Raelyn&Dorian

**Raelyn J. Winters**

Dorian and Raelyn

Trusting you is my decision. Proving me right is your choice.

Szörnyű ezekkel a kettős érzésekkel együtt élni. Örülök annak, hogy újra együtt vagyunk, újra vele lehetek, mert egyértelműen ezt akarom, mert borzalmas volt nélküle, mert már túlságosan fontos lett nekem ahhoz, hogy el tudjam engedni. Mert bele is betegednék az érzéseimbe, ha újra elveszíteném. De közben meg kell birkóznom a félelmeimmel is, amelyek miatt egy percre sem érezhetem felhőtlenül boldognak vele magamat. Mert félek, hogy újra elhagy, meggondolja magát, mert félek, hogy baja eshet. És bizonygathatja az ellenkezőjét - figyelembe véve, hogy milyen veszélyes életet él, illetve élt, és milyen tervei vannak a jövőre nézve -, nem mondhatja ki biztosra, hogy ezentúl bizony minden rendben lesz. Ha úgy alakul, hogy menekülnie kell, vagy attól tartana, hogy én is veszélybe kerülhetek, meg fogja tenni. El fog hagyni. Tudom. Lehet, hogy egyetlen szó nélkül, és még azt sem tudhatom majd, hogy él-e, hogy visszatér-e valaha. Vagy hogy voltam-e neki én is olyan fontos, mint én neki. Hogy szeretett-e? Hogy megérte-e mindez? Vele akarok lenni, de a kétségeim nem hagynak nyugodni, mindig ott vannak, nem túl mélyen a felszín alatt, és összeszorul tőlük a szívem. Miért kell ennek ilyen komplikáltnak lennie?

- Naugye? - bólintok elégedetten, vigyorogva, mintha az agyam hátsó zugaiban, és a szívem teljes egészében nem folyamatos vihar tombolna éppen. - Az ilyeneknek nem is lenne szabad kocsit adni – ingatom a fejemet. Lehet, hogy Dorian az, aki egy-egy baleset után a járműveket feléleszti, én viszont az vagyok, akinek a volán mögött ülőket kell életben tartania, vagy épp visszahoznia az életbe, míg a kórházba nem érünk velük, és szerintem mindketten tudjuk, melyik a borzasztóbb látvány. Ha Dorék ügyfele tényleg hetente összetöri a kocsiját, legjobb lenne meg sem szerelni, az illetőt meg egy életre eltiltani a vezetéstől. De egyrészt nem vagyok zsaru, másrészt meg most nagyon nem ezen van a hangsúly. A lényeg, hogy nem kell sietnie, és ráér egy kicsit velem is foglalkozni. Túl rég voltunk már igazán kettesben. Mióta újra összejöttünk, nemigazán volt rá alkalmunk, néhány röpke percnél több nem jutott nekünk, mert közbeszólt egy szomszéd, lakótárs, vagy Dor kislánya, úgyhogy igazán tudom most értékelni ezt a kis időt is, kihasználni a lehetőséget. Felsóhajtok, ahogy az ujjai a hajamba fúródnak, és szinte birtoklóan, szenvedéllyel von magához közelebb. Egyik kezem még mindig a fenekén, belevigyorgok a csókba, amikor magam is kissé követelődzően belemarkolok, ezzel is magamhoz húzva, tovább csökkentve a köztünk levő távolságot. Az ő egyik tenyerét már becsúsztatta a felsőm alá, és mire felocsúdom, már a leharcolt kanapén vagyunk. Elhelyezkedem az ölében, és miközben lehajolok hozzá egy újabb csókra, kezeim felfedezőútra indulnak. Még nem jöttem rá, hogy volna a legegyszerűbb lehámozni róla ezt a munkásruhát, de ami késik, nem múlik... Vagy mégis? Ashton úgy ront be a műhelybe, mintha ő uralná a helyet. Jó, tényleg ő uralja, de most szívesen kirugdosnám innen, főleg azért, amit mond.

- Basszus, Ash! Tökéletes időzítés, jobbkor nem is jöhettél volna! - morgolódom, miközben felegyenesedem, majd lekászálódom Dorian öléből. - Ünneprontó - ezt már csak az orrom alatt dünnyögöm, a fejemet ingatva, de szúrós pillantásokat lövellve az iroda felé, ahol a főnök időközben eltűnt. Ezzel az alakkal folyton csak a gond van. Bár azért hálás vagyok, hogy munkát adott Dornak, és mellette áll. Remélem, ez később is így lesz, amikor Dor esetleg bajba kerülne a kartellel.
- Rae? Te vagy az? - dugja ki a fejét az ajtón, a hangomat meghallva. - Nem is ismertelek fel, amíg össze voltatok ragadva. De... pont Lester? Komolyan? Jobbat nem találtál? Ennél okosabbnak hittelek. Te meg... - fordul tekintetével ezúttal Dorian felé. - Winters miatt rinyáltál két hónapig? Gyönyörű, mondhatom! - röhögi el magát, aztán újra eltűnik az ajtó mögött. Jól is teszi, mert most legszívesebben hozzá vágnék valamit. Felsóhajtok, majd a dögös autószerelőmre pillantok.

- Nem is tudom... Lehet, hogy tényleg jobb lenne holnapra halasztani a fő attrakciót, és este tényleg csak lazulni... - vonok vállat. Nem igazán tudom még, mire számítsak Adaméknél. Dornak igaza lehet, nem biztos, hogy sok kedvem lesz szórakozni a látogatás után. Végül is a lényeg, hogy együtt legyünk, nem kell nagy program. - És... miután Hannah elaludt, talán folytathatnánk, amit az előbb félbehagytunk... - mosolyodom el huncut csillanással a szemeimben. - Viszont most nem tudok veled tartani, mert még haza is kéne ugranom... Este találkozunk, Lester! - lépek vissza, hogy egy puszit adjak a szájára, aztán felmarkolom az egyik szelet pizzát még az asztalról, és egy nagyot harapva belőle indulok meg kifelé.

♫ Bad Habits ♫
♡

**Dorian J. Lester**

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Kis huligánként nem tudtam azzal foglalkozni, hogy a későbbiekben milyen praktikákat kell begyakorolnom ahhoz, hogy az életem ne egy megvadult hullámvasutazás legyen, de talán a játékautók tologatása meg a különböző kaszkadőrt megszégyenítő mozdulatsor helyett inkább már akkor fel kellett volna állítanom egy hadi tervet a jövőÉn-nek. Elvégre az a kis krapek okosabb teremtés volt és segített volna abban, hogy az életem fényesebb fordulatot vegyen. Most azonban nem fogom a múltam zsenijét hibáztatni azokért a dolgokért, amik 30 éves koromra a nyakamba szakadtak. Az ember néha ritka hülye tud lenni, ami azzal jár, hogy annál is idiótább döntéseket hoz, aztán meg nem tud mit kezdeni a következményekkel. Évekkel ezelőtt nem bíztam a jövőben. A fenébe is, még abban a napban sem, amiben akkor léteztem, mert az embert bármelyik pillanatban kivonhatják a forgalomból. Elütik az utcán vagy valaki úgy dönt joga van a másik életéhez és golyót ereszt beléd. Persze, ez elég beteges világkép, de abban az elmeállapotban nem sok pozitív kanyar létezett. Ha lélegeztél másnap már jól jártál. Egy percig talán még bele is élted magad ebbe a nyugalmas képzeletbe, aztán újrakezdődött az előző napi gondolatmenet. Nem tudtál szabadulni ettől és tettél magasról arra mi fog veled másnap történni. Nem voltak kapaszkodók és abban sem voltál biztos, hogyha egyszer kimászol ebből a pöcegödörből, akkor egyáltalán lesz-e olyasvalaki aki tárt karokkal vár majd haza.
Most évekkel később itt ülök egy csodálatos nővel a karjaimban és másodpercekre vagyok attól, hogy ökör módon szabotáljam magamat, de még mázlista módon visszatáncolok. Ebben a pillanatban több mindenért megéri nem belesüppedni az önsajnálatba és küzdeni azért, hogy ne csak túléld az azt a napot, hanem jövőd is legyen. Most egy kislány várt haza, aki számított arra, hogy az apja nem egy söpredék, aki magára hagyja és aki miatt egész felnőtt korában bizalmi meg elköteleződési gondjai lesznek és ha valaki kimondja neki, hogy szereti, akkor ő csak egy köszönömöt képes kinyögni, mert képtelen elhinni, hogy bárki is képes őt megszeretni. Mert ha a saját szüleidnek nem voltál elég, akkor egy vadidegennek minek is lennél? Nagyon előreszaladtam, de a lényeg, hogy az anyja hiányában kétszer oda kell tennem magamat és oda is fogom. A kis tündér mellett a bátyám is ott van most már, akivel néha nagyobb káosz uralja a kapcsolatomat, mint ami az agyamban zajlik, de még mindig tűrjük a másikat, ez pedig rohadtul családias. Összefoglalva most már vannak akikért tovább kell forognia a filmnek, hiszen valljuk be a legelcsépeltebb plot twist amit sokkfaktorként az ember képébe vághatnak, ha kicsinálják a főszereplőt.
Most itt ezzel az angyallal szinte már minden rendbennek tűnik. És persze, a belemet is ki fogom dolgozni a bizalmáért, de piszkosul megéri. És bár nem egy zseniket padlóra küldő eszmefuttatás, de úgy érzem egy normális randi már kijár nekünk, a részletekbe azonban nem akarok túlságosan belemenni. Egy könyvet sem szórakoztató úgy végigolvasni, ha előtte végigpörgeted a spoilerektől hemzsegő véleményeket. (Jake itt biztosan azt mondaná, hogy nem is tudok olvasni.)
- Azok nélkül nem is lenne érdemes elindulni. - osztom a véleményét elmosolyodva, de utána nem sok logikusan felépülő gondolatom marad, ahogyan úgy döntünk más vizekre evezzük a kapcsolatunkat. Kérdésének hatására oldalra pillantok a készülő kocsira, majd vissza a Minimentősre.
- Minek is sietnék vele? Egy hét múlva úgyis megint összetöri. - vigyorodok el, majd ujjaimat Raelyn tincsei közé fúrva vonom bele őt egy újabb csókba, míg másik mancsom felfedezőútra indul a felsője alatt és a rozoga kanapéhoz terelve magunkat húzom az ölembe őt. Az ajtó ezt a pillanatot választja arra, hogy nagy sunggal kicsapódjon, Ashton hangja pedig megtöri a varázst.
- Lester, amikor azt mondtam neked ellenőrizd a kocsi karosszériáját, akkor nem a csajodra gondoltam. - indul meg az irodája felé. - Két percet kaptok, hogy szétrebbenjetek és lelépjetek. Holnap jön a társad, szóval készülj fel idegileg. - sóhajtva egyet hajtom fejemet a kanapé támlájának.
- Bocs, babe. Hallottad aput. - az utolsó szavakat már elég hangosan mondom ahhoz, hogy Ash egy bekaphatod szöveggel visszaszóljon, majd végigsimítok Rae arcán. - A jó hír, hogy mára viszont végeztem és este, ha az emlékezetem nem csal, akkor programunk lesz, ugye? - segítem fel őt az ölemből, majd még egy csókot lopok tőle. - Neked pedig délután, de ha addig még ráérsz, elugorhatsz velem Hannahért. - ajánlom fel, miközben nekiállok készülődni.
- Vagy tegyük át másnapra a közöset? - biztos nem fogja túl jól érezni magát a kórházi látogatás után, ezért is kérdezek rá. - Aztán ma este csak szimplán lazulnánk. Rendelnénk valamit enni, megnéznénk valami bugyuta műsort. - magyarázok tovább, hátha valamelyikhez kedve lesz.

**Raelyn J. Winters** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Hétf. Aug. 09 2021, 19:46

Dorian and Raelyn

Trusting you is my decision. Proving me right is your choice.

Szusszanva, megnyugodva figyelem, és látom, ahogy Dorian újra magára talál, lecsillapodik, megelégszik azzal, amit mondok, és elengedi az iménti Adammel kapcsolatos témát. Tudom, hogy bizonyos értelemben megvan az oka kételkedni és aggódni, de idővel rá kell majd jönnie, hogy az mind csupán a múlt már. Az exemmel végre érvényesítettük a válást. Mi több kell még ahhoz, hogy egyértelművé váljon, hogy végleg vége közöttünk? Nem voltam boldog mellette, és nem akarnék visszamenni hozzá, ezt pedig szerintem Adam is megértette mostanra. Ez a jelenlegi helyzet pedig teljesen más. A házasságunknak ugyan vége, de azért ott KELL lennem mellette, mert olyan dolgokon megy keresztül, amit egyikünk sem kívánhat még a legádázabb ellenségeinek sem. Bár... ha belegondolok, Dornak talán akad egy-két olyan ellensége, akik minden rosszat megérdemelnének az élettől.

- Jól van. Emlékeztetni foglak... Erre is, egyéb dolgokra is, ha szükséges. Aztán szépen lassan megtanuljuk, kitapasztaljuk, hogyan is kell ennek az egésznek működnie - bólogatok halvány mosollyal az arcomon, de még nem teljesen felengedve, és erről tanúskodik az is, hogy önkéntelenül is az ujjaimmal, és az azokon csücsülő gyűrűkkel babrálok magam előtt. Az viszont nagyon jól esik, hogy a kérésemre újra elmondja, és megerősít abban, hogy fontos vagyok neki. Kicsit nehéz ez az időszak. Minden kisebb-nagyobb gesztust és vallomást tudok értékelni. Azt meg főleg, hogy elismeri, ezen a téren nem remekelt legutóbb. Az, hogy hazudott, titkolózott, csak egy dolog, de hogy amikor azt vártam volna, illetve azt hittem, mert azt mutatta, hogy rendbe akarja hozni velem a dolgokat, inkább minden előjel nélkül szakított velem. Még mindig belefájdul a gyomrom, az egész belsőm az emlékbe. Az akkor nagyon váratlanul ért, és nagyon rosszul érintett. Szóval, igen, több, mint szükségem van arra, hogy újra hinni tudjak benne és a szavaiban. Főleg mert még egyszer nem biztos, hogy át tudnám vészelni, ha hasonló történne.

- Én csak... örülök, hogy ezt mondod... - nézek kissé meghatottan a szemeibe. Nem akarok túl könnyen bedőlni neki, de az a baj, ha az érzéseimet tekintjük, már túl késő. Csak vele szeretnék lenni. Meg akarom csókolni. És nem különösebben izgat, ha összemaszatol. Átkarolom a nyakát, amikor a kérésemre megcsókol, és közben közelebb is von magához. A testem is azonnal, automatikusan reagál a közelségére, és még inkább hozzásimulok.

- Hegyet mászunk? - ráncolom a homlokomat gyanakvóan. - Most csak viccelsz, ugye? Vagy komolyan gondolod? - Nehéz megmondani. Szerintem kitelik tőle, hogy ezt veti be három hónapos különlét után első romantikus randinak. A gondolatra muszáj kicsit elnevetnem. Főleg mert ahogy jobban végiggondolom, annyira nem is hangzik rosszul. - Na jó, csak legyen kaja is. Meg sör. Persze azt csak szigorúan az életveszélyes részletek után bontanánk ki – nevetem el magam. Basszus, mindegy is, mit csinálunk, csak bár már ott tarthatnánk! Nem szeretnék elválni tőle, még erre a pár órára sem. Ami azt illeti, ha így folytatja, centikre sem akarok majd eltávolodni. Ahogy megpuszilja az arcom, az állam, az ajkam, egy kis önző szörnyeteg, aki máris kisajátítaná Doriant, éledezni kezd bennem.

- Mmm...mmit is mondtál, mikor zársz? - sóhajtom a kérdést két csók között. - Nem lehetne mondjuk most rögtön bezárni? - Kérdezem egy pajkos pillantással, majd ezúttal én vagyok az, aki az állára, az arcára, a nyakára puszikat ejt. Az eddig a vállán pihentetett egyik karom lefelé simít a mellkasán, majd irányt vált, és hátul, a fenekén köt ki...

♫ Bad Habits ♫
♡

**Dorian J. Lester**

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Aki ismer, az tudja jól hogy nem vagyok az a pasas, aki a hónapokig tartogatott haragjával iszogatja a reggeli kávéját. Az sem vagyok, aki képes sokáig neheztelni a másikra, hisz azok után amilyen utat én bejártam a múltamban, pont nekem, 'mindentprofinelb*szok' Lesternek nehogy ne legyen már hajlandóságom megadni a második esélyt embertársaimnak. Szóval ez mind nem én vagyok. Amit viszont nem árt tudni rólam, hogy van egy tagadni sem érdemes oldalam, aki szereti óvni, imádni, birtokolni azt, aki a kicsi szívébe befészkelte magát és nagyon nem fűlik a foga az osztozkodáshoz. Gyerekes persze, hogy ami az enyém, az csakis az enyém (szegény anyám biztos lekeverne most egy taslit, mondván én nem ilyen görénynek neveltelek) de megtanultam, hogy az életben semmi sem csak úgy az öledbe pottyan. A jót ki kell érdemelni és ha volt akkora mázlid, hogy a szerencse rád mosolygott, akkor nincs más dolgod, mint megbecsülni azt. És Raelyn egy ilyen. Egy olyan egyszer az életben esély, aminél attól tartasz, hogy kettőt pislogsz, te meg az ágyadban ébredsz, szenvedve attól hogy életed nője csak az álmaidban elevenedett csak meg, a valóságban meg továbbra is kettesben vagytok a kezeddel. Korábban már elszúrtam vele, de mégis visszatért hozzám, én meg úgy kapaszkodok most a saját második esélyembe mintha az életem múlna rajta. Ezek után Adam bejelentkezése hogy ne legyen vörös posztó a szemeim előtt? Hogyan ne gondoljak a néhány találkozásunkra ahol még a hülye is észrevehette, hogy teljesen a padlón van a pasas, ha Raelynről van szó. Én is sokszor fáziskéséssel kapcsolok csak, de azokban a pillanatokban annyira éber voltam, mint még sohasem. És tényleg megértem, hisz Raelyn ő fantasztikus, de ezen a ponton túl a a csávónak nincs meghatalmazása a további gondolatokra. Szóval igen, dühít az hogy egy nyugodt percünk nem lehet nélküle, utána meg nyomorultul gyomron vág a bűntudat amiért olyan önző leszek Raelynnel kapcsolatban, amikor nyilvánvalóan ez most nem az a helyzet amitől tartanom kellene. Meg is gyilkolom hidegvérrel a hangulatot kettőnk között, de amit érzek most az egyszer nem tudom lenyomni a torkomon mert túl nagy falatnak bizonyul. Az mindig ébresztő marad, hogy nem érdemlem meg őt, de ha már újra egymásra találtunk, elveszíteni sem szeretném. Bármennyire is jól megy már a nyomorultul érzem magamat szerep, amiért lassan bezsebelhetnék egy Oscar díjat is, attól még nem vágyom mindig azt játszani. Most csak szeretnék jól lenni. Összekaparni az életemet hamvaiból, hogy jó apa, testvér és partner legyek azok számára, akik még nem akarnak a föld alatt látni.
Lassan a nyugalmam kezd újra győzedelmeskedni felettem és semleges vizekre evezünk a Minimentőssel. Elhúzom a számat ezzel is kifejezve, hogy ami most az exével megy az tényleg kemény és nem kell megjátszanom az együttérzést ahhoz, hogy őszinte legyen. Bármit megadnék azért, hogy legalább pár percet eltölthessek a szüleimmel.
- Nem gond. Néha jó ha emlékeztetsz, hogy ne legyek ennyire bizalmatlan. - mert igen, határozottan képes vagyok még a jó pillanatok során is addig kattogni, hogy minden sarkon a közeledő rosszat keressem. Mert a franc essen bele, aligha esik jól megélni és átérezni a pozitív pillanatokat, mert úgy érzed magad tőle, mint egy bűnöző, akinek ez nem jár. Aki nem engedheti meg magának, hogy fellélegezzen, így mindig ott kell lenni fejben, felkészülve a következő villámcsapásra. Ez pedig ha engem kérdez valaki, nem teljesen normális felfogás. Néha tényleg nem kérek sokat csak annyit, hogy vegyen valami védőburok körül azokban a percekben amikor boldognak érzem magamat anélkül, hogy aggódnom kellene közben.
- Persze, hogy az! - vágom rá hezitálás nélkül és a szemeinek világába elveszve közben. - Tisztában vagyok vele, hogy pont az ellenkezőjét mutattam feléd korábban, de azon leszek édes ezek után minden pillanatban, hogy bebizonyítsam ezt neked. - ismétlem el újra, majd egyik tincsét igazítom el az arcából. - És figyelj, tudom hogy ez egy türelmet és időt igénylő folyamat, de határozottan megéri, ha a végeredmény mi leszünk. - mosolyodok el, de ettől függetlenül még komolyan gondolom, amit mondtam. Nem mellesleg tisztában vagyok vele mekkorát hibáztam és bár én magam valójában nem vagyok haragtartó, de attól még inkább falnak megyek, ha valaki olyat bántottam meg, akit nem állt szándékomban.
Jót szórakozok az arcán lévő olajos folt miatt, de a kérését nem tagadom meg tőle, ezt pedig a derekára vezetett kezemmel és a csók kezdeményezésével támasztom alá, minek folyamatában egyúttal közelebb is vonom magamhoz. Emberileg felfoghatatlan, hogy mennyire tud hiányozni a másik és most sem tudnám szavakba önteni, ezért a csókba sűrítem bele a kimondatlanul hagyott gondolatokat.
- El sem hiszem, hogy igent mondtál a randira. - suttogom az ajkaiba lelkesedéssel telve. - Valami kényelmeset vegyél fel. Határozott terveim vannak. - jegyzem még mellékesen, de van valami ami az elmúlt napokban nem megy ki a fejemből és a mai események hatására csak még erősebbé vált bennem. - Lehet, hogy még hegyet is mászunk, az meg magassarkúban nem lesz kellemes. Nem mintha próbáltam volna már. - egy puszit hagyok az arcán, majd az állán is, mielőtt ismételten visszatérhetnék az ajkaihoz. Ash ki fogja tekerni a nyakamat, de legalább előtte akadt pár jó percem.

**Raelyn J. Winters**

Dorian and Raelyn

Trusting you is my decision. Proving me right is your choice.

Apró, óvatos lépések. Épp, ahogy a babák tanulnak járni. Lassan, fokozatosan, újra és újra próbálgatva, néha fenékre esve, de töretlen kitartással. Elcsépelt dolognak tűnhet ezt a frázist használni, de erre van szükségünk, és erre emlékeztetem magamat minden alkalommal, amikor a szívem belefájdul abba, hogy szeretném, ha minden a régi legyen, de valami visszatart. Egy láthatatlan fal, amit magamnak építettem fel, hogy megvédjen. Először le kellene rombolnunk, de még nem tudom, hogyan. Nehéz, mert... annak ellenére, hogy a Dorian iránti érzéseim ugyanolyan erősek, mégis félek. Félek attól, hogy ismét meggondolja magát, hogy újra megbánt. De attól is, hogy annyira helyre akarja hozni a régi hibáit, nem csak velem kapcsolatban, hogy baja esik. Attól is félhetnék, félnem kellene, hogy a baj végül engem sem kerül el majd, de őszintén szólva ettől tartok a legkevésbé. Ha ilyen mélyen beleélném magamat az ilyen dolgokba, és távol tartanám magamat mindenkitől, akinek a múltja veszélyt rejt, akkor nem lenne se pasim, se lakótársam, talán még apám sem, és közben akkor már simán ott is hagyhatnám a munkámat. Na mindegy.

Igazából nem ártana emlékeztetni magamat, hogy nem is akarom, hogy minden a régi legyen. Persze jó volt a kezdeti rózsaszín köd, ugyanakkor az a köd ténylegesen eltakart előlem dolgokat. Fontos tényeket, információkat, amikről nem tudhattam. És amelyekkel kapcsolatban meg kell értenem, hogy Dor miért volt óvatos. Mára már legalább nincsenek titkaink. Erre már tényleg tudunk építkezni. Remélhetőleg. Csak hát jó volna kiküszöbölni még az olyan problémákat, mint az ex miatti féltékenykedés. Egy részem tudja, hogy ez miből fakad, és hogy részben magamnak köszönhetem, amiért Adamről nem beszéltem időben Doriannek. Ugyanakkor... ez most tényleg nagyon nem az a helyzet. Ezt pedig neki kell megértenie. Azt hiszem, ez végül nagyjából sikerül is. És a szavainak hála a feszültség máris valamelyest bennem is oldódik.

- Tudom, és részben igazad is van. Fordított esetben én sem örülnék - ismerem el a fejemet ingatva. - Szóval megértem, és sajnálom, ha én is kicsit túlreagáltam. Tudod... azt hiszem... csak... még nekem is fel kell fognom, hogy az apja ezúttal valóban... - megvonom a vállam. Annyira nem is szeretnék most ebbe a témába belemerülni. Talán majd az is megtörténik, de jelenleg még nincs itt az ideje a gyásznak; csak szerettem volna, ha tudja, hogy az ellenérzéseim most valójában nem is ellene irányulnak.
- Köszönöm, hogy megérted - halvány, tünékeny mosoly fut végig az arcomon. Jobb, ha nem komplikáljuk az eseményeket azzal, hogy most ő is velem tart. Örülök, hogy belátta.

- Az vagyok? - kérdezek vissza halkan, apró, félig játékos mosollyal, ugyanakkor leolvashatja az arcomról, hogy a kérdés mögött ott a bizonytalanság is. - Néha nem árt, ha emlékeztetsz rá - teszem hozzá ugyanolyan csendesen. Nem fair tőlem azt kérnie, a múltban történtek után, hogy csak úgy raktározzam el magamban a futó vallomását. Aztán ennyivel érjem is be egy időre. Nem azt mondom, hogy ne látnám, mennyire igyekszik most bizonyítani. Ugyanakkor... tény, hogy ez néha kevés, és igenis elbizonytalanodom az érzései és a szándékai felől. Ettől pedig olyan szinten sebezhetőnek érzem magam, ami nem vall rám, éppen ezért megrémiszt.

- Hol? - kérdezem meglepetten, kiszakadva a gondolatmenetemből, és a kézfejemmel próbálom vaktában ledörgölni a maszatot az arcomról. Aztán rájövök, hogy valószínűleg elég viccesen nézhetek ki, és kicsit elnevetem magam. - Mindegy, valószínűleg ez is jól áll nekem. - Szegem fel az állam büszkén, tréfásan túljátszva a dolgot. - Inkább csókolj meg! - húzom közelebb a ruhájánál fogva. Hiszen erre várok, és vágyok, mióta csak beléptem azon az ajtón.

♫ If You Love Her ♫
♡

**Dorian J. Lester**

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Bármennyire is tűnjön eseménydúsnak az életem, néha még mindig úgy érzem, hogy egy helyben toporgok és a múltam is teljesen magához horgonyozott. Hannah érkezésével a világom kifordult önmagából, mégis egy olyan célt adott az eddig jelentéktelennek tűnő világképemnek, amiről álmodni sem mertem volna. Apává válni valahogy nem az a kívánság volt, ami prioritást élvezhetett volna az életemben. A jó égre, egy normális kapcsolatot nem tudtam kialakítani ezelőtt, amit ne szabotáltam volna azonnal, így a gondolat, hogy egyszer ennél tovább is jutok olyan volt, mint egy végtelenségbe nyúló ködös út, aminél hiába haladsz, mégis úgy tűnik, hogy sose láthatod majd a végét. Egyetlen nyugodt percem sem volt elég biztonságos ahhoz, hogy elidőzzek a saját család gondolatával, aztán egy nap mindez amit kerültem, amit féltettem önmagamtól, egyszer csak az életem része lett. Olyan fénypontja, ami kitörölhetetlen, ami nélkül a jövőm elképzelhetetlenné vált. Hannah arra sarkallt, hogy jobb emberré váljak, valami elfogadhatóbbat kezdjek az életemmel és olyan világot teremtsek számára, amit megérdemel. Létezésével ráébresztett, hogy mennyire szükségem van a kapcsolatokra az életemben, ahogyan a boldogságra is, aminek azt hittem, hogy a fogalmát és az érzését is már rég elvesztettem. A vele eltöltött idő elültette bennem a fontosságát a bátyám és közöttem lévő köteléknek és azt is megengedte, hogy eljátsszak annak gondolatával, milyen életem is lehet azzal a csodálatos nővel, akit hónapokkal ezelőtt volt szerencsém jobban megismerni. Akitől az első pillanattól kezdve menekültem, míg egy nap elfogyott minden energiám és nem futottam tovább. És az a nap volt az, ami örökre felejthetetlen nyomot hagyott bennem. A közös emlékekkel és pillanatokkal, amiket együtt tapasztalhattunk meg egy olyan pluszt hozott az életembe, amit kincsként őriztem. Belekapaszkodtam, megéltem és hagytam magamat hinni egy olyan jó dologban, ami fejlődni kezdett közöttünk. Elvesztem egy nekem szóló mosolyban, minden általam kiváltott nevetésben, minden egyes közös poénunkban és az egyre vészesebben csökkenő távolságban, mely által közelebb kerültünk egymáshoz. És minél mélyebbre süllyedtem a Raelyn iránt érzett csodálatban, annál nagyobb szükségem volt..szükségem van rá. Ami akkor és ott kialakult bennem, az azóta sem változott, annak ellenére sem, hogy elszúrtam vele. Azóta is nem egyszer töröltem képen magamat képzeletben és dacoltam minden ellenérvemmel, ami szembement azzal a temérdek jóval, amit Ő az életembe hozott. Olyan voltam, mint egy bekrepált gépezet, amely fordított irányba működik: amikor magad felé húznál valakit, ő még messzebbre löki. És a bennem élő szabotáló énem még mindig jól érezte magát a döntéseim befolyásolásában, de amikor róla volt szó, akkor minden amit akartam vele, amit szerettem volna magunknak, az hangosabbnak bizonyult. És talán most az újabb eséllyel a normális döntések is mellém szegődnek majd.
Igazi fénypontja ennek a monoton napomnak az, hogy betévedt ő is a munkahelyemre és lehetőségem van egy kicsit kettesben lenni vele, ami manapság luxusnak hatott. Még mindig úgy érzem, hogy megannyi megbeszélnivalónk akadna és ezzel párhuzamosan meg minimális időkorlátunk, ami esetleg csak a kezdésre hagyna nekünk időt. Megbántottam őt és ez nem múlik el varázsütésre és néha még mindig érződik mindkettőnkön, hogy ezzel az újabb nekifutással ismét elkezdtük felfedezni a másikat. Feszegetjük a határainkat, de csak óvatosan, mert a lábunk alatt lévő talaj még túl ingatag és csak abban bízhatunk, hogy amikor az egyikünk megcsúszik, a másik megtartja majd és nekem eszem ágában sincs elengedni őt.
A mosoly letörölhetetlennek tűnik az arcomról ahogyan őt hallgatom és a tervét, amivel nem buktatjuk le magunkat és mégis közel maradhatunk egymáshoz.
- Emlékeim szerint legutóbb is elég jól szórakoztunk. - megerősítésért fürkészem az arcát, hiszen sokszor megesett, hogy elvesztünk a magunk alkotta buborékban. Szerettem volna, hogyha ez a későbbiekben sem veszik el majd közöttünk. Adam említése, közbeavatkozása azonban a képembe robbantja a valóságot és egyáltalán nem tetszik. Nincsenek jó emlékeim vele kapcsolatban és sose adott rá esélyt, hogy megváltozzon róla a véleményem. A pillanatunkba való bekapcsolódása pedig keserű pirulaként marja végig a torkomat. Tisztában vagyok vele, hogy az ex az esetek többségében egy lezárt téma, de őt minden alkalommal egy visszatérő problémának érzem, aki tudta nélkül dörgöli a képembe, hogy milyen kapcsolat is volt közöttük Raelynnel. Mintha azt éreztetné, hogy számomra sosem adatik meg majd a lehetőség, hogy a lehetséges jövőnket idővel egy következő szintre emeljük, mert ő mindig ott lesz, mint egy csapás a múltból.
Végighallgatom a beszélgetéseiket és egy önző parasztnak érzem magamat amiért még mindig a saját bizonytalanságom rabja vagyok és ami a közöttünk kialakuló távolsággal érezteti, hogy még mindig ellenem játszik.
- Elég is, Rae, tudod te is jól, hogy ez maximálisan így van. De nem fogok úgy tenni, mintha szétvetne a boldogság, amiért folyton valahogy megtalálja a módját, hogy visszakerüljön az életedbe. - vallom be, de tudom, hogy ez most hogy hangzik, így egy szusszal folytatom is tovább. - Tudom, hogy ez most egy egészen más helyzet, amit gerinctelen dolog lenne felhozni ellene, de sajnálom, hogy az előzményekből ítélve nem tudok igazán rajongani érte. Azt pedig te sem mondhatod, hogy nem keresett fel ezelőtt sose. - sóhajtva egyet állok fel én is a kanapéról, mert most nem megy az egy helyben ülés.
- Oké, ahogy szeretnéd. De csak egy hívásodba kerül.. - hívom fel a figyelmét erre, mielőtt odasétálhatnék hozzá. Az álla alá vezetve ujjamat vonom bele őt egy szemkontaktusba, majd csak ezután szólalok meg.
- Hé, ugye tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem és sosem volt kérdéses az, hogy megbízzak benned? - az arcát cirógatom hüvelykujjammal. - Ha nem, akkor ezt raktározd el abba a szép kis fejedbe, hogy mindig emlékezz rá. Nem engedem, hogy még egyszer elbizonytalanodj velünk kapcsolatban. Komolyan gondoltam amikor azt mondtam szeretném ezt..kettőnket. - merülök el a szemei világában, majd elveszem a kezemet az arcáról.
- És most egy kicsit olajos lettél. - vágok egy bocsánatkérő grimaszt a megjegyzésem mellé.

**Raelyn J. Winters**

Dorian and Raelyn

Trusting you is my decision. Proving me right is your choice.

Már-már hihetetlen, milyen könnyen süppedünk vissza a szokásos beszélgetéseinkbe, a laza együtt töltött időbe, az ölelésekbe, a kapcsolatunkba... mintha sosem ért volna véget korábban. És ez egyrészt jó érzés, másrészt azonban baromira ijesztő. A dolgok csak úgy megtörténnek, mert... mert mi vagyunk azok, és ha együtt vagyunk, minden olyan egyszerűnek, könnyűnek tűnik... Nem is tudom megmagyarázni. Legalábbis anélkül nem, hogy ne hangzana giccsesnek és nevetségesnek. De valóban olyan, mintha egymásnak teremtettek volna, mintha kiegészítenénk egymást a legapróbb részletekig, mint egy két darabos puzzle, amilyeneket a két éveseknek gyártanak, és gyönyörűen egymásba passzolunk. Ám ez a tempó túl gyors, ez a könnyedség rémísztő, mert anélkül kelnek életre újra az érzéseim, és azokkal együtt minden sejtem, minden részem, hogy valójában észrevenném. Egyik pillanatban még mélyen dagonyáztam az önsajnálatban és önpusztításban, mert nem tudtam továbblépni azon, hogy elveszítettem őt, a másikban meg már újra a karijaiban vagyok, és attól tartok, az érzéseim kezdenek erősebbek lenni, mint valaha. Ez pedig nagyon nincs rendben így. Nem lehet. Óvatosabbnak kéne lennem. Az, hogy már tudom Dorian indokait, és megértem őt... az, hogy tudom, fontos vagyok neki, még nem garancia rá, hogy nem tűnik ez az életemből újra. Ezúttal talán végleg. Mert olyan életet él, és olyan múltja van, ami mellett semmit nem szabad készpénznek vennem. És ez egy jó kis gyomrost jelent - olyant, ami enyhe hányingerrel jár -, valahányszor emlékeztetem ezekre a tényekre magamat.

És mégis kedélyesen elcsevegek vele Ashtonról, meg az ő kiálhatatlan barátnőjéről, akiknek a szokásos drámája feltehetően valamiképpen megkeseríti majd mindkettőnk mindennapjait. Aztán jókat mosolygok, amikor apám és a várható érkezése kerül szóba, amitől Dorian kisebb pánikrohamot kap. Kívülről úgy tűnhet, tényleg minden rendben velünk. Velem. Általában belülről is. Ám olykor egy-egy pillantás, lesütött tekintet, egy óvatos megnyilvánulás, ahogy finoman elhúzódom, vagy a kelleténél hamarabb eltűnik a mosoly az arcomról, talán Dor számára is árulkodik arról, hogy ez még egy tisztázatlan, eldöntetlen harc bennem.

- Áh, szóval szívesen leporolnád ismét a színészi tehetségedet? - vonom fel a szemöldökömet játékosan. Ezeket a játékokat már jól ismerjük, és jól tudom, hogy Dorian nem véletlenül akart gyerekként színész lenni. Vagyis egyszer még régebben hasonlót fogalmazott meg nekem. Aztán párszor bizonyított is. És az mindig egész jó móka volt. Bár apámmal szemben nem tudom, mennyire volna fair. - Na és most mi lennél? Az ügyvédem? Az orvosom? Vagy újra belebújnál a testőr szerepbe? - találgatok, mert akkor már nem ártana kitalálni, hogy a pasimon kívül mégis ki mást akarnék még bemutatni az apámnak. Mondjuk egy agykurkászt azzal a jó hírrel, hogy végre kezeltetem magam. Haha! Szerintem örülne neki a fater. Lehet, tényleg rám férne a szaksegítség.

Bár a hangulatom egy ideje már láthatatlanul ingadozik, valójában csak akkor indul a mélyrepülés, amikor Adam telefonál. Hogy az apja haldoklik, már alapból is nagyon szomorú, elkeserítő dolog, mert jól tudom, milyen nagyon küzdött korábban is. Az élet néha borzasztóan igazságtalan. De Dorian reakciói mindezekre is elég vegyes érzéseket keltenek bennem. Úgy tűnik, nem csak a szokásos tréfálkozásokba tudunk könnyedén visszarázódni, hanem az Adam témát övező feszültségbe is. Pedig az utóbbi mostanra már csak az exem, nem a férjem. Ennek jelentenie kellene valamit, nem?

Részben megértem Dort, és érzem, hogy alapvetően jók a szándékai, és szeretne megértő, támogató lenni. Ugyanakkor mégsem tetszik, hogy ennyire egyértelművé teszi a féltékenységét. Ebben az adott szituációban ez annyira nem helyes, és felesleges is. Amúgy sem lenne szükség rá, de most főleg nem. Nem is igazán tudom, hogyan reagáljak a szavaira, csak a fejemet ingatom lassan. Nem szeretnék elutasító lenni, de azt sem szeretném, hogy ebből ismét gondjaink adódjanak.

Először is felállok Dorian öléből, ahová az imént befúrtam magam, és gondterhelt tekintettel odébb sétálok pár lépést. - Azt mondod, bízol bennem, és ennek elégnek kellene, hogy legyen. Kétlem, hogy Adam kihasználná a helyzetet, szerintem már ő is felfogta, amikor aláírta a válást, hogy köztünk vége. De ha mégis próbálkozna valamivel, valóban bízhatnál bennem annyira, hogy tudd, képes leszek kezelni - sóhajtok. Valahogy olyan kitekertnek érzem a szituációt, hogy én győzködöm őt arról, megbízhat bennem. Nem fordítva kellene történnie? De ha ennyi kétség van bennünk, valóban van értelme mindent újrakezdeni? Még a gondolati szinten feltett kérdés is fáj és elkeserít. Egyáltalán nem szeretném megkérdőjelezni, hogy elég jók vagyunk-e egymásnak. Akkor miért ennyire bonyolult ez?

- Értékelem az ajánlatot, de szerintem jobb, ha egyedül megyek. - Mindenkinek jobb. Adamnek is most van elég baja, nem szeretnék a számára sem több gondot okozni. Dorian jelenlétével az orra alá dörgölni, hogy hamarosan valóban teljesen egyedül marad, mindenkit elveszít.
- Utána viszont találkozhatunk, ha még szeretnéd. A kettesben eltöltött idő tényleg jól hangzik. - Egy bólintás és egy halvány mosoly jelzi a részemről, hogy valóban örülnék neki. Jót tenne.

♫ ilomilo ♫
♡

**Dorian J. Lester** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Szomb. Feb. 27 2021, 22:22

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Most, hogy éppen átmeneti ebédszünetemet tartom maga a Csodanő társaságában, rá kell jönnöm, hogy sokkal élvezhetőbbnek tűnik a munka, ha akad társaságom is benne. Bár örömmel felvetném Ashnak azokat az újításokat, amik elsősorban azt tartalmaznák, hogy dobjuk ki jelenlegi, néha több kárt, mint hasznot okozó munkatársaimat és hozzuk be Minimentőst, mint motivációt a számomra, ám nem hinném, hogy boldog lenne a fejlesztésről szóló monológomtól. Már fejben meg is szólalt az az idegesítő hangja és amivel azt magyarázza megállás nélkül ez milyen komplikációkhoz és figyelemeltereléshez vezethetne és hogy ezzel az erővel ő is behozhatná Polent...na és itt állítanám le őt egy percre, mert nincs az a kivallatási módszer, mi olyan kegyetlen lenne az idegrendszerre, mint Ash barátnője. Szóval bármennyire is fájlalom a kedvtelésemre létrejött rendszer bukását, úgy tűnik be kell érnem ezekkel a pillanatokkal, amik kijutnak most nekünk és maximálisan ezt is teszem. Felmérem távolról, feltérképezem közelebbről és elraktározom magamba az én két lábon járó Pillanatomat. Hogyan is szokták mondani? Elment a macska, cincognak az egerek? Ha az a macska tudná, hogy ez az egér fejben mire is készülne legszívesebben a másik egérkével...Nos, akkor egészen biztos, hogy az a bizonyos mocskos fantáziájú egér azzal a lendülettel repülne is innen.
Nem titkoltam sosem, hogy a technika fejlődésével még nem sikerült helyrehoznunk a kapcsolatunkat és erről az egész ide meg oda pötyögök elgondolásról meg is volt a magam suta, de annál határozottabb véleményem. A drágám viszont olyan profin műveli, vágja ezeket, hogy néha még az én kedvemnek is ad egy löketet ehhez, holott tudom jól, hogy úgy tíz percen belül elég biztosan felidegesítene. Valamit látnék-olvasnék, aztán ebből következtetve olyat is mondanék, amit nem hinném, hogy másoknak is ennyire nyíltan hallaniuk kellene. Ez az inkognitó mód sokkal biztonságosabb és jobban megfelel nekem, minthogy mutogassam ország-világ előtt a rusnya képemet. Arra azt hiszem egyetlen épeszű sem készült fel még idegrendszerileg. Most viszont, hogy a pizza mellé maga a futár és egy csók is jár, azt hiszem minden más érzés mellett nem is férne meg jól az idegességem. Legalább egy tíz percig szeretném kiélvezni a marha nagy szerencsémet!
A lehetséges jövőképem úgy alakul át minden alkalommal, mintha valaki a szerencsekerék helyett nem jó dolgokat sorsolna nekem, hanem egyre inkább eltűnő esélyeket. Most jelenleg a neked úgyis annyi, haver és kis szerencsével jól járhatsz szeletek között ingadozik az a nyilacska és csak rajtam múlik, hogy melyik irányba billen. Ash talán egy jó alapanyaga lett volna az elképzeléseimnek, de abból amit láttam és hallottam, ő vele sokra nem mennénk. Azt a verziót meg, ahol Polen miatt nyírnak ki, mert ők képtelenek egymás nélkül levegőt se venni, köszönöm szépen, de nem kérem.
- Olyan bájos és már-már romantikus is, ahogyan vonzza egymást ez a két szerencsétlen. Aztán két hónap múlva megint összevesznek és jön a mosolyszünet és minden kezdődik elölről. - grimaszolok egyet, mert nem egyszer játszotta már el ezt és úgy tűnik nem is utoljára.
A szüleinek említése egyből a legmagasabb tartományba löki a para-mérőmet és csoda, hogy még a fejemben lévő kis gépezet nem füstölt ki a füleimen keresztül. Egyértelműen Ő is észreveszi ezt, amely mellé kapok egy magyarázatot, közben pedig az is kiderül, hogy a szüleinek még sejtelmük sincs a létezésemről. Talán jobb is. Mármint nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy kijelentsem Rae egy jobb embert érdemelne nálam. De nem is akarom elképzelni sem, hogy más is a közelébe mehet vagy érintheti őt. Ja és persze már megint ott tartunk, hogy tele vagyok ellentmondásokkal.
- Csak lazán, nem sietünk ezzel. Amikor úgy érzed készen állsz rá. Addig pedig, ha közben le is buknánk, szívesen öltök magamra bármilyen szerepet csak hogy falazzak neked. - mosolygok rá biztatóan, hogy ne idegeskedjen emiatt. Az én helyzetemben ragadva szerintem bármelyik pillanat megfelelő arra, hogy Winters-apu élő adásban tekerje ki a nyakamat. De most én lennék az, aki ne értené meg őt teljesen? Később bizonyára még rosszabb leszek, ha Hannaht környékezik meg.
Még a hülyének is leesne, hogy Raelynt nyugtalanítják a beérkező telefonhívások, majd amikor kiderül ki kezdeményezi őket, azután már én sem leszek nyugodtabb. Ugyan én vagyok az, aki felveszem, de miután látom a mellettem ülőn, hogy van egy pont, amit már nem kellene feszegetnem, inkább elhallgatok és a pizzámba harapok bele addig is, hogy legalább valamivel befogjam a számat, majd a telefonomra is ránézek. A bölcsiből megkaptam a képet a lányomról, ami egy kicsit eloszlatja az idegességem felett gyűlt fekete felhőket és segít abban, hogy ne úgy reagáljak amikor a hívás véget ér, mint ahogyan az megfordult a fejemben. Rae közben az ölembe fészkelődik, én pedig felnézek arra a gyönyörű arcvonásaira. Hogy a fenébe nem ment még el teljesen az eszem?!
- Nem örülök hogy még mindig hívogat téged. - mérgelődök inkább magamnak ezen, mert a mostani indokokat figyelembe véve őt is ugyanúgy megviselte ez a hívás, mint a vonal túlsó végén lévő első számú ellenségemet.
- Benned bízom Rae, de benne egyáltalán nem. - simítom ki az arcába hulló tincseit a szemei fürkészése közben. - Ha pedig bármivel is bepróbálkozna majd, szeretném ha elmondanád nekem, hogy utána elküldjem őt.. - harapom el a mondat végét.. - elküldjem neki azt a klasszikus GC zenét cserébe. - elkomolyodok ezután, majd az ölelésembe vonva őt sóhajtok egyet. Csak nem ekkora féreg, hogy még ilyenből is hasznot húzna, ha meg mégis, annak is meg lesz az eredménye.
- Szeretnéd, hogy veled menjek? - a hátát simogatva érdeklődök tőle, mert nem tudom mennyire igényelné azt, ha beleavatkoznék az élete ezen részébe. Adam nem a szívem csücske, de Rae igenis fontos nekem.
- Érted is mehetnék miután végzel, aztán eltölthetnénk egy kis időt kettesben. Mit szólsz? - hozakodok fel neki az ötlettel.

**Raelyn J. Winters** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Csüt. Feb. 25 2021, 19:43

Dorian and Raelyn

Trusting you is my decision. Proving me right is your choice.

Mosolyogva ingatom a fejem, aztán ennyiben hagyom. Mintha az internetet csak arra lehetne használni, hogy kommentharcosokkal háborúzzunk. Reménytelen. Ami tök fura, hisz manapság még a három éves gyerekek is értenek a technikához, de a nyolcvan évesek is simán, amikor az unokákat kell videóhívással fogadni. Szóval megállapítom, hogy Dorian valójában egy másik bolygóról érkezett. Egy szexi bolygóról, úgyhogy muszáj neki elnézni a hiányosságait.

- Mégis csak vág az eszed, hogy ezt ki tudtad következtetni - nevetek fel a feltételezésre, hogy csapdába csaltam. Nem mintha nem menne az efféle ármánykodás nekem. De azért ennyire gonosz nem vagyok. Közelebb hajolok az emberevő halálcsapda kanapét kicselezve, és egy puszit nyomok a szájára, egyszerre játékosan és szenvedélyesen. Aztán a kezébe adok egy szelet pizzát, de miután átveszi azt, leharapok belőle egy falatot. Csak hogy nehogy túlságosan elbízza magát, hogy mindent megkaphat, amit akar. Haha! Semmi sem ilyen egyszerű mellettem, drágám!

A jövőbeni edzésünk megtervezéséről könnyedén átnyargalunk a főnöke szerelmi életének témájára. Főnöke... Annyira furcsa és egyben kicsi ez a világ. Mégis hogy lehet az, hogy a férfi, aki egyszerre életem megmentője és megkeserítője is volt, és hasonló elcseszett stílusban még mindig a mindennapjaim része, egyben az ő haverja is? Létezhetnek ekkora véletlenek? Komolyan mondom, kinézem abból a gazember Ashtonból, hogy valamiképpen ő áll a megismerkedésünk mögött is. Mert látszólag munka közben ismertem meg Dort... újra és újra összeakadva egymással... de sosem zárhatjuk ki a lehetőségét, hogy valamiképpen Ash intézte úgy, hogy éppen én jöjjek a segítségére a szükség esetén. Annyi biztos, hogy nem bízom túlzottan Ashtonban. De ezt nem mondhatom Doriannek, amikor épp a tőle kapott munka által lett lehetősége talpra állni, amire tudom, hogy nagy szüksége volt. És bár szívesen a nyelvemre harapnék, de mindezek után még éppen én biztatom Dort, hogy a főnökétől kérjen segítséget a kartell elleni tervei megvalósításához. Mert tudom, hogy minden támogatásra szüksége lesz ehhez. Ahh, miért kell mindennek ilyen összetettnek lennie? Bár még így is ezerszer inkább ezt választom, mint az előző sokkal-sokkal egyszerűbb, mégis boldogtalan életemet Adam mellett.

- Polen? Jézusom, komolyan Polen az, megint? Ah, ne már! - ingatom a fejemet, és fintorgok. Szerencsétlen Ashton. Nem mindig a szívem csücske, de az a nő nagyon jól ért hozzá, hogy az orránál fogva vezesse, és csaholó kiskutyát csináljon belőle. Azt hittem, annak már örökre vége közöttük, és hogy Ash legutóbb tanult a hibáiból. Ezek szerint mégsem. Persze nehéz elhinni, hogy valaki őt képes ennyire manipulálni, aztán mégis...

- Szuper, mi? - Azt hiszem, lerí az arcomról, hogy tökéletesen átlátok rajta. Közben próbálok nem nevetni azon, ahogy egyik pillanatról a másikra totál pánikba esik, pedig elég vicces. - Jól van, nagyfiú, nem kell azonnal halálra rémülni. Őszintén szólva én sem tudom, hogy várom-e... Megtudta, hogy nemrég elváltam Adamtől, és... hogy is mondjam? Nincs elragadtatva teljesen. - Ingatom a fejemet. Mérgesnek kéne lennem a szüleimre, amiért még mindig azt hiszik, ők diktálnak, ők irányítják az életemet, és joguk van csalódottnak lenni, amiért elválltam az általuk megálmodott, tökéletes orvos férjemtől. De már régen elengedtem ezt, hogy megpróbáljak nekik megfelelni, vagy ellenük harcolni. - Szóval még nem beszéltem neki rólad. Nyilván idővel fogok, csak... - megvonom a vállam. Majd megérti, ha megismeri apámat. Igazából jó lenne, ha meg tudnám ettől védeni, főleg látva, ahogy az imént az említésétől is bepánikolt, de hát ezt a találkozást nem kerülheti örökké, ha együtt maradunk.

Amikor a telefonom kijelzőjén másodszor is az exem neve jelenik meg, kezdem igazán kényelmetlenül érezni magamat. Nem tudom, mit akarhat, de azt tudom, hogy ez így mindenkinek kellemetlen lenne, ha most fogadnám a hívást. Szóval tanácstalanul pislogok, Dorian azonban megelőz, és cselekszik, mielőtt igazán felfoghatnám, mit tesz.
- Dor! - szólok rá halkan, de erélyesen, miután másodszor is monoklival fenyegeti Adamat. Oké, most kinek hiányzik ez?
- Már megint te, te rohadék? - vág vissza Adam, elnyomva a visszafogott figyelmeztetésem hangját. - Gondolom, nem volt elég, hogy elvetted a feleségemet, már a hívásaira is te válaszolsz? Talán a titkárnője lettél, vagy mi a fasz?
- Adam! - kezdem papagájnak érezni magam, aki csak különféle neveket ismételget. - Mit akarsz? - próbálok nyugalmat erőltetni magamra, mielőtt kiosztanám mindkettőt.
- Rae...? - Hallatszik, ahogy mély levegőt vesz, mintha ő is próbálna lehiggadni, és megőrizni a hidegvérét. - Ne haragudj! Esküszöm, nem az a cél, hogy zaklassalak, de... apámról van szó. - Szinte érzem, ahogy kifut a vér az arcomból.
- Mi történt? Jól van? Ugye nem...? - A tenyeremet tartom Dorian felé, hogy visszaszolgáltassa a telefonomat. Ez a helyzet túlmutat a kakaskodásukon. Remélem, megérti.
- Nem, nincs jól. Nem sok ideje van hátra... Öhm... Próbáltam neki elmondani a válásunkat, de... Nem is tudom, már nem mindig fogja fel a dolgokat, és folyton utánad érdeklődik. Azt hiszem, szeretne elbúcsúzni... - Érződik a hangjából, hogy kínosan érinti, amiért erre kell kérnie. Pedig nem kéne, hogy így legyen. A kapcsolatunk nem szépen ért véget, de három évig házasok voltunk, és előtte is együtt voltunk két évig. Egy család voltunk. Nem is kérdéses, hogy szeretnék elbúcsúzni az apjától. Valójában még bűntudatom is támad, amiért fogalmam sem volt, hogy kiújult a rákja, és hogy már ennyire súlyos a helyzet. Előzőleg is végig mellettük voltam, néha magam vittem kezelésekre. Eszembe juthatott volna érdeklődni.
- Persze. Persze. Délután megfelelne, ha átmennék? Csak mondd, mire van szükségetek, és ott leszek.
- Köszönöm, Rae. Később felhívlak, és egyeztetünk. Ha úgy jó... - Mintha a megerősítést nem is csak tőlem várná.
- Persze.. - ismételgetem magamat. Megértem, ha ezt nem Dorian füle hallatára akarja megbeszélni. Épp elég fájdalmas lehet így is neki. Engem is meglehetősen mellbevágott a hír. Miután bontjuk a vonalat, még percekig csak meredek magam elé. Aztán leteszem a pizzát és a telefont is a kezemből magam elé az asztalra – szinte fel sem tűnt eddig, hogy még mindig tartom mindkettőt, végül Dor felé fordulok. Egyik lábamat átlendítve a csípője felett az ölébe ülök, megtámasztom magamat a tenyeremmel a mellkasán. Csak érezni szeretném a közelségét, nem érdekel most más.
- Ugye megérted, hogy ez most nem Adamről szól? Nem csak róla. Tudom, hogy ez az egész helyzet kínos, és... A tiéd vagyok, de nem hagyhatom magára - nézek mélyen a szemeibe.

♡

**Dorian J. Lester** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Pént. Jan. 29 2021, 22:19

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Olyan hatalmas önfegyelmet tanúsítok jelenleg Rae közelében, hogy fejben már rég dijat érdemeltem volna a kitartásomért. Miközben azokat a bájos arcvonásokat térképezem fel, mint egy művész a múzsáját más sem jár a fejemben minthogy mekkora egy idióta vagyok amiért egy homlokpuszival lerendeztem a viszontlátás örömét. Hetek teltek el, azóta pedig magam sem tudom megsaccolni, hogy hányadán is állunk egymással. Szeretném, ha odaveszett bizalmát visszakaphatnám, de sürgetni sem akarom őt bármennyire is örülnék, ha a kapcsolatunk a régi menetében zakatolna tovább. Minden oldalról azt nevelték belém, hogy az ilyet ki kell érdemelni és nem várhatom el azt, hogy azért mert nagyságos Lester úrfi csettint egyet, majd a dolgai az ő óhajai szerint alakulnak. Megbántottam őt, nem is kicsit és eljátszottam az esélyemet, miközben mélyen belül reméltem, hogy nem éppen a Jumanji utolsó részében vagyunk és még maradt legalább egy lehetőségem amivel javíthatok siralmas helyzetemen mielőtt lecsap rám valami és kipenderít a videojátékból.
Az éhség szédítő hatásának egyik következménye nálam az, hogy baromságokat beszélek. No és itt következne az a vádaskodás, hogy te mindig azokat beszélsz...de ebben a helyzetben barátaim csak még kaotikusabb a szituáció. És miközben ezt az angyali teremtést figyelem én esküszöm próbálok felfogni mindent amit mond, de valahogy áruló tekintetem állandóan az ajkai felé kalandoznak vagy éppen a szemeit fürkészik. Ez pedig rendkívül nehézzé teszi a helyzetemet.
- Az egyik logóból ítélve azt tippelném, hogy az almafán, de az jobban belegondolva nem lenne túl kifizetődő a gyártóknak. - morfondírozok el, viszont jót mosolygok, amikor felhozza, hogy majd megtanít egyet s mást erről. - Ne fáradj drága. Bőven megelégszem a hívás és sms funkciójával is. Még csak az kellene, hogy naphosszakat rivalizáljak névtelen szájhősökkel. A-a, felejtős. - a fejemet csóválom ezzel is kifejezve milyen rossz ötlet lenne nekem a közösségi hálókba gabalyodni. El tudom sajnos képzelni, hogy az amúgy is mértékkel összefolyt napjaim nagy részét azzal ütném el, hogy óvodásokkal játszok szócsatát amíg rájönnek, hogy nem érdemes leállni idősebb hülyékkel veszekedni. Több mint 20 év előnyöm van veled szemben, tökmag. Ez alatt az idő alatt volt lehetőségem profi bajnoknak lenni az idióta-mezőnyben.
- Vágom mi történt itt. Ez egy csapda volt, nem? Te felajánlkozol a pizza helyett, majd mikor belemegyek, akkor visszatáncolsz. Én meg maradok pizza és te nélküled is. - vonom fel a szemöldökömet érdeklődésem kifejtése közben, de azért mindketten a rozoga kanapé felé terelődünk. A Dzsines elszólásától elvigyorodok és miközben elcsenek egy pizzát csak bólintok egyet. Se nem erősítem meg szavakban, de nem is cáfolom az állítását a titkos kilétemmel kapcsolatban.
- Akkor ezt elkönyveltem egy jövőbeli tervnek. - reagálok ezzel a közös edzés gondolatára, ami tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Jó lenne őt látni ezen a terepen is és felmérni a tudását – még ha saját magamat is kell bedobnom az áldozat szerepébe.
- De, határozottan eljött a rózsaszín köd időszak nála. Még jó, hogy nem követed végig minden áldott nap a műsorát, ám bevallom Polent még egyszer se láttam. Lehet nem is létezik? - merengek el ezen lehetőségen is, hiszen szívesen megdicsérném azt a nőt, aki képes volt önmagából kiforgatni Ashtont. Adhatna akár tippeket is mivel lehet őt ki és bekapcsolni – természetesen olyat, ahol nem kell megválnom egyetlen szerelésemtől sem. Ashton múltkor magyarázta Polennel a kapcsolatát és azt elemezgette, hogy a nő elvileg valami holdállásokból meg horoszkópokból állapította meg a sorsszerű találkozásukat. Ebből kiindulva ha az összes bolygó egybeolvadna vagy a Nap szerepet cserélne a Holddal, akkor se lennénk lelkitársak Ashtonnal.
Jól érzem most magamat a minimentős társaságában, még ha neki nem is hangoztatom eleget. A pizza pedig még egy ráadás feltét a hangulatomra, aminek elfogyasztása teljesen le is köti jelenleg a figyelmemet, ha nem éppen a mellettem ülőt veszem szemügyre, aki mintha nagyon máshol járna fejben. Már éppen azon vagyok, hogy felhozzak neki valami témát, amivel viszonozhatnám a pizzafutár szerepét, amikor olyat közöl velem melytől a pizza is megáll a kezemben.
- Apa, mi?! - fordulok felé ezzel a zavaros szöveggel, majd megköszörülöm a torkomat és a félpizzámat leteszem a dobozra. - Mármint hűha! Ez remek. Tök jó. Szuper. Király. - higgadj már le te marha! - Várod a találkozást? - nyögöm ki nagy nehezen a tizenötödik sorszámú kérdést, ami másodpercek alatt megfordult a fejemben, de a többi túl fangirl stílusba menne át. Találkozhatok velük én is? Találkozni fogok velük? Ki fognak nyírni...
Szóval ja, jobb a biztonságos terep. Amúgy sem biztos, hogy említett engem, mert akkor bizonyára már nekem kampec lett volna. És ha azt nézzük jelenleg abban az állapotban vagyunk, ahol együtt is meg nem is, szóval csak kezdem már megint túlparázni az egészet. Mindenesetre, hogy kezdeti idegességemet ráncba szedjem el is mosolyodok mellé és csak nagyon remélem kívülről nem tűnök akkora idiótának, mint amekkorának belül érzem magamat.
A korábbi hívást követően nem sokkal később érkezik egy másik és ez látszólag Raelynt rendkívül zavarja, ezért természetesen érdeklődni kezdek felőle, de a válasznak egyáltalán nem örülök. Az ex-férjével volt lehetőségem találkozni és már akkor is egy bosszantó figura volt. Összeráncolom homlokomat nem túl boldogan, majd a mellettem ülő mellé nyújtom a kezemet, hogy elkérjem tőle a készüléket.
- Szabad? - kérek rá engedélyt, hisz nem tetszik, hogy hívogatja, a másik pedig ő sincs oda érte, ez pedig még egy – sőt talán a legnagyobb – ok arra, amire készülök. Ha megkapom tőle a készüléket a tenyerembe helyezem és miután felveszem ki is hangosítom egyből. Ám a társaságom helyett most én szólalok meg a vonal végéről hallatszó férfihang után.
- Hát szia szépfiú, csak nem hiányoztam? Vagy talán a múltkori monoklid keres randipartnert? Mert ez esetben összehozhatunk egy gyors találkozót a szerelmes madárkáknak. - tekintetem a lányra vándorol, majd vissza a telefonkészülékre. - Mit akarsz megint Raelyntől? - térek a lényegre és nagyon remélem, hogy nem tervezi kinyomni a készüléket, mert a következő randevúnk abban az esetben gyorsabban fog elérkezni, mint ahogyan azt tervezte.

**Raelyn J. Winters** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Pént. Jan. 22 2021, 19:43

Turn on every light

in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.

Mélyet sóhajtok, mint amikor egy anya már vagy huszadszor próbálja ugyanazt a valamit megmagyarázni a picinyke gyermekének.
- Édes fiam! Ez itt a huszonegyedik század. Mindjárt 2021-et írunk. És te még mindig nem tudod mi fán terem a technika? Ez komoly? Legalább ne dicsekedj vele, mert még valaki kihasználja az ártatlanságodat, vagy... a nagycsoportosok csúfolni fognak miatta... Nem is tudom, melyik a rosszabb – ingatom a fejemet aggodalmas képpel. - De tudod, ha jó fiú leszel, talán valamikor korrepetálhatlak. Csak hogy nehogy megbukj, és évet ismételj - ajánlom fel kegyesen. Miafene?! Fogalmam sincs, honnan bújt elő belőlem ez a tanárnénis énem, de határozottan úgy érzem, jól áll nekem. Tuti jó tanító lettem volna, ha nem a mentőzést választom pályámul. Mondjuk ma már ez és a pizzafutárkodás után talán jobb lenne, ha nem vállalnék magamra több mesterséget. Vagy hát miért is ne? “Az ezerarcú Rae”. Igen, kémnek is jó lennék, akárhová be tudnék olvadni, nem is kérdéses. Na jó, ideje lenne fókuszálnom!

- Szóval máris hanyagolnád a pizzát? Ez akkor azt jelenti, hogy mind az enyém? Óvatosan az ilyen kijelentésekkel, mert nem fogadnék arra, hogy nem tudnám mind egyedül megenni – vigyorodom el. Vajon Dor tisztában van már azzal, hogy a pocakom egy fekete lyuk, főleg ha pizzáról van szó? Meg főleg akkor, ha a délelőtt nagy részét az edzőteremben töltöttem.

- Kívánságokat is teljesít? Mint Aladin lámpása? Wow! Akkor ha jól értem, te vagy a Dzsin. Hát ez nagyon menő! - csapom össze a két tenyerem boldogan, mint egy gyerek. Kislányként egy időben tényleg nagyon hasznát tudtam volna venni egy csodalámpásnak. Persze az én jótevő szellemem, ha jól sejtem, egészen más kívánságokat teljesítene, mint amikre kölyökként vágytam volna. De ez így van rendjén. Remélem, többre is kapható, mint az iménti nagypapis homlokpuszi. Na nem mintha panaszkodnék. Csak hát... fogalmazzunk úgy, hogy három hónap hosszú idő...

- Állok elébe a közös edzésnek! - kapok az alkalmon rögtön. - Igazából le merném fogadni, hogy mindketten tudnánk mit tanulni egymástól. Ez olyan terület, amin mindig lehet tovább fejlődni - jelentem ki egy vállvonással, ezzel is elismerve, hogy nem vagyok a legjobbak legjobbja, de mindig kész vagyok tovább képezni magam. Nem beszélve arról, hogy ha róla van szó, úgy képzelem, extra izgalmakkal lenne fűszerezve az az edzés. Ami kicsit sem lenne ellenemre.

- Jézusom, csak nem azt akarod mondani, hogy Ashton szerelmes? - húzom el a szám. - Életemben csak egyszer láttam őt szerelmesnek, de az kész katasztrófa volt. Mint akit kicseréltek, rá sem lehetett ismerni. - Remélem, nem ugyanaz a szitu a mostani, mert akkor nem tudom, mennyire számíthatunk rá a későbbiekben. Ash a maga módján elég veszélyes tud lenni, talán ki sem nézné belőle egy idegen, de ha nő van a dologban, akkor képes gazdáját követő kiskutyává változni. Az pedig nekünk most nagyon nem volna jó. Sóhajtok. Itt most életekről van szó. Basszus!

Dorian, mint “tapadós apuka”. Oké, ez még mindig fura. Mégis mosolyogva fogadom a kijelentést, mert amilyen szokatlan a gondolat, olyannyira aranyos is. Nem tudom elképzelni sem, milyen volt számára ez az elmúlt év. Megtudni, hogy apa lett, majd mindezzel egyedül megbirkózni, pláne miután megtudta, hogy a gyermeke anyja már nem él, ráadásul valószínűleg miatta. Ez borzasztó. És mégis példásan helyt állt, legalábbis én így látom. És közben itt azon izgul, hogy a lánya jól érzi-e magát az oviban? De mit tudhatok én arról, milyen jó szülőnek lenni? Apropó, szülők!
- Jut eszembe, apámék csütörtökön érkeznek Washingtonból. A szenátorúrnak pár hétig a városban lesz dolga... - hintem el az infót, és remélem, nem hozok rá frászt már ennyivel is, mert a következő lépés az lenne, hogy beadagoljam, az öregem eléggé esélyes, hogy szeretné majd megismerni. Jajistenem!

Ám amint a telefonomra, és az iménti hívásra terelődik a szó, bennem is bekapcsol a vészjelző. Főleg mivel az elől hagyott telefonom kijelzőjén ismét ugyanaz a név villan fel – azaz az exemé - a következő másodpercben.
- Öhm... nahát, megint hív. Esküszöm, fogalmam sincs, mit akar. Nem beszéltem vele a válás óta. Ő sem keresett azóta. És annak már másfél hónapja - vonom meg a vállam tanácstalanul.

♡

**Dorian J. Lester** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Kedd Nov. 17 2020, 15:35

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Nem titkoltam azt senki elől sem, hogy szerettem volna rendbe hozni a kapcsolatomat a környezetemben lévő fontos emberekkel és nem még jobban elszúrni azokat. Amilyen módon csak lehetett úgy szabotáltam az életemet eddig, így most már valami olyan lépést akartam elkövetni, amiből inkább jobb származik, semmint az ellenkezője. A minimentős ez a kategória volt. A mi kapcsolatunk a menekülésekkel indult és végül olyanná fejlődött, ahol a magamfajta halandó lehetetlennek tartotta, hogy nélkülözze ezt az angyali teremtést az életéből. Egy reménysugár volt, egy érzés, amire már rég nem volt példa az életemben és annak ellenére sem húzta be a kézféket vagy menekült világgá, hogy bevallottam neki miket is követtem el valójában. Velem nem a boldog pillanatok járnak, sem a felhőtlen sziesztába csomagolt múlt. Több problémát hozok más nyakára, mint azt ahogyan szeretném, de a Raelynnel töltött pillanatok alatt mindez valahogy a háttérbe szorult. Olyankor a jelen volt minden koncentrációm fő alanya és az a nő, aki fenekestül felforgatta az életemet már egy kósza mosolyával is. Tudta ő is, ahogyan én is, hogy ez ami kezdett közöttünk kialakulni szorosabbá vált minden találkozás alkalmával. Sosem bántam volna, hogy ez újra megtörténik velem. Hogy van valaki, aki megmutatja az élet naposabb oldalát és nem fél kihúzni a melankolikus világképemből. Mégis abban az adott pillanatban én voltam az, aki véget vetett végül kettőnk kapcsolatának tudatva vele mennyire nem jó ez így, hogy később rájöjjek mekkora címeres ökör is vagyok valójában, amiért hagytam elbaltázni az egyetlen lehetőséget, ami még jobbá tehetett volna. Most viszont itt vagyunk, tele bizalmi kérdésekkel, meg a korábban elkövetett hibám utórengéseivel és próbálunk ebből kihozni valamit. Valamit, aminek alapjai az idő súlya alatt nem dőlnek össze, hanem erős elemek alkotják azt. Olyat, ami végül titkok nélkül fog bástyát képezni a mi világunk köré. Már ha egyszer képes leszek újra megérdemelni a bizalmát. Ma viszont nem gondoltam semmi másra csak arra, hogy újra látni akarom őt. Visszakapni valamit a közelségéből, még ha éppenséggel valamiféle induljunk az elejéről féle történet közepébe is csöppentünk, ahol egyelőre még nem tudom eldönteni mi engedett és mi nem. Jó lenne egy kézikönyv ehhez az új állapothoz, mert bárhogy is nézem, ez egy olyan játéknak ígérkezik, ahol egy rosszul időzített cselekedet könnyedén visszadobhat a nullára.
A pizza a minimentőssel érkezik, ő pedig még inkább meghozza az étvágyamat azzal - határozottan nem csak a pizzához - hogy felajánlkozik a nemes feladatra az étel felszolgálását illetően. Széles vigyor terül el arcomon és miután lepakolom a kezemből az olajos szerszámokat, már közelítem is meg őt, hogy sután ugyan, de egy puszival jutalmazzam. Szabályok..de mi a megengedett? Gondolom az már nem fér bele, hogy ilyen felvezetés után felavassam vele a kanapét, ugye?
- A legtöbbre. És hidd el, ha idővel megtanulnám hogy kell használni az internet ezen mélységeit, még lelkes kommentelőd is lennék. - vallom be, hiszen sosem voltam egy agytröszt ha a technikáról van szó. Még jó, hogy a telefonomon a hívást tudom kezelni, a többi meg számomra úgyis részletkérdés. Néha egy-egy Hannahval előtt fotón és a hívásokon kívül másra nem is igazán használom. De egy ilyen pizzafutárért már felettébb elgondolkoztató, hogy mesteri fokozatra fejlesszem magamat.
Jókat szórakozok, amikor a szívére veszi az egész feltéttel kapcsolatos elszólásomat. Egyem meg őt! Ha már témánál vagyunk..
- Nem is tudom. Ezek után lehet a pizzát akkor mégis inkább hanyagolnám, hogy egyből a jó részhez ugorjunk. - vállat vonok és miután elhelyezkedek a kanapén, ő pedig mellettem, már osztom is fel az ebédünket, közben viszont őt sem felejtem el meghallgatni. Mielőtt azonban elcsenhetnék egy szeletet belőle, a királylány tovább feszegeti a határokat szavaival. A legőszintébb te komolyan ki akarsz csinálni? nézéssel fordulok felé, majd lenézek az olajos szerelésemre is.
- Nem rémlik, hogy emlegetted volna, de dicsérd még, hátha a kívánságaidat is teljesíti. - elröhögöm magamat, de magam sem tudom mennyire őszinte ez a részemről, mert legbelül szenvedek már ha csak belegondolok a látványba, amit ő nyújtana egy hasonló szerelésben. Vajon Ashton az idegösszeomlásaimat is kifizeti majd?!
- Szívesen beugranék egyszer egy olyan edzésre. Egy kis gyakorlás nem ártana meg ami azt illeti. - meg persze azt pont, hogy nem pizzával kellene letolni. - De komolyan. Örömmel megnéznélek azon a terepen is. - beleharapok az elvett pizzába, hátamat pedig a kanapé támlájának vetem, ám nem merek túlságosan mozdulni, nehogy a hirtelen mozdulattól egy rugó még a végén átszúrja a tüdőmet.
- Ashton éppen a csaja után szaladgál, a többiek meg szabadnaposak ma. Ilyenkor nincs túl sok munka, csak az az egy odaát. - fejemmel a kocsi felé biccentek. - Az meg épp elegendő az én figyelmemnek. Délután majd elvileg lesz még egy beígért autó, de az már nem az én terepem. - válaszolok a kérdésére időközben. - Amúgy sem rossz így. Nem duruzsol legalább senki se a fülembe vagy kérdez ökörségeket. - fűzöm még hozzá. - Meg bevallom, rajtad sem osztozkodok szívesen. - igen, ez feltétlenül kihagyhatatlan volt.
- Szerintem jobban van, mint én. Lefogadom jókat sziesztázik a többiekkel a tapadós apja nélkül. - a fejemet csóválom, de elhallgatok amikor megszólal Rae telefonja. Noha nem veszi fel, mégis az arckifejezése nem arról árulkodik, hogy túlzottan örülne neki.
- Nem sikerült még beszélnem vele. Amióta Polennel van együtt, azóta egy egész cirkuszt kitenne a viselkedésével. Nem tud egy nyamvadt percig a seggén ülni anélkül, hogy ne a csajról szóljon neki minden, de a héten igyekszem őt elkapni emiatt. Nem akarom igazából sokáig halogatni. - vagy mégis, de nem tehetem meg. Minél előbb lezárom ezt, annál jobb.
- Minden rendben amúgy? A hívás miatt.. - magyarázattal együtt érdeklődök, de én is ránézek időközben a saját telefonomra ismételten, ami úgy tűnik mostani szokásához híven ismételten lefagyott, ám az aksi kivétele nem igényel túl nagy erőfeszítéseket. Elég csak az asztalra ejtenem és darabjaira hullik. Így amíg a válaszára várok, a készüléket is nekiállok összeszerelni.

**Raelyn J. Winters** · Re: Raelyn&Dorian - let's be alone together Vas. Nov. 08 2020, 18:53

Turn on every light

in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.

Egy részem örül, mint majom a farkának, hogy Dorian jelentkezett, és találkozni akar, és hogy hamarosan újra láthatom őt. Nos, a másik, sokkal józanabb és kimértebb felem viszont már szívesen felpofozná az előbbit, és figyelmeztetne, hogy hahó, óvatosan! A pasi csak nem rég lépett újra be az életembe, miután egy szó vagy értelmes magyarázat nélkül kilépett belőle, és oké, lehet, hogy jó oka volt rá, vagy legalábbis valami olyan, amilyet ő jó oknak hitt, de az a baj, hogy ez sajnos bármikor újra megismétlődhet. Mert valljuk be, Dorian olyan életet él, és olyan tervei vannak a jövőre nézve, amelyek miatt bármikor ismét meggondolhatja magát, bemagyarázhatja magának, hogy jobb lesz nekem nélküle, biztonságosabb, amiben talán még lenne is igazság... Aztán fogná magát, és egyik napról a másikra lelép újra, se szó, se beszéd. És nem az a célom, hogy lehangoljam, elkeserítsem magam, hisz már olyan régen voltam utoljára ilyen jókedvű és boldog, de a józanabbik felem makacs, könyörtelen, és még mindig valamelyest megbántott, és joggal óvatos, és próbál visszarántani a földre, visszatartani a tinilányos, rajongós viháncolástól, meg szaltóvetéstől. Amúgy is öreg vagyok már ezekhez. Így közel harminc évesen több komolyságot várnék magamtól, kevesebb naivitást a férfiak irányába. De amúgy bárki kérdezné, csak huszonöt vagyok. Persze amúgy sem hinnének többnek a gyerekes viselkedésemmel és a skizó módon egymással vitázó két felemmel. Mázli, nem?

Na jó, mondjuk inkább azt, hogy igazából csak a pizzának örülök ennyire. Végül is, duh, pizza! És éhes is vagyok a hosszú edzés után. Le is csapok a futárra, meg a kezében tartott dobozra, amint megpillantom a műhely előtt. Jobb helye lesz annak nálam, meg aztán, Dor remélhetőleg nem bánja a szerepcserét, illetve hogy egyszerre toppan be az ebéd és az ebédpartnere is.

- Még nem, csak gyakorlok, mert hát... a mai világban sosem tudni, mikor kényszerülünk szakmát váltani, és valami újba kezdeni – felelem fülig érő szájjal, mellé egy laza vállvonással. - Mit gondolsz, jól csinálom? Hány csillagra értékelnél a honlapon... ha lenne honlapom? - tudakolódom, mert a visszajelzés és kritika még hasznos lehet, tanulhatok belőle, ha tényleg munkahelyet akarnék váltani. Végül is most is hasonlót csinálok, csak a betegek fuvarozása helyett olaszosan illatozó dobozokat szállítanék a jövőben. Ha jól sejtem, jóval kevesebb bérért.

- Én a desszert vagyok, szivi! - Még hogy feltét! - Jobb is, ha a végére hagysz, mert még nagyon eltelíteném a pocakod. Lehet, hogy kicsit nagy falat leszek neked... - Fél perc. Fél perc! Talán még ennyi sem kellett, hogy máris áradjon belőlünk a kétértelmű hülyeség. Egyáltalán tudunk mi értelmesen is beszélgetni? Én nem emlékszem olyanra. Persze az én hibám. Megvárhattam volna legalább, hogy a futár rendesen tegye a dolgát, mielőtt parádézni kezdek.

Dor átveszi közben a rendes házigazda szerepét, hoz papírtányért meg minden, és még egy puszit is kapok a HOMLOMOKRA, mielőtt helyet foglalna a menő, háborús hős kanapén a kajával. Homlokráncolva, enyhe értetlenséggel nézek utána kábé két másodpercig. Oké, nagypapi! Nem azért. Aranyos volt. De hát... úgy látszik, mégis csak öregebbek vagyunk már, mint gondolnám. Követem őt a “belesüppedős” ülőalkalmatosságra a szelet pizzámmal.

- Nem vicceltél. Ez megesz minket az ebéddel együtt - próbálok úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg később még fel is tudjak állni innen. Bár... legfeljebb maradok itt örökre, és figyelhetem, ahogy Dor bütyköl a szexi, olajfoltos overáljában. Ha időnként még meg is etet, hogy közben ne halljak éhen, nem is lenne olyan rossz sorom itt. - Egyébként mondtam már, hogy mennyire tetszik a munkaruhád? Ha szépen kérem, kölcsön adod? Mármint most? Máris? Azonnal. Csak vedd le! - vigyorgok szemtelenül, szemöldököt emelgetve. Persze csak ugratom, de azt sem bánom, ha komolyan vesz.

- Jól emlékeztél. Szabad napos vagyok. Illetve... az edzőteremben tartottam edzést délelőtt, de annak fél 12-re amúgy is vége volt. Na és te? Elég csendesnek tűnik ma itt. Se Ashton, se ügyfelek? Ó és... hogy van Hannah? Ugye jól rémlik, hogy most kezdte az ovit? - Teszem hozzá az utóbbit, és közben igyekszem lazának tűnni. Nem vagyok az. Még mindig fura a szitu. De tényleg próbálom jól kezelni, szokni a helyzetet és érdeklődőnek lenni.

Közben két harapás pizza között megcsörren a telefonom. Aztán csak csörög és csörög az idegesítő kis szörnyeteg. Rövid küzdelem árán kivadászom a farzsebemből. Egy gyors pillantás a kijelzőre, és azonnal értetlen ráncokba szalad a homlokom. Adam. Mi a fene?! A válásunk kimondása óta nem beszéltem vele. Elképzelésem sincs, mit akar. De most amúgy sem venném fel, se neki, se másnak. Szóval kinyomom a hívást, és magam mellé dobom a mobilomat.
- Beszéltél már vele? Ashtonnal. A... tudod, amiről a múltkor beszéltünk? - térek is vissza hamar egy korábbi gondolatmenetemhez.

♡

**Dorian J. Lester**

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Jól esett ennyi idő után kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből és hasznosnak érezni magamat még akkor is ha tíz percenként a telefonom kijelzője kötötte le a figyelmemet és a meg nem érkezett üzenet, ami a lányomról tartana helyzetjelentést. Nem voltam büszke arra az emberre, akinek vallhattam magamnak, amiket műveltem ennek okán, ezért minden módot szerettem volna megragadni, amivel ezen változtathatok. Ugyanakkor szerettem az autókkal elbíbelődni, még ha hálámat Ashton felé nyíltan soha nem is fejezném ki. Még a végén elbízná magát a rohadék és hallgathatnám a szövegelését arról, miszerint jövök neki egyel emiatt. Persze, magamban ezzel én már számoltam és nem tudnék elég hálás lenni neki azért, hogy szárnyai alá vett és befogadott az ő kis szentélyébe, mint valami gazdátlanul csavargó kóbor macskát, de már régebben sem működött közöttünk. Nem voltunk azok a fajták, akik őszintén vallották be egymásnak az érzelmeiket, igy gondolom most sem várt tőlem ennél csodásabb megnyilvánulást. Múltkor ugyan valami köszönetféle azért bekúszott beszélgetéseink közé, de olyan könnyedén siklott át felette, mintha meg se hallotta volna, én meg nem voltam hajlandó újra ennyire lecsupaszítani magamat az érzéseim tekintetében.
Ashton az idegösszeomlás szélére kergeti már magát mire sikerül végre elhagynia a műhelyt, habár még mindig úgy gondolom, hogy túlreagálja a dolgot. Polen nem annak a nyakkitekerős, pankrátor stílusú nőnek tűnik, aki miatt haveromnak fenyegetve kellene éreznie magát, de ő mindig is ilyen volt. Ismeretségünk során három barátnőjéről tudtam és mindegyiknél eljátszotta ezt az alázatos szerepet, aki bármire képes a másik nem figyelméért. Olykor jót is röhögtem próbálkozásain, máskor meg együtt részegedtünk le valamelyik kocsmában, amikor szegény kicsi szíve összetörten hevert a kezei között. Jófej srác volt, de többnyire túlgondolta a kapcsolatait és mire ráeszmélt erre már ismét egyedülálló címkével a homlokán kullogott be az irodájába, hogy a folytonosan elmaradt papírmunkáját egy huzamra letudja. Nézhetjük erről az oldaláról is. Az összetört szívű Ash sokkal hatékonyabb munkaerő.
Kezd egy kicsit elegem lenni az idő folyamatos nézegetéséből, de már tűkön ülve vártam mikor kapok valami képet Hannahról vagy csak valami részletet miképpen telik a napja. Megfordult a fejemben, hogy kocsiba ülök és én magam járok utána ennek, de ha ma nem fejezem be a Subarut, akkor cseszhetem az egész hetem alakulását. A bölcsődében dolgozó Julia viszont annyi nyugtató útravalóval látott el, hogy csak le kellene higgadnom egy perc erejéig és képletesen is kicsomagolnom a batyumat ennek érdekében. Számomra viszont mindig könnyebb volt a nehezebb utat járni.
Dél környékén járva kezdett ez az egész egyedüllét nyomasztó lenni. Sosem éreztem ennyire reménytelenül magamat azért, hogy nem lézeng valaki a közelemben, de ma szinte egyszerre zúdult a nyakamba az egész életembe visszatartott érzéseim netovábbja. Gondolataim mintha csak hűséges szövetségesként velem dolgoznának juttatják eszembe akaratlanul is a szívemnek kedves angyalkát és észre sem veszem milyen ösztönszerűen keresem ki Raelyn nevét csak akkor, amikor már egy gyors ebédre invitálom őt, majd a beleegyezésének reményében kanyarodok vissza az autóhoz, hogy hősi halált imitáló szenvedésemet hasznos munkával váltsam fel.
Teljesen sikerül belemerülnöm a feladatom elvégzésébe és az autó is kezd már végleges formájára találni. Olyan gyerek voltam, aki a trehánysága mellett a maximalizmusra is törekedett. Sose adtam volna ki olyat a kezeim közül, amire én magam ne lettem volna büszke vagy ne éreztem volna miatta elégedettséget. Nekünk is jó reklám, ha nem kell a tulajnak havonta kétszer visszazötykölődnie az autójával csak mert a múltkori problémára megint gyógypuszi kellene. Az ilyenek nem sokat nyomnak a műhely piaci értékén és biztosan az értékelésünk sem lenne valami fényes azokon a különböző platformokon, amire Ash korábban felpakolta az egész kócerájt.
Egy utolsó simítást még végzek a kanárisárga szépségen, amikor csatlakozik hozzám a két lábon járó kísértésem.
- Újabban felcsaptál pizzafutárnak is? Te vagy az új étvágyhozó reklámfogásuk? - szokásos mosolyom kirajzolódik képemre és egyből leteszem a kezemben lévő szerszámot, hogy megtisztítsam két mancsomat az olajos kinézetüktől, de a szórakozottságom továbbra is hűséges követőmként velem marad. Nem tehetek róla, akárhányszor meglátom Raelynt olyan érzésem támad, mintha elszabadultam volna Charlie csokigyárában. (Hannah egyik kedvenc filmje; két hét alatt már vagy húsz alkalommal láttam)
- Ez is egy plusz feltét lenne? Mert van kéznél tányérunk, de tudod egyszerűen fogom és az összeset azzal a lendülettel a kukába vágom, majd úgy teszek mintha nem is léteztek volna. Ezen aztán ne múljon. - szavaimmal ellentétben a polcon lévő zacskóból két papírtányért halászok elő meg két műanyagpoharat is mellé, majd ezt követően nyomok egy puszit Rae feje búbjára és átveszem tőle a magával hozott ebédünket, mielőtt a műhelyben lévő kanapén kényelmesedhetnék el.
- Foglalj helyet. - megpaskolom a magam mellett lévő ürességet az agyonnyüstölt ülőhelyen, előtte viszont arrébb tolom a hátsómat, hogy kényelmesebben elférjen. - Vigyázz vele..egy kicsit belesüppedős. Szerintem már egy háborút biztos megélt. - célzok itt a kanapéra, ami nem éppen egy mai darab, de pihenésképp tökéletesen funkcionál. Az, hogy ezek után miképpen állsz fel róla az már részletkérdés.
- Ugye nem a munkahelyedről raboltalak el? - a pizzás doboz tetejét felnyitom és egy széket is közelebb húzok, hogy rátehessem ebédünket, majd ezt követően kólával töltöm meg a kikészített poharunkat. - Úgy emlékeztem ma nem dolgozol, de tudod mennyire vagyok olykor tisztában a napokkal. - égnek emelem tekintetemet saját memóriámat lenézve ezzel és a telefonomat is kiszedem munkaruházatom mellkasomnál lévő zsebéből, hogy előbb észrevegyem, ha netalántán üzenetem érkezne.

**Raelyn J. Winters**

Turn on every light

in New York City, I'd still be blind if you weren't with me.

Miután bő egy órában arra tanítottam egy csapat nőtársamat, hogyan védekezzenek egy késes támadóval szemben, és egy gyors tusolás után nedves hajjal, kissé sajgó izmokkal, de kellemesen feltöltődve kilépek az edzőterem zuhanyzójából, a telefonom a hátizsákom mélyéről kissé tompa hangon jelez egyet. Kíváncsi vagyok ugyan a feladóra, ahogy az üzenet tartalmára is, de nem csapok le rá azonnal. Előbb fel kellene öltöznöm, megszárítani a hajam, rendbe hozni magam, és ha most belekukkantanék a készülékbe, még magába szippantana a közösségi média, és sosem készülnék el. Bár a termet én zárom magunk után, azért mégsem lenne jó itt kuksolni egész ebédidő alatt egy szál törölközőben. (Sajnos kitelne tőlem!) Különben is, egy kicsit még szeretném kiélvezni mindazt a pozitívumot, amit egy-egy ilyen edzés jelent a számomra. Hogy kiüríthetem a fejem, hogy hasznos módon kiélhetem a munka által bennem felgyülemlett csipetnyi stresszt és agressziót. Szeretek mentős lenni, de mi tagadás, akadnak hülyék is bőven, akik miatt olykor “főhet a fejem”. És akkor még ott a temérdek aggódás is Dorian és az ő tervei miatt, amelyekről itt átmenetileg szintén kicsit megfeledkezhetek. Legalábbis próbálok.

Sajnos mindannak ellenére, hogy ezek az edzések ennyi jótékony hatással bírnak, egy ideje már nem jártam itt, túl elfoglalt voltam – így legalábbis jobban hangzik, mint hogy bedepiztem a szerelmi bánattól –, a csoportomat is átmenetileg másra bíztam, és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott, és szükségem volt erre. De meg is érkeztem ma reggel egy órával korábban, hogy alaposan bemelegítsek, felkészüljek, és átmozgassam rendesen magamat is. Aztán most büszke vagyok, hogy sikeresen legyőztem a lustaságomat. Mert bár a dolgok részben helyre jönni látszanak, most is bőven lenne miért úgy éreznem, hogy összegömbölyödve egy sarokban jobb lenne nekem.

Na, de ez a testmozgás adta mámor is elmúlik egyszer, és egy másik lép a helyébe, amikor az épületből távozáskor végül csak meglesem azt a bizonyos üzenetet, és megbizonyosodom róla, hogy attól a személytől érkezett, akitől reméltem. Automatikusan és szinte észrevétlenül egy örömteli mosoly kúszik az arcomra, és azonnal neki is fogok a válasznak... de aztán meggondolom magam, és kitörlöm a szavakat. Minek a duma? Legjobb, ha máris indulok. Úgyis kíváncsi voltam már, milyen Mr. Lester munka közben. Talán sikerül meglepnem, ha válasz nélkül bukkanok fel, és meglesnem, ahogy épp egy kocsi alatt bütyköl. Vajon miért hoz annyira lázba ez a gondolat? Csak halványan emlékszem, hogy nézett ki az olajfoltos overáljában azon az estén, de úgy rémlik, abban is igencsak szívtipró volt a mocsokja – az élet nem mindig igazságos velünk, nőkkel –, és a lényeg, hogy szívesen feleleveníteném azt a képet.

Bevallom, azért egy icipicit furcsán érzem magam, amikor leparkolok Ashton műhelyével szemben. Ehhez a helyhez nem kevés vegyes, keserédes emlék köt. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egyszer Dort fogom meglátogatni itt. A sors, és az ő fanyar humora. Csak remélem, Ash-be itt ma nem kell belefutnom.

Ahogy áttrappolok az úton, enyhén futólépésben kerülgetve a siető járműveket, mert ritka forgalmas ma az utca, a pizzafutár is befut a motorján. Le is intem hamar.

- Nagy méretű, dupla sajtos, gomba nélkül? - tippelek a kezében tartott dobozra bökve, hisz általában ezt rendeljük. Vagyis rendeltük, korábban, úgy három hónappal ezelőtt, mielőtt minden elromlott. Gondolom azóta nem sokat változott Dor ízlése. Nem az a túl szeszélyes típus. A fickó meglepetten bólint, valószínűleg nem érti, hogy kerültem hirtelen mögé. - Köszi, átveszem. Mennyi lesz? - És már fizetem is. Idefelé útközben egy üveg kólát is vettem, csak mert úgy jobban csúszik, és mert a mai több órás edzés után nem fogom sajnálni magamtól a szénhidrátot.

- Kip-kop! Megjött a pizza! - jelentem be, belépve a műhely ajtaján, enyhén elmélyített, hivatalos, udvarias hangon, remélve, hogy egy másodpercre megtéveszthetem ezzel Doriant, mint a mai beugrós pizzafutár. - Hol szolgálhatom fel, uram? Magamon jó lesz? - kérdezem ezt már szemtelenül szexinek szánt - aztán ki tudja – hangon. Persze végül elnevetem magam. Üdvözlésképpen még megemelem mindkét karom, egyik oldalról a pizza, dobozostól, másik felől a citromos kóla.

♡

**Dorian J. Lester** · Raelyn&Dorian - let's be alone together Szomb. Aug. 15 2020, 19:56

raelyn&dorian

'Cause I have no right to love you

Ash már legalább ötvenedik alkalommal jön be, majd két fordulat után megy ki a műhelyből cirka fél óra leforgása alatt. Az ökör mindig itthagy valamit, amivel személy szerint problémám nem is lenne, mert jómagam is rendelkezem eme nemes tulajdonsággal, de az hogy minden egyes visszajövetelkor késztetést érez arra, hogy megszólítson már közel sem tetszik. Főleg, hogy már kétszer fejeltem le a kocsi lökhárítóját miatta és még dél sincsen.
- A rohadt életbe. Tíz perc múlva már ott kellene lennem és még itt tekergek. Polen ki fogja tekerni a nyakamat. - mérgelődve forgatja fel az irodáját, de csak egy félpillantást vetek rá, mert elég nekem a saját nyűgjeimmel foglalkozni meg azzal, hogy tíz percenként a telefonom képernyőjét nézzem. Amióta Hannah bölcsödébe került, azóta nevetségesen sok időt töltök azzal, hogy a telefonomat kémleljem és egy hívást várjak bentről. Megőrjít, hogy semmit nem tudok a lányomról, de elvileg aszerint a szenilis bolond szerint, aki még mindig az irodában morog az a jó, ha nem keresnek, mert akkor bizonyára nincs is baj. Egy részem hisz neki, a másik meg az őrületbe kergeti az elsőt, mert attól még nem lettem okosabb afelől, hogy mi lehet vele. Megígérték ugyan, hogy dél körül küldenek egy üzenetet meg egy képet róla, de addig még hátra van cirka 3 óra, 25 perc és 12 másodperc. Szóval baromi sok idő, hogy kiidegeljem magamat miatta.
Ashton újra elköszön, de már félúton a telefonjába könyörög a nőjének.
Igen, Polen. Igenis, Polen. Persze, az egész lényemet neked adom, Polen. Nyúlbéla.
Legalább két hónapja tart a kapcsolat, de lemerem fogadni, hogy ebben az időszakban kezdődtek Ash szenilis pillanatai. És mivel a főnököm nem mondhatom meg neki, hogy dobjad ki a csajt, mert elszívja a józan eszedet, de mint haver, olykor finoman próbálom őt rávezetni, hátha a végén összeállnak neki a kirakós darabkái.
Olajos kezemet egy rongyba dörgölöm bele, bár szokásomhoz híven már egy csík formájában nyomot hagytam vele az arcomon, majd újra a telefonomra nézek. A sivatag ehhez képest valami tengerparti luxuskirándulás, de próbálom most az egyszer Ashton tanácsát megfogadni ezzel kapcsolatban, bár nem sok reményt fűzök a saját elmémhez, ha pont ő rá hallgatok gyerek vagy egyéb témában. Elég volt nekem, amikor azzal gyűrte az agyamat mikor jövünk össze ismételten Raelynnel, majd fél órán keresztül csak nyomta a sehova nem vezető baromságait. Mert bizonyára Rae repesne az örömtől, ha azzal hívnám fel magamra a figyelmét, hogy totálkárosra vágom magamat. Ash szerint elég nagy ehhez itt a játszóterem és igen, értem én a logikáját, az én képzeletemnek sem ártalmas, ha eljátszom a gondolattal, hogy én megsérülök, ő ápolgat, de ezt már próbáltuk. Számtalanszor kötöttem ki nála, majd szöktem meg előle. A mostani helyzetben viszont az a különbség, hogy nem előle akarok menekülni, hanem vissza hozzá. Az meg nem két perces munka. Meg kell újra bíznia bennem, máskülönben nincs értelme ismét belevágnunk. Szeretném, ha azt ami köztünk volt úgy folytatnánk, hogy ő minden kétséget kizáróan biztos a döntésében. Én is szívesen megsürgetném az időt, ha lehetne, de ez nem lehetséges. Addig meg maga vagyok a megtestesült türelem és élvezem azon közös programokat, melyek apró lépésekben vezetnek minket a reményeim szerint közösen folytatott jövőnk felé.
Egy újabb üveg vizet tüntetek el a többi közül és visszamegyek a készülő kocsihoz, ami még közel sincs végleges formájában. A Lexus alkatrészei úgy vesznek körbe, mintha a gyerekem által elszórt játékok lennének, csak ezeket magamnak műveltem. Le se tagadhatatnánk, hogy egy családból származunk, habár néha jó lenne többet tudni, hogy mi az, amit Olive adott át neki. Nem akartam senki életét felzaklatni, egyszerűen ha egy nap arra kerül a sor, hogy Hannah többet szeretne tudni az édesanyjáról, akkor ne csak annyival szúrjam ki a szemét, hogy az ajtóm előtt hagyta őt. Terveim között van felkeresni Olive rokonait, ismerősei által többet megtudni róla, de még én sem érzem magamat elég készen, hogy odaálljak bármelyikük elé és bevalljam, hogy egyáltalán nem emlékszem a lányukra, de van egy közös gyerekünk. Tudom miképpen végződne ez és erre most egyszerűen nincs szükségem.
A rádióból szóló zenéket dúdolom és egyre jobban haladok a kocsival is a nagy egyedüllétben. Marco a feleségével nyaralt a házassági évfordulójuk miatt, Oscar meg csak átmeneti segítség itt. Ma pont nem, de mit lehet várni egy huszonéves gyerektől, aki nem bír egy helyben ülni tíz percig?
Az óra lassan eléri a delet, de úgy érzem a gyomrom kilyukad az éhségtől. A reggeli étkezés nem az én megszokott világom, de most már jól esne valami, ami eltereli a figyelmemet. Körülnézek és szinte túlságosan kihaltnak érzem ezt a helyet ahhoz, hogy ne férjünk el többen is itt. Újra magamhoz kapom a telefont, majd a dilinyósokra jellemző bambulás helyett most Rae számát keresem ki, és nyitom meg az üzenetet is, de legalább háromszor fogalmazom át azt, mielőtt továbbítanám gondolataimat.
'Egy ebéd két főre Lester módra?'
Törölve. Ez harmatgyenge.
'Ha van kedved..'
Nem. Ez meg túl sablonos.
'Nemsokára lesz egy egész pizzám meg van egy üres műhelyem is mellé. Esetleg csatlakoznál vagy burkoljam be egyedül az egészet? Ha igen, tudod hol találsz. D.'
Elküldve. Nagyon remélem, hogy nem néztem el és valójában szabadnapos, meg persze elfogadja az ajánlatomat, máskülönben tényleg kénytelen leszek egyedül megenni az egészet. Azt követően viszont már csak olyan programokat fogok elfogadni, ahol a mozgás bármilyen formáját űzzük majd, mást semmilyen szín alatt.

Ajánlott tartalom

» Raelyn&Dorian - no one like you
» Raelyn & Dorian - Here comes trouble
» Raelyn&Dorian - Show me how to live
» Come on Barbie, lets go party!
» Lets go party - Jesus and Flor