Este 11 óra van. A mai műszakom ezzel véget ért, én pedig behuppanok a szinte még gyárillatú Bugattim bőrülésébe. Isteni érzés!
A napnak ez az a része, amikor nem vagyok kegyetlen maffiózó, sem oktondi rendőr-nyomozó, aki az apjának kémkedik, csakis önmagam. Ilyekor az lehetek, akit senki sem ismer, nem kell megjátszanom magam, nem kell hazudnom, fenyegetőznöm, csak élvezem a pillanatot. Igaz, lassacskán már én magam sem tudom, hogy ki vagyok.
Habár hosszú volt ez a mai nap is, mint szinte mindegyik, most még sincs kedvem azonnal hazamenni a manhattani luxusvillámba, amit apám rám erőltetett.
A külváros felé tartok, úgy döntök, hogy meghajtom egy kicsit ezt a technikai csodát, az én szépségemet.
Szinte még újonnan szerzettnek mondhatom az autómat, ami a világ egyik leggyorsabb és legdrágább autója.
Talán furcsán néz ki egy rendőrtől, hogy ekkora luxust megengedhet magának, mint én. Talán gyanús is lehet, de természetesen erre is van alibim, hogy ne bukjak le az őrs falain belül: gazdag külföldi rokonok örököse vagyok.
Csak szelem a kilométereket, és ahogy suhanok az úton, úgy tisztul meg a fejem és a gondolataim.
Egyre erősebben taposok a gázpedálra és egyre élesebben veszem a kanyarokat. Mondanom sem kell, hogy mennyire élvezem ezt az egészet. Imádok vezetni és ugyanúgy imádom az autókat. Az ilyen pillanatok élvezete közben tudok annak örülni, hogy ki vagyok, és milyen családból származom.
A telefonomat ilyenkor mindig lehalkítom vagy kikapcsolnom - ez esetben szerencsémre vagy szerencsétlenségemre csak elnémítottam -, mivel nem szeretném, ha bárki is megzavarna a hülyeségével. Sem az apám, sem a főnököm, sem a kollégáim, senki.
Már vagy egy órája cikázhatok az utakon, amikor pillantásom mégiscsak a mobilom kijelzőjére téved. Ekkor veszem észre, hogy volt pár nem fogadott hívásom és egy üzenet.
Nem akarom megnézni, nem akarok reagálni rá, de valami belső ösztön mégis azt súgja, hogy az ellenkezőjét kell tennem annak, amit akarok.
Jobb kezemmel a készülék felé nyúlok, majd mikor megnyitom az üzenetet, látom, hogy a bátyámtól, Roberttől van.
Amint elolvasom az sms-t tartalmát, arcizmaim első körben megfeszülnek, majd szinte azonnal utána az anyósülésre dobom a mobilt és szemeimet megforgatva a gázra taposva visszafordulok Manhattan irányába, ahol a testvérem lakása helyezkedik el.
Ennyit a nyugodt kocsikázásról, de ha a Rob segítséget kér, akkor gondolkodás nélkül mennem kell, nincs mese.
Útközben azon agyalok, hogy vajon miféle baromságot csinált már megint, amiből csak én húzhatom ki a seggét. Az idők folyamán szemmel láthatóan fordult a kocka, mert még kislány koromban ő volt a hős lovag, aki megvédett engem mindentől és mindenkitől, mára már igen-igen gyakran előfordul, hogy ő kér tőlem kelletlen segítséget.
Amikor megérkezem Robert lakásának mélygarázsába, fék csikorgatva leállítom az autómat, majd kipattanok belőle és gyors léptekkel a bátyám mellett termek, aki a kocsija nyitott csomagterébe bámul éppen felfelé.
- Nos, Rob. Mi az a fontos dolog, ami nem várhat? – szegezem felé fanhangon a kérdést, de mire kimondom, már jómagam is megkapom a választ, hiszen a bátyám mellé lépve, én is meglátom a csomagtartó tartalmát.
- Most komolyan hoztál nekem egy hullát -  kérdezem kissé csipkelődő hangnemben miközben jobb kezemet a nyaki ütőereihez tapaszatom, majd rájövök, hogy az ipse még életben van -  vagyis egy fél hullát? Igazán nem kellett volna. – teszem hozzá elfintorodva és megrázva a fejemet, mert igazából fogalmam sincs, mi a francot akarhat tőlem Robert. Ugye most nem azt akarja, hogy segítsek megölni a fószert, mert az nem igazán az én asztalom, még akkor sem, ha már akaratomon kívül nyakig benne vagyok apám bizniszében.
- Most rendőrként vagy maffiózóként van rám szükséged? – folytatom tovább  kérdezősködést, miközben még mindig a vértől áztatott, kékre-zöldre vert, meglőtt sebű pasast nézem, aki ájultan és dermedten fekszik a mellettem levő kocsijában. Igen, eközben van időm megfigyelni a falfehér testet, az ütések által szerzett sebeit és a lőtt sérülését is. Tisztában vagyok azzal, hogy megy ez Hamiltonéknál és tisztában vagyok vele, hogy megy ez a bátyámnál. Már csaj az a nagy kérdést, hogy tőlem mit akar, és miért van még életben ez a fickó, hacsak nem valaki a rivális bandából tette ezt vele.
Viszont valamiért nagyon ismerős nekem ez a fiatal fiú, valahol már láttam őt, majd tágra nyílnak a szemeim, amikor agyamba szökik a felismerés.
- Basszus, ez Jake? Mi a fene bajod van neked? – fordulok most kérdőn Robert felé, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ő is az egyik emberünk, Rob bandájába tartozik és azt is tudom, hogy közeli barátok. Nem vagyok egy buta liba, de most nem értem, mi van.

A kezem remeg….. Bazdmeg, Bazdmeg, Bazdmeg…..
Mi a rosszseb ütött belém…..
90… 110…140….170…..200….220…..
Imádom az autópályát. Letisztult, sehol semmi. Senki sincs az utakon ilyenkor.  Vannak dolgok amit a családomnak köszönhetek. Ilyen egy heg a vállamon, amit egy golyó okozott. Ilyen egy vágás a szemöldököm felett.
A kezem remeg. A mélygarázs sorompója úgy lassan emelkedett a kocsi előtt, én pedig ez alatt idegességemben a kormányon doboltam. Haladjunk már! Bár nem tudom odabent miért lenne jobb.
Szép lassan hátramenetbe beparkolok a helyemre, direkt figyelve arra, hogy a kamerák holtterébe legyek. Leállítom a motort.  Na és most mi legyen? Hol van Brooke? Már vagy 40 perce írtam neki az SMS-t. Mi tart neki ennyi ideig? Az anyósülésbe bedobott kabátom zsebébe kezdek el kutakodni. Valahol itt kell lenni a cigimnek… Nem szoktam cigizni, de mostanában túl sok a feszültség. Túl sok a stressz. Túl sok minden, minden túl sok…  A megtalált dobozból kiveszek egy szálat, és a kocsiból kiszállva meggyújtom. Mélyen letüdőzöm a füstöt, mintha csak azon keresztül kapnék oxigént és várom a nikotinnyugtató hatását. Egy szippantás, két szippantás, három szippantást,négy, öt, hat és hét…. És már el is értem a szűrőhöz. Bosszúsan lépdelek a garázsfalra szerelt kukához és bele pöccintem a csikket.  Ahogy a zsebembe visszacsúsztatom az öngyújtót megakad a kezemben egy kis fém valami. Jake kezén lévő bilincs kulcsa. El is tűnt az a varázslatos másfél perces letargia, amit a cigaretta okozott. A fejemet ellepték a gondolatok…
Basszus! Tulajdonképpen mit is akarok………
Hülyeség ez az egész…..  A kocsi csomagtartójához lépek és felnyitom. Jake még mindig eszméletlenül fekszik, a mellkasa egyenletesen mozog. Ennek véget kell vetnem….. Csak ez jár a fejemben…. Tulajdonképpen mit is akarok…. Miért is csinálom ezt az egészet? Miért? Mert fontos nekem……..

Behajolok és Jake kezéről leszedem a bilincset. Elmenekülni nem hinném, hogy el fog tudni, a következő időszakban…. A bal lábszárán egy hatalmas lőttseb tátong, valószínűleg a golyó még mindig benne van…. Az arcán több helyen felszakadt a bőr, az orra pedig ezer százalék, hogy eltört. Megérdemli…. megérdemli….. megérdemli….. Ezt mantrázom magamban, de közbe a mellkasomra még mindig összeszorul.
A csomagtartót nyitva hagyom, hagy kapjon friss oxigént. Előre sétálok és visszaülök a vezető ülésbe, gyújtást teszek a kocsira és maxra kapcsolom a fűtést. Ha Brooke nem jön gyorsan az akkumlátorom lehet lemerül, de most ez izgat a legkevésbé. Fel kell cipelnünk Jaket a lakásomba. Van lift, viszont a kamerák, azok a kamerák mindenhol ott vannak. A portás talán, ki tudja kapcsolni, sőt biztos. A kesztyű tartóba nyúlok és kiveszem a benne lévő tartalék pénzem, nem sok csak olyan két ezer dollár lehet itt, vész esetére. Szépen lassan elkezdek leszámolni belőle egy kenőpénz a portásnak. 100, 200, 300, 400, 500…. ennyi elég lesz? Hozzá csapok még 200 dollárt. Ezen ne fukarkodjunk.
Autó hangot hallok, rögtön kipattanok a kocsimból, megjött Brooke. A csomagtartóhoz lépek és nem igazán tudom mit is tegyek. Idegességemben a kezemet tördelem. A húgom kipattan a méregdrága Bugattiából és felém lép, miközben már rögtön kérdéssekkel bombáz. Látom az arcán a döbbenetet, amit a csomagtartó tartalma okoz. A gúnyolódására csak egy szemforgatással reagálok, nem ezért hívtam.
- Hagyd ezt abba… – szólok rá halkan és nyugodtan, nem áll szándékomban moderálni vagy nevelni. Csak nem gondolom, hogy ez itt most a jó pillanat a poénkodásra.
- Orvosként – válaszolok a kérdésére és most először a szemébe nézek, hogy tudatosítsam a helyzet súlyosságát. Az arcát kémlelem, miközben ő az eszméletlen Jaket fürkészi. – hidd el nekem nem hívtalak volna ide, ha ez nem lenne életbe vágóan fontos-  kicsit irónikus, ez aztán tényleg életbe vágó. Jake élete függ rajta. Érdekel, hogy vajon Brooke felismerte-e azt, hogy milyen név tartozik ehhez az élettelen testhez. Ha igen, ilyen nyugodtan bírná kezelni.
Nagyon sok szívességet kértem már a húgomtól, de legtöbb esetben ez egy tanúskodás volt, vagy az hogy had hagyjak ott a házában egy-két dolgot, míg az enyémet az FBI átkutatja. De ilyen melóba még sose kértem a segítségét. Ha el kellet tenni 1-2 hullát arra megvoltak a saját emberem. Sose fordultam hozzá olyan kérdéssel ami durva volt.
Ő nem ehhez volt szokva, tudott a maffiáról, tudott apa piszkos kis ügyeiről, tudja nagyon jól hogy öltem már embert, de őt apa máshogy nevelte, mint az öcsémet vagy engem. Emlékszem 14 voltam, amikor először hullát láttam. Aztán az események felgyorsultak, 16 éves voltam amikor először kiontottam egy ember életét és ezek a dolgok lettek egy idő után a megszokottak. Emlékszem évekig volt rémálmom, bűntudatom, de egy idő után az ember hozzászokik ehhez és az érzések eltörpülnek.  
Szóval csak most ismerte fel, a kezzemmel idegesen a hajamba túrok, hogy „mi a fene bajom van?” nos azt még én se tudom.
- Segítened kell életben tartani – mondom érzelemmentes hangon. – Brooke, ez kibaszott fontos. – Nem fogok kitérni arra, hogy miért, még nem. Elsőként érjünk a lakásomba. Mély levegőt veszek és az államat a kezem közé temetem. Gondolkodok mi is legyen.
- Maradj itt! Elmegyek kikapcsoltatni a portással a biztonsági kamerákat! – A zsebemből előhúzóm azt a köteg pénzt amit leszámoltam. – Fél perc és itt vagyok!  Addig ne hagyd meghalni!

Miközben folynak az események és múlnak a percek, nem hagy nyugodni a gondolat és érzés, hogy valami nagy baj van. Ez talán viccesen hathat, hiszen maffiózó körökben általában igen nagy bajok vannak, arról szól az életük, az életünk. Most mégis valami furcsa érzés járja át egész valómat és ez tudom, azért van, mert Robertről van szó.
Természetesen ezt az aggodalmat nem mutatok Rob felé, már nem az a lány vagyok, aki annak idején naivan falazott neki vagy hamisan tanúskodott mellette. Már nem voltam én sem ártatlan, habár még messze nem voltam annyira beavatott apám ügyeibe, mint a két testvérem.
Mindentől függetlenül Robert volt az az ember, akiért bármit megtettem volna, még annak ellenére is, ha sokszor nem értek egyet a tetteivel és életvitelével.
Azért is történt úgy a mai eset is, hogy amint megláttam a tőle kapott sms-t, máris megindultam hozzá, hogy segítsek neki.
Persze ez nem azt jelenti, hogy most is hallgatni fogok és szótlanul teszem, amit mondd, de a legvégén úgyis segíteni fogok.
Kissé meglep, amikor az enyhe gúnyolódásom után a bátyám rám szól, mert az csak nagyin ritka esetben történik meg, hogy így beszél velem. Eszem ágában sincs félni tőle, tőle soha, de azért, amikor látom, hogy mennyire komoly számár ez az ügy, akkor én is elkomolyom.
Stílusánál viszont még jobban meglep, amikor kiderül számomra, hogy itt most nem a rendőri előnyeim és pozícióm, de még nem is maffiózó énem, hanem a valaha volt orvosi tudásom kell neki.
Elsőre legszívesebben nemet mondanék, hiszen már nem most volt, amikor az orvosira jártam, és ez mégis egy emberi élet. Azonban Rob úgy néz a szemembe, olyan tekintettel, amiből azonnal lerí, mi a helyzet, és amire képtelen vagyok nemet mondani, még akkor is, ha ez az egész egy nagy őrültség.
- Orvosként? – kérdezek szinte azonnal vissza, amikor megadja kérdésemre a választ, de ez nem azért van, mert gyengeelméjű lennék vagy hasonló, csupán ezzel magamban is nyomatékosítom, hogy pontosan, mi is a feladatom.
Nem igazán értem egyelőre, hogy mi van annyira fontos ennek a fiúnak az életében. Persze, nem mintha gyilkosság párti lennék, de ezt a fiút alig ismerem. Nem vezető ember volt a Hamilton-bandában, Rob pedig nem szokott egyszerű emberéleteken parázni. Most mégis úgy viselkedik, mint valami kerge-birka, aki nem tudja, mit akar.
Csak tovább bámulom elkerekedett szemekkel a bátyámat, ahogyan azt ecseteli, hogy mennyire fontos számára az, hogy segítsek neki, bla-bla-bla, mire végre engem is hagy szóhoz jutni.
- Rendben. Segítek neked, Rob, ha ez annyira fontos neked,…mint mindig. – adom meg magamat, habár ez szerintem nem is volt kérdés egyikőnk számára sem, hogy segítek neki. Nem engem hívott volna ide, ha nem biztos a dolgában.
Csak szótlanul bólintok egyet, mikor elmondja aztán a tervét, hogy hogyan is akarja lezsírozni a dolgot a portással, majd amikor eltűnik egy rövid időre, ismét alkalmam nyílik átvizsgálni a félholt testet, melyre jelenlegi állapotában nem tudnám megmondani, megmenthető e.
Hamarosan visszatér Robert, de inkább nem kérdezek tőle semmit, csak segítek neki, amikor is együttes erővel kiemeljük a szöszi zombit a csomagtartóból, majd valahogy elevickélünk vele a liftig és felmegyünk vele Robert luxus kéglijébe.
- Huh, még szerencse, hogy ez itt nem Sven vagy valamelyik kigyúrt gorilla az embereid közül. – jegyzem meg a számat elhúzva, mire végre letesszük a pasast Robert bőrkanapéjára.
Mondjuk, reggel, mikor felébredtem, nem szerepelt a terveim között egy félig agyonvert pasit hurcolászni.
- Nos, amint azt lent is mondtam neked, segítek neked életben tartani ezt a fickót, habár nem tudom, miért olyan fontos ez. – kezdek aztán bele szigorú arccal a nézve bátyámat. – De mindent el kell mondanod nekem.
- Először is, hogy mióta van ilyen állapotban, hogy kik tették ezt vele, illetve, hogy pontosan mi történt vele. – hadarom aztán tovább már a kanapén még mindig eszméletlenül fekvő férfit nézve miközben ledobom magamról a bőrkapátot a fotelre, és leguggolok az újonnan szerzett „betegem” mellé.
- Ki tette ezt vele Rob és miért? - közben még midig nem a bátyámat, hanem a sérültet nézem. – Ha jól tudom, ő a te egyi8k embered. Jól tudom? Már csak az a kérdés, hogy ezt te tetted vele vagy az egyik ellenséged?  - folytatom tovább, hiszen nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mit szokott Robert tenni az olyan embereivel, akik esetleg keresztbe tesznek neki vagy esetleg elárulják. Nem az első eset lenne, azonban nem vagyok hajlandó többé tűrni a titkolózást.
- Ez a segítségem feltétele. – állok fel újra farkasszemet nézni az idősebbik bátyámmal.
- Annyit így elsőre elmondhatok, hogy nincs túl jól a haverod. Ha szeretnéd életben tartani, akkor első körben kapcsold feljebb a fűtést, majd be kell takarnunk őt, hogy felmelegedjen, mert valamitől nagyon ki van hűlve. De akár egy forró fürdő sem ártana neki, de félő, hogy az nem tesz jót a sebeinek. – vonom meg a vállamat. – Szóval marad a takaró.
- Azután szükségem lenne forró vízre, lepedőkre, öngyújtóra és egy elsősegély dobozra. Feltéve, ha nem akarod orvoshoz. IGAZI ORVOSHOZ vinni. – pillantok a mellettem álló férfire, habár tudom, hogy a kórház vagy a sürgősségi számára nincs a pakliban, jómagam pedig nem rohangálok orvosi felszereléssel a zsebemben.
- Míg én dolgozok, te közben szépen válaszolhatsz is az előbb feltett kérdéseimre. - figyelmeztetem a testvéremet. Igaz, hogy ha meg akarjuk menteni a szőkét, nincs vesztegetni való időnk, de azért tudnia kell, hogy nem vicceltem a feltételem megszabásakor.

Brooke világ életében egy burában élt, naivan. Sose tudott apa ügyeiről, nyilvánvalóan ő is észlelte a családunk furcsaságait, csak nem tudta az agya összefűzni a szálakat, vagy nem akarta. Amit teljesen megértek, nincs szebb mint a boldog tudatlanság.
Gyerekkorába az összes fiú háborúzni akar, háborúzni és harcolni. Ha egy kiskölyök kezébe adsz egy botot, azt az ő fantáziája rögtön karddá változtatja, de én sosem voltam ilyen. Az inkább az öcsémre vall. Ő vakmerően fut bele minden veszélyes szituációba, csupán a testi erejére, vagy a pisztolyára hagyatkozva. Gyerekként is ilyen volt, játszótéri verekedések, iskolai balhék. Egy extrovertált személyiség, a társaság középpontja, a partik sztárja. Apa nyakába ült minden kerti sütögetésen, kezet fogott a barátaival, favicceket mesélt nekik, míg én próbáltam inkább anya közelében maradni, a szoknyája mögé bújni, elrejtőzni a világ elől. Ez az idővel persze megváltozott, de a gimibe is, volt egy baráti társaságom, egy barátnőm és többre nem is vágytam, de az apának való segítés idővel egyre több időt vett el tőlem. A szabadidőm vészesen redukálódott, és sorra vesztettem el mindenkit magam körül és itt maradtam egyedül.
Még tisztán él a fejemben annak a napnak az emléke, amikor Brooke leültetett minket, az összes Hamilton gyereket és előadta a hipotézisét apa bizniszével kapcsolatban. Lelkesen mesélte, azzal a furcsa csillogással a szemébe, amilyen csak a kisgyerekek szemébe van miközben valami új dolgot tanulnak, új világot fedeznek fel. Mi csak próbáltunk a lehető leghihetőbben meglepődni. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire szeretem a húgom, az ő kis kislányos naivitásával együtt. Én voltam a legbüszkébb ember a világon, amikor az egyik családi vacsora mellett bejelentette, hogy nem vesz részt ebben az egészben, hanem az egészségügyben helyezkedik el. Apánk vöröslő feje, ahogy poharakat vágott a falhoz vacsora után. Nem tudott mit kezdeni a szituációval. Hisz Brooke felett nem volt hatalma, mert ő makacsabb egy öszvérnél is, és ha valamit a fejébe vesz….
Jake nincs magánál, eszméletlen. Nem reagál semmire, még arra se ahogy én benyúlok a hóna alá, míg Brooke a lábánál ragadja meg és megemeljük. Mint egy lisztes zsákot cipeljük keresztül a mélygarázson egészen a liftig. A ruhái kemények a rászáradt vértől, a haja is csomókba van összeragadtva. A fejembe folyamatosan pörögnek a pár órával ezelőtti képsorok. Jake pépé vert arca…..
Ahogy letesszük a kanapéra egy apró mosolyra késztet Brooke megjegyzése. Jake egy pillanatra se okozott nehézséget, de ezt nem hinném, hogy elmondhatnám bármelyik más emberemről. A kétszáz kilós Billt is szép lett volna fekcipelni.
A kanapé mellett állok, nem tudok mit csináljak hírtelen, mi legyen a következő lépés. Húgom kérdésére se tudok válaszolni. Miért is fontos ez nekem? Nem tudom, csak azt tudom, hogy nem bírnám ki a halálát.
Brooke leguggol Jake mellé. Hoznom kéne neki valami ruhát, valami meleget. Egy szál rövid ujjúba van. A nappali és a konyha egybe van nyitva. Miközben hallgatom Brooke-ot a konyhába sétálok kinyitom a spájzajtót és előveszek egy üveg whiskyt. Két poharat megtöltök jégkockával majd negyedéig felöntöm a frissen kibontott alkoholból. Vissza sétálok Brooke-hoz és a mögötte lévő dohányzóasztalra teszem az övét. A sajátomat a kezembe szorongatom, belekortyolok és hagyom, hogy a whisky édes íze szétmarja a torkom.
- Elfogadom a feltételed – szakítom meg a farkasszemünket. Bólintok kicsit és egybe lehúzom a poharam tartalmát, szükségem lesz rá.
- Nincs kádam, csak zuhanyzóm. – Nem tudom mennyit segítene vagy rontana az állapotán ha zuhany alá tennénk. Előveszem a telefonomat és a lakásba az átlaghőfokot felnyomom 23 fokról 28-ra. Tapasztalataim szerint olyan fél óra kell, hogy a változás érezhető legyen.
- Nem visszük be a szobámba? Ott lehet optimálisabb lenne, be lehetne takarni, meg minden. – a hajamba túrok idegesen, új szituáció, új helyzet. Megvárom a válaszát, még mielőtt elkezdem idehozni a cuccokat.
Visszamegyek a konyhába tölteni magamnak még egyet, rám fog férni. Ehhez a beszélgetéshez kell az alkohol.
- A nagy részét én tettem vele.  – mondom komoly hangon, halkan beszélek és távol is vagyok Brooketól. – én törtem be az orrát és lőttem bele, meg egy-két bordája is miattam tört el.
Ennél többet nem szeretnék megosztani vele, először kezeljük le Jake sebeit, ez ráér utána.

Furcsának találom ezt az egész jelenlegi helyzetet, Robert olybá tűnik, mint akiben nincsen teljesen meg a rend és az összhang. Nekem mindig ő volt az a biztos, stabil lábakon álló mentsváram, ahová bármikor menekülök, ha akarok. Mindig ő volt az, aki megvédett engem, ha kellett, ha nem, mindig magabiztosnak és határozottnak láttam őt, most viszont egy olyasfajta bizonytalanság tükröződik azokban a zöldes-barna szemekben, amikről egyébként sose tudják megállapítani, hogy éppen melyik szín dominál.
Viszont ennek a szemmel látható ingatag viselkedésének jelen pillanatban nem adok hangot, életet kell mentenem.
Biztos vagyok benne, hogy nem ismerné el, ráadásul az is zavarná, hogy észrevettem gyengeségét.
Igaz, hogy a családunkban mi ketten voltunk azok, akik a legjobban megbíztak egymásban, tudom, hogy előttem mindig erősnek akar látszani. Attól függetlenül, hogy már nem egyszer én húztam ki a hátsóját a csávából, és úgy néz ki, ma sem lesz ez másképp.
Kissé vicces és irreális is lenne a szituáció, ahogy a félholt pasast vonszoljuk befelé a liftbe, majd Robert lakosztályába, de a helyzeten komolyít a tény, hogy valóban élet és halál közt van.
Egyelőre nem tudom, hogy ki ez, hogy mi történt vele, sem azt, hogy Rob miért akarja ennyire hajthatatlanul megmenteni, csak azt tudom, hogy az állapota súlyos és nekem meg kell mentenem.
Nem vagyok orvos, már nem is leszek az sohasem, de a tudás és a belém rögzült mozdulatok, a motivációk, amik csak az orvosoknak vannak meg, még mindig megtalálhatók legbelül bennem.
Amikor felteszem a bátyámnak a neki szegezett kérdéseimet és elmondom neki a feltételeimet, nem várom meg, hogy válaszoljon, hanem azonnal munkának látok.
Igazából nem áll szándékomban meghalni hagyni ezt a fiút, mert igen, az még így összeverve is jó látható, hogy nem egy vérbeli nehézfiúról van szó.
Amúgy is szinte biztos vagyok benne, hogy elfogadja ezeket a feltételeket, azt hiszem, becsül annyira, hogy ne vágjon át. Azt azonban még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy miért olyan fontos Robnak ennek a pasinak az élete.
Nem ő lenne Rob, ha azonnal válaszolna a kérdésemre, persze, előtte kell a méregerős alkohol, amitől ezek az alvilági pasasok azt hiszik, hogy majd nagyobb tökük nő tőle. Hát az bizony nem, de tény, hogy bátrabbnak érzik magukat tőle, megnyugtatja őket….de miért is ideges Rob egyáltalán?
Persze, ő sem az a gondolkodás nélküli öldöklős típus, de mindig szemrebbenés nélkül megtette apánknak, amit meg kellett tenni. Soha nem hezitált, nem másította, illetve nem bánta meg döntését.
Ha valaki keresztbe tett neki, elárulta – mert van valami sejtésem,hogy erről lehet szó - , átvágta őt, gond nélkül kiiktatta azt a személyt, aki ellene vétett, most meg pontosan olyannak tűnik a helyzet, hogy meggondolta magát.
- Nem is nagyon van más választásod - rázom meg a fejem, miközben a kis szőkéről próbálom lehámozni véráztatta fehér pólóját, de aztán rájövök, hogy többet érne levágni róla.
- Talán, ha időközben megkaphatnám azt az elsősegély dobozt – vetem oda a bátyámnak közben rá se nézve és egyelőre tudomást sem véve a pohár italról, amit a részemre készítet a dohányzó asztalra.
- A te ágyadba? – állok meg hirtelen mozdulatomban és felvont szemöldökkel nézek a tesómra. – Nincs neked több vendégszobád is? – nézek még midig értetlenül, de mivel nem akarom húzni az időt, így újra megfogom a pasast a hónaljánál és immáron a Rob hálójába visszük át.
- Csak hogy tudd, az orvosok nem cipekednek, ha már orvosként volt rám szükséged – jegyzem meg pimaszan, hiszen már inkább érzem magam valami hordárnak, mint bármi másnak.
- Akkor folytatom – mondom, miután elhelyeztük a félholt testet a francia ágyon, és így tovább folytatom, amit elkezdtem. Ha Roberttől végre megkapom az elsősegély dobozt, akkor az abból kiemelt eszközzel végleg megszabadítom a felsőjétől és farmerétől is, hiszen az ominózus lőtt sem a lábon van, s most így tanulmányozom az ernyedt testet.
- A zuhany felejtős, túl mélyek a sebei – állapítom meg határozottan, lassú, nem tetsző fejingatással, így hát helyette marad a meleg, de csak akkor, ha kioperálom belőle azt a bizonyos golyót.
- Hogy te tetted? Hát szépen elláttad, nem mondom – jegyzem meg elgondolkodva, habár nem lep meg a dolog, volt egy olyan érzésem. – Miért, elárult vagy mit tett?
- Tudod, ha azt akarod, hogy valakin gyakoroljam az orvosi tudásomat, igazán kereshettél volna olyan megmentendő személyt, aki már eleve bajban volt és akinek szüksége van rám – poénkodok egyet újra, de közben pedig kikészítem a „műtéthez” szükséges eszközöket. Továbbá az öngyújtót és egy fémtálat.
- Szuper, tiszta középkor – rázom meg a fejem, hiszem még jómagam sem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen, mennyire kockázatos, amit csinálok.
- Mondjuk, ami inkább érdekel, hogy  miért gondoltad meg magad, bátyó – Nem felejtem el, de nem ám, hogy mindent elmesél, és amit mondott, csak egy hangyányi része lehet az igazságnak. Ráadásul kíváncsi is vagyok rá, hogy ez a srác miért érdemli ki a bátyám védelmét, megbocsájtását vagy nem is tudom, mijét.
- Csak hogy tudd, ez rohadtul fog neki fájni. Még így, eszméletlenül is. Segítenél lefogni? – kérdezem lazán, amikor az öngyújtóval kezdem el melegíteni, azaz fertőtleníteni az amúgy steril csípőfogót és szikét, de a seb miatt szükséges, majd előveszem az orvosi alkoholt és jól meglocsolom vele a lőtt sebet a lábán. Ezután egy szakavatott mozdulattal felvágom a sebet, hogy jobban a golyóhoz tudjak férfi, minek hatására megrándul a srác teste. Ezután csípőfogóval megragadom a golyót és szintén egy ügyes mozdulattal kiszedem azt a sebből. Erre viszont már az eddig halottnak tűnt fiú felordít…

Brooke a szememben mindig olyan törékeny volt, egész gyerekoromban ő volt a hugicám, akiért felelőséggel tartoztam, akit meg kellett védenem, én ezt soha egy pillanatig nem bántam, sőt szerettem is ezt csinálni. Később, mikor beköltözött az életembe a gyilkolás, akkor is kellett egy indok… Egy indok vagy érv, ami mentesít a bűneim alól, egy kifogás. A családomért teszem, kezdetben ez élt bennem, de ez elég hamar kikopott
-Brooke, ami ma itt történik, azt nem mondhatod el senkinek, se apának, se Mike-nak…- szögezem le feltételeket, még mielőtt bele egyeznék. Biztos vagyok benne, hogy megérti és cinkostárs lesz a titkolózásban, világ életében szeretett ellent mondani apának és szembe menni vele, ez valami furcsa kis hobbija volt.
Halogatom, húzom azt hogy az orrára kössem azt, hogy ezt Jake mivel érdemelte ki ez, mert talán erre a kérdésre még viszonylag könnyen tudnék válaszolni, de arra, hogy ezek után, hogy lehet még életben, nos, azzal kapcsolatban én magam sem tudom megfogalmazni a választ.
Hisz azzal, hogy ott a raktárban nem fejeztem be a munka rám eső részét, azzal, hogy ott nem húztam meg a ravaszt..Azzal szembe mentem mindennek, amit eddig képviseltem és, amit elvárják, hogy apám halála után tovább képviseljek. Kötelességeim vannak, kötelességeim, amiknek minden gondolkodás nélkül eleget kell tennem, de most gondolkoztam és ez lett az eredménye. Egy félig halott srác a kanapémon. Egy félig halott Jake…

Elsősegély doboz, elsősegély doboz, elsősegély doboz. Pörög az agyam hol lehet, talán a konyhában, a gyógyszereknél, vagy a hálószobámban. A konyhába gyors átnézek egy két gyógyszeres fiókot, a keresett dolgot nem találtam, de magamhoz vettem egy doboz, igen erős fájdalom csillapítót, ez az este folyamán még jól fog jönni, majd visszatérek Brookehoz segíteni, hogyha egyáltalán tudok.
-Igen Brooke az én ágyamba! – mondom ki, de így másodjára kimondva még furcsábban hangzik, mint ahogy eredetileg. Az a nézés, ahogy rám néz mindent elárul. Brookenak káprázatos az arc mimikája, mikor kicsi volt mindent kitudtam olvasni az arcáról, az őszinte csodálkozást, ábrándozást, döbbenetet, félelmet. Olyan volt számomra, mint egy nyitott könyv, bele láttam, persze ez az idővel és az évekkel egyre inkább vált nehezebb feladattá, addig-addig, hogy mostanra, már csak akkor tudom kivenni az őszinte gondolatát, hogyha azt ő is hagyja, például, mint ebben az esetben. Felvont szemöldökök, kérdő arckifejezés.
-Nem, nincs! Egy vendégszobám volt, amit tavaly kondi teremmé alakítottam – Mondom, minthogyha ez csak olyan egyértelmű dolog lenne. Néha elfeledkezem arról, hogy Brooke és én mennyire eltávolodtunk egymástól, mióta beépített ember.
Letesszük Jake-t az ágyra és amíg Brooke kiszedi alóla a paplant, addig én előszedem az elsősegély dobozt a szobából nyíló fürdőből és a gyógyszerrel együtt az ágyra rakom Brooke mellé, majd folytatom az eddigi tevékenységemet, állok és nézem, ahogy a testvérem dolgozik.
Brooke levágja Jakeről a ruhát, aki így egy száll boxerben marad. A húgom, mintha mi se történt volna, ugyanúgy folytatja az eddig megkezdett tevékenységet, de az engem zavarba hoz Jake fedetlen felsőteste, ezért inkább fogom magam és a gardrób szobában elkezdek keresgélni ruhát neki, egy mackó nadrágot és egy sima egyszerű fehér pólót. A méretünk nem egyezik meg, valószínűleg minden lógni fog majd rajta, de ez legyen most a legkisebb gondunk. A ruhákat az ágyra teszem ugyan úgy. A fürdőből hozok egy bevizezett törülközőt és amíg Brooke az elsősegélydoboz tartalmát fürkészi, addig én egyik kicsit próbálom letakarítani az arcáról a rászáradt vért.
Oh, dehogy! Jake még könnyen megúszta, megvan az összes végtagja, az ujjakkal együtt. A lehető legenyhébb módon bántam el vele.
-Rendőrségi besúgó Brooke – mondom ki kerek perec és közben Brooke arcát fürészem, érdekel a reakciója. Vajon kiakad vagy nyugodtan kezeli a dolgot. Közben fordítok egyet Jake eszméletlen arcán és az arcának a bal oldalát kezdem el tisztogatni. A fehér törölköző, már most vörös a legtöbb helyen.
A viccén csak látványosan a szememet forgatom.
- Ő Jake, a legjobb barátom – mondom ki őszintén Brookenak. – Nem tudtam megölni – beszéd közbe a semmibe meredek. Jake a jobb kezem és szar lenne jobb kéz nélkül élni. De az, hogy nem tudtam megtenni még nem azt jelenti, hogy nem kellett volna. Szerintem a húgom is fél perc alatt leveszi, hogy nincsen igazán tervem, hogy az, hogy életben hagytam az csak egy hirtelen ötlet volt és hogy én se számoltam a következményekkel. Mi lesz akkor, ha tényleg túléli? Többet nem bízhatok benne, alapjáraton túl sokat tud, így elengedni nem engedhetem el, vissza futna a rendőrséghez, de, de megölni nem vagyok képes.
Brooke kérésére bólintok egyet, a törülközőt simán egyszerűen a földre dobom, majd a fiú fölé hajolok, a két vállánál préselem oda a matrachoz ezzel megakadályozva, hogy bármilyen hírtelen mozdulatot is tegyen, majd a vállam fölött hátra pillantok a húgomra és bólintok egyet, ezzel jelezvén, hogy mehet.
Nem látom, hogy Brooke mit csinál, de Jake teste megrándul egy kicsit, nyilvánvaló, hogy nem teljesen eszméletlen és érez mindent. Nem tudom mi lehetett a testvérem következő cselekedete, de hírtelen minden erőmet bele kellett adnom, hogy megakadályozzam, hogy Jake felüljön. Az arca eltorzult a fájdalomtól és egy orbitálisan hangos üvöltés hagyja el a száját.
Pillanatok alatt cselekszem gondolkodás nélkül. A jobb kezemmel elengedem a vállát és helyette a szájára tapasztom ezzel meggátolva, hogy hívatlan vendégek legyenek ma este a szomszédjaim, karöltve a rendőrséggel, csendháborítás miatt.
-Brooke! Magánál van! –közlöm vele az egyébként is egyértelmű tényt, a vállam fölött hátranézve. –Mit csináljak? – egyértelmű, hogy nem fogom elengedni és továbbra is lefogom, míg Brooke leápolja a lábát. Viszont a kezemet leveszem a szájáról, mikor már úgy ítélem meg, hogy nem kiabál tovább, hisz nem tudom, hogy az orrán keresztül mennyire kap jól levegőt. Ezek szerint él!

Rob &Brooke& Jake

 

Azt mondják, hogy a halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Szánalmas, hogy nekem eddig milyen kevésben volt részem, míg másnak nyolcvan meg kilencven évnyi mozizni valója van, nekem kiszúrták a szemem húsz évvel. Várom, hogy az első emlékeim megjelenjenek, de semmi, pedig valami olyannak kéne lennie, hogy éppen óvodába megyek, vagy valaki már megint megver engem, ehelyett csak az öcsémre tudok „gondolni”. Jamie egyedül marad. Hiába volt minden, az, hogy gyakorlatilag az utcán éltem, hogy minden pénzemet félre tudjam tenni, hogy majd egyszer ha sikerül rendesen talpra állnom akkor újra együtt legyünk. Az is hiába volt, hogy megismertem Őt és beálltam közéjük. Ha akarom akkor biztosan lett volna más választásom, de tudtam, hogy csak így juthatok hamarabb egyről a kettőre, és igaz, hogy mindennek ára van, ahogy ennek is volt, de még hogy! Tudtam, hogy Jamie csak rám vár és ahogy telnek a napok úgy közeledik egyre inkább a viszontlátás lehetősége. Láthatom újra a kék szemeit, a csinos kis göndör szőke haját, ahogy csigákban az ég felé meredezik.
Cserben hagytam. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhattam volna másként, talán be kellett volna mennem egy árvaházba, hogy találjanak nekem nevelő szülőket? Esélytelen, aki bekerül a rendszerbe az csak megszívja, ezt számos televíziós műsor és sorozat alátámasztja, amit láttam az éveim során, ezért is akarom Jamie-t minél előbb kimenekíteni onnan, de így… nem fogom tudni.
Kudarcot vallottam és ezen már semmi sem változtat. A rendőr sohasem fogja megmondani nekem, hogy hol keressem az öcsémet, ahogy azt sem, hogy egyáltalán jól van-e. Nem fogok képet látni róla, pedig már majdnem kialkudtam magamnak egy fotót. Nem fogom őt viszont látni.
Kezdem elfogadni a tényt, hogy meghaltam és tényleg nincs tovább, és keresem a fehér fényt, meg főleg az alagutat, de olyan mintha valaki ellopta volna. Lehet rám valami sötét verem vár, azért amit eddigi életem során tettem? Ez nem ér, én is megérdemlem a kényelmet meg a vattacukor felhőket magam körül.
Hangok. Hangok jönnek valahonnan, talán azt akarják megmondani, hogy merre keressem az alagutamat?
Nem stimmel.
Valami nagyon nem úgy működik, mint ahogy kellene, nem úgy van, hogy aki meghalt az már nem érez fájdalmat? Egyre erősebben érzem, mindenhol fáj, egyre intenzívebben, próbálom lerázni, de nem megy, csak üvölteni tudok, és talán tényleg meg is teszem.
-ÁÁÁÁÁÁ…- hagyja el a számat, majd továbbra is kiáltanék, de valaki befogja a szám. A szemeim kipattannak, de nem látok semmit sem, annyira nagy a fájdalom, hogy nem tudok fókuszálni semmire sem, csak rángatózok, próbálok meneküli a fájdalom elől, hátha ez lehetséges.

Hazugság lenne azt mondani, hogy a jelen helyzetben teljesen biztos vagyok magamban, és nem tartok attól, hogy elrontok valamit. Akkor aztán meg is lenne az egész életre való lelkiismeret-furdalás, nem beszélve azokról a dolgokról, amiket az utóbbi időben tettem meg apám kedvéért, igazából már nem is számolom.
Két dologban azonban teljesen biztos voltam: az első, hogy Robnak, mint mindig bármit megtennék, tehát nem most van itt az idő a vacillálásra, a második dolog pedig, hogy még mindig nem lennék képes senkit sem hagyni meghalni.
Nem fejeztem be az orvosi egyetemet a családi „vállalkozás” előbbre helyezését tekintve, de azt hiszem, ez itt még mindig az én terepem. Sokszor lehet olyan szállóigéket hallani, hogy nem mi választjuk a hivatásunkat, hanem az választ ki bennünket. Nos, én az orvoslással pontosan ezt az összhangot érzem: ha nem is ő engem, de egymást biztosan kiválasztottuk annak idején.
Az már egy másik fájdalmas tény, hogy el kellett ezt engednem, még akkor is, ha szemmel láthatóan a gyógyítás művészete nem akar engem elereszteni.
A középkori lehetőségekhez és a szaktudásomhoz mértem, azt hiszem, elég jó vagyok, és elég jól haladok, habár még mindig nem értem, hogy miért nem lehetett ezt a szerencsétlen fickót kórházba vinni. Az egy dolog, hogy a rendőrség biztosan kérdezősködne, de könyörgöm, én pont valami rendőrfélének hiszem magam mostanság, így ezt a dolgot könnyedén elintézhetném. Ezen kívül apám kezében van szinte egész Manhattan – még, ha igen gyötrelmes érzés is ebbe belegondolni -, hacsak ezt a dolgot Robert nem tervezi apánk elől is elhallgatni.
Mintha gondolatoló lenne, böki ki máris ugyanezt a bátyám, miszerint arról, ami itt ma történik, senkinek nem beszélhetek.
Istenem, hányszor halottam én ezeket a szavakat már kislánykorom óta, és hányszor tettem ígéretet e szavak hallatán. Mielőtt bárki találgatna, most is pontosan ezt szándékozom betartani, azonban most a felesleges szavak helyett a helyzet sürgőssége miatt csak bólintok egyet. Közben olyan tekintettel nézek rá, amiből látni fogja az előbbi gondolataimat.
Miután végre elhelyezzük a szinte élettelennek tűnő fickót Rob szobájában, majd megkapom végre azt az elsősegélydobozt, munkának is látok.
Persze közben nem felejtem ezt azt sem, hogy a bátyám válaszaira is várok, ezért közben rá is figyelek. Mikor azonban végre kiböki, hogy mit is vétett ellene a szőke srác, egy pillanatra meg kell álljak azzal, amit éppen csinálok és meglepetten bámulok Robra. Meglepetten, mert még mindig nem értem, ennek ellenére miért hagyta életben a pasast. Nem mintha bánnám, vagy megrónám ezért, csak ez egyszerűn nem vall a bátyámra.
- És mi van, ha újra visszamegy hozzájuk? – kérdezel csak ennyit halkan, célozva a rendőrségre. Nem értem ezt a kockázatvállalást egy fiú miatt. Ráadásául, ha apánk ezt megtudja, valóban „kinyírja” ezért Robot. Az első számú szabálya az öregnek pontosan az, hogy nem hagyunk magunkon sebezhető pontot, és az árulóknak sose adunk még egy esélyt. Az már más dolog, hogy én ezzel sosem értetem egyet, és ezek szerint a testvérem se.
Tehát nem áll szándékomban most sem ítélkezni, hiszen nem tudhatjuk, mi vitte rá Jak-et az árulásra, már csak azért sem, mert én is pontosan egy kényszerhelyzetben vagyok. Én se saját akaratomból dolgozom apámnak.
- Rob, én nem ítélkezem. Talán még egy kicsi örülök is, hogy végre a saját döntéseidet hozod meg - teszem aztán még hozzá, mert tudom, hogy a bátyámnak mindig fontos volt a véleményem és a támogatásom.
A házi „műtét” eszközök, rendes fájdalomcsillapítás és anesztesztetikum nélkül elég rizikósnak tűnik, de a lehetőségekhez mértem megoldom, azonban a „páciensnek” így az egész duplán fájdalmas.
Aztán hamarosan bekövetkezik a pillanat, amire a számítottam, de nem örülök neki, a fiú felébred…
- Csak tartsd tovább, mindjárt megvagyok! – felelek határozottan Rob bizonytalan kérdésére. Most ez egyszer, azt hiszem, én vagy kettőnk közül a tudatosabb, és aki képes tisztán gondolkodni.
Miután végre ki tudom szedni a testből a beékelődött lövedéket, az elsősegélydobozból tűt és cérnát halászok elő, majd bevarrom a sebet. Azután még ellátom a dobozban található fertőtlenítő anyagokkal, de ez nem lesz ide elég.
Miután mindennel megvagyok, amit egyelőre tehettem, felállok és papír, majd tol után nézek, és firkálni kezdek.
- Ha reggelig nem jelentkezik semmiféle komplikáció, akkor azt hiszem, hogy túl fogja élni – állapítom meg őszintén, miközben a fiú arcát vizsgálgatom, mert egyelőre nem vagyok biztos az életben maradás tényében.
- De addig is hoznod kell még fájdalomcsillapítót, altatót, lázcsillapítót, sóoldatot és antibiotikumot. Ide mindent felírtam, de most menj! – adom át bátyámnak a papír fecnit, amire leírtam a kívánt gyógyszerek pontos nevét. – Ja, és egy lázmérő, ha az nincs itthon – teszem még hozzá felemelt hangon.
- Menj! Addig én vigyázok, barátodra! – teszem még hozzá, majd megengedek magamnak egy alig látható, bátorító mosolyt.