legfrisseb pár hónapja. – Viszonylag gyakran cserélődtek a tagok, ez volt a problémáink egyike, de nem a fő ok, inkább csak egy következmény… - Ash még egyike volt az eredeti bandának akikkel New Yorkba jöttünk három éve, rajta kívül csak én maradtam korábbról. - Ashet szinte már túl régről ismerem.
- És te, mióta játszol? – Pillantok a gitárjára én is, így fejezve be a kérdést. Az előadása alapján ő sem a tegnap kezdte, ez egyértelmű volt.

Red & Ethan |

Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes

Ezzel nem tudok vitatkozni. A zenében kivetül a lelkem, általában olyan dalokat játszom, amik megfelelnek az aktuális hangulatomnak, lelkiállapotomnak, szóval rám valóban igaz, hogy mindig szívvel-lélekkel csinálom. Csak egy aprót biccentek kijelentésére, majd hagyom, hogy útjára menjen.
- Részvétem - csóválom meg fejem vigyorogva. Én biztosan megfojtottam volna már egy kanál vízben, szerintem sosem lenne türelmem ehhez a pörgéshez. - Hogy bírod az ennél rosszabb napokat? - komolyan, jól jönne néhány jó tanács, hogy hogyan tudja ilyen jól kezelni ezt az egészet. Mert nekem kéne néhány lecke türelemből az tuti biztos. Persze, lehet csak az évek meg a rutin teszik, amiről a szája szegletében megbúvó kis mosoly árulkodik. Ha eddig nem jöttem volna rá, hát most már biztos lehetek abban, hogy ezer éve ismerik egymást. Mindig olyan irigy voltam az ilyen hosszan tartó jóbaráti kapcsolatokra. Mármint nekem nem nagyon maradtak meg kapcsolataim a gimiből, mert a legtöbben csak a fejőstehenet látták bennem, vagyis inkább apám pénzében, amit már akkor sem viseltem kifejezetten jól.  
- Tíz év? Az nem semmi - bólogatok elismerően, mintha én magam nem tizennégy éve ülnék a billentyűk mögött. Annak ellenére, hogy én is ilyen vagyok értékelem másokban is a kitartást, az alázatot és a szorgalmat. Mert ehhez ezek mindegyike kell, hogy meglegyen a zenészben. Ezek nélkül nem válik belőle más, csak hozzánemértő kontár.
Bólogatva hallgatom a banda rövid történetét. Nem is tudom, hogy az, hogy a tagok látszólag viszonylag cserélődnek jót vagy rosszat tesz a zenekarnak. Hiszen a vérfrissítés mindig jó lehet, de nem biztos, hogy így, hogy nem tudnak rendesen összeszokni. Mindenesetre ma este úgy tűnt, hogy ez nem akadály vagy hátrány a számukra.
- Tizennégy éve zongorázok, gitár meg... másfél vagy két éve került a kezembe először talán. - Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor is volt pontosan, de szerintem ha megfeszülnék se jutna eszembe. Az biztos, hogy még a felvételi és Melissa között történt mindez. Azok a régi szép idők...  

Ethan & Red

○A○Good○Song○Never○Dies○

Elvigyorodva biccentek a szavaira, részvét, az valóban elkelhet Ash mellett. Még ha az évek meg is könnyítik, így is egyszerű tud lenni besokallni tőle, de az igazság az, hogy lassan hiányozna az a különös aura amit magával hordoz s amit másokra is ráragaszt, legyen kényelmes vagy kényelmetlen, látszólag ez őt zavarja a legkevésbé. – Tudod, ha nem tudod legyőzni őket, csatlakozz hozzájuk. – Felnevetek, de az igazság néha pont ez, merthogy Asht kordában tartani pont olyan nehéz, mint engem azokon a ritka napokon amikor ilyesmire szorulok. Idegesítő tud lenni néha, de szabadulni tőle nem szabadulnék, a testvéremen kívül ő az a személy aki túl sok piszkos titkomat tudja. S ez fordítva is így van. De valószínűleg nem ilyen válaszra várt, ezért egy gyengébb vállrántás mellett folytatom is. – Az idő segít. – Megszokás, igazából már hiányozna is, ha nem járna a nyakamra, s valószínűleg a többiek is így vannak vele akik már hosszabb ideje ismerik. Olyan, mint egy felpörgött kölyökkutya, zavar néha, de haragudni aligha tudsz rá. Mondjuk nekem talán rásegít az a csodálatos tulajdonságom, hogy képes vagyok bármit kizárni magam körül, még Ashet is, bár előbb vagy utóbb ez a védelem is megtörik. De még nem volt akkora összeütközés köztünk, amin nem tettük volna túl magunkat. – Egy idő után megszokod. – Oldalra pillantok, amerre Asht láttam eltűnni, s valóban ott is van a pultnál. Pont elkapom, ahogyan valamilyen okból áthajol felette és a pultost figyelve mintha… keresne valamit? Valamiről nagyon beszél, de ahhoz kivételesen túl halkan, hogy rájöjjünk, mi történik éppen arra. Összevont szemöldökkel pillantok vissza a beszélgetőtársamra, már meg sem próbálva összerakni, hogy mi történhetett az a pár pillanat alatt amit nélkülünk töltött ott. – Többnyire. – A titok egy része, hogy ne kérdezz rá a részletekre, és ezt teszem én is, olyan természetességgel nyúlok el a vizem maradékáig, mintha semmi különös nem történne éppen a pultnál.
Biccentettem, de nem túl büszkén, előbb inkább vártam a válaszára, mert az előadása alapján ő sem ma kezdte, s valóban így volt, bár gitáron még csak két éve, azért zongorán már bőven töltött időt, ezért is kap egy elismerő biccentést, meg amúgy is, megérdemelte. – Te sem ma kezdted. – Mosolygok rá, még ha sejtettem is ezt előre. Meglepőbb lett volna, ha egészen friss lenne neki a zenélés, mint ez, hogy évek gyakorlása áll mögötte. – Mindig egyedül játszottál? – Persze, van aki úgy szereti ha az övé a színpad, ezért nincs is semmi ítélet a hangomban, csak egy egyszerű kérdés, ha már úgyis a zene irányába terelődött a beszélgetésünk.

Red & Ethan |

Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes

Nos, ez végülis az egyik legjobb taktika amit hallottam. Nem tudom, az én életemben miért nem kapnak helyet az ilyen közhelyek. Bár igazából ha valaki ilyenekkel traktálna, akkor biztosan körbe röhögném, hogy hogy lehet ennyire hülye.  De ha belegondolok… Ez egészen zseniális. Mégiscsak lehet ezekben valami, hogy nem véletlenül váltak ennyire elterjedté. Ha nem lenne értelmük nem forognának még mindig közszájon.
- Az idő végülis a legtöbb dolgon segít. – Nem csak azon, hogy elfogadd, hogy a legjobb barátnőd egy idióta, hanem azon is, hogy megbékélj azzal, hogy az anyád meghalt. Ezt persze nem teszem hozzá hangosan, épp csak magamban jegyzem meg. Mert az idő tényleg segít megbarátkozni az élet kisebb-nagyobb hibáival és problémáival. Más nem, csak az idő. Vagyis biztosan vannak olyan dolgok, amiken más is segít, de ezek egyike sem tartozik közéjük.
- Ha az apád kőgazdag előbb-utóbb muszáj zenét tanulnod. Csak én így ragadtam – nevetem el magam halkan. A gazdag kölykök között ez egy amolyan elvárás. A zongora és a hegedű a legnépszerűbbek, mert azok olyan fennségesek és büszkeséget sugároznak, de igazából mindegy, hogy mit választ a gyerek, vagy a legtöbb esetben inkább a szülő helyette, csak legyen mivel felvágni a puccos partikon a puccos barátok előtt.
- A színpadon mindig egyedül játszottam, de egyébként gyakran zenélek együtt másokkal. – A szabadidőmben is szeretek ilyen irányú tapasztalatokat gyűjteni, de a gyakorlati órák esetében is van, hogy kötelező páros- vagy csoportmunkát csinálni. Nagyon élvezem az ilyen projekteket, mikor hárman-négyen dolgozhatunk egy-egy új dalon, és utána minden úgy szólal meg, ahogy megálmodtuk. Persze, ehhez kell némi kompromisszumkésség, de egyébként csodálatos élmény.
- A zene mellett még tanultok? – érdeklődöm meg, hiszen ránézésre egyáltalán nem tűnik idősebbnek nálam. Persze, meglehet hogy dolgozik és csak esténkét jár el fellépni a bandával, vagy éppen ebből él. Bár akkor most nem itt ülne velem, hanem valami olyen helyen, ami jobban fizet.

Ethan & Red

○A○Good○Song○Never○Dies○

Röviden bólintok, segíteni segít az idő, de azért nem mindenre megoldás. Van amire túl sok idő kell, túl lassan jön a változás, s úgy érzed, sosem fog betöltődni az az űr. Vagy ha még észleled is, egyszer ráébredsz, hogy túl rég óta tart már. És talán már nem is hinnéd, hogy vége lesz. Mert talán nem is mindig akarsz szabadulni az emlékektől? Még ha fáj is, van amit nem akarunk elfelejteni. Amit nem felejthetünk el…
Bár Ash viszonylag kevés fájdalmas emléket cipeltetett velem, egy részükre emlékeztető volt… viszont annál több őrültséget követett el, hogy ezek legyenek az elsők amik úgy általánosan eszembe jutnak róla, ezért is mosolygok olyan fesztelenül a közelében is. Bizonyos szempontból jó hatással volt rám, másrészről viszont…
Kőgazdag apa, hát rendben, nem kérdeztem, de felhozta. Bár amióta itt vagyok már hozzászoktam, hogy aki teheti, az ki is mondja az ilyeneket, talán ezért is jött ilyen könnyedén az a vállrántás amivel megszólaltam. – Legalább valami olyasmi volt amit meg is szerettél. – Az azért kellemetlenebb lett volna, ha az akarata ellenére is tovább kellett volna nyúznia egy hangszeren. Az én történetem nem pont így kezdődött, sőt, az eleje biztosan teljesen más volt. Bár a szenvedély nekem is valamivel később jött, a kezdeti ok ennél kicsinyesebb volt, azért viszonylag gyorsan rájöttem, hogy ezen túl is érdekelne a zene. Az mondjuk jó kérdés, hogy ha apuka kőgazdag, most miért itt ül velem szemben, és miért ő volt ma a másik előadó… de ebbe nem igazán akartam beleütni az orromat. Mondjuk az az enyhén zavart tekintet, amivel ez pillanatig bámultam rá, talán sejtette szavak nélkül is a kérdést, de amit rájöttem, igyekeztem eltüntetni azt a nézést az arcomról és inkább megszólaltam újra. – Az ígyragadás nálam is megvolt, mondjuk a kezdetben nagy része volt annak is, hogy a nővérem is gitározni tanult. Lelkes volt. – És nagyjából ennyi is, lelkesedése az volt, nagyon is, túlzottan is talán? Igazból az első gitáróráján sem esett túl teljesen, de a lelkesedéssel tényleg nem volt gondja. Szinte azon sem lepődnék meg, ha még ma is elhinné magáról, hogy amúgy tudna játszani a hangszeren. Pedig a léggitározás nem számít. – De akkor még eléggé elvoltam a festéssel, csak pár év múlva jött egyértelműen, hogy a zenét választom. – És onnan igazából már alig volt visszaút.
Biccentve fogadom a szavait, valahol csodáltam a hozzá hasonlókat. Nem arról van szó, hogy nem állnék ki egyedül egy színpadra… de egy bandában teljesen más az egész. Még ha bizonyos szempontból nehezebb is…
- Ja, de nem mind zenével kapcsolatosan. És nem mind aktívan. Van aki nagyrészt már feladta és csak szimplán dolgozik mellette. De Ashel még az NYU-ra járunk. – Nem kérdezem, de a tekintetem alapján várom, hogy ő is válaszoljon valami hasonlóra. Nagyjából egyidősek lehetünk, maximum pár év különbséggel.

Red & Ethan |

Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes

- Igen, nekem kifejezetten szerencsém volt. – Szar lett volna, ha valami olyat erőltet rám, amit nem is szeretek, és sosem fogom megszeretni. Láttam felnőni olyanokat magam körül, akikre mindent rákényszerítettek. Megmondták hogy hogy hordhatják a hajukat, milyen ruhákat vehetnek fel, mivel tölthetik a szabadidejüket és felnőttként milyen állást kell majd betölteniük. Persze, néhány korlátozás az én életemben is jelen volt és van, de nekem mindent összevetve sokkal nagyobb szabadságom van, mint nekik. És ha mélyebben belegondolok ettől talán boldogabb is vagyok.
Furcsa pillantást vet rám, de talán csak képzelem, hiszem amilyen hamar jön olyan hamar tűnik is el. Talán kérdezni, vagy mondani akart valamit, csak inkább magában tartotta, mert olyasmi lett volna, amitől lehet nem lennék elragadtatva. Bár nehéz ilyennel szembesíteni, mert nehéz kihozni a sodromból. Nem igazán van olyan téma anya halálán kívül amiről ne beszélnék szívesen, vagy legalábbis kellő nyitottsággal.
- Jó lehetett. Gondolom így motiváltátok egymást. – Nekem senki nem volt, aki igazán át tudta volna érezni, hogy mit jelent az a fajta öröm és izgatottság, amit a zene okoz bennem. Megpróbálhattam ugyan szavakba önteni, de ők képtelenek voltak megérteni. Támogattak, ahol tudtak, de sosem értettek meg. És nem is fognak. Nekik ez nem jelent semmit, számukra az üzleti élet jelent valamit. Tudom, hogy én vagyok a fekete bárány. – Szóval még festeni is tudsz? Irigy vagyok – csóválom meg szőke fejem vigyorogva. Nekem a kézügyességem kimerül legfeljebb a pálcikaemberben, és akkor már felismerhető, amit alkotni próbáltam. El kellett fogadnom a tényt, hogy akármennyire is szerettem volna nem lehetek mindenben jó. Az már igazán igazságtalan lenne, hogy nem elég, hogy jól nézek ki, de még mindenben is jó vagyok.
- Mit hallgattok? Én a Juilliardra járok, zeneszerzésre – teszem hozzá, mert szemében látom, hogy rám is kíváncsi. Ez tetszik. Legalább nem érzem úgy, hogy csak jártatom a pofám feleslegesen, vagy esetleg irritálóan faggatózom. Így olyan kölcsönös az egész.

Ethan & Red

○A○Good○Song○Never○Dies○

- Motiváltuk. - A vigyorom láthatóan szélesedik. – Így is fogalmazhatunk… - De messziről ordít az arcomról, hogy nem jóbaráti motiváció volt az, vagy ha mégis, akkor abból az igazán jóbaráti, minőségien szivatós fajtából való, és semmiképpen sem kisangyalként álltunk a másik mellett, hogy hajrá tesó, csak a gyengébb pillanatokban. Bár valamilyen szinten bevált a dolog, én most itt vagyok a gitárommal, és… hát, próbálkozok, az tuti. Tuti…? Valami olyasmit csinálok, és az biztos, hogy pillanatnyilag még talpon vagyok vele, tegnap is úgy voltam, és talán még holnap is úgy leszek, aminél azért lehetne rosszabb jövőkép is. Bár a történetem sorsfordító része nagyon nem a konyhában való baromkodás volt Reával, sokkal inkább a kimondatlan szavakkal vívott csendes háborúnk, és a testvérünk darabkája amit talán egyikünk sem engedett el teljesen… vagy amit talán ő akkor eldobott amikor lelépett otthonról felejteni, újrakezdeni, vagy milyen szép szót talált rá. Az igazság viszont az volt, hogy elmenekült. Bárhogyan is szépítjük, ennyi történt aznap. – De igen, jó volt. – És a hangsúly itt is van, a volton, mára már nem vagyok biztos abban, hogy igazán ismerem azt akivé vált. Keresem benne a testvérem, és ott is van, de mégis, túl idegennek érzem azokhoz a napokhoz képest. Akkor minden egyszerűbb volt, amikor hárman vertük szét a csendet otthon…
- Ja, de egy ideje háttérbe szorult a dolog. – Meglepően régen volt már, és talán valahol hiányzott is, de amióta ide költöztem rengeteg dolog történt és változott, és nem feltétlenül abba az irányba, amibe szerettem volna…
A kérdésére elégedetten bólintok, legalább nem kellett szavakkal faggatni, hanem mesélt magától is. Vagy részben magától, mert a korábbi várakozó bámulásom azért elég feltűnő lehetett. Vagy fura, ha az jobban tetszik, attól függ mennyire szokott a csendes faggatáshoz. Az intézmény hallatán elismerően biccentek, Julliard, az szép. És ezek szerint egy kicsivel fiatalabb is nálam. Valahol talán irigyeltem érte, nem feltétlen a puccos iskola miatt, hanem mert már korán előtte volt, hogy mit akar. Még ha kényszerítő körülmények is vették körbe, mégis, ez vált azzá amit ő is szeretne. Legalább is az arca és a korábbi játéka alapján elhittem, hogy tényleg így van, és nem csak kívülről mosolyog, mert úgysincs más választása. – Akkor tényleg a véredben van. – Nem mintha nem sejtette volna már a játéka is, de azért a Julliadra két út van, vagy tényleges tehetség, vagy egy mélyebb, de az biztos, hogy neki az előbbiből is jutott. Én ezzel szemben csak egy átlagos helyről jövök Pennsylvania belsejéből, amit ha mondanám is, valószínűleg nem hallott róla, mert nem annyira jelentőségteljes. De most pillanatnyilag mégis egy asztalnál ülünk… de ez csak egy pillanat. A következőben már lehet, hogy a szakadék ismét túl nagynak tűnik majd.
Abban viszont igaza volt Ashnek, hogy el kellene beszélgetni a sráccal… még ah ő maga fénysebességgel le is lépett rámhagyva a dolog munkásabb részét, ennek igazából nem kellene meglepnie, és már nem is teszi.
– És, a Julliardtól hogyan jutottál idáig? – Ez mondjuk őszintén érdekelt, ha tényleg gazdag családból származik. Az oké, hogy gyakorolnia kell, de akkor miért itt? Annyira azért nem tűnt felkapottnak a hely. Vagy nem érdekli, csak játszhasson?