Joon Ah & Dae Il

"Men - The one thing duct tape can't fix."

Alig koppantja le kalapácsát a bíró, az én arcomra máris széles, gátlástalan vigyor szökik. Nyertem. Vagyis nyertünk, mert míg én egy újabb strigulával egészíthetem ki fejben a pontrendszeremet, amin azt tartom számon, hogy hány ügyet is tudhatok sikeresen a hátam mögött, addig Jonah az erkölcsi bizonyítványával együtt teljesen tiszta marad, az ügyet pedig nem kell tárgyalásra vinni. Hiszen semmit nem követett el, mint ahogyan általában nem is követ el semmit azon kívül, hogy olyan helyzetbe keveredik, ami miatt mások azt hiszik róla, hogy márpedig igenis elkövetett valamit. Ami nem igaz. Én pedig épp most bizonyítottam be, hogy ezúttal is csak magát járatta le az a kolléga, aki egyáltalán magára vállalta az ügyet, ellenem. Nem mintha történetesen gyilkosságról lett volna szó, amit valóban nehéz lett volna tisztázni. A mostani egészen ártatlan eset volt.
- Hát... Ennyi volt. - pillantok a mellettem állóra, miközben ujjaimmal ösztönösen az előttem heverő papírokat fésülöm vissza az alattuk fekvő mappába, hogy rá is hajthassam a tetejét, ezzel ténylegesen is lezártnak tekintve az ügyet. Különben sem érdemelt meg többet annál a hat-nyolc percnél, mint amit eltöltöttünk itt. - Mikor teszed meg nekem azt a szívességet, hogy nem keveredsz még egy ilyen helyzetbe és nem kell megmentenem a segged? - Felvont szemöldökökkel, a szempilláim alól pislogok fel, míg a választ várom, habár szánhattam volna költői kérdésnek is. Ujjaim közé veszem a mappát, s egyúttal fel is emelem a fejem.
Nem mintha különösebb megerőltetés lett volna lesöpörni az asztalról a másik felet, amikor a gyakornokom elém tolt néhány iratot azzal kapcsolatban, hogy a hölgy, aki jelen helyzetben Jonah-t is betalálta a vádjaival, hány hasonló esetet kreált magának az elmúlt másfél évben, ugyanezzel az indokkal. Már-már gyanúsan sokszor próbálta ráfogni másokra, hogy zaklatták őt, ezt pedig a bíró is belátta. Ezen kívül már csak annak az előadására volt szükség részemről, hogy a férfi, akinek a képviseletét minden alkalommal ingyen is elvállalom, pusztán a munkája szerelmese és amit tett, puszta szakmai ártalom, nem pedig valamilyen furcsa perverzió.
- Tudom, hogy úgy gondolod, hogy majdnem elkéstem... Ami nem igaz! Épp a megfelelő időben érkeztem a drámai belépőhöz - nevetek fel halkan, majd a hónom alá csapom a papírokkal töltött mappát, s intek, hogy menjünk. - Ezért viszont cserébe hadd hívjalak meg vacsorázni. Vagy egy italra. Vagy mindkettőre, Te döntesz. - Finoman megrándul az egyik szemöldököm, ahogyan a fejemet alig fordítva, tulajdonképpen a szemem sarkából igyekszem felmérni a válaszreakciót.
- Rég volt már - jegyzem meg, amikor kiérünk a folyosóra. Sosem éreztem különösebben fojtogatónak, vagy frusztrálónak a tárgyalótermet, hiszen épp eleget jártam már benne, hogy legyen időm megszokni. A mai nap után valahogy mégis jól esik, hogy végre azt mondhatom, végeztem. Ha a saját munkám és ügyeim nem jelentenének elég elfoglaltságot, még ott van az öcsém, akivel ideje lenne már végre megtalálnom a közös hangot, ami eddig nem igazán akart menni. Mindennek tetejében még ott van Hailee ügye is, amit kifejezett kötelességemnek érzek megoldani, már csak abból az okból kifolyólag is, hogy tudom, én addig ütöm a vasat, amíg meleg és nem hagyom vakvágányra futni ezt az egészet, hogy a papírmunkával együtt eltűnjön valamelyik brooklyni rendőrőrs süllyesztőjében. - Ezúttal merre jártál? - Nem kötelessége ugyan, hogy velem töltse az idejét, mikor valóban ráhozhattam a szívbajt azzal, hogy kis híján nem jelentem meg. Az ingyenes szolgáltatásért cserébe viszont legalább azt elmondhatja merre járt, még ha a részletekbe nem is megy bele. Barátok közt már csak így szokás, nemde?

⋈ | 560 | öltözet

Joon Ah & Dae Il

"Men - The one thing duct tape can't fix."

Jól jön most ez a könnyű győzelem, amikor a hétköznapokban már-már kezdem úgy érezni magamat, mint hat éve utoljára. Soha nem szerettem tudomást venni arról, ha belefáradtam mindazokba a teendőkbe, amelyeket a munkám okán varrtak a nyakamba, mivel élvezem, amit csinálok és ez a kezdetektől fogva így volt, amikor még nem volt különösebb feladatom azon kívül, hogy a rám bízott melót precízen tudjam megoldani. Az öcsém megérkezésével azonban egyfajta felelősségnek tekintettem azt is, hogy teljes állásban próbáljak az a testvér lenni, aki eddig nem lehettem, a minket elválasztó távolság miatt. Az egész helyzetben azonban korántsem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogyan akkor gondoltam rá, amikor a szüleink megkerestek azzal, hogy szükségük lenne a segítségemre. Az Ah Innal való dolgok kezelése mellett azonban nem feledkezhettem meg arról, hogy az elsődleges dolgom nem csak az, hogy elvégezzem a munkám, de megpróbáljam megtartani a fizetésemet is, így sajnálatos módon az öcsém egyelőre a háttérbe szorult. Mindemellett valamilyen furcsa oknál fogva még azt a jó szokásomat is megtartottam, hogy ingyen és bérmentve is segítsek másoknak, habár jelen esetben egy barátról van szó, a segítség pedig mindig is járt neki.
- Maga a feltételezés is sértő! Hogy akár csak egy pillanatig is úgy gondoltad, nem jövök.. - Pedig majdnem megtörtént. De most már az ügy mögöttünk van, Jonah-t nem éri semmilyen hátrány, mi ketten pedig el is felejthetjük, hogy a megfelelő időpont előtt tíz másodperccel, vagy fél órával toppantam be.
- Azért mint a jogi képviselőd, azt tanácsolom, hogy lehetőleg ne kerülj még egyszer ilyen helyzetbe. Lehet, hogy a mostani ügyet könnyű volt leseperni az asztalról, de mással talán nem lett volna ekkora szerencsénk. - Eszemben sincs kioktatni őt, mert közel sem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy erre szüksége legyen és ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam nem ez volt az első, sem pedig az utolsó ilyen ügyünk együtt.  - A saját érdekedben mondom, le kellene szoknod a méregetésről... - megcsóválom a fejem, majd halkan sóhajtok. Ez is az olyan dolgok egyike, amelyekről nem gondoltam volna, hogy valaha ki fogom mondani.
- Az egyik üggyel nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztem, ezért nem tudtam korábban jönni. De nem untatlak a részletekkel. - Hamiskás mosoly telepedik az arcomra, miközben rá pillantok. Lehet, hogy számomra különös perverzió, hogy mennyire élvezem a munkám - még akkor is, amikor nehéz -, de az nem feltétlenül jelenti, hogy más is szívesen hallgatja. Vagy hogy egyáltalán szabad róla beszélnem. - Miből gondolod, hogy van hátsó szándékom? Én csak meg akarlak hívni valamire, elvégre majdnem elkéstem. Különben is, innunk kell rá, hogy nem kerülsz börtönbe, nem? - Utóbbi kérdést már egy vigyor kíséretében teszem fel neki. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan szórakoztatónak találja majd a dolgot, mint én, elvégre nem én vittem vásárra a bőröm, viszont képtelen vagyok visszafogni magam.
- Persze. Még képeslapot sem kaptam... - magyarázom tovább vigyorogva. - Egy hűtőmágnes azért remélem jut még. - Már ha elárulja pontosan merre is járt. Néha irigyeltem érte, hogy képes rá, hogy néha egyszerűen lelépjen. Azzal egyetértettem, hogy mindenkinek szüksége van pihenésre, habár saját magam azt hiszem soha nem tudtam volna megtenni, hogy egyik nap gondolok egyet és szó nélkül eltűnök. Túl sok ember számít rám ahhoz, hogy ezt bűntudat nélkül megtegyem, még úgy is, hogy viszonylag egyedül vagyok itt New Yorkban. De talán az öcsémmel minden változni fog.
- Az öcsém nálam lakik. Csereéven van az egyetemen. Egyébként meg a munka - megrántom a vállaim. Részleteket már csak azért sem tudok, mert történetesen a munkám miatt nincs időm arra, hogy részleteket gyártsak az öcsémmel.
- Irigyellek. Miért jöttél vissza? Mondd, hogy nem azért, hogy asztalok alatt mászkálj és gyűjtsd az újabb feljelentéseket... - kérdő pillantásomban ott a szórakozottság, amivel az egész kérdést szánom neki. - Nem messze van egy jó hely, ahol isteni a steak. Mellette meg a világ legjobb borát árulják. Megfelel? - Ha belemegy, a karommal intek is, hiszen ha már kiszabadultunk az épületből, de ácsorogjunk előtte. Mindkettőnknek jót fog tenni, ha egy kicsit elfelejtjük, miért is voltunk ma a bíróságon.

⋈ | 657 | öltözet

Joon Ah & Dae Il

"Men - The one thing duct tape can't fix."

- Lehet fel kellene vennem ezt a szokást... - vigyor kúszik az arcomra, s állammal együtt a mutatóujjammal is Jonah felé bökök. - Látnod kellett volna az arcodat, amikor megérkeztem. Mint aki gondolatban már a börtönben volt és épp elképzelte, hogy leesett a szappan. - Magyarázom beleéléssel, majd nevetve rázom meg a fejemet. Nem tervezem ijesztgetni azzal, hogy mi lett volna, ha nem jelenek meg, vagy milyen büntetést szabhattak volna ki rá, ha valóban bűnös abban, amivel megvádolták.
Aki csak egy kicsit is jobban ismeri a férfit, tisztában van vele, hogy az, hogy ő valakit zaklasson, a legtávolabb áll tőle. Legalábbis ha zaklatna is valamivel, akkor történetesen az lenne, hogy elrángasson valakit, hogy megnézze a munkáit, amelyek valóban becsülendők - ezt illetően pedig nem gondolom, hogy a lelkesedés, amivel bizonyos dolgok iránt rendelkezik káros lenne. Furának talán fura, mert személy szerint nem bírnám azzal tölteni az időmet, hogy mindenféle helyekre bújva dolgokat méregessek. De tegyük hozzá, hogy az én méreteimmel ez nehézkesen is menne. Véleményem szerint Jonah egy légynek sem tudna ártani, nem hogy olyan gondolatai támadjanak, amelyek büntetendők lennének.
Nyilván a bíróság ezzel nincs tisztában, mondani pedig bárki tud bármit, így pusztán az, hogy én, mint az ügyvédje megesküszöm az ő erkölcsi feddhetetlenségére, nem elég. Talán ezért is tanácsolom neki minden alkalommal, amikor együtt sétálunk ki a bíróságról, hogy le kellene szoknia erről a jó szokásáról, akármekkora örömet is okoz neki, ha méregethet. Őszintén, néha nem tudom, hogyan lettünk barátok.
- Nem hiszem, hogy ilyesmire létezik elvonó. Hacsak a következő utadat nem valami meditálós helyen töltöd, ahol le tudnak szoktatni erről. - Manapság már mindenre létezik valamilyen meditáció, vagy zene, vagy illatgyertya.  Néha őszintén elgondolkodom, hogy merre is tart ez a világ, ha a fiatalok ilyenekkel töltik az idejüket. Vagy mi is ilyenek lettünk volna, csak jó emberi szokásunkhoz híven a magunk szemében a gerendát se vennénk észre? - Azért nem mondanám, hogy amit én csinálok, az káros. - Nézek rá összevont szemöldökökkel. Csak mert nem szeretek minden éjszakát egyedül tölteni, vagy mert irreális összegeket képes vagyok kiadni egy üveg borért, még nem jelenti, hogy bajom van. És nem, nem vagyok a tagadás fázisában, tényleg semmi baj nincs velem.
Vigyorogva veszem tudomásul, hogy igent mond az ajánlatomra, s tulajdonképpen nem is vártam mást. Mindenkinek szüksége van néha napján egy-egy italra, így pedig, hogy van mire fogni azon kívül is hogy 'valakinek biztosan születésnapja van', még inkább csábító ajánlat. Nem is értem miért gondolja, hogy rögtön hátsó szándékom is van vele. - Az én koromban? Hát mi vagyok én, hatvan? - jókedvűen nevetek fel a megjegyzésén, holott néhány évvel ezelőtt talán sokkal jobban fájt volna ez a megjegyzés. Yayát azonban már nem hozhatom vissza, azon pedig felesleges rágódni, hogy 'mi lett volna, ha...', mert nem történt meg. - Örökbe is fogadhatok valamit az állatkertben, akkor ihatunk arra is, hogy apa lettem. Manapság mindenkinek a háziállata a gyereke... Ehhez mit szólsz? - Nem érdemes azon tanakodni, hogy kutyát, vagy macskát kellene-e szereznem, mert egyik sem az én típusom. Különben sem lenne rá időm. - Kellene már melléd is egy nő. - Akkor talán lenne mit méregetni otthon, és nem járnánk a bíróságra. De persze ez mindenkinek saját döntése, Jonah pedig sosem volt az a fajta, aki számára a párkapcsolat a prioritásai elején foglalt volna helyet. Ez persze még nem jelenti azt, hogy ne kívánnám neki, hogy tapasztalja meg milyen boldognak lenni, mert valaki szereti és ő viszont.
- Hát ezzel most nagyon egyet tudok érteni. - Bólintok néhányat, amikor az öccse jön szóba, s rögtön a sajátomra gondolok, akivel meg kellene találnom a módját, hogy megint legalább annyira megbízzon bennem, mint amikor gyerekek voltunk. Minden sokkal egyszerűbb volt, amikor még Ah In is gyerek volt. - De most, hogy itthon vagy, azért tudtok többet is találkozni, nem? Ha zavar, hogy nem tudsz róla, keresd fel többször, biztosan örülne neked - magyarázom nagyvonalúan, mert valószínűleg bárki más is ezzel a megoldással állna elő. A saját öcsémmel való kapcsolatomból kiindulva persze nem feltétlenül kellene tanácsokat osztogatnom.
- Ne is mondd! A szüleim azt mondták hozzám küldik, mert otthon már nem bírnak vele. Mintha én meg tudnám nevelni! - Értetlenül állok a dilemma fölött, hiszen ha Ah In állítólagosan nem hallgat a szüleinkre, akkor majd biztosan a munkamániás bátyjára fog, aki alig szólhat bele abba, hogy mit tesz vagy sem, mert nincs ott, hogy lássa. - Nálatok mi a helyzet? Hogy került hozzád kettő gyerek? Mennyi idős is az unokahúgod? Már gyereke is van? - Ha beszéltünk is erről a témáról, még az én memóriám sem olyan tökéletes, hogy vissza tudjak emlékezni Jonah unokahúgára. Mindenesetre egészen megmosolyogtató a tény, hogy hirtelen mindketten nagyon hasonló problémákkal küzdünk. Megszoktunk, hogy egyedül élünk és eddig ez így is volt jól, az élet azonban néha közbeszól, mert mindenkinek szüksége van a változásra.
- Pff, komolyan... - halkan nevetve rázom meg a fejemet. Néha nehéz elfogadni, hogy nem csak mások életében van annyi dráma, hogy az ember csak kapkodja miatta a fejét, hanem bizony a sajátunkban is. - Na, de még szerencse, hogy egyáltalán meglett egy darabban. - Eszemben sincs pesszimistának lenni, de még csak nem is azért mondom ezt, mert odáig lennék a hátborzongató történetekért. Egyszerűen csak a mai világban már bármi megtörténhet, most pedig épp a jobbik dolog történt.
- Ne sajnáld az én pénztárcám - vigyorodom el. Nem mintha az öcsém ne abból állna ki, hogy ismeretlen okokból olykor pénzt kérjen tőlem - amit valójában azt hiszem én magam is szorgalmazok és ösztönzök, amikor pénzt hagyok neki otthon, mert tudom, hogy nincs a hűtőben semmi és hogy nem fogok hazaérni, hogy együtt vacsorázzunk.
- Jöhet most is. Ajándékot nem szabad visszautasítani, igaz? - jegyzem meg jókedvűen, s kíváncsi, várakozó pillantást vetek rá. Az emlegetett étterem tényleg csak két sarokra van, ráadásul azért ismerem ennyire, mert sokat járok erre, így volt lehetőségem rendesen is megismerni a környéket és találni egy olyan helyet, ami megéri a pénzem.
- Ha létezne olyan, hogy éves asztalfoglalás, szerintem ezen a helyen akarnám - magyarázom Jonahnak. Más talán szomorúnak találná, hogy egy huszonhat és harmincegy éves férfi ahelyett, hogy a párjához térne haza, azt vitatja meg, hogy hol sütik a legjobb steaket, de más emberek talán nem is tudják milyen élvezetes olyan kötöttségek nélkül élni, amelyek nem betartása csak kiégéshez és lelki megviseltséghez vezetne. Vagy nem ittak még olyan jó bort, amit mi fogunk hamarosan.

⋈ | 1044 | öltözet

Dae Il & Joon Ah

"Family is not defined by our genes, it is built and maintained through love."

-Ha seggbe billentésre vágysz, mindenképp. – horkantva forgatja is meg a szemeit. Úgy látszik ma a szokásosnál is jobb kedve van Dae Ilnek, csak tudná mire vélni. – Szívesen néztelek volna meg én is ilyen helyzetben. Na de majd, ha összedől alattad az ikeás ágy, akkor majd én is nevethetek rajtad egy ilyen jót. – sosem tartotta nagyra az ott kapható kínálatot hiszen, ha kinézetre nincs is velük baj, teherbírás terén nem remekelnek valami jól és csak idők kérdése, hogy ne szakadjon le a polc vagy éppen az ágy gerince. A hozzájuk kapható csavarok és egyéb kellékek sem a legjobb minőségűek, és még ehhez hozzájön az is, ha valaki olyan szereli fel, akinek köze sincs az egészhez.
Jonahnak pedig a zaklatáshoz nincs túl sok köze, hiszen a nők eléggé hidegen tudják hagyni. Mégis mindegyik azt hiszi, hogy valamilyen rossz szándékkal környékezi meg őket, mikor előkerül a mérőszalag. Az még egynek sem tűnt fel, hogy ekkora erőfeszítést senki sem tesz azért, hogy pár szoknya alá kukkoljon? Hol van ő, az oviban, hogy érdekelje milyen bugyi van a nőkön, vagy éppen milyen nincs? Inkább bele sem szeretne gondolni, mert azzal lehet ki is dobná a taccsot. Persze, ő is jobban odafigyelhetne, vagy szólhatna előre a környezetének a terveiről, de most minek ilyennel húzni az időt?
-Majd legközelebb megfontolom valamelyik ázsiai országot, csak aztán nehogy azért morogjon mindenki, hogy más sem szól belőlem csak a buddhizmusos hülyeségek minden problémára. – Jonah sosem volt vallásos, ő mindig is a tudományos oldaláról szerette megközelíteni a világot. De aztán ki tudja, lehet Tibetben sikeresen áttudnák mosni az agyát és valamilyen nagyon fontos eszmét neki is eltudnának adni az ott töltött idő alatt. Sajnos vagy sem, ez a fajta utazás sosem vonzotta. Bár néha szeret remeteként élni, biztos nem vállalná be azt, hogy mindenről lemondva úgy éljen, mint a szerzetesek.  – De annyira nem is normális. – ráncolja is össze a homlokát, hiszen az ő korában már nem így kéne élnie. Persze, semmikép sem szeretne olyan dolgokat erőltetni rá, amit az öregek szoktak elvárni a mai fiatalságtól – csak mert az ő korukban ezt nem így volt szokás -, de azért örülne neki, ha tudná, hogy most már a magánéletben is jó úton halad a boldogsághoz.
-Most a kinézeted, vagy a papírjaid alapján kéne ezt megválaszolnom? – vigyorogva hecceli is kicsit a másikat, bár tény, hogy nem tűnik túlságosan pihentnek. Egy jó alvási ciklus pedig éveket tud fiatalítani az emberen. -Nekem is a macskám a mindenem, de azért nem ennyire. Különbséget tudok tenni állat és gyerek között. – már csak azért is, mert a gyerekekkel nincs túlságosan jóban és az állatokat könnyebb idomítani, na meg hűségesebbek is. Megjegyzésére azonban majdhogy nem orra is bukik. – Ja, hogyne… Fizessem még egy plusz ember vágyait és hallgassam a nyűgjeit, mert sose jó semmi se. Inkább kihagyom. – fintorogva rázza meg a fejét. Még hogy neki is kéne nő… Olyan nem létezik még, akit el is viselne. Azért meg nincs értelme belekezdeni, mert legalább lesz kin levezetnie a feszültséget. Arra ott van neki a műhely, nem kell ehhez nőnemű élőlény.
- Szerintem örül, hogy a szabadidejében aludhat… A munkahelyén csak nem olyan beszélgetni, hiába csak egy boltról van szó. Meg most, nem is tudom hol kezdjem ezt. Kéne valami könyv arról, hogy hogyan kell jó testvérnek lenni. Rögtönözni nem tudok, mert abból valahogy mindig valami rossz sül ki. – nem is tudja miért, de annyira nem erőssége az emberi kapcsolatok ápolása, hogy még a saját családjával sem tud mit kezdeni. Ez talán annak tudható be, hogy fiatal kora óta mindig is messze volt a családjához és annyira hozzászokott a távollétükhöz, hogy már mellettük nem bírja. – Még mindig lázadó korban van? Mondjuk, ilyenkor talán jobban is hallgatnak egy barátra vagy egy testvérre, mint az idősebbekre. Sosem tudhatod, lehet melletted magától is megjavul. – vonja meg a vállát, hiszen még bármi lehetséges. Lehet csak az otthoni környezet káros neki. Persze, New York sem arról híres, hogy itt minden tökéletes, de azért lényegesen több itt a szabadság, mint Koreában. Talán már a kevesebb korlátozó tényező is javít magában.
-Isten őrizz! Hát az kéne még, hogy gyereke legyen, akkor a bátyám engem is kibelezne, hiába semmi közöm hozzá! Csak valami haverját hozta magával. Pontosabban miatta szökött meg és most mindketten nyűgnek, hogy maradni akarnak, mert itt jobb nekik. Aztán, mivel rosszkor voltam rossz helyen, rám lettek bízva. Papíron tizennyolc évesek, de ebből vonjunk le tizenhármat és akkor megfelelő agyi szinten járunk majd. – dörzsöli meg a halántékát, ahogy belegondol ebbe az egész zűrzavarba. Voltaképp erre is lenne való egy nagybácsi, hogy legyen kire bízni a kölyköket, de ezt már azért több, mint túlzásnak tartja. -Ne tudd meg honnan szedtem össze… Úgy flangált itt, mintha a béke szigeten lenne. – pedig aztán rendesen sok fura alak mászkál itt éjjel-nappal, pisztollyal vagy késsel felfegyverkezve. Manapság annyi eltűnésről lehet hallani, hogy tényleg csak pillanatok műve, amilyen naiv a lány.
-Azt hittem már a steakre is kedvezményt kapsz, azért szorgalmazod. – bár annyira nem is lényeges, míg neki csak annyi a dolga, hogy egyen és igyon. Mivel azonban Dale mostanra szavazta meg az ajándékozást, ezért tesz is egy rövid kitérőt a kocsihoz, hogy az ülésről előhalásszon egy igen sokat sejtető italos ajándék tasakot. Bizony, egy újabb darabot hozott a gyűjteménybe, de nem akármilyet. – Egyenesen a tenger mélyéről. – vigyorogva adja is át, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a bort a szakértő. Ha jól sejti, ilyes fajta még nem nagyon van neki, így mindenképpen különleges lesz. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Jordan is így megbecsülné az italokat, akkor hozzá is több ötlete volna.
-Ha ilyen jó hírű, akkor nem kellett volna foglalnunk? Vagy már VIP kártyával hamarabb a lista elejére veszenek? – jókedvűen, ugyanakkor kíváncsian pislog is rá és már várja miféle helyre viszi, amiről ennyit lehet áradozni. Az biztos, hogy ezt az esti kiruccanást is csak azért tehetik meg, mert nincs párjuk, aki idegesen várná is őket haza, majd jól megszidná őket azért, amiért nem teljesen józanul mertek hazamenni. Hát kinek kell ilyen élmény? Most kell kiélvezni a szingli és kötetlen életet, mert utána már az asszony dönt arról, hogy mikor, hova és kivel mehet el az ember.

Ruha ¦ 1000 ¦

Joon Ah & Dae Il

"Men - The one thing duct tape can't fix."

- Sűrű elnézéseket kellett volna kérnem a bírótól, na meg örülhettél volna, ha nem utál és megengedi, hogy a késés ellenére mégis képviseljelek - jelentem be vigyorogva, holott tényleg lehetett volna belőle probléma, ha elkések. Nem állítom viszont, hogy olyan mértékben kivívtam volna magamnak a város bármely bírájának haragját, hogy ne tudjon velem együttműködni és ténylegesen is büntessen a bíróság felé tanúsított arcátlan magatartásomért. - Nem élek Ikeás bútorokkal, minek nézel te engem? - Annyi felháborodást sűrítek a hangomba, amennyire csak képes vagyok. - Amúgy sem férnék el rajtuk - teszem hozzá nevetve. Ötletem sincs engem mivel etethettek gyerekkoromban, vagy mit adtak az oviban, hogy ekkorára nőttem, amikor a családban nem sokan lettek megáldva hozzám hasonló magassággal. Izomtömeg tekintetében már azt mondanám, hogy az öcsémet le sem tagadhatnám, de a korát tekintve ez talán nem is olyan meglepő. Inkább pozitív fejlemény, hogy a szüleink már-már rémhírnek minősülő beharangozása után tulajdonképpen egy jó fizikumú kamaszfiút kaptam magam mellé, akivel képtelenségnek tűnik szót érteni, de a külön töltött évek számát tekintve talán nem is olyan nagy csoda ez.
- Nem mondanám, hogy a buddhizmus feltétlenül hülyeség. Habár én mindig azt mondom, hogy nincs időm hinni az ilyenekben. - A szüleim valószínűleg nem örülnének túlzottan, ha velük is megosztanám ezen nézetemet, de sokszor talán már így is épp eléggé megbotránkoznak azon, hogy mi lett a nagyobb fiukból. - Alakulhatott volna másképp is, de most azzal dolgozom, ami van. Nincs időm családra - magyarázom könnyedén, komolyabban bele sem gondolva a szavaimba, mert nem tehetem meg, hogy minden alkalommal a halott menyasszonyomra gondolok és arra, hogy hány éves is lenne a gyerekünk, ha megszületik. Idővel mindenki megtanulja, hogy bár leragadhatunk a múltban és az életünk egy adott pontján, de attól minden más körülöttünk ugyanúgy működik és megy tovább, nem áll meg velünk együtt siratni azt, amit lehetett volna. Így bár fájdalmasak az emlékek és újra meg újra megfordul a fejekben, hogy másképp is alakulhatott volna, de el kell engedni mindazt, ami már nem tehet boldoggá, mert elillant. Nyilvánvalóan a világ legboldogabb embere lennék, ha Yaya még mellettem lenne és az életünk úgy alakult volna, ahogyan közösen terveztük. De jelenleg azzal sincs bajom, ahogyan most élek. Az ellenkezőjéről pedig senki nem fog meggyőzni.
- Mi bajod az öltönyömmel? - Kérdezem vigyorogva. - Na de őszintén, kéne neked gyerek? Állandóan sírnak, rád köpik az ételt amiért megdolgozol és egész életedben csak az ideget eszed miattuk. - Radikális gondolatokat osztok meg vele, s ha egy másik napon kérdeznek ebben a témában azt mondanám, semmi bajom a gyerekekkel. A jelenlegi életvitelemmel azonban teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tartom őket, így nem hogy háziállatot, de még szobanövényt is nehézkesen tarthatnék. - Na, látod? Mégsem olyan ördögtől való agglegénynek lenni - határozott bólintással zárom le a témát, hiszen a végén úgyis mindig ugyanoda lyukadunk ki; valakinek a kedvében járni kifejezetten nehéz dolog. Nem arról van persze szó, hogy a megfelelő emberért ne tenném meg én sem, egyszerűen csak én nem érzem még magamat megfelelőnek hozzá.
- Hát azt a könyvet én is nagyon szívesen olvasnám - Magyarázom bólogatva. - Nem is tudom. Nem tűnik túl vevőnek a társaságomra, erőltetni nem akarom, néha meg egyszerűen képtelen vagyok összehozni úgy a napot, hogy egyáltalán találkozzunk. - Mondhatná bárki, hogy erre egy testvérnek oda kell figyelnie és illene több időt töltenem az öcsémmel, ha már nem csak hogy egy városban, de történetesen egy lakásban is lakunk. Viszont amíg ő délben kel, én már munkában vagyok, este pedig sokszor inkább elvonulok még dolgozni, mire ő hazaér a barátaitól, vagy épp velük, hogy együtt töltsék az idejüket.
- Hű.. - Kíváncsian hallgatom végig a történetet, majd megvakarom a tarkóm, amikor Jonah a végére ér. - Nem irigyellek, de komolyan. Még a végén eléred, hogy értékelni kezdjem, hogy én csak az öcsémet kaptam. Ő van, amikor hozzám se szól. - Utóbbi persze sokkal nagyobb szívfájdalom nekem, mint ahogyan azt előadom, tekintve, hogy kicsi korunkban Ah In és én nagyon jóban voltunk. Mostanra ez már úgy tűnik elveszett. - Ráadásul, ha lány... Remélem azóta már hallgat rád, hogy megtaláltad. - Már-már aggódó pillantást lövellek Jonah felé, mivel annyira beleélem magam a történetbe, hogy már érdekel mi a vége. Pedig a helyzet az, hogy Joon Ah számára ez még aktuálisan zajlik is. - És nem akarod őket hazaküldeni? - teszem hozzá érdeklődve.
- Inkább csak nem látom értelmét az életnek jó ételek, jó italok és jó társaság nélkül - felelem könnyedén. Nyilvánvalóan ezekre időt is kell szakítani, mert a mai világban minden csak arról szól, hogy rohanunk egyik helyről a másikra és igyekszünk megfelelni az elvárásoknak. Ez pedig nem feltétlenül van így jól - persze mondani könnyebb, mint ténylegesen is tenni ellene.
- Hűű, azta... - Csodálattal vegyes izgatottsággal veszem át az ajándéktasakot, aminek a tartalmát hamar megszabadítom a csomagolástól, mert a férfi szavai alapján, ha az van benne, amire gondolok... Fél kezemmel drámaian a szívemhez kapok, aztán vigyorogva nézek újra Jonahra. - Nem is tudod mióta akarok egy ilyet. - Körülbelül mióta először hallottam róla, hogy létezik ilyen bor, ami... ötletem sincs mikor volt, de sosem jutottam a közelébe, így nem is tudtam beszerezni, most pedig gyakorlatilag házhoz jön nekem. Ennél szebb nem is igazán lehetne ez a mai nap.
- Jár némi kedvezménnyel, ha van pár ismerősöd - magyarázom könnyeden, s a szemöldökeim magasba emelkedése gyakorlatilag árulkodó jele annak, hogy jelen esetben ismerősök alatt nagyon is női társaságra gondolok.
- Szóval... - Megköszörülöm a torkom, mikor megindulunk az emlegetett hely felé, s igyekszem könnyed lenni, amikor bedobom a témát, aminek a vége sokkal kevésbé lesz könnyed, mint ahogyan most hangzik. - Akkor nem tervezel egy ideig elutazni, igaz? - Ezúttal nem fordulok felé, hogy a pillantásomat is ráemeljem, arra figyelek, hogy senkinek ne menjek neki, míg oda nem érünk az étteremhez, ahol pár szót kell csak váltanom az ültetőpincérrel, hogy előbb a türelmünket kérje, majd visszatérjen hozzánk és egy megfelelő asztalra rámutatva kellemes időtöltést kívánjon. - Mondanám, hogy ha bárkit szívesen hoznál ide, akkor használd csak a nevemet belépőnek, de azt hiszem így is fel kell majd keresnem azt a bizonyos ismerősömet, hogy ne felejtsen el engem. - Szép is lenne, ha elmondhatnám, hogy ismerem már annyira a nőt, hogy tudjam; nem fog megsértődni, ha nem keresem fel, de egyelőre nem tapasztaltam még ki, hogy milyen is valójában, az esetek nagy többségében pedig nem is szoktam annyi időt tölteni valaki mellett, hogy ez megtörténjen. - Volt valami olyan étel Spanyolországban, ami lekörözi a hazait? - kérdezem, miközben már a menü itallap részét böngészem, hiszen az ételt illetően nem kell sokat gondolkodnom.

⋈ | 1074 | öltözet