Nagy, szerető családban felnőni káprázatos érzés, legalábbis a közhiedelem így szól. Oliver se tudná elképzelni az életét népes családja nélkül, de mégis sok fejfájással járt neki az évek során három testvérrel osztozni a szüleik szeretetén. Sose volt ő a kedvenc a szülei szemében, mert valakinek mindig sikerült túlragyognia, bármilyen dicséretes dolgot csinált. Ha megnyert egy rajzversenyt, valamelyik testvére hirtelen, még az Olivernek kijáró elismerés előtt eltörte a kezét, bárányhimlős lett, vagy egyszerűen valami szóra érdemesebb tettet hajtott végre. Egész életében küzdött a neki kijáró rivaldafényért, egyszerűen ez okozza azt, hogy kóros feltűnési viszketegsége van. Képes minden témába indokolatlanul bekapcsolódni, még akkor is ha mit se tud a beszélgetés tárgyáról. Ha fizikáról beszélget valaki, ő hirtelen atomfizikussá válik, ha pedig a konyhatudomány a téma, akkor mesterszakáccsá avanzsál. Bármenyire is analfabéta az adott témában, egy laikus számára akár hitelesnek is tűnhetnek szavai, olyan szenvedéllyel tud beszélni, ha egyszer belelendül. Nagy gesztikuláló mozdulatokkal illusztrálja szavait, amik hevesen hagyják el ajkait. Az emberek ezt a tulajdonságát irritálónak vagy káprázatosnak tartják, de átmenet nem nagyon van a két kategória között.
Tásasági ember. Az ideje nagyrészét a barátaival tölti ahelyett, hogy némi segítséget nyújtana az otthoni tevékenységben. Ha teheti New York utcáit rója, vagy valamelyik parkban henyél. Az éjszakai élet a szívéhez van nőve, rajong a hangos zenékért, mikor önfeledten üvöltözhet a pogózó tömegben. Az alkoholt se tagadja meg magától, és olykor egy-két szál füves cigit is elfogyaszt, csak a hangulat kedvéért. Ezeken a bulikon megesik, hogy összekeveredik néhány szemet gyönyörködtető lánnyal, akiknek aztán az ajkán lógva fejezi be az estét. Nem az egy éjszakás kalandokra utazik -, habár abból is akad egy-kettő -, általában párkapcsolatot keres magának. Nagyon könnyen esik szerelemben, és minden második lánnyal kapcsolatban úgy érzi, hogy megtalálta az igazit. Nagyon intenzíven éli meg azt a maximum pár hetet, amit együtt tölt a barátnőivel, aztán valahogy mindig elveszik a varázs, és valami mondvacsinált indokkal szakít.
Mindenben önigazolást keres, mégis van olyan makacs, hogy csak a saját feje után megy, bárki mondjon bármit. Ezért döntött úgy, hogy az egyetemet, ahova vért izzadva jutott be, otthagyja, mert ezt látta a megfelelőnek. Nem túl kitartó, sokszor megesik, hogy inkább félbe hagyja a dolgokat, ritkaság, hogy valamiért hajlandó lenne megküzdeni. Szereti, ha az ölébe esnek a dolgok. Minden álma, hogy függetlenedjen a szüleitől, mégis elvárja, hogy megadjanak neki mindent, ruhákat, kaját, pénzt.
Az egyetlen dolog, amit azóta kitartóan csinál, hogy rendesen meg tudja fogni a ceruzát, az a rajzolás. Szereti a művészeten keresztül kifejezni a gondolatait. Sokszor demonstrálja a véleményét gyors skiccek segítségével vagy éppen gúnyrajzokkal. Kiskamasz kora óta a photoshop és az illustrator nagymesterévé vált, amiből már képes némi bevételt is összekaparni. Ezen felindulásból jutott eszébe, hogy akár egy vállalkozást is alapíthatna a készségeire. Így most rajta a világ szeme, hogy mikképp bír el egy céggel, és mikor hagyja maga mögött inkább az egészet.

Egyszer láttam meghalni egy macskát. Rövid jelenet volt és brutál véres. A cicus kifutott New York egy zsúfolt utcájára, és egy autó úgy kente fel a törékeny testét az aszfaltra, ahogyan a vajat szokás a kenyérre. Nyikkant még egy utolsót, és ennyi, csak egy pillanat volt az egész. Még sok autó átgázolt rajta a következő percekben, pedig izzó vörös vére terítette be az utat, én pedig csak kábultan bámultam. Senki nem vette észre rajtam kívül, vagy nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Én egy darabig még lecövekelt lábakkal meresztettem szemeim, miközben anyám próbált odébb ráncigálni. Ő se értette, hogy mit figyelek annyira. Végül termeténél fogva győzött, sikerült neki elhúznia a tett helyszínéről.
- Anya – néztem fel rá, ugyanis akkoriban a derekáig is alig értem –, bármikor meghalhatunk?
Láthatóan megrázta a kérdésem, arca egy pillanatra egészen eltorzult formát öltött. Nyelt egy nagyot, és alaposan végig gondolta válasza minden egyes betűjét. Lassan fogott bele a beszédbe, kimért volt és talán kissé zaklatott:
- Az emberek szép hosszú életet élnek, és a végén mindenki elmegy a Mennyországba. Van, aki kicsit előbb, de sokan megélik a száz évet is akár – kielégítő válasznak találtam, és örömömben szökdécselni kezdtem, a nyelvem hirtelen megeredt, mintha a korábbi jelenet meg se történt volna.
- Akkor én háromszáz évig fogok élni, és lesz egy hatalmas házam, ahova te is beköltözhetsz meg apa, de Clydék ki vannak zárva.

A macska halálának esete mély nyomot hagyott bennem, annak ellenére, hogy hatévesen könnyedén túlléptem rajta. Ekkor fogalmazódott meg először bennem, hogy milyen hamar elpatkolhatunk, és nem érdemes elvesztegetni az életünk. Szóval én nem is szerettem olyan dolgokra pazarolni az időm, ami untatott, vagy fölöslegesnek tartottam. Ennek hatására már sok olyan döntést hoztam, ami mások szerint végzetes hülyeség volt, szerintem meg atom király. Ezúttal is ez ösztönzött, ez adott erőt újabb sorsfordító elhatározásomhoz, amit a szüleim újfent nem támogattak.  Szerencsére már nagykorú voltam, így vállalhattam egyedül a felelősséget a saját döntéseim vonzatáért. Kétségtelen, ez volt életem legjobb ötlete, mégis izgatottan babráltam az ujjaimmal, miközben azt hallgattam, ahogyan az egyetem titkára kopácsol a klaviatúrán.
- Elég hamar feladta – közölte két ütés között lesajnáló hangnemben, ami megemelte a pulzusom. Feladtam… Én nem feladtam, csak új lehetőségek felé néztem, amik sokkal ígéretesebbek ennél az ezeréves koszfészeknél. Egyébként is, nem örökre adtam fel- ha már ezt a szót használjuk -, csak kicsit szüneteltettem.
Egy kelletlen mosolyt eresztettem meg felé, ahelyett, hogy hangosan kifejtettem volna véleményem arról, hogy ő meg megrekedt egy titkárnői állásban negyven évesen, és a menopauza is csúnyán kiült arcára.  Pont ilyen ember nem akartam lenni, aki egy unalmas munkahelyen, unalmas emberekkel, unalmas feladatokat végez el. Én szilárd alapokra akartam helyezni a jövőm, hogy ne végezzem egy irodába.
- Végeztünk is. Mostantól nem a Cornell Egyetem hallgatója – jelentette be ünnepélyesen, miközben még kattintott egy utolsót az egérrel.
Ez volt a végszó. Megköszöntem a hazájáért tett szolgálatait, majd felálltam, és elhagytam az irodát. Nagy sóhaj szakadt fel belőlem. A győzelem érzete futott át testemen, szinte megújultam. Sokkal könnyebb volt elhagyni az egyetemet, mint bejutni. Nem is értettem, miért szenvedtem annyit a gimiben, hogy aztán néhány öreg fószer rizsázzon nekem architektúrákról meg korintoszi oszlopokról. Az építészet nem nekem való volt, de az egyetemi rendszer elképzelése se állt hozzám közel. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy én inkább a kemény munkára vagyok hivatott. Nem voltam olyan agyas, mint a testvéreim, de más erényekkel rendelkeztem. Én voltam a kreatív és az ambiciózus a családban, minden szerénységem félretéve.
Itt volt az ideje, hogy kezembe vegyem az irányítást, és belekezdjek valami hatalmasba, valami forradalmiba, valami káprázatosba. Eljött a pillanat, hogy elindítsam a saját startup cégem, amiben kamatoztathatom azt, amiben kimagasló vagyok.
Súlyos léptekkel hagytam el még egyszer utoljára az egyetemet, miközben győzedelmes vigyor ült ki arcomra. A bejáratnál már vártak rám a haverjaim, akik hozzám hasonlóan elvágták tanulmányaikat, hogy mocskosul meggazdagodhassunk együtt. Lepacsiztam mindnyájukkal, majd az erős napsütés ellen leemeltem a homokomon pihenő napszemüveget, és az orrom nyergére helyeztem.
- Uraim – kezdtem bele büszkén – a mai nap, 2019. december 21-én hivatalosan is megalapítjuk grafikai és animátor brandünket, a Lollipop-ot, amivel várhatóan nemsokára felmossuk az egész Walt Disney vállalatot.
Nagy szavak voltak ezek egy kezdő vállalkozó szájából, de ahogy mondani szokás: Merj nagyot álmodni. Én meg mertem álmodni, már csak a hibátlan kivitelezés volt hátra, hogy rácáfoljak minden kételkedőre, akik szerint félbehagyom majd az egészet.