Mi is a jellem? A személyiségünk úgynevezett magva. Az embernek - nevezzük egyénnek - azon állandósult tulajdonságai, amelyek nagyban befolyásolják minden megnyilvánulásokat, és amin keresztül kifejezi a világhoz és a többi emberhez való viszonyát. A jellem meghatározza a cselekvést, a magatartást. Tehát az egyén jelleme szoros kapcsolatban van a világnézetével, és a jellemet nem egyes tettek határozzák meg, hanem az egyén - az ember! - általános életvitele, az egész élete.

Pozitív tulajdonságok:

Intelligens
Megbízható
Ambiciózus
Empatikus
Segítőkész
Lojális
Negatív tulajdonságok:

Materialista
Makacs
Kritikus
Önfejű
Koffein függő
Akaratos




Avery egy határozott, magabiztos nő, aki ha belép egy szobába, nem marad sokáig észrevétlen. Van egyfajta sajátos kisugárzása, ami szinte az első pillanatól kezdve érzel. Testtartása egyenes, járása könnyed, hangszíne karakteres, s egyben erőteljes, és biztos lehetsz benne, hogy ha beszél hozzád, egyenesen a szemedbe néz.
Munkáját tekintve kifejezetten szabálykövető, és erőteljes ellenszenvet vált ki belőle az, ha valaki visszaél a jelvényük adta hatalmával. Remekül helytáll önállóan, de a csapatban való együttműködés sem idegen a számára. Hangot ad a véleményének, bátran vázolja az ötleteit, meglátásait, kifejezetten kezdeményező típus. Hajlamos belelovallnia magát az adott helyzetbe, de észérvekkel mindig meggyőzhető. Kommunikatív, de nem fecseg feleslegesen. Sőt, vannak olyan alkalmak, amikor kifejezetten szereti magára ölteni a csendes megfigyelő szerepét.
Az élet bizonyos területén hajthatatlan, talán ilyen az a döntése is, hogy egyedülállóként szeretne örökbe fogadni egy gyermeket.
Rengeteget változott az elmúlt években, a tönkre ment házasság, apja elvesztése és a költözés mind tovább formálták a jellemét, s ez még korántsem a formálás útjának végét jelenti, ezzel tisztában van, s igyekszik tudatosan dolgozni önmagán. Nehezen nyit mások felé, érzelmi szinten legalábbis. Pedig nem vallja magáról azt, hogy szeretné az egyedüllétet, hiszen más embertársaihoz hasonlóan Ő is vágyik egy társra. Azonban nem mindenáron. Nem egy lehetséges partnertől várja el, hogy boldoggá tegye, hogy kiegészítse, mert Ő maga egy teljes egész. Nyitott az ismerkedésre, de jelenleg jobban dominálnak nála a felületes, érdekkapcsolatok.




Apja lánya! szokták volt mondani, s rám ez hatványozottan igaz. Nem csak külsőjegyeket örököltem, mint a szélesebb állkapcsot, a sötétbarna hajat és szemeket, hanem jellemvonásokból is akad bőven, amin osztozunk, mint holmi Harlow családi örökségen. Nem véletlen, hogy rengeteg összetűzésünk volt a hosszúévek alatt, míg egyfedél alatt éltünk. Önfejűségünk minduntalan belehajszolt az értelmetlen vitákba, és önérzetünkből nehezen engedett a másik, ha bocsánatkérésről volt szó. Végül mindig megbékültünk, s kilencvenszázalékban én voltam az, aki engedett, és nyitott a másik felé. Valahol érthető, hisz ez az úgynevezett makacsság olyan, akár kezeletlen bőrkeményedés az ember sarkán; az évek alatt egyre csak nő, nő és keményedik, míg végül már azért nem akar tőle megválni a tulajdonosa, mert saját testrészének érzékeli. Legalábbis az apám ezzel indokolta, miért nem megy el pedikűröshöz. Mindazonáltal megtanította nekem, mi az a hűség és a becsület. Hogy mindig ügyeljek arra, hogy csak olyat ígérjek meg, amit be is tudok tartani. Hogy legyek határozott és céltudatos, s ha elakarok érni valamit, akkor azért tennem kell, de nem más kárára. Ne várjak megbecsülést a semmiért cserébe, és a tiszteletet és az elismerést ki kell vívni, nem pedig alanyijogon jár. Ahhoz pedig, hogy kiismerj valakit, néha elég csak, ha jó hallgatóságnak bizonyulsz.
Apa sajnos négyévvel ezelőtt meghalt, és míg élt, tudom, hogy roppantmód büszke volt rám. S bár sosem mondta ki, de tudom, hogy ennek legfőbb oka az volt, hogy a nyomdokaiba léptem. Az egész életét a rendfenntartásnak szentelte, és szinte mindvégig járőrként dolgozott. Egyszerűen imádta, és sosem kért az előléptetésből. Gyűlölte, amikor a nyugdíjazása előtti utolsó években az irodába került. Fizikailag már nem volt képes hozni az elvárt szintet. Mindig is azt hangoztatta, hogy készen áll golyó által meghalni, ha ezzel az országát szolgálhatja. Végül - szerencsétlenségére vagy éppen szerencséjére, ezt mindenki döntse el maga - a másik szenvedélye végzett vele, a dohányzás okozta tüdőrák. Az Ő halála volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, amikor is borult minden, én pedig úgy döntöttem, szakítok az előző életemmel, és egy teljesen újnak nekivágok New Yorkban.
Családközpontúnak vallottam magam egészen addig a pontig, amíg a nőgyógyászom többévnyi próbálkozás, és három sikertelen lombikbébi program után közölte, hogy a jobb petefészkem öt a bal pedig húszszázalékon működik, tehát a teherbeesésem esélye csak egy hajszálnyira van a lehetetlentől. Pedig minden adott lett volna egy idilli élethez, hisz volt egy csodás férjem, és egy tágas, négyszobás, két fürdőszobás, beépített szekrényes házunk. Természetesen az elmaradhatatlan fehér kerítéssel, és a tökéletes, egységesre nyírt zöld gyeppel. Sajnos a szobák üresek maradtak, én a munkámba menekültem, a férjem pedig más nő karjaiban keresett vígaszt. Jártunk párterápiára, de nem sokat ért, apa halála után pedig nem is érdekelt már. Így váltam családcentrikusból elvált, kutyás nővé, aki a karrierjének élt. A külső szemlélők számára legalábbis ezt a benyomást keltettem, és abban nem is tévedtek sokat, hogy szerettem a munkám, s az azzal járó kihívásokat. Mindezek mellett továbbra nem tettem le arról, hogy szülővé váljak. Szó sincs itt társadalmi nyomásról, vagy a női princípiumom beteljesítéséről. Szívből vágytam egy gyermekre, akit szerethetek, és nevelhetek, s átadhatom mindazt, amit én is megtanultam. S mint utóbb kiderült, az anyaságról alkotott képünk sem egyezett a volt férjemmel, Thomassal. Az Ő elképzelései szerint nekem azon klasszikus anya szerepet kellett volna felvennem, aki amint állapotos lesz, otthagyja a munkáját, és felad mindent, amiért addig dolgozott, és háztartásbeliként éli mindennapjait, életét a gyermekeinek szentelve. Én nem erre vágytam, sokkal inkább egy köztes útra, ahol nem csak anyaként állok helyt, hanem járom tovább a saját utamat, és megmutatom, hogy a gyermekvállalás nem állja útját az önmegvalósításnak, vagy a karriernek. Nem teszi könnyebbé, ez tény, de nem is lehetetleníti el. Mindez pedig egy újabb éket vert közénk, és talán ez is egy ok volt a sok közül, amiért elváltak útjaink, de még mindig hiszek ebben. Pontosan ezért szeretnék egyedülállóként örökbe fogadni egy gyermeket, amiről tudtam előre, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. A folyamatot már elindítottam, s sajnos egyelőre nem látom a végét, de bizakodó vagyok. Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy miért egyedül vágok bele, a válasz pedig nagyon egyszerű; már nem hiszek abban, hogy a boldogságom kulcsa egy férfiben rejlik, ahogyan a családalapítás sem. Thomas teljesen elzárkózott ettől a lehetőségtől, és talán jobb is, hogy így történt. A házasságunk utolsó időszakában már nem segített volna egy gyermek örökbefogadása sem, hiszen teljességgel elhidegültünk egymástól.
A válás nem csak lelkileg, de anyagilag is kellően megviselt, így nem sokat gondolkoztam azon, hogy elfogadjam az állást, amit a Belső Ügyosztály kínált nekem. A válási procedúra alatt sem jutott eszembe, hogy elhagyjam a szülővárosom, s lehet, ha nem kapok egy ilyen ígéretes ajánlatot, még mindig ott élnék, s dolgoznék. Viszont akkor és ott úgy éreztem, hogy egy ilyen lehetőséget nem fognak még egyszer felajánlani nekem, élnem kell vele. Először a 66-os kapitányságra kerültem, ahol sikerült olyan eredményeket elérnem, hogy érdemesnek tartsanak az előléptetésre. Jelenleg az IU csapatában dolgozom nyomozóként. Én vagyok az „új lány”, akinek bizonyítania kell, és megmutatnia, hogy nem hiába került a csapatba. Amit azonban nem tudnak, hogy nem csak azzal a céllal kerültem a különleges ügyosztályra, hogy tudásommal és tapasztalatommal segítsek megoldani az ügyeket, hanem jelentenem kell róluk, a csapat tevékenységéről, és annak tagjairól. Amolyan másodlagos szálként, mert nem ez a főcsapás a karrierem és a munkám során. Bizonyíték nélkül nem ítélkezem, és nem adok ki olyan információt a társaimról, amit fordított esetben én sem szeretnék, hogy tudjanak rólam. Vagy éppen nem releváns a munkavégzésemet illetően. Van egy határ - nevezhetjük erkölcsi értékrendnek is - amit én sem lépek át, ez pedig legfőképpen azt foglalja magában, hogy mások magánéleti nehézségeit nem adom tovább, mert ismerve a Belső Ügyosztályt, az illető ellen fordítanák, nem éppen fair módon. A korrupciót, és a visszaéléseket szeretném felszámolni, nem a fontoskodó spicli szerepét játszani. Nem nevezhető a leghálásabb feladatnak, azonban hiszek abban, hogy akinek nincs takargatnivalója, annak nincs félnivalója sem.
Még ha furcsán hangzik ez a kijelentés egy olyan nő szájából, mint én, aki titokban, hivatalból információkat szolgáltat a társairól.