Stresszel járó remegés: Minden ember keze remeg, enyhe, alig látható mértékben a szívverés, véráramlás eredményeként. Nagy fokú stressz, szorongás esetén a remegés láthatóvá válik.

► Három fiúgyermek közül a középső. Gyerekkorában állandó jelleggel hajtotta a versenyszellem, hogy megpróbáljon a bátyja nyomába érni. Az öccse születésekor úgy érzi megfosztották a 'kisherceg' címtől, szürke zónába került, ahol sem különösebb dicséret, sem intelem nem éri, hiába próbál permanensen bizonyítani.

► Számkivetettségét úgy érzi annak is köszönheti, hogy édesanyja házasságtörő viszonyának gyümölcseként született. Nevében a család tagja, a huszonhét éve alatt felé tanúsított viselkedés alapján azonban úgy érzi nincs helye a Seo klánban.

► Elsősorban nem a vér szerinti rokonságát tekinti a családjának, számára ez sokkal inkább egy érzést jelent, mint biológiai köteléket.

Esszenciális tremor okozta remegés: A leggyakoribb mozgászavar, öröklődik. A kezek, a fej, vagy más testrészek akaratlan remegésével jár. Tartós mozgásfenntartáskor a remegés fokozódik, nyugalmi állapotban teljesen megszűnhet.

► Csonka gyermekkorának tudja be, hogy mai napig hajlamos olykor éretlenül viselkedni. Mindemellett remekül kijön a gyerekekkel és feltöltődést jelent neki a társaságuk.

► Hajlamos arra, hogy negatív érzéssel gondoljon a múltjára és szüleire. Gyakran nem tud elvonatkoztatni attól, ahogyan a múltban megismert bizonyos embereket, nehéz meggyőzni arról, hogy az emberi jellem átfogóan és végérvényesen megváltozhat.

► Kifejezetten érzelmes, továbbá minden körülmények között lehet rá számítani. Ha úgy érzi, hogy valaki igazán szereti és törődik vele, könnyen megnyílik és viszonozza a kedvességet, ellenkező esetben marad a páncélja mögött.

Hipoglikémia miatt bekövetkezett remegés: Cukorbetegeknél, alacsony vércukorszint következtében jelenik meg. A tünetek egyénenként változnak, a kézremegés verejtékezéssel és zavartsággal jár együtt. Cél a vércukorszint rendezése.

► Kiváló a memóriája, könnyedén megjegyez részinformációkat is, ennek hála meglehetősen gyorsan is tanul. Sosem feledkezik meg születésnapokról vagy fontos évfordulókról.

► Szeret társaságban lenni, könnyen barátkozik, arra azonban kényes, hogy kihez kerül igazán közel, kivel tölt sok időt.

► Habár szeret szocializálódni, amikor sokat dolgozik egy huzamban, vagy összesűrűsödnek a teendői, szereti kihasználni a szabadidejét, amit inkább egyedül tölt el, otthon. Ilyenkor szeszélyesnek is lehetne titulálni.

Wilson-kórral járó kézremegés: Autoszomális recesszív öröklődésű genetikai betegség. Rézanyagcsere-zavar. A kézremegés nagy amplitúdójú, szabálytalan, szárnycsapkodás-jellegű. Egyéb betegségspecifikus tünetekkel jár együtt, mint májelégtelenség, vagy jellegzetes szemtünetek.

► Gyakorlatilag bármit képes megenni, nincs olyan, amit ne lenne hajlandó elfogyasztani. Valószínűleg annak köszönhető ez a tulajdonsága, hogy sokszor nincs ideje válogatni; amikor van lehetősége enni, akkor eszik.

► Évek óta próbál alternatív és jól működő megoldást találni az orvosokra oly' jellemző túlzott kávéfogyasztásra. Ha fáradt, leggyakrabban a friss levegőn, vagy valamilyen más jellegű forró ital társaságában lehet megtalálni.

► Az egészsége megőrzése érdekében jóformán minden jellegű sportot kipróbált már, de egyikre sem tudná azt mondani, hogy szereti. Ennek ellenére ha ideje engedi úszni és futni is szokott.

Parkinson-kórhoz kapcsolódó remegés: Progresszív, ismeretlen eredetű betegség. Az agyi extrapiramidális, dopamin ingerületátvivő anyaggal működő agyi területek pusztulásával jár. Az idős, 60 év fölötti emberek betegsége, az esetek 5-10%-ában az első tünetek fiatalabb korban is jelentkezhetnek. A remegés nyugalmi állapotban, ritmikusan, gyakran a hüvelyujjat és mutatóujjat érintve jelentkezik. Gyógyíthatatlan betegség.

► Mindig is élvezettel tanult, valószínűleg nem csak a bátyjával szemben érzett versenyszellem hajtotta, de az is, hogy mindig jól sikerült vennie az akadályokat. Negyedik osztálytól kezdve kitűnő tanuló volt.

► A kedvenc színe a szürke. Minden árnyalata.

► Rendszertelen jelleggel tapasztal magán ismeretlen eredetű kézremegést, ami miatt elképesztő mértékű szorongást érez a jövőjét illetően, tekintve, hogy egy sebész keze nem remeghet. Senkinek nem szólt erről és retteg attól, hogy kivizsgáltassa magát, mert úgy érzi, csak negatív végkimenetele lehet a dolognak.

Apró lábait csak úgy kapkodja, mintha megint fogócskát játszanának, mint pár órával ezelőtt az iskolában. Cipői melyeket a bejárati ajtón túljutva elfelejtett levenni, csak úgy dobognak a nehéz lépcsőfokokon. Kezében ott szorongatja a számára jelenleg a világ legértékesebbjének tekintett papírt, amire olyan büszke, hogy legszívesebben mindenkinek megmutatná. Így is volt; látta a sofőr, a bejárónő és még a kertésznek is odakiabált róla pár szót. A legfontosabb azonban még csak most következett. Érezte, hogy a szíve szinte a torkában dobog, a gombóc mellett, amit már a bizonyítvány kiosztása óta érzett. Lihegve ér fel a lépcső tetejére, a lendületét azonban nem veszíti el, balra fordul és szalad is tovább a folyosón, ahol lefékez az utolsó mahagóni ajtó előtt.
Nem lehet, hogy erre ne legyen végre büszke az apukája! Előbb csak szabad kezét simítja a zárt ajtóra, abban sem teljesen biztos, hogy a férfi odabent van, de kell neki néhány másodperc, hogy ne akarjon lihegve megpihenni a folyosó szőnyegére ülve. Mély levegőt vesz, igyekszik visszafojtani a futás okozta zihálást, amitől csak még inkább kipirosodnak az arcocskái. Kis keze ökölbe szorul és illedelmes kopogást - nem olyan ritmusosat, mint amilyet a bátyja ajtaján szokott - produkál. Remegő kézzel nyúl a kilincs után, s csak azután nyomja le, hogy odabentről meghallja az ismerős, mély hangot.
- Apa...! - Hirtelen tör ki belőle az egész, annyira izgatott már. Az öröm egyértelmű jelei ott vannak az ábrázatán. Szemei csillognak, az egész arca sugározza, hogy valami nagyon-nagyon jó történt. Sietős léptekkel megy oda az íróasztal mögött összevont szemöldökökkel koncentráló férfihoz.
- Szervusz, Jae. - A kisfiúra villanó tekintet szinte megfagyasztja az ereiben a vért is, a nagy becsben tartott papír széle már kunkorodik befelé, ahogyan öklében szorongatja. Épp időben kapja azonban rajta magát, és ahelyett, hogy még szamárfülesebbé varázsolná a bizonyítványt, inkább két kezébe veszi. Az átadással azonban még hezitál, előbb vet egy pillantást az odaírt jegyekre és dicséretre, hogy biztosan nem tűntek-e el, mióta legutóbb elolvasta. - Mit hoztál?
Erre elmosolyodik, büszkén nyújtja oda a papírt, a férfi kezébe. - A bizonyítványom - feleli készségesen, illedelmesen. Amikor kérdezik, válaszolni kell. Figyeli ahogyan a papír az apja kezébe kerül, majd le az asztalra, még csak különösebben rá sem pillant. Döbbenet suhan át rajta. Hát ennyire nem is érdekli?
- Később megnézem, rendben? Most nagyon sok dolgom van. - Feláll, kezeit a kisfiú vállaira teszi és pillanatok alatt a nyitva maradt ajtó felé fordítja. Az apró lábak tanácstalanul botladoznak csak, még egy pillantást is vet hátra, keze a számára annyira értékes bizonyítvány felé nyúl.
- De... - Nem tud mit mondani, annyira nem erre számított. Hiszen a sofőr, a bejárónő és még a távolban dolgozó kertész is mind megdicsérték! Pedig a kertész csak a történetet hallotta, a bizonyítványt nem láthatta a saját szemeivel.
Talán nem is olyan értékes az a kitűnő bizonyítvány. Most először kapott mindenből kitűnőt, mert tavaly óta rájött, hogy azzal kitűnhet a többiek közül és hogy a tanulás nem is olyan rossz dolog. De talán még mindig nem elég, ha az apja szóra sem méltatja. Hirtelen elönti a szégyen, szemeibe könnyek gyűlnek és a korábban torkában érzett gombóc már-már fojtogatóvá válik. - De... - Újra próbálkozik, hasztalan. Forró könny csordul le a kipirosodott arcon és érzi, hogy a többi is hamarosan követi.
- Menj játszani - kapja meg hirtelen az ukázt, ki lett szorítva a titokzatos dolgozószobából, a bizonyítványa meg bent maradt. Még akar mondani valamit, vissza is fordul, az ajtó azonban az orra előtt csukódik be. Remegő kezecskéi újra a fára simulnak.
- De... Kitűnő lett.


Feszült sóhaj tör ki belőle, s összevont szemöldökei alatt dühös pillantással szemléli a reptéren sürgölődő népeket. Nem a hellyel, vagy a kiszolgálással, esetleg a többi utassal van baja. Sokkal inkább az bosszantja, ami a repülőút végén várja.
- Minek menjek haza, anya? Felesleges pénzkidobás, dolgom is lenne itt. Nem érdekel... - Már a legelején tudta, hogy nem a nőn kellene levezetnie a feszültségét, hiszen nem ő állt az egész hercehurca mögött, mégis bizonyos fokú neheztelést érzett felé. Ha tizenhét éve más döntéseket hoz, minden másképp alakult volna. Tisztában van vele, hogy akkor ő nem születik meg, nem éli azt az életet, ami Jae Seoként megadatott neki. De milyen élet az, amikor egy olyan bűnért, amit még csak nem is ő követett el, egyszerűen száműznek egy tizenéves fiút a családi otthonból? Szó sincs persze keserves életről, nem került az utcára, de a bentlakásos iskola igenis büntetésnek hat. Csak mert más férfi gyereke.
- Apád örülne neki. - Hazugság. Mindketten tudták, hiába voltak sok száz kilométerre egymástól, a telefonvonal két végén. Az alsóajkát kezdi harapdálni, csak úgy mint akkor, a telefonbeszélgetés alkalmával. Szeretett volna visszavágni, kiabálni, megpróbálni megértetni az édesanyjával, hogy az a férfi, akit az apjának neveznek gyűlöli őt, látni sem akarja, szégyenfoltként tekint rá és csak keserves egy hetet fog okozni neki, aminek az emlékeitől nem szimplán nehéz, de lehetetlen megszabadulni. A szavak már ott voltak a nyelve hegyén, kis híján olyasmiket mondott, amivel örökre megbántotta volna a nőt, aki mindennek ellenére nagyon szerette őt. - Nagyon hiányzol, kisfiam - szólalt meg újra a mézédes hang, tisztán lehetett hallani rajta, hogy az asszony a könnyeivel küzd. És ez volt az a momentum, ami miatt Jae most duzzogva, mérgesen, fájdalmas arckifejezéssel - mintha csak a fogát húznák - ül a reptéren, az előre megvett jegyet bámulva, ami annak a férfinak a pénzéből lett véve, aki annak ellenére, hogy a család fekete bárányaként bánik vele, mégis finanszírozza az életét.
Talán ez okozza a lassan tizennyolc éves fiú számára a legnagyobb fejtörést. Miért éri meg a férfinak, hogy apjaként tetszelegjen, a nevét adja a házassága csúfos bukását megtestesítő produktumának és Ausztrália legjobb bentlakásos iskolájába járassa azt, akire sosem igazán büszke, akármit érjen is el? Csak még nagyobb fájdalmat okozott azzal a fiúnak, hogy a születésnapokkor és ünnepekkor hazavárták, éreztették vele, hogy számítanak rá, mint a család tagja. Aztán minden elválás csak még nagyobb trauma volt, minden alkalommal eldöntötte, hogy a következő hazalátogatásig megtesz valamit, amire végre igazán büszke lehet a Seo család feje. Most is van híre, eldöntötte ugyanis, hogy mi akar lenni. Eszében sem lett volna megkérdezni, hogy számítanak-e rá a családi vállalkozásban, a válasz már jó előre ki volt betűzve a gyerekkorában.
- Megkérjük a 602-es Szöulba tartó járat utasait, hogy fáradjanak a négyes terminálhoz, a beszállást hamarosan megkezdjük. Megkérjük a 602-es...
Pár másodpercig hezitál, ha a helyén marad, csak nem tuszkolhatják fel a gépre... Akkor megkíméli magát egy heti szenvedéstől és különben is tudja, hogy odahaza sem várják szívesebben, mint amennyi lelkesedése neki van most a hazatéréshez. Végül mégis feláll, még egyszer ellenőrzi a képernyőkre kiírt járatok mellett a sajátjának státuszát, s a beszállókapu felé indul. Oda sem figyel igazán, amikor remegő kézzel a reptéri dolgozó felé nyújtja a jegyét és okmányait, annyira a gondolataiba merül. Talán ezúttal... Talán ha most bejelenti, hogy orvos akar lenni, életeket akar menteni, talán csak egy kicsikét büszkék lesznek rá.


A kezében tartott üvegpohár úgy csusszan ki onnan, mintha nem mosta volna le róla eléggé a mosogatószert, szerencsétlenül érkezik a mosogató aljához, azonnal darabokra törik. Ez zökkenti ki a férfit a gondolatai közül, zavart pillantással próbálja felmérni a másodpercekkel korábban történt eseményt, olyan, mintha ott sem lett volna igazán. Mintha pusztán csak testben lett volna jelen, lélekben egészen másfelé járhatott. Gyors mozdulattal zárja el a csapot, két kezével markolva a pultot sóhajt egy nagyot.
Végtelenül boldognak kellene lennie, izgatottnak kellene éreznie magát, ami ha most jobban belegondol, talán igaz is... Hiszen alig pár nappal ezelőtt olyan ajánlatot kapott, ami gyakorlatilag visszautasíthatatlan volt. Csak a hülye nem fogadta volna el!

- Doktor Seo!
Kis híján szüksége volt rá, hogy megdörzsölje a szemeit, csak hogy biztos legyen benne jól lát-e: valóban az egyik példaképe áll előtte, az idegtudományok és idegsebészet egyik legkiemelkedőbb alakja, New York egyik - ha nem A - legjobb idegsebésze.
- Doktor Stieg! Megtiszteltetés... - Kézfogása határozott, nem kisgyerek már, hogy teljesen elájuljon az idős férfi jelenlététől, a terem különböző pontjairól rájuk szegeződő féltékeny pillantásokat azonban szinte érzi a hátába fúródni. Minden idegsebészet felé kacsintgató ifjú orvos legnagyobb álma, hogy egy hasonló kaliberű ember legalább csak a nevével legyen tisztában.
- Kérem. Morgan professzortól úgy hallottam maga igazán tehetséges. Igaz, Michael? - Mellékesen szólítja oda magukhoz a pár lépésre másik társaságban csevegő professzort. Halvány mosollyal, szerényen fogadja a dicséretet, még egy köszönömöt is ki tud préselni magából, egyáltalán nincs felkészülve arra, ami a hatvanhét éves idős professzor és kiválóság száját elhagyni készül.
- Nem bánnám, ha egy ilyen tehetség az én csapatom tagja lenne! - Súlyos keze a fiatal vállon landol, kis híján meg is bicsaklik miatta Jae térde, az elhangzott szavak olyan megdöbbenést idéztek elő benne. Hogy őt New York egyik kiválósága megdicsérje?

Nevetés tör ki belőle, előbb leguggol, aztán a földre ül, ott a konyha közepén, hátát a konyhaszekrénynek támasztva. Csak nevet és nevet, maga sem tudja pontosan azért-e, mert hihetetlennek tartja a helyzetet, vagy épp nevetségesnek. Egész életében egy ember elismerésére vágyott, s közben helyette megkapta mindenki másét. Arcát tenyereibe temeti, ujjai remegve futnak a dús tincsek közé, könyökeit a térdére támasztja, kezei pedig végül a homlokán állapodnak meg.
Miért nem tud mégis szívből örülni? Miért múlik élete nagy lehetősége egy nyomorult üzeneten? Talán mert kifejezetten kérte az anyját, hogy ne szóljon erről senkinek. Legalábbis addig, amíg tényleg hivatalossá nem válik, amíg nem sikerül neki is megbarátkoznia a gondolattal: őt választották, hogy New York legjobb idegsebészeti központjában legyen rezidens a város legjobbja csapatában. Sóhajtva halássza ki nagy nehezen, ügyetlen kezekkel, a zsebébe rejtett telefonját, hogy ellenőrizze, megvan-e még az üzenet. Holott nagyon is tisztában van vele, hogy ott fogja várni, a bátyja neve alatt. Már vagy harmincszor elolvasta, mégsem tud megbarátkozni a gondolattal. 'Hallom együtt vesszük be New Yorkot. Beszéljünk.'
Miért? Miért van az, hogy élete lehetősége mellé rögtön a kasszánál hozzácsapják az egészhez ingyen bónuszként a bátyját is? Akire egész gyerekkorában hasonlítani akart, akihez valójában sohasem érhetett fel és aki mai napig nem tudja, hogy csupán csak féltestvérek.
Jae számára pedig ez a viszontlátás jelent újabb büntetést.