A bár hangulatvilágítása akaratlan álmosságot eresztett a hangulatra, épp csak egy csipetnyit, amitől az ember úgy érezte, el kell kezdenie gondolkodni egy kifogáson, hogy két-három óra múlva leléphessen. Ebben közrejátszott az is, hogy a bár előtt ott volt az a néhány órás dolog a bemutatóval, a rövid de annál hosszabbnak tűnő sajtós esemény, a millió kavargó szag és annál is több olcsó poén. Meg az a néhány ital, amit már ledöntöttem.
Ez nem jelentette azt, hogy ne figyeltem volna, ugyan, dehogy; ha sikeres akarsz enni New Yorkban, akkor is tudsz kellemesen szellemesnek hatni, ha egyébként az agyad már rég alfában lebzsel. Mégis, mire Richard a poénja végére ért, már egyrészt elfelejtettem az elejét, másrészt pedig Opheia minden bizonnyal méregdrága francia parfümjének illata kezdett olyan puhának tűnni, mint egy selyempárna. Ettől függetlenül nevettem, ahogy kellett. És nem fordítottam figyelmet arra, ahogy Ophelia egyik színésznő-társa megpróbált rábírni arra, hogy figyeljek rá a bár másik feléről. Az ő kísérőjét, úgy tűnik, nem tudta eléggé megnevelni ahhoz, hogy vele beszélgessen a másik öltönyös fickó helyett, a halványan elkapott szavak alapján NASDAQ kötvényekről vitatkoztak. Ha lenne eszük, Kínába fektetnének. Persze, az nem túl „amerikai” – mintha lenne amerikaibb annál, hogy harmadvilágbéli országok kizsigereléséből profitáljunk.
Felemelem a képzeletbeli párnáról a fejem, mikor magamon érzem Ophelia tekintetét. Egyértelmű, hogy legalább annyira máshol akar lenni, mint én. A saját sikerben való fürdésnek is megvan a lejárati dátuma. Valahol hajnali három körül.
– Már ideje volt, hogy eljöjjünk. Ha tovább nyomkodtad volna a karom, felborítod a szívritmusom – jegyzem meg. Három pezsgővel ezelőtt talán egy egészen kicsit sértett volna, hogy feltételezi, ne tudnám, hogy viselkedjek. Bár alapvetően kevés időt töltöttem el kifejezetten filmes összejöveteleken, azt is mondhatnánk, hogy semennyit, a lényeg sehol sem változott. Nem velük nőttem fel, nem ebben a közegben, de rengeteg időt fordítottam rá, hogy úgy tűnjön, mintha. Az olyan szakmákban, mint az enyém, ahol a legtöbbek szó szerint generációk óta ugyanazon állam törvényhozása körül keringtek, mint valami recentralizált naprendszer, máshogy nem tudtál érvényesülni. Az olyan „szegény bevándorló a csúcsra jut és megváltoztatja a szakmai színteret” sztorik csak a filmvásznon éltek. A valóságban te változol. Nekem pedig sose volt különösebb gondom azzal, hogy változzak. Megtanultam az argójukat, tudtam, hogyan kell játszmázni és milyen szerepet kell felvennem. Nem azért jártam néha golfozni, mert annyira érdekelt volna a sport, bár a sikert minden felületen szerettem; azért, hogy egy lenyűgözött „aki háromezer órát számol el évente annak hogy van ideje ilyen ütéseket gyakorolni?” kérdést követően szóba jöhessen a lényeg: az üzlet.
Lényegében ez sem volt más, mint üzlet, még ha úgy is tűnhetett, hogy szórakozásnak vettem. A magazinokban lehetőleg így tűnik majd; egy könnyed este, pusztán plátói alapon, persze. Lehetett volna rosszabb. Például, ha Hall nem tudja, hogy épp az állítólag romokban heverő publikus megítéléseim darabkáiból pillanatragasztózott művet próbálom újrafesteni, hátha így már nem fog feltűnni, akkor most a két hét múlva esedékes Gibson tárgyalás anyagát nézettem volna át az alám beosztott ügyvédekkel. Így viszont egy másik partner vette át a felettébb unalmas feladatot, ami lényegében olyan volt, mint csendespihenőt tartani egy csapat öltönyös ovisnak.  
– Mmm. Fontos, hogy az embernek megfelelő barátai legyenek – jegyzem meg. Halványan felrémlik, hogy nem is láttam a fickót. Már nem Richardot; Ophelia exférjét. Igaz, hogy véletlen a válás tárgyalásakor találkoztunk, mert épp ott voltam a bíróságon egy másik ügyben, de csak a folyosón futottunk össze, és őszintén fogalmam sincs, ott volt-e egyáltalán. Nem mintha különösebben érdekelt volna; a saját tárgyalásom mellett csak arra tudtam gondolni, hogy Marshall Dermot feleségének génjei nyilván erősebbek lehettek, mint egy faltörőkos, ha sikerült egy ilyen utódot összehozniuk.
A szám széle felfelé görbült a nem is titkolt passzív-agresszivitás hallatán. – Mármint kinek a torkán? – hajoltam közelebb hozzá, mintha titkot kérdeznék tőle. Tényleg nem tudom eldönteni, halvány gyilkossági indulat szól belőle, vagy csak nagyon kreatív a sztereotípiák és a pénisz-utalások vizén. – Miért, szeretted volna, ha eljön? – Ez a kérdés pedig egészen őszinte. Megérteném, ha szeretné. Az efféle események főleg egy dologra jók a kapcsolatokon kívül: bemutatni az exeknek. Nem mintha nekem ez állt volna szándékomban Jenniferrel. Egyelőre csak örültem, hogy még nem küldött bérgyilkosokat utánam, amiét egyáltalán felhoztam, hogy talán végleg elválhatnánk.
– Akkor rossz szakmát választottál – mondom, bár úgy érzem, némileg feleslegesen. Az a fajta érzés vibrál a levegőben, ami egyértelműen közli, a Nő nem vár valójában választ, és a Férfi egyetlen a dolga az együttérző bólogatás. Mintha huszonnyolc évesen őszinte aggodalmai közé kéne tartoznia a ráncosodásnak. Bár ezek szerint az ő véleménye szerint az Enyéim között kéne lennie. – Nem tudom, ezt most inkább sértésnek vagy hízelgésnek szántad, de az estém így is felemelkedettebb lett tőle. Úgyhogy utóbbit választom. – És azt, hogy nem válaszolok. Tudom, hogy utálja, ha válasz nélküli választ kap, de én pedig túlzottan imádom a szemeiben felvillanó dacot. Ezt a kamera nem igen tudja átadni. Talán valami negyedik dimenziós dolog lehet.
– Egyszer olvastam a Timesban egy cikket valami ilyesmiről. Egy Johnson & Johnsons arcfeszesítő injekcióról, amit disznó kollagénből állítanak elő. Mint kiderült, egy ilyen injekció kóser, de nem halal. – És Dr. Reichman rabbi szerint, aki a Yeshiva Egyetemen tanított, nem volt egyértelmű, hogy bár a zsidó étkezési szokásokat nem szegte meg, egy másik szabály szerint nem okozhattunk kárt a testünknek, mivel az lényegében nem a sajátunk, csak kölcsön kaptuk. Ezért, ha az anyám kérdezi, még csak eszembe se jutott soha ilyen. És inni sem szoktam. A testem templom. Opheliáé pedig nyilván olyan, mint a Taj Mahal. Szép dolog megőrizni eredetiségében, de némi restauráció nem árt. – Nyilván javasolta. Őt fizetnéd érte. Ha nem lenne etikai kódexbe ütköző, én is javasolnám az ügyfeleimnek, hogy kezdjenek alkoholizmusba vagy drogfogyasztásba, hátha akkor többször kell értük mennem az őrsre. – Órabérben dolgozom, nem ideákban.
Mellette támaszkodtam a bárra féloldalasan, és bár fél szemmel csak gyorsan átfutottam a tömegen mögöttünk, azért nem hagytam ki a lehetőséget arra, hogy visszafelé egy pillanatra megakadjak Ophelia alakján. Tudom, hogy nem veszi magára. Ha zavarná, nem ezt húzza fel. Nem mintha különösebben kirívó lett volna; összevetve a kolléganőjével, aki még mindig a bár másik felén ült, olyan volt, mint a Breakfast at Tiffanys és… az a burlesque-es film. Bár mindkettőről elég nehéz levenni a szemed.
– Miért, sosem voltunk bárban? – Ez most őszintén meglep. Tény, nem jártunk, úgyhogy randevúról nem lehetett beszélni, de voltunk itt-ott. Abban majdnem biztos vagyok, hogy egyszer elmentünk vacsorázni. Úgy értem, mások nélkül. – Hmm. Érdekes. Szerencse, hogy nem kell eljátszani a „vajon azok közé tartozol, akik bírják, ha egy férfi simán issza a dolgait, vagy akit lenyűgöz egy bátor koktélvállalás” kérdéskört. Legyen egy Old Fashioned. – Valamiért úgy érzem, ezen Ophelia vagy mosolyogni fog, vagy horkantani. – Az ott Haig Club? Akkor legyen abból. Te nem gondolkodtál még abban, hogy beszállsz az alkohol-bizniszbe? – Utóbbi kérdést nyilván már nem a mixerhez intézem. – Tizenötmillió alkoholista és úgy ötven millió hobbi-ivó országa vagyunk. Megalapoznád vele Connor jövőjét.
Kevésbé legális utat pedzegetve, a marihuánával is. De nyilvánvalóan nem mondhatok ilyesmit félnyilvános eseményen. Alighanem nem az én két szép szemem hatására kapjuk meg extra gyorsan az italunkat. Meg kell állapítsam, hogy Clooney piája majdnem olyan sokadrangú, mint a kávéja. Ezt a gondolatot viszont megtartottam magamnak, és míg belekortyoltam a pohárba, a szemem sarkából Opheliát figyeltem. Nem mintha lett volna jobb dolgom; Nicole már a bemutatón eltűnt valamerre, nekem pedig eszemben sem volt magamhoz láncolni. Ha meg kellett ragadnia a lehetőséget, hogy ismerkedjen a szakmával, akár itt is kezdheti.
– Ha kíváncsi vagy a véleményemre, örülnöd kéne, hogy Douglas nincs itt. Így majd csak a képeket látja, azt, hogy hogy milyen jól állt rajtad a ruha, és fogalma sem lesz arról, mennyire kurvára unalmas volt az egész. Már nem a filmed. Az a maga kategóriájában egészen jó volt – vigyorgok, aztán megvonom a vállam. – Ha választani lehet az Éhezők Viadala tematikában, inkább Battle Royale fan vagyok. Ha már az emberek kegyetlenségét célzod meg, ne finomkodj azért, hogy családi filmnek nevezhesd. Na meg, élvezet lett volna nézni, hogy megpróbálsz megölni valakit a filmvásznon egy bumeránggal.

champagne, cocaine, gasoline

and all things in-between

Ophelia magyarázatára a kinézetemmel kapcsolatban inkább nem válaszolok semmit, csak mosolyogok magamban. Nem ő az első, nyilván, aki felhozza ezt a tényt; nem feltétlenül azt, hogy mennyinek tűnök vagy sem, hanem hogy Ophelia mennyivel fiatalabb nálam. Amilyen újhullámos sületlenségnek hangzik az, hogy „a kor csak egy szám”, ha az ember jobban belegondolt (és esetleg belevette az evolúciós tényezőket is), akkor tényleg ennyi volt az egész. Tisztában voltam azzal, hogy én akkortájt kezdtem az egyetemet, mikor Ő megszületett, de tekintve, hogy már bőven felnőtt volt, nem huszonkét éves kislány, hanem felnőtt, mikor találkoztunk, ezen túl sosem érdekelt túlzottan. Most sem; de a legtöbbeket, köztük a kritikusabb hangvételű lányaimat és akiktől minezt megosztva örökölték, az anyjukat, igen.
Ha Opheliának őszintén baja is lenne ezzel, csak magát okolhatja, elvégre, semmire sem lett kényszerítve. De több önálló gondolkodást néztem ki belőle annál, minthogy különösebben őszintén szégyenkezne… nagyjából bármikor.
– Nem, Jennifer határozottan már a megismerésem előtt is olyan volt, mint egy különösen mérges ugróegér. Ez az ő szuperereje; Ő mindig mérges – mondom mindezt a lehető legnagyobb szeretettel. A mérgességével soha nem volt bajom. A hamari döntéseivel néha annál inkább; a másik szuperereje abban rejlett, hogy évente egyszer engem is képes volt felmérgesíteni. A szemem sarkából pillantok Opheliára. – Egy kicsit hasonlítasz rá. – Már nem külsőleg, és szerintem ő is érti. Egyébként is jobban lefoglalja a kritikámon való felbuzdulás.
– Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – vonom fel a szemöldököm. Alighanem veszélyes, de eszembe sem jut letörölni az elégedett vigyort a képemről. Egyébként sem gondolja komolyan. – A színészi játékodat eszemben sem volt kritizálni, pusztán az írói vakmerőséget kérdőjeleztem meg. De ez nyilván csak az öregségem szegénységi bizonyítványa; a fiatalabb közönség imádni fogja, nem tudván, hogy nincs új a nap alatt. – Tényleg nem volt egyébként rossz film, de mivel Opheliát láttam a képernyőn, elég nehéz volt elvonatkoztatnom tőle. Annál a résznél például, amikor a férfi főszereplő, akinek a nevét már el is felejtettem, és Ophelia karaktere a várost irányító oligarchák elleni merénylet előtti estén egymásnak esnek, különösen kiérződött a különbség. Tudom, mert számtalanszor volt már szerencsém ilyen helyzetben látni. Talán egy ismeretlennek nem úgy tűnt, de én határozottan láttam, mennyire hiányzik a felcsillanó vágy a szemében, és mennyire esetlenül hagyta is meg a partnerének a vezetést. Látszik, hogy nem volt hozzászokva.
– Nem hiszem, hogy különösebben szükséged lenne bármire, hogy veszélyesnek tűnj. – És ezt vegye annyira bóknak vagy sértésnek, amennyire akarja. Én inkább előbbinek szánom, de biztos forrásból tudom, hogy szereti, ha tartanak tőle. Én ennek ellenére sem tettem soha úgy, mint akit különösebben megriasztana a határozott fellépése; de elismertem. – Az Orléans-i Szűz szerepéről azt hiszem, némileg lecsúsztál – jegyzem meg azért, igen bátran, somolyogva. – Természetesen csak azért, mert kislány volt, mikor meghalt. Biztos vagyok benne, hogy a máglyán való kínhalált is felettébb érdekfeszítően tudnád előadni. – Majdnem azt mondtam neki, hogy „jól állna”, de csak majdnem, és ez itt a kulcsszó. Meg az, hogy azt sem tettem hozzá: a szűz rész is igen bajos. Persze manapság egyébként is divat kiforgatni a múlt bizonyosságait.
Mindenesetre, tény, hogy ha nem Ophelia filmje lenne, nem néztem volna meg. Talán akkor sem, ha nem válik kötelezővé; így viszont legalább egy olyan oldalát pillanthatom meg, amit csak elég ritkán, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék. Egészen… lelkes. Eljátszani sokszor játssza az érdeklődést, de most valóban átélni látszik. Szinte már gyanúsan jókedvű, mintha az élet titkára jött volna rá, így már minden aggodalom felesleges lenne. Nem tudom, én mikor éreztem így, úgyhogy egy egészen kicsit talán irigylem is érte.
A piszkálódó kijelentésnek álcázott kérdése csak egy kicsit lep meg. Azt hiszem, túlléptünk már azon a ponton, ahol udvariaskodni próbálna talán, úgyhogy válaszolok neki. – Nyomorultnak tűnök? – emelkedik meg az egyik szemöldököm szórakozottan. – Már majdnem azt hinném, hogy feltételezed, bárki is lehet nyomorult a Te társaságodban. Szerencsére tudom, hogy csak az alkohol beszél belőled. – Ennek örömére én is beleiszom a sajátomba. Régen bizonyára értékeltem volna a whisky alhangjait, de azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érzem őket. Szeretném azt hinni, hogy csak megszoktam, a valóság szerint viszont az ember egyre többet és többet veszt az ízleléséből. Pedig az öregség egyetlen pozitívuma az, hogy annyit ihatsz, amennyit bírsz. Szomorú, hogy mellé már nem igen élvezheted. – Én is örülök neki. Azt hiszem, érte kell a legkevésbé aggódnom. Néha nem úgy tűnik, de okos lány, a… Maga módján. Talpraesett. Sokkal jobban illik ide, mint Washingtonba.
Nem mintha abból olyan sokra emlékezhetne, lévén a középiskolát már itt kezdte. Igazi nagyvárosi lány, és sokkal inkább az, mint a húga; Johanna határozottan Washingtonba illene, és úgy is viselkedik, mint aki tudja, és engem okol azért, hogy mégis itt van.
– Az attól függ, a helyzet melyik részére gondolsz – felelem óvatosan, a pohár alján lévő, keserűvel megcsepegtetett cukor-maradványokat figyelve. – Az elején nyilván meglepődtek. Olyan gyorsan reagáltunk a helyzetre, ahogy tudtunk, de így is túl sokan látták. – A cikkekre gondolok, arra a gyorsan felcsapó majd majdnem ugyanilyen gyorsan lelohadó botrányra, ami végett most is itt vagyunk. Azt hiszem, hogy a lányok ismerősei közül is jóval többen látták az ehhez kapcsolódó cikkeket, mint kellene. De erről nagyon nem beszéltünk. Nyilvánvalóan érdekesebb, bár egyszerre bizarrabb kérdés volt nekik Connor léte. – Amíg Connor nálam volt, mind találkoztak vele legalább egyszer, úgyhogy meg kellett birkózniuk a tudattal, hogy nem csak egy ismerősöm gyereke, ahogy azt korábban hitték. De azt hiszem, már túlléptek rajta. Nicole biztosan. Anja még kissé bizonytalan, Johanna pedig egyébként is kerül engem, szóval ott nem történt különösebb változás. De nem is vártam, hogy lesz.
Eszem ágában sincs hibáztatni őket, amiért nehezen birkóznak meg a helyzettel, ami felforgatta az egyébként sem feltétlenül nyugodt életüket. És azért sem, mert ha csak egy kicsit is, de haragszanak rám, amiért eltitkoltam előlük az igazságot; mert ez reálisabb megnevezés, a hazugság helyett. Nem kérdezték ugyan, hogy az én gyerekem-e, de jóhiszeműen senki sem feltételez ilyesmit.
Feltételezem, tisztában vagy vele… Nem tudom, a megszokás vagy rosszindulat hallatja velem a mondata mögé: „biztos vagyok benne, hogy elfelejtetted”. Szerencsémre téved. Arra viszont nem gondoltam, hogy ennek különösebben nagy feneket akarna keríteni. – Az apádat akkor sem kerülhetem el, ha különösebben akarom. De talán jobb akkor, ha nem áll mögötte díszegyenruhában az egész Dermot-klán. – Bár az igazság az, hogy már szívesen találkoznék a húgával; abból, amit mesélt, vagy inkább mérgelődött, vagy a világ leggonoszabb vagy legjobb embere, mindkettő egyenlő utálatot vált ki a legtöbbekből. De annyi bátorságot még az elfogyasztott néhány pohár sem ad, hogy ezt hangosan is kimondjam. Szégyen vagy sem, ennél jobban tetszik az, hogy szinte már-már kedved. Hozzászokni nem szeretnék, de élvezem.
Miután elmondja, amit szeretne, néhány pillanatig az arcát vizslatom gondolkodás közben. – Ugye tudod, hogy egy évesen semmire sem fog emlékezni ebből? Most pedig nem fogja fel – mondom végül, de inkább csak társalgási hangnemben, nem pedig elutasító válaszként. Ő is tudja. Úgyhogy a gesztus sokkal inkább… érzelmi lehet. – Persze nem zárnám ki, hogy Connor később esetleg ne nézné vissza szívesen. Nem fosztanám meg ettől az élménytől, és téged sem. Megkérdezem majd őket. Nicole biztosan szívesen benne lesz, és Anja is, de szerintem talán még Johanna sem mond nemet.
Egy egészen kicsit pedig talán én is várom. Azt mondanám, inkább kíváncsi lennék. A lányok és Ophelia egy légtérben, nem tűnik veszélytelen helyzetnek, és minden logikus realizmusom ellenére úgy tűnik, bizonyos körülmények között vonz a veszély. Amolyan… mérsékelt módon.
Hitetlenkedve felnevetek, aztán visszafordulok a bár felé. – Ne haragudj, csak… Azt hiszem, ebbe még nem gondoltak bele, és én sem. Hogy az elfogadáson túl ott vannak a… születésnapok. Szürreális, nem? – ingatom meg lassan a fejem, lehúzva az italom maradékát. – Elmondtad volna szerinted? Connornak. Most nem zsarolási alapanyagot gyűjtök, csak kíváncsi vagyok. Ha nem jön közbe Patrick, szerinted lett volna olyan pillanat, amikor megmondod neki az igazat?
Opheliának nem sok tapasztalata van még a kisgyerekekkel, nem olyan igazán testközelből, amennyire én tudom. Nagyon meglepőek és nagyon határozottak tudnak lenni, nem beszélve a kitartásukról. Ha valamit kitalálnak, akkor azt véghez viszik… már amíg meg nem unják. Rendszerint azt unják meg, amit nem kéne. Például a fogmosást félúton. Úgyhogy alighanem Connor is nehéz időket adott volna az anyjának, ha rájön, hogy másnak mellette van az apja.
– Nem azt mondom, hogy én vagyok az év apja, vagy hogy hirtelen rádöbbenten volna, hogy valahol mélyen mindig erre vágytam. De van egy helyzet, amit visszafelé már úgysem módosíthatunk. Úgyhogy akkor már szeretném jól csinálni. Hívhatod hobbinak. – Jenn például reflexből hazugságnak hívta volna, azt hiszem. – Én nem voltam különösebben jóban az apámmal. Így is fel lehet nőni. De nem akarom, hogy Connor úgy gondoljon rám, ahogy én rá. Már ha te is hagyod. – Kihalászom a pohárból a koktélcseresznyét és a szárát fogva harapom le, közben Opheliára pillantva. Nem feltételezem, hogy bármi úgy lesz, mint ahogy akarom, ha Ő nem gondolja úgy. Ezért inkább meggyőzöm. Vagy próbálom. Connor érdekében talán kevésbé harcias velem szemben. – Nem hiszem, hogy gondot okozna. Elvégre, annak ellenére, hogy ért véget, azért csak volt egy olyan időszak, amikor már majdnem tolerálhatónak találtál, nem?

champagne, cocaine, gasoline

and all things in-between

Úgy érzem, talán ez lenne a pillanat, amikor megemlíthetném Opheliának a válást; vagyis, a válást, amihez kezdek közel kerülni, legalábbis a legutóbbi beszélgetésem alapján Jenniferrel. Nem tudom, hogy örülne-e neki vagy sem (ha örülne, nyilván csak azért, mert az én bukásomként fogná fel, és hogy megérdemlem, hogy elhagyjanak), de valamiért mégis inkább visszatartom az információt, és nem is reagálok különösebben arra az okfejtésére, miért csak és kizárólag saját maga miatt nem akarja, hogy ott legyek az apja által tartott fogadáson. Pedig ha maga miatt akarna bármit, hagyná, hogy ott legyek; tagadhatja, amennyire akarja, de most is velem van, ahelyett, hogy tovább smúzolna a többiekkel. Amennyire szeret társaságban lenni, annyira gyűlöli a művieskedést hosszútávon. Mintha lemerülne az eleme.
– Ha ki akarnám húzni magam a dolog alól, megtenném, és nem arra próbálnálak rávenni, hogy magadtól elengedj – mormolom a poharammal szemezve. Nem sért különösebben a feltételezés, Ophelia mindent magára vesz. Bármit, csak harcolhasson valakivel. Szinte lenyűgöző, milyen gyorsan tud fenyegető fintorból elégedett grimaszra váltani az arca, mindezt olyan bólintással spékelve, mintha Ő érte volna el, hogy igaza legyen, nem pedig az elejétől sem cáfolta volna senki. – Ezt vegyem úgy, hogy vigyem vissza az üzletbe a tizenhat darabos íj-készletet?
Jennifer is mindig úgy emlékeztetett dolgokra, mintha idióta volnék, aki nem tudja, hogy a húgával való családi ebéden ne hozzam fel az alkoholista férje témáját. Mármint, egyáltalán mikor került volna ez szóba? Nem tudom eldönteni, melyik él bennük élesebben, az, hogy Ők értelmesebbek mindenki másnál, vagy hogy az összes többi ember dilettáns idióta.
– Amennyire tudtam, az anyja annyira nem akarta, hogy az apjának köze legyen hozzá, hogy el se mondta neki, hogy terhes – pillantok rá félig megemelkedő szemöldökkel. Egy kedd este megjelent a lakásomnál azzal, hogy tessék, ez itt Connor, a te gyereked, vigyázz rá öt hónapra, míg elmegyek a sivatagba. Már csak azért is szerződést irattam volna vele, hogy ha Connor egyszer felnőttként beperli a szüleit, amiért nem normálisak, legyen kézzel fogható bizonyítékom arról, hogy az anyja se. Nem azt mondom, hogy annyival másként alakultak volna a dolgok, ha még az elején elmondja; nem zárom ki, hogy javasoltam volna neki, vetesse el, amennyiben nem érzi magát késznek rá. Az lett volna a kézenfekvő megoldás, már ha idejében kiderül. ha viszont a másik mellett dönt is, több időm lett volna elrendezni a saját dolgaimat az életben, nem pedig egy nyáladzó-gügyögő csecsemőt kaptam volna a nyakamba, kész tényként. Előrelátni és szervezni mindig egyszerűbb, mint utólag. De egy olyan impulzív ember, mint Ophelia is volt, hiába nem látta ezt be szívesen, ezt úgysem értette volna meg.
A válasza többi részére inkább csak elfogadóan hümmögök, különösebb érzelmek nélkül. Jó tudni, mi lett volna a másik lehetőség. Ophelia alighanem ebben sem értene egyet velem, főleg azért, mert mániákusan ellentmond. – Ophelia, drága, nyugodj meg, jó? – mosolygok rá, megpaskolva a kezét, aminek mutatóujját még mindig a bordáim közé igyekszik fúrni, ha nem egyenesen a szegycsontomon át a szívembe. – Megint a semmin húzod fel magad. Csupán arra céloztam, amivel te is egyetértettél már, miszerint anyjaként tiéd minden döntésben az előjog. És ha sokat morcoskodsz, tényleg szükséged lesz a botoxra.
Rendben, meglehet, hogy ezt csak azért mertem kimondani, mert nyílt színen vagyunk, és így még ő sem mer annyira jelenetet rendezni, hogy mondjuk megpróbáljon helyből kasztrálni egy eltört sörösüveggel.
– Mellesleg nagyon bonyolult nő vagy, tudod? Egyszer azért panaszkodsz, mert szerinted lelketlen vagyok, a következőre meg az a baj, ha a logikán kívül mondok valamit. Döntsd el, melyiket szeretnéd, és nagyon szívesen szortírozom neked aszerint a gondolataim. – A valódi válasz persze alighanem az, hogy szeretné, ha lelketlen lennék, mert akkor büntetlenül utálhat. Nincs rosszabb, mintha az ellenséged bocsánatot kér tőled, mert papíron kiegyenlíti a számlát, és ha továbbra is mérgesen utálod, Te leszel a morálisan megkérdőjelezhető.
– Az enyémből? – nevetek fel, ezúttal őszintén. – Ha jól emlékszem, Te döntötted el, hogy nem akarsz látni többet, és válogatott szitkokkal hagytál ott. Ha ezek után azt hitted, kötelességem hívni, alábecsülöd az emberi büszkeséget. – Kedveltem Opheliát, és ha különösebben vágytam volna egy „valódi” kapcsolatra, és ő is, még el is tudtam volna képzelni. Legalábbis egy darabig. Amíg nem kezdett ugyanolyan hisztis paranoid lenni, mint a legtöbb nő. Nyilvánvalóan már azt halálos sértésnek venné, hogy bárki máshoz hasonlítom, de a tényeken ez nem változtat, túl sok ember létezik ahhoz a világon, hogy a nagy számok törvénye alapján ne legyen legalább néhány, aki pont ugyanolyan, mint te. Mint Ő. És majdnem biztos vagyok benne, hogy az egyiket feleségül is vettem. – Papíron? Persze. A gyakorlatban viszont nem fogod így húzni. Mint mondtam, komplikált nő vagy, és ezt mondom minden pozitív és negatív jelzőjével. Inkább pozitívval. Nem szépítem, ha csak ugyanannyi jót hozna ez a komplikáció mások életébe, mint rosszat, rég nem lenne egy ismerősöd sem. Szerepet játszani egy filmben kétségtelenül jól áll neked és ragyogsz benne. A magánéletedben? Aligha.
Ezek után nem lep meg különösebben a kijelentése, amire ismét csak vigyorogni tudok. – Lehet – bólintok. – De ez legalább annyit mond el rólad, mint rólam.
Az apakomplexuson kívül.
Nehezére esik belátni, hogy talán ő is véthet emberi hibákat, mint a vonzalom, és nem csak hozzá vonzódhatnak, de az igazságot elég könnyű belátni. Ha csak szexet akart volna, bárki másnál is megtalálhatja, és nem húzta volna addig, ameddig. Az egész modern társadalmunk a szexre van bejelentkezve, a Tinder trendjeit, meg a tényt elnézve, hogy többen néznek pornóoldalakat, mint hírportált, ebben nincs semmi meglepő. Lehet, hogy van benne egy adag mazochizmus, de kedvelt velem lenni, és ezt a tudatot nem fogja tudni elvenni tőlem.
– Érdekes pont erre rákérdezned, miután kijelentetted, hogy lényegében gyűlölsz, nem? Miért akarod tudni? Hogy még több dolog végett átkozhass el? Azt hittem, annak már elértük a maximumát. Mintha a háború és békét szeretnéd sorról sorra észben tartani. – Amikor a pultos felénk néz, intek neki, hogy újat szeretnék, ugyanilyet. Míg ő a kockacukorral szórakozik, visszafordulok Opheliához. – Ha azt mondom, igen, mérges leszel, ha azt, hogy nem, nem hiszed el, és azért leszel mérges, mert hazudok. Ez a 22-es csapdája. Bár egyébként sosem volt stílusom hazudni, se akkor, se most. Általában igazat mondok, az emberek mégis meglepődnek.
Ezt pedig Ophelia alighanem cseppet sem tartja meglepőnek.
– Elég sokat voltunk együtt. Még az irodámban is voltál, ha jól emlékszem. – És egészen biztos, hogy jól emlékszem, mert azóta is jó befektetésnek érzem a hangszigetelő ajtómat. – Szóval te mondd meg, hogy szerinted mégis mikor lett volna időm valaki másra is. És miért? Ha az emlékeim nem csalnak, bőségesen kielégítő időt töltöttünk egymással, ezen túl pedig nem igazán vágytam másra a munka mellett. Bármilyen sértést elfogadok, de ostoba nem vagyok, Ophelia. Ha arra vágytam volna, hogy okot adjak egy nőnek féltékenykedni és tányérokat vágni a fejemhez, házas maradok. Vagy neked más elméleted van?

champagne, cocaine, gasoline

and all things in-between

Államügyésszé válni nem annyira az ügyvédi siker mércéje, mintsem a politikai ambíciói, a befolyásé, és persze a zsebek mélységéé. Nem muszáj, hogy a te zsebed legyen, elég egy-néhány olyané, akiket nem zavar, ha benne turkálnak. Ez volt, azt hiszem, az egyik nagy különbség a gazdagok és a mocskosul gazdagok között: előbbi minden apró garashoz ragaszkodott, utóbbi pedig szívesen osztozott a jussaiban, ha cserébe személyes ambícióit, melyekhez nem tudott felérni, valaki más, akit támogat, megvalósítja.
Marshall Dermot is ilyen volt.
Gazdag, persze, és szép politikai karriert futott be, de jóval később került oda, mint szerette volna, jóval öregebben. És egy dolog egyébként sem elég soha; nem értett a joghoz, nem volt végzettsége, úgyhogy bár a politikai céljait elérte azzal, hogy a városi tanács elnöke lett, túl későn történt mindez. Úgyhogy a második legjobb megoldást próbálta választani: valaki mást próbál meg a helyes irányba mozdítani, hogy elégedetten dőlhessen hátra, mikor az illető ott díszeleg, ahol.
Alighanem ez a valaki a fia lett volna, ha valaha születik. Ahhoz képest, hogy Washington és New York városai jelentik számára az otthont, meglehetősen maradi déli gondolkodásmóddal rendelkezik, ami a lánygyerekeket illeti. Szereti őket, gondolom, mindenképp büszke rájuk, de nem hiszi el igazán, hogy felérhetnek ahhoz, amire egy férfi képes. Mindig az ilyen alakokkal a legjobb üzletelni: ha nem születik fiuk, keresnek egyet. Vagy többet. A megfelelő szavak meglepően könnyen nyitják meg a pénztárcákat.
Imponált neki a hírnevem a szakmában, a sorra megnyert ügyeim, az, hogy néha, nagy ügyeknél még jogi tanácsadást is kér tőlem az ügyészség, természetesen csak olyan személyekkel szemben, akiket soha nem képviseltem még és nem is akarok. Tetszett neki a „stílusom”, ahogy fogalmazott, ami a magánéletet jelentette. Alighanem nem volt hűséges Ophelia anyjához, de nem is áldották meg különösebben impozáns vonásokkal az égiek, ezeken pedig az egyébként apró, de nagy változást elérni célzó plasztikai beavatkozások sem segítettek. Határozott jelenség volt, de nem volt elég ösztönös karizmája ahhoz, hogy egy látszólag száraz politikai pozíción túlemelkedjen. Szeretne polgármester lenni, de alighanem nem lesz az; ez viszont nem fogja vissza a próbálkozástól, a szálak szövögetésétől, és attól, hogy adott esetben keresztbe tegyen a leendő ellenfeleinek.
Az efféle játszmákban nem csak az fontos, hogy Te magad megnyerd a pozíciót: az is, hogy a trónodat elfoglalva olyan terepre kerülj, amely elfogad, nem pedig megölni akar, már amennyire ez lehetséges. Szövetségesek kellenek, és ami mégfontosabb: jó emberek a jó pozíciókban, akik lekötelezve érzik magukat irányodban. Marshall Dermot, bár nagyravágyó és nem hívnám ostobának, nem annyira okos, mint hiszi. A bábjának tekintett volna, alighanem, de nem vette volna észre, hogy a száján kijövő parancsszavakat valójában én hintettem el neki. Nevezük manipulációnak, ha kell. Jó vagyok benne; Marshall Dermot, az egyik lépcsőfok az ügyészi pozíciómhoz, nem volt egyszerű eset, de értettem hozzá.
Aztán jött ez a szerencsétlen dolog Opheliával.
Nem maga a viszonyunk volt szerencsétlen. Finoman szólva is élveztem; nem csak a szex részét, ami nyilvánvalóan fantasztikus volt (és ami ugyanilyen nyilvánvalóan a leginkább dühítette Marshall Dermot, mint apát, és méginkább, mint elárult üzletfelet), de az általában nem komoly vitákat, az élcelődést, a társaságát. Mindennek ellenére kész voltam mindezt félretenni, legalább egy kicsit, mikor úgy éreztem, Marshall Dermot talán nem hisz már nekem olyan szívesen, mint korábban.
Elég egyszerűen kezdődött: volt valami esemény, egy gála, már nem emlékszem pontosan, ahol mind hivatalosak voltunk, így természetesen nem Opheliával jelentem meg, de összefutottunk. Már nem emlékszem Marshall pontos szavaira, de talán egy pillanattal tovább időzött a tekintetem Ophelia távozó alakján, amikor odahajolt, és megkérdezte, jól kijövünk-e. Aztán mesélt valamit arról, amikor még Ophelia kislány volt (majdnem belefulladtam a pezsgőmbe, mikor Ophikának hívta), az idő múlásáról, az apák változó szerepéről a lányaik életében, „amit gondolta én is megértek”, és arról, hogy bár felnőnek, sokszor nem tudják, mi a jó nekik.
Aztán néhány héttel később, mikor a városházán futottunk össze (én épp egy megbeszélésről siettem elfelé), néhány kedélyes szó után megjegyezte, hogy ismerős illatot érez rajtam. Nem nevesítette meg, de tudom, hogy érezte Ophelia parfümjét. Valami Chanel, talán. Nem ő volt az egyetlen, aki ezt használta, de volt valami sokat sejtető Marshall tekintetében, ahogy végül gratulált az épp akkor lezárt Greenfield ügyhöz.
Nem mondtam meg Opheliának, tekintve, hogy nem volt mit elmondanom. Nem volt bizonyítékom, csak egy sejtésem, mit tudna ezzel kezdeni? Úgyhogy megpróbáltam, legalább egy rövid időre, kevésbé feltűnően tölteni vele az időmet. Az, hogy ezt észrevette és felkapta a vizet, sejthető volt, arra viszont nem gondoltam, annyira megsértődik, hogy egyszerűen úgy dönt, ultimátumot ad, majd a nem tetsző válasz végett egyszerűen megszakítja a kapcsolatot.
Nem állítom azt, hogy tudok olvasni az emberekben, mert erre senki sem képes, de elég jól meg tudom tippelni, hogy mit miért tesznek, és mi lesz a következő. Az olyan lépéseket mondjuk, mint Ophelia hirtelen botlása, a cipője sarkának reccsenő leválásával, persze nem lehet belekalkulálni. Azt viszont elég nagy sansszal meg tudtam mondani, még ha nem is megfogalmazódó gondolatként, hogy annak se fog örülni, ha megtámasztom, és annak sem, ha nem. Mondhatjuk, hogy nem lehet nyerni.
Az ösztön mégis az volt, hogy utána nyúljak. Nem tudom, hogy ez döbbenti-e meg, vagy a kamera, de aztán újra kigyullad a dacos láng a szemében, ami megerősíti bennem, hogy igen, valóban utálja mindkét lehetőséget. És jobb szeretné, ha erről inkább nem vennék tudomást.
– Jól vagy? – teszem fel az ártatlan kérdést. Úgy tesz, mintha nem az történt volna, ami, és fogalmam sincs, miért. Szerencsére elég nagy a gyakorlatom abban, hogy elnyomjam az ingereket, amik kibillentenék az arcom mimikáját neutrális egyensúlyából. Szívesen elvigyorodnék, talán még fel is nevetnék Ophelia próbálkozásán, ahogy úgy akar tenni, mintha nem esne mindjárt ismét orra, de ennyire nincs halálvágyam.
– Nem hiszem, hogy túl sok tapasztalatod lenne abban, hogyan bánnak egy… „szajhával”, ha ez a szó tetszik. De biztosíthatlak, hogy sosem gondoltam rád sem aként, sem közönségesként. – Ez nem egy Julia Roberts-Richard Gere sztori volt; vagy ha mégis, legfeljebb Én lennék Julia. Ophelia nem a pénzemért volt velem, és nem is azért vettem neki néha drága ajándékokat, mert az értékükkel akartam magam mellett tartani. Tudtam viszont, hogy esetében tudni akarja, hogy számít. Nem az a típusú nő, még egy efféle, főleg szexről szóló kapcsolatban sem, aki hagyná, hogy megdugják egy olcsó motelben, vagy teszem azt egy drágában, aztán se szó, se beszéd, ott hagyják. Nála sok szól a figyelemről. Én pedig szimplán élveztem, hogy meg tudom adni neki.
Az, hogy őt ekkora sokként éri, miszerint nem csaltam meg mással, valahol meglep, valahol pedig sejtettem. Ophelia kirohanásának oka volt, még ha ezt annyira nem is részletezte akkor. Szimplán szembesített azzal, hogy neki ennél több kell, és vagy megbecsülöm, vagy ne is keressem többé. Kifogásnak gondolta volna, ha elmondom, amit gondolok, és egyébként is sértette az önérzetemet a követelőzése, úgyhogy közöltem vele, hogy tegyen, ahogy jónak lát. Mérges voltam, azt hiszem, bár nem annyira, mint Ő, úgy tűnik. Sose tudok olyan mérges lenni, mint Ő.
A kirohanása hangosabbnak bizonyul a kelleténél. Nem sokkal, csak kicsit; a mellettünk lévő asztalnál ülő pár, akik eddig boldogan sugdolóztak, felénk pillantanak. A zene hangos, és nincsenek sokan a közelben, mégse érzem úgy, hogy el kéne mondanom. – Soha nem is kérdezted – teszem hozzá halkan, hátha magától halkabb lesz. Természetesen ez gyerekes álomkép. – Csak eldöntötted, hogy megcsallak, és ultimátumot adtál. Nem szeretem az ultimátumokat.
És ezt tudhatná. Jennifer is azt próbált adni, mikor közöltem, hogy el akarom fogadni ezt a mostani, New York-i állást. A családod vagy a munka. A családom anélkül is a családom marad, hogy ott lennék; nincs sok választásuk, hangzzon ez bármilyen pszichopatikusan is. Egy nagy cég partnerévé válni viszont egyedi lehetőség, olyan, amit nem engedhetek el, különben minden, amit addig csináltam, a semmiért volt. Nem akartam középvezetői állásban toporogni, aztán lassan megkopaszodni egy biztos, de csekély fizetés mellett, hogy azon kapjam magam, egyik pillanatban még huszonéves egyetemista vagyok, akivel aztán a barátnője közli, hogy terhes, majd hirtelen már lógóhassal ülök a szerda esti bingón. Jennifer talán a szülőségben találta meg a hivatását, az élete célját, de én nem. Ezen pedig a követelőzés sem tudott változtatni.
Látom az arcán az érzelmei és gondolatai kétségbeesett tusáját. A színésznőség átka alighanem az, hogy könnyen tudsz álarcot húzni, ha kell, ugyanakkor az arcod néha kifejezőbb, mint bárkié. Szinte olvasni tudnák a szemeiben. Nem teszem, legalábbis hangosan. Tudom, mondanám, de nem teszem. Inkább csak kiegyenesedem és oldalra biccentem a fejem, jelezve, hogy folytassa.
– Szóval akkor most tartozom neked egy új pár cipővel? – emelkedik meg a szemöldököm. Nem lepne meg. De aztán végül ellököm magam a pulttól, és felajánlom neki a karomat, olyan feltűnésmentesen, ahogy lehet. Szerencsére tényleg nem sokan figyelnek ránk. – Természetesen. Van nálam rágó, ha gondolod. A tévében működik – vetem fel az ötletet, immár menet közben. – Ha gondolod, szólhatok az egyik jogi asszisztensnek, hogy hozzon egy új pár cipőt. Még csak hajnali három van, őt ismerve épp Star Treket néz. És így jut a legközelebb egy olyan nő testrészéhez, aki nem a rokona. Jó srác, csak nem túl magabiztos. Nem hiszem, hogy asszisztensnél többre viszi.
Ha él az ajánlatommal, ha nem, részemről lényegében teljesen mindegy. – Vagy haza is mehetnénk – jut eszembe a másik lehetőség, ahogy kiérünk a szűk térből a még szűkebb folyosóra, ami viszont, emberek hiányában, szinte felüdülésként hat. – Ha fél órán belül elindulunk, akkor… – itt kissé megrázom a karom, hogy felcsússzon az öltönyöm és az ingem ujja, hogy rápillantsak az órámra – Még hazaérsz Connor negyedik vagy ötödik alvási ciklusa végére. Utána már egészen jól szokott aludni, nem?
Nálam legalábbis jót aludt, de az is meglehet, hogy egyszerűen nem keltem fel rá, és én aludtam jól. Ha így is van, ezzel legfeljebb az önaltatásra kezdtem nevelni, úgyhogy hálás lehet érte. Az őskori emberektől eredő ösztön, hogy a babák felriadnak a ciklusok között, mint mindannyian, csakhogy ők nem felejtik el és alszanak tovább, hanem elkezdik keresni az anyjukat. Tekintve, hogy az őskorban ritkán indultak másnap dolgozni az anyák, ez nem volt olyan nagy gond. Gondolom.
A folyosón megcsap Ophelia parfümjének illata, megint. És ez a világítás, a márvánnyal borított padló, egészen hajaz a városházára, ahol Marshall Dermot ezt megemlítette. – Az apád miatt volt – mondom végül, feltehetőleg aközben, hogy Ophelia a cipőjével bíbelődik. Megvárom, hogy rám nézzem, azután folytatom. –Adott néhány… Jelet, hogy talán sejt valamit. Ezért… vettem vissza, hogy úgy mondjam. Azt reméltem, talán ha néhány hétig, hónapig nem tűnik fel neki, akkor ha sejt is valamit, elengedi a dolgot… És ez egyébként így is volt. Csak te előbb besokalltál, gondolom. – Rossz szóválasztás. Ez nem fog tetszeni neki. Sóhajtva próbálom megelőzni. – Sajnálom, hogy nem mondtam el. Retrospektív elismerem, hogy nem volt jó döntés, de utólag ezen nem tudok változtatni. A félreértés… Kellemetlen. Egyszerűbb lett volna nélküle. – Ez sem fog tetszeni neki. A falnak dőlök, hacsak nem kell a segítségem, és összefonom a karjaim a mellkasom előtt. – Jobb. Talán máshogy alakultak volna a dolgok.

champagne, cocaine, gasoline

and all things in-between

A bátyám felesége egy igazi hárpia. Mindig az van, amit ő akar, ő dönt nem csak a gyerekeik, a házuk, a közös tereik és programjaik részleteiről, de lényegében Peter ízléséről is. Teszi ezt mindezt úgy, hogy próbál kedvesnek és kifejezetten rugalmasnak tűnni; ha a nővérem nem mesélné néha, Peter miket panaszkodik neki, akkor még el is hinném. Azt hiszem, ha összehasonlítanak minket, nem annyira külsőre (abban eléggé hasonlítunk), mint inkább belsőre, kevesen gondolnák, hogy a végén van akárcsak a leghalványabb közös vonásunk is: mégpedig az ízlésünk a nőkben, alighanem.
Van valami izgalmas és vonzó a tüzes nőkben. A dramatikusságukban, a túlzott állhatatosságokban, a szenvedélyükben. Ez az a rész, aminél valahogy megmutatkozik, honnét eredhet az egész „az ellentétek vonzzák egymást” dolog;és amire a legtöbb cinikus nő, köztük a feleségem is, rávágná: csak a szexről szól. Részben igen. De nem szól majdnem minden legalább részben a szexről? Belém jóval kevesebb erős érzelem szorult, mint beléjük, akikben már túlcsordul és nincs helyük hová önteni. Ez a része mindig működött. A gond azzal van, hogy ugyanaz a szenvedély, ami olyan átkozottul vonzóvá teszi, annyira más gondolkodásmódot kölcsönöz, hogy az élet által előgörgetett akadályok armadája előbb-utóbb elhasaláshoz vezet.
Nem kéne meglepnie, hogy Ophelia nem méltóztat rendes válaszra, egyszerűen hozzám lép és felpofoz. Valamiért mégis későn reagálok, és annyira meglep a szemében villanó haraggal keveredő valami beazonosíthatatlansága, hogy annak ellenére jobban fáj a tenyere nyoma, hogy Jennifertől már nagyobbakat is kaptam.
A meglepettség helyét viszont elég gyorsan átveszi a harag. Ami nyilván negyedannyira sem erős, mint ahogy Ophelia érezheti, és közel sem kerül ahhoz, hogy dühöngjek. De ott van, még ha engem is váratlanul ér. Nem kevésbé az, hogy van mellette más is. Egy kicsit… Azt hittem, hogy megérti. Ha valaki megérti, hogy az embernek miket kell feláldoznia azért, hogy elérje az álmát, annak neki kéne lennie.
Akaratlanul feszül meg az állkapcsom, ahogy újra ránézek. Egyenesen a szemébe nézek, végig, ahogy jó szokásához híven elhord mindennek. Csak egy pillanatra rebben meg a szemem, egészen véletlenül annál a résznél, ahol az intelligenciámat kérdőjelezi meg. Ha szeretné is azt gondolni, nem a szavai miatt van; a szemem sarkából mintha mozgást láttam volna, de mire odapillantottam, nem volt ott senki.
Újra a fejemhez vágja Connor létét. Mintha tudnom kellett volna róla. Honnét tudtam volna? Nem mondta el. De ő is rájöhetett arra, hogy ezzel már párszor visszavágtam neki, jogosan, így a legegyszerűbb, ha ő mondja ki elsőre, mert akkor az én kontrázásom már csak negatív színben tűnhetne fel. És még azt hittem, nem tanult tőlem semmit.
Mély levegőt veszek, miután abbahagyja a kiabálást, amitől az egész folyosó zeng. Habár a zene valóban sokat elnyom, alighanem akadt néhány ember, ha mást nem, az ajtók közelében, akik tudták, hogy milyen családi vita folyik itt. Úgyhogy lényegében az egész estés tettetést arról, milyen jól kijövünk, a kukába dobhatjuk. Annál, ha ultimátumot adnak, csak egy dolgot utálok jobban: ha valaki más eltér a megbeszélt tervtől.
Máskor rá szoktam szólni, hogy vegyen vissza, vagy külön megpróbálom felbosszantani azzal, hogy teszek valami kommentet. Most viszont nincs különösebben nagy kedvem beszélni. – Nem lep meg – felelem szárazon. Ophelia Dermot még azt is előbb vállalná be, hogy levágják a kezeit, minthogy bocsánatot kérjen. És még ő ejti ki úgy a büszkeség szót, mintha feketemágia lenne. – A jelenetrendezés szenvedélyes hobbi.
Ellököm magam a faltól, és az sem különösebben számítana, ha megpróbálná utánam vágni a másik cipőjét. – Kint megvárlak.
Talán ha tíz-tizenöt évvel fiatalabb lennék, akkor megsértődnék, és egyszerűen faképnél hagynám. Az inger maga ott van, azt hiszem, ezt sehány év öregedés sem tudja elűzni, csak egyre tehetségesebben nyomod el. Most például nem sokkal az aranyozott ajtón túl állok meg. Ritkán jut eszembe, hogy elszívnék egy szál cigarettát, de most épp egy egészen kicsit bántam, amiért leszoktam pár éve.
Mire Ophelia kiér, tegye ezt akármilyen sértődött, orrfelhúzó módon, már elraktam a telefonomat, amin előtte beszéltem. Odaléptem hozzá, hogy a lépcső után lekísérjem az útig, de nem néztem rá. Az a fekete limuzin állt meg az étterem előtt, amivel ide jöttünk a premier után. Kinyitom az ajtót Opheliának, és az égre nézek. Nem lep meg, hogy az utcai lámpák fényszennyezése fölött kirajzolódik a lassan elboruló éjszakai ég. Reggelre megint minden elázik. Miután Ophelia méltóztatott beszállni, becsukom az ajtót, de nem mozdulok, hogy megkerüljem az autót.
– Én külön megyek – felelem a talán fel sem tett kérdésre; tudom, hogy hall, mert az ablak félig le van húzva. Így biztosan jobban csillan a szeme a vakuknak. Megütögetem az autó tetejét, és meg is pillantom a sarkon beforduló sárga taxit. – Csodás este volt.
Abból ítélve, ahogy rám néz, nem mostanában kell megismételnünk.

champagne, cocaine, gasoline

and all things in-between