Henry & Lay

You make me begin | Minsung forever

Magam sem tudtam pontosan mi volt az a hangzavar, amire végül előkerültünk, de érzékeltem, hogy több ember érkezett Jonah lakására. Először azt hittem, hogy csak John bácsi, vagy az öccsük, Jordan érkezett meg, de ilyesmi végül nem történt... Idegen hangokat hallottam lentről.
Én a magam részéről eléggé kikészültem ettől. Mostanában nem igazán tudtam mi az otthon fogalma, éppen ezért is húztam össze magam az ágyamon és igyekeztem koncentrálni a matematika házimra. Mert az most fontos volt. Késő este van, és még egyetlen alkalommal sem szalasztottam el a házifeladat leadását... És ezt az egészet nem most akartam elkezdeni.
Bár Kai még mindig gondoskodott róla, megkértem arra, hogy ne jöjjön ide. Pontosan tudom, hogy van elég dolga azon kívül is, hogy engem pesztrál. Semmiképpen sem szerettem volna azt, hogy miattam ne haladjon a munkájával. Hiszen tényleg biztonságban voltam itt, és tényleg szerető közegben vagyok... Az már egy másik kérdés, hogy Jonah mennyire ijesztő ember. Ennek ellenére is igyekszem jó gyerekként viselkedni, mindig készítek neki kávét és reggelit, ha esetleg korábban kelek nála, illetve ha észreveszem, hogy a hűtőből valami eltűnt, azt rendszerint pótolom a nagyszüleimtől kapott pénzből. Valahol mélyen pedig csak abban reménykedek, hogy a bátyám nem utál annyira... És ha elég jól viselkedem, akkor majd büszke lesz rám, és újra együtt lehetünk.
Egyre furcsább hangokat hallottam lentről. Tisztán ki tudtam venni egy érett férfihangot, egy nő bizonytalan bemutatkozását, illetve egy fiatalosabb fiúét is, aki leginkább értetlennek tűnt. Nem igazán tudom, hogy mi folyik lent, de mivel késő van és Alice dolgozik, ő már minden bizonnyal alszik.
A kíváncsiságom pedig győzött felettem, ezért szigorúan mezítláb, óvatosan elkezdtem lesompolyogni a lépcsőn. Igyekeztem egy párducot megszégyenítő módon mozogni, hogy lehetőleg ne hallják meg a közeledésem. Viszont pechemre Jonah pont kiszúrt és rögtön oda is intett maga mellé. Még sosem mondtam neki, hogy nem szívesen szerepelek mások előtt. Leginkább ennek az az oka, hogy annak idején előadást kellett tartanunk biológia órán és az egyik fiú kitalálta, hogy a férfi nemi szervből egy lány, a nőiből pedig én tartsak prezentációt. Elég gyilkosra sikerült. Ők jól szórakoztak, én pedig vörös fejjel kívántam azt, hogy bárcsak meghalnék. Anyuék óta persze hasonlóra gondolni sem merek... Annak ellenére, hogy néha talán tényleg egyszerűbbnek tűnik csak úgy... Megszűnni.
- Ő Lay, akiről meséltem – hallottam meg végül a fiatal férfi hangját, ami miatt kénytelen voltam odabotorkálni – Henry a te szobádba fog beköltözni. Kereshetnél neki valami cuccot, amiben kényelmesen tud aludni az éjjel, amíg nem hozza ide a sajátjait.
Én a magam részéről úgy pislogtam rá, mintha mind a ketten idegen bolygóról származnánk és képtelenek lennénk egymás nyelvét megérteni... Ez a srác egyike azoknak, akik annak idején egyszerűen belenyomták a fejemet a vécébe. A fejemet vakargatva próbáltam rájönni arra, hogy mi történik körülöttem. Egyszer a magas, harmincas férfira pillantottam, majd a kisírt szemű, fiatalabb nőre. A tekintetem átsiklott Henryn, és végül Jonah-n állapodott meg. A legjobb amit tehettem ebben a helyzetben annyi volt, hogy a fiú felé nyújtottam a jobbomat, és megejtettem életem bemutatkozását:
- Szia, Blayze vagyok – mondtam neki, miközben a szempilláim mögül vizslattam a srácot – De igen, nyugodtan szólíts Laynek, mint mindenki. Megmutatom merre lesz a szobánk... vagyis a szobám... a szoba.
Az arcomon éreztem Jonah égető pillantását, ami miatt inkább egy mély levegővétel után sarkon is fordultam és eltrappoltam az említett irányba. Nem akartam tudni, hogy a srác milyen arckifejezéssel néz most engem.

Lay & Henry

Henry & Lay

You make me begin | Minsung forever

A magam részéről határozottan azon gyerekek sorait erősítettem lényegében mindig, akik nem sok vizet zavartak az éterben. Én voltam az osztályok azon tanulóinak egyike, aki jó eredményekkel bír, de nem tűnik ki. Ha valaki erről engem kérdezett volna, akkor határozottan elégedetten nyilatkozom a helyzetről. Szeretek csendben lenni. Szeretek másokra és másokat figyelni, kifejezetten boldoggá tesz, ha elkerülöm azt a reflektorfényt, amitől csak idegesnek érzem magam. Nem akartam magamra aggatni különböző címeket, amik olyanok voltak, mint például „az osztály strébere”, vagy „bohóca”. A bátyám világ életében a „macsó” jelzőt tudhatta magáénak, én pedig a távolból élveztem csak annak a hírnévnek az előnyeit, amiért ő maga is megküzdött. Lényegében ennyin múlott az egész. Nem akartam magamnak sok figyelmet, mivel én olyan beállítottságú ember voltam, aki a szürke középosztályt kedvelte a legjobban.
Éppen ezért hiába voltam jó tanuló, nem igazán voltak elképzeléseim az életben. Nem akartam egyetemre menni, mivel túl sok dolog érvényesül ott, amivel képtelen lennék megbirkózni. Gondolok itt mondjuk elsősorban arra, hogy a nagy tömegeket nehezen viselem. Ha rajtam múlna, biztosan otthonról dolgoznék egyedül, ahol nem zavarhat senki. Ha minimális tehetségem lenne a zenéléshez, akkor például cover videókat vennék fel, hiszen az Kainak és a tesómnak is igencsak bejött. Hiába szeretek nagyon táncolni, ettől függetlenül sem merném verseny szinten űzni, mert túl ideges lennék a színpadra lépés pillanatában. Én egy magamba forduló srác vagyok, aki képtelen megnyílni valakinek, ha nincsenek kényszerítő körülmények, vagy társaság a közelemben.
És az, hogy én összebarátkozzak valaki hasonlóval mint a parádézó srác a nappali közepén... Egyenesen lehetetlennek tűnt. Amikor a srác kimondta a bizonyos M betűs szót, lényegében helyette  is az én arcomról sült le a bőr, és csak tátott szájjal néztem Jonah-ra. Nem lennék most a helyében, az biztos.
- Nem, ez nem menhely – válaszolta végül, sokkal nyugodtabban, mint ahogyan sokan reagálnának. Egészen érzelemmentesnek tűnt – Menhelyen az állatok laknak. Lay az unokahúgom barátja, akinek segítségre van szüksége, csak úgy, mint nektek.
A pillantásom a fiatal nőre siklott, aki elég gyilkos tekintettel méregette a nagyjából velem egy korú fiút. Tehát nem igazán van más  választásuk jelen esetben... Legalábbis a nő testbeszédéből és a kisírt szemeiből ezt szűröm le. Minden bizonnyal valami baj történt, ebben a helyzetben pedig a legnagyobb segítség, amit nekik nyújthatok, talán a hallgatásom. Nem mondok és teszek semmi olyat, ami annak idején nekem is fájdalmat okozott volna... Okozna most is.
- Miért beszél mindenki a súlyomról? – talán egy kicsit dühösebben kérdeztem meg, mint ahogyan illett volna, ezért rögtön el is szégyelltem magam. Ritkán vagyok mérges másokra, vagy ha meg is történik a dolog, akkor sem feltétlenül mutatom ki – Vannak emberek, akik nehezen híznak.
Én határozottan egy voltam közülük. Az eddigi évek során emiatt rengeteg orvosi vizsgálat alá vetettek és tökéletesen egészséges vagyok, egyszerűen csak túl gyors az anyagcserém és nagyrészt lemozgom a maradék kalóriákat. Nincs itt semmi mágia, egyszerűen csak léteznek srácok, akik vékonyak, de én valamiért egyáltalán nem láttam annyira tragikusnak a helyzetet, mint mindenki más a környezetemben.
- Rendben, Henry – bólintottam, halkan kimondva a szavakat és mélyen az eszembe vésve azt, amit mondott. Minden bizonnyal ha rám ülne, már az is kevésbé lenne kellemes, és ez a srác pont úgy nézett ki, mint aki sokkal gyakorlottabb és jobb a verekedésben, mint én. Emiatt pedig természetesen aggódtam, mivel elég gengszteresre sikeredett a bemutatkozása. Én persze nem akarok másokat elítélni ilyenek miatt, de ő határozottan kilógott az én kényelmes szürke tömegemből, ez pedig leginkább ijesztő volt a számomra. Ettől függetlenül mivel Jonah elmondta, hogy mi lesz a terv, én zokszó nélkül vezettem egészen az említett szobáig, ahova épphogy sikerült behurcolkodni azokat a cuccokat, amiket magammal hoztam ide. Megvártam amíg bejön, aztán gondosan becsuktam magam után az ajtót... Elzárva ezzel az egyetlen menekülési utat, ami reálisnak tűnt. Az ablakot azért nem próbálom meg.
- Nekem jó a földön is, ha nem szeretnél egy ágyban aludni – pislogtam értetlenül. Elég nagy volt az az ágy, simán elfértünk volna rajta akár ketten is, viszont Henry volt a vendég, ő nem aludhatott a parkettán. Inkább lefoglaltam magam azzal, hogy a szekrényhez lépjek és a nagyobb ruhadarabjaim között kezdjek el matatni. Elég sokkal rendelkezem és biztos van olyan, aminek elnéztük a méretét és egy kicsit nagy rám emiatt.
- Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – válaszoltam a kérdésére, egy pillanatig pedig a tekintetemet is ráemeltem – Legalábbis én nem emlékszem rád.
Szóval biztosan nem beszéltünk. Sokszor megjegyzem azt, hogy kivel állok szóba, mert ritkán ismerek meg új embereket... Bár ez az utóbbi alkalomra nem volt jellemző. Ettől függetlenül is tudtam az összes osztálytársam nevét, illetve már a táncosok között is egészen jól remekeltem, mivel arcról mindenkit felismertem. Némi kutakodás után egy Adidas melegítőnadrágot vettem ki a szekrényből és egy oversize fazonú pólót, amiben minden bizonnyal kényelmesen fog tudni aludni.
- Tessék – tettem le az ágyra a ruhadarabokat, ezzel egyidőben pedig félresöpörtem a Nintendomat és az ahhoz vásárolt játékokat, amiknek a jó része bontatlanul hánykolódott, mert még nem volt időm kipróbálni őket.
- Melyik suliba jársz? – sejteni mertem azt, hogy nem oda, ahova én, de valahogy el kellett indítani a beszélgetést. Ha másban nem, legalább az útvonaltervében egy kicsit tudok segíteni, mert nekem is több járattal kell bemennem Manhattanbe, így gondolom az ő eljutása sem lenne túl egyszerű.

Sosem volt problémája az ismerkedéssel, csupán azt jobb szerette, ha saját maga kezdeményezhette és nem csak rátukmálták, mint a mostani helyzetben is. Mikor anno lelépett otthonról nem pont így gondolta a hajlék keresést. Igazából semmit sem gondolt úgy, ahogy a valóságban megtörtént az. Ennek ellenére mégsem nevezné csalódásnak ezt az egész kalandot, hiszen még mindig úgy tartja, hogy jobb itt szenvednie, mint otthon. Hiszen mit csinálna Texasban? Átvenné az apja munkáját, ami egy cseppet sem illik hozzá, keveset lehet keresni vele és egy olyan városban kéne élnie, ahol szinte semmit sem lehet csinálni. Mindenhol zsémbes öregek, vagy arcráncigálós öregasszonyok. Ugyan mi élvezhető van ebben? New Yorkban legalább zajlik az élet és senkinek nincs eszébe a másikhoz érni vagy szólni ok nélkül. Emellett pedig azt tanulhat, amit csak szeretne. S bár ő nagyon tanulni nem szeret, az IT világ eléggé érdekli. Itt pedig több eséllyel indulhat neki, ami konkrétan hosszú távon is elég kifizetendő lesz a rohamos fejlődés miatt. Ám, még először túl kell élnie egy érettségit és annak a tényét, hogy egy idegen férfi lakásában magára kell hagynia a nővérét, hiába van mondjuk csak a szomszéd szobában. Egyáltalán mitől biztonságosabb itt? A nem tetszésének pedig elég nagy hangot is ad, nem törődve azzal, hogy ezt milyen tiszteletlen módon teszi. A nővére gyilkos pillantásaira is, csak értetlenül vonogatja a vállát, hiszen szerinte ebben nincs semmi rossz, amit mondott. A kapott válaszra pedig csak egy sóhaj keretében forgatja meg a szemeit, mielőtt csak tovább fűzné ezt a gondolatot, ezzel is több problémát okozva.
- Érdekel is engem a te súlyod… - horkan fel, mert azért számára is érzékeny téma ez, csak éppen a másik oldalról. Egyáltalán nem bántásnak szánta ezt most, de nagyon érzékeny lelkületű, ha nála is hamarabb besértődik ezen. - Ezt nem vitatom, és nem is kötekedésnek szántam kivételesen. Csupán ránézésből látszik, hogy nem egy a méretünk. – vonja meg ismét a vállát és amilyen hamar csak lehet szeretné lezárni ezt a súly témát is. Még a végén a nővére is belebonyolódna ebbe, hogy hát igen, bezzeg, ha többet sportolna a pihengetés helyett. Igazából csak logikusabbnak látta volna, ha inkább az idősebb férfi nyújt neki pár göncöt, akivel némiképp hamarabb egyezhet a méretük. De mindegy, maximum alszik alsóban, neki az is jó, nem válogat.
Túllépve a fennakadásokon, inkább követi is a vélhetően vele egy idős gyereket, hogy megnézhesse az új szobáját, amiben megannyi időt fognak még együtt eltölteni, hurrá! Igazából nem is érti, hogy ha nincs elegendő szoba, akkor minek kellett ide pofátlankodniuk, de ebbe nincs beleszólása, szóval nagyon nem tud mit tenni. Majd valahogy csak meglesz mindenki az újdonsült szobatársával. Azért mélyen belül reméli, hogy Hailee inkább az említett unokahúggal kerül egy légtérbe és nem Jonahval. Azért mégis csak úgy a helyes, hiába van szó felnőtt emberekről! A szobába érve egyből dobja is magát az ágyra, nézegetni majd máskor is ráér, előbb azt szeretné megtudni mennyire férnek meg az ágyon ketten. Egészen kényelmesnek is mondható ágy, szóval reméli nem lesz a kanapéra, vagy a földre szavazva az első napok után. -Te szerintem hamarabb felfáznál és ha megbetegszel az én saram lesz. Csak érdeklődtem mennyire zavar téged a dolog. – fordul is az oldalára, majd a fejét megtámasztva figyeli min ügyködik a másik. -Egyébként is, ha nem vagy bajos alvó, ergo nem forgolódsz, horkolsz vagy beszélsz álmodban, akkor szerintem kitudunk egyezni egy ágyban. – bár felettébb fura lesz a számára egy másik fiúval aludni, túl sok választási lehetőség nincs. És akkor ez még csak egy baj a sok közül. Emellett még egy csomó mindent be kell osztaniuk egymás között, hogy elkerülhessék a konfliktusokat. Na, nem mintha nagyon úgy nézne ki, hogy tartania kell a másiktól. Egyértelműen látszik, hogy bármi is legyen, Henry akarata dönt végül.
-Pedig esküdni mertem volna rá, hogy valahol már összefutottunk. De lehet csak keverlek valakivel, akinek hasonló a kinézet. – elvégre is, azt mondják mindenkinek van vagy hét hasonmása a Földön, lehet ő az egyiket megtalálta neki. Az már másik kérdés, hogy hol meg pontosan mikor, mert erre ő sem tudná a választ, rég volt már. -Hát az? – bök a fejével a Nintendo felé, ahogy felül a ruha osztás követően. Elég újnak tűnik, minden hozzá tartozó elemmel együtt. Ha nincs tiltva és nem harapja le érte a kezét a másik, akkor már nyúl is érte, hogy közelebbről is szemügyre vegye milyen játékokat kapott hozzá, hátha van benne valami olyan, amit mindketten egyformán élvezhetnek. Már nem is tudja mikor játszott utoljára, kicsit már azért neki is hiányérzete van és most még párja is lenne hozzá. Utána pedig csak egyszerűen fogja magát és átvedlik a kapott cuccokba. Egyrészt, hogy megnézze tényleg jó lesz-e, másrészt, ha igen, akkor csak kényelmesebb úgy, mint utcai ruhában fetrengeni. Mondhatni meg is teszi a két ruhadarab egyelőre.
- A Trevorba, de még nem olyan régóta. Te? – vonja fel a szemöldökét, ahogy nekidől az íróasztalnak. – Szóval, akkor csak Jonahnál vagy rövid ideje, vagy a városban is új vagy? – fonja össze a karjait, a válaszra pedig őszintén kíváncsi, hogy tudja mennyire tudja magával rángatni, ha bizonyos dolgok kellenek neki. Mert hát létezik már gyalogos GPS is, de személyesen mégis más, mint egy robot hangját követni, aki esetleg rossz irányba visz és hosszabbra sikerül az út.

Henry & Lay

You make me begin | Minsung forever

Én valahol örültem annak, hogy a korosztályomból megjelenik egy srác a házban, mivel hiába van itt Lizzie, mégsem volt ugyanolyan, mint otthon. Valaki pedig, aki legalább egy kicsit is Archie-ra emlékeztet, sokkal jobb, mintha senki nem lenne velem, aki hasonlít a bátyámra.
Nem állíthatom, hogy ez a srác reinkarnációja lenne a testvéremnek tekintve, hogy a bátyámat szerintem még sosem hallottam kiabálni, vagy szemtelenkedni, de maga az érzés olyan volt, mintha annak hatására, hogy meg kell osztoznunk a szobán, amit ideiglenesen kaptam magamnak, mint amikor a testvéremmel még nem költöztünk szét annak idején. Jó érzéssel töltött el, hogy azok után, amik a feje tetejére állították az egész életemet, többet nem kell egyedül aludnom. Sokszor álmodtam a balesettel, és mostanában nem volt olyan könnyű fogni magam és átmenni Alice szobájába. Meg sem mertem kérdezni Jonah-t arról, hogy egyáltalán csinálhatok-e hasonlót, annak a magyarázatába meg bele sem kezdtem volna, hogy én nem olyan fiú vagyok, meg az unokahúgával már öt éves korom óta majdnem mindig együtt aludtam a hétvégéken. És ezt az apukája is megengedte, aki egyáltalán nem ment bele olyan dolgokba, hogy hagyjuk nyitva az ajtót. Sőt nem egyszer volt példa olyasmire, hogy a tévé előtt aludtunk el és az apukája vitt be minket a szobába.
Ebből már alapvetően lehet arra következtetni, hogy nem én vagyok a világ legtestesebb sráca, ugyanakkor én a másik fiúval ellentétben sem gondoltam azt, hogy annyira különböző méreteink lennének. Itthon jobban szeretem az oversize cuccokat, a melegítőnadrágokból pedig szintén olyanokat hordok, amik egyetlen méretben kaphatóak. A derekukban szolgáló madzag pedig arra van, hogy bárki viselni tudja őket.
- A ruháim nagy része nagyobb a méretemnél – én legalábbis mindenek elé helyeztem a saját kényelmemet és csak utána gondoltam a divatra. Anya mindig megmondta korábban, ha valami nem állt jól, de én magam is már képes voltam jó ideje eldönteni ezt – Ha mégis felvennéd majd őket, akkor itt lesznek.
Egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy rátukmáljam a cuccaimat. Biztosan vannak olyan emberek, akiknek kifejezetten derogál más ruháit hordani. Az, hogy én nem ilyen voltam nem jelentett semmit. Ugyanakkor a magam részéről is csak ajánlatot tettem neki, amivel élhet annak érdekében, hogy ne kelljen kényelmetlen, utcai nadrágokban aludnia. Az meg már egy másik dolog, hogy én is jobban örülnék, ha nem abban a ruhában mászna meg az ágyneműbe, amivel kint tartózkodott.
- Engem nem zavar, ha egy ágyban kell aludnunk – végül is egy vendéget nem is illik a földre küldeni, ha ő meg szintén megférne mellettem, akkor ez a probléma már ki is lett küszöbölve – Néha megébredek éjszaka, de majd próbálok halk lenni ilyenkor.
Azt már nem akartam kifejteni, hogy ennek mi az oka. Lényegében ő sem azért van itt, hogy az én problémáimat hallgassa, én pedig senki számára sem lennék szívesen teher. Lényegében a saját egyéni gondom az, ami Sydney-ben történt és ezt a terhet nem lenne szép dolog olyan emberek nyakába rakni, akiknek semmi köze nincs az egészhez. Én pedig egyáltalán nem vágyok részvétnyilvánításokra vagy éppenséggel arra, hogy Archie legyen elővéve, amiért elmenekült. Talán nem volt a legfelelősségteljesebb az, ahogyan velem viselkedett, de én magam sem tudom, hogy hogyan cselekedtem volna a helyében. Illetve biztosan neki még nehezebb volt ez az egész helyzet, mivel túlságosan hasonlítunk egymásra. Így annak a ténye, hogy valójában nincs közöttünk vérkötelék, csak rosszabbá teszi számára az egészet.
- Őszintén nem tudom – csak a fejemet ráztam, a szemeim meg egészen tárgyra nyíltak, miközben magyaráztam neki – Az is lehet, hogy te láttál, de én nem jegyeztelek meg. Sok emberrel találkoztam az elmúlt időben.
Ez egyáltalán nem a népszerűségemen múlott, sokkal inkább arról volt szó, hogy egy évfolyamnyi emberrel ismerkedtem meg, aztán ott volt a tánc is nekem, ahol ismét negyven további fiatal mutatkozott be nekem, és a wifis szerencsétlenség, ami során találkoztam Yebinnel és még egy osztálynyi alakkal, akik a cégüknél dolgoztak. Egy-két névnél többet így is alig tudtam megjegyezni és sokszor az arcokat se nagyon tudtam hova tenni. Úgy éreztem magam, mintha kiengedtek volna egy aranykalitkából. Sosem voltam annyira szociális személy, hogy ennyi mindenkivel ki kelljen jöjjek és ez az egész fárasztó is volt a számomra.
- Ja hát ez egy Switch, nem olyan régen kaptam – még a szülinapomra a nagyiéktól – Nincs hozzá túl sok minden, mert csak a jövő héten kapom meg a cuccaim zömét.
Azt hiszem én felettébb szerencsésnek voltam mondható. A mi anyagi helyzetünk sokkal jobb volt, mint Alice-éknek. Bár otthon sosem beszéltünk a pénzről, ezt nem volt túl nehéz kiköveztetni, mivel nekem korábban mind a két szülőnk élt, akik dolgoztak, illetve egy ideje már Archie is ilyen volt. Lényegében ránk hagytak egy nyaralót Európában, és még ott volt a házunk Sydney-ben is. Mindezzel a hagyatékkal egyáltalán nem akartam foglalkozni, hiszen nagykorú sem vagyok és se anya meg apa, illetve a nagyiék sem örülnének annak, ha én vérszemet adnék és minden ingatlant el akarnék adni.
- Én a Stuyvesantba járok – finoman megvontam a vállam – A Trevort nem ismerem, nem vagyok idevalósi. De van egy ismerősöm, aki oda jár.
Sosem találkoztunk még korábban a sulik előtt, ezért fogalmam sem volt arról, hogy helyileg hol helyezkedhet el az említett iskola. Mindig a cégnél, találkoztunk, illetve eddig egyszer hívott át magához.
- Nem csak a városban, a kontinensen is új vagyok – finoman rántottam meg a vállam és nyugtáztam magamban, hogy akkor az ausztrál akcentus ezek szerint mégsem lehet annyira szörnyű, mint ahogyan azt mondják – Ti hogyhogy itt vagytok most? Gondolom te is nemrég költöztél ide, ha most kezdtél a Trevorban.
Kíváncsian pislogtam rá, közben pedig az egyik dugifiókomból elő vettem egy zacskó chipset, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy már este van. Kibontottam rögtön, annak pedig meg is csapott a kellemesen csípős illata – Kérsz?