Akadhat két ember, akinek hét esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak
talán hét nap sem kell hozzá.

Corinne & Fabrizio

Melitina Bertozzi az a fajta nő volt, akiért megvesztek a férfiak. Sűrű, nehéz, fekete haja göndör volt, mint a villára tekert spagetti tészta, zöld szeme akár a smaragd, úgy ragyogott. Nem titkolta sosem, hogy vonzereje nagy részét az a fajta rejtett bujaság adta, amitől tényleg minden pasi eszét vesztette. Minden pasas meg akarta kapni és a testbeszédét, a hangja búgását úgy tudta használni, hogy közben senki nem gondolta róla, hogy ezek a kis trükkök a nőiségével tudatos játszadozások.
Mit tagadjam, engem is megbolondított.
Véletlenül kerültem bele Melitina hálójába, és aztán mire feleszméltem, megkértem a kezét. Senki nem kényszerített, és igaz ami igaz, Meli bájosan kacér tudott lenni és ezzel bárkit az ujja köré csavart, de sosem fordult meg a fejemben, hogy hűtlen lett volna hozzám. Én se hozzá. Csodálatos éveket töltöttünk együtt, életem legszebb időszaka volt amikor megismertem és egymásba szerettünk. Nem tagadom, hogy akartam a férje lenni. Szerettem őt és szerettem volna boldoggá tenni. Látni, ahogy megöregszünk egymás mellett, ahogy közösen elérjük a céljainkat. Mellette megvalósulhatott volna az elém képzelt jövő, amiről apámmal annyit beszélgettünk.
- Fiam, ha elveszed Melitinát, igazán boldog életetek lesz majd. Kaptok egy szép házat, és végül, ha már eleget tudsz majd, meglehet, hogy te nyered el a helyem. Meli gyönyörű nő, csodaszép gyerekeitek fognak majd születni, és mindenki szereti őt. Jobbat nem is kívánhatnál. És nem titkolom, hogy azért is örülök nektek, mert így legalább az egyik fiam a közelemben marad, ha már az öcséd más világot akar meghódítani. Nem mintha itt nem tudta volna ugyanazt megcsinálni. Sőt, még többet is, hiszen itt több a kapcsolatunk. Tudod te is, hogy működik ez a világ, fiam.
Ez lett volna a szép jövő. Meli, a házasság, aztán gyerekek, és közben Catanzaroban az érsebészeti osztály. Ki ne lett volna ettől boldog?
De valahogy a közelgő esküvőt én mégsem annak láttam, mint mindenki más. Az izgatottságot, a boldog várakozást lassan felőrölte bennem a félelem és a menekülési kényszer. Egyre többször kaptam magam azon, hogy rossz kedvem van, hogy kényszeredetten mosolygok Meli társaságában és elkezdett idegesíteni némely szokása. A nyitva hagyott tejes doboz, a fürdőszobai polc rendetlensége, az, hogy gyakrabban lógott a telefonján. Az igazság azonban rádöbbentett arra, hogy valójában nem zavartak ezek a dolgok. Csupán a kibúvókat kerestem a kapcsolatból.
Megkértem a kezét. Akartam őt. Boldoggá tenni, végtelennek tűnő órákon át ölelkezni a nyitott ablaknál a calabriai nyári éjszakában, belefeledkezni a göndör, fekete fürdökbe, a bőre illatába. De aztán már úgy éreztem, csak bebeszéltem magamnak, hogy én is akarom. Szerettem Melit, és sosem akartam megbántani. De tudom, hogy ha mellette maradtam volna, nem csak magam ítéltem volna lassú kínhalálra, hanem őt is. Tudom, hogy szeretett a maga hangos, haragos, olykor élesen kritikus módján. De hogy szeretett volna akkor, ha látja, hogy boldogalan vagyok vele, boldogtalan az életünkkel? Tudom, hogy ha azt kértem volna, velem jött volna ide is. De megszakadt volna a szíve. Ő az a fajta lány volt, akit ha elszakítottam volna az otthontól, elpusztult volna bele. Nem tudott volna máshol gyökret ereszteni, ahhoz túlságosan szerette Catanzarot, az ott élő családját, a barátait, a munkáját.
Nem terveztem, hogy egyhamar bepróbálkozom majd a szebbik nemnél. Nem sok ideje vagyok itt, és bevallom, még az öcsémnek sem szóltam arról, hogy ide költöztem. Miért találkozom mégis előbb egy vadidegen lánnyal, mint az egyik legfontosabb emberrel az életemben? Nos, ennek egyszerű az oka. Azt hiszem kimosták az agyam. Persze ez csak egy rossz vicc, mert az igazság az, hogy én magam sem tudom az okát. Nem terveztem. Komolyan nem. Láttam bent a kórházban, hogy néhányan - nővérek, és pár orvos kollegina is - szemérmetlenül méregetnek, de semmiképp nem szándékoztam elvesztegetni az itteni időmet felesleges cicázással. Nem szeretem az egyéjszakás kalandokat, és magam sem tudtam, hogy álljak Meli után bármihez is. Próbáltam arra fókuszálni, hogy megszokjam az itteni program követeléseit, felvegyem a ritmust az elvárásokkal, kialakítsam a kapcsolatot az osztályos nővérekkel, a műtős teamekkel, ismerkedjek a kórházi rendszerekkel. A jog itt egészen másként működik, mint odahaza, ezt is meg kell még tanulnom. De egy lány - túl fiatal és angyali szépségű - úgy térített el a terveimtől, mint az aszteroidát a gravitációs mező. Esélyem sem volt küzdeni ellene.
Napokig gondolkoztam azon, hogy tudhatnék a közelébe férkőzni. Nem akartam semmit a világon, hisz szinte semmit nem tudtam róla. De azt igen, hogy legalább egyszer beszélgethessek vele minden kényszer és kötelességtudat nélkül. Ezért jutottam végül arra az ötletre, amit megvalósítottam, leszerveztem és majd később bőséggel fogják leverni rajtam az utolsó levegővételig, de nem bánom. Mert a lány bűbájos nevetései, a fintorai, a látható és szinte kézzel fogható izgatottsága egyszerűen mindent megért.
Persze azzal is tisztában vagyok, hogy bár Ennionak a kérésemre most sem fog jó esetben szólni senki - legalább néhány napig nem - de a nénikémet még ma este felhívja Lucia, hogy elmesélje, hogy néz ki Corinne, mit mondott, mit kértem tőle és hogy alakult köztünk végül ez a furcsa, modern randevú, ahol a két fél még csak egy légtérben sincs. Szóval számítok rá, hogy itteni idő szerint hajnali fél 3 magasságában csörögni fog a telefonom, és az anyám, Nonnával a háttérben teljesen kikelve magából fogja számon kérni, mit is csináltam az elmúlt napokban. Mert hát nem úgy van az, kérem szépen. Eljegyeztem egy lányt és aztán visszamondtam. Igaz, valójában Melitina volt, aki hozzám vágta a gyűrűt, miután közöltem, hogy elnyertem az ösztöndíjat és egy évre New Yorkba költözöm, de ezen nincs mit szépíteni. Megszegtem az ígéretemet. És jószerével még ki sem hűlt a helyem mellette, de máris egy másik lánynak csapom a szelet? Ha szerencsém van nem ülnek azonnal repülőre vagy uszítják rám valamelyik itt élő rokont.
Talán valamiért ezért is tartok tőle, hogy találkozzam Ennioval is. Sokat jelent nekem az öcsém, noha mindig is tudtam, hogy ő sosem tekintett úgy rám, mint én rá. Neki ott vannak a barátai, Matteo és Lulu, és örülök neki. De nekem mindig is csak ő volt. Voltak persze saját barátaim, focis társaim, kollégák az egyetemről, a kórházból. De mindig Ennio volt, akihez fordultam, ha valami bántott. Valahol felismerhető egyébként a párhuzam aközött, hogy elkezdtem a külföldi munka irányába kacsintgatni és aközött, hogy Ennio kiköltözött. Talán, ha ő nem jön ki, én sem akarok ide jönni. Ki tudja?
Most azonban már itt vagyok. A megadott helyszínen izgatott várakozással várom az édes mosolyú Corinnet, hogy végre szemtől-szemben állhassunk egymással, és a virtuálisból a valódi valóságba léphessünk. Nincsenek elvárásaim vele szemben és ez a legszebb az egészben. Nem tudom mi lesz. Nem várom, hogy ebből bármi komoly kialakuljon. Tudom, hogy fiatalabb, mint én, nem kevéssel. Tűz és víz vagyunk sok tekintetben, az az érzésem. De valami megragadott benne, és az érzés nem hagyott nyugodni, hogy meg kell őt ismernem. Lehet, hogy a végén el fogja átkozni a napot is, amikor rám borította a kantin kínálatát, talán én magam fogok nem is repülőn, de egyenesen úszva menekülni Catanzaroig, hogy többet soha ne is lássam. Ki tudja, mit hoz még a jövő? De a kockázatot vállalom, és úgy tűnik, ő is épp így van vele. Hisz mondhatott volna nemet is, egyszerűen annyi lett volna, hogy a nap bármelyik pontján azt mondja, köszöni, de nem kér ebből többet. Vagy már eleve egyszerűen visszaadja a dobozt telefonnal, üzenettel és a lehetőséggel együtt. Soha többé nem kerestem volna, értek a szép szóból.
A Fire Boat House vörös téglái izzanak a nyári délután lassan lemenőfélben lévő sugaraiban. Az East River felől élénk, enyhítő szél fúj, magával hozva a víz, a városi por és a smog gyenge elegyét. A szél épp megfelelő ahhoz, hogy észrevétlen tisztítsa meg Manhattan ezen részén a levegőt, amely a házak között jóval nehézkesebb, súlyosabb és párásabb, mint itt, a nagyobb szabad térben. Egy vörös-fehér ír szetter kíváncsian közelít meg és az orrával végigszimatolja a lábszáramon a farmert. Lepillantok rá de nem mozdulok, bár a kezemben benne van az önkéntelen mozdulat, hogy megsimogassam a fejét, a füle tövét. Szeretem a kutyákat. Ennioval ellentétben Marinda és én is nagy állatbarátok vagyunk. Ennioról sem mondanám, hogy utálja őket, de jobb szereti távol tartani őket magától, a fene se érti miért. Egyszer már tényleg komolyan rákérdezek nála, ha nem felejtem el újra.
A kutyus aztán már annyira nem talál érdekesnek, hát megcélozza a következő villanyoszlopot, hogy ott olvassa el az orrának hagyott üzeneteket a környék más ebeitől, s én kissé feszengve olvasom el újra Corinne üzeneteit. Nem tehetek róla, de mosolyognom kell, akárhányszor elolvasom miket írtunk egymásnak. Azt hiszem addig fogom olvasgatni ezeket az elkövetkezendő hetekben, míg kivülről meg nem tanulom az összeset, mert a válaszai mind érdekesek, szellemesek és hát nem titkolt erőteljes flörtölés érezhető ki belőle. És hát valljuk be, melyik pasi nem szereti azt olvasni vagy hallani, hogy szimpatikusnak találják? Míg az üzeneteket olvasom megfeledkezve a körülöttem lélegző parkról és annak látogatóiról, feszengve törlöm izzadó tenyerem a farmerom szárába a csípőmnél. A vérnyomásom kissé magasabb a normálisnál, ezt betudom annak, hogy üzenetben nagyon jól kommunikáltunk, de ha ideér, még gondoskodnom kell róla, hogy ez a találkozó ne laposodjon el a végére. Nem szeretném, ha csalódna azok után amilyen mozgalmasra sikerült szerveznem az első részét, sajnos nem ismerem még annyira, hogy pontosan tudjam, milyen reakciókat várhatok tőle. Hajlamos vagyok túlparázni amúgy is a dolgokat. Most sincs ez másként. Ennio öcsém erre biztosan a tarkómnál fogva nyomná előre a fejemet, s néhányszor oda-vissza hintáztatná, míg el nem rántom a kezét vagy a fejemet a közeléből és azt mondaná "Zio, te néha olyan parás tudsz lenni, hogy az oroszlán is csak xanax-szal enne meg! Egyszer még tényleg elvisz a szívroham annyit stresszelsz felesleges dolgokon! Hát mire tanított téged a nagyapánk? Hogy kell egy nőt meghódítani, he? Mio Dio, hát ezt is nekem kell megtanítanom neked?"
Nos, igen, Ennio varázslatosan magabiztos tudott lenni, aminek bizony meg is volt a hatása, mert az öcsém válogatós volt ugyan, a fene a pofáját, de ettől még igenis oda voltak érte a lányok. Hogy nem feltétlenül akartak vele romantikus kapcsolatot, az nem változtatott a tényen, hogy igenis oda voltak érte. Mondjuk lehet az is közrejátszott, hogy az öcsém előszeretettel szemelt ki magának olyan lányokat, akik pontosan megtestesítették azt a kategóriát, akik elérhetetlen voltak a számára. Nem azért, mert annyival jobban néztek volna ki nála, vagy ilyesmi. Ahogy én láttam, inkább a hozzáállásukkal, az életvitelükkel, vagy valami egészen mással volt gond. Ennio szerette csapni a szelet a lányoknak, de akiket ő szeretett volna, azok nem akarták őt. Akik meg akarták volna őt, azokat valamiért unalmasnak ez által érdektelennek ítélte meg, hát nem is engedett a huszonegyből.
A farmeromhoz ma egy egyszerű fehér-szürke Converse tornacipőt vettem fel, ehhez fehér pólót választottam, galambszürke kör alakú nyakkivágással, és már bánom, hogy a világosbarna bőrdzsekimet is magamra aggattam. Egyrészt, azt hiszem nem igazán illik a színösszeállításhoz, bár nem vagyok akkora divat guru. Másrészt - és talán ez a fontosabb - van vagy harminc fok és konkrétan folyik a hátamon a víz, úgy izzadok benne. De még mindig jobb és kényelmesebb időnként megemelni a derekamnál, hogy a szél aláfújva kissé lehűtse a hátam, mint esetlenül a kezemben lóbálni.
Várok hát, és türelmes vagyok, bár nagyjából egy percenként nézem az órámat, mintha azzal meggyorsíthatnám az időt, míg Corinne ideér. Nagyjából tudom, meddig tart, míg megteszi ezt az utat, alaposan utána néztem, és persze valahogy nekem is ide kellett jutnom. Csak nemrég költöztem ide, és bár apától vagy akár Nonnotól is bátran kérhetnék annyi pénzt, hogy vegyek egy autót, de jelenleg nem vágyom erre. Így is sokkal tartozom, és eléggé megoszlottak a gondolatok arról is, amikor úgy határoztam, hogy Melitinának adom a közösen vásárolt lakást és nem kérem vissza azt, amit én fektettem bele, pedig az volt a jelentősebb. Nem akartam sem feszültséget, sem még több terhet, és főleg nem akartam azt, hogy valamiért ismét azt érezzem, hogy tartozom nekik. Függetlenedni akartam, és tudom, hogy ez kissé kényelmetlenebb élettel jár, mint amihez szoktam, de jelenleg nagyon is tetszik az, ahogy most vagyok. Van egy lakás amit saját magam tartok fent, senkitől nem várok sem segítséget, sem hozzájárulást. Aztán lassan majd bővülök, ha a Mindenható úgy ítéli jónak, hogy segítsen megtalálni a módját. Melitina pedig majd belenyugszik, hogy közös boldog jövő nem velem fog megvalósulni, bár kicsit most is lelkiismeret-furdalásom van.
Amikor végre Corinnet megpillantom, széles, izgatott mosoly terül szét az arcomon. Visszaintegetek neki, bár messze nem olyan hevesen, mint ő nekem. Jó jelnek veszem, hogy lelkesnek tűnik még, pár lépéssel elé is sietek. A testem nem bír el több egy helyben ácsorgást.
Felkészülök a nyakba ugrásra, de ez elmarad. Figyelmesen hallgatom, és néhányszor kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de ő csak mondja és mondja, és mondja. Bűbájos, mert azt hiszem ő épp annyira ideges, mint én vagyok, ezért felhúzott szemöldökkel, tágra nyílt szemmel és lélekkel hallgatom, s közben sűrűn bólogatok. Aztán elnevetem magam a felismerésén és két ujjammal mutatom - Csak egy kicsit. De nem baj, nekem tetszik. Amúgy megjegyezném, hogy nagyon csinos vagy ma, közelebbről még inkább, mint távolabbról. Bár sok esetben a nőkre jellemző, hogy távolról sokkal szebbnek tűnnek akár kívül, akár belül mint közelről, de rólad ez egyáltalán nem mondható el - mosolygok rá és picit összehúzom a szemem - Szóval azt mondod, roppantul vonzónak találsz? - kérdezek vissza, és nem tehetek róla, de nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Egyszerűen zabálni való, ahogy zavarba jön. Valóban nagyon csinos, és most van lehetőségem újra felmérni férfi szemmel. A bőre hibátlansága, a szája íve, a szeme formája, az orra...és az az eperszőke haj...valódi szépség, ezt el kell ismernem, de teljesen más módon, mint ahogy Melitinától megszoktam. Ártatlan, bájos épp egy késhegynyi kacérsággal megáldva, aminek talán tudatában sincs. Gyönyörű, tetőtől talpig az, és kifejezetten tetszik, hogy nem az a díva típus, aki tűsarkúban és túl rövid szoknyában flangál.
A felém nyújtott telefonra lepillantok és rájövök, hogy ezzel nem is számoltam. A telefon nem az enyém, mármint nem az, amit mindennap használok, mert akkor vele sem tudtam volna beszélni.
- Köszönöm, bár ha szeretnéd, meg is tarthatod emlékbe - tétovázok, hogy ha úgy dönt, még elrakhassa. Persze zsebem is van, igazán nem probléma, hogy elrakjam, főleg, mivel az üzeneteket átmentette már útközben. Ezt is elraktározom a jó jelek közé, mert ezek szerint meg akarta őrizni őket.
Kissé zavarban vagyok, ezért úgy döntök, ha mellé lépek, és nagyon finoman a hátához érek, ha nem kellemetlen számára, csak egyetlen pillanatig, míg elindíthatom előre.
- Szóval, itt vagy - összegzem amint ő is tette az imént és zavartan túrok a hajamba - Nos...örülök neki, hogy most már nem csak távolról láthatlak. Hogy érezted magad a kis "programon"? Tényleg tetszett? Ó, és ne zavartasd magad, igazán szívesen hallgatlak meg, bár én sokkal közlékenyebb vagyok, mint Biagio, várható, hogy időnként belekotyogok majd a mondókádba. de tényleg érdekel, hogy hogy érezted magad a körúton, amit terveztem neked. Bevallom, hirtelen ötlet volt és aztán már nem hagyott nyugodni, muszáj volt megpróbálnom, hátha bejön - érdeklődöm, mert bevallom, most nem igazán tudom miről kéne beszélnem. Aztán elnevetem magam.
- Ne haragudj, azt hiszem kicsit könnyebb volt írás közben beszélni veled, most...- vonom meg a vállam - ...kicsit zavarban vagyok, hogy mit mondjak. Végtelenül élveztem a beszélgetést, most viszont tényleg zavarban vagyok. De akkor elkezdhetném az elején inkább? - lépek hirtelen elé, bevállalva, hogy esetleg belém ütközik. Lemosolygok rá megvárom míg a tekintete összekapcsolódik az enyémmel.
- Szia. A nevem, Fabrizio Grandi. Catanzaroban születtem, jártam iskolába is, nem is egybe. Nem meglepő módon van anyám és apám is, a szobám ablaka kifelé nézett, az ágyam lábára télen zoknit kellett húzni. Nagyon örülök, hogy végre személyesen is tudtunk találkozni és hogy igent mondtál. Nemrég érkeztem a városba, úgyhogy ha a mai nap folyamán eltévednénk, kérlek tégy úgy, mintha nem vennéd észre, én pedig úgy teszek majd, mintha direkt csináltam volna az egészet, jó? Catanzaro minden zeg-zugát ismerem, Nápolyban sem vihetnének csak úgy be a málnásba, de New York nem tartozik a mindennapos életteremhez. Azért remélem, hogy ez nem történik majd meg, mert nincs betervezve, csak mint lehetőséget említettem.
Mosolyogva nézek le rá és kissé idegesen sóhajtok egyet, hátha az idegességem tovább billen végre. Nem úgy tűnik.

megjegyzés, link, stb. | ⚶

Akadhat két ember, akinek hét esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak
talán hét nap sem kell hozzá.

Corinne & Fabrizio

Catanzaro hosszúkás város, amely két részre oszlik. Catanzarora és Catanzaro Lidora, amit a helyiek csak Lidonak hívnak a rövidítés kedvéért. A város egy csodás, sziklás fennsíkon helyezkedik el, és a Fiumarella folyója szeli ketté, amely a Lukániai-Appenninekből ered és egészen a Trigno folyóig képezi a város nagyjából kilencvenezer lakosának egyik fő látványosságát, bár ez utóbbi inkább a fölötte magasodó hídra vonatkozott semmint valóban a vízre. A hossza nem több tíz kilométernél, amit egy kölyök oda-vissza négyszer biciklizik le egy fél délelőtt alatt röhögve, mégis, nem is igazi Catanzaroi aki legalább egyszer nem lógatta a lábát abba a helyenként zúgókkal és kisebb vízesésekkel megáldott sebes folyású kis folyóba. Kölyökként Nonnoval gyakran mentünk ki, hogy belelógassuk a botunkat zsákmány reményében. Akkoriban vertem a mellem arra, hogy már nyolc éves vagyok, és már elég rendesen bele voltam szerelmesedve a fociba is, de a lányoknak maximum a haját húztam meg, ha egyik-másik kedvesebben mosolygott a kelleténél vagy megdicsérte a foci tudásomat.
Emlékszem rá, hogy egy napon a szokásunkhoz hívan Nonnoval hajnalban felkerekedtünk, és Enniot a kezénél fogva vezettem egészen a Trigno és a Fiumarella találkozásáig, itt kezdtük a napot. Horgásztunk, ettünk, játszottam a kistesómmal s közben élénken beszélgettünk a nagyapánkkal. Dél körül, mikorra már a bekészített elemózsia - és persze az előző este behűtött Lambrusco Grasparossa di Castelvetro - nagy része elfogyasztásra került és a Nap is bántóan harsogta a nyarat, felvonult velünk a Ponte Bisantis - vagy ahogy egyesek hívják, a Viadotto Morandi - Bistantis - árnyékába a Fiumarella lágyan csörgedező hullámaihoz, hogy a magunkkal hozott plédre fektesse Enniot, akinek ekkor még nagy szüksége volt a délutáni alvásokra. Aztán ahogy elaltatta, leült mellé és a plédről figyelte, miként próbálkozom a horgászat ízére rákapni, noha tudta jól, hogy ebben a folyóban akkor van hal, ha odafentről Donna Marietta megunta a kerti tavukban a túlszaporodott uszonyosokat és szélnek-vagyis víznek eresztette a nagy részüket. De nyolc évesen még hittem a csodákban és kitartóan ültem a folyócska partján, remélve, hogy egyszer szerencsém lesz.
- Figyelj ide, fiacskám. Most csak kettecskén vagyunk itt, mint férfi a férfihoz akarok mondani neked valamit. Figyelsz jól?
- Figyelek - bólintottam és emlékszem, hogy félig felé is fordultam, hogy ne a hátamnak beszéljen, mert azt nagyon nem szerette.
-  Na, ide figyelj. Láttam ám, hogy a délelőtt azért egyszer-kétszer türelmed vesztetted és majdnem odacsaptál a testvérednek.
A tekintete élénken fürkészett és mikor szinte azonnal a szavába vágtam dacos védekezéssel, feljebb emelte a szemöldökét és száját egy pillanatra penge vékonyságúra húzta össze.
- De ő nem hallgatott rám! Én csak...
- Így volt, vagy nem így volt? - szakított félbe szelíd haraggal. Lehajtottam a fejem.
- Így volt, Nonno - bólintottam, és éreztem, hogy gombóc gyűlik a torkomban. Haragosan pislogtam a pléden békésen szundító Ennio felé, aki tátott szájjal szuszogott és sűrű, sötét pillái árnyékot vetettek a szeme alatt a bőrére. Megint miatta akarnak majd megszidni, már előre tudtam. Pedig ezerszer elmondtam neki, hogy a horog nem játék és hogy ne dobálja ész nélkül az etetőanyagot, mert mire horgászatra kerülne sor, mind elfogy és akkor hová leszünk? Se horgászat, se zsákmány, feleslegesen jöttünk le.
Nonno türelmesen feljebb ült és közel hajolt hozzám, megsimogatta a fejemet.
- No, nehogy itt bőgni kezdjél nekem, te mamlasz. Nem akarlak bántani. Csak azt akartam mondani, hogy megértelek. Tudom, hogy nehezen viseled, hogy az öcséd makacs, és nem hagyja magát. Ugye így van, kisfiam?
Felemeltem a fejem és bűnbánóan pislogtam rá. Nem is mertem másfelé nézni olyan határozottan méregetett, mondjuk hazudni se mertem volna, mert úgy éreztem a vesémbe lát.
- Semmi baj nincs ezzel. Mondom, megértem. A kistesók néha idegesítőek tudnak lenni. Ne hidd, hogy ez később nem lesz még rosszabb, még nehezebb. Hozzá fog piszkálni a horgokhoz, szétdobálja a csalit, összegubancolja a damilt. Kisgyerek. Aztán majd már a könyveidet fogja összefirkálni, a ruháid között matat vagy elcseni a kedvenc kisautóidat. Így lesz, és még ezernyi hasonló példát tudnék felhozni. De egyet jól jegyezz meg, Fabrizio. A testvéred a testvéred lesz amíg csak éltek és ti csak egymásra számíthattok. Egyszer majd magához szólít engem is a Jóisten, és mikorra felnőttök a szüleitekre sem fogtok majd úgy hallgatni, mint most teszitek. De ha a világ össze is fog ellenetek, nektek mindig ki kell tartani egymás mellett, értesz engem? Te vagy az idősebb, erről neked kell gondoskodnod, hogy bárhogy is alakul a sorsotok, mindig számíthassatok egymásra.
Nem értettem mit akar ezzel mondani, értetlenül vártam a szidás részét. Nem akart érkezni.
- Csak azt akartam mondani még, hogy csináljon bármilyen nagy ostobaságot is az öcséd, neked a saját tetteid mellett ő is a felelősséged. Minden, amit tanul, azt tőled tanulja. Téged követ, téged utánoz, neked kell példát mutatnod neki. Tehát ne arra tanítsd, hogy a haragját úgy vezesse le, hogy megüti a másikat. Hiába nézel így, higgyél nagyapádnak, tudom mit beszélek. Ha ma rácsapsz a kezére, talán nem nyúl többet a horoghoz. De később ugyanígy mindent így akar majd megoldani, és ne akarj a testvéredből valami vérengző bikát nevelni, aki csak ütlegeléssel tudja elérni a céljait. Mutass neki példát türelemből, szeretettel nevelésből, és hidd el, meghálálja majd. Emlékezz a szavaimra akkor, ha legközelebb az jut eszedbe, hogy kezet emelj rá vagy bármi módon bántsd, akár nevelési célzattal, akár azért, hogy revansot vegyél egy sérelmedért. Jó? Mindig vigyáznod kell rá, bármi történjék is veletek. Te a bátyja vagy és ő a kisöcséd. Mindig, minden körülmények között Grandik vagytok, fiam.
Alig múltam nyolc éves, gőzöm sem volt mégis mire célzott az öreg mielőtt a kissé megmelegedett Lambruscot a szájához emelte volna. Még a revans szót sem ismertem, csak bólogattam, hogy megértettem minden szavát. De miután ledőlt Ennio mellé egy kis szundikálásra, szigorúan meghagyva, hogy ne szóljak róla a nagyanyámnak és amint az öcsém felébredt, azonnal riasszam őt is, még sokáig emésztettem a szavait. Soha többé nem emeltem kezet Enniora csak azért, hogy rajta vezessem le a haragomat. Nem mondom, hogy sose verekedtünk, sose vesztünk össze, mert hát olaszok voltunk. Csökönyösek, hangosak, olykor kibírhatatlanul haragosak és az indulat úgy fortyogott bennünk mint az üstben a gulyás. De mindig igyekeztem betartani Nonno intését. Sose bántani azt, akit szeretek.

Az East River partján várva egy szép szőke lányt, mégis van bennem egy erős lelkiismeret-furdalás. Mert számíthattam rá, mindig, minden körülmények között. Igaz, a felnőtt életünk messze sodort minket, főleg az elmúlt két évben, de akkor is tudtam, hogy ha bármikor segítségre lenne szükségem, a testvéremre mindig számíthatok. Marinda a kicsi hercegnőm volt mindig is, de Ennio a barátom. A legjobb barátom.
Mégis, mielőtt észbe kaphattam volna, a figyelmem elszédítette és teljesen magára vonta egy szélvészként közlekedő szőke ciklon, s nem volt visszaút. A kötelességtudat, hogy megkeressem az öcsémet és a sarkamra állva elviseljem a megvetését, a bántó beszólásait vagy bármit amit a tetteim következményei indokolttá tettek volna háttérbe szorult. Igazság szerint könnyebb is volt arrafelé fordulni, ahonnan a napfényre számíthattam mind arra, ahonnan a viharra. Corinne abban a percben elvarázsolt, amikor először rám mosolygott azzal a lehetetlenül varázslatos mosolyával. A liftben ragadással pedig úgy gázolt el a felismerés, hogy jobban meg akarom ismerni őt, mint ahogy a száguldó vonat a sínek között lapuló faleveleket. Napokig tépelődtem, hog miként férkőzhetnék úgy a közelébe, hogy se nagyon nyomulósnak ne tűnjek, se pedig balféknek. Különlegeset akartam neki adni akkor is, ha a végén végleg búcsút akarna inteni. Hiszen benne volt a pakliban, és én nem is szándékoztam kisajátítani a figyelmét. Csak egy esélyt akartam, hogy picit többet megtudjak róla, hátha rájövök, miért is vonz magához annyira.
A gondolataim minduntalan körülötte forogtak, muszáj volt utána járnom, mi lehet az oka. Tudtam, hogy nem az, ahogy kinézett. Mindig felismertem magamon, ha egy szám íze szerint felcseperedett bellán ragadt meg a szemem. Nem voltam vak, sem hülye, férfi voltam, még ha olykor tökkelütött és elég érdekesen gondolkozó is, de férfi. Láttam a szépet, és a testem is képes volt reagálni rá. Mégis kerültem ezeket az alkalmakat, ezeket a lányokat, akikről az volt az érzésem, hogy reggelre meg is bánnám az alkalmi légyottot. Nem azért, mert nem tombolt bennem is az ifjonti buzgóság, hogy ahol csak lehet, áldozhassak a testiség oltárán. Ó, dehogynem! De én az a fajta voltam, aki inkább szerette újra és újra a szíve választottjával felfedezni az odaát varázsos, csillagrobbanásos világát, mindig új és újabb felfedezéssel átélni, milyen, amikor egy kecses női comb reszketve öleli körbe a csípőmet. Mellita ebből a szempontból tökéletes volt, bűnösen jól tudta használni azt, amije van. Benne is sokkal többet láttam meg, mint amit mások látnak. Időt hagytam arra, hogy megismerjem, meglássam a lelkét is, mielőtt az ágyamba cipeltem volna.
Ez a lány is több volt. Éreztem, ahogy egykori kedvesemen is. Megakadt rajta a szemem, mert olyanok voltak a mozdulatai, a szavai amikkel felhívta magára az amúgy olykor el-elkalandozó figyelmem. A nevetése, ahogy formálta a szavait. Nem csak amit mondott, hanem az is, ahogy mondta. A liftben ragadáskor is felfedeztem rajta érdekességeket, és még alaposabban meg akartam ismerni. Nem akartam semmi konkrétumot, nem az volt a célom, hogy végérvényesen oltárhoz vezessem majd egyszer. Az volt a szépsége ennek a kis kalandnak ami kipattant a fejemből, hogy megajándékozzam. Elveszett voltam itt a városban egyedül, az új kollégák és csoporttársak fenntartással kezeltek mint újoncot. A testvéremmel nem beszéltem, a családom messze volt. Egyedül voltam, teljesen és megmásíthatatlanul egyedül. Ő volt az első, aki igazán kedvesen fordult felém, őszintén, ítélet és félelem nélkül.
Nem tudom mivel érdemeltem ki a sors eme kegyét, de megpróbáltam valamivel meghálálni. Tetszett az ügyetlensége, amikor rám borította nem is egyszer a kezében lévő kávét vagy smoothiet, és ahogy hatalmasra tágult szemekkel szabadkozott. Őszinte volt a megbánása, és ebben a hazug világban nagyon ritka, ha valaki még teljesen át tudja adni magát valamilyen érzésnek legyen az pozitív vagy negatív. Általában elnyomják magukban, álarcot húznak az emberek. Távol tartják magukat az őszinteségtől, s ezzel másokat is távol tartanak maguktól. Az elmagányosodás épp ezeknek a hazugságoknak a következménye.
Elébe sietek és türelmesen végighallgatom amit mondani akar, mert úgy hiszem, ő így vezeti le a benne felgyűlt feszültséget, ami az én lelkemet is erősen háborgatja.
Mosolyogva dicsérem meg, és látva a hitetlenkedését kivillantom a fogaimat is. Már hogyne hozzá beszélnék? Hát még a bokrokat sem látom a háta mögött, annyira őt nézem, mégis ki a jó fenének mondanám, ha nem neki? Kit láthatnék még itt nála szebbnek? Az ír szettert, aki épp vakkantva kerget el nem messze egy arra repülő sirályt? Bólogatok, hogy megerősítsem, igenis, őt látom szépnek. A nők alapvetően szeretik azt érezni, hogy vonzóak, és a fiatal lányok manapság a túl sok szexista plakát és tökéletesre maszkírozott Victoria Secret modell mellett erősen alulértékelik magukat. Nem tudom ő is így van-e ezzel, de megdicsérni egy hölgyet a szépségéért, vagy bármi más tulajdonságáért az apám szerint nem csak lehetőségünk, hanem kutya kötelességünk is, nekünk, férfiaknak. Mert a nő, ha jól érzi magát, legyen bármilyen csúnya is, ragyogni fog.
- Nem kell papírzacskó, valahogy majd megküzdünk a helyzettel, bár megjegyezném, hogy nem utánam fordulnak meg a nők, hanem utánad minden szégyentelen kujon, aki csak meglát - rázom meg a fejem nevetve az ötletére, és most már úgy érzem, én jövök teljesen zavarba a bókjaitól. Tudom jól, milyen fizimiskával áldott vagy épp átkozott meg a sorsom. Sajnos a Grandi név mellett odahaza nem egyszer vágták a fejemhez, hogy a sikereimet nem csupán az apámnak, hanem a kinézetemnek is köszönhettem. Néha azt kívántam, bárcsak egy reggel úgy kelhetnék fel, hogy kelések hegei csúfítják az arcom, vagy szabályos fogsoromba hézagok és egyenetlenségek keletkeznének. De ehelyett néhány évnyi igencsak pettyezett arcbőrt és könnyen zsírosodó hajat leszámítva a képem inkább vált jóképűvé semmint taszítóvá a női nem számára mire elértem a húsz éves kort. Ráadásul addig sem volt problémám azzal, hogy észrevegyenek a lányok, a suliban nagy népszerűségnek örvendtem. Egyrészről a helyes srácok csapatát erősítettem, másfelől a focitudásommal már akkor a Bajnokok Ligájába jósoltak, mikor még épp csak elkezdtem az iskolát. Harmadrészről - és az, hogy hallgattak rám, talán ennek volt köszönhető - inkább voltam az, aki megpróbált szép szóval és higgadt gondolkodással irányítani, semmint állandóan ütlegeléssel, de épp ezért tartottak is tőlem. Mert ha viszont odáig fajult a dolog, hogy ökölharc lett belőle, engem a Jóisten se tudott volna leállítani. Volt, hogy nagyobb bunyó esetén három-négy gyereknek kellett leszednie arról, akit nekiálltam gyepálni. S mivel Enniot elég sokan piszkálták a sulinkban, hát gyakrabban álltam bele hasonló csatákba, mint ami indokolt lett volna alapjáraton. Ugyanis eléggé ugrom arra a mai napig is, ha a szeretteimet bántják.
Corinne nyílt tetszésnyilvánítása azonban mégiscsak zavarba hoz, mert úgy tűnik, hogy nem egyszerűen helyesnek talál, hanem szinte már azt mondanám, hogy csodál. Pedig nincs rajtam semmi csodálni való. A sötét hajam erősen kontrasztos a világoskék szemeimmel, ez emeli ki olyan nagyon, és a sűrű, fekete szempillák. Ettől függetlenül jól esik azért, hogy nem tart visszataszítónak.
A telefont elveszem tőle, és a zsebembe csúsztatom, igaz először majdnem mellé nyúlok. Csak másodjára találom el a nyílását, de aztán ismét szabaddá válnak a kezeim, és az egyikkel épphogy megérintve a hátát sétára invitálom. A beton járda még őrzi a déli nap melegét, felfelé szálló hővel hevít bennünket, amit csak az erőteljes szél csillapít.
- Ne aggódj, nem hittem, hogy nem vagy zavarban. Ráncolod az orrod és a hajad a füled mögé tűrögeted - mutatok a nózija felé, ezzel is bizonyítva, hogy ismerem már a jeleit annak, amikor bizonytalankodik - De megszavazom előre a bizalmat arra, hogy nem lesz gond a kommunikációval. Engem nem zavar, ha valaki sokat beszél, és eddig úgy vettem észre, hogy azzal sincs gondod, hogy érthetően fogalmazz és élvezetes legyen az, amit mondasz. Amúgy is, bármi van egy emberben, ha az kikívánkozik, még ha olykor ostobaságnak vagy érdektelenségnek is tűnhet, az bizony fontos. Hisz benne van, megfogalmazódik, tehát...érdekes. És érdekel az is amit te akarsz mondani, még ha szerinted úgy is tűnhet, hogy fecsegés és felesleges információkkal van tele - raktározom el közben magamban az információt, hogy a barátnőjét Lolának hívják. Hogy miért ezt jegyzem meg, rejtély, de ez megmarad. Tovább mendegélve a tekintetem a lábam fürkészi, ahogy beleteszek néhány méternyi lépést a cipőmbe s közben igyekszem összevakarni a gondolataimat. Könnyebb volt írkálni, s ezt be is vallom, mert nagyon régen nem volt már arra szükségem, hogy valamiképp meghódítsak egy lányt akit nem is akartam igazán meghódítani. Mellita mellett semmi ilyesmire nem volt szükségem, nagyon határozottan kezelt a kezdetektől kezdve. Nem is emlékszem, hogy tulajdonképpen én voltam-e az, aki megszereztem őt, vagy fordítva. Most azonban, ennyi év távlatában fogalmam sincs, hogy is zajlik egy efféle beszélgetés. Mindettől függetlenül azonban mosolygok, mert van abban egy egészen édes báj, ahogy csacsorászik. A hangja dallamos, kedvesen simul körém, mint egy lágy tavaszi fuvallat.
- Ugyebár - helyeslek az apja emlegetésére, és vigyorgok - A család mindenek felett, nekem ezt nem kell bemutatni. Mint írtam, a kishúgom a szívem hercegnője amíg élek. De az anyukámat egészen öt éves koromig el akartam venni feleségül. Megkérdeztem egyszer apámat, hogy anyámnak lehet-e két férje, és azt mondta, nem. Akkor lehetne új férje, ha ő meghalna, de addig semmiképp. Voltam vagy négy éves akkor, talán fiatalabb is, nem tudom már. Egy este titokban megnéztem egy filmet, amiben egy nő tablettákat csempészett a férje italába, hogy megölje, nem tudom már mi volt a címe. Na, gondoltam, ez lesz a megoldás. Míg nem figyelt senki, apa narancslevébe dobáltam a szekrény fiókjából az összes c-vitamin tablettát. Nem tudtam még, hogy nem minden fehér bogyó intézheti el, hogy anyámat elvehessem feleségül - nevetek, mert aznap este Amelia nagyi sírva imádkozott a lelkem üdvéért a Mindenhatóhoz, és vasárnaptól fogva sűrű látogatója lettem a templomnak és a hittanóráknak is, bár akkoriban ez nekem úgy tűnt inkább, mint egy óvodai foglalkozás. Persze aztán megértettem a világ rendjét, de az anyám azóta is szent és sérthetetlen mindenki számára, aki nem akar Fabrizio Grandi haragjával szembenézni.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy tetszett neki amit összetaktikáztam.
- Igazán örülök neki, hogy tetszett - simítom végig újra a hajam a tarkómnál, és a szívem örvendeni kezd. Nem volt könnyű menet, és sok buktatót rejtett magában, de örülök, hogy végül minden jól sikerült. Most már csak nem kéne elszúrni, az pedig nem kis meló. Ha az öcsém itt lenne, biztos kérnék tőle néhány tanácsot, vagy ötletet, de most be kell érnem a saját fejemmel és az abból kipattogó gondolatokkal. A tét nem kisebb, mint egy gyönyörű lány különleges emlékévé válni, szóval igyekszem kitenni magamért.
Az ötlet, hogy valamiképp mégis megkönnyítsem a beszélgetést, hirtelen jön. S mint minden valamire való olasz, azonnal meg is akarom valósítani. Úgy penderülök elé, hogy esélyt sem hagyok arra, hogy időben meg tudjon állni. Nekem is ütközik, de nem bánom. A haja a válláról a hátára hullik, s megvárom míg felemeli a fejét és felpillant rám. A mogyorószín szemekben táncot jár a lemenő nap fénye amely átszűrődik a fák lengedező lombjai között. Mosolyogva hadarom el a bemutatkozó szövegemet, megtoldva egy csipetnyi humorral, s elolvadok a mosolya melegében. Egy sóhajjal engedem szabadjára a lassan menekülésre kényszerített kellemetlen feszültséget, s aztán én is nevetni kezdek, mikor kibuggyan belőle a röhögés.
- Ó, szóval nem, mi? Persze, nem hiszem én ezt el, te kikacagod szegény Fabriziot - biggyesztem le a számat pillanatnyi szomorúságot mímelve, aztán tovább vigyorgok.
Nem bírom róla levenni a szemem, és újfent csak mosolygok, mikor megemeli a nem létező szoknyáját és térdet rogyaszt. Meg kell mondjam, egészen üdítő az az életrevalóság, amit produkál. Az ember annyi savanyú, begyöpösödött emberrel találkozik, hogy szívet melengető az a fajta jókedv ami belőle árad, legyen bármennyire is ifjú és éretlen a maga gyönyörű és csodálatos módján.
- Igazán hálás leszek, ha legalább megpróbálod nem észrevenni, hogy azt sem tudom hol vagyunk. Mondjuk annyira szerintem sem kell kétségbe esni. Az államhatárnál legkésőbb megállítanak minket úgyis, addig meg minek aggódni, nem igaz? - kérdezem, bár tudom jól, hogy igencsak sokat kéne ahhoz gyalogolni, hogy ez megtörténjen - És én tartozom köszönettel, hogy nem kellett minden előre leszervezett helyet felkeresnem, hogy visszamondjam a megbeszélteket és aztán hallgassam a sopánkodást, amit a családtól kaptam volna. Lucia nénikém amúgy is megrögzött romantikus film rajongó, egyből maga előtt látott volna öltönyben, kibontott csokornyakkendővel egy bárban jazzt hallgatni és whiskeyt szürcsölgetve a csaposnak keseregni az összetört szívemről. Lucia nénikémnek igen élénk a fantáziája is, sokszor lát olyat, ami valójában ott sincs. Ilyen például az is, ha a bácsikám csinos nőre pillant. Csak egy pillantás, de Lucia néni már csókdobálást, kacsintást, kacér mosolygást lát benne - vonom meg a vállam és elnéző szeretettel gondolva a olasz donnára rázom meg a fejem, mintha nem lenne ezzel amúgy semmi baj. A féltékenység a sajátunk, minden férfi és nő tudja jól, hogy igazán akkor szeret egy olasz, ha megőrül a féltékenységtől és patáliát csap miatta. Igaz, hogy az olasz férfiak ehhez mérten nem csak a feleségüket szeretik szerelmük tárgyává emelni, gyakorta megesik, hogy bizony nem csak egy és egyetlen nő lesz a Madonnájuk. Nem mindegyik ilyen, de a szerelem nemzete vagyunk, mi nem tagadjuk ezt a mivoltunkat úgy, mint az északabbi, hűvösebb népek. Ránk a családban ugyan annyira nem jellemző, de ez talán annak köszönhető, hogy a családunk összetartó és sok lelki bajon átsegítjük egymást. Akik magányosak, hajlamosabban rossz útra tévedni, mint azok, akiket szeretettel és pár jól elhelyezett maflással időnként a helyes irányba terelnek.
- Azért azt meg kell mondjam, hogy a teljes férfi nem nevében és helyett is mélységesen szégyellem magam, ha manapság ezt nevezik udvarlásnak a fiatalok és neked ilyen és ehhez hasonló dolgokat kellett megélned. Ezért én kérek elnézést, és akkor talán még pont időben vagyok itt, hogy elmondjam: az ilyen pasasoknak adj egy prospektust a vasectomiáról és annak előnyeiről, aztán küldd el őket a következő Seattle-be vagy Los Angelesbe tartó géppel. Vagy húzzanak Szibériába havat árulni. Ne add alább, mert többet érdemelsz annál, hogy ilyen...oké, nem húzom fel magam, és nem fogok csúnyáka mondani. A lényeg, hogy okos legyél és hidd el, hogy többet érdemelsz. Igazából minden nő többet érdemel az ilyen és ehhez hasonló leszólításokért. Méghogy sms-ben... Che bastardo! - fújtatok meg bevallom, egy pillantra azért magával ragadott a hév. Mindig is utáltam, ha egy férfi olyan alantas módon kezelt egy nőt, mint a lotyókat szokták és mostanság sajnos ez volt a jellemző. Persze én is mondtam dolgokat, de csak úgy fiúk között, nem úgy, hogy ezt lány is hallhassa. Arra mindig figyeltem, hogy velük szemben illedelmes és kedves legyek, óvva a törékeny lelküket és az érzékeny szívüket.
Corinne tekintetétől nehezen szakadok el, de nem szándékozom tovább ácsorgásra késztetni, hisz van még tervem, bár nem tudom ez mennyire fog majd tetszeni szélvész kisasszonynak. Ismét mellé lépek, és tovább indulhatunk a fák alatt ki a korlát mellé, hogy immár a folyó teljes szabályozott terjedelmében táruljon elénk. Fenevetek a hasonlatain és imára simítom a tenyereimet magam előtt.
- Hála a magasságosnak! Már féltem tőle, hogy ha mégis valami módon rossz helyre tévednénk, soha nem kerülünk haza és arra kárhoztatlak, hogy időtlen-időkig keresd velem a visszautat. Narniában tudom, hogy ott a Fehér boszorkány, New Yorkban viszont nem ismerem az ügyeletes főgonoszt, fogalmam sem lenne, kit kéne legyőznöm ahhoz, hogy megnyerjük a visszafelé vezető úthoz a piros cipellőket vagy a varázspálcát - nevetek, aztán szelidítek a vonásaimon.
- Nincs amúgy semmi titok abban, hogy miért vagyok itt. Catanzaroban, ahol felnőttem édesapám a kórház igazgatója. Érsebész szeretnék lenni, de ott nem tudtam igazán érvényesülni mellette. Kétszer olyan nehéz volt előre jutni, mert odahaza igen nagy hírnévnek örvend. Az itteni rezidens programot céloztam meg, mivel az öcsém már két éve itt él és bejött neki, Istennek hála érte. Nem gondoltam volna, hogy megnyerem a pályázatot, az utolsó utáni pillanatban adtam le a jelentkezésemet. Meg is feledkeztem róla, hogy leadtam, azt hittem elúszott a lehetőség. Úgy egy hónapja kaptam meg a levelet, hogy jöhetek és hát...mint látod, csapot-papot ott hagytam és ide jöttem. - tárom szét a karjaimat, és a számon van, hogy megemlítsem Melitinát, de aztán elvetem az ötletet. Mindenképp nem akarom elrontani a hangulatot, noha semmiképp nem szeretném eltitkolni a tényt, hogy igazat mondjak magamról. Elvégre férfi vagyok, és férfiként vállalom a felelősséget. Néhány lépésig csendesen nézem a víz sodró árfolyamát, és a múlton rágódom, majd végül úgy döntök, hogy jobb kibökni azt, ami nyomja a szívünket, semmint húzni-halasztani a dolgokat, ezért lassítok egy padhoz közelítve és ha velem tart Corinne, leülök rá. Az egyik térdem felhúzom törökülés-szerűen, a másikkal a betonra támaszkodom és a háttámlán átvetve az egyik karomat feléje fordulok.
- Van viszont valami, amit tudnod kell rólam, és ezt nem akartam így a nyakadba zúdítani, de úgy érzem jobb, ha tisztában vagy vele. Eredetileg egy évre jöttem ide, eddig szól a megbízásom a rezidens programban. A szakvizsgát, ha minden akadályt jól csinálok, letehetem itt is, otthon is, ez rajtam áll. Még nem tudom biztosan maradok-e, de őszintén megmondom, hogy azt tervezem. Ha kapok szerződést és minden jól megy, akkor meglehet, hogy letelepedek, de ez nagyon sok mindentől függ. A bevándorlásiak igen szigorúan veszik a vízumot, és ha nem újítják meg, muszáj hazamennem legkésőbb egy év múlva. Ez az egyik - sóhajtok és most jön a nehezebb része a vallomásomnak - A másik az, hogy valamit tudnod kell rólam. Nem azért hívtalak randevúra, mert bármiféle kötelezettséggel is akarnálak terhelni. Szerettem volna megköszönni a kedvességed és a beszélgetést a liftben, és tényleg szerettelek volna jobban megismerni. De tudnod kell, hogy mikor megtudtam, hogy elnyertem az ösztöndíjat, jegyben jártam valakivel - nézek a szemébe és a tekintetét kutatom. A horizonton táncot jár a lemenő nap fénye, amely most épp szemben van velem, kísérteties fénnyel telítve meg a tekintetem - Nem akartam zsákba macskát árulni. Már régóta nem volt felhőtlen a kapcsolat, de én mégis inkább azt választottam, hogy eljövök, semmint azt, hogy elvegyem feleségül. Nagyon szerettem őt, nem tagadom, de...elmúlt. Csak azt szerettem volna, ha tudod, hogy a múltam nem épp makulátlan, és követtem el hibát én is. Szeretnélek megismerni, mert érdekesnek talállak, kedvesnek, okosnak és szellemesnek. Gyöngyszem vagy a sok sekélyes, felületes ember között, de nem akarok hazudni mert az nem az én műfajom. Neked pedig tisztán kell látnod, hogy mi az, amit szeretnél. Ha az este végén azt mondod, többé látni sem akarsz, teljes mértékben megértem és tiszteletben fogom tartani. Nem kötelezlek semmire, csak megköszönöm, hogy egy napot veled tölthettem, mert bárhogy is ér véget ez a nap, minden percéért hálás vagyok. De azért örülnék, ha nem utasítanál el egy esetleges második találkozót, már ha ez nem túl szemtelen kérés így tizenöt perccel azután, hogy végre találkozhattunk. Bármi kérdésed van, szívesen válaszolok - pillantok felé és kutatva fürkészem az arcát. Zavaromban megvakarom a fülem tövét és heves szívdobogással várom, mit felel. Talán Nonno most tarkón vágna a túlzott őszinteségemért, de úgy érzem nem tisztességes ezt a tényt eltitkolni előle. Látom, hogy nagyon lelkes, szinte ragyog és azt hiszem kicsit idealizál, ami alap esetben jól esik, de a becsület azt kívánja tőlem, hogy legyek őszinte. Jobb, ha mindennel tisztában van, mintha később tudja meg az igazat a jó ég tudja kitől.

megjegyzés, link, stb. | ⚶

Akadhat két ember, akinek hét esztendő is kevés volna a megismerkedésre, másoknak
talán hét nap sem kell hozzá.

Corinne & Fabrizio

Kis pöcsös voltam még, amikor apám már azzal jött, hogy milyen okos vagyok. Óvodás sem voltam még amikor már az emberi szervezetet tanította. Nem mocskosan, a puszta valóságot tömve a fejembe, annál jóval dörzsöltebb volt az öreg. Folyvást valamihez kötötte a magyarázatait, amikor épp ideje engedte a családjával tölteni az idejét és nem egy kórházat igazgatnia vagy a műtők padlóját koptatni. Mikor biciklizni tanított, a mozgást magyarázta, az izületeket. Ha elestem a bicajjal, a koponyaalapi- és végtag törést, a vérzést és annak elállásának mechanizmusát. Étkezésnél az emésztést, a rágást, az ehhez kapcsolódó betegségeket. Mindig volt valami, amit előhúzhatott a kalapjából és én mindig csodálattal hallgattam őt. Gyakran elmondta, hogy belőlem majd egyszer nagyon jó orvos lesz és ő mindig támogatni fog, hisz én viszem elsőként tovább az ő nevét, még ha a Grandi família nem volt épp csekély létszámú is. Én minden tekintetben menni akartam az általa kijelölt úton.
Aztán egyszer egy séta alkalmával – Nonno elmondása alapján – elmentünk hármasban Amelia nagyival fagyizni. A véletlen úgy hozta, hogy egy focizó gyerekcsapat mellett haladunk el, és a labda épp felém gurult. Reflexből rúgtam vissza. Nonno azt mondja, hogy nem volt szép rúgás, épp annyira volt pontos vagy mesteri, ahogy azt egy öt és háromnegyed éves gyerektől el lehetett várni. De az, ahogy akkor a labdára néztem amikor belerúgtam és az gurulni kezdett, az épp olyan volt, mint mikor az ember meglátja a szerelmét először és azonnal eszét veszti. Labdáztam már azelőtt is, de ez akkor és ott teljesen más volt. Valaki más elkapta a lábával és a labda tovább repült, passzolgatni kezdték és végül a hálóban kötött ki.
Attól a naptól kezdve nekem minden, de minden foci volt. Foci volt a ruhaszárító, foci a dinnye, a teniszlabda, foci a paradicsom, a cseresznye, az olajbogyó, a házunk kapuja, a garázsajtó, az egyik utcában a két közel álló villanyoszlop, az olíva, a gombócba gyűrt szalvéta, még a szomszéd kislány kint felejtett plüss krumplija is. Nonno, látva azt, hogy mennyire megtetszett nekem ez a labdázás, vett egy keményebb gumilabdát. Fél év alatt tizennégy pár cipőt rugdaltam rongyosra. Mire tíz lettem, nyoma sem volt az egykori semmire nem való lábamnak. Minden nap szinte minden percében csak a focin járt az eszem. Nem érdekelt semmi más. Edzettem esőben, edzettem szélviharban, edzettem tűző napsütésben. Ha hazaparancsolt az éhség vagy anyám türelmetlen kiabálása a teraszról, az asztal alatt is cseleket gyakorolt önkéntelenül a lábam ebéd alatt addig, míg Nonna, vagy valamelyik másik családtag rám nem szólt, hogy hagyjam abba. Aztán öt perc után újra kezdtem.
Mindenem lett a foci. Minden erről szólt, semmi mást nem akartam, csak újra és újra a kapuba juttatni a labdát. Érezni a testem kimerülését, míg már jártányi erőm sincs, de nyerni mindenáron. Imádtam küzdeni, és nyerni olyan érzés volt, ami máris arra ösztökélt, hogy újra érezni akarjam a siker ezen ízét, ezt a semmihez nem fogható boldog szárnyalást. Azt akartam, hogy elismerjenek, hogy ott legyek, ahol a példaképeim egyike. Hogy egyszer majd megérinthessem azt a hatalmas arany színű kupát és dicsőséget hozhassak a hazámnak a kék mezben.
Hogy elkanyarodtam ettől a céltól? Nos, az élet sok esetben megadja az álmot, de az aztán nem marad több, mint álom. Hogy miért nem bánom mégsem? Valahol úgy tekintek arra a pillanatra, ami eldöntötte végül a sorsomat, mint egy jellempróbára. Ott döntenem kellett, hogy önző leszek és elbukok, vagy áldozatot hozok és új utat keresek?  Még mindig úgy gondolom, hogy jól döntöttem.
Az exem esetében gyorsan jött a szerelem, gyakorlatilag még egy hete sem ismertem és máris kijelentette, hogy egy pár vagyunk, és én boldogan egyeztem bele. Nem bánom, hogy így történt, de azt igen, ahogy véget ért. Hosszú éveket töltöttem Melitinával. Gyakorlatilag mellette váltam igazán férfivá. Együtt főztünk, amikor tudtunk. Segített tanulni, ha volt rá idő, vasalt rám, mosott, mindent megtett azért, hogy jól érezzem magam. Szerettem őt, tényleg. Mélyen, őszintén szerettem. Imádtam vele lenni, mert csábos volt, állandóan kacérkodott, sokszor fulladtunk a nevetéstől. Tüzes volt, és ugyan volt, hogy összecsaptunk, mert elszabadultak az indulatok, de végül megbékéltünk. A lepedőkön izzadtuk ki a haragunkat, cseppet sem fogva vissza a bennünk rejtődő vadállatot. Hogy mikor vettem észre, hogy valahol az utunk ketté vált? Pontosan nem tudnám megmondani. Azt hiszem akkor, amikor felfigyeltem rá, hogy nagyon egy követ fúj apámmal.
„Mikor majd te leszel a kórház igazgatója...” hangzott el sokszor, és ha azt mondtam erre, hogy nem biztos, hogy én ezt akarom, csak legyintett. „Ugyan, te Dr. Grandi vagy, az ifjabb. Az a szék már téged vár. Ne aggódj, én itt leszek és támogatlak, hogy eljuss addig!”
Igen, Melitina ekkor kezdett igazán inkább arra fókuszálni, hogy milyen lesz majd az élete Signora Grandiként, semmint hogy az érdekelte volna, hogy én ebből mit akarok megvalósítani. Az igazi nagy törést mégsem ez jelentette a kapcsolatunkban - bár ez is árulkodó jel volt -, hanem amikor megtudtam, hogy Ennio el akarja hagyni Catanzarot. Emlékszem, feldúltan, kétségbeesetten mentem haza, mert bár az egyik felem támogatta a testvérem törekvéseit, de mégiscsak arról volt szó, hogy nem a szomszéd utcába, hanem egy másik kontinensre költözik. Sokkolt a hír. Meli viszont olyan lekezelően, ridegen, szemernyi megértés nélkül állt hozzám aznap este, hogy szinte mellbe vágott az, hogy mennyire nem érdekli az, hogy mit érzek. Mikor pontosan tisztában volt vele, hogy az öcsém mit jelentett számomra, és hogy ez egy hatalmas lépés. Akkor indultunk el azon a lejtőn, aminek az utolsó emelkedője volt az eljegyzés, amit már akkor megbántam amikor megvettem a gyűrűt. Melitinával a szerelmem a kezdeti lángolás és a hatalmas, mindent elsöprő első nagy szerelem után átváltott egy hazug kirakat kapcsolattá és én ez ellen semmit nem küzdöttem. Csak boldogtalanul követtem az utasításokat amiket kaptam, mintha nekem nem lenne szabad akaratom, és elhitettem magammal is, hogy ez így lesz a jó és ezt akarom. Mintha benne ragadtam volna egy engedelmes, mindenkinek megfelelni akaró báb szerepében.
Ahogy viszont az öcsém sosem állt kötélnek, egy idő után nekem is túl terhes lett az előre megírt élet. Hát kitörtem belőle. Nem volt szép, nem jár érte sem dicséret, sem magasztalás. Sőt, szégyellem azt, ahogy intéztem a dolgokat. De már megtörtént és ezen nem tudok változtatni.
Hogy a lány akivel most ezen az idegen helyen, idegen országban a véletlen hozott össze mivel varázsolt el? Nos, ahogy itt állunk és zavarunkban össze-vissza beszélünk minden ökörséget, azt hiszem mindent elárul. Ő volt az első, akitől nem azért kellett tartanom, hogy ha összefutunk, majd arról fog kérdezősködni miért váltunk el Mellitával, és hogy miért nem maradtam Catanzaroban. Vagy épp arról, hogy miért pályáztam meg az ösztöndíjat, vagy a hátam mögött, hogy alkalmas vagyok-e orvosnak vagy csak a szép pofim miatt sikerült eljutnom a végzős rezidensi szintig. Vagyis, de, előbb-utóbb nyilván erre is rá fogunk térni, de mégsem úgy kell ettől tartanom, ahogy például az öcsém esetében. Ő volt az első, aki olyan bájosan, kedvesen állt hozzám, hogy egyszerűen nem lehetett csak úgy hagynom, hogy többé ne találkozzunk. Hisz segített, pedig azt sem tudta, hogy épp ezt teszi. Amikor rám mosolygott, amikor beszélt hozzám, olyan természetesnek tűnt, és ezért – meg azért, mert végtelenül imádnivaló volt az ügyetlenkedése – valahogy meg akartam ismerni őt közelebbről.
Nem tagadom, hogy tetszik nekem. Melitinával véget ért a kapcsolat már rég, s bár nem az a szándékom, hogy őt meghódítsam – bár mint minden férfinak, főleg nekünk olaszoknak igenis minden nőt meg KELL – de azért mégis mindent megteszek ennek érdekében, holott fogalmam sincs, mi is lesz ennek az egésznek a vége. De ha csak a barátságát megnyerem, én már boldog leszek, mert akkor az öcsémet kívül már lesz egy barátom. Ezért hívtam erre a különös kis utazásra, ezért figyeltem meg a távolból, hogy legyen időm kicsit megfigyelni a reakcióit, olvasni a sorok között, kikérdezni közben a szemtanúk véleményét róla. Én nem vagyok olyan, mint Ennio, aki ahová belép, ott mindenki észreveszi és tesz is róla, hogy így legyen. Ennio szeret a középpontban lenni, én annyira nem. Neki könnyen megy a kapcsolatteremtés, én gyakran jövök zavarba és olykor csak tátogok meg hápogok, és fogalmam sincs, mit kéne mondanom, ha idegen környezetben vagyok. A kórházban is ezért találom olyan nehezen a helyem. Itt vagyok már lassan egy hónapja, de senki nem akart még velem ebédelni sem a csoporttársaim közül. Egyedül Corinne volt kedves hozzám minden előzetes ítélkezés és burkolt távolságtartás nélkül.
Most is beszélgetünk és ami kifejezetten jól esik, hogy semmi mesterkéltség nincs abban, ahogy beszél és abban sem, amit mond. Bámulom csak ezt a lányt, aki jóformán túlragyogja a Napot, és úgy gyönyörű, hogy közben nem rejti el magát a mostanság megfigyelhető túlságosan kihívó és megjátszott álarc mögé. Közben pedig örülök, hogy ő épp olyan zavarban van, mint én. Hogy miért? Mert így nem én vagyok egyedül kicsit tanácstalan abban, hogy mit is kéne tennem és mondanom.
Abbahagyom a szám rágását, ahogy ezt felhozza, hogy egy perc múlva megfeledkezzem erről és újra ezt csináljam. Aztán elindulás után valamiféleképp beszélgetést kezdeményezünk. Mesél a családjáról, és én ugyanígy teszek, és mikor elmesélem, hogy apámat megpróbáltam félreállítani c-vitamin túladagolással és erre elmondja, hogy ő félbe akarta vágni a sajátját – igaz más célból, mint én – hangosan nevetni kezdek, de olyan jóízűen, ahogy már rég nem nevettem.
- Te jó ég! - mondom kacagva és még mindig kuncogva rázom meg a fejem – Nem, ne aggódj, azóta megtanultam kezelni a birtoklási vágyamat, és nincs semmiféle beteges viszonyom az anyukámmal sem – nevetek még mindig és tetszik, hogy bármit mondok az tetszik neki. Azért biztos, ami biztos picit közelebb hajolva hozzá halkan súgom oda – Ugyan nem vagyok a nyomában sem az apukádnak, de ha engem kérdezel...én biztos téged választanálak!
Bolondság amit mondok, lévén, hogy nem is ez volt itt a kérdés, ráadásul semmit nem tudok a nővéréről, de azt már most tudom, hogy érdekel ez a lány. Pörög, mint a motorcsónak rotorja, és nem csupán izgatott, de szinte vibrál. Tele van élettel és az az érzésem, hogy ha milliónyi órát töltenék ezer másik nő társaságában, én akkor is őt keresném. Már az üzenetváltások alatt is elképesztően elvarázsolt, és ez így szemtől szemben sincs másként. Hogy mi lesz ennek a vége? Fogalmam sincs róla. Nem tudom, és az a legszebb az egészben, hogy bár érdekel a lány, szívesen megismerném, fogalmam sincs, hová tartunk. Fiatalabb nálam jóval, talán abszolút nem illek hozzá, a terveibe nem férek bele. Mégis az az érzésem, hogy szeretném őt többet látni, többet tapasztalni abból a kedves kisugárzásból, ami belőle fakad. Érzem, hogy ez a lány nem megjátssza azt, hogy jó lelkű teremtés, hanem őszinte. Minden mosolya, minden rezdülése őszinte és teljesen éli meg minden érzését. Legalábbis eddig nekem ez jött le abból, ahogy viselkedik, és őszintén szólva, ezt talán szeretném egy kicsit elsajátítani is. Nem vagyok mestere annak, hogy kimutassam minden érzésemet, bár szenvedélyes ember vagyok, jóval megfontoltabban adom ki magam. Nem hazudok, ez tény, de nem mindent mondok el. Ékes példája ez az öcsémmel való kommunikáció teljes hiányának az elmúlt két hónap eseményeiről.
Nagyon tetszik ahogy poénkodik és séta közben vele nevetek, ahogy eljátssza, hogy meggörbült a háta. Látszik rajta, hogy spontán dől belőle a hülyéskedés és én ezt nagyon de nagyon tudom értékelni, mert ritka módon utálom a savanyú képű nőket, na meg azokat akik nagyon dívának játsszák magukat. Nem érdekel, sosem érdekelt kinek mennyije van, kinek milye van, számomra az anyagi lét egy olyan dolog, hogy ha van fedél a fejem felett, meg van mit ennem, már jól vagyok. Minden más luxusnak számít. Ide is úgy jöttem, hogy egy nagy bőröndbe meg egy sporttáskába bepakoltam a cuccomat, és kész. Egyetlen külön küldeményt hozattam át az államokba, és azok a tankönyveim, mert a repülővel az horror összeg lett volna, viszont szükségem volt még rájuk a szakvizsgáimig.
Ezen a lányon nem tudom miért, de érzem, hogy tiszta a lelke. Olyannak képzelem, aki szeretettel fordulna egy koldus irányába is, a tekintete tele van könyörülettel. Ilyen lehet az angyalok pillantása. Gyógyító, békés, ami szeretettel öleli át az embert, amin keresztül egy cseppnyi mennyországba pillanthatunk. Épp ezért a bemutatkozási szövegem után mikor elmondja, hogy hogy próbálják felszedni a pasik az egyetemen, nem bírom visszafogni a véremet. Muszáj kimondanom amit gondolok, mert megőrülök tőle, a legyintését viszont nem fogadom el. Megrázom a fejem, hiába mondja, hogy maguk a nők is tehetnek arról, hogy a férfiak így bánnak velük.
- Nem értek teljesen egyet veled. Abban igen, hogy bizony vannak akik sajnos nem tudják mi az érték egy kapcsolatban, akár egy szenvedélyes éjszakában. Csak arra törekednek, hogy nekik jó legyen, legyen az nő vagy férfi. De – és itt jön a hatalmas de – nekünk férfiaknak az lenne a feladatunk, hogy azoknak a nőknek, akiknek fogalma sincs róla, miként kéne kezelniük azokat a szituációkat, amikben tálcán kínálják magukat, leállítsuk, vagy legalább megfordítsuk a gondolkodást. Értem én ez alatt...- sóhajtok majd megvakarom az államat és a folyó sodrását nézem. A hullámokat, amelyeket apró olykor felbukkanó tajtékok tarkítanak, a távolban egy vontató hajót, a felhőkarcolókat a túlparton – Nehéz megfogalmazni, mit is akarok mondani. A lényeg azt hiszem, hogy a férfiaknak azt kéne megtanítanunk a nőknek, hogy tisztelhetik magukat, és ez nem ugyanaz, mint mindenáron fölébe kerekedni a férfiaknak. Tisztelheti magát anélkül, hogy túl emancipálttá válna, túl férfiassá, keménnyé. Mondhat nemet, állíthat fel önmaga felé magasabb elvárásokat, hogy ne a kétségbeesés vezérelje egy kapcsolatba. És hogy visszakanyarodjak egy kicsit, abban abszolút egyetértek, hogy néha meg kell állni, lelassítani, kiélvezni a pillanatot, az órákat vagy a napot. Teljes életet csak így élhet az ember, nem állandóan rohanva, az ég sem tudja hová. Például, mint ezt a napot is. Ha csak átrohantam volna az egyik helyszínről a másikra, nem csodálhattalak volna a távolból. Márpedig az óriási veszteség lett volna. - kacsintok rá és mosolygok – Pillanatok. Ezek is olyanok voltak, amikre örökké szívesen fogok emlékezni.
Kicsit elkanyarodtam  a tárgytól azt hiszem, de a véleményem igaz. S közben valahol gyötör a lelkiismeret-furdalás, mert nyomokban sem követtem azt, amiről papolok. Szép szóval is elhagytam Mellitát fél évvel azután, hogy megkértem a kezét. Összetörtem a szívét akkor is, ha a vége felé már erősen azt éreztem, hogy korántsem engem szeret, semmint azt, amit kaphatott tőlem és ami várt rá, ha velem marad. De ettől még nem hiszem, hogy nem szeretett a maga módján és végtelenül hálás vagyok neki, amiért tényleg támogatott, gondoskodott rólam. Lelkileg nem voltunk egy szinten azt hiszem, vagy csak elfáradt a végére, megváltozott, de én ezt is elfogadtam. Ettől még fáj, hogy megbántottam őt és most szenved. Úgy érzem nem tiszteltem, mert ugyan ő szakított velem, de ezt direkt intéztem így. Nem akartam még a büszkeségét is elvenni, a méltóságát tönkretenni. Hadd legyen legalább az a jó érzés az övé, hogy ő dobhatott ki engem, nem én hagytam el őt. Pedig tulajdonképpen pontosan ez történt.
A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Elég, hogy Ennio nem tud arról, mi történt velem, az, hogy Corinne előtt titkolózzak, már túl sok lenne. Nem azért, mert a testvérem nem érdemli meg az igazságot. De attól, hogy Corinne elítél és esetleg elhajt...hogy is mondjam, kevésbé viselne meg, mivel ez egy friss ismeretség. De az öcsém szemében, aki huszonöt éve a legjobb barátom, bajtársam, cinkosom és bizalmasom, ha meglátnám a csalódást, azt nem élném túl. Túl sok negatív kritikát kaptam az elmúlt időszakban, többet most még nem tudok elviselni. Pedig tudom, hogy előbb-utóbb el kell mondanom neki, mi történt, mert nem tudok és nem is akarok neki sem hazudni. Nem vall rám, és jobban is tisztelem annál, mint hogy ezt tegyem vele. Így hát Ennio előtt úgy döntök, a kérdésére válaszolva kibővítem azt, amit mondanom kéne. Őszintén bevallom, hogy nem vehetem ezer százalékra, hogy egy-másfél év múlva is itt leszek. Nem leszek illegális bevándorló, csak azért, mert nem akarok hazamenni, ha a vízumomat nem újítják esetleg meg, bár, ha a kórház leigazolja a tanulói vízumomat nem lehet probléma. A padra leülve végül kiöntöm a szívem és elmagyarázom nagyjából, hogy miért jöttem és hogy a kapcsolatom több volt holmi kalandnál, nagyon is komoly volt. Nem akarok zsákbamacskát árulni, a válaszára és a kissé ijedt rakciójára kissé felvonom azonban a szemöldököm.
- Egyáltalán nem haragszom! De hogy...meleg?Pfff... - kérdezem, majd fújtatok és tagadóan megrázom a fejem – No, no, per niente! Nem ítélem el őket, de...nekem semmi ilyesmi rejtett vagy...ööö...come si dice l'inglese? - gondolkozok el egy kissé - Felvállalt késztetésem nincs – mondom röhögve, mert ahogy előadja amúgy azt, amit gondolt, erre ösztökél. Hihetetlen mik nem jutnak eszébe ennek a lánynak. Kicsit mégis megesik rajta a szívem, és bár értem azt is, amit mond, és örülök, hogy ilyen derűlátó, valahol azt érzem, hogy ez egyfajta belenyugvásos, tagadásba hajló dolog részéről. Nem tudom pontosan milyen élmények érhették eddig a pasik terén, de ha sms-ben így kérnek tőle randevút, és mindezek mellett azt mondja, őt senki nem szokta komolyan venni, az számomra intő jel. Ha nem húzza el a kezét, finoman megérintem és míg az egyikkel a tenyerét a tenyerembe simítom, addig a másikat ráfektetem a kézfejére és felé hajolva egészen mélyen a szemeibe nézek, ha engedi ezt a fajta érintést.
- Őszintén mondom azt, amit most mondani fogok – kezdem és megvárom míg komolyan figyel rám – Legyél akármennyire cserfes, laza, nevetgélős, mosolygós lány. Legyél bármilyen fiatal. Legyél igazi szeleburdi művész, aki könnyű prédának tűnjön is. Én komolyan veszlek téged. Nem játszadozni akarok veled, vagy az érzéseiddel. Nem tudom, mi járhat a fejedben, vagy mi fog majd az elkövetkezendőkben. De annyit megígérhetek, hogy nem fogok neked hazudni. Komolyan foglak venni, komolyan érdekelsz, és bár nem tudom még merre haladunk, de nagyon igyekezni fogok, hogy ne bántsalak meg. Mindig számíthatsz az őszinteségemre és a tiszteletemre. És ha ebből valami komolyabb lesz egyszer, egyáltalán nem áll szándékomban kihasználni téged és két hét után dobni, mert véleményem szerint azt, hogy egy kapcsolat kibír-e többet is ennyi időnél elég hamar le lehet szűrni, elég hozzá néhány kérdés, és világossá válik. Aki ilyet csinál, az pedig ugyanúgy megérdemli az ingyen jegyet Szibériába vagy az északi-sarkra, hogy megismerkedjen az éhes jegesmedvékkel – pillantok a szemeibe, és ha nem húzza el a kezét, kissé felemelve kezet csókolok neki. Nem az a célom, hogy egy padon ücsörögjek késő estig, az nem lenne túl aktív program az elkövetkezendő percekre-órákra, de még türelmesen ülök – És nem mellesleg, azt a Juventus indulót bizony meg fogom hallgatni. Örülök, hogy nem ijesztettelek el, remélem méltó leszek arra, hogy rám szánj az értékes idődből. Igaz, nekem nem sok szabadidőm van, heti száz órákat dolgozom, szinte a kórházban lakom. De ha máshol nem is, a kantinban egy ebédre vagy vacsorára elég gyakran kapható vagyok, ha szereted még az állott szendvicset és a fonnyadt salátát – vigyorgok, mert már előre látom, hogy ha nem akar heteket várni arra, hogy ráérjek egy-egy személyes találkozóra, bizony lesz olyan, amikor kénytelen leszek a kórházban találkozni vele. Az este lassan közeledik, a napsugarak kapaszkodnak még a fák ágaiba, a levelekbe, a magas házak tetejébe. A felhőkarcolók ezer ablakán a napszendület utolsó jele csillan meg, s úgy tűnnek a fényt beengedő üveglapok, mintha az egész épület lángolna. A neon reklámok az üzleteken lassan színekbe foglalják majd az aszfaltot, a járdát, de még a napsütés az úr.
A spontán eltévedés ötlete tetszik, kissé megkönnyebbülve sóhajtok. Nem is kicsit és nem azért, mert amúgy nem tudnám elképzelni, hogy visszatalálok valami központi helyre, de mégis izgalmasan hangzik. Értékelem, hogy velem együtt tévedne el, vagy legalábbis eljátszaná, de van ami jobban fegfogja a gondolataimat.
- Azért annyira nem vagyok idősebb, egyelőre nem kell még járókeret és inkontinenciabetét – kontrázok rá, bár bevallom, nekem is sűrű dilemmát okoz az, hogy mennyivel fiatalabb nálam. Nem akarom sem elkötelezni, ha még nem kész rá, sem pedig azt éreztetni vele, hogy sürgetném és meg kell nekem felelnie. Sokszor beszéltem le magam arról, hogy megkeressem, végül mégis győzött a vágyakozás, hogy megismerjem egy kicsit közelebbről – Nagyjából négy évre saccolok. És igen, tudom, hogy az valójában nyolc, de csak ha szigorúan nézzük. Néha nem vagyok komolyabb egy huszonöt évesnél, és mivel az öcsém a legjobb barátom, aki pont ennyi idős, le tudom ezt mérni rajta. A lányok pedig két-három évvel is érettebbek lehetnek a korukbeli fiúknál, szóval ha innen nézzük, akkor csupán maximum három-négy év lehet a korkülönbség – magyarázok kézzel-lábbal, ahogy csak egy olasz tud. Aztán észre sem veszem, hogy ismét harapdálni kezdem a számat, és a tarkóm vakarom. Nem azért, mert nincs mit mondanom, csak nem tudom mit kéne.A munkámról  beszéljek? Az otthoni dolgokról? A volt pasijait kérdezzem, vagy Meliről meséljek? Végül úgy döntök, hogy inkább jobb, ha nem viszem túlságosan a lelki gyötrődések felé a beszélgetést, mert kicsit súlyos lenne így az első igazi találkozón ezzel terhelni, meg amúgy sem beszélek azért olyan könnyen a nyavalyáimról, ami az öcsémmel ellentétben azt hiszem jelentősebben visel meg, mert ő jóval optimistább nálam. Kitekintek a folyóra, és iszom a látványát.
- Tudod, ez a folyó...érdekes. Catanzarot gyakorlatilag ketté szeli egy kis folyó, talán pataknak is lehetne nevezni, bár annál azt hiszem szélesebb. Az erdőkben, a hol a város teteje helyezkedik el, magasabb zúgók vannak, de a városon belül vannak jóval simább részei is. Nem hosszabb tíz kilométernél. Szeretek oda járni, a nagyapámmal gyakran mentünk oda horgászni. Életem során esküszöm sosem fogtam semmit a boton kívül, de sosem untam meg oda járni. Szerettem megpihenni a híd árnyékában, szerettem átvágni azon a füves területen, szöcskére vadászni, gilisztát ásni a vakondtúrásban, a lazább földben. Mégis...a kedvenc helyem az, ahol a tenger van. Catanzaronak van kialakított tengerpartja, hogy is mondják angolul? Spiaggia. Öhm...tengerpart. Vagyis...strandja. Sétány a magasabb részen, teraszok, gyönyörű panoráma. A strand itt kavicsos, nem az az általános homok, amitől zavaros lesz a víz, ha a fürdőzők felkavarják és ettől úgy néz ki, mint Renata, Raimondo barátom anyjának zöldséglevese, ami beillene mosléknak is, Isten bocsássa meg nekem ezt a véleményemet. Van távolabb egy sokkal szebb kis öböl rész. A családommal gyakran jártunk le kiskoromban oda fürdeni, aztán mikor már nagyobbak lettünk, sok esetben időztünk itt a barátainkkal. Az öcsémmel is. Itt vannak kisebb kiálló sziklák a sekély tengerben. Innen ugráltunk be a vízbe. Az alacsonyabbakon kezdtük, aztán mikor már nagyobbak lettünk, jöhetett a nagy szikla. Itt melegedtünk meg a haverokkal, ugrattuk egymást, aztán ha olykor ketten, hárman maradunk, már mertünk kicsit őszintébbek lenni. Meséltünk az aktuális szerelmeinkről, a lányokról akik tetszettek, akiket nem tudtunk meghódítani, vagy épp levakarni. Az öcsémmel - és csak vele, mert a húgunkat sosem engedtük oda fel, féltettük, hogy leesik - ha fontos megbeszélnivalónk volt, felmásztunk arra  kisebb hegynek is beillő sziklaoromra, nagyjából a közepéig, és onnan néztük a tengert. Nioval, ha nem focizás közben, akkor itt beszéltük meg a világ nagy dolgait. Itt mondta el nekem azt, hogy Amerikába akar jönni. Nem hezitált, ez már eldöntött tény volt akkor, csupán kétségei voltak, és én igyekeztem biztatni. Tudtam, hogy egy kicsit belehalok majd abba, ha lemegy, de ezt nem mondtam el neki. Nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalása legyen azért, mert elmegy. Akkor azt hittem, hogy ezzel cselekszem jót - vonom meg a vállam, és mert már nem bírok megülni a seggemen, ráadásul könnyebben beszélek, ha jár a lábam, felállok a padról, és ha Corinnenak nincs ellenére, felsegítem könnyeden őt is. A kezét azonban nem eresztem el, a karom adom neki, hogy ha van kedve, kapaszkodjon belém, míg tovább sétálunk. Sóhajtok, és finoman rá mosolygok, hogy tudja, hogy nincs baj, ez csupán egy hosszabb történet, és remélem, hogy nem untatom vele.
- Szóval, ami a lényeg az egészből, hogy a családom és a barátaimon kívül ezek a helyek hiányoznak a legjobban. Azok a sziklák, ahonnan nem látsz mást, csak az azúr árnyalatait a tengerben, a víz alatt megbújó köveket, a kiálló sziklákat, ahogy a hullámok nekicsapódnak. Nio mindig azt mondja, olyan az a hely, mintha a világ végéről lógatnád le a lábad. - mosolyodok el nosztalgikusan, aztán Corinne felé pillantok.
- Tudod, örülök, hogy itt vagyok, újra az öcsém közelében, mégha ő még nem is tudja, hogy itt vagyok - húzom el kissé szégyenlősen a számat - Egy hónapja vagyok itt lassan. De az egyik legszebb emlékem mégis az, mikor beszorultunk a liftbe. És remélem, hogy itt, ezen a helyen, ebben az idegen városban te lehetsz az öcsémen kívül az első igazi barátom. Persze, ha ez neked is megfelel, így kezdő lépésként - mondom, míg el nem érünk addig a lépcsőig, ami már a sétány végét jelenti, legalábbis ami a híd előtti részt jelenti, mert persze tovább is folytatódik a sétálók és sportolók számára kialakított rész, focipályákkal és egyéb sportolási lehetőségekkel, amitől persze hevesen dobban néhányat a szívem. Mégis, a sétánk ezen részének itt van a vége, és az oka, hogy itt találkoztam vele egyedül az volt, hogy ne kelljen túl messzire utaznia, hogy elérjen. Ha továbbra sem szalad el attól, hogy kényszeresen sokat mesélek az otthonomról és picit komolyabban beszélgetek vele, lemegyünk a lépcsőn, és egy arra közlekedő taxit leintek. Nem szándékozom egész végig ilyen komolynak lenni, de én nem tudok egyfolytában ökörködni, és nem akarom azt sem, hogy Corinne azt gondolja rólam, hogy velem nem lehet komolyan beszélgetni. Őt is szívesen meghallgatom.
- Nos, remélem nem sietsz sehová és van kedved még egy kicsit - vagy sokat - velem tölteni az idődet. Már csak egyetlen helyet kell meglátogatnunk, és ígérem, utána már hazakísérlek, nem szeretném, ha a szüleid aggódnának érted. Ha gondolod szólhatsz is nekik, hogy biztonságban vagy és jól vagy, a szülők hajlamosak túlaggódni magukat, és nem szívesen haragítanám magadra édesapádat sem, főleg, mert fegyvere van és könnyedén eltüntethetné a bizonyítékokat, ha eltenne láb alól - nevetek - Na, de visszatérve, ez ugyan egy fél órás autókázást jelent, de állítólag nagyon megéri. Ám előtte tudnom kell valamit. Félsz a magasban? - kérdezem mosolyogva, és mielőtt beszállnék a taxiba, megvárom a válaszát. Felkészültem arra is, ha esetleg azt mondja, hogy fél, mert akkor más úti cél van a tarsolyomban.

megjegyzés, link, stb. | ⚶