Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Lola & Solomon - life is so unpredictable
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Solomon Riddle Today at 12:24 am

A főnök és a szakács - komédia egy felvonásban
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lindsay M. Wheaton Yesterday at 11:58 pm

Jason && Eileen - cafetime
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eileen S. Wesley Yesterday at 10:30 pm

Alexander Rhys
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Alexander Rhys Yesterday at 8:32 pm

Shane and Lottie - I'm dying, Shane...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 8:15 pm

Nora & Becks - New rules
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Roméó C. Devereaux Yesterday at 7:27 pm

Aaron x Cherry - What happened with you?!
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Cherry Sullivan Yesterday at 6:50 pm

Hírek, bejelentések
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eliza Bowen Yesterday at 4:49 pm

Ella & Owen - 2011 Hálaadás
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Szomb. Nov. 18, 2017 11:29 pm

Ki van itt?

Herbert Goldstein

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Maya & Jamie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Egészségügy
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jensen Ackles
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
37
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
16

Maya & Jamie
Hétf. Jún. 12, 2017 6:38 pm


Maya & Jamie


Find me again, i need you, more than ever.  


- Ez lesz az. - vigyorodok el, és a küszöbön toporgó nyár előszelében megtorpanok a zebra előtt jó két és fél méterrel. Ketten belém rohannak, Kolbász pedig morogva esik neki újra a cipőfűzőmmel való hadakozásának. Felemelem a fejem és a térképet magam előtt kiterítve, igazi turista képét adva magamról lelkesen előre mutatok, majd megpróbálom előhalászni a zsebemből a kackiás, olvashatatlan orvosi betűkkel teleírt négyzetrácsos papírfecnit. Egy tollat tolok a számba.
- Ferintem av elővő nem volf jó - próbálok beszélni a tollal a számban, de ahogy Mayára pillantok, a szemeiből áradó értetlenséget látván inkább kiszabadítom a tollat a számból, és úgy kezdek bele újra.
- Szerintem az előző nem volt jó. Túl sok volt a...lépcső. És a szomszéd erkélye gyakorlatilag egybe volt nyitva a lakáséval. Nem mintha zavart volna, de mi van, ha épp meztelenül akartam volna napozni és pont akkor tartanak hercegnő teapartit, és minden gyerek kirohan a teraszra buborékokat fújni, és én ott terpeszkedek egy szál...
Nem folytatom, csak a napszemüvegemet feltolom a fejem tetejére világosbarna tincseim közé és jelentőségteljesen Mayára nézek. Szerintem elég világos így is, mire akarok célozni.
Hiányzott. Az a nagy igazság, hogy annyira hiányzott a puszta közelsége, hogy tulajdonképpen majdnem teljesen belebolondultam. Eltávolodtunk egymástól. S mikor össze kellett volna fogódzkodnunk, mi még nagyobbat löktünk egymáson, hogy aztán egy akkora szakadék keletkezzen közöttünk, amit már kiabálva sem szelhettünk volna át. S most, hónapokkal azután, hogy összetörtük Johnék vázáját és egy kis asztalt, és Mayát a bokájánál fogva cibáltam be a hideg zuhany alá, hogy kijózanodjon...most ismét itt vagyunk. Aggódva indulva egymás felé újra megpróbáljuk felépíteni, vagyis inkább felébreszteni azt a mély, bensőséges kapcsolatot, amely egykor köztünk volt. Mi engedett újra a közelébe, mikor megfogadtam, hogy soha többé? Mondhatnám, hogy az, amikor egy egész elefántot kibérelt Seattle-ben, hogy bőrig ázva meglovagoljuk, mint ahogy egykor a bakancslistánkra felvéstük. Mert ez volt az első lépések egyike. Mondhatnám, hogy az érzés vonzott hozzá közelebb, hogy végre újra azt éreztem, akar engem. Nem mint férfit, hanem mint barátot. Vagy, hogy nélküle nem tudok élni és belehaltam, mikor nem volt velem, és olyan jó volt újra rátalálni. Sőt, kifejthetném azt is, hogy mekkora szükségem van rá, hogy ott legyen, hogy ne szúrjak el megint minden jót az életemben. De hazudnék. Mikor először játszotta el a halálát, úgy éreztem, vége az életemnek. Hogy nélküle képtelen vagyok élni és nincs értelme semminek. De mára rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Tudok nélküle élni. Tudok nélküle dolgozni, döntéseket hozni, és be kell látnom, nem is mindig rosszakat. Megtanultam. Inkább arról van szó, hogy bár tudok nélküle élni, egyszerűen csak rá kellett ébrednem arra, hogy nem akarok. Túl sokat jelent nekem. Túl sokszor engedtem el, túl sok hibát követtem el ahhoz, hogy azt mondjam, elvagyok nélküle is. Mert elvagyok. Csak épp szarul. Röhejes, hogy a kapcsolatok hogy képesek átalakulni, nem?
A zebra felé lépve Kolbászt kicsit megrántom, így majdnem el is esek, de szerencsére a lelkes eb nem sérül és az én arcomon is rajta marad a bőr. Már csak halványan látszik rajtam John ütéseinek nyoma, hála a gyors kezelésnek. A szívemről sajnos a Tessa által okozott sebek nem múltak el ilyen könnyedén, de majd ebből is kilábalok. Csak az ég mentsen meg attól most bárkit is, hogy kötekedni akarjon velem. Átérve a zebrán felpillantok az utcanév táblára.
- Aha, erre kell menni. Egyenesen, ééés...azt hiszem, ott balra. És az első ház lesz az. A térkép szerint legalábbis erre kell menni.
Teszek néhány lépést, majd csak úgy mellékesen jegyzem meg, míg a kezemben tartott fecnit vizsgálom.
- Amúgy felszedhetnél pár kilót. Nem akarok udvarolni, de még mindig úgy nézel ki, mintha egy anorexia reklám lennél. Nem is értem, hogy van erőd megtartani azt a vérebet. - pillantok le az alig pár kilós kis vakarékra, akit nem mellesleg egészen megkedveltem. Nem tudom honnan van a is dög, de ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, jobb, ha nem is tudom. Még mindig vannak témák, amiket kínosan igyekszem kerülni, és ebbe beletartozik gyakorlatilag minden olyasmi, ami túlzott őszinteséget kíván. Például a pszichológusomhoz fűződő viszonyom, hogy miért félek úgy Russell Morgantől, mit keresett az anyám Seattleben, és hogy állok a Storm családdal, valamit persze az is, milyen okok vezettek ahhoz, hogy Maya eljátssza a halálát és milyen indíttatásból döntött úgy, hogy mégis megpróbál kapcsolatba lépni velem, mikor láthatóan tökre jól elvolt nélkülem is. Helyette általánosan elfogadott dolgokról beszélgetek, úgy mint kutya, másik kutya, John, Nadia, kórház, ruhák, cipők, és kaja.
- Amúgy mikor jössz vissza dolgozni? Úgy tudom van üresedés az urológián, ami éppen a kardiológia felett van, ahol mostanság igen sok időt töltök. Ha megegyezel velük, kijelölhetnénk a kedvenc vizsgálóinkat, és még telefont sem kéne használnunk, elég lenne két papírpohár meg némi madzag, csinálhatnánk tábori telefont. - mosolyodok el, aztán kicsit elkomolyodok - Tényleg, ha már itt tartunk, mit tudsz Johnról? Találkoztatok mostanában? - kérdezem, és nyelek egy nagyot. Mikor legutóbb láttam Johnt, épp szétverte a képemet, és azt ordította, hogy azt kívánja, sose legyen családom és gyerekem, és nem vagyok orvos, csak egy gyilkos sarlatán, akinek a pokolban a helye, nem a gyerekosztályon. Azóta nem láttam. Hívott ugyan néhányszor, de túl sok volt ez így nekem, és azok után, hogy összeomlottam, aztán Tessa is dobott, valahogy nem volt kedvem végighallgatni azt, ahogyan kioktat arról, hogyan végezhettem volna jobb munkámat, vagy mennyire utálja a képemet. Nadia persze azóta magához tért, és bár a szívem szakadt meg érte, de elmondtam neki mi történt, ő pedig egészen emberien fogadta, és megnyugtatott, hogy nem az én hibám volt. Persze szavát sem hiszem, de ez már legyen az én problémám, nem az övé. Ő csak gyógyuljon és vigyázzon a kis Norton porontyokra, mert a képem és a bordáim azt hiszem nem viselnének el még egy John Norton féle öklözéses arcápolást. Az utcán haladva felfedezek az egyik ház aljában felfedezek egy hamburgerest és azonnal felcsillan a szemem.
- Ú, gyere, innen pokolian finom illatok jönnek. Együnk valamit. Az én szemem már kopog az éhségtől, neked meg kell az üzemanyag, mert oldalsó nézetből már nem is látszol. Régen még be tudtam nézni a melleid közé, most meg...Szép vagy, szó se róla, de a csuklódat kétszer átérem. Ne ragozzuk ezt tovább, úgyis tudod miről beszélek. Együnk. - lépek be az ajtón, nyomomban a kissé nyüszítő és feltehetően fáradt Kolbásszal, hogy a pultnál azonnal a kínálatot kezdjem el szemlélni. Már eltelt legalább két óra a legutóbbi étkezésem óta, és most szabadnapos is vagyok, és Mayának is ennie kell. Vagy nem. Nem tudom hol tart a fénnyel táplálkozós törekvéseiben. Annyi mindent akarnék elmesélni neki, főleg természetesen Tessáról és az összetört kicsi, nyomorult szívemről, de nem tudom hogy találhatnék vissza hozzá. Régen ez olyan könnyen ment, Oliviával kapcsolatban egy csomószor beszélgettünk. Most miért nem megy olyan könnyen? És vajon mi van vele meg Douggal, vagy ki is az, akivel él? De erre nem lenne pofátlanság rákérdezni? Azt hiszem megteszem. Hamarosan. Igen, hamarosan erős leszel, és rákérdezek. Most még pár percig engedélyezem, hogy gyáva legyek. Csak pár percig. Nem tovább.




@ made by Benny

Vissza az elejére Go down
Re: Maya & Jamie
Szomb. Jún. 17, 2017 3:23 pm
.


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 20, 2017 7:21 am-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Egészségügy
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jensen Ackles
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
37
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
koraszülött, gyermek és magzati sebész, szív-, ér- és mellkassebészeti kutató orvos
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
16

Re: Maya & Jamie
Kedd Júl. 04, 2017 12:55 am


Maya & Jamie


Find me again, i need you, more than ever.  


Próbálom megérteni Maya gondolatmenetét, de képtelen vagyok átlátni a kusza gondolatait. Távol van. Itt áll mellettem, de csak keresem benne egykori legjobb barátomat, meglelni már nem tudom. Rémisztő az érzés, hogy egymásra mosolygunk, de mintha csak két szellem futott volna egymásba egy elhagyatott kísértetkastély hideg folyosóján évszázadokkal később a haláluk után. Idegen. És utálom az érzést, hogy ezt érzem.
Szeretem még? Igen. Hinni akarom, hogy még mindig szeretem, és ő viszont szeret. Akarom, hogy legyen még esélyünk újra építeni, amit a megpróbáltatások leromboltak köztünk. Meg akarom neki bocsájtani. És legbelül arra vágyom, hogy ő is megbocsásson nekem. De nagy az esély arra, hogy már túl messzire sodródott a hajónk a viharban, és már nem ugyanazon világítótorony felé akarunk evezni. Félek, hogy túlságosan elfáradtam már az evezésben. Félek, hogy már túl messze számomra a part is. De a shownak mennie kell, ahogy megénekelte annak idején a Queen, s én játszom tovább a szerepem. Játszom, hogy minden rendben, és hogy ez egy vidám nap, és hogy teljesen normális, ahogy most egymástól alig néhány lépésre csacsogunk kiskutya farkáról és a vadvízi evezésről akár, mikor legbelül megráznám Mayát és felképelném magam, hogy térjünk végre észhez, és  ne játsszuk tovább, hogy minden rendben, mikor érzem és tudom, hogy ez nincs így. Mikor a mellkasomat feszegeti egy kusza érzésmassza, amit nem tudok értelmezni, és csak az jár a fejemben, hogy hiányzik a legjobb barátom.
Haldoklom. De játszom, és felnevetek az eszmefuttatásán.
- A székeket vedd úgy, hogy vendégeknek vannak, ha épp bulit akarsz tartani, vagy hirtelen megihletődsz megfőzni nagyjából tizenkét főre való szilvás gombócot, s ezért át kell hívnod engem, és akit még akarsz, hogy elpusztítsuk újdonsült hobbiszakácskodásod bizonyítékait. A gyerekszobából lehet dolgozószoba, vagy valami pajzán szado-mazo szexbarlang, és mint ilyen, le is szigetelhető, ergó, ha otthon vagy, oda befészkeled magad és már nem is zavar a gyerekbömbölés. De ha akarod, egy illegális műtő is lehet, ahová kilopkodjuk az eszközöket a kórházból, és berendezünk egy kicsi, kétemberes ingyen klinikát. Amúgy meg hozzá lehet szokni, hidd el nekem, egy idő után olyanná válik, mint a fehér zaj, vagy a város morajlása. Fel sem tűnik. De a lakásturistaság nem olyan rossz dolog, ezt azért beláthatnád. Legalább megtapasztalod, mi az, amire tuti nincs szükséged, és így egyre gyakorlottabb szemmel nézheted a következő lakásokat. Ne legyél kishitű, megtaláljuk a tökéletest, még ha a két kezemmel is kell felépítenem, vagy ki kell költöztetnem valakit az ideálisból – caplatok előre könyörtelenül a betonon, miközben próbálom a lépést tartani a tömeggel és a kezemben tartott térképet is böngészni. New York ismeretlen dzsungel a számomra, nekem mindig csak Seattle és Sydney létezett, na és persze a Harvard kampusza, de ezen kívül… sosem voltam az a nagy utazó, és nem is igazán törtem magam azon, hogy ezen változtassak. Ha mennem kellett valahová, az csak kórháztól kórházig tartott, sokszor még a hotelszobáig sem fáradtam el, ha vendégnek hívtak valahová. Szerintem én vagyok a földkerekség egyetlen olyan milliomosa, akit történetesen az, hogy milliomos, teljes mértékben hidegen hagy. Nem szoktam vásárolgatni, nem szoktam márkás cuccokat venni, sőt, igazából még azt sem tudom, milyen menő ruha vagy óramárkákra kellene adnom. Az egyetlen nagyobb vagyonom a terepjáróm, de azt sem cserélem minden évben újabb típusra, ami van, az is már megvan vagy négy éve. Az ingatlanok, amelyeknek a tulajdonlapján a nevem díszeleg, a Sydney házam kivételével mind az anyám választása volt. A régi Seattle-i lakásomat választotta Victoria, de azzal azt sem tudom mi történt, megvan-e még vagy anya elpasszolta. A házam pedig csak azért lett az én választásom, mert kiraktak a kórház alagsorából és nem volt hová mennem, s amikor betértem a kórház utcájában lévő ingatlanirodába, épp ennek a háznak volt kint a fürdőszobájáról egy kép az ingatlanos asztalán. A házamat a fürdőszobája alapján vettem meg anélkül, hogy érdekelt volna, vannak-e egyáltalán még falai azon kívül. Persze, azóta sok emlékkel gazdagodott a napfelkeltétől ragyogó terasz, a medence és a konyhapult, de akkor egyáltalán nem érdekelt, sem az ára, sem az, menő-e vagy sem, nagy-e vagy kicsi, jó helyen van, vagy nem. S mostanáig épp ez az érdektelenség játszik szerepet az életemben minden materiális dolog iránt. Cipő vagy ing márka? Számomra minden cipő csak cipő, minden ing csak egy ing. Az órámat még az apámtól kaptam, a ruháimat az anyám veszi és régebben Maya vett párat, mikor látta, hogy egy héten háromszor ugyanabban vagyok. Bezzeg, ha egy új műszert mutattak be valamelyik orvosi szakkiállításon… mezőgazdász gyerek nem lelkesült úgy fel egy vadiúj traktor láttán, mint én, ha megláttam a legújabb technológiai fejlődésen átesett műszert. Ezekről bezzeg annyit tudtam, amennyit csak lehetett, és betéve ismertem az összes gyártót, típushibákat, előnyöket és hátrányokat, még a cégek tulajdonosainak neveit is tudtam. Mostanában fedeztem csak fel, hogy azért néha világot látni tulajdonképpen annyira nem is rossz dolog. El szeretném mesélni Mayának, hogy elvittem Tessát Rióba, de… inkább hallgatok. Majd ha lesz rá lehetőség. Talán lesz rá.
Muszáj vagyok megjegyezni, hogy észrevettem, hogy nagyon lefogyott, és hozzám mérhetően próbálok kegyes is lenni, de azt látom, hogy nem igazán tetszik neki a téma. Persze akár zavarhatna is, hogy zavarja, hogy szóba hoztam, de mint feltételes módba helyezett legjobb barát, azt hiszem, lehet annyi előjogom, hogy leszarjam, hogy nem tetszik neki. Nem azért, mert bármikor élvezetet lelnék abban, hogy szenved vagy rosszul érzi magát, hanem azért, mert azt akarom, hogy érezze, hogy figyelek rá. Hülyeség részemről, de eddig... nem ment ez túl jól. Régen azt hittem, ismerem őt, de csak a felszínt kapargattam, és most próbálom másképp csinálni. Tessa szerint jobb, ha kicsit megpróbálok jobban nyitni az emberek felé, és akkor nagy eséllyel bennem is felszabadulnak a gátak, amiket felépítettem. A nő gondolatára is hevesebben kezd el verni a szívem, de a figyelmem elvonja az eb, akinek hála majdnem felbukok a saját cipőfűzőmben. Maya intésére lehajolok megkötni, s míg a tejfogú kis szörnyeteg megpróbálja megakadályozni a munkálataimat, tovább csacsogunk. Az munkájára térek ki, amellyel jelenleg fogalmam sincs, miként is áll. Ha én király vagyok a saját szakterületemen, mármint a pediátrián, akkor Maya az urológia Kleopátrája. S most, hogy nincs a műtőben, képtelen vagyok elhinni, hogy nem hiányzik neki, és nem tépkedi szálanként a haját, hogy visszatérjen. Hisz nekünk, sebészeknek a műtő maga a Mennyek országa. Ha meghalunk, ott akarjuk kilehelni a lelkünket, és újjászületésünk pillanatában is csak a fertőtlenítő szagát akarjuk érezni, a csempézett falak közt megtenni az első lépéseinket, és nem kell kisautó és játék baba, amíg van helyette szike, varrókészlet, és néhány mirelit csirke, amit össze lehet szabdalni és varrogatni. Kérdésemre adott válaszát figyelmesen hallgatom, és csak keserédes mosollyal jutalmazom élelmes megfigyelését, hogy elhagytam a gyerekeimet. A szavak hatására kicsit megfacsarodik odabent a szív, a hiány és a cserbenhagyás bűne alóli felmenthetetlen lélek fájdalma éles karommal mar bele a bensőmbe, de sikerül valamiképp moderálni az arcom vonásait, s tovább figyelni a terveket, amelyeket szőtt. Doug említésére ismét csak Tess jut eszembe, és meglepetést ugyan nem okoz már, de mégis megint rácsodálkozok, milyen nagyon is hasonlítunk egymásra.
- Pszichomókusok. Azt hiszik, mindent jobban tudnak, pedig még csak nem is orvosok. – morgom csendesen, dehamiskás mosollyal, s  hangomon érezhető, hogy a felét sem gondolom komolyan annak, amit mondok. Mindig meg volt a véleményem a pszichiátriai dolgozókról, de mióta Tessát megismertem, valahogy elkezdett megváltozni a véleményem. Már nem hiszem, hogy hasztalan a létezésük és csak az állami és biztosítási pénzeket pazaroljuk rájuk. Hisz hosszú hónapok alatt, de azt hiszem… valahogy elérte, hogy egy kicsit más legyek. Nem tudom miben. Nem tudom, hogyan. Csak érzem. Mert ha nagy a gáz és Tessával beszélek, vagy ha nem is mondok semmit, csak ott ülök a rendelőben és csendesen rajzolgatok egy üres papírlapra, lejegyzetelem a gondolataim napkitörésszerű megvillanásait, vagy csak kacifántos szavakat írogatok le egymás alá, míg végül kiadnak egy házformát vagy egy autót, vagy térképet, és ő nem szól hozzám, csak hagyja, hogy üljek és rajzolgassak… valahogy mégis könnyebben lélegzem utána. Tessa a puszta jelenlétével is gyógyít. S most Maya mellett is ezt akarom érezni. Önzőségem határtalanságát mutatja, hogy én akarok gyógyulni. Mellette. Belőle. Az erejébe, a magabiztosságába akarok kapaszkodni. A szeme tüzébe, amely egykor lángra gyújtotta fagyhalált halt lelkemet, és újra életre keltett.
- Persze, bemegyek veled, úgyis ezer éve nem jártam az urológiának még a környékén sem.
Mióta elmentél nem tudtam még a táblára sem ránézni anélkül, hogy a sírás ne fojtogasson.
- Na jó, azt hiszem itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, mielőtt még te is elhinnéd, hogy teljesen megbolondultam. Nem akarom abbahagyni a gyereksebészetet, de adódott egy bizonyos szituáció, ami miatt eszembe jutott pár ötlet és ehhez váltanom kellett. Egy kis betegemnél szívelégtelenség miatt műtét kellett, és a nagynénje már átesett egy transzplanton. Mindegy, a lényeg, hogy utána akarok járni pár dolognak, hátha megelőzhetővé válhat az, hogy a kislány is erre a sorsra jusson. Nem tudom meséltem-e neked, hogy mielőtt még a gyereksebészetre specializálódtam volna, szív-, és mellkas sebész akartam lenni, és bele is kezdtem egy kutatásba, de…
Elhallgatok. Lehunyom a szemem, és gyorsan, akár a ragtapaszt tépjük le a bőrről, rávágtam – Meghalt Victoria és a baba, és… nem tehettem, hogy nem a gyerekekre összpontosítok. Most pedig úgy éreztem, hogy ideje egy kicsit visszatérnem oda, ahol új kihívások várhatnak rám. A kutatás még nagyon gyerekcipőben jár, főleg, mert a legjobb rezidensem még csak rám sem bír nézni, mióta halva szedtem ki belőle az ikerfiai közül az egyiket, és egyedül maradtam. De nem bánom, a vezetőség adott időt bőven, és hála az alapítványnak minden eszközöm is megvan, amit csak akarok, szóval nem bánom. Örülnék, ha bejönnél amúgy és megmutathatnám. Szép iroda. Nagy, és tágas. Már van egy virágom is az asztalomon. A neve Karl. Örülnék, ha bejönnél, és ha újra a közelemben lehetnél.
Mert boldogtalan vagyok, Maya, és nem találom a helyem, sehol, mióta nem vagy mellettem.
Nem tudtam kimondani. Nem tudtam megmagyarázni és most sem tudom. Félek, ha újra kiadom magam, újra megsérülök. Túlságosan féltettem magam attól, hogy megint eldobjanak, de tudom, hogy hallgatnom kellene azokra, akik jót akarnak nekem, és kibökni amit valójában gondolok. De nem emlékszem, talán valamelyik alkoholmámoros pillanatomban nem osztottam-e meg már vele, hogy minden gyerekben a sajátomat akarom megmenteni, és ez az egy, ami ott tartott a közelükben. Míg egy kicsit törődhettem velük, míg egy kicsit segíthettem rajtuk, tanácsot adhattam, vagy néhány ölelés és vigasztaló puszit a könnyáztatta szemecskék alatt vöröslő pofikra, míg kivehettem a kiságyból egy síró, üvöltő pelenkás csecsemőt és nyugtatón dúdolhattam neki, addig egy pillanatig közel lehetett hozzám a Mennyország és a gyermek, akire nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék. Vajon elmondtam már, vagy ezt a titkomat is magammal cipeltem a tökéletes legjobb barát álcája alatt? Vajon tudja, mennyire el akarom neki ezeket mondani?
John említésére összeugrik a gyomrom, de feszesen figyelem, mint mond Maya róla. Johnra már nem is úgy tekintek, mint lakótársra, vagy kollégára. Ő a bátyám, akit sosem akartam, az apám, akit sosem hiányoltam, a példaképem, akit sosem akartam mérceként használni és a mentorom, aki sosem tudta, hogy akaratán kívül arra az ösvényre terelt, amit járni akartam csak azzal, hogy olyan életet élt, amit magamnak kívántam. Irigyeltem tőle a boldogságát? Nem kifejezés mennyire. Akartam-e, hogy neki se legyen, ha nekem sincs? Egy pillanatig sem. Csodáltam azt, ami közte és Nadia között kialakult, de egyben jó lecke is volt számomra, mikor láttam, hogy egy pillanat alatt omlott szét a váruk, amelyet a boldogságukkal építettek, de hazugságokkal és titkokkal akarták összetartani. S akarom azt, ami köztük volt. Igaz szerelmet, őszintét, mindent megbocsájtót, de nem úgy, hogy közben állandóan attól féljek, bármikor kicsúszhat alólam a talaj. Jobban akarom csinálni. Most, lassan közel a negyvenhez már megfordul velem a világ, és a hátralévő időmre teljesebb életet akarok. Igazi levegőt akarok lélegezni, igazi naplementét látni, és virágokat szagolgatni az éjszaka közepén. Barátokat, akik ismerik minden sötét titkomat, mégis szeretnek. És azt akarom, hogy ugyanígy bízhassanak bennem azok, akiket szeretek. Hogy világítótorony legyek a háborgó tengeren, ha erre vágynak, vagy ők hívjanak haza, ha messze kóboroltam a fájdalom és elveszettség erdejében. És azt kívánom, John és Nadia szeressék egymást újra olyan őrült hévvel, mint akkor, mikor fel sem tűnt, milyen hatalmas erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a Maya és köztem dúló háborúhoz összeszorított fogakkal biztosították a helyszínt, s még csak nem is panaszkodtak érte. Szeretném helyrehozni, amit elszúrtam. És talán túl sokat kérek, de szeretném, ha John is megbocsájtana. Nem most, de egyszer. Mert tényleg mindent megtettem, ami tőlem tellett.
Az utcán továbbhaladva megpillantok egy kis éttermet, ahol szokásos hamburgerek és egyéb gyorskaják találhatóak, és azonnal arra veszem az irányt. Kolbász nyüsszögni kezd, és nem tudom, hogy ez az ételek illatát megérezve feltámadt benne az éhség szörnyetege, vagy csak a tempó lett neki túl gyors, esetleg csak egy újabb fontosnak ítélt pisemest kellett volna az egyik villanyoszlopról leolvasnia.
- Te sosem vagy éhes, így a te éhségérzetedet nem vehetem alapul az én anyagcserém mellett. Igazodj hozzám, és pillanatok alatt kerekesszékben foglak tologatni mindenhová.
Vigyorgok. Majd Maya megjegyzésére még jobban, és úgy nézek rá, mint ahogy ártatlan, naiv gyermekre szokás, mikor olyat mond.
- Néha olyan édes, ahogy rácsodálkozol a dolgokra, hogy el is felejtem, hogy Maya Cairns-szel van dolgom.  Férfi vagyok, Mayuskám. Lehet, hogy ha meztelenre vetkőznél, és arra kérnél, most azonnal nyársaljalak fel a kéjdorongommal, vagy különben eljön az apokalipszis, inkább azt mondanám, hogy ideje az újjászületésnek, Noé esete a bárkával már igencsak régen volt. Nagy valószínűséggel én lennék az egyetlen férfi, aki öt viagra után meghalna szívrohamban, de a hancúrléce puha és használhatatlan maradna, és sugárban hányna a gondolatra, hogy lefeküdjön veled… és ezt most ne vedd sértésnek, mert tudod, hogy dögösnek tartalak, de te vagy a legjobb barátom és sosem akartam tőled többet, mint ez. De ettől még férfi vagyok. Mindig is szépnek tartottalak, a seggedre annak idején fogadásokat kötöttünk, és bárhogy fáj, nekem kedvenc napjaim közé tartozott, mikor áttetszőbb blúzt vettél fel piros csipke melltartóval. Igen, láttam, hogy vannak melleid, és ha nem vetted észre, időnként elidőzött köztük a tekintetem. Mert férfi vagyok, ez által mocskos, aljas, kéjsóvár és messzemenően nem vak. Hízni viszont inkább borda meg kulcscsont tájékra biztatnálak, és ha lehet, kicsit csuklóra meg combra. Lassan olyan vékony lesz, mint egy tápos csirkének. De majd dolgozunk rajta, rendben? Emiatt ne aggódj.
Készpénznek akarom venni, hogy ez az alkalom nem az utolsó kettőnk között. Szavakba bújtatom a bizonytalan jövőnkbe vetett hitet. Még ha fáj is, akarok még ilyet. Vagy esőben elefántolást, vagy kutyasétáltatást, vagy bármit. Csak vele lenni. Lehajolva megsimogatom a gömbölyded kiskutya selymes kis fejecskéjét.
- Jól hangzik. Ha nem bánod, mi akkor inkább kiválasztjuk a tökéletes asztalt és ott megvárunk. Nekem…kérj, amit szerinted megennék. Jelzem, azóta sem szeretem a tengeri cuccokat és ha nem kapok sültkrumplit, téged foglak megenni – mondom, és mivel Mayának sosem okoztam különösebb meglepetést azzal, hogy mit is kérek, mert jóformán a hamburger+sültkrumpli kombóval bármikor le lehetett venni a lábamról, a zsebembe nyúlok és kidobok egy ötvenest a pultra, ezzel is jelezve, hogy az ebédet én állom, és a kiskutyát az ölembe kapva egy hátrébb lévő asztalhoz indulok. Azonban mielőtt elhagyhatnám a pult előterét és az unott fejjel minket néző kilátástalan jövőképpel rendelkező minimálbérért dolgozó pultost, a rendelésünket felveszik. Üdítőmet fogom az egyik kezembe, míg Kolbász érdeklődve szimatolja a kikandikáló szívószálat, amely minden alkalommal elfordul, valahányszor apró, tűéles tejfogaival megpróbálja kirántani a dobozos üdítő szájából. Leülök, és csendesen kezdem el szemlélni a város forgatagát, az árkád alatt elsuhanó embereket és az úton közlekedő autókat. Csendesen csavargatom a nyakam hajlatát nyalogató Kolbász apró, mogyorószínű fülecskéjét, míg meg nem unja az izzadt, sós ízt a nyakam bőrén, és le nem kívánkozik az asztal alá, hátha valami ételmaradékkal el tudja benni a parfümöm maradékának ízét a szájából.
Kínzóan csendes percek követelnek magukénak. Démonok ugrálnak körbe, s míg Maya Kolbászról beszél minden második percben, olykor újra és újra elismételve, amit már ma ezerszer hallottam, én nem igazán tudok mást mondani, mint hogy Tényleg? vagy Valóban? Esetleg: Nem mondod! Őrület!
Hidat keresek kettőnk között. Tétován szaladgálok a parton, mert nem lelem a visszautat hozzá, pedig nagyon akarom. Legbelül tudom, hogy a kezdeti lépések után muszáj lesz végül tiszta vizet önteni a pohárba, de nem megy könnyen. Sosem voltam jó a barátkozásban. Nekem nem adatott meg az a könnyed, sziporkázó személyiség, amely őt olyan népszerűvé tette, bárhová is ment. Szorongó vagyok és akár egy újszülött zsiráfbébi, minden alkalommal remegnek a vézna kis lábaim, ha a műtő magabiztos talaját elhagyva ismeretlen terepre tévedek. Nem vagyok jó emberismerő, és túl sok hibát vétettem ellene is és magam ellen is ahhoz, hogy ne rettegjek, mikor hibázok el valamit, ezúttal véglegesen.
Szavai hallatán felé kapom a tekintetem, és figyelmem teljesen leköti, ahogy feleleveníti az évekkel ez előtti esetünket. A múltba révedő tekintettem szórakozottan simítom meg borostás arcomat, majd megvakarom az orrom és kicsit lejjebb csúszva a széken összefűzöm az ujjaimat a hasamon. Bólogatok. Hogyne emlékeznék. A Sydneyben félelmet keltő magabiztos nő, aki nem félt sem a hangját, sem a csípős nyelvét, sem pedig a testét használni ahhoz, hogy célt érjen, ott és akkor remegett. Félt. Arra bíztatott, hogy nyugodtan vegyem át, mert szerinte túl nagy a kockázat az idő miatt… Mindenki más átvette volna tőle. Mindenki, akit csak ismerek és ismertem, asszisztenciát csinált volna belőle, mert ott és akkor, abban az éles helyzetben nem szabadott tanító bácsit játszani. El kellett volna vennem a szikét, hogy én vágjam át az izmokat a térd felett, én szorítsam el az érfogóval a vénát, s a kézi fűrésszel nekem kellett volna átvágnom a combcsontot nagyjából öt centiméterrel a térdízület felett. De én nem voltam mindenki más. És ő sem volt mindenki más. Félt. Remegett. Kiabált a komppal, hogy ne mozogjon, ne nyikorogjon, és ordított a mentősökkel is, azzal fenyegetve őket, hogy ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy siessen, levágja odafent még valaki lábát, csak, hogy legyen min dolgozniuk, ha ennyire unatkoznak. Kiabált, miközben alig bírta nyugalomban tartani a kezét. De megcsinálta. Izzadt, majdnem sírt, de végül az irányításommal és segítségemmel megcsinálta. Aztán kivittük a pácienst és letépte magáról a véres pólóját, és felszabadultan, nevetve ázott a szakadó esőben egy szál nadrágban és melltartóban, míg a haja a hátára nem tapadt és a fél mentős osztag teljes merevedéssel nem bámulta. És azt hiszem többek között ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem Maya Cairnsbe.
Elcsendesedek a kérdése hallatán, és hirtelen nem tudok felelni rá.
Jól akarom csinálni. Most jól kell csinálnom.
Arra gondolok, Tessa mit tanácsolna most? Mit mondjak? Hogy feleljek? Hogy van? És jól vagyok? Vagy mondjam, hogy nincs? Vagy kérdezzek vissza arra, amitől rettegek? Hogy már nem számítok neki, csak tudni akarja, hogy nem tartozik-e felelősséggel irántam?
- Felelős vagy azért, akit megszelídítettél – mondom pár pillanatnyi hallgatás után, és egy pillantig elmélyülök a csokoládészín íriszekben. Milyen régen nem néztem a szemébe! Úgy őszintén, igazán. Látja a lelkem? Próbálom a tekintetem minden pillantásába belesűríteni, amit érzek, de elég nehéz összefoglalni. Elvonom róla a tekintetem, és újra az utcára pillantok, de csak azért, hogy koncentrálni tudjak.
- Emlékszem arra a napra, és aztán még sok másik napra is, amit együtt csináltunk végig. Amiben nevettünk, és szemétkedtünk a gyakornokokkal, és gyűlöltek minket, mert királyok voltunk. Mindenünk megvolt, nemigaz? Gondolsz még azokra a napokra? Shane-re és a kerekesszékes versenyekre? Amióta elmentél, nem versenyeztem. Amióta elmentél...nem nevettem szívből – hajtom le a fejem, és hagyom, hogy kicsit elnehezüljön köztünk a csend. Hagyom, hogy megeméssze, amiket mondok, mert úgy érzem, itt a pillanat, hogy új alapokra helyezzem a kapcsolatunkat. Most félredobom a gyávaságomat, és bátor leszek. Sóhajtok.
- Azért nevettem akkor, mert másképp nem bírtam volna felkelni reggelente. Azért nevettem, mert így el tudtam titkolni, hogy egy roncs vagyok. Egy roncs voltam, Maya, egy évek óta a tenger fenekén rohadó hajóroncs, amelyet fogva tart a múltja, és nem tud a felszínre törni, hogy lélegezhessen. Nevettem, és ordibáltam, hogy senki ne lásson az álarcom mögé. Értesz? Azt mondtam, közel engedtelek magamhoz. Emlékszel, mikor Johnnál először megjelentem? Kiabáltam veled, és azt mondtam, minden a te hibád. De valójában magamat hibáztattam, Maya, és sajnálom, hogy akkor és utána is, annyira megbántottalak. Nem voltam jó barátod, sosem voltam az. Szerettem volna az lenni, de… nem tudtam, hogy az milyen. Sosem voltam jó ebben. Nekem te voltál az első igazi barátom, tudod? Nem csináltam jól. Kiabáltam veled, mikor vigasztalnom kellett volna téged. Összetörted a szívemet, és ezt sosem fogom tagadni. De én sem voltam jó barátod, mert ha figyeltem volna rád….ha jobban figyeltem volna…akkor talán minden másként alakul. Akkor talán nem törik el a karom, és neked nem kell olyan messzire menekülnöd. Nem voltam jó barátod.
Tétován vakarom meg a fejem, és reszkető mellkassal sóhajtok egyet, hogy törött szívemet kordában tudjam tartani.
- De most szeretnék jó barátod lenni. A legjobb. Ha még akarod. Mert nekem hiányzik a legjobb barátom. És nem mondtam ki mindent akkor, de… de most szeretném megpróbálni. lehet, hogy nem fog menni rögtön, és talán néha megrémülök, de jó lenne, ha megpróbálhatnám. Pszichológushoz járok. Elvették az engedélyem, nem műthettem, és vagy a kötelező terápiát fogadtam el, vagy azt, hogy elmegyógyintézetbe záratnak. Összetörtem, Maya, és most próbálok talpra állni. Pszichológushoz járok, akivel legtöbbször üvöltözök, vagy ignorálom őt, vagy jól megkuszálva a dolgokat… szexelek. – gyermeki, pironkodó nevetésembe hal bele az érzéskavalkád – Ugyanabban a cipőben taposunk, úgy látszik. Terápiára járok, hogy megtarthassam az egyetlen helyet, ahol biztos talajon lépegethetek, ahol még tudom, hogy mit miért teszek. De hogy lehetnék önmagam, mikor azt sem tudom, ki vagyok? Nélküled… nem tudok rájönni, ki vagyok valójában. És Tessa is kell. Ő a pszichológusom. Először nem tetszett, de most már nagyon szépnek látom, mert dögös, és okos, és képes volt felhívni az anyámat, aki meg is jelent Seattleben...el tudod ezt képzelni? Felhívta az anyámat amiért nem álltam szóba vele. Azt hiszem sok tekintetben hasonlít rád. És kell még John, és Nadia és Cornelia, akik közül jelenleg egyedül Nadia áll szóba velem, de én kitartóan várok rájuk. És várok rád is. Mert aki kell, az megint csak te vagy. Hogy lehetnék boldog ott, ahol te nem vagy velem? Hogy lehetnék önmagam nélküled? És te? Te tudsz boldog lenni nélkülem? Tudom, hogy nagyon megszenvedted Rhys halálát, és bár nem ismertem őt, és bevallom, a rosszullét környékez, ha arra gondolok mibe rángatott bele…nem ítéllek el. A szerelmet nem választhatjuk meg. Nem dönthetünk, kit szeretünk és kit nem. Mert ha így lenne, nem hiányolnálak egyfolytában téged, és nem gyűlölném Tessát, amiért elérte, hogy érezni kezdjek, hogy aztán mégis visszavonulót fújjon, és közben lángolna érte a szívem és vágyakoznék rá szüntelen, mint a drogra a függő. Tudom, hogy túl sok ez így egyszerre, de én most az egyszer jól akarom csinálni, Maya. A legjobb barátod akarok lenni. Olyan, akire számíthatsz, és akivel önmagad lehetsz. Olyan, aki nem ítél el, ha fáj a szíved, és nem akar megváltoztatni, hogy hozzá igazodj, még akkor sem, ha egy egész világot kell átutaznia azért, hogy melletted lehessen. A barátod akarok lenni, úgy, hogy mindent megoszthassak veled. A múltam, a jelenem, és a jövőmet is. El akarom mesélni neked az életem, el akarom mesélni, hogy kiderült, hogy van egy ikertesóm, és a szüleim örökbe fogadtak, és hogy milyen volt Victoria, és akarom, hogy tudd, hogy a temetésük óta nem tudtam kimenni a sírjukhoz, de mostanában úgy érzem, ki kellene mennem. És hallgatni akarlak. Órákon át hallgatni, ahogy beszélsz. Mindenről, amiről csak akarsz. Akár még Rhysről is, vagy Dougról, és Seattle-ről és Sydneyről, és Alaszkáról. Mindent tudni akarok attól kezdve, hogy először tették pelenkába a feneked addig, hogy hogyan veszítetted el a szikeszüzességed, mikor szerettél bele a szakmába és hol vált belőled az a nő, akit megismertem Sydneyben. Tudni akarom a sötét titkaidat, a szépeket, és szeretném, ha bízhatnánk egymásban. A barátod akarok lenni. A legjobb barátod. Mondd, Maya, te akarod, hogy a legjobb barátod legyek? Legalább megengeded, hogy megpróbáljak a legjobb barátod lenni?
Elnémulok, amikor megjelenik a pincér és lerakja elénk a tálcákat. Most én jövök teljes zavarba, és furcsa nedvességet érzek az arcomon, ezért felnézek, mert azt hiszem, hogy beázik a tető a fejem felett, mikor felfedezem, hogy nem tudom hol és mikor, de könnyezni kezdett a szemem. Idegesen törlöm meg kézfejemmel az arcomat és szipogok egyet, majd a sültkrumplis tálba nyúlva egy hosszú, forró szálat a ketchupos tégelybe mártok majd zavartan rágcsálni kezdem. Félek, hogy elijesztettem. Talán túl sokat zúdítottam rá, és most akár egy galamb, akit megriasztanak az erkélykorlátnál, el fog repülni. Nem akarom, hogy elrepüljön. Vissza akarom kapni a legjobb barátomat.





@ made by Benny

Vissza az elejére Go down
Re: Maya & Jamie
Vissza az elejére Go down
 
Maya & Jamie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» jamie | lara

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: