Barna haj. Barna szem. 158 centiméter. Ikrek. ENFJ. Teszttől függ, vajon Kettes vagy Hármas típusú személyiség-e. Szangvinikus.
Ezek csak töredékinformációk, amik nem igazán fejezik ki, valójában milyen ember is, mégis minden adatlapon ott szerepelnek. Jó, talán nem mindegyik, a személyiségtípusokat ritkán kérdezik, pedig Nana véleménye szerint már abból is sokat meg lehet tudni, az ember mit hazudna be egy állásinterjún.

Ami elsőre is egyértelmű vele kapcsolatban, találkozzunk vele professzionális, szabadidős vagy családi körben, hogy felettébb cserfes, mosolygós, mint valami járkáló napsugár. Barátságos, extrovertált típus, akinek a munkája a hivatása és hitvallása is; élete egyik fő céljának azt tekinti, hogy másokon segíthessen. A másiknak pedig azt, hogy ezt mások észre is vegyék. Bár nyíltan ritkán mondja ki, lételeme az elismerés, szüksége van arra, hogy szükség legyen rá, és van egy adott mennyiségű rivaldafény és dicséret, amelyet elvár, különben úgy érzi, valamit rosszul csinált.
Nehéz nem kedvelni alapvető optimizmusa és emberekhez való ösztönös kötődése végett, valahogy egészen természetesen oldja meg, hogy már néhány perc után úgy érezd, mintha mindig is barátok lettetek volna. Nehéz; de lehet. Például azért, mert bár a munkahelyi stresszt könnyedén elnyeli, ha személyes problémája akad, az előbb-utóbb kibukik belőle, olyankor pedig ugyanazon napsugarak, amik általában az ember lelkét melengetik, jégcsapként szúrnak-böknek-csípnek mindenkit, aki rosszul szól hozzá. Utólag persze mindig bocsánatot kér, talán nem is kell hozzá sok idő, általában rögtön észreveszi magát, de attól még vannak napok, még ha ritkán is, amikor az ember inkább tesz két lépést hátra. Sokan nem nézik ki belőle, de bosszúálló típus, idegenekkel, piti dolgok miatt nem annyira, de ha valaki hozzá közelálló komolyan megsérti, azt képes évekig emlegetni, és dacosan haragvó maradni.
Nagyon család-orientált, legyen az amelyikbe beleszületett, vagy amelyiket maga választotta. A barátai is családtagnak számítanak, és jó kliséhez méltóan mindent megtesz értük; már amíg ez saját értékrendjébe nem ütközik. Szeret, sőt, imád gondoskodni másokról, nem csak egyértelmű módon, de akár úgy is, hogy kedves üzeneteket hagy, vagy áthoz egy tányér levest, ha megemlítetted, hogy kicsit náthás vagy. Egyébként szeret főzni, csak nem tud, néhány jól kigyakorolt fogást leszámítva, de ez sosem rettentette el attól, hogy próbálkozzon.
Közvetlen, ölelkezős típus, aki kifejezetten igényli a fizikai kontaktust; babráljanak a hajával, tapadjanak rá otthoni mozizás közben, igazán nem zavarja, bár próbálja tiszteletben tartani, ha mást igen. Fontos kiemelni, hogy minden bája és tündérmókussága ellenére nagyon is határozott típus, aki szentül hiszi, hogy rengeteg dologban mindent is jobban tud másoknál; nem annyira lexikális tudásban, bár ő maga is jóval intelligensebb és szemfülesebb, mint azt sokan gondolják róla, inkább azt illetően, milyen a világ, és mit kell tenni, hogy ne csak túléljük, de élvezzük is.
Hajlamos rizikókat vállalni, olyanokkal ismerkedni, olyan helyekre menni, amitől mások esetleg ódzkodnának. Hamis vád lenne naivsággal vádolni; mindig figyel, és életveszélyes helyzetbe azért nem kerülne, de a kényelmes otthoni burkában sem feltétlenül maradna meg örökre.  


– Anyaaaa! Nemo nem akar játszani velem!
– Nem így hívnak!
– Gyerekek, egy kicsit csendesebben! Felébresztitek apátokat.
– De anyaaaa! Mondd meg neki!
– Én játszok veled.
– Veled nem akarok!
– Nana, nem mindegy, melyik bátyád játszik veled?
– Ezt válaszra sem méltatom!

* * *
– Itt van az unokanővéretek.
– Ez nem hír. Mindig itt van.
– Clyde, mit mondtam? Nem beszélünk így a vendégekkel.
– De ő nem vendég! Inkább bútor.
– Ne aggódjon Kate néni, majd megnevelem. Jó, elment.
– Mit játszunk?
– Én leszek az anyuka. Ez lesz a konyha...
– Jajj, ne már! Megint?
– Csönd, Connie! Én vagyok az anyukád. Fogadd el. Írj házit!
– Nyár van...!
– Ne feleselj, vagy szólok apádnak!
– Az ki?
– Te.
– Én nem is játszok!
– Ez nem demokrácia, Clyde!

* * *
– Edd meg a kelbimbót.
– De nem szeretem.
– Nem kérdeztem. Edd meg. Tele van karotinnal, C-vitaminnal és fehérjével.
– Anya szokott adni C-vitamint.
– Jó. Én meg kelbimbót.
– Tudod, ez nem hangzik olyan jól, mint gondolod, hogy hangzik...
– Ne szólj már bele a nevelési módszerembe!
– Nem is vagyok a gyereked! Fújj, hagyj már...! Anyaaa!
– Hiába futsz, elkaplak, te kis szaros! És kelbimbót fogsz enni!

* * *

Vannak olyan napok az ember életében, amikor minden összejönni látszik, amikor egyszerűen szerencsés; energikusan kel fel, pont kellemesre sikerül a kávé-tej-cukor arány az ébresztőjében, elsőre jól belövi a melegvizes csapot, talál egy bankjegyet az utcán, csodák csodájára a metrón is talál helyet... És akkor valahogy úgy érzi, az univerzum az ő pártján áll, és nagy dolgokra hívatott.
Az esküvőnket megelőző napok, órák, de még percek sem ilyenek voltak, én pedig lassacskán az összeomlás szélére kerültem.
Gyerekkorom óta álmodoztam a tökéletes esküvőről. Tudom, minden kislány gondolkodik ilyesmin, de egyiküknek sincs már hatszáz oldalas lefűzős mappája tizenkét évese, én mondom! De fél szívvel semmit sem éri meg csinálni, mindent bele kell adni, és ez olyan pillanat, ami egyetlen egyszer jön el az ember életében – úgyhogy tökéletesnek kell lennie.
Ezen a napon viszont mintha minden összeesküdött volna ellenem. Mármint, ellenünk. Donny bácsi viccelődött is azzal, hogy talán Neal imái hallgattattak meg, de még azelőtt odébb vonta valamelyik C-szekciós, hogy a torkának tudtam volna ugrani. Hé, nyugodj meg. Ez a legrosszabb dolog, amit ilyenkor bárki mondhat. Hogy nyugodhatnék meg, ha az évek óta dédelgetett álmom, a gondosan, utolsó másodpercig A, B, C és még D menekülési útvonalakkal is feltérképezett, kigondolt, mindenkivel tízszer átnyálaztatott forgatókönyvem egyszerűen a szemeim előtt hullik darabjaira.
Ami tönkremehetett, az tönkre is ment, mintha egy láthatatlan dominó-áradat indult volna meg és mindent letarolt volna. Először a templom, az a csodaszép templom, ahol anyáék is esküdtek, a felújítási munkálatokkal kezdtek csúszni, majd az éttermünkről derült ki, hogy valamiféle fertőzést találtak náluk, és bizonytalan időre meg kell szüntetniük a szolgáltatást. Aztán a fogadásra kibérelt teremben ütött ki tűz, az esküvő előtt két nappal, ráadásul valahogy a darazsak is elszaporodtak a kertben, ahová áthelyeztettük az egészet, ráadásul kevesebb széket hoztak ki, a székhuzatok pedig nem ekrü színűek lettek, hanem tojáshéj. Tojáshéj! Ezek után már meg sem lepett, hogy a hajam sem akart megmaradni a kontyban, a stressz miatt pedig annyit fogytam, hogy a ruha folyamatosan le akart csúszni rólam.
Amikor viszont beléptem a széksorok közti, virágszirmokkal felszórt sávra – mert hogy szőnyegből is tojáshéj színűt hoztak ki, és valaki, gondolom a fiúk, nagyon komolyan vették a fenyegetésem, hogy ha meglátom, megölök valakit –, és megláttam Nealt a szmokingjában, ő pedig rám nézett, valahogy... Minden a helyére került. Pontosabban, inkább semmi sem számított.
– Na, ennyire azért nem kell sietni –  mondja mellettem halkan apa, a hangjában viszont nyoma sincs rosszallásnak; mosolyog. Sőt, ha kicsit jobban megnézném, talán még vöröslik is egy kicsit a szeme a könnyektől. Szigorúan csak akkor, ha nem látjuk, sem mi, sem a kamerák. Easton államügyész egyik kezével a bűnözési rátát csökkenti, a másikkal pedig zsebkendő után nyúl.
Vissza kell fognia, olyan hévvel indultam meg előre. Még nem áll készen hagyni, hogy elszaladjak előle. Elvégre, én vagyok az egyetlen lánya. Azért néhány dolog mégis úgy van, ahogy annak lennie kell.
A másodpercek lassan vánszorognak, ahogy szinte fájdalmasan széles mosollyal, kényelmetlen, de gyönyörű cipőben suhanok apa karján. Mint egy felhő. Vagy habcsók. Nem tudom, ezek bókok voltak-e, de korában megkaptam már őket, és amúgy sem érdekelt. Magamon érzem mindenki tekintetét, és remélem, sőt, biztos vagyok benne, hogy nekik is annyit jelent ez a pillanat, mint nekem, legalábbis majdnem; aki itt van, és értem van itt, az tudja, milyen régóta várok erre. És hogy megérdemlem.
Szinte mintha a lábam sem érné a földet, megbabonázva lépkedek, a tekintetem összefonódik Nealével. A tanúja mond neki valamit, ő pedig válaszol, de nem hallom, mit. Apa megáll a Boldogságkapu alatt felállított kis oltárhoz vezető két lépcsőfok előtt.
– És tudod, ha bármikor el kéne látni valaki baját...! – Félreérthetetlen jelzést tesz Neal felé, félreérthetetlenül viccből. Csak kuncogok, aztán felpipiskedem, hogy csókot nyomjak az arcára. Azt hiszem, szipog egyet, de megpróbálja köhintésnek álcázni.
Amint felsétálok a lépcsőfokokon, Neal pedig a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen rajtuk, és aztán ne is engedjen el, a korábban kínzó lassúságúnak tűnő idő felgyorsul. Egy pislogás, és már a fogadáson ülök, ismerősök, családtagok gyűrűjében. A hófehér esküvői ruhámat egy nyáriasabb, táncolásra alkalmasabb darabra cseréltem, a súly hiánya végett pedig egészen olyan érzésem van, mintha szárnyalnék. Olyan eufórikus boldogság önt el (nos, meglehet, hogy néhány pohár borocska is hozzájárult), hogy először fel sem tűnik, egyedül vagyok. Mármint, Neal nem ül mellettem, és ahogy körbenézek, nem ismerem fel az arcok között.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezi tőlem egy félig ismeretlen női hang. Az irányába nézek, halványan ismerős, azt hiszem, Neal nagynénje. Vagy kuzinja. Igazából fogalmam sincs, de van képe nem rólam beszélni, hanem a kezemben lévő... babáról.
Valahogy észre sem vettem, talán azért, mert alig mozog. Alszik, de halkabban és mozdulatlanabbul, mint akármelyik baba, akit valaha láttam.
Szeretnék mondani valami okosat és szépet, de... Nos, a baba szemei túl közel ülnek, a haja pedig olyan csúnyán loboncos, ráadásul egészen buta feje van még így alvás közben is.
Azt hiszem, a fintor és a tanakodás valahogy kiült az arcomra, mert arra eszmélek, hogy a nő haragvóan rántja ki a kezeim közül, én pedig bár utána nyúlnék, nem érem el. Nem tudom mire vélni a helyzetet. Nem én tehetek róla, hogy csúnya a gyereke!
Kiiszom a borom maradékát, aztán felállok, és besétálok az udvarházba, Nealt keresve. Ha kint nincs, bent kell lennie. Talán hívták a munkahelyéről. Ami igazán nem jó kifogás, hiszen megmondtam és ő is megmondta, hogy ezen az egy napon hagyják békén! De főleg én mondtam!
Magamban már tudom is, mit fogok mondani neki, erről az undok nagynénjéről, akit mostantól direkt a konyhaajtó melletti asztalhoz kell majd ültetnünk a ronda gyerekével együtt, mert van képe az esküvőmön megsértődni rám...!
Aztán benyitok az egyik szobába, abba, ahol öltöztem, az esküvői ruhámat rejtő zsák még mindig ott lóg a szekrény nyílt ajtajára akasztva, Neal pedig olyan hévvel csókolózik egy nővel az ágyon, mintha az életet akarná kiszívni belőle.
A nyíló hangra felnéznek, a nőről igazából fogalmam sincs, kicsoda, de nem is érdekel, a tekintetem Neal arcára tapad, és teljes döbbenettel figyelem, ahogy rezzenéstelen arccal közli:
– Erre igazából számíthattál volna.
Valahol leejtenek egy poharat, de úgy hangzik, mintha egyenest a fülem mellett törne szét a falon, az éles hang pedig visszaránt a valóságba.

Zihálva ülök fel az ágyban, mintha maratont futottam volna. Éjjeli sötétség uralkodik a hálóban, a sötétítő viszont nincs teljesen elhúzva, így New York utcai fényei sávosan ragyogják be a szobát. Az utcai forgalmat is hallom, és az egyik szomszéd tévéjét; nyitva az ablak, annak ellenére, hogy még mindig majd' megfagyok. Ebben a városban sosem enyhe a kora tavasz.
Nagyon sokáig nem mertem kitakarózni. Gyerekkori rossz tulajdonság volt, logikusan tudtam, hogy nem fér be egy szörny az ágyam alá, mindegy, Nemo mit hazudott nekem négy évesen (tudom, hogy nem fér, mert ellenőríztem!), ha pedig egy késes gyilkos kívánna kirabolni éjjel, aligha a paplanom mentene meg, mégis... Egyszerűen nem éreztem úgy magam biztonságban. Mióta Neallel aludtam, lassanként megbékéltem azzal, hogy ha a takaró nem is véd meg, Ő majd igen.
Most viszont egyedül voltam, és az üres lakás kongó némasága az őrületbe kergetett. Úgyhogy inkább ablakot nyitottam a világ zajaira, hogy elkergesse a sarokban nevető szellemet.
Egyedül voltam, mert Neal egy hotelbe költözött. Innen nem láttam a nyitott ajtón keresztül se, de tudtam, hogy a válási papírokat tartalmazó sárga boríték még mindig ott van az asztalon, ahol hagytam. Aláíratlanul, vöröslő bor- és elmosódott könnycseppekkel.
Elemi erővel tör rám a sírás, jószerivel bömbölés, mint egy kisgyerek, épp csak olyan hevesen, hogy hang se jön ki a torkomon. Felülök, az ágytámlának vetem a hátam, a mellkasomhoz ölelem a lábaim, és addig sírok, amíg már fáj. Aztán megtörlöm az arcomat, azt hiszem, taknyos lesz a hálóingem ujja, és kibújok a takaró alól. A kutya csúnyán néz rám a tetejéről, mert véletlenül megrúgom, de aztán tovább alszik, mikor meglátja, hogy csak a fürdőbe megyek, hogy igyak egy pohár vizet.
Nincs szükségem tükörbe nézni ahhoz, hogy tudjam, iszonyatosan pocsékul festek. Nem aludtam többet két-három óránál, mióta Neal bevallotta a dolgot, és széthullott minden. Három napja nem is fésülködtem, a munkahelyemen pedig beteget jelentettem. Szerintem tudták, de nem érdekelt.
Visszasétálok az ágyhoz, de nem fekszem le, csak leülök; egészen olyan, mintha minden érzelmet kisírtam volna magamból, és csak az üres váz maradt volna. Szinte érdektelenül, flegmán könyöklök a combomra és bámulom a mozgó világos sávokat, amiket az elhaladó autók fénye vet a padlóra.
Pillantásom aztán az éjjeliszekrényre vetül, és hirtelen döntéstől vezérelve kihúzom a felső fiókot, elővéve egy pakk cigarettát és egy üveg hamutartót, amit évezredek óta nem használhattak. A doboz már bontott, benne van egy NYPD-logóval ellátott öngyújtó is. A számba illesztek egy szálat, mintha természetes volna, és megpróbálom meggyújtani; sikertelenül. Kifogyott.
Akkor baszd meg.
A félig teli doboz cigaretta jóval lassabban ér földet valahol két emelettel lejjebb, mint a hamutartó.
Úgy takarózom vissza, összefonva a karjaim, mintha duzzognék. Pedig én nem duzzogok. Még csak nem is haragszom, dehogy. Bosszús vagyok.
Négy csörgés után veszi fel. Az ágy mellett lehetett a telefon, csak nem számított hívásra.
– Igen?
– Én vagyok, apa.
– Nancy? Hány ó- Nancy, hajnali négy van, mégis miért...? Történt valami? Jól vagy?
– Jól vagyok – bólintok határozottan, a gardróbszekrény azon felét vizslatva, amelyből a legtöbb ruhadarabot kapkodva, valószínűleg gyűrötten dugtak egy sporttáskába. – De kérnem kell tőled egy szívességet.

Akkor baszd meg, Neal Hammond.