[[ Azt kell tudni erről a lányzóról, hogy nem egészen stabil szegény. Nagyon sokáig fenn tudja tartani a látszatát annak, hogy teljesen normális, kedves, szerethető, de ha valaki régóta ismeri vagy sok időt tölt vele, feltűnnek neki olyan dolgok, ami mellett nehéz elmenni és ráfogni, hogy "mindenkinek vannak bogarai". Emmalinnek kicsit túl sok bogara van, mondhatnánk mániákusnak vagy pszichopatának is; Stephen legalábbis ezt gondolja róla. Egy ideig jártak, ő volt az első lány, akinél azt érezte, hogy igazán szerelmes, de idővel egyre furcsább dolgai akadtak. Túl tapadós lett, mindig tudni akarta, Stephen hol járt, kikkel volt, percre pontosan mit csinált, és féltékeny lett mindenkire Stephen környezetében. Önző lett, egocentrikus, minden róla szólt, minden ellene volt, ha Stephen nem volt vele, biztos megutálta. Igényelte az összes idejét, az energiáját, a pénzét, mindenét. Stephen ezért szakított vele, de teljesen azóta sem sikerült eltávolítania őt az életéből: Emmalin mindig visszatér, az ő felfogásában talán még mindig együtt vannak, s ezen az sem segít, hogy bár Stephen fél tőle, még mindig vonzódik hozzá és eleinte mindig visszafogadta és megbocsátott neki. Most már inkább csak retteg.
Nagyon szeretném ezt a plotot és örülnék, ha valaki tudná így hozni. Van a lánynak egy csomó pozitív tulajdonsága is, lehet tökéletes élete a párkapcsolati függőségén kívül, lehet neki csomó barátja és csodás munkahelye meg családja is, szóval ezen kívül szinte mindent a megalkotóra bízok, még a nevéhez sem ragaszkodom. Írj bátran bármivel kapcsolatban ]]

Ébren álmodom, puha takarók közt fekszünk, ruhátlan tested hűvös és az enyémhez símul. Kitárt ablakoknál alszunk, de a külvilág zaja képtelen behatolni az álomvilágunkba; boldog vagyok, szerelmes, a fellegekben. Még sosem éreztem ilyet, s többé nem is akarok érezni semmit, ha nem ilyen édes, mint ez. Kinyitom a szemeim és téged látlak, hason fekszel, az állad összefűzött kezeiden pihenteted és engem nézel, a szemeidből ugyanaz a rajongás süt, amit én is érzek irántad. Lassal felülsz és lovaglóülésben rám helyezkedsz. Miközben újra és újra felfedezem minden porcikád, elmosolyodom, de a te arcodra nem költözik át a kedvesség. Különösen méregetsz, de ez nem lep meg, gyakran játszol ilyet, s már készülök a kérdésedre, de ezúttal elmarad; helyette egyszerű kijelentést teszel.
- Figyeltelek, míg aludtál.
Felnevetek. - Igen, észrevettem, te kis kukkoló. Aludtál egyáltalán, vagy talán végig engem bámultál?
- Végig.
Újra csak nevetnék, de a hangod olyan természetesen és minden humort mellőzve csendül, hogy csak egy zavart heherészés szökik ki belőlem. A karjaim hirtelen túl nehéznek érződnek a derekadon, ezért elhúzom őket. - Hogy mi?
- Egész éjjel néztelek. És mikor a nap felkelt, folytattam. Tudtad, hogy beszélsz álmodban?
- Öhm... - Megköszörülöm a torkom. - Igen, mondták már... - páran. Utóbbit inkább nem teszem hozzá. Úgy érzem, nem jönnék ki belőle túl jól.
- Valami lányt emlegettél - pislogsz fel rám. A hangod kedvesen cseng, de a szemeidben olyan valami csillan, amit eddig nem láttam ott. Csalódottság? Düh? Fenyegetés? Biztos csak képzelem. - Szeretsz te engem, Stephen?
Ez túl hirtelen jön. Szeretlek vajon? A kérdéstől befeszülök, mégis megnyugszom kicsit, mert az előbbi nézésed könnyen betudható a féltékenységnek.  - Em... Még nem volt időm ezen elgondolkodni, tudod ez az egész túl friss és...
- Ezt nem az idő dönti el, hanem te - vágsz vissza keményen, de mosolyogsz; nem húzódsz el tőlem, ahogy más lány tenné. Helyette közelebb hajolsz, de mivel egyikünk sem visel ruhát, extrán kényelmetlen helyzetbe hozol. Nehéz egyszerre arra is figyelni, amit mondasz, meg ami a szemeim előtt van. - Szeretsz, ugye? - Az ujjaid lágyan végigsiklanak a bőrömön, szinte alig érintenek. Kiráz tőle a hideg.
- Persze, Em - válaszolom kábán -, hát lehet téged nem szeretni?
Az imádott macskás mosoly végre feltűnik az arcodon, ahogy még közelebb bújsz hozzám; a kezeim visszahelyezed a testedre, csak ezúttal kicsit feljebb, mint a derekad. Tényleg megnehezíted a gondolkodást.