New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something that would unknowingly change their whole life

★ üdvözlünk new yorkban
• városhatár átlépése •
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
★ csicseregj csak kedvedre
• szavak sokasága •

★ éppen jelenlévõ lakosaink
• Ismerõs idegenek •
Jelenleg 93 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 82 vendég :: 3 Bots
A legtöbb felhasználó (159 fő) Pént. Ápr. 26, 2024 8:14 pm-kor volt itt.
★ frissen íródott történetek
• legújabb bejegyzések •
Landon Hawk
tollából
Ma 11:43 am-kor
Landon Hawk
tollából
Ma 11:40 am-kor
Georgia Westfield
tollából
Ma 11:23 am-kor
Roman W. Hemlock
tollából
Ma 11:20 am-kor
Jeffrey Collins
tollából
Ma 11:18 am-kor
Lambert Schultz
tollából
Ma 11:11 am-kor
Maxim Wood
tollából
Ma 11:11 am-kor
Declan McLennan
tollából
Ma 10:36 am-kor
Declan McLennan
tollából
Ma 10:31 am-kor
★ csoportjaink képviselõi
• népszámlálás •
Csoport neve
Bûnüldözés
9
16
Diákok
53
40
Egészségügy
29
18
Hivatal
7
12
Média
42
32
Munkások
35
23
Oktatás
9
10
Törvényszegõk
15
36
Üzlet
28
28
Összesen
227
215

Jocelyn Kershaw
TémanyitásJocelyn Kershaw
Jocelyn Kershaw EmptyPént. Feb. 14, 2020 1:36 pm
Jocelyn Kershaw

Karakter típusa:
keresett
Teljes név:
Jocelyn Kershaw
Becenevek:
Josie
Születési hely, idő:
Santa Monica, Kalifornia; 1973.03.12.
Kor:
47
Lakhely:
Manhattan
Szexuális beállítottság:
homoszexuális
Családi állapot:
házas
Csoport:
Üzlet
Ha végzett vagy még tanul//Egyetem:
University of California
Ha dolgozik//Munkabeosztás:
Second Chance jótékonysági alapítvány megalapítója és elnöke
Ha dolgozik//Munkahely:
Second Chance
Hobbi:
jóga, meditálás, művészetek, sütés-főzés
Play by:
Amy Adams

Jellem
"She is the sun you can touch and kiss and hold without getting burnt."

Jocelyn világa kétségkívül a gyermekei körül forog, konvencionálisnak még véletlenül sem nevezhető családja szinte minden figyelmét leköti. Ő az az összetartó erő, aki Napként vonz magához mindenkit. Végtelen türelemmel egyengeti gyermekeinek az útját, gyengéd, érzelgős és szelíd. A legnagyobb gyengesége talán az, hogy túlságosan is lágyszívű. Hiányzik belőle a tekintélyt parancsoló szigor, az a fajta határozottság, amire időnként szüksége van az embernek ahhoz, hogy komolyan vegyék. Ez bizonyos szintű naivitással is párosul, emiatt nem nehéz átverni, vagy megtéveszteni. Bár megvan a magához való esze, hajlamos elkövetni azt a hibát, hogy mindenkiről a legjobbat feltételezi. Egyáltalán nem haragtartó, sőt, tartja magát azokhoz a jézusi tanításokhoz, miszerint a gonosznak ne álljunk ellent, és hogy ha megütnek, tartsuk oda a másik orcánkat is. Émelyítő kedvességgel vág vissza az őt ért sérelmekre, ami meglepően hatékony módszer a konfliktusok minimalizálására, hiszen ha nem sikerül kihozni a sodrából, akkor senki nem leli örömét abban, hogy kikezdjen vele. Mindezek ellenére nagyon is védelmező, ha a családjáról van szó, és az erőszak ritkán, nagyon nagyon ritkán megoldás számára, de bármire képes lenne, hogy a gyerekeit óvja.

Nem nevezné magát vallásosnak, mégis meghatározó szerepet töltenek be az életében az olyan keresztény értékek, mint a feltétel nélküli szeretet, a megbocsátás, vagy az önzetlen segítségnyújtás. Ugyanígy fontosak számára a keleti tanítások, a lelki béke megteremtése, a kiegyensúlyozottság és a spiritualitás. Minden körülmény között a békére törekszik, legyen szó a saját belső viharairól, vagy a környezetében zajló konfliktusokról. Tartja magát a mondáshoz, miszerint ép testben ép lélek. Nagy gondot fordít az egészséges táplálkozásra és a gyermekeit is ebben a szellemben neveli. Minden héten jár jógaórára, reggelente pedig rövid meditációval indítja a napot. Hajlamos mások érdekeit a sajátjai elé helyezni, mégis odafigyel rá, hogy magát se hanyagolja el. Fontos, hogy mindig boldog és kiegyensúlyozott legyen, hiszen csak akkor lehet támasza másoknak, ha ő maga szilárd lábakon áll.

Nem áll messze tőle a mártírkodás. Szívesebben szenved (olykor elég látványosan), minthogy másoknak terhére legyen, és bár mindig a jószándék vezérli, ez könnyen vezethet érzelmi manipulációhoz. Alapvetően mégis elmondható, hogy nem magáért, hanem másokért él, gyermekeinek boldogsága az ő boldogsága, egyetlen küldetésének az életben pedig azt tartja, hogy minél több lelket megérintsen, és segítsen, ahol csak tud.

Volt idő, amikor még nem volt ennyire egyszerű megbékélnie önmagával. Nem emlékszik rá, hogy lett volna bármikor is az életében egy bizonyos pont, amikor ráébredt volna, hogy a saját neméhez vonzódik. Olyasmi dolog volt ez, amivel mindig is tisztában volt, egyszerűen csak nem tudta, hogy mihez kezdjen vele. Vallásos, konzervatív családban nevelkedett, és sokáig hitt is benne, hogy bármit is érez, neki nem szabad más lányokkal együtt lennie. Harry már a középiskola alatt megjelent az életében, jóképű volt, gazdag, befolyásos családból való, és bár értelemszerűen soha nem érezte felé azt a fajta vonzalmat, jól kijöttek egymással. Josie gondolkodás nélkül hozzáment, mert akkoriban ez tűnt a legegyszerűbb döntésnek. A dolognak persze nem lett jó vége, de soha nem bánta meg, hiszen ebből az elfuserált házasságból valami igazán nagyszerű is született, a fia, Daniel.
Aztán megismerte Meit, élete első és minden bizonnyal utolsó szerelmét, aki hamar ráébresztette, hogy mire is van szüksége a boldogsághoz. Ekkor fogalmazódott meg benne először az olthatatlan vágy a családépítésre, amihez az első lépés egy biztos alapokon álló, szeretetteljes házasság volt.

Kifinomult az ízlése az élet minden területén, szereti azt, ami szép, ami a léleknek kedves. Érdeklődik a művészetek iránt, a klasszikus zene, az impresszionista festészet, az opera mind közel állnak hozzá. Egész életében gazdagsághoz volt szokva, és bár elítéli a túlzott fényűzést és mindene a jótékonykodás, vannak olyan világi javak, amikről egyszerűen képtelen lemondani. A kelleténél kicsit többet költ az olyan luxuscikkekre, mint egy-egy üveg különleges bor, vagy a selyemhálóingje. Gyermekeinek is a lehető legmagasabb életszínvonalat szeretné biztosítani.

Az éjjeliszekrényének legalsó fiókjában rejtőzik az a kis doboz, amiben az emlékeit tartja. A sok kedves kacat alatt lapul egy kivágott újságcikk.
1992. április 3.
Súlyos autóbaleset Santa Monicában, 13 éves kisfiú vesztette életét
Péntek este fél nyolc körül két személygépkocsi ütközött a 12th Street és az Ocean Park Blvd. sarkán. Az egyik autó felborult, a hátsó ülésen utazó 13 éves kisfiú a helyszínen életét vesztette. Három embert könnyű sérülésekkel szállítottak kórházba. A helyszínelés idejére az érintett útszakaszt lezárták. A baleset körülményei egyenlőre tisztázatlanok, de egyik járművezető ellen sem indul eljárás, nyilatkozta a Santa Monica Police Department szóvivője.
Josie mindig is igyekezett felelősségteljes lenni, mégis elég volt egyetlen apró figyelmetlenség ahhoz, hogy valami olyan történjen, ami végzetes következményekkel jár, és ami miatt egész életében vezekelni kényszerül. Nem tudja pontosan felidézni a balesetet megelőző pillanatokat, csak arra emlékszik, hogy Harryvel egy szórakozóhelyre tartottak, a hangszórókból üvöltött a zene, ő pedig nem koncentrált eléggé a vezetésre. Mindenkitől azt hallotta, hogy nem az ő hibájából történt a baleset, hogy a másik autó vezetője ugyanannyira volt hibás, apja politikai befolyásának köszönhetően pedig hamar szőnyeg alá söpörték az ügyet. Josie azonban soha nem tudott igazán túllépni a dolgon és elengedni a bűntudatot. Csak arra tudott gondolni, hogy egy 13 éves gyereket fosztott meg a jövőjétől, aki előtt még ott állt volna az egész élet. Kétségkívül ez a tragédia sarkallta arra, hogy a jótékonykodást válassza karrierjének és gyerekek segítését tűzze ki életcéljának. Ma már azonban sokkal többről szól számára ez a hivatás, mint vezeklés, vagy önostorozás. Mindig is megvolt benne a segíteni akarás, és az a rengeteg szeretet, amivel másokhoz viszonyul. Teljesen soha nem lesz képes megbocsátani magának, de igyekszik a negatív energiákat pozitívra váltani, megszabadítani magát minden keserűségtől, hogy a gyerekei mindig vidámnak és mosolygósnak lássák.


Múlt

Daniel
- Hé, lassabban! Ne szaladjatok! - kiáltok Ben és Zoe után, akik kettesével szedve a fokokat versenyeznek, hogy melyikük ér előbb a számunkra fenntartott helyekhez.
- Jess, legalább addig ne a képernyőt nézd, amíg a lépcsőn megyünk! Még a végén orra buksz! - szólok magam mögé a legidősebb lányomnak, miközben két nagy adag sültkrumplit egyensúlyozva mászok felfelé a lelátón. Mikor a megfelelő sorhoz érünk, sűrű bocsánatkérések közepette araszolok el a férfi mellett, aki kilöttyintette a sörét, mikor valamelyik kis tornádóm keresztül viharzott rajta. Ben azonnal nyaggatni kezd, hogy tanúsítsam, ő volt a gyorsabb, Zoe csak duzzogva a székére huppan és megigazítja a tiaráját, mintha nem is lenne méltó hozzá ez a vita.
- Azt mondtam, hogy nincs rohanás - próbálom dorgálni őket, de érzem, hogy a kezükbe nyomott sültkrumpli mellett eltörpül a tekintélyem. A fegyelmezés amúgy sem az erősségem. Mei és én tökélyre fejlesztettük a jó zsaru-rossz zsaru módszert, és azt hiszem elég egyértelmű, hogy melyik szerep jutott nekem. Egy pillanatra összeszorul a szívem a mellettem lévő üres székek láttán. Dan csalódott lesz, amiért sem az apja, sem a másik anyja nem tudott eljönni. De én itt vagyok. Én mindig itt vagyok.
Felharsan a zene, a játékosok a pályára özönlenek, a nézőtér tombolni kezd. Azonnal kiszúrom a fiamat, és mikor úgy látszik, hogy egy pillanatra ő is erre néz, lelkesen kalimpálva integetek neki. A legkevésbé sem érdekel, ha kínosnak találja. Fontos, hogy tudja, én mindig támogatni fogom. Szabad kezemmel szorosan ölelem magamhoz a táskámat, amiben az a bizonyos levél rejtőzik. Csak remélni tudom, hogy meg fogja érteni.
Kezdetben nem örültem neki, hogy Dan épp a foci mellett kötelezte el magát. Még csak nem is azért, mert szerintem is a tanulmányaira kellene koncentrálnia, mint ahogy azt az apja és Mei gondolja. Egyszerűen azért, mert durva, erőszakos és veszélyes. Előbb utóbb azonban minden anyának szembesülnie kell a ténnyel, hogy az élet tele van olyan veszéllyel, amitől nem tudjuk megóvni a gyerekeinket, és nem tarthatjuk őket örökké burokban. Hagynunk kell nekik, hogy kibontakozzanak, hogy megtalálják azokat a dolgokat, amik igazán örömet okoznak nekik. Ettől persze semmivel sem könnyebb lábon kihordani egy infarktust valahányszor látom, hogy Danny összeütközik valakivel a pályán. Ugyanilyen aggodalommal tölt el az is, amikor motorra ül, vagy a sípályán próbál felvágni. De pontosan itt rontja el a legtöbb szülő. Azt hiszik, hogy a gyerek érdekében cselekednek, mikor a széltől is óvni próbálják. Valójában csak a saját lelki nyugalmuk miatt láncolják őket magukhoz. Én már csak tudom, hiszen ilyen vagyok én is. Bármit megtennék azért, hogy a gyerekeim biztonságban legyenek, hogy mindig magam mellett tudjam őket. Mégis tudom, hogy eljön majd a nap, amikor el kell engednem a kezüket, hiszen az az elsődleges feladatom, hogy felkészítsem őket az önálló életre. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan repül az idő. Kettőt pislogok és már saját keresetük, saját otthonuk, saját családjuk lesz…
Mikor a meccs végén a kis csipet csapatunk levonul, hogy gratuláljon Dannek a győzelemhez, szorosan átölelem és szinte elveszek a karjai közt. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a kórházi ágyban fekve először öleltem magamhoz. Aprócska kezével alig érte körbe az ujjamat, most pedig már csak a válláig érek. Emlékszem arra is, amikor az apja először engedte el a kezét, ő pedig bizonytalan léptekkel a karjaimba totyogott. Hogy mennyire büszke voltam. Dan mindig is a szemem fénye volt. Nagyon fontos számomra, hogy a gyerekeim tudják, mindegyiküket ugyanannyira szeretem, mind hozzám tartoznak, nem számít, hogy ki szülte meg őket. Szeretném elhinni, hogy ez így is van, de tény és való, hogy nem mindegyikükkel egyformán bensőséges a kapcsolatom.
Átadom Dannek az üdvözlőkártyát, és útjára engedem, hadd ünnepeljen a barátnőjével. Személyesen szerettem volna megbeszélni vele ezt az egészet, de talán egyszerűbb így, írásban közölni. Természetesen nem az én ötletem volt, hogy Dant anyagilag függetlenítsük a családtól, de végülis a döntés közös megegyezés alapján született. Bízom benne, hogy ha nem is azonnal, de előbb utóbb meg fogja érteni, hogy ez az ő érdekében történik. Ami azt illeti, nem csak neki esik majd nehezére megbirkózni a helyzettel. Számomra is komoly kihívást fog jelenteni, hogy nem anyáskodhatok felette ennyit, de muszáj szoktatnom az önállóságra, hiszen most már felnőtt ember. Nem is olyan régen még égve kellett hagyni a szobájában az éjjeli lámpát és biztosítani róla, hogy anya minden szörnyet elkergetett az ágy alól, de még a szekrényből is. Most eljött az idő, hogy saját maga nézzen szembe ezekkel a szörnyekkel, ha már egyszer ilyen nagy, erős és okos.
Azért a mezét csak kimoshatom neki. A szendvicsnek pedig le kell vágni a szélét, mert úgy szereti.



Jessica
- Jess? Bejöhetek? - kérdezem, miután kettőt kopogtam az ajtaján. Nem érkezik válasz, de nem vagyok hajlandó ennyiben hagyni a dolgot, szóval óvatosan benyitok. Jess a számítógép előtt ül és valami videójátékkal játszik, még én is hallom a fejhallgatóján átszűrődő dübörgést, amivel elzárja magát a külvilágtól. Mikor azonban a szeme sarkából észreveszi, hogy bejöttem, megállítja a játékot. Én az ágya végére ülök, ő pedig lassan leveszi a fejhallgatót és bűnbánóan, lesütött szemekkel félig felém fordul a gurulósszékkel.
Türelmes embernek vallom magam, de ha valamit nehezen viselek, akkor az az értelmetlen civakodás a gyerekeim között. Én próbálom szeretetre és elfogadásra tanítani őket, mégis néha meglep, hogy mennyire utálatosan tudnak viselkedni egymással. Ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy valamit nem jól csinálok, csak azt nem értem, hogy mit. Természetes, hogy nem lehetnek mind egymás legjobb barátai, ahhoz túlságosan is különböznek egymástól. De én mindig is próbáltam beléjük nevelni, hogy nem lehetetlen jól kijönni valakivel, csak azért, mert más az érdeklődési köre, vagy a gondolkodásmódja, csak megértőnek és elfogadónak kell lenni. Hiszen a család az a biztonsági háló, ami egész életében ott van az embernek, fontos, hogy mindig és mindenben támogassuk egymást.
Nem szeretek megkülönböztetéseket tenni, de bizonyos szempontból Dannel és Jesszel szemben van a legtöbb elvárásom, nem csak nekem, de Meinek is. Nekik kellene példát mutatniuk a kisebbeknek, mégis állandóan civakodnak. Ma is arra kellett hazaérnünk a bevásárlásból, hogy a nappaliban ölik egymást. Mei fülön csípte Dant, hogy rendet tegyen, én pedig Jess után jöttem, aki a szobájába viharzott.
- Jajj, kicsim… Tudod, hogy semmit nem szabad komolyan venned abból, amit a bátyád mond, amikor gúnyolódik rajtad - mondom végül gyengéden, mikor látom szemében a vörösséget és az elkent könnyeket az arcán. Általában Jesst sem kell félteni, ha egymás sértegetéséről van szó, de tudom, hogy a lányom sokkal sebezhetőbb helyzetben van. A mai világban a sikert népszerűségben mérik, Dan pedig előszeretettel hangoztatja, hogy mennyivel magasabb helyen áll húgánál azon a bizonyos társadalmi ranglétrán, meg úgy minden más ranglétrán is. Amilyen nagyra van magával, az ő magabiztosságát nem könnyű megingatni, ellenben a húgával, aki hajlamos a saját kis virtuális valóságába menekülni, mikor a való élet kezd sok lenni. A testvérek közötti versengés teljesen egészséges, amíg nem fajul odáig a dolog, hogy egymás eredményeit semmibe veszik. Egyáltalán nem attól lesz valaki értékes ember, hogy népszerű. Talán Jess nem annyira szociális alkat, de nem csak az esze nagy, hanem a szíve is, és ez manapság ritka, értékes adottság.
- Olyan jó lenne, ha kevesebbet veszekednétek. Legyél te az okosabb és ne reagálj a provokációira - folytatom. Persze tudom, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, de fogalmam sincs, hogyan kényszeríthetném őket arra, hogy jöjjenek ki jól egymással.
Azzal is tisztában vagyok, hogy a figyelmemért is gyakran folyik versengés, ezért is nagy felelősség, hogy minden gyermekemmel egyenlően bánjak, és ne adjak teret a féltékenykedésnek. Dan jogosan érezheti nyeregben magát, hiszen soha nem volt titok, hogy ő az egyetlen, aki vér szerint is a fiam. Igazság szerint azonban Jessnek is megvan a maga előnye, mégha ezt soha nem is hangoztatom. Bár ő nem az én hasamban nevelkedett, de bármennyire is csöpögősen hangzik, a szerelmünkből született, és kevés fogható ahhoz, amikor Mei vonásait fedezem fel az övéiben. Végtére is minden gyerekem különleges számomra a maga nemében, a szeretetnek pedig nincs mértékegysége, ezért is felesleges ezen vitatkozni.
- Azt viszont egy pillanatra se hagyd, hogy elvegye az önbizalmad - teszem hozzá határozottan. Elmosolyodom és megpaskolom magam mellett az ágyat.
- Úgy vagy jó, ahogy, én kis csodabogaram - ölelem magamhoz, mikor engedelmesen mellém huppan, és puszit nyomok a feje búbjára. Ha van valami, amiben soha nem szabad kételkednie, akkor az az, hogy Mei és én nagyon büszkék vagyunk rá, és támogatni fogjuk, bármilyen utat is választ magának.



Estelle
Torkomban dobogó szívvel pásztázom a járdát a volán mögül, és csak akkor jutok legközelebb levegőhöz, mikor az utcai lámpák sárga fényében megpillantom Estellet. Összefont karokkal, idegesen ácsorog a buszmegállóban, és mikor az autó fényszórói rávetülnek, felém kapja a tekintetét. Leparkolok mellette és nyugalmat erőltetek az arcomra, míg ő beszáll az anyósülésre.
- Köszi, hogy eljöttél értem… - mondja halkan szipogva. Még szép, hogy eljöttem - kiáltanék rá hevesen, de sikerül türtőztetni magam.
- Ez csak természetes, kincsem - mondom végül finoman. Látom a sírástól elkenődött sminket az arcán és összeszorul a szívem. Olyan ritka, hogy az én mindig vidám leánykámnak ennyi szomorúság tükröződjön a szemeiben. Mintha csak a gondolataimat próbálná igazolni, lerúgja a magassarkút (ami minden bizonnyal feltörte a lábát), majd magához öleli a térdeit és halványan elmosolyodik.
- Nem kell aggódnod, Anya, nem történt semmi komoly… Csak nem teljesen úgy alakult az este, ahogy szerettem volna - jegyzi meg, és bár tudom, hogy valami nagyon is komoly dolog történt, igyekszem nagyon látványosan nem aggódni. Normál esetben rászólnék, hogy üljön rendesen, most azonban lenyelem a kioktatást.
- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz… - felelem végül halkan. És fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, amitől könnyebb lesz. Senki nem készít fel rá, hogy hogyan kell megbirkózni azzal, amikor a lányodnak először törik össze a szívét. Már akkor tudtam, hogy mi történt, mikor Essie könnyekkel küszködve felhívott, hogy menjek el érte. A barátjával találkozott egy bisztróban, ezek szerint csak azért, hogy a srác szakíthasson vele.
- Előttem soha nem kell titkolnod, ha szomorú vagy. Magaddal is legyél mindig őszinte. Ez igenis komoly dolog, és teljesen természetes, ha fáj - folytatom. Hiába éljük át szinte mindannyian a szerelmi csalódás valamilyen formáját, sokan követik el azt a hibát, hogy nem veszik komolyan az ezzel járó lelki fájdalmat. Pedig ugyanúgy, mint ahogy egy fizikai sérülés, vagy hosszan tartó betegség esetén, itt is küzdelmes, elhúzódó folyamat vezet a gyógyuláshoz. Olyan ez kicsit, mint amikor egy drogfüggőt megfosztanak a heroinjától. Borzasztóan nehéz megküzdeni valaminek a hiányával, ami eddig a mindennapok szerves része volt és a boldogságunk függött tőle. Essie még nagyon fiatal, számos lehetőség áll előtte, és a változáshoz is könnyebb alkalmazkodnia. Nem akarom azonban elkövetni azt a hibát, hogy azelőtt próbálom rákényszeríteni a továbblépésre, hogy készen állna rá, vagy úgy teszek, mintha nem lenne helyénvaló ilyesmi miatt fájdalmat éreznie. Ami a lányom legnagyobb erénye, az bizonyos helyzetekben a gyengesége is. Óriási szíve van, érzékeny és ragaszkodó. Általában nagyon is őszinte a vidámsága, de én azt is tudom, hogy a szomorúságát is hajlamos mosoly mögé rejteni, csakhogy ne okozzon másoknak aggodalmat. Engem azonban nem kell kímélnie.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - teszem hozzá, és mikor a legközelebbi piroshoz érünk, átnyúlok, hogy biztatóan megszorítsam a kezét. Egy pillanatra elmosolyodik, ezúttal őszintén, aztán elerednek a könnyei. Tekintetemet ismét az útra szegezem és türelmesen végighallgatom, ahogy szépen lassan, halkan sirdogálva elmeséli, hogy mi is történt pontosan.



Sage
Sage 10 éves, mikor először felteszi azt a bizonyos kérdést. Én a konyhában mosogatok, ő a pultnál ül egy nyitott tankönyv felett és a ceruzáját rágcsálja. Látom a szemeiben, hogy egy ideje már nem a házifeladat körül forognak a gondolatai. Épp szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mi bántja, de megelőz.
- Kik az igazi szüleim?
Olyan érzés, mintha valaki teljes erőből gyomorszájon vágna. Vannak azok a nagy kérdések, amikre szülőként fel kell készülni. Mi történik a halál után, hogyan lesz a baba, stb… Én ettől a kérdéstől tartottam a legjobban. Sage-et születése óta neveljük, de soha nem volt titok előtte, hogy nem mi vagyunk a biológiai szülei. Ő volt az, aki megjelenésében a legjobban különbözött tőlünk, és én mindig is aggódtam, hogy ez majd bántani fogja, hogy emiatt kevésbé érzi majd azt, hogy hozzánk tartozni. Hogy kik az igazi szülei… Azt akarom felelni, hogy mi. Mei és én. De tudom, hogy Sage most nem ezt akarja hallani. Ami a biológiai szüleit illeti…
Elzárom a csapot, megtörlöm a kezemet egy konyharuhában, és aggodalmamat gondosan elrejtve, biztató mosollyal fordulok felé.
- Adj egy percet, mindjárt jövök - mondom kedvesen. Ellépek a mosogatótól, és puszit nyomok a fejére, miközben megkerülöm a pultot és az emeletre sietek, egyenesen a szobámba. Az éjjeliszekrényem legalsó fiókjában rejtőzik az a kis dobozka, amiben a legfontosabb emlékeimet gyűjtöm. Dan első kiesett tejfoga; az az aprócska kórházi karszalag, amit Jess kapott a csuklója köré, miután megszületett; egy préselt virágokkal díszített anyák napi üdvözlőlap, amit Essie csinált nekünk az oviban… És egy kissé gyűrött, kissé kopott fénykép 10 évvel ezelőttről. Óvatosan húzom ki a sok kedves kis kacat alól, majd minden mást visszapakolok a fiókba.
Mikor a Sage melletti székre huppanok és a tankönyvet félretéve elé csúsztatom a fotót a pulton, valami különös keserűség költözik a szívembe. A kép egy szomáliai faluban készült, engem ábrázol és egy csinos, de meggyötört arcú, afrikai nőt, aki jóval idősebbnek tűnik a koránál. Egymás mellett állunk és belemosolygunk a kamerába, mégis van az egészben valami szomorú.
- Ez a kedves afrikai néni itt Hani. Ő szült meg téged. Nézd csak! Itt vagy bent a pocakjában - mutatok a nő gömbölyödő hasára.
- Nagyon szeretett téged, és azt szerette volna, hogy boldog és vidám életed legyen. Megkért engem, hogy legyek az anyukád helyette is, mert ő nem tudta volna ilyen jól a gondodat viselni ott Afrikában - magyarázom neki óvatosan és közben az arcát fürkészem. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet szembesülni mindezzel, vagy hogy egyáltalán elég idős-e már ahhoz, hogy megértse, miért is kellett magamhoz vennem. Megrémiszt az az érdeklődés és vágyakozás a szemében, amivel Hanira néz, egy idegenre, akivel még soha nem is találkozott. Mégis felismeri benne saját arcának vonásait, a bőrszínét… De ez nem számít. Egyáltalán nem számít. Én és Mei, mi neveltük fel őt. Mi vagyunk az igazi szülei, és bármit megadnék azért, hogy ezt ő is lássa és érezze. Kedvesen cirógatom a hátát és közben türelmesen válaszolok a kérdéseire. Próbálom kikerülni a háború említését, és az apjáról sem beszélek sokat, aki Békefenntartóként érkezett a térségbe és még csak felvállalni sem volt hajlandó a lányát. Hagyom, hogy megtartsa a képet, mégha titokban fáj is a tudat, hogy mostantól az ő kis féltve őrzött kincse lesz, amit vágyakozva nézegethet, valahányszor úgy érzi, hogy itt senki nem érti meg őt.



Seth
Nem azért voltam ott aznap, hogy bárkit is örökbefogadjak. A bronxi, nehéz körülmények között élő gyermekek megsegítése hosszú évek óta alapítványunk egyik legfőbb feladatát képezte. Igyekeztem a lehető legtöbbet foglalkozni a Programban résztvevő gyerekekkel és személyesen felügyelni a különböző foglalkozásokat, megfigyelni és segíteni az örökbefogadó szülőkkel való nyílt beszélgetéseket. Szerettem volna minden egyes gyermeknek megadni azt az odafigyelést és gondoskodást, amit megérdemelt. Szentül hittem, hogy mindenkit, aki egyszer világra jön, megillet, hogy szerető családja és otthona legyen. Az, hogy ez nem mindig teljesült, a legnagyobb igazságtalanság volt az életben. Sokszor éreztem úgy, hogy annyi szeretet van bennem, amiből bőven jut mindegyiküknek. Ez volt a legfontosabb a számomra, szeretetet adni, végtelen sok szeretetet, olyan gyerekeknek, akik nem kellettek senkinek. Mégis tudtam jól, hogy nem kerülhetek igazán közel hozzájuk. Nem szabadott hagynom, hogy bárkivel is túlságosan mély és személyes kötődés alakuljon ki köztünk. Bámennyire is vágytam rá, nem lehettem minden elveszett kisgyermek anyja. A legtöbb, amit tehettem, hogy segítek megfelelő otthont találni a számukra. Ez volt az elsőszámú szabály, amit gondolkodás nélkül rúgtam fel, immáron sokadjára.
Keresztbe tett lábakkal ülök a körberakott székek egyikén, ölemben a jegyzeteimmel, és kedves mosollyal az arcomon, csendesen figyelek. Judy, az egyik gondozó vezényli a kötetlen beszélgetést, ami során a gyerekek szabadon mesélhetnek az érzéseikről, a vágyaikról és a félelmeikről, mindezt a befogadó szülők jelenlétében. Ez a találkozó fontos lépés a kötelékek kialakításában és segít annak a megítélésében, hogy ki milyen családba tudna a legkönnyebben beilleszkedni. Minden gyerek más, valakinél jobban, valakinél kevésbé működik ez a módszer. Akik sok traumán mentek már keresztül, általában zárkózottabbak a többieknél és rendkívül bizalmatlanok. Nem mindenki szeret közönség előtt beszélni, de azt tapasztaltuk, hogy néha jót tud tenni, ha kicsit kimozdítjuk őket a komfortzónájukból, segít nekik levetkőzni a gátlásaikat. Persze fontos, hogy senkit ne kényszerítsünk olyasmire, ami tényleg kellemetlenül érinti, de általánosan elmondható, hogy valahol mélyen szinte mind vágynak arra, hogy odafigyeljünk rájuk és meghallgassuk őket. Ez alól Seth sem volt kivétel.
Mikor Judy megszólítja őt, minden szempár, köztük az enyém is, rászegeződik. Látszik rajta, hogy gondolatban valahol egészen máshol jár.
- Te mit gondolsz, Seth? Milyen családot szeretnél? - ismétli meg Judy a kérdést. Sokáig azt hiszem, hogy nem is fog válaszolni, csak megvonja a vállát és hagyja, hogy tovább haladjon a kör. Aztán mégiscsak megszólal, nekem pedig a magasba szalad a szemöldököm, ahogy káromkodni kezd. Ilyen heves reakcióra aligha számítottunk, de végső soron pontosan ezt vártuk tőle, hogy elmondja nekünk, hogyan is érez. Dühös kirohanásában meghallom a segélykiáltást.
Az is a feladatunk része, hogy folyamatosan tápláljuk a gyerekekben a reményt, mégha olykor hiábavaló is. Sokszor nemcsak őket, de magunkat is hitegetjük. Most azonban képtelen vagyok szemet hunyni a tény felett, hogy Sethnek igaza van. Nem csoda, hogy hülyeségnek tartja ezt az egész foglalkozást. 17 éves korban már csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy örökbefogadják őket, ilyenkor ugyanis már sokkal kiforrottabb személyiséggel rendelkeznek, sokkal nehezebb nevelni őket, vagy közel kerülni hozzájuk, az átélt traumák miatt zárkózottak, öntörvényűek és időnként még veszélyesek is, a környezetükre és önmagukra nézve egyaránt.
Ahogy azonban most Sethre nézek, nem látok mást, csak egy elveszett kisfiút, akinek anyára van szüksége. Szavai nem szánalmat vagy sajnálatot ébresztenek bennem, hanem elsöprő vágyat arra, hogy mindent jobbá tegyek. Borzasztóan fájdalmas látvány, ahogy úrrá lesz rajta a kétségbeesés és a pánik, ahogy zihálva a tenyerébe temeti az arcát. Egészen aprónak, törékenynek, és nagyon is szerethetőnek hat a szememben. Nem gondolom azt, hogy képes lennék megnevelni, vagy eltörölni minden rosszat és fájdalmat a múltjából. Csak egy dologban vagyok biztos: hogy nagyon tudnám szeretni.
- Nekem kellesz - szalad ki belőlem a pillanat hevében, és innentől már nincs visszaút.
- Nekem és a családomnak - teszem hozzá ajkaimat óvatos, de biztató mosolyra húzva.

A döntés kétségkívül hirtelen felindulásból, és nem pedig alapos megfontolás alapján született meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy pillanatra is megbántam volna, hogy Seth-et örökbe fogadtam. Azt már annál inkább, hogy nem tudtam jobban belevonni Meit és a gyerekeket a dologba. Számíthattam rá, hogy nem lesz egyszerű a beilleszkedés, de még a vártnál is több nehézségbe ütköztem. Persze nem hagyom, hogy mindez eltántorítson. Olyan nincs, hogy én bárkiről is lemondjak.
Addig nem nyugszom, amíg egy család nem leszünk.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Jocelyn Kershaw
Jocelyn Kershaw EmptyCsüt. Márc. 05, 2020 2:31 pm
Gratulálunk, elfogadva!

Kedves Jocelyn!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Mindig öröm látni, amikor egy ilyen, viszonylag régóta betöltetlen "pozícióra" hoznak karaktert, lelkes userek körébe, no meg nyilván az "idősebb" generációk reprezentációját is nagyon pártolom, csak hogy az LBGTQ+ részt ne is érintsem annyira mert ez New York, és egészen máshová tolódik az elfogadottság szintje. Ezen túl muszáj vagyok egy kósza mondatot szentelni annak is, hogy Amy egy vörös istennő, és mindig meglep, milyen keveset van használva. Very Happy
Mindez viszont csak felszínes melléklet, a valóság az, hogy (bár már készülted közben is rá-rápillantgattam) rendkívül ötletesen építetted be magadat egy régóta folyó-változó koncepcióba. Jocelyn Kershaw 4146035580
Persze, keresett karakterként hagyva volt neked némi tér, amit kitölthetsz, de sokszor nehéz úgy navigálni, hogy ne csak abból táplálkozz, amit megszabnak, és mégse rondíts bele az összképbe. Azt pedig bizton állíthatom, hogy ez sikerült. Very Happy
Jocelyn egy rendkívül finom, bájos, talán naivnak is hívható nő, akit minden nehézség ellenére sem tört meg az élet, mi több, másokat is arra ösztönöz, hogy a dolgok szebbik, jobbik oldalát nézzék. Könnyű az efféle beállítottsággal belesüppedni egyfajta virágos mezőbe, minden érzéket tompítva, míg végül egy kétdimenziós szeretetmassza nem alakul karakter gyanánt, és kevesen tudják olyan jól venni ezt az akadályt, mint te tetted.
A lapból egy családcentrikus, szerető nőt ismertünk meg, akinek élete közepét jelentik a gyerekei; nem a megfojtós, ősanya stílusban; bár ott lapul a tény is a sorok között, hogy nehéz elengednie őket, hogy saját útjukat járják. Ez akkor is épp csak egy fokkal könnyebb, ha nem az egyetlen gyerekről van szó, és maradt ott még egy maroknyi, akik nagyon is számítanak rád. Úgyhogy szerencsére egyedül azért nem maradsz. Jocelyn Kershaw 4146035580

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
 
Jocelyn Kershaw
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ariana Jocelyn Solis
» Estelle Kershaw
» sage kershaw
» Lita Kershaw
» Tommy Kershaw

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Eltemetett múlt :: Archívum :: Elõtörténetek-
Ugrás: