- Mit művelsz? – húzom le az orromon a napszemüveget, oldalra döntve a francia manikűrözött kezemben tartott telefonomat, amin éppen Patrickkel váltok válogatott szép üzeneteket egy szerep kapcsán, amit szerinte el kellene vállalnom, de nem fogok, csak ő ezt képtelen elfogadni. Ezerszer megmondtam már, és mégis minden negyedévben hatféleképpen kell a szájába rágnom, mint egy átkozott óvodásnak, hogy abbamaradjon a rám gyakorolt nyomása: nem vetkőzök. Nem, nem, és nem. Pont, kész, vége, és ez alól nincs kivétel.
Hidegen hagy, ha a rendező vagy a castingfelelős a földön csúszik-mászik a kegyeimért, hidegen hagy, ha egy példaképemmel együtt szerepelhetek, hidegen hagy, ha maga Brad Pitt hajít egy esztétikusan bevilágított ágyra, és még a világ legtökéletesebb forgatókönyvét is fogcsikorgatva visszautasítanám, ha nyíltan kell meztelenkednem. Nos, a világ legtökéletesebb forgatókönyvét vélhetőleg ennek ellenére is megcsinálnám – és a premier után beiktatnék egy meglehetősen hosszúra nyúló európai nyaralást a francia Riviérán az apám dühe elől -, ám lévén, hogy egy forgatókönyv sem tökéletes, ez a veszély nem áll fenn.
A tökéletesnél kevesebbért pedig nem mutogatom magam csak úgy minden jöttmentnek; nem csak a családom politikai érdekeltsége tart vissza, de a tisztelet is, amit önmagam és a testem iránt érzek. Patrick sajnos az utóbbival nem (és ami azt illeti, az előbbivel sem) rendelkezik, így – ahogy az intelligenciát is – csak kívülállóként élvezheti, miközben beakadt lemezként ismételgeti újra és újra – noha nem szó szerint idézek -, hogy „de a pénz, de a pénz, egy csimpánz vagyok”, mintha számítana. Mármint, neki bizonyára számít is, ami rettentő kellemetlen érzés lehet; legközelebb majd odanyújtok neki egy százdollárost, hogy felitathassa a könnyeit. Esetleg írok neki egy csekket, hogy tudja mibe fújni az orrát.
- Mark, édes, legalább két kanyart eltévesztettél – pillantok hátra a kocsiban a vállam felett. – Talán hármat… ki akarod kerülni a péntek délutáni forgalmat? Ne reménykedj; tudod, hogy azt lehetetlen – fordulok vissza szemforgatva, és egy utolsó „A NEM NEMET JELENT” üzenet elküldése után lenémítom a készüléket és a napszemüvegemmel együtt a műszerfalra hajítom, majd a sminkemet kezdem igazgatni a napellenzőben.
New York még nyáron sem birtokolt ideális nyaralóhőmérsékletet, és a felhőkarcolók mindig kellemes árnyékot biztosítottak, már amerre voltak is felhőkarcolók, de ennek ellenére is szerettem a meleg időben sűrűbben ellenőrizni, hogy minden a helyén van-e.
- Mikor akarod már elárulni, hogy hova megyünk? – érdeklődök, miután megállapítottam, hogy csodásan festek, és rámosolyogtam a tükörképemre. Az egészséges önbizalom mindig jól jön. – Szeretem a meglepetéseket, de nem olyankor, amikor nem tudom eldönteni, hogy mit pakoljak. Hány köntöst kellett volna hoznom? Lesz wellness-részleg, vagy nem lesz? Van úszómedence? Jakuzzi? Szükségem lesz egyáltalán fürdőruhára, és ha igen, kültéri vagy beltéri helyiségben tudom majd viselni? Nincs nálam naptej. Érted a problémámat – intek a hátsó ülésen pihenő Versace bőröndömre.
Természetesen nem vagyok OLYAN nő, aki egy hétvégi hotelkiruccanásra egy teli bőröndöt hozna, nyilván nem volt teljesen megtömve a ruháimmal. Csak félig – a másik felére szükségem volt a cipőim szakszerű elhelyezésére. Igazság szerint panaszkodnom sem érdemes, a kártyáim nálam vannak, ha valamire szükségem lesz, megveszem.
- Hadd találgassak; a Peninsulába megyünk, ugye? Ott ettük azt a fantasztikus garnélát az év elején, emlékszel? – helyezem az egyik kezemet a combjára, és lassú köröket kezdek írni a térde felett, míg a mosolygó alsóajkamba harapok. – Vaaagy… a Langhambe, esetleg? Kicsit hűvös és jellemtelen, ha ilyesmire vágynál, maradhatnánk a lakásodon is, nem kell érte külön fizetni. A Lowellbe? Nyilván nem a Trump Internationalbe – fintorodok el egyértelmű okokból.
Egyrészt, a politikai fordulatok óta az apám üzleti ebédeinek egy tekintélyes része odaközpontosodott, másrészt pedig valahányszor volt (bal)szerencsém ott vacsorázni, rémes volt a társaság.
Nem mintha azt feltételezném, hogy Mark nincs tisztában ugyanezekkel – mi több, vélhetőleg jobban oda is figyelt, mint én. Nem csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy alaposabban ismeri az apám szokásait a városban, mint én. Az pedig, hogy az ambíciói, vagy a lebukástól való félelem vezérli, esetünkben lényegtelen. Hasznos, és ez az igazán fontos.
Mark a… szeretőm, jobb szó híján. Elméletben valóban ez a legmegfelelőbb szó ránk; Mark papíron házas, még ha a valóságban olyan régen is hordhatott gyűrűt, hogy már a nyomát sem lehet látni az ujján, pedig ha valaki, én tudom, milyen lassan igazodik vissza a gyűrű helyéül szolgáló bőrfelület színe a kezed többi részéhez. (Néha még ma is akadt egy-egy villanásnyi pillanat, amikor azt hittem, kristálytisztán látom a gyűrűim nyomát - hála az égnek, minden alkalommal csak a fény folytatott kegyetlen játékot velem.)
A gyakorlatban azonban a szerető szót olykor túl… intimnek éreztem, még ha az eszemmel tudtam is, hogy erről szó sincs, a gyengéd érzelmek ugyanis nem sok helyet kaptak a kapcsolatunkban, és ez. Így. Volt. Jól.
A fókusz inkább a szexre helyeződött, persze, nem teljes mértékben. Nem vagyok szajha, és ezt a legnagyobb megelégedésemre Mark is tudta, ahogyan azt is, hogyan kompenzáljon a társaságomért; hogy milyen ajándékokkal lepjen meg, milyen kulturális eseményeken jelenjünk meg, hol vacsorázzunk, és hol szálljunk meg, ha arról volt szó. A legtöbb téren kielégítő viszonynak bizonyult a miénk – és ha nem is így lett volna, lehet, ismétlem, LEHET, hogy a szexért cserébe még ezt is elnézem -, még ha többször is szólalkoztunk össze, mint ahányszor nem. Az esetek kilencven százalékában ez sem jelentetett gondot, mert mindketten élveztük, még ha egyikünk sem vallotta be. Nem volt rá szükség. A maradék tíz százalékban pedig még nem öltem meg, hiába a kísértés, úgyhogy ezt sikerként könyvelem el.
Mint ügyvéd találkoztam vele a Douglastól való válás utolsó szakaszában. Nem volt nehéz észrevenni, hogy majd’ kiesett a szeme, amikor rám nézett, amit nekem pedig nem esett nehezemre hízelgőnek (és magától értetődőnek) találni. Ezután néhány hónapig ugyan nem láttuk újra egymást, de jobb is volt így, tekintve, hogy ekkor még-már Ryan is képben volt, egészen addig az elnyúlt skóciai forgatásig, amikor megszakítottuk a kapcsolatot, és aminek a visszatértéről maga az apám mutatott be minket egymásnak Markkal egy eseményen, aminek már a nevére sem emlékszek. Unalmas volt, az biztos. Aztán Mark flörtölni kezdett velem.
Most pedig itt vagyunk.
De hol az az itt?
Összeráncolt szemöldökkel fordítom Mark felé a fejem, és visszahúzom a kezem. – Miért megyünk Staten Island felé? Ott nincs semmi, csak a vidámpark. Ugye nem egy karneválra akarsz elcipelni?
Őszintén nem értem, miért ebbe az irányba tartunk. Amikor reggel telefonáltunk, még arról volt szó, hogy Mark a munkája végeztével felvesz, és elrabol a hétvégére. Időről-időre megtette, még ha mostanság annyira sem szakította el magát az ügyeitől, hogy elvigyen a Machbetre, amely kapcsán majd emlékeztetnem kell rá, hogy ki is vagyok, és mit érdemlek, mégis, mindig tudtam, milyen környezetre számíthatok ilyenkor. Staten Island finoman szólva sem tartozott ezek közé. Mi lesz a következő, Bronx? New Jersey? Uggh.
- Arra ott vannak a lányaid – teszem hozzá, összefonva magam előtt a karjaimat.
Oh, igen, három lánya is van, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük a köztünk lévő majdnem húsz évet. Lehet, hogy ez volt a probléma Douglas-szal – hiányzott róla öt év.
Szívesen élcelődnék tovább, de ezzel elengedem a témát, mert nemes egyszerűséggel kifogytam a tippekből. Nem ismerek egy felvállalható hotelt sem Staten Islanden, és az ő érdekében remélem, hogy ez csak az én tudatlanságomból fakad. Ha most kezd el motelekbe cipelni, bűnügyi helyszínt csinálok a csótányos szobánkból.
- Ajánlom, hogy alapos okod legyen errefelé vezetni... - morgom még utoljára az orrom alatt, hogy aztán egy nagy levegővétel után folytassam. Az, hogy nem tudok ennél jobban belekötni a témába, nem jelenti azt, hogy nem is akarok. – Megnyerted azt az ügyet, amiről meséltél? Mi volt a neve, valami angol? Atkinson? Nem emlékszek.

1215, öltözet

Van egy már-már közmondásnak tekinthető kijelentés az ügyvéd szakmában: minden rendben menne a bíróságokon, ha nem lennének az ügyfelek. Nem azért mondom, nyilván rendkívül csapnivaló ügyvédek is vannak – mint amilyen például Thomas barátom, aki egyben az üzlettársam is –, de a legnagyobb nehézségeket mégis inkább a szakmán kívüli emberek hozzák magukkal. Ez pedig különösen igaz a büntetőjog területén, ahol nem csak egy haragos házastárssal vagy mérges szomszéddal és annak ügyvédeivel áll szemben az ember, de egy komplett kormányszervvel. A gyakorlatomat annak idején Washingtonban töltöttem, többek között a helyi ügyészségen; úgyhogy ismerem a trükköket, és azt, sok ügyész és nyomozó meddig hajlandó elmenni azért, hogy nyerjen.
A vehemenciájuk mégis majdhogynem eltörpülni látszott Ophelia azon dedikációja mellett, hogy választ csikarjon ki belőlem.
– Már megmondtam, drágám. Meglepetés. – Sokadjára is ugyanaz a válaszom, ami, természetesen, most sem elég. Ahhoz, hogy a legegyszerűbben lejussunk Staten Islandre és ne kelljen kompozni – rosszul vagyok a hajóktól –, át kellett menny Jersey-be a Lincoln-alagúton át. Utólag belátva persze egyszerűbb lett volna, ha nem az ő lakása elé megyek ma el érte, hanem előző este megkérem, hogy jöjjön le hozzám (és azzal, hogy megkérem, természetesen úgy értem, hogy eljövök érte, különben amúgy se lenne hajlandó rá), mert akkor elég lett volna a Holland-csatornán át menni, de lényegében majdnem mindegy. Egy kicsit számítottam arra is, hogy így talán nem lesz egyértelmű számára az úti cél.
Arra nem gondoltam, hogy ez ennyire zavarni fogja.
– Hogyne érteném! – Kicsit sem értem. – De ha véletlenül nem lenne nálad valami, ami kell, megveheted majd ott. Bár nem panaszkodom, ha inkább úgy döntesz, nem ragaszkodsz tovább a ruhák korlátaihoz – villantok rá egy megnyerő vigyort, egy pillanatra felé fordítva a fejem, el a rémunalmas útról. Jersey forgalma valamivel lengébb, mint Manhattané, de nem sokkal. És kevésbé érdekesek az autók is. Nem sok Jaguárt látni erre.
És szerencsére még kevesebbet Marshall Dermot-ból. Staten Island az utolsó hely, ahol akár ő, akár valamelyik ismerőse megfordulna. Sőt, ami azt illeti, ez nagyjából minden emberről elmondható, azt hiszem. Én sem feltétlen szívesen megyek oda, egy kézen meg tudom számolni, hányszor jártam arra, és azt is megmondhatom, ugyanennyi alkalom volt, amikor csalódottan jöttem el. Az a sziget olyan, mint Tampa, Florida, bűzlik a haláltól, csak a kerti székeken haldokló idősek helyett az emberek morálja halott.
De tudom, hogy Ophelia minden panasza ellenére lényeges lépés volt. Nem tudta, miért, és jobb is, ha így marad. Bizonyára meg tudna birkózni a gondolattal, hogy az apja rájött a viszonyunkra, de nem hiszem, hogy a tudomására hozni bármiféle előnnyel járt volna. Sőt, akárhány forgatókönyvet pörgettem végig a fejemben, a vége mindig katasztrófa, Shakespeare-hez méltó. Pocsék közgazdász lennék, de a kockázatfelmérésben egészen jó vagyok; úgyhogy még viszonylag hamar felismertem, hogy valamit lépni kell a visszafogottságért. Marshall Dermot, a városi tanács elnöke, ugyanis szinte biztosan tudta, hogy dugom a lányát. Ami finoman szólva sem jó kilátás a jövőre nézve kettőnk között. Valószínűleg azt sem nézte volna szívesen, ha esetlegesen komoly kapcsolatunk lenne, de egészen biztos voltam benne, hogy ezt nem csak én, de Ophelia se akarná.
A feltételezésére végül ismét elmosolyodom, sőt, még fel is nevetek. Elképzelni őt a hétszáz dolláros Manolo Blahnik magassarkújában kacsákat lőni egy hatalmas, ronda plüsspandáért elég különleges látvány lenne, az biztos. – Ha karnevál, akkor csak Velence. Ne hidd, hogy nem figyelek rád. – Bár éppenséggel nem is kerül olyan sokba, hogy az ember rájöjjön, egy Ophelia kaliberű nő mire és mire nem vágyik. Egy Staten Island-i óriáskerék épp nem az. – Nem a vidámparkba megyünk. Esküszöm.
Az az igazság, hogy Staten Islanden még normális hotel sincs. Erre én is rájöttem, mikor a kínálatot böngésztem; szerencsére meglátta ezt az egyik ügyvédünk, aki a válópereket viszi, és megemlítette, hogy az egyik vejének van ott egy nyaralója. Luxusnyaralója, pontosabban; és némi honoráriumért cserébe nagyon szívesen kiadja.
A napszemüvegem mögül pillantok rá, és nem igen töri le a mosolyom, hogy ő épp félig duzzog. Sőt. Egészen aranyos – egy szó, amit nem csak Ophelia Dermot kérne ki magára, de bárki, aki ismeri. – Ne aggódj, jó? Ígérem, hogy szép helyre viszlek. – A hozzá közelebb lévő, szabad kezemet a combjára teszem a térde fölé és kissé megszorítom. Nem mondom, hogy különösebben ellenemre lenne, amiért általában szoknyában jár. – Még nem. De meg fogom – fordulok vissza az út felé magabiztosan. Számomra nem kérdés, hogy így lesz-e, de azt hiszem, már az ügyészségnek sem. – A DA peren kívül próbált egyezkedni. Azt mondták, ha az ügyfelem bűnösnek vallja magát, akkor szándékos, előre kitervelt emberölés helyett hirtelen felindulásból elkövetettre módosítják a vádat, és így talán tíz év múlva szabadulhat feltételesen. Nevetséges – rázom meg a fejem. Victor Klein egy ismerősöm öccse; nem hülyítenék senkit azzal, hogy szentéletű ember volna, és arról sincs fogalmam, hogy vajon valóban megölte-e a szeretőjét (ha az ügyfelem elsőre kijelenti, hogy nem akar beismerő vallomással próbálni enyhíteni az ítéleten, akkor külön szerződés iratok alá velük arról, hogy erről senkinek nem is beszélhetnek a cégnél), de a bizonyítékok hiánya egyértelmű. – Nincs a kezükben semmi. Csak az biztos, hogy kilenc órával azután fogták el a helyszínen, hogy az a nő meghalt, és semmilyen indítékot nem találtak, ami indokolná. Persze, ott van az a ház, amit állítólag a nőinek bérelt, akik ráadásul mind ázsiaiak, de… Szerencsére a kínai nagykövet személyesen hajlandó nyilatkozni azzal kapcsolatban, hogy azt a lakást ugyan az ügyfél cége bérelte, de egy jótékonysági program keretében a Kínai Népköztársasággal közösen biztosítottak ott szállást néhány kiemelkedően tehetséges hallgatónak, akik ide jártak egyetemre. Liu és Shu nagyon tehetséges hegedűművészek. És a papírjaik szerint már öt hónapja laknak abban a lakásban.
Szerencsére egy átlagos fehér ember akkor se tudna megkülönböztetni két ázsiait, ha az élete múlna rajta. Szerencse, hogy az összes szomszédjuk fehér, ráadásul ez New York; versenyt űzünk abból, hogy minél kevesebbet találkozzunk a szomszédokkal. Nem hiszem, hogy Opheliát különösebben zavarná a halovány utalásom a ferdítésre. A színészet is magasrangú hazugság, nem?
– Három hét múlva lesz a tárgyalás. Utána elmehetnénk valahova. Valahová messzebb, úgy értem – mondom, aztán elvigyorodok. – Háromszázat kapok a végén, és még az előleghez se nyúltam hozzá, úgyhogy… Minél messzebb, annál jobb. Mit szólsz mondjuk Kínához?
Nem hiszem, hogy Ophelia ne szeretett volna legalább még hatszor-hétszer rákérdezni, hogy ott vagyunk-e már, de végül csak sikerül behajtanom a megfelelő utcába. A GPS a kocsi fedélzeti számítógépén szinte ünnepélyesen jelenti be, hogy nyolcvan méter múlva megpillantjuk a célállomást. – Na? – kérdezem érdeklődve, miközben befordulok a felhajtóra. – Hidd el, ez sokkal jobb, mint a Marriott.
Főleg a Staten Island-i Marriott. Az egyenesen elborzasztó. Már út közben is érezni lehetett az óceán jóval tisztább illatát; a sósság folyamatosan ott lebeg a levegőben, de a szmog előbb-utóbb mindent elnyom. Mivel viszont senki nem akar Staten Islandre jönni (akkor már meg se álljunk legalább Newarkig, nem?), a forgalommal itt nagyjából számolni se kell. A ház pedig szó szerint a parton áll, még ha ez a frontról annyira nem is egyértelmű. A váltó mögötti tartóból veszem ki a kapunyitót, amit még Greg adott át, hogy le tudjam parkolni az Audit a kövezett előkertben. Nem sok időt pazarlok arra, hogy bent ücsörögjek; ha Ophelia fel akar háborodni, amiért nem lesz személyzete, azt a friss levegőn is megteheti.
– Ne írd le már most! – szólok rá finoman. Nem jártam még itt, de láttam a képeket, úgyhogy tudom, hogy minőségibb a berendezés, mint a legtöbb hotelben; nem csak itt, egész New Yorkban. Megkerülöm a kocsit, felkészülve arra is, hogy Ophelia már épp a hattyú halálát készül előadni. Jókedv kunkorítja felfelé a szám sarkát, ahogy odalépek hozzá, és átkarolva a derekát odahúzom magamhoz. Ilyen közelségből már egészen lefelé kell néznem rá, magassarkúval együtt is. Tudom, hogy utálja. – Főleg, mielőtt még láttad volna a hátsó kertet.
Tetszeni fog neki a közelség a parthoz, hogy szó szerint ott van a kert mögött; még akkor is, ha nem privát. A kert maga úgyis el van kerítve, és van egy jakuzzi. Ophelia alighanem nem akar majd az óceánban úszni. – Persze ha gondolod, még mindig hazamehetsz. Elkaphatod a 17.20-as kompot. De akkor nagyon szomorú lennék. – Természetesen csak viccelek, és szerintem még az ő sértődése se menne addig, hogy éljen is az ajánlattal. Annak tudatában, hogy a szemei néha úgy csillognak, mintha megtervezne harapni, tűröm a füle mögé az egyik hajtincsét. A hüvelykujjam finoman végigsimít a járomcsontján közben, majd lehajolok, hogy megcsókoljam. – Tudom, hogy nem a Four Seasons, de legalább nem is a Trump Tower. És a miénk. Szóval? Hajlandó vagy bejönni?

⚶

A férfiak túlnyomórészt rémesen egyszerűek. Napestig vitatkozhatnánk, hogy ez egyrészt mennyire sztereotip gondolat, másrészt pedig igazságtalan, mert kettős mérce így, kettős mérce úgy - mert ha egy nőre azt mondják, hogy bonyolult, az manapság már szexizmusnak minősül, ugyanakkor, ha engem valaki egyszerűnek nevezne, megsértődnék -, mindez nem befolyásolta a kijelentés igazságtartalmát: a férfiak nem hordoznak magukban túlságosan nagy kihívásokat. Egyszerűek, mint a faék, és mint egyszerű teremtmények, egyszerű szabályok társulnak hozzájuk. Kivételek természetesen, mint minden szabálynál, itt is akadnak. Jelen esetben a kivétel neve homoszexualitás.
Sem egy férfi figyelmének felkeltéséhez, sem pedig a megtartásához nincs szükség különösebb tehetségre. Légy szép, légy készséges hallgatóság, kérdezz olyan témákról, amik láthatóan érdeklik őket és sikeresek benne, és fényezd az egójukat. Sose fedd fel idő előtt a fogad fehérjét, kerüld az „okos nő” megbélyegzést, és ne légy túl rámenős. Mélyen legbelül mind állatok vagyunk, méghozzá ragadozók, a férfiak és a törékeny kis maszkulinitásuk pedig az az állatok királyának szerepére, az oroszlánéra vágyik; és egy oroszlán számára nincs is szomorúbb, ha a préda megadóan leveti magát elé. Nem, a vadászaton áll, és bukik minden. Ha azt akarod, hogy jelents valamit a másik életében, a legkívánatosabb és legnehezebben birtokolható prédává kell válnod. Nevetségesen hangzik, nyilvánvalóan az is, de szomorúan igaz. Legalább a szex jobb lesz utána, ha ez számít.
Persze, számos tőlünk független tényező is a kezünkre játszhat, ha szerencsések vagyunk, ezek közül az egyik legismertebb talán a tiltott gyümölcs-effektus. Tegyük fel, hogy van egy párod, és van egy vonzó húgod és anyád. Meg fogja-e őket dugni a párod? Ha kedves az élete, nem. De meg akarja-e dugni őket? Hogy a viharba ne! Másik példa: a párod bemutat a legjobb barátjának, mindketten vonzók vagytok, a társalgás kielégítő, a szexuális feszültség majdhogynem késsel vágható a levegőben. Megpróbál-e lecsapni a párod kezéről a legjobb barátja? Talán. Le akar-e csapni a kezéről? De még mennyire.
A népszerű teória ellenére sem voltam ostoba, és kristálytisztán láttam, hogy Mark nem csak azért loholt utánam olyan lelkesen, mielőtt beadtam volna a derekam, mert ismertem a játékszabályokat, hanem mert egy olyan emberhez van közöm, akivel nem állt szándékában ujjat húzni. Marshall Dermot volt az ő aduásza, a – nem annyira – titkos fegyver az előrelépése rögös útján, nem kockáztathatta az elvesztését sem, nemhogy a magára haragítását. Márpedig, ha Marshall Dermot megtudná, hogy a legidősebb, (majdnem) frissen elvált, 26 éves lánya a 43 éves, nős, többgyermekes pártfogoltja szeretője, Mark Schneider karrierje abban a pillanatban derékba törne. Még akkor is ez történne, ha felvállalna, mint a barátnője. Az apámat és az áldását már azon a ponton elvesztette, hogy házas – egy már házas férfihoz nem tud hozzáadni.
Biztos vagyok benne, hogy Mark szent meggyőződése lenne, hogy ez nincs így, és előbb-utóbb átmászna az elé gördített akadályokon (vagy megkerülné őket, ahogy ő és a kiskapukban gondolkodó ügyvéd-agya mondaná), de értékes időt és erőforrásokat veszítene közben. Úgy is mondhatnám, hogy viszlát, kerületi ügyészség!
A maga módján mindketten jól jártunk ezzel az elrendezéssel: én valamelyest erősnek és hatalmasnak érezhettem magam a tudattól, hogy ekkora befolyással bírok az élete felett, még ha csak közvetve is, ő pedig akarhat és kívánhat engem, miközben a titkolózás okozta izgalom jótékony hatásait élvezheti az ágyban. Tisztességes üzlet, ha engem kérdeznek.
- Nincs problémám a vidámparkokkal. Pontosabban, nem lenne, ha tizenhat éves lennék, ez meg egy randi lenne. Kissé már unnám ugyan, mert kamaszkoromban minden idióta udvarlóm azt hitte, hogy a gazdag úrilányt nem viszik ilyen helyekre, úgyhogy vagy hétszer voltam két éven belül Coney Islanden vagy egy olcsó Staten Island-i másolatában, és majdnem ugyanannyiszor ebédeltem utána Happy Meal menüt, csak azért, mert nem mosolyogtam kérésre, de természetesen ott is feltalálnám magam. Csak nem egy Blahnik cipőben – nyújtom ki egy kissé jobban a lábamat magam előtt, már amennyire a kocsi tere engedi, hogy gyönyörködhessek egy keveset a szandálomban. Az csak ráadás, hogy a mozdulattal feljebb csúszott a szoknyám, és elfelejtem megigazítani. Mark keze hamar meg is találja a combomat, nekem pedig jól esik a keze hője.
Mark felé fordítom az arcomat, és időről-időre belehümmögök az összegzésébe, a végére pedig elégedetten elmosolyodok. Azt hiszem, mindketten osztozunk a véleményen, miszerint szerencséje, hogy zsidó, és így elkerüli a poklot. Ez sem tartozik azon információk közé, amiket hangosan megosztanék vele, de kifejezetten szerettem benne, hogy ekkora könyörtelen seggfej. Legalábbis amikor nem velem szemben viselkedett akként. Jobban vágytam rá, amikor arról beszélt, kit és hogyan vert át.
- Gratulálok, édes – villantok rá egy egészen őszinte mosolyt, a lábamon pihenő kezére helyezve a sajátomat. Nem mintha megkérdőjeleztem volna a képességeit. – A ravaszság jól áll neked. Hogy vetted rá erre a kínai nagykövetet?
Egy leheletnyi meglepettséggel vonom fel az egyik szemöldököm. Én se lehetek minden helyzetre felkészülve! – Nyaralni akarsz vinni, ráadásul ilyen messzire? Nem mondom, kárpótolna, amiért úgy elhanyagoltál az utóbbi időben, de csak óvatosan, különben azt fogom hinni, hogy kiváltságosabb helyzetben vagyok, mint az eddigi szeretőid - kötözködök vele somolyogva.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy az elméleteim működnek, mint a tény, hogy Mark Schneider velem akar nyaralni, ahelyett, hogy egyedül tenné ugyanezt, és ázsiai gold diggerektől "próbálna" reggeltől-estig szabadulni.
Ekkor fordulunk be a kocsibeállóra, mire hitetlenkedve húzom le az ablakot az anyósülés felőli oldalon.
- Mi. A. Fasz? – formálom a szavakat szinte hangtalanul, és ha még rajtam lenne a napszemüvegem, drámai lassúsággal húznám le az arcomról. Egy kicsi, gyerekes részem csak ezért vissza is akarja venni. Helyette inkább megragadom az eldobott telefonom, a hajamba csúsztatom az említett szemüveget, és lassan kiszállok.
A szükségesnél egy fokkal erősebben vágom be a kocsiajtót, és már felháborodottan szóra nyitnám a számat, amikor Mark rám szól, és átölel.
- De… - intek a ház felé, mielőtt sóhajtva a mellkasára helyezném a kezeimet. Még nem tudom, hogy visszaakarom-e ölelni, vagy ellökni magamtól. – Rendben, rendben, adok neki egy esélyt! De ez a ház ocsmány, erről nem nyitok vitát. Nézd meg az ablakok elhelyezését, undorító – jelentem ki határozottan, büszkén felszegve a fejem. Nem igazán számít, jelen pozícióban amúgy is majd’ ki kell törnöm a nyakam, hogy lássam Markot, és a szemei vidám csillogását. Farok.
Kevesen múlik, hogy ne borzongjak bele az érintésébe, csakis ezért csókolom vissza, finoman beleharapva az alsóajkába, hogy azért tudja, kivel szórakozik. – Nem tetszik a tónusod. Tartsd meg a leereszkedésed magadnak – lehelem az ajkaiba, de a szavaim mögött nem húzódik meg igazi sértettség. Nincs is mire, tudom, hogy csak csipkelődik. Én pedig csak szeretem fenyegetni, amit ő is élvez, mert szeret fenyegetve lenni. Egy pontig biztosan.
- Meg kell értened, ez egy kissé szokatlan – cirógatom meg a hüvelykujjammal az ingét, miközben egy kis szempilla-rebegtetés közben felpillantok rá. – Olyan elfoglalt és elérhetetlen voltál az utóbbi időben, és olyan furcsa helyeken találkoztunk, aztán hirtelen előrántasz egy rád nem jellemző meglepetést… töprengésre késztet egy lányt – húzom össze finoman a szemeimet.
Egy kicsit ferdítettem, de nem hazudtam. Korábban sem voltunk a csípőnknél összenőve, mindketten sűrű beosztások mellé tudtuk csak bezsúfolni a másikat, ám ez nem jelentette rögtön azt is, hogy ne találtunk volna időt és megoldást a viszonylag rendszeres találkozásra. Kései vacsorák, egymásnál alvások, együtt töltött reggelik. Megoldottuk, egészen addig, amíg már nem tettük. Jobban mondva, Mark nem tette. Egy pár héttel ezelőtt kezdte el először lemondogatni néhány programunkat, sűrűbben a megszokottnál, amikor pedig mégis megjelent, nem a jól megszokott minőségű helyeinkre vitt, és sokszor járt fejben máshol. A szex nem romlott és különösebben nem is változott, ugyanakkor ez egy olyan hedonista személyiségnél, mint Mark, nem jelent semmit.
Csak egy indokkal tudtam megmagyarázni a jelenséget: képbe került egy másik nő. A kurva.
Reméltem, hogy nincs igazam, és a megfigyeléseim során nem találtam gyanús hajszálakat az öltönyén, nem éreztem rajta az övén és az enyémen kívül más parfümöt, és nem akadtam nem hozzám tartozó fehérneműbe sem a lakásán. Persze, bármennyire is szeretem idiótának nevezni, Mark értelmes, és ravasz, mint egy róka, nem tudhatom biztosra, ráadásul az exkluzivitás hiányában semmi nem áll az útjába, ha valami lotyóval akarna henteregni mellettem, de… azt nem viselné el hosszútávon a büszkeségem, és hidegen hagy, milyen szabályokat fektettünk le.
Nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog, hogy rákényszerítsen a "kapcsolatunk" végetvetésére. Szerettem Markkal lenni. Kényelmes volt, egyszerű, jól esett, és úgy gondoltam, méltó párjai vagyunk egymásnak az adott szerepeink között. Kivéve, amikor egy pöcs, de hajlandó vagyok beismerni, hogy NÉHA velem sem egyszerű, noha még így is messze ő járt jobban kettőnk közül. Én vagyok a majdnem 20 évvel fiatalabb tag a kapcsolatban, nemde? Melegen ajánlom hát, hogy ne keresse másnál a testi örömöket - vagy bármi mást, habár ettől nem féltem -, amikor itt vagyok neki ÉN.
- De talán egészen eddig csak elkerülte a figyelmemet, hogy mennyire akarsz meztelenül látni egy stégen – mosolyodok el kihívóan, gyakorlatilag elterelve a témát, mert nem akarok háborút kirobbantani. Még.
Lassan elhátrálok tőle, és megfordulva a hátsó kert felé kopogok, ha pedig jobban odafigyelek a csípőm ringására a szaténszoknyában, nos… legalább szép napja lesz.  – Lennél olyan kedves, és hoznád a bőröndömet? – pillantok hátra a vállam felett, továbbra is mosolyogva. Kérdésként hangsúlyoztam, de sokkal inkább kijelentésnek szántam a dolgot.
Séta közben egy pillanatra feloldom a munkaügyes telefonomat, hogy ellenőrizzem a térerőt – és idegesen fújtathassak a három nem fogadott hívás és számtalan üzenet láttán -, de úgy tűnik, még itt sem vagyunk annyira az isten háta mögött, hogy ne működjön minden tökéletesen.
- Beismerem, a kilátás csodaszép lehet napfelkeltekor és naplementekor – állok meg a hátsó kertben, a jakuzzi mellett. Van jakuzzi, ez is valami. Nem csomagoltam feleslegesen bikinit. Nem érzem magam lenyűgözöttnek, ahhoz túl ízléstelen ez a téglarakás, amit házként próbálnak eladni, de a felháborodottság is hiányzik, ennél többet pedig Mark sem kérhet tőlem. – Honnan jött az ötlet? – fordulok felé, amikor utolér. – Nálad vannak a kulcsok? Megnézném bentről is, hátha valamivel kellemesebb a szemnek. Mi ez amúgy, egy airbnb? Azok hogy működnek? Fel van töltve a konyha?
Nem mintha kifejezetten főzésre vágynék, és magától értetődik, hogy nem vagyok egy konyhatündér sem, de kételkedek benne, hogy a környéken vannak értékelhető éttermek. Bár egy pizzát nehéz elrontani, ha rendelnénk, és néha én is szoktam szenny-ételeket enni.  

1631, öltözet

Nem mondom, hogy ne esne jól Ophelia bókja. Mindketten jól ismerjük a köreinkben szokásos és megkövetelt udvariaskodást, ami hamis ovációkon és negédes szépszavakon alapszik, azt a látszatot keltve a naiv külső szemlélő számára, mintha kedvelnénk egymást. Mindez csak politika és érdek; mint az Eurovízió, amiről tudom, hogy Ophelia is hallott, kizárólag azért, mert egyébként, szégyen vagy sem, a döntőt minden évben megnézem.  Az ideinél épp ő is ott volt, és bár egy kicsit talán sértette, hogy szex helyett azt akarom nézni, előre szóltam neki, hogy mire számíthat. Tagadhatja, de biztos vagyok benne, hogy a végére már őt is érdekelte, bár sok időt töltött a produkciók kifigurázásával.
– Az ügyfelem cégének és a kínai államnak van néhány kölcsönösen jövedelmező jövőbeli megállapodása, amely kukában landol, ha esetlegesen büntetőjogi intézménybe kerülne. Természetesen szerencsés véletlen csak, hogy mindannyónk érdeke kint tartani Victort a börtönből. Csak üzlet, meg némi politika – vonom meg a vállam. Természetesen tisztában vagyok az általam játszott rész fontosságával, ha nem lenne, nem meséltem volna el, de az igazi siker az, amit nem kell szóval formálnod, mégis egyértelműen tükröződik az eseményekből. Ha meg kell mondanod, ki vagy te és miért vagy itt, akkor nincs helyed érévnyesülni, ilyen egyszerű. Túlléptem már azon az időszakon jó pár éve, ahol Nekem kellett ügyfelek után néznem. Már megengedhetem magam azt a luxust, hogy Én határozzam meg a dolgokat, és éljek bizonyos luxusszerű előnyökkel.
Mint amilyen az, hogy ha jól szervezem a tárgyalásaimat, akkor bőven tudnak nélkülözni mondjuk legalább egy hétre, talán másfélre is. Ha pedig végképp nem bírna magával a jogi csapat, akkor még mindig el tudnak érni pár órára egy nap a neten. Nem örülnék neki, de indokolt esetben megtenném, sokkal inkább, minthogy elszúrjanak valamit; Ophelia pedig bár elvárja, hogy ha velem van, rá figyeljek, tudja, hogy adott időintervallumon belül a karriernek helye van.
Van valami a hangsúlyában, ahogy a kérdést felteszi, ami egy pillanatra óvatosságra int. Nem tudnám megmondani, miért; elkönyvelem annak, hogy Marshall Dermot halovány fenyegetései után már senkiben sem bízom egy darabig, ösztön, ami csak akkor nyugszik meg, ha biztos leszek benne, hogy megúsztam a gyilkosságot – képletesen szólva. Ahhoz nem fér kétségem, hogy ha valóban napvilágra kerülne a viszonyom Opheliával, úgy bánna velem, mint egy sorozatgyilkossal, és tenne róla, hogy mások is így tegyenek.
– Ha Te pedig ilyeneket mondasz, azt fogom hinni, hogy nem tartod magad különbnek náluk – pillantok rá a szemem sarkából. Opheliát nem nagyképűnek mondanám; inkább öntudatosnak. És épp annyira hiúnak, hogy még élvezhető legyen. Nem mondom, hogy nem tudok mit kezdeni azokkal, akik kishitűek, és alig van önbizalmuk, mert ez hazugság volna; de azt kihasználásnak hívom, nem pedig partnerségnek. A kihasználásnak is megvan a maga célja, olyasmi, mint amiért az emberek eszközt használnak, megkönnyíti az életet. De az eszközeidet nem viszed magaddal nyaralni Kínába. – Rajongani fognak ott érted. Elképesztő, milyen beavatkozásokon szenvedik végig magukat, hogy elég kereknek ítélt szemük legyen. Egyszer voltam Japánban három napot üzleti úton. Egy délutánunk volt szabad Tokióban, de akárhová mentünk, többen akartak velünk fényképeszkedni, mint amennyi látványosságot mi le tudtunk kapni. Rajonganak bármiért, ami más, mint az övék. Valahol egészen bájos.
Főleg, mikor az embernek még a férfiak se nagyon érnek fel a válláig. Ophelia élvezi a figyelmet, nyilvánvalóan, és cseppet sem zavartatja magát. Ha lehetne elmenni üdülni olyan helyre, ahol végig csak dicsérik, szerintem befizetne rá – mondom ezt minden jószándékkal.
Az viszont biztos, hogy ez a ház nem lett volna az első választásai között, sőt, talán még utoljára sem. Nem hiszem, hogy ez különösebben őszinte megrökönyödés lenne, inkább csak bebeszélte magának, hogy le kell mondania mindenről, ami nem fér bele az ízlésébe, ami leginkább egy antik görög-római peripterosz templom oltárjához hasonlít, megfűszerezve egy kis francia barokkal, leheletnyi rokokóval. Tudom, hogy ez a ház inkább az én általános, letisztultabb, modernebb ízlésrendemet tükrözi, de ami a tisztaságot, a luxust és a felszerelést illeti, ő sem panaszkodhat majd. Úgy értem, fog, de nem lesz őszinte.
Ophelia vérében van az ellenkezés. Képes lenne ragaszkodni ahhoz, hogy az ég piros, ha kell, csak hogy ellent mondjon. Ez pedig sokszor rendkívül vonzóvá teszi. – Mm, abszolút. Én is az ablakokra gondoltam, mikor mellette döntöttem – bólintok a számat húzva, mintha egyetértenék vele, a hangom viszont másról árulkodik. Néha sértésnek veszi ugyan, de tudom, hogy majdnem annyira élvezi az ellentmondást, mint amennyire én. Legalábbis ha egymagunk vagyunk. – Nem pedig a masszázskádra, a gőzkabinra, a kilátásra…
Felvont szemöldökkel nézek le rá, mikor szokatlannak hívja. Nem tudom eldönteni, pozitív vagy negatív verzióban érti-e, bár ha tippelnem kéne, utóbbira tenném a voksot. – Igen…? – Folytatásra ösztönzöm, habár nincs szüksége rá. Szerencsére elég jól tudom leplezni az érzelmeimet, ami végett szép summákat tudok elpakolni póker esteken, így nem látszik meg, hogy mennyire megfeszültem belül az óvatosan elhullatott szavai nyomán. Nem gondoltam, hogy észrevette; gondolhattam volna, de nem tettem. Persze, ha őszintén el is hinné a dolgot, eleve nem lenne itt velem, ami azt jelenti, hogy még van esélyem meggyőzni az ellenkezőjéről. – Egy lányt talán. De eszemben sem jutna egy lány szintjére degradálnom téged.
Nem ragaszkodik annyira a témához, legalábbis egyelőre, ahogy látom. Érzem a mosolyán és a pozitúráján, hogy tudja, hogy észrevettem; és hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy felemlegeti majd. Az övéhez egészen hasonlatos vigyort ejtek meg felé, aztán megfogom a kezét, és felemelem, hogy csókot nyomhassak a kézfejére. – Csupán a plain air festészet úttörő módszereivel kövezett utat járva szabadítanám ki a művészetet a műterem mesterkélt, zárt világából. És ezért a válaszért köszönetet kell mondanom a Google-nek, amiért fél másodperc alatt megtaníttatta velem egy egész stílus lényegét, így úgy tűnhetett a dilettáns festészetmániás ügyfelemnek, mintha értenék többek között ehhez is.
Ophelia úgy szeretett okos lenni, hogy nem mondott okosat. Nem tudom, ezt vajon a húga mellet vette-e magára, elfogadva, hogy sosem lesz az „okos” gyerek a családban (bizonyára nagy fájdalom, habár olyasmi, amivel legfeljebb a bátyámnak kellett megbirkóznia, aki a „kedves” jelzővel büszkélkedhetett csak), vagy egyszerűen tudta, hogy egyszerűbb érvényesülni a világban, ha csak akkor tudják meg rólad, hogy van eszed, mikor azt Te is akarod – legalábbis, ha nő vagy. Férfiként ha eszed van, jól megérdemelten sikeres vagy, nőként pedig számító szajha. Jó pár generációnak kell még leforognia, hogy ez az előítélet megszűnjön.
Különösebben nem lepett meg, és nem vettem magamra, mikor magához véve az irányítást londínerré avanzsál engem. Néhány pillanatig utána nézek még, tudva, hogy érzi magán a tekintetem, aztán mosolyogva ingatom meg a fejem és munkához látok. Két bőrönd, két kéz, eddig nincs gond. A kulcsot kihalászni a zsebemből, miközben próbálom mindkettőt kézben tartani (senki se kérdezze, miért), az már nehezebb. De végül az enyém koppan a földön, a számban a kocsikulcsommal pedig végigsétálok az előtéren, hogy a fal mellé helyezzem a bőröndöket. Természetesen nem vettem észre, hogy Opheliáé legalább háromszor annyit nyomott.
Az egy légteres konyha-ebédlőbe lépve látom odakint a hátsó kertben Opheliát, ahogy rezignált arckifejezéssel méri fel a terepet. Az, hogy nem fintorog, nyereségnek számít. Nagy bennem a kísértés, hogy ott maradjak a pultnak dőlve, és az elégedett arckifejezésem fogadja, mikor megfordul, végül mégis inkább átvágok a téren, és a csúsztatós üvegajtót belülről kinyitva sétálok ki a fával burkolt teraszra, ami egyenesen a süllyesztett kinti beszélgetőhöz és a jakuzzihoz vezet. Én viszont lelépcsőzök oldalt, hogy Ophelia mellé lépjek.
– Hogy elhozzalak? – kérdezek vissza. Nem erre gondolt. Hogy fogalmazott? Ez egy kissé szokatlan? – Akként szokott működni, igen. De egy ismerősömé, és ne aggódj, egészen biztosra mentem, hogy minden a megfelelő tisztaságban és minőségben álljon a rendelkezésre. Persze, ha gondolod, még mindig elmehetünk Coney Islandre. Lőhetek neked egy unikornist… – Féloldalasan mögé állok, és ha kicsivel magasabb lenne (bár természetesen eszemben sincs megjegyzést tenni a magasságára vagy annak hiányára), akkor a derekánál karolnám át, így viszont félút jut, közelebb a vállához, aztán kicsit lejjebb hajtom a fejem. – Tudom, hogy az utóbbi hetekben tényleg nem tudtunk annyit beszélni, eltemetett a munkaügy. Azért jöttem ide, mert itt senki sem ismer minket, és így gondtalanul meglehetünk a hétvégén ketten. Persze akkor is meglehetnénk, ha Bora Borán lennénk, de félek, hogy ha felkészületlenül vinnélek az országhatáron kívülre, az emberrablásnak minősülne.
Felegyenesedem, hogy aztán megfordulva befelé mutassak, a konyha irányába. – Három háló is van, úgyhogy azt választod, amelyiket szeretnéd. Vagy az összeset. Egyet külön a cipőidnek? Viccelek. – Félig. Ha egy romantikus vígjátékban lennék, most odalépnék a bárpulthoz, és rögtön kotyvasztanék egy koktélt, amit férfinak ismernie sem kéne, és valahol félúton az ingem is letépném magamról, mintha nem személyre szabott Armani lenne, ami ennél jóval többet ér. Szerencsére nem abban vagyunk, így kivehetek egy üveg vizet a hűtőből. Opheliát is megkérdezem, hogy kér-e, mielőtt visszacsuknám. – És mi van azzal a divattervezővel, aki fel akart kérni a New York-i Divathétre? Még mindig sértőnek érzed, hogy az „átlag ember” kategóriában akart indítani a modellek helyett?

⚶

- Touché – ismerem be, de ez nem a legyőzött fajta beismerés, ez már-már a büszkeség érzetét keltő egyetértés, ugyanis a lehető legelégedettebben ejtem ki a számon a szót. Nem kérdés, hogy többre tartom magam Mark korábbi szeretőinél.
Nem csak a magától értetődő okokból kifolyólag, miszerint nem csak szép vagyok, és megvan bennem a képesség, hogy öt percnél tovább fenntartsak vele egy komplexebb beszélgetést, hanem mert ez nem egy kétéjszakás kaland volt. Nem tudom, ő mire számított, amikor a macska-egér játékról egy szinttel feljebb lépett a kapcsolatunk, én mindenesetre nem hittem volna, hogy több mint egy évvel később még közünk lesz egymáshoz. Ha jól tudtam, nem is sok korábbi viszonya ölelt fel ekkora időtávot.
- Remélem, nem azt akarod mondani, hogy itt nem rajonganak – jegyzem meg az ajkaimat csücsörítve, de nem veszem ténylegesen komolyan a szavait, és ezt ő is tudja. Ha megsértődök, az teljesen máshogy néz ki, és elkerülhetetlen a másik fél számára. Teszek róla, hogy az legyen. – Japánhoz ugyan még sosem volt szerencsém, de a rajongás kapcsán szingapúri emberek sem különböznek túlságosan, bár amennyire tudom, ők valamivel kevesebbet nyúlnak magukhoz. Sosem fogom megérteni az eszeveszett plasztikáztatást, amibe egyesek képesek belevágni olyan apróságokért, mint a kerekebb szem, vagy egy nagyobb mellméret – borzongok meg egy leheletnyit, és csak részben játszok rá. Tudom, hogy nem mindenki lehet annyira kibékülve önmagával, mint mondjuk én, de nekem ne akarja senki beadni, hogy a boldogság kulcsa egy mellimplantátumban rejlik, mert kinevetem. A külsőségek fontosak, ez tagadhatatlan, de ez a kijelentés sokkal inkább az igényességre és a megfelelő stílusérzékre értendő, nem a velünk született genetikára. Kis kivételekkel.
Látom Mark arcán, hogy azt hiszi, túlzok a reakciómmal, és előfordulhat, hogy nem fogom vissza a rám jellemző drámaiságot, de soha nem is szoktam a társaságában, bőven volt ideje megszokni, úgyhogy figyelmem kívül hagyom. Nekem ne mondja senki, hogy ez az ablakelrendezés rendben van, mert egész egyszerűen nincs. Ki hagyta ezt jóvá?
- Úgy sorolgatod ezeket, mintha nem lennének nemcsak egy megfelelő hotelben, de akár otthon is – vágok vissza szemforgatva. – A kínai nyaralás során majd a pro listára kerül a meleg víz és az angolul kommunikáló személyzet is? Kérlek – mosolygok rá féloldalasan, épp csak ki nem mondva az „add fel” vezényszavakat. Ritkán hallgat rájuk, de nem mondhatom, hogy bánnám. Csak neki nem fogom soha beismerni, de azt hiszem, nem is kell.
Sasként figyelem az arcizmait, ahogy óvatosan felvetem neki az aggodalmaimat, de Mark Schneider nem azért lett New York egyik leghíresebb-hírhedtebb védőügyvédje, hogy aztán elárulják holmi reflexszerű reakciók. Azt éppenséggel elcsípem, ahogy megfeszül a kezeim alatt, de ez minden; azon túl, hogy megerősíti bennem, hogy valami nincs teljesen rendjén, nem árul el sokat. Nem tudom, mit reméltem, de… valami többet, még ha hiú ábránd is volt. Így nem tudok egyről a kettőre haladni.
- Ezt nagyon jól teszed – felelek, és előzékenyen hagyom, hogy csókot nyomjon a kezemre, miközben megpróbálok csak örülni a gesztusnak, és nem belelátni, hogy ez csak Mark egy rafinált módszere, hogy egyszerre terelje el a témát és hízelegjen. Pontosabban, igyekszek nem kimutatni, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem teljesen őszinték a szándékai. – Remekül használod a Google-t, drágám, igazán büszke lehetsz magadra. Ha így folytatod, a határ a Spotify. Vagy a Snapchat. – Ki nem állhatom a Snapchatet, és ennek egyetlen oka van: nem értem a lényegét, a létjogosultságát, hogy mit ad hozzá a már meglévő közösségi médiás appokhoz. Nem én kezelem a social media felületeimet (noha természetesen mindhez van hozzáférésem, ha kedvem lenne rögtönözni – ami annyit jelent, hogy manuálisan lepötyögni valamit, miután egyeztetettem róla a PR-csapatommal), de ahhoz kifejezetten ragaszkodtam, hogy ne legyen Snapchat fiókom. Vesszen a Snapchat.
Míg Mark kinyitja nekünk a házat, és beviszi a csomagjainkat, én a hátsó kertből szemlélem a tagadhatatlanul kellemes kilátást. Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem az a környezet, amihez eddig szoktunk (amihez Ő maga is szoktatott, ha már itt tartunk), de látom a potenciált. Csak nem tudom teljesen értékelni, hála a gyanúimnak, és ezért Mark sem hibáztathat. Már így is nagylelkű vagyok, hogy hajlandó vagyok a hétvégére erejéig úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Tudom, hogy nincs, csak nincs rá bizonyítékom.
- Édes az önmagadba vetett hited, de valahogy kételkedek benne, hogy képes lennél megszerezni nekem a fődíjat. Golfozni szoktál járni, nem paintballozni – pillantok fel rá somolyogva, amikor mögém lép.
Sóhajtva érintem meg az arcát, ahogy lejjebb engedi az arcát. – Azért Bora-Borát még emberrablással együtt is jobban fogadtam volna… de látod, itt is itt vagyok, és még csak veszekedni sem veszekedek veled. Még. Értékelem a gondolatot, tényleg. A romantikára tett próbálkozásaid mindig bájosak – simogatom meg az állát, ismét egy piszkálódó mosollyal.
Igazság szerint nem panaszkodok, Mark ízlése a romantika mértékeivel kapcsolatban majdnem olyan kifinomultak, mint a választásai, ha nőkről van szó. Ügyesen lavíroz a hányingerkeltő nyáltenger és a rideg szexkapcsolat között, mindezt az én ráhatásom nélkül. Egészen lenyűgöző – persze, annyi tapasztalattal, amennyivel ő rendelkezik, ezen igazán nem kellene csodálkoznom. Megvan annak is az előnye, ha sokadik vagy egy sorban; nem csak azt bizonyíthatod, mennyivel jobb is vagy a korábbiaknál, de élvezheted is a megszerzett tapasztalatot. Minden területen.
- Ez könnyű, azt akarom, amelyikben a legnagyobb az ágy – jelentem ki, habár aztán nekem is be kell ismernem, hogy vélhetőleg nem lenne ilyen könnyű a választás. Az ízléstelen színpalettától és bútoroktól megfájdulna a fejem. Az ágy persze továbbra is fontos, de inkább Mark szempontjából, mert ha nem férek el, úgyis lelököm. Finoman oldalba bököm őt. – És ne viccelj a cipőim térigényével. Igenis szükségük van egy külön szobára.– Egy pár másodpercig hagyom, hogy azt higgye, komolyan beszélek, mielőtt elnevetném magam.
Bent egy rövid körbenézéssel (atyavilág, mi az a festmény a nappali környékén?) szoktatom magam a helyhez, és ha Mark nem hálás, amiért egy rossz szót sem szólok, hát pukkadjon meg. A konyhában egy spontán ötletnek hála a bárszékek helyett a bárpultra csüccsenek fel – szigorúan aközben, amíg Mark a hűtő felé fordul, hogy ne lássa, hogy ugranom kellett -, és már onnan fogadom el tőle az üveg vizet, egyelőre félretéve.
A kérdésére kis híján felmordulok. – Ah, ne is emlékeztess rá! Mármint, megértem, hogy nem a modellek között indít, ennyire nem vagyok vak a hib… mármint, a tökéletlenségeimre, tudom, hogy a DNS-kódomban elveszett néhány centiméter, ezt a részét elfogadom a dolognak. A problematikus tényező itt az „átlagember” kifejezésben rejlik, mert hadd mondjam el, ez a test itt – mutatok végig magamon -, minden, csak nem átlagos. Ha átlagos testet akarnék, nem kelnék heti ötször hajnalban, nem jógáznék és járnék pilatesre, nem mérném napi kétszer a súlyomat, és nem óvnám úgy a szenny ételektől, amiket mások olyan lelkesen tömnek magukba, mintha nem lenne holnap! – fakadok ki egy elégedetlen fújtatással zárva le a mondandómat.
- Persze, ettől függetlenül elvállalom, mert publicitás mindig jól jön, a kollekció pedig szép – vonok vállat lemondóan. Megpróbáltam meggyőzni a sajtósomat, hogy udvariasan jelezzük a szervezők felé, hogy kissé… megtévesztő a kategória megnevezése, de hallani sem akart róla. Azt mondta, lehetetlen, hogy ne jöjjünk ki belőle úgy, mintha egy öntelt hólyag lennék, mire én sértetten hápogtam egy sort, de végül beletörődtem a sorsomba. Ha ennyire hazudni akarnak a valódi „átlagembereknek”, esetleg önértékelési problémákat okozni, csak rajta, én nem állok az útjukba.
- Neked mi erről a véleményed? – kérdezek ezúttal én, megtévesztően ártatlanul pillogva Mark irányába, mintha tényleg csak az objektív véleménye érdekelne. Túl könnyen érzékelhető a csapda már a kérdésben önmagában is, hogy az arckifejezéseimmel is jelezzem, miféle válaszra számítok. - Apropó, ha már itt tartunk, mivel ahogy említettem, igent fogok mondani a felkérésre; eljössz megnézni? – teszem hozzá az előző kérdésem után nem sokkal, és ha elég közel van hozzá, az ingénél fogva húznám még közelebb, mígnem meg tudok támaszkodni a vállain. Az ülőhelyemnek hála egymagasak vagyunk, ezt mindig szeretem.

1258, öltözet

– Au – nyögöm a lelkemet ért sérelem okán, nem túl valósan. Tény és való, hogy újabban a legfőbb mozgásformám a golf volt, de aki nem járt még ott, és nem töltött el a pályákon egész hétvégéket, annak nem igazán van fogalma arról, hogy mennyire le is tudja fárasztani az embert. És hogy milyen izomlázzal ébredhet másnap a has és az oldalai környékén, amitől bármilyen pózban feküdni fájdalmas. Tény, hogy Ophelia sohasem látott még közben, mert a hely, ahová néha eljártam az idősebb Hallékkal, nos… Maradjunk abban, hogy bár nagyon elit, ugyanakkor maradi felfogású.Az egyik utolsó klub, aminek országszerte vannak pályái, de nőket nem engednek be. Ha csak magam megyek, akkor a River Country Clubba szoktam, ami jóval modernebb ugyan, de Ophelia oda se igazán jöhet velem, azon egyszerű oknál fogva, hogy Marshall Dermot is a tagja. Ha találkoztunk is ott, az csak akkor volt, mikor az apját kísérte az anyjával, és természetesen nem igen mozdultak a medence mellől. – Régen jártam vadászni. Az apámmal, még Németországban. Lehet, hogy ez is olyan, mint a biciklizés, és nem felejti el az ember.
Azt biztos nem felejtem el, hogy kell darabjaira szedni, kitisztítani, aztán újra összerakni egy Winchester 70-es modellt, vagy egy M1911-et. Az apánk az amerikai hadsereg tagja volt, törzsőrmesteri rangig küzdötte magát, bár lássuk be, hogy akkoriban a fal mentén már nem sokat kellett tennie érte, csak kitartóan ülni a bódéban. Az viszont haláláig a rögeszméje maradt, hogy egyszer még újra háború lesz, és akkor készen kell állnunk; egyike volt azoknak, aki hitt abban, hogy Hitler túlélte. Néha úgy beszélt róla, mintha ismerte volna, pedig majdnem harminc évvel később került csak Németországba a rendfenntartó erőkhöz. Anya ilyenkor mindig kényelmetlenül érezte magát, amit általában azzal fejezett ki, hogy sokkal hangosabban takarított.
Mikor egyszer elvitt minket vadászni, Petert és engem, Brannenburg környékére a svájci határ felé, Peter nem akarta lelőni a nyulat, mire apánk kiabálni kezdett vele, ahogy minden bizonnyal a hadseregben tanulta, csakhogy Peter nem tengerészgyalogos kadét volt, hanem tizenkét éves kölyök, úgyhogy elsírta magát. Az volt az első, de nem az utolsó alkalom, amikor Joseph Schneider válogatott káromkodások közepette arról panaszkodott, micsoda hasznavehetetlen kölykei vannak. Annak se örült jobban, mikor belőlem ügyvéd lett.
Ophelia érintése ránt vissza a jelenbe az emlékfoszlányból, amik újabban, az utóbbi években, gyakrabban jutnak eszembe és valamiért szívesebben is veszem el bennük, majdnem olyan szívesen, mint Ophelia bőrének illatában. – Ez az életcélom. Bájosnak lenni – hümmögöm a szavakat a nyakára. Itt állva, ilyen közel egymáshoz, elég nehéz elvonatkoztatni a gondolattól, amit ő ültetett el a fejemben, róla, a stégről, meg a ruhák hiányáról.
– Tudom. Éreztem a második bőröndödön, hogy már kitörni készülnek onnan. Túl nagy személyiségük van ahhoz, hogy ilyen kis helyre zárják őket. – Nem fogom azt hazudni, hogy megértem, sok nő (természetesen nem az összes, mert kivétel mindig akad) hogyan tud ennyire egészen nagy hangsúlyt fordítani a cipőire. Megértem és élvezem is a megfelelő küllem elérését, mert egy ruha nem csak öltöztetni tud, de a cipőt sohasem tartottam annyira fontosnak, mint például azt, hogy mi van a felsőtesti tájékon. Amolyan egészen édes megrögzöttség volt ez, a nemeink közötti különbség epitómája. Nem kell érteni ahhoz, hogy elfogadjuk.
Ilyen például Ophelia ösztönös undorodása, nos… Majdnem minden iránt. Volt egy mese, amit elmentünk megnézni a lányokkal moziban pár éve; hivatalosan Johanna esett csak a megfelelő kategóriába ami a nézőközönséget illeti, de Nicole és Anja is sokkal lelkesebb volt nála, bár esetében ez csak a felszín. A szemem sarkából láttam, hogy élvezte. Abban volt egy Undor nevű karakter, és ha valaha csinálnának élőszereplős változatot, Ophelia tökéletes lenne a szerepre. Nem is kéne karaktert játszania, adhatná magát. Mondom ezt persze minden tisztelettel iránta; ahogy ő is egészen jól megfogalmazta, a teste minden, csak nem átlagos. Természetesen ez a pozitívum a fizikai valóján kívül többre is kivetül, de a divathéten másra nem igen kíváncsiak. – Tudom, hogy a szervezők mérhetetlen inaddekváltsága a megfelelő kategóriában indításod tekintetében felkavart, de azért nem feltétlenül ildomos rajtunk, földi halandókon töltened ki a haragod – jegyzem meg somolyogva, vele szemben állva meg. – Jobb, ha békén hagyod a sültkrumplit. Nem mindenkinek adatik meg Venus Callipigus földi öröme.
Kíváncsi vagyok, azt vajon tudja-e, hogy kiket fognak még vele indítani; az átlagéletkor, maradjunk annyiban, általában inkább hatvan felett alakul. Ami persze bizonyos szempontból bók is, elvégre, a  Prada helyi képviselője szerint ezek szerint sikerült huszonévesen annyit elérnie, ami másoknak csak kétszer vagy háromszor ennyi idő alatt, de valahogy kételkedem benne, hogy ezt Ophelia is így fogja látni.
Bár nincs szükségem különösebb invitálásra, hagyom, hogy Ophelia közelebb húzzon. Nem tudom, tudja-e, mennyire látszik, hogy élvezi, ha legalább annak látszata megvan, egymagasak vagyunk. – Téged vagy az átlagembereket? – Nyilvánvalóan nem a modelleket. – A divat nem épp az én terepem. De ha esetleg felajánlanád szakértő segítséged ellavírozni benne, természetesen elgondolkozom az ajánlaton. Mást is hívtál még? – Valahogy nem hiszem, hogy Marshall Dermot kifejezetten ilyen helyekre járni, de sohasem lehet tudni, ugye? Lehúzom a fémfüles kupakot az üvegről, és nagyjából egyszerre meg is iszom mind a fél litert, aztán a nagyrészt üres üveget visszarakom a pultra, de nem engedem el. A másik kezemet Ophelia derekára vezetem. – A középső lányom oda van az ilyesmikért. A Pratt Institutionbe jár, valami… Valami ilyen szakra – hunyorgok bizonytalanul. Bizonyára mondta, de meg nem tudnám mondani, mi a pontos megnevezésre. Nekem magas, hogy a divattervezést külön tanítják. Mintha hazudni próbálnának megtanítani; ehhez tehetség kell, nem részletes használati utasítás. – Mérges lesz, ha én elmegyek, ő meg nem.
Ami jelentheti azt is, hogy meghívót kellene szereznem neki; meg azt is, hogy sajnos nem mehetek el. Még eldől. Ophelia előtt sohasem volt különösebben titok a családi helyzetem, tudta, hogy házas vagyok papíron, de azt is, hogy nem miattam. Talán nehezen fogta fel, hogy miért nem mentem még perre, „ha már úgyis ez a kedvenc hobbim”, de nem tűnt úgy, mintha zavarná. Miért is tette volna? Elvégre, ebben itt, köztünk, nem voltak érzelmek. Legalábbis a tradícionális értelemben. Nem álmodozott arról, hogy egyszer majd feleségül veszem és szül még két-három szép szőke gyereket, akiket nagy boldogságban nevelünk majd Queens egyik külsőbb, de elit környékén, ahol még udvart is megengedhet magának az ember. De személytelenek se voltunk; igaz, hogy különösebben nem találkozott még a családommal, és nem is állt szándékomban diretben ilyet csinálni (főleg a mostani helyzetben), de ha véletlenül épp mindketten egy helyen lennének, nem zavarna. Nicole úgyis gyorsan elengedné a kérdést és otthagyna minket, hogy vegyüljön és nézelődjön, és már elég jó gyakorlatunk van abban a különböző események végett, hogy egy társaságban se legyen feltétlenül feltűnő ami köztünk van.
– Arra gondoltam… Hogy grillezek. Ne nevess, komolyan mondom. A férfiak nem szólják meg a nők cipőit, ti meg a grillezést. Léleknyugtató hatású, csak hogy tudd – fejtem ki a dolgot mosolyogva. Nem hiszem, hogy egy kezén meg tudná számolni, hány éve volt az utolsó eset, mikor magának főzött. Én sem különösebben rajongok érte, főleg, mivel nincs rá időm, de egy-egy grillezés… Az belefér. Az nem csak a főzésről szól, főleg, ha kint tud lenni az ember. Van egy teraszom ugyan a new yorki lakásomban, de akármilyen magasan is van, és akármilyen helybő is, nem szeretem, ha a szomszéd házból tíz lakásból tudnak figyelni közben. Úgyhogy egyelőre nagyrészt kihasználatlan marad. – Hozattam húst, meg még néhány dolgot, mielőtt idejöttünk volna. Természetesen ha te inkább rendelni szeretnél, nem állok az utadba.
Miközben a grillezés örömeiről igyekszem meggyőzni, korábban szórakozottan a vonalai mentén járó ujjaim lassan kihúzzák a blúzát a szoknya szegélyének fogságából, hogy tenyerem aztán a csupasz bőrére simulhasson a háta alsó részén. – Lemehetünk a partra, előtte vagy utána. Van egy privát rész, de maradhatunk is. Még van jó pár óránk addig, míg sötét lesz, úgyhogy rajtad múlik.
Terveim szerint eközben észrevétlenül emelem meg kissé a blúzát hátul, épp csak annyira, hogy a másik kezemben a látómezején kívül tartott vizesüveget becsúsztathassam alá, aztán hirtelen hozzáérintsem a bőréhez. Nagyon is jól tudva, hogy hideg; még mindig peregnek róla a rá kiült páracseppek.
Kár lenne, ha a végén túl gyorsan elkényelmesedne a megszokásban, ugye?

⚶

Elfintorodok. – Az olyan barbár dolog. És ne gyere nekem a húsevéssel, mint ellenérv, a kettőnek semmi köze egymáshoz – jelentem ki makacsul. Igazi szőrmét pedig nem hordok, és nem csak azért, mert máglyára vetne a közélet, ha a publikum elé kerülne egy szőrmében lekapott fotó, hanem mert nemes egyszerűséggel nem tetszik. Még nekem is van annyi szívem, hogy ne akarjak állatok kínkeserves szenvedése árán kabátot hordani, legfeljebb nem hangoztatom. Kozmetikumokból is igyekszek azokat a márkákat pártolni és támogatni, akiknek már vajmi kevés köze van az állatkísérletekhez. PR-nak is ideális, etikusnak is etikus, mi lehetne ennél tökéletesebb megoldás?
- Akkor rossz szakmát választottál. Ki bízna meg egy bájos ügyvédben? – Nem túl találó kérdés, tekintve, hogy egy ügyvédben, legyen az akármilyen, semmilyen épeszű ember nem bízna meg. Ez olyan alapvető információ, amit valamilyen oknál fogva előbb tanulunk meg, mint egy adóbevallás elkészítését. Utóbbihoz a mai napig sem értek, nem mintha szükségem lenne az ismeretre. Ezért fizetem meg a hozzáértőbbeket, hogy megcsinálják nekem.
- De ez voltaképpen a kötelességed, mint szerető, nem? – somolyodok el, a karjaimmal még mindig a nyaka körül. Talán túl romantikus kettőnkhöz ez a pozíció, de amikor kétségeim támadnak az intimitásunk mélysége kapcsán, mindig arra gondolok, hogy egyetlen apró kis mozzanat is mennyire más irányba lökhetné el a dolgokat. Mint most; ha elengedném a tarkóját és a vállain végigsimítva előre csúsztatnám a kezeimet, máris rögön a torka köré fonódnának az ujjaim. Ez nem romantikus; ez előrelátó védekezés. – Elviselned a haragomat, cserébe pedig jutalmat kapni. Vagy, összekötni a kellemeset a hasznossal, és a jutalom közben megbirkózni a dühömmel. Ha még mindig itt vagy, az azt jelenti, hogy bőséggel megéri egyensúlyoznod egy kis vérmérsékletet – suttogom már-már vigyorogva az állába, a sűrű és rendszeres borotválkozása ellenére egy leheletnyi borostát érezve az ajkaim alatt. Nem nevezném magam vigyorinak; nem tartom kifejezetten kifinomult arckifejezésnek, a többség gyerekesen és/vagy bugyután mutat tőle, de ilyenkor, amikor senki nem lát, néha még én is megengedem magamnak ezt a luxust. És különben is – ha flörtölök, ritkán érdekel bárkit is, hogy épp a mosoly melyik fázisa játszik az ajkaimon.
- Csak néhány barátot. Az apámat akkor se hívnám, ha jönni akarna, az anyám inkább csak otthonról büszke rám, a húgom Kaliforniában sütteti magát, az unokahúgomat még nem kérdeztem, de ő amúgy is az egyetlen szövetségesem a családban, sosem árulna el. Nem ma kezdtem; nem buknánk le – forgatok könnyedén szemet, de ezen felül elengedem a fülem mellett a feltételezést. Kivételesen, csak most az egyszer, mert egészen jó kedvem van, még annak ellenére is, hogy az Isten háta mögött vagyunk egy csúnya ház nem kifejezetten szép konyhájában ücsörögve és álldogálva. – Gondolom a Department of Fashion Designon van. Melyik is a középső? Várj, ne mondd meg… Anja? Nicole? Rendben, mondd meg, sose tudom megjegyezni. Taláááán… elhozhatnád őt is. Mármint, nem lenne túlságosan nehéz feladat neki is meghívót intéznem – táncoltatom meg az ujjbegyeimet finom elgondolkodással Mark tarkóját. Sejtem, mi erre az ösztönös reakciója, ezért rögtön folytatom. – Nyilvánvalóan nem mondanád meg neki, hogy bármiféle közöd van hozzám, de elhozhatnád, bemutathatnád a divatvilág néhány fejesének, és bezsebelhetnéd az „Év apja” díját; úgy vélem, elég régóta először. Titokban pedig megnéznél engem, és miután hazavitted a lányodat, elvihetnél vacsorázni, hogy megünnepeljük. Mit szólsz?
Nos, én vagyok valamilyen szokatlan oknál fogva a legtekintélyesebb szerető a világon, vagy én vagyok a legtekintélyesebb szerető a világon? Még csak nem is – teljesen – a saját vágyaim vezérelnek, nem vagyok exhibicionista. És még azt merik rám mondani, hogy önző vagyok. Abszolút igazság, de rajtam kívül senki ne használja ezt a szót nyíltan a jellemzésemre.
- Tudsz főzni? – ráncolom össze a szemöldököm. Ez új. Talán egyszer készített nekem egy tál elsózott rántottát és némi odaégetett bacont, utóbbit mellesleg ehető formában sem fogyasztanám el, amikor nála aludtam, valahol még a dolgok legelején, amikor az új emberrel való – fantasztikus - szex izgalma különösen boldoggá tehette. – Vagy grillezni, ebben az esetben? Ahogy akarod – vonok vállat különösebben érdektelenül. Legalább nem várja el (hiábavalóan), hogy én készítsek valamit vacsora gyanánt. Nem vagyok TELJESEN ismeretlen a konyhaművészet tudományában (vagy művészetében, kinek mi), de eszem ágában sincs Mark Schneiderre - vagy magamra, ha már itt tartunk – főzni. – De készíts zöldségeket is, nem élhetünk, és nem is fogunk csak húson élni. Mondtam, formában kell maradnom, és a te anyagcseréd sem lesz már gyorsabb – bököm oldalba, inkább játékosan, semmint sértőn.
Marknak nem csak a korához mérten van egészen kellemes alakja, hanem sok fiatalabb férfi is megirigyeletné. Nem elhízott, nem is túl izmos, de erősnek tűnik, pont ideális, de nem árt, ha odafigyel, hogy ez így is maradjon, különben hamarabb intek viszlátot, minthogy kiejthetné a száján, hogy „tiltakozok”.
Félig-meddig tudatosul, hogy Mark a blúzom alatt nyúlkál, de mindaddig, amíg nem hozza egyértelműen a tudtomra, hogy mit szeretne, úgysem fogok rá reagálni. Sosem szoktam, és a különösen heves pillanatokon kívül amúgy is kényelmesebbnek és hízelgőbbnek tartom ráhagyni a kezdeményezést, és legfeljebb utána átvenni az irányítást, úgyhogy már egészen tökéletesen tudom figyelmen kívül hagyni az apróbb fogdosásait, mindaddig, amíg ezeket nem nyilvánosan műveli. Itt vétem a hibát, és csak akkor eszmélek fel belőle, amikor valami JÉGHIDEG ér a derekamhoz.
- Jézusom! – sikkantok fel megugorva, majd pedig rögvest elhúzódva, ezzel megpillantva az üveget is. – Seggfej! – ütöm vállba felháborodottan a minden bizonnyal remekül szórakozó Markot, és kikapom a kezéből az üveget, hogy aztán azt is hozzá vágjam. – Legközelebb emlékeztess, hogy ne legyek veled többet kedves… mit csináltál volna, ha leesek a bárpultról? – panaszkodok a padló felé intve. Nem akarom beismerni, hogy kicsi vagyok, mert NEM, minden porcikám ideális méretű, de a bárpult még így is egy kissé… magas.
Sértetten pattanok le az említett bútordarabról, és szigorúan felpillantok rá, mielőtt a felsőmhöz nyúlnék, és szó nélkül lehúznám magamról, hogy aztán lazán kiengedjem a kezeim közül és hagyjam a földre esni. Ugyanígy letolom magamról a szoknyámat, mígnem le nem esik a lábaimról, és kecsesen kilépek belőle.
- TE azt csinálsz, amit akarsz, ÉN pedig kipróbálom a jakuzzit. Nélküled. – És gyakorlatilag a krémszínű fehérneműmben, de megölné a pillanat dramaturgiáját, ha elmennék átvenné a bikinimet. Különben is, nem bánom, ez valamelyest többet mutat. Legyen mit néznie, amíg nem kér bocsánatot, úgyse engedem, hogy hozzám érjen. – Au revoir! – pördülök meg a magas sarkamon, hogy felszegett fejjel ismét a kert felé induljak, a ruháimat a konyha közepén hagyva. Mindig is értettem az angolos távozáshoz.

1028, öltözet

– Nem is attól féltem. – Legalábbis ebben az esetben; elég jó vagyok már abban, hogy elkerüljek valamit, amiről tudom, hogy meg fog történni. Sokkal veszélyesebb, mikor a semmiből teremnek elő ismerősök, mint abban az étteremben nemrégiben. Szerencsére színész ismerősök lehettek, mert egy szóval sem említették az apját. Márpedig Marshall Dermot olyan fajta ember, akiről az ismerőseinek beszélni kell, ha egy rokonával futnának össze. A játékok, amiket játszunk; az udvariasságok, amiket a vérünkbe fecskendezünk a siker életében. – Csak tudni szerettem volna, hogy egy személyben kell-e egy tömeg erejével ujjonganom. Vagy ez nem olyan verseny?
Tudom, hogy nem, és hogyha egy fél szóval is szégyent hoznék Opheliára mások előtt, a tűsarkúját állítaná a nyakamba.
– Nicole. Anja a legidősebb – segítem ki a név-krízisében. Kissé úgy érzem, direkt felejti el, mert egyébként jó névmemóriája van, ha úgy ítéli meg, meg kell jegyeznie valaki nevét. A mi köreinkben nem is lehet máshogy; ha véletlenül Franket mondasz Francis helyett, már életre szólóan elvághatod magadat egyes ügyfelektől, pusztán személyes sértettség okán. Ahogy észrevettem, minél idősebb és minél gazdagabb valaki, annál inkább ápolgatja ezeket a kis sérelmeit. De nem is kell megjegyeznie a nevüket; végülis, igaza van, nincs köze hozzájuk. És egyszerűbb úgy tartani, hogy ne is legyen. – Szomorú, hogy ennyire rossz  apának tartasz. Csak hogy tudd, én pónit is vettem volna neki az udvarba. Az anyja nem engedte – vigyorodom el, bár azt nem kell tudnia, de tényleg majdnem vettem neki egyet. Születésnapot tartottunk neki, a hatodikat, ami úgy tűnik, hogy nagy dolog, mert velem ellentétben, aki kapott egy tortát és aznap nem kellett házimunkát végeznie otthon, neki egy olyan nagy parti járt, amit egy felnőtt is megirigyelt volna, ugrálóvárral és pónival. Viccből kérdeztem meg a fickót, eladó-e a törpelábú, amiért Nicole annyira rajongott, és nem gondoltam, hogy zsigerből vágja rá az igent.
Muffinka, a póni azonban mikor épp azt ecseteltük Nicole-lal az anyjának, hogy tulajdonképp semmi hátránya nincs a póniknak, a felhajtó közepére trágyázott, aztán legaloppozta a begóniákat.
– Jó tervnek hangzik – ismerem el végül, nem esik nehezemre. Ha nem vallod be, mikor más eredményes, nem hallgatnak rád, ha ellenük helyezkedsz. Nem mintha szándékomban állna bármikor is kifejezetten szemben állni Opheliával. A nők haragját sosem szabad lebecsülni.
Ennek tudatában vagy nagyon bátor vagy nagyon ostoba cselekedet az, ahogy a figyelmét elvonva végül sokkolom a bőrét a hideg üveggel, de ha meg is kell halnom érte, legalább jól szórakozom rajta. – Előtted állok. Hogy tudtál volna leesni? – teszem fel a kérdést, ami nyilván olaj a tűzre, de ezt felismerve sem törlöm le a vigyort a képemről, annak ellenére sem, hogy ő megpróbálja ezt megtenni az üveggel. – Elkaptalak volna, természetesen.
De már késő minden szónak; ha Ophelia haragszik, akkor haragszik, és ezt még a személyének egyenes ajnározása sem tudja feloldani az adott pillanatban. Egyértelműen megsértve érzi magát, ahogy lehoppan a padlóra és gyilkos pillantást vet rám. Az ezt követő vetkőzésre nem számítok, halványan érzem, ahogy a vigyorom mosollyá szelidül, és nem próbálok gátat szabni a pillantásomnak. Tény, hogy nincs semmi olyan előttem, amit ne láttam, érintettem, csókoltam volna már korábban, de ez semmit se jelent. Az ember a kedvenc ételét sem csak egyszer rendeli életében. Ophelia minden bizonnyal nagyon drága étel lenne, ami olyan étterem konyháján készül, ahová hónapokkal előre kell foglalni. És még akkor sem lehetsz biztos semmiben.
Magamban nevetve nézek után, ahogy kisétál az üvegajtón és végig a fával borított közlekedőn, el a süllyesztett ülősarok mellett a jakuzziig. Bár elég látványosan vonult ki, tudom, hogy azt akarja, menjek utána, és utána is fogok menni – majd. Előtte még hadd higgye azt, hogy nem. Ha mindig rögtön igazat adnék neki, megunna.


Négyre állítottam az ébresztőmet. Mikor hirtelen rezegni kezdett az éjjeli szekrényen, már ébren voltam, pár perccel korábban térhettem magamhoz – mint mindig, ha tudom, hogy fel kell kelnem –, így elég gyorsan fel tudtam venni és kikapcsolni. Tekintve, hogy a hálószoba ablaka a kert felett az óceánra nézett, nem kellett behúzni a függönyöket és így láthattam, még ha kissé kavargó fejjel is, hogy még sötét volt kint, de már lilult az ég alja.
Mondtam Opheliának, hogy a holnapra kitalált programomhoz korán kell kelnie. De meglehet, hogy nem egészen fogta fel, a korán az mennyire koránt is jelent. A hátamról az oldalamra fordulok, hogy csókot nyomjak Ophelia vállára, és belemormoljak egy halk „hé”-t a bőrébe. – Drágám, fel kéne kelned. – Ha kapok is választ, alighanem csak álmos morgást. – Nincs sok kedved, mi?
Nem mintha nem érteném meg. Annak ellenére, hogy a munkahét fáradtsága miatt nem maradtunk fel olyan sokáig, mint egyébként tettük volna (akkor nem most kelnénk, hanem most feküdnénk), öt óra alvás nem sok.
– Jó. Elmegyek reggeliért. Addig aludj. – Még egy csókot nyomok a vállövére, aztán átvetem a lábaim az ágy szélén. Ahogy a szoba viszonylag hűvös levegője – a huszonkét fok nem ugyanaz délután kettőkor meg hajnali négykor –megcsap, kedvem lesz meggondolni magam és lemondani mindent. Végül mégis összeszedem a korábban földre dobált holmijaimat, bolt kereséshez jók lesznek, aztán felkapom a kulcsom a konyhaasztalról odalent és ásítva kilépek a sötétbe.
Mire visszaérek, már felkelt a nap, bár a fénye még elég fáradt. Majdnem ugyanolyan fáradt, mint Ophelia arca, amiből csak egy részét látom, a másik ugyanis a párnába temetkezik. És abból a félszemmel pillantásból, amellyel illet, azt sugallja, hogy engem is szívesen eltemetne.
– Mondtam, hogy visszajövök – jegyzem meg az ajtónak dőlve, még mindig a dzsekimmel. A reggelit lent hagytam az asztalon, mert naivan azt gondoltam, talán fel tudom ébreszteni annyira, hogy mondjuk a teraszon együnk. Ahogy elnézem, annak is örülnöm kell, ha nem alszik vissza rögtön, márpedig az nem lenne túl szerencsés, mert akkor egészen biztos elkésnénk. – Ha felhozom neked, hajlandó vagy felkelni?
Igazából mindegy, hogy mit reagál rá, mert sarkon fordulok, hogy aztán pár perc múlva – immár cipő és dzsei nélkül – egy tálcával térjek vissza, ahová a tőlem telhető legélhetőbben pakoltam ki a vásárolt reggelit; buggyantott tojás gombás-sült paradicsomos körettel és egy krémsajtos palacsintával, amiről még sosem hallottam, de a kiszolgáló lány szerint – aki amint meghallotta, hogy valami olyat szeretnék venni, ami egészséges, de nem nekem lesz, kábé rögtön azt feltételezte, hogy a gyerekemnek lesz, és ezt sosem mondom el Opheliának – isteni és nagyon könnyű. Az biztos, hogy Ophelia szeretne is könnyű maradni, úgyhogy lehet, hogy ha nutellás gofrival állítok be, hozzám vágja azzal, hogy fel akarom hízlalni és direkt szabotálom.
Mint kiderült, a kurkumás latte is egészséges, úgyhogy a kihagyhatatlan narancslé mellé (amiből magamnak is hoztam, mert a saját reggeli burritómat már idefelé megettem) azt is kapott.
– Sajnálom, kardvirágot nem árultak – fintorodom el, ahogy ha felült, vagy legalábbis félig biztos helyzetben van, az ölébe rakom a tálcát, és ha nem utál túlzottan így ötkor, akkor az ajkaimat is az övéhez nnyomom egy csók erejéig. Belőlem is kiszakad egy ásítás, ahogy végignézek az ablakon túli vizen. Elég csendesnek tűnik, ahogy jósolták is. – Vitorlázni megyünk, egyébként. Hétre. Voltál már?

⚶

Az első alkalom, amikor magamhoz térek, homályos, mint a ködbe burkolózó emlékek egy drága pezsgővel átitatott este után. Hallom Markot a fülemben duruzsolni, érzem az ajkát a bőrömön, de nem tudom szavakká alakítani a formázott hangokat, noha a húgom géniusza nélkül is van ötletem arról, mit akarhat, éppen ezért hessegetem félre az arcát és húzom a fejemre a párnát.
Van különbség mind koránkelés és koránkelés, illetve a koránkelés képessége és az erre való vágy között. Képes vagyok akár két óra alvás után is felkelni és egészséges mértékű korrektorral a szemem alatt eljátszani, hogy mérhetetlenül friss és üde vagyok, ehhez azonban indok kell, legyen az egy forgatás, egy fotózás, vagy egy reggeli beszélgetős műsor. Nincs különösebb problémám a kikapcsolódásomat szolgáló programokra sem idejekorán elkészülni – de nem hajnali négykor. Négykor! Hallatlan. Nem erre gondoltam, amikor Mark azt mondta, hogy reggeli programunk lesz. Különben is, mit akar ebben a szentségtelen órában csinálni, harmatcseppeket gyűjteni? Köszönöm, de nem, köszönöm.
Másodjára Mark lépteit hallva hunyorgok ki a szemhéjaim alól, és egy méltóságteljes nyögéssel próbálom a tudomására hozni, hogy még mindig indokolatlanul korán van, a napfény pedig, ami a hátamat melengeti, egy hazudós hazug, aki hazudik.
Ezúttal felfogom a kérdését, csak éppenséggel hidegen hagy (reggeli vagy nem reggeli, a biológiai órám akkor a legboldogabb, ha a kedvenc üzleteimmel együtt kezdheti a napot, ergo, délelőtt tízig szeretnék aludni, viszontlátásra), ezért ugyanabban a pozícióban maradok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaaludjak. Ám hiába szorítom össze a szemem, a kár már megtörtént, és a fény, Mark, a büdös madarak és az átkozott csiripelésük, Mark, a kávé közelgő illata, MARK, és a rajtam lassan eluralkodó idegbaj erősebb, mint amit csak úgy félre tudnék söpörni az alvás érdekében.
- Az ördögbe már, tollas barmok, senki nem kért hajnali koncertet! – vágok egy párnát mérgemben az ablakhoz, mielőtt egy ideges sóhajjal felülnék, és mérgesen kifújnék egy göndör tincset az arcomból. Mark pont ezt a pillanatot választja a visszaérkezésére. Nem vagyok egy reggeli ember, pereljen be. – Hol találtál bármit, ami nyitva van a hétvégén ebben az istentelen órában? – kérdezem, miközben az ágy támlájára akasztott köntösömért nyúlok, hogy belebújjak és hanyagul megkössem magamon. Továbbra sem vagyok exhibicionista.
Hagyom, hogy megcsókoljon, elvégre legalább ágyba hozta a reggelit, de csak röviden, mert a gesztustól függetlenül sem érzem magam túlságosan adakozó vagy önzetlen kedvemben, és különben is, a kávé jelen pillanatban jobban vonz, mint Mark Schneider. Nem mintha választanom kellene, tekintve, hogy mindkettő az ágyamban van.
- Volt merszed kis híján éjszaka felkelteni és nem fogad se virág, se Louboutin? Ha egy kevésbé megértő nő ülne veled szemben, talán már nem élnél. Szerencséd van velem – mosolyodok el szurkálódva, és belekortyolok a csészébe (nagyon helyes, Schneider) öntött kávéba. Latte, pontosabban. – Mi ez, és miért ilyen finom? – pillantok aztán meglepetten az italra az első kóstolás után. – Te is ilyet ittál? Megkóstolod? Alig van kávé íze.
A tojás és a gombás-paradicsomos köret is meglepően isteni, ahhoz mérten, hogy hol vagyunk (a semmi közepén), a palacsintát viszont Mark felé tolom, mert nem tudom, milyen lisztből készült, így pedig nem engedhetem nyugodt szívvel a szervezetem közelébe.
- Persze, hogy voltam, nem kő alatt élek – forgatok szemet a kérdésre két falat között. – Remélem neked nem ez az első, mert valamelyikünknek vezetnie is kell, azt pedig a helyedben még a kipihentebb pillanataimban sem bíznám magamra, nemhogy most. Apropó, drágám, MIÉRT ilyenkor megyünk vitorlázni? Javíts ki, ha tévedek, de szerintem a víz délelőtt tizenegykor is ugyanott lenne, ahol hajnali ötkor, hatkor, vagy hétkor.
A reggelim és a kávém végeztével gondosan megtörlöm a szám, és félreteszem a tálcát, hogy aztán mindenféle elegancia nélkül Mark ölébe mászhassak. Más esetben megpróbálnám kecsesen véghez vinni a mozdulatot, de úgy érzem, a kócos hajam és a szeplős arcom nem szolgálna segítségül, és éppenséggel úgy sejtem, hogy Mark kifejezetten szereti, amikor ellazulok mellette. Nem sokszor teszek így, elvégre szeretek kecses, légies és parancsoló lenni, de időről-időre jól esik semmivel sem törődni és csak… gondolkodás nélkül tenni a dolgokat. Amikor nincs tétjük.
- Köszönöm – nyomok csókot az arcára és túrok a hajába. – Már a reggelit, nem az inszómniádat. Nem kellene túl idősnek lenned ilyen kevés alváshoz, ilyen fárasztó napok után? A kialvatlanság gyorsítja az öregedési folyamatot – húzom végig az ujjbegyemet az egyik ősz hajszálán, tagadhatatlanul gonoszkodva.
Szeretem azt az ősz hajszálait, és nem csak sértegetni. Tipikus, hogy a férfiaknak az öregedés is jól áll, de ha egy nő nem tud legalább tíz évet letagadni, mire betölti a negyvenötöt, mindenki elborzad. Ostoba kettős mérce, ostoba öregedés.
- Pontosan hova megyünk, és mennyi idő, mire odaérünk? – érdeklődök, eltekintve a válla felett a háló ajtaja mellé állított tükörbe. A hajam egy káosz, és noha a bőröm tökéletes, általában ragaszkodok legalább egy réteg BB krémhez a szeplők okán, de a vízen ez nem sokat érne. A reggeli bőrápoló rutinomat ellenben az antikrisztus elhalasztásáért sem hagynám ki, a szemöldökömet is mindenképp megigazítanám, és egy alapos zuhany kötelező az értékelhető napindításhoz. Gyors fejszámolást végzek. – Szükségem van legalább egy órára indulás előtt. Mennyit leszünk vízen? Könnyen égek, nem lehetek kint a legtűzőbb napon.
Vélhetőleg ezért is megyünk ilyen korán.
Nem teszem hozzá, hogyha mégis megkap a nap, Markot teszem felelőssé, és mindaddig pokollá teszem az életét, amíg az én bőröm is a pokol bugyraira emlékeztet a színével. Tudja. És élvezi.
Máskülönben nem lenne mellettem.
- És nem szeretnék túlságosan elfáradni sem – teszem hozzá, még mindig Mark öléből. Az agyam tudja, hogy el kellene kezdenem készülődni, a testem viszont van elég fáradt hozzá, hogy hagyja, hogy a fejem a vállára bukjon. – Később pilateseznem kell, este pedig ki akarok mozdulni. Vigyél el táncolni, mint egy régimódi úriember!

916

Állítólag a tested egy idő után annyira megszokja a kialvatlanságot, hogy ha lenne is időd aludni, akkor sem lesz képes rá. Huszon-plusz évnyi munka (belevéve ide az egyetemet is, ami szintén nem a pihentető alvás-segítéséről híres) megteszi azt az emberrel, hogy mondjuk hat óra alvás után egyszerűen felpattannak a szemei.
Ophelia nyilvánvalóan még nem érte el ezt az ingerküszöböt.
– Te is tudod, milyen emberek laknak Staten Islanden. Ha Linda vasárnap hajnali háromkor akar mangós-papayás friss szuflét, akkor vasárnap hajnali háromkor akar – vonom meg a vállam. Kereslet-kínálat. Bár nem tudnám megmondani, hogy a lány, akit a reggeliző helyen találtam, vajon valóban annyira jól fizetett volt-e, mint a mosolya árulkodott róla, vagy egyszerűen ilyenre műttette az arcát.
Miután átadom neki a tálcát, leülök mellé az ágyra, a hátam mögött támaszkodva meg. Tegnap ilyenkor már az iroda felé vezettem a lényegében nulla forgalomban, hogy még egyszer utoljára átvegyük a záróbeszédeket. Még ha a képletből ki is vontam volna Opheliát, mint olyat, egyértelmű lett volna, hogy melyiket választanám a kettő közül; bár persze a kettő szorosan össze is fonódik. Ophelia pedig soha senkinek nem hagyná, hogy kihagyja őt bárhonnan.
– Igen, tényleg szerencsés vagyok – értek egyet vele mosolyogva. Mennyi ideje is ismerjük egymást? Két éve? Jennifer előtt nem sok kapcsolatom volt annak okán, hogy vele is elég fiatalon kerültünk össze, de azért annyi tapasztalatom van benne, hogy ennyi idő alatt általában jóval nagyobb problémák szoktak előkerülni és megmérgezni az általános boldogságot, szimplán azért, mert semmi különleges nem marad addigra a hétöznapokban. Tény, hogy ez nem igazi kapcsolat, az érzelmek tekintetében, de minden máson határozottan segít a távolság. Ha minden nap együtt lennénk, nem értékelné, hogy kávét hozok neki. Én meg nem hoznék neki kávét.
A szemöldököm felvonódik a meglepett kérdésére. – Ha nincs kávé íze az… jó vagy rossz? – Nehéz eldöntenem. Bár nem köpte vissza, nem úgy, mint mondjuk Johanna tette, amikor először megengedtem neki, hogy beleigyon a kávémba. Szerencsére épp az anyáméknál voltunk, úgyhogy utána felajánlottam a teleköpött csészét a bátyámnak. Azóta se mondtam el neki. – Valami… kurkumás dolog. Vegán és mindenmentes. Én elvagyok a laktózommal és a gluténommal, de azért köszönöm.
Maradok a narancslénél, amíg felém nem tolja a palacsintát. – Nem kéred? Ez valami diétás dolog. A ketoról magyarázott a lány… Igazából semmit sem értettem beőle. – Az én diétám legfeljebb addig terjed, hogy eszek zöldséget, és csak heti háromszor eszek tésztás dolgot, de erre nem hiszem, hogy létezik szó. Pedig létezhetne, bárkinek ajánlom. Igazából mindegy, hogy kéri-e vagy sem, tudok még enni, úgyhogy ha kell, akkor átveszem tőle.
– Elnézést a feltételezésért – szabadkozom, de inkább csak viccből. Sejtettem, hogy volt már, Marshall elég sokat beszélt róla, de azért udvariasságból megkérdeztem. Maradjunk annyiban, hogy az irodájában lévő fotókon nem a családjával pózol. Csak úgy, saját maga és a hajója. – Tudok vitorlázni, ne aggódj. Egyszer még tanfolyamra is mentem. Csak nem tetszett a fickó stílusa, úgyhogy félúton ott hagytam, de szerencsére amúgy sem kell hozzá engedély – vonom meg a vállam. Bár lehet, hogy ez annyira nem megnyugtató, mint gondoltam. – Tudom, mit csinálok, ne aggódj.
Nem lep meg, hogy nem hozza túlzottan lázba a korai hajózás gondolata, úgyhogy csak mosolygok rajta. – Ha délelőtt tizenegykor megyünk, alig lenne időnk a vízen, mielőtt vissza kéne menni. Délutánra mondtak némi erősebb hullámzást. Még előtte vissza szeretnék érni.
Szeretem a vizet, és nagyjából minden formáját; az óceáni melegtől, amiben kellemesen lehet búvárkodni, a hóig, amiben síelni. De azt, ha erősen dobálja a talpam alatt a talajt, épp nem annyira. New Yorkban ritkán van olyan nyugodt idő, hogy tényleg kellemesen lehessen vitorlázni egyet, ahhoz túl erős a keleti szélcsatorna.
Ezen kívül viszont nincsenek nagy programjaim a hétvégére. Sőt, egészen pontosan a semmi lenne a programom, ami Opheliával együtt lehetne valami; nem mondom, hogy különösebben ellenkezem, amikor lerakja a tálcát oldalra és a lábát átvetve rám ül. A szabad kezem ösztönösen mozdul, hogy a combja felső felére simuljon, én pedig nem is próbálom álcázni, hogy kihasználom a felvillanó betekintést, amit a köntöse enged a mellkasára, mikor előre hajol. Aztán ahogy megérzem az arcomon az ajkai puhaságát, aztán beszélni is kezd, visszaugrik a figyelmem az arcára.
– Szerencséd, hogy már nem hallok olyan jól, a végén azt hinném, épp öregnek hívtál – ráncolom össze az orrom. A félig üres narancsleves pohár az éjjeliszekrényen landol, az így felszabadult kezem pedig a nyaka oldalára simul, az ujjaimmal a csigolyái vonalát követem lefelé, míg a köntös engedi. Miattam igazán nem kellett volna felhúznia.
– Ígérem, hogy délre már szárazföldön fogunk ebédelni, jó? – dörmögöm a vállöve finom bőrébe, belefúrva az arcom. Néha rám szól, hogy szúrom a borostával, de soha nem mondja, hogy hagyjam abba, úgyhogy nem teszem. Néha jól esnek a kellemetlen dolgok. – Great Kills Harbor. Hidd el, sokkal szebb kikötő, mint ahogy a neve mondja. Még homokos partjai is vannak. Bár azt hiszem, kicsit hideg van ahhoz, hogy fürödjünk, úgyhogy próbáljunk meg a fedélzeten maradni.
Majd egyszer, mondjuk Costa Ricán… Egyelőre nem tudom, ez mikor fog bekövetkezni.
– Mm. Miért? Terveid vannak? – Nem tudok nem elvigyorodni a kijelentésére. Azt mondjuk nem tudom mondani, hogy a pilates különösebben lelkesítene. – Megmondom őszintén, az éjszaka nem azt a benyomást hagyta bennem, hogy úriemberre vágynál – jegyzem meg pont úgy piszkálódva, ahogy ő tette a korommal. – Szóval táncolni, hm? Attól tartok, hogy Staten Island nem a legmegfelelőbb hely, ha ilyesféle szórakozásra vágysz. Bár biztos van valahol egy idősek klubbja, akik tangó esteket tartanak… De akkor át kellene adjalak Ernie-nek. Nem tangózok jól. Ernie-nek viszont biztos jó sztorijai vannak a normandiai partraszállásról.
Nem tudom, mennyire gondolta komolyan a kérést; valószínűleg jobban, mint szeretném. Ophelia szeretett emberek között lenni. Élvezte azt is, ha az én figyelmem középpontjában lehet, de az még jobb volt, ha többen figyeltek rá. Nem véletlenül lett színésznő; egy pszichológus ismerősöm szerint azok választanak efféle kommunális foglalkozást, akiknek az önbecsülése a külső behatásokból fakad. Nem igazán boldog, ha nincs, aki megmondja neki, mennyire értékes személy. Minél többen, annál jobb.
– Én arra gondoltam, hogy egy egészen kicsit lehetnénk ketten a hétvégén. Külső közönség nélkül. Azért béreltem ezt a házat is – mutatok körbe a szobán, de aztán a tenyerem hamar visszatér a dereka ívére, hogy a hüvelykujjammal köröket rajzoljak a csípőcsontjára. – Folyton emberek között vagyunk, együtt is, külön is… Egy kicsit szeretnék nyugodtan lenni. Itt nagyon szívesen táncolok veled. Legalább nem kell félnem, hogy Ernie lecsap rád.

⚶

- Hogyne tudnám; bolondok mind egy szálig – mormogom, félig a kialvatlanságom, félig pedig az ebből adódó idegességem számlájára írva a reakciót. A tenyerem élével próbálom kidörgölni az álmot a szememből, és néhány rövid, eltakart ásítás után készségesen felülök a reggelihez.
Mark nem hiába tart ott a karrierjében, ahol, tekintve, hogy képes volt már jóval az ébredésem előtt felmérni, hogy a legjobb módszer a panaszaim elhallgattatására az lesz, ha megakadályozza, hogy társalogni tudjak, és teljesen igaza van – a teli szájjal beszélés nem az én világom.
Tessék, senki nem mondhatja, hogy nem bánok nagyvonalúan a bókjaimmal.
Csak egy elégedett, ugyanakkor finoman örömteli mosollyal reagálok az egyetértő válaszára, még ha tudom is, hogy nem igazán adtam neki valódi döntési lehetőséget a válaszával kapcsolatosan. Vagy egyetért velem, vagy megkockáztatja a haragomat, ami Markot ugyan ritkán tartja érdemben vissza, de kétlem, hogy rögtön ezzel akarná indítani a napot. Legyünk őszinték, ahhoz már nem elég fiatal.
- Ha nem lenne jó, drágám, nyilván nem innám – jegyzem meg a csészém szája fölül, miközben finoman megfújkálom a még meglepően meleg kávémat. Egy a nyár kevés előnyei közül, feltételezem. – Értékelem az igyekezetedet, de nem bízok a háztartásomon kívüli lisztek minőségében. – Olyan figyelmeztető pillantást vetek rá, mint aki arra számít, hogy megpróbálja elbohóckodni a kijelentést, vagy ne adj isten, kineveti. Egy átlagember életében talán nem sokat befolyásol az a mennyiségű bűnözés, amit egy adag palacsintával okozna a testének, de egy átlagember hivatásának egyik alappillérét nem is a külseje jelenti. Természetesen mindenhol, ahol dolgozni érdemes, elvárás az igényesség és a kifogásolhatatlan higiénia, de egy-két fel-, vagy éppen lecsúszó kiló többnyire mit sem számít. Ellenben én munkámban akár ez jelentheti a különbséget egy szerep megnyerése vagy elvesztése között, és pedig meglehetősen rühellek veszíteni, főleg, ha azt olyan tényezőknek köszönhetem, amikre van ráhatásom. A súlyom és a testalkatom bőven megütik ezt a kategóriát.
- Elhiheted, amennyiben szerencsétlenkedni fogsz, életed végéig hallgathatod majd. – Feleslegesnek érzem hozzátenni, hogyha netalántán nekimegyünk valaminek, vagy felborulunk - noha hajlandó vagyok belátni, hogy utóbbire igencsak kevés az esély -, az a nap jóval hamarabb fog elérkezni, mint amire Mark gyaníthatóan számít. És fájdalmasabban.
- Be kell vallanom, sportkedvelőbb férfi vagy, mint amilyennek eleinte gondoltalak volna – pillanatok szinte ösztönösen Mark felkarja felé. Nem mondanám a szó szoros értelmében izmos férfinak, de mind egy átlag testalkathoz, mind pedig a korához mérten jó formában van, és ugyan az időbeosztását ismerve tudom, hogy ez nagyobbrészt köszönhető az átkozottul szerencsés genetikájának, mint bármi másnak, vélhetőleg nem árt a mozgásszeretete sem. Úgy tűnik, még a golf sem teljesen haszontalan hobbi. – Golf, síelés, vitorlázás… mi van még? – kérdezem, csak éppen annyi piszkálódással a hangomban, hogy ne csak az érdeklődést érezze. A kellemesen szurkálódó megjegyzések adják a kapcsolatunk sava-borsát, lassan ha akarnék se tudnék megválni a hangnemtől.
Miután végzek a reggelivel és elfoglalom a helyem az ölében, néhány rövid, múló percig a kisujjamat sem mozdítom, és csak kiélvezem az ajkát a bőrömön, a kezeit a testemen, és mint mindig, most is igyekszek figyelmen kívül hagyni az ezeket kísérő csodálkozást. Bármennyire is jól esik egy adott pillanatban a fizikai kontaktus kettőnk között, mindig ott lappang a háttérben némi alig tapintható, de makacsul ragaszkodó zavarodottság is, amiért már-már túlságosan is jól esik, túlságosan is régóta esik ilyen jól, és túlságosan is maradandónak érzem. Nem kellett volna már a tűznek réges-régen kialudnia, és továbbállnia, hogy unalmat és beletörődöttséget, és néminemű összeszokottságot hagyjon maga után? Nem tudom.
Azt viszont igen, hogy sose éreztem még így magam egyetlen kapcsolatban sem – ugyanakkor, ez nem is egy hétköznapi kapcsolat. Talán ez lehet a titok nyitja.
Tudnám, miért mentem házasodtam meg, ha egy távolságtartóbb viszony ennyivel többet ad.
Finoman orron pöckölöm. – Néhány férfinak nem okoz gondot, ha simulékonyan kell kezelniük a határaikat, de úgy hiszem, ezt pont nem egy ügyvédnek kell magyaráznom – fűzöm össze a kezeimet a nyaka mögött, finoman végighúzva az ujjbegyeimet a legfelső csigolyáin. – Látod, fogadok, hogy Ernie-nek nem esne nehezére – mosolyodok el, és a nyakába fúrom az arcom, nem sokáig, csak néhány röpke pillanat erejéig. Mindig olyan kellemesnek találom az illatát, még akkor is, ha a nap végén járunk. Egyszer olvastam erről egy – amúgy kissé undorító – cikket, mely szerint akkor tudjuk igazán, hogy működik valakivel a kémia, ha az izzadtságuk sem taszít. Mint egy napi kétszeri tisztálkodást kedvelő személy, úgy vélem, ez azért nagyban függ az izzadtság mértékétől is, és a világ minden Chanel cipőjéért sem szagolgatnám úgy önként Markot, de valahol, egy bizonytalanabb részemnek jól esik a megerősítés.
- Megtaníthatlak. Már tangózni, habár szörnyen túlértékelt. A keringő annyival elegánsabb, nem gondolod? – emelem fel a fejem a nyaka hajlatából, hogy aztán félresöpörjek egy kósza tincset a homlokából. A latin táncokat túl sok szexualizáció és közönséggeség éri ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam őket. Ettől függetlenül a legtöbbel természetesen elboldogulok, a szüleim évekig járattak táncolni, de nem preferálom őket különösebben.
A következői szavai viszont nem olyan benyomást keltenek bennem, amiben Mark reménykedhetett, azon rendkívül egyszer okból kifolyólag, hogy annyira nem illenek Markra, ahogy rám a tréningnadrág. És mert eszembe juttatja a tegnapi gyanúimat, amiket egészen idáig könnyedén félretoltam a látószögemből.
Összeszűkült szemekkel csúszok hátrébb Mark lábain, hogy jobban fel tudjam vele venni a szemkontaktust. – Meg kell mondjam, egyáltalán nem értelek ezen a hétvégén. Előbb idehozol minket az isten háta mögé, aztán programokat szervezel nekünk, de csak és kizárólag olyat, amin ketten vagyunk, és még néhány órára sem vagy hajlandó emberek közé vinni? Mégis miért? Ha nem csal az emlékezetem, márpedig nem csal, korábban kapva kaptál az alkalmakon, hogy együtt vacsorázzunk vagy kiruccanjunk egy bárba, színházba menjünk… - sorolgatom, és meg se próbálom elrejteni az elégedetlenségemet. Azt már tegnap megtettem, ma pedig szünetet, és ami még ennél is fontosabb, magyarázatot érdemlek érte.
Valóban rejtegetni próbálna? Esetleg tényleg csak szükségét érzi az újdonsült remeteségnek? Fogalmam sincs, és rémesen bosszant, hogy egyik feltételezés bizonyításához sincs elég információ a kezemben, de érzem, hogy igenis van valami kiváltó ok, egy katalizátor, még ha nem is tudom, micsoda – és már évekkel ezelőtt megtanultam, hogy a megérzéseimre jobb hallgatni, mint figyelmen kívül hagyni őket.
- Ez valami… belső probléma? – intek kissé tanácstalanul Mark köré. Nem vagyok lelki segélyszolgálat, és remélem, hogy ezzel nem indítottam el egy olyan beszélgetést, amit a legkevésbé sincs kedvem végigvinni. – Nem érzed jól magad a bőrödben? Stressz? Szezonális depresszió? Mark, beszélj hozzám, arra való a szád.
Többek között.

1031

– Mmm. A Hitlerjugendben nevelték belém – vigyorodok el, némi éllel a hangomban, ami nem annyira neki szól, inkább a saját magam által kimondott sötét viccnek. A családom egészen biztosan nem találta volna viccesnek. Ők azok a fajta zsidók voltak, akik mélységes megbántottsággal reagáltak minden emlegetésre, amelynek akár csak köze van a Holokauszthoz, ugyanakkor pedig senki sem menekülhet attól, hogy közöljék, micsoda megpróbáltatásokon mentek keresztül – már nem ők, hanem a szüleik és a nagyszüleik, de ezek a határok valahogy elég hamar összeolvadnak, pont úgy, mint a csecsemőfejlődésben, csak fordítva; itt nem lassan elválik az anya és az én fogalma, hanem minduntalan összeolvad. Nem túlzok olyan nagyot, ha azt mondom, az anyám bemutatkozása valahogy így hangszik egy idegennek: „Üdv! Lena Schneider vagyok. A nagyapámat megölték a nácik Dachauban. A gyerekeim ennek ellenére se látogatnak eleget.”
Alapjában véve ez nem is olyasféle vicc volt, amelyet megengedtem volna magamnak publikusan, de Opheliával, mint annyi mást illetően, ez is más volt. Mivel úgy gondolom, hogy az emberi tulajdonságok listája jóval rövidebb, mint szeretjük gondolni, és helyzettől függően alkalmazzuk őket, a tapasztalataim sokasága végett pedig alighanem már mindenfélével találkoztam, muszáj vagyok azt gondolni, hogy a helyzetünk más, mint eddig másokkal. Ezt persze sose mondanám el Opheliának; ebből annyit szűrne le, hogy ő nem „különleges”. Ami nem lett volna igaz. A logikájának a felét se értettem, és ettől máris az lesz. Nem hiszek az egész „ellentétek vonzzák egymást” maszlagban, hosszú távon ritkán működik, a „más” az mindig… stimuláló. Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor ne éreztem volna magam érdeklődve a közelében.
Az ajánlatára viszont felnevetek. – Hívj nyugodtan begyöpösödöttnek, de… Vannak dolgok, amiket nem feltétlen kell mindenkinek kipróbálnia. A tangó mozgáskultúrája valóban nagyon szenvedélyes és heves, de azt hiszem, ezek nem feltétlen olyan jelzők, amiket szívesen társítanék magammal. Főleg táncban. Főleg mások előtt. – Lehet, hogy túl mélyen belém nevelték, mi tradícionálisan férfias és mi nőies,  és az agyam egyszerűen képtelen felülbírálni ezeket a fundamentális ideákat ilyen mértékben. Mintha a jengában a legalsó téglalapot akarnád kihúzni; megpróbálhatod, de aztán lehet, hogy minden összeomlik felette, és csak feleslegesen kockáztatsz. Nem vagyok szerencsejátékos típus. – A keringő valóban sokkal… elegánsabb. Van benne valami, ami mindenkit a régi időkre emlékeztet, hm? És a sok pördülő estélyiszoknya között el is felejti, hogy a régi nem mindig volt jó. Ha engem kérdezel, a táncnak ezt kéne megragadnia: a jót valamiből, aminek jelentése van. Bár biztos vagyok benne, hogy Dél-Amerikában ugyanígy vélekednek a tangóról is, azt meghagyom nekik.
Ophelia kedvéért még lehet, hogy a tangót is kipróbálnám, ha nagyon szeretné; kellően szekludált helyen. Nem annyira azért, mert a saját horizontjaimat kívánnám tágítani, inkább mert őt szeretném boldoggá tenni és egy kicsit talán lenyűgözni is; már nem a vélhetően borzalmas ritmusérzékemmel, hanem a ténnyel, hogy megpróbálom. Lehet, hogy nem érzi így, de sokat teszek csak az ő kedvéért. Ahogy annak alapvetően lennie is kéne egy kapcsolatban.
Még ha ez nem is igazi kapcsolat.
Épp előre hajolnék, hogy a kijelentésem végével csókot nyomjak a nyaka és a vállöve bőrére, amit még átitat az álom illata, amikor egyszer csak eltávolodik tőlem. Ha nem tudnám, mi rosszat is mondtam, akkor is egyértelmű lenne, hogy most elégedetlenkedés következik. Így, összeszűkített szemekkel és neheztelően enyhén lefelé konyuló ajkakkal rémisztően hasonlít Jenniferre.
– Hogy érted? – próbálok azért mosolyogni, és nem hagyni, hogy a kezeimet is le tudja rázni magáról. Annyira nem is próbálkozik. – Nem lehet, hogy egy egészen kicsit túlzol? Azért nem olyan ritka, hogy az ember el akarjon vonulni egy hétvégére, nem? – Az egyik szemöldököm kérdőn megemelkedik, a kezeim pedig feljebb simulnak a háta ívén, próbálva visszavonni magamhoz; nem erővel, inkább a vágyat kifejezve. Egészen addig, míg az utolsó kérdéseit fel nem teszi. Arra már én is felkapom a fejem és zavartan pislogok rá, próbálva értelmezni, mit is mondott, mielőtt felnevetnék. – Úgy nézek ki, mintha depressziós lennék? Ophelia, az ég szerelmére…! Nagyon kedves az aggodalmad a mentális egészségemet illetően, de megesküszöm neked, ez nem egy amolyan „suicide pact” szituáció, és a legkevésbé sem vagyok negatív lelki térben. A stressz… az talán közelebb áll hozzá. Te nem érzed néha szükségét, hogy elvonulj a világtól egy kicsit? New Yorkban mindenki stresszes, ahogy észrevettem. Lehet, hogy szimplán csak kiöregedtem abból a korból, amikor elég egy alvás ahhoz, hogy kipihend magad – vonom meg a vállam. – Elismerem, hogy egy kicsit… félrebecsültem az itteni körülmények megfelelőségét neked. Nem voltam eléggé meggondolt, legközelebb kikérem majd a véleményedet.
Nincs kedvem tovább beszélni, és valahogy már az ágyban levés is egyre kevésbé vonzó tényező. A reggeli szex lehetőségét azt hiszem egyébként is nullára redukáltuk (bár lehet, én már azzal is, hogy egyáltalán felébresztettem), és ha tovább maradunk itt, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy Ophelia azt hiszi, tényleg bujkálni akarok. Nem mondhatom el neki az igazat, mert… Nos, nem és kész. Paranoia, nem több. És egyébként is megkérdőjelezné, eddig miért nem mondtam el és mit „titkolok” még.
Egyszerűbb hagyni, hogy a dolgok maguktól lecsillapodjanak.
A karórámra nézek, és sóhajtva fejtek ki némi nyomást Ophelia csípőjére a másik kezemmel, jelezve, hogy fel szeretnék kelni. – Azt hiszem, lassan készülnünk kéne, ha nem akarunk elkésni. Te kezdd el, én meg… Rájövök, hogyan működik a mosogatógép. – Nem akarom túl hirtelen itt hagyni, mielőtt még azt hinné, hogy menekülök, úgyhogy amint összeszedtem a felhozott terítéket, lehajolok az ágy mellett állva, hogy futó csókot nyomjak Ophelia homlokára. – Eszemben sem lenne rejtegetni téged bárki elől.
Valóban. Csak a kapcsolatunk tényét.

⚶

Egy szemforgatással próbálom kontroll alatt tartani a felfelé ránduló számat, kivételesen inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Kedvesem, haladj a korral; manapság ezt már nem begyöpösödöttnek hívják. Hallottad már a lányaidtól azt a szót, hogy „boomer”? Az vagy te – vigyorodok el, és szórakoztatóan túrok Mark hajába, ha esetleg tisztában lenne a szó jelentésével, hogy aztán az ujjbegyeimmel kezdjem finoman masszírozni a fejbőrét, amolyan békejobbként. Mindenki szereti a fejmasszázst. – Ebben egyetértünk, noha nem mondom, hogy nem néznélek meg tangózás közben, lehetőleg egy rózsaszállal a szádban.
Azt se mondom, hogy nem röhögném magam könnyesre a látványon.
Valahol itt ér véget a beszélgetésünk azon része, amire a „morning glory” békés és pihentető érzete még befolyással tud hatni, mielőtt az álommal együtt az is távozna a szemünkből, félig-meddig felöltött maszkokat és elhidegülő beszélgetést hagyva maga mögött. Mindig is hasonló köröket futva zajlott a közös menetrendünk: reggeli lágyság, délutáni vitatkozás, esti szenvedély, és ez így volt helyes. Részben ennek a diszharmóniának hála tudtuk fenntartani azt, ami kettőnk között volt, anélkül, hogy bárki megégetné magát. Ha minden ideális lenne, vagy egymásra unnánk, vagy nem lenne, ami visszatartana a mélyebb érzelmektől.
Összeszorított ajkakkal hagyom Marknak, hogy lelökjön magáról, de ez nem akadályoz meg, hogy éles, zúgolódó pillantásokat vessek rá a nekem szánt kis monológjára reagálva. Nem azért, amit mondott, hanem azért, amit nem. Ez a „jaj, a stressz, jaj, de öreg vagyok” duma, amit előadott, mind szép és jó, de ha hajlandó is vagyok elkönyvelni, hogy TALÁN akad némi igazságtartalma a szavainak, ez akkor sem lehet a kerek egész. Miért? Mert Mark ismer, és – jó okkal – tart az elégedetlen oldalamtól. Egész egyszerűen nem rántana csak úgy meglepetéseket ki a hátsó feléből, hogy aztán holmi stresszre meg a korára hivatkozzon. Na meg aztán, ha annyira pihenni akarna, nem keltene hajnalok hajnalán, hogy vitorlázni menjünk. Nem, valamit még mindig nem mond el nekem, ebben csak egyre biztosabb vagyok. És túl sokat köszönhetek ahhoz a megérzéseimnek, hogy pont most, és pont Mark kapcsán ne bízzak meg bennük.  
- Ebben az esetben bocsáss meg, amiért aggódni mertem érted, többet nem fog előfordulni – jelentem ki sértetten, miközben felpattanok az ágyból, és a szekrény felé robogok. Természetesen kipakoltam tegnap, ahogy mindig kiszoktam, akármennyi időről is van szó, legyen szó egy hétvégéról vagy egy egész kéthetes nyaralásról. Nem vagyok barbár, hogy az indokoltnál tovább hagyjam a bőröndömben gyűrődni a ruháimat. Ugyanígy a cipőimmel, értelemszerűen.
Egy bikinivel és egy ruhával a kezemben fordulok vissza a fürdőszobaajtóból.
- Ezt igen érdekesen mutatod ki – felelek hűvösen, és kissé hangosabban csukom be magam után a fürdő ajtaját, mint amennyire ez indokolt lenne.

Miután egy napfényvédő krém felvitelével lezáróan mindössze harmincöt perccel később végzek a fürdőben (nem sminkeltem, mert minek), Mark veszi át a helyemet, és mire mindketten elkészülünk, már viszonylag sikerült túltennünk magunkat a nap első, enyhébb veszekedésén, és mind a kikötő felé tartva, mind a vitorláson magán ennek már csak apró, feszült nyomát érezni. Az pedig idővel mindig tovaszáll, hogy aztán egy másik vita utónyoma vegye át a helyét; mint mindig. A kapcsolatunk örök körforgása.  
Ellenben alig tizenöt perce vagyunk a vitorlás hajón, és már semmi nem úgy alakul, mint ahogy hittem, hogy fog. Azt gondoltam, ekkora már réges-rég elheverve fogok napozni, vagy ha azt még nem is, hát Mark naptejjel fog kenegetni, ehelyett éppen csak sikerült zökkenőmentesen elindulni, a szél erőssége a nap melege ellenére is rákényszerít, hogy belebújjak Mark egyik… kölcsönvett ingébe, és nem hiszem, hogy valaha kimondtam volna már ezeket a szavakat, de hálás vagyok, amiért lapos talpú cipőt húztam, különben az egyensúlyom bánná. Meglehet, hogy kissé én gondoltam trópusiabbnak az időjárást, legalábbis az öltözködésemet illetően, mint amennyire ez indokolt a New York-i nyárban, ám ettől függetlenül sem tűnt túl biztatónak az időjárás alakulása.
Mark mindeközben valamit… csinál a hajóval. Mondtam neki, hogy nem értek hozzá, csak ennél szebb szavakkal tettem.
- Mintha úgy rémlene, hogy azt mondtad, délután lesz erősebb hullámzás – próbálom meg túlkiabálni a szelet, egyelőre sikeresen. Ha az égen lassan, de annál biztosabban sokasodó felhőkből indulok ki, ez nem sokáig lesz így. Nem emlékszek rá, hogy mondtak volna bármiféle vihart, de úgy tűnik, a természetnek erről senki nem szólt. – Miért érzem úgy, hogy ez nem normális? Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

691, öltözet

Amikor először tanultam hajózni, meglepett, hogy mennyi német kifejezés található a szakzsargonban. A vitorlákat merevítő kötelek a stágok (achterstág a fővitorlánál, forstág az orrvitorlánál), az üzemelőrúd a baum, bilge a hajófenék… Először nem tudtam, hogy ezekre van-e angol megfelelő és csak az apám nem hajlandó megtanulni, vagy az amerikaiak túl lusták kitalálni őket. Amilyen bonyolult rendszernek tűnik elsőre, annyira logikus hosszabb tanulmányozás után, és ha a nevüket nem is tudja az ember, a hasznukra gyorsan rájön, főleg, ha elrontja, és majdnem beborul a vízbe. Persze az apám által vásárolt és üzemeltetett halászhajó nem rendelkezett azokkal a luxusokkal, mint egy bérelt vitorlás. Az munkára termett, a kajüt tele volt raktározott holmikkal és egymás fölé sorolt, látszólag emberi tartózkodásra alkalmatlan ágyakkal (mintha csak a katonaság barakkjai lettek volna, lehet, hogy ezért találta olyan otthonosnak) és egy romos kis konyhával, ami igazából egy asztalból és egy grillezésre alkalmas tűzhelyből állt. Minden ütött-kopott volt, látszottak rajta az évek, és volt valami kellemetlen érzés abban, hogy kinézve a lenti körablakon azt láttad, ahogy félig el vagy süllyedve a hullámzó vízszint alatt.
Ehhez képest a bérelt 2013-as Fraser nem csak más típusnak tűnt (ami egyértelmű egy halászhajó és egy yacht esetén), de teljesen más világnak is. A belső teret fedő teakfa borítás, a rozsdamentes acél gázfejes sütő, ami még egy New York-i lakásban is luxus lett volna, a bőr üléshuzatok és az egyedi vitorlázat viszont úgy tűnt, nem nyűgözte le Opheliát.
– A helyedben odébb ülnék – jegyzem meg, a kormányfülkében állva. Mondtam Opheliának, hogy a nyílt vízen ne a negyven fokos melegre számítson, annak ellenére, hogy semmi kifogásom nem volt a fürdőruhás látványa ellen. A látványánál viszont csak azt szerettem jobban, ha nem panaszkodott. – A dűzniben ülsz. Az orrvitorla és a nagyvitorla között áthúz a szél.
Nem mintha mindenhol máshol nem húzott volna át, a pólómra húzott ingemet például eléggé szaggatta kétoldalt, annak ellenére, hogy igyekeztem nem túl gyorsan haladni. A kérdésére az égre pillantok. – Azok csak gomolyhos felhők – vonom meg a vállam. – Nem jön belőlük eső, ha attól félsz. Ha csak akkor mennének vízre az emberek, ha teljesen tiszta az ég, fele ennyi sushit sem ennél!
A távolban látszik néhány zivatarfelhő ugyan, de amennyire meg tudom állapítani, ránk párhuzamosan haladnak, úgyhogy amíg nem változik a szélirány, addig nincs gond. Legalábbis a víz tekintetében. Ophelia pillantásából egyértelműen kisüt, hogy ha a kalapját lekapja a szél a fejéről és a vízbe esik, utána dob engem is. Szerettem volna messzebbre kijutni mielőtt megállok, de azt hiszem, most nehéz lesz rávennem Opheliát, hogy segítsen.
Szél felőli oldalra állítom az orrvitorlát, a fővitorlát pedig enyhén szél alattira; az árbócok (szerencsére nagyrészt automatizált) beállításával véglegesítem a pihenő pozíciót, hogy végre elléphessek a kormány mögül. Ebben a pozícióban a szelet az orrvitorla fogja be, és lassan hátrafelé tol, de teljesen csendesnek nem nevezném. Ezért mutatok Opheliának a hajótest bejárata felé. Kormányfülke ott is van, és evégett előre is megyek, hogy bekapcsoljam a panelokba épített képernyőket, és miután Ophelia is leért a fokokon, a műholdas képre mutatok, ami a felhőállományokat figyeli. – Tessék, látod? Ezek vagyunk mi – mutatok a saját jelzésünkre –, és mint látod, még bőven zöld és kék rétegekben vagyunk. Még a potenciálisan esőfelhők is mérföldekre vannak.
Ellököm magam az üléstől és a konyharésze lépek, hogy kivegyek a hűtőből egy kólát, azt felnyitva fordulok ismét felé. – Sajnálom. Azt hittem, hogy jobb idő lesz, de az időjárás ilyen, percek alatt is változik. Ha észak-keletnek megyünk, a radar szerint néhány mérföldön belül teljesen kitisztul az ég – ajánlom neki fel az eszembe jutó kompromisszumot. – Vagy itt is maradhatunk…
Kaján vigyorral lépek közelebb hozzá, ami ilyen szűk helyen eleve nem nehéz. A szabad kezem a derekára simul, a másikat pedig igyekszem kellő távolságban tartani az innivalómmal együtt, amire a szánt figyelmem némileg elterelődni látszik, ahogy közelebb húzom magamhoz Opheliát egy csókra. Némileg nehezebb most, hogy a szokásostól jelentősen eltérően nincs rajta magassarkú, ami kihegyezi a magasságkülönbségünket. Elég jól hozzászoktam már a hajótestet lengető hullámokhoz, az erősebb széllökésekre viszont nehéz felkészülni; így lehet az, hogy a következőnél ösztönösen húzom be a kezem, ezzel megborítva a kólás üveget. – Francba! – Nem sok borult ránk, tulajdonképpen az is csak az ingemre (a rajtam lévőre meg ami Ophelián van), de azt hiszem, ahhoz elég, hogy az utolsó csepp legyen a pohárban Ophelia számára.

⚶