Végül is, biztos nem lesz olyan borzasztó és kellemetlen ez az egész, mint amire számítok. Jó pár ilyen család-barát vacsorán túl vagyunk már évek óta ahhoz, hogy pontosan tudjam, mi fog történni. Megy a bájolgás, a szülők eldicsekednek minden büszkeségükkel, ami az utolsó találka óta történt velük, aztán apáink elkezdenek politizálni, mi áldozatok pedig összenézünk az asztal felett, tekintetünkkel azt üzenve a másiknak, hogy alig várjuk, hogy vége legyen. Nos igen. Most is biztosan valami hasonló fog lezajlani, csak éppenséggel rossz előérzetem van azzal kapcsolatban, amit Anya a múltkor megemlített. Mégis mekkora baromság ez az egész, hogy Warrennek meg nekem meg kellene próbálnunk együtt? Lehetőleg persze úgy, hogy rövid időn belül esküvő is legyen belőle. Komolyan, néha a középkorban érzem magam. Nagyon remélem, hogy nem szándékoznak semmit tenni az ügy érdekében és ez csak egy hirtelen jött ötlet volt a részükről, amit persze hamar el is vetett. Kár, hogy ismerem már őket, mint a rosszpénzt. Azért még reménykedem. Azt lehet, nem? Tulajdonképp az is lehet, hogy Warrennel meg tudnánk találni a közös hangot is, ha akarnánk. Hosszú évek óta ismerjük egymást, de nem mondanám mélyrehatónak ezt a ismeretséget. Végül is tök mindegy, csak legyünk már túl ezen simán és ne rukkoljon elő ezzel a témával senki. Az a biztos. Az előbb hallottam, hogy a vendégek már megérkeztek, most már illene lemennem, szóval még belepillantok a tükörbe, magam sem tudom, miért, aztán kicsit komótosan lemegyek a lépcsőn, és az ebédlőbe megyek, hogy felvéve a legszebb mosolyom üdvözölhessek mindenkit. Végigpuszilok mindenkit, Warrenhez érve pedig szemrevételezem kicsit, hogy vajon bármit mondhattad-e neki vagy sem, reménykedve az utóbbiban. - Kitartás – mosolygok, ahogy halkan az arcára adott puszi közepette mondom neki, hiszen tisztában vagyok vele, hogy neki is valószínűleg éppen annyi kedve van az egész vacsorához, mint nekem. De ez van, megszoktam már, kibírom. Leülök az egyetlen szabadon hagyott helyre, ami fura mód most éppen Warren mellett maradt üresen. - Kicsit csinosabban is felöltözhettél volna, kislányom – szólal meg Anya, mire csak magamra pillantok. - Nem tudtam, hogy ünnepi estélyt tartunk vagy valami hasonlót – préselem össze az ajkam. – De ha kell, átveszem – mondom, mire aztán legyint, én pedig automatikusan körülnézek. Nem hinném, hogy alulöltözött vagyok. - Majd mindjárt át is öltözhetsz, mert a vacsora után van egy kis meglepetésünk. – Ez pontosan úgy hangzik, mint egy olyan dolog, amit nagyon nem szeretnék. Rossz előérzetem van. Jól van. Csak nem találtak ki semmi olyat, ami totál kellemetlen lenne, azért annyira bízom bennük, hogy nem csesznek ki velem. És mivel apa máris belekezd valami olyan témába, ami engem nagyon nem érdekel, odafordulok Warrenhez. - Egy kis narancslét? – fordulok Warrenhez, amint megragadom a magunk előtt lévő dobozt. Alig láthatóan bólogatok neki, jelezve, hogy higgye el, ez megéri, ezzel már egész tűrhető lesz az este, hiszen gondosan belecsempésztem egy kis vodkát.
Az időszakosan megrendezett vacsora Fergusonékkal, vagy, ahogy én hívtam az „inkább fojtsatok bele egy kanál vízbe, kérem, köszönöm” egyébként messze nem volt olyan tragikus, mint ahogy én azt megéltem, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy leheletnyit túlreagáltam azt a drámai sóhajt, ami a tüdőm mélyéről szakadt fel, mikor anyám felhívott a programismertetővel. Ezek az esték már évekre visszanyúlóan, amolyan hagyományként égtek bele a kötelező programok sorai közé, szóval a legkevésbé sem kellett volna meglepnie, hogy apám hazaérkeztével ismét sort kerítenek majd rá, őszintén, nem is lepett. Az viszont, hogy a húgom kimenőt kapott, míg nekem kényszerűen kellett mosolyognom Fergusonék ízlésesen berendezett étkezőjének poklában, már annál inkább. Volt egy kósza kísérletem a miértek felderítésére, de anyám olyan elegánsan kerülte meg a válaszadást, ahogy azt egész életében tette, semmitmondó finomkodással kerülgetve az igazságot, ami természetesen soha nem hagyta el a haloványrózsaszínre festett ajkait. Egyetlen próbálkozásnál nem érte meg több időt és energiát ölni a dologba. A bejárati ajtó elé érve anyám még rám szól, hogy igazítsam meg az ingem gallérját, én pedig még utoljára megengedek magamnak válaszként egy bosszús szemforgatást, tudván, hogy a küszöböt átlépve, az este folyamán már úgysem lesz több ilyen lehetőségem. Az előszobában apám már szívélyesen üdvözli rég nem látott barátját, míg anyám kellemes mosollyal az arcán köszöni meg a meghívást, félúton az ebédlő felé pedig már Ő is könnyed csevegésbe kezd Mrs. Fergusonnal a létező legjelentéktelenebb témákban. Az én szemem Hannah-t keresi, mint egyetlen mentsváram, és nem sok híja van, hogy megkönnyebbülésem jeleként kiszaladjon valami igazán meggondolatlan megjegyzés a számon, mikor végül belép az étkező ajtaján, és illedelmesen körbeüdvözöl mindenkit. -Neked is. – súgom vissza egy kérészéletű mosoly kíséretében, amikor végre hozzám ér, majd kihúzom neki a mellettem üresen maradt széket, mert ezt egyszer mulasztottam el megtenni, és utána hetekig hallgattam anyám panaszos hangját miatta. Hetekig. Abba már időm sincs komolyabban belegondolni, hogy a húgom jelenléte nélkül Hannah terítékének miért kellett feltétlenül az enyém mellé kerülnie a megszokott helye helyett, Mrs. Ferguson még azelőtt megjegyzést tesz Hannah öltözékére, hogy a feneke a székhez érhetne. Önkéntelenül is végig mérem én is az említett személyt, akinek a ruházatában egyébként semmi kifogásolhatót nem találok, de mielőtt még ennek hangot adhatnék, Hannah édesanyja meglepetést emleget, a szavai mentén keletkezett meglepettség pedig egyből belém fojtja minden mondandómat. Kérdő tekintetem egyből az illetékes irányába terelem, habár tudom nagyon jól, hogy ha tudna bármit is, akkor sem lenne lehetősége megosztani velem, mert ezer évre visszanyúló ismeretség ide vagy oda, azért a telepatikus kommunikációs képességeinken bőven van még mit fejleszteni. Remekül tudunk már pusztán arcmimikát használva, szavak nélkül beszélgetni egymással az asztal felett, de azért ennyire nem vagyunk jók. -Kérek, köszönöm. – nyújtom felé a poharam, gondolatban milliószor hálát adva neki, amiért volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy beleöntsön valamit, - bármit – ezen a ponton már igazán nem voltak óhajaim. Egy baráti vacsorát némi büszkélkedéssel és tömérdeksok politikai vitatémával körítve még el tudtam viselni, elvégre csak így lettünk nevelve mind a ketten, viszont egy baráti vacsora, ahol „meglepetés” van, aminek a fókuszpontjában ráadásul akaratunk ellenére mi leszünk bekényszerítve, egy olyasfajta forgatókönyv volt, amire kevésbé voltam felkészülve. - És, te hogy vagy, Hannah? Rég hallottam felőled. – kezdek üres csevegésbe én is, miközben óvatos mozdulattal, alig észrevehetően hátat fordítok anyámnak, hogy még véletlenül se lássa az arcom, mikor a homlokom közepéig szaladt szemöldökömmel kísérve elsuttogom azt este kérdését Hannah irányába, miszerint "mi történik????"
Fogalmam sincs, mit terveznek az anyámék, de én már abba is beleőrülök, ha belegondolok, mert az majdnem száz százalékig biztos, hogy nem valami olyasmit, ami nekem kedvemre való lenne. Meg Warrennek sem. Ez valahogy úgy érzem, hogy ultra gáz lesz, bárhonnan is közelítünk. Komolyan, alig várom, hogy vége legyen az estének, lehetőleg úgy, hogy a végére mindenki életben is maradjon és legalább ne süljön le a bőr a képéről. Töltök Warrennek is egy pohárral a jobb féle, hangulatfokozó narancsléből, majd bele is kortyolok egy jókorát. Warren kérdésére az arcára siklik a tekintetem, és látom, ahogy eltátogja nekem a kérdést is az egész szituval kapcsolatos értetlenséggel. Mivel az anyja pont rám mosolyog, én csak visszamosolygok rá és egyelőre maradok a sablonos válasznál. - Hát... Nem sok. Tanulok sokat, már alig vártam ezt az estét. Tudod, mindig roppantul izgulok már egy héttel előre és készülök a találkozóra. – Merő irónia van a szavaimban, de persze nem úgy adom elő hangsúlyilag, hogy más is levegye, mellesleg apáink már el is kezdtek valami hülye politikai témáról diskurálni. Nem értem, hogy miért kell minket állandóan ebbe belekényszeríteni és vajon meddig fogják még ezt tenni? – Na és te? – kérdezek vissza. Mivel anyáink árgus szemekkel figyelnek minket, holmi kevés esélyem van arra, hogy bármit is mondjak, de amúgy sem akarom ebbe az egészbe beavatni, ha már az anyja nem tette. Mit gondolnak? Hogy tízenakárhány év után majd most fogunk egymásba szeretni? Hogy majd egy vacsora alatt rájövünk, hogy egymásnak vagyunk teremtve? Jó ég. Én sosem néztem Warrenre úgy. Volt pár alkalom, mikor úgy futottunk össze valahol, hogy nem voltak körülöttünk a szülők és teljesen más arcunkat mutathattuk meg, de ez ki is merült körülbelül két-három véletlen találkával. Mikor aztán észreveszem, hogy fél szemmel mindenki minket figyel, egy vétlen, egyszerű mozdulattal lesodrom a villám az asztalról és lehajolok, hogy felvegyem, közben meg megbökdösöm Warren bokáját, hogy figyeljen rám. - Ne kérdezd, csak éld túl – formálom halkan a szavakat, majd fel is bukok az asztal alól. Szóval igen. Reménykedem, hogy hamar letesznek erről az összeboronálós akcióról és hagyják, hadd élje mindkettőnk a saját életét. Warrennek meg nem kell tudnia, hogy én tudok arról, hogy mi a terv, én ugyan biztos nem fogom még ennél is kellemetlenebb szituba sodorni magam. - Egyetek gyerekek, aztán indulhattok is – teszi le az anyám a vacsorát az asztalra. - Indulni? Hova? – kérdezem, a tekintetem jártatva közte és Warren között. Hát én nyomban főbe lövöm magam. - A nagynénédnek van ma estére két jegye a Rómeó és Júliára, de nem tudnak elmenni rá, szóval ideadta, hogy ne vesszen kárba a jegy – magyarázza, én pedig azt sem tudom hirtelen, sírjak vagy nevessek. – Melody és én pedig rögtön arra gondoltunk, hogy ez tökéletes lesz nektek. – Ha Warren is jobban belegondol a dolgokba, rá fog jönni, hogy valami csel van az egészben, mert egyébként nincs az a pénz, amiért elpaterolnának innen minket erről a fontos, családi vacsoráról. - Szerintem meg adjuk inkább a szegényeknek – jelentem ki, de tudom, hogy úgysem ez a cél, ahogy azt is, hogy valószínű nem a nagynéném adta a jegyet, hanem ők maguk vették. Végül is, legalább nem kell itt bájvigyorral ücsörögni, nézzük a jó oldalát a dolgoknak.
Mire apám helyet foglalt Mr. Ferguson oldalán az asztalnál, már rég túl voltak a szokásos illedelmességi körökön, néhány kurta mondatba tömörítettek mindent annak kapcsán, hogy kinek hogy van a családja, rokonsága, egészsége, és rá is tértek arra, amit mindketten amolyan második anyanyelvként beszéltek, a politikára. A Bradford családfő mostanra szerves részévé vált az amerikai törvényalkotás kusza folyamatának, és a fontos ember imázsnak, amit Washington D.C-ben magára szedett, elengedhetetlen kelléke volt, hogy olyan emberekkel vegye körül magát, akik bólogatva egyetértenek vele. Az, hogy ez józan eszük diktálta döntésből vagy érdekből születik, neki már lényegében mindegy volt, én meg csak szimplán nem foglalkoztam vele. Anyám – akinek egyetlen diszkrét porcikája sem volt, ha mesterkedett valamiben – ezzel ellenben könnyed mosollyal az arcán követte nyomon a már fájdalmasan erőltetett beszélgetésünket. Mellette Hannah anyukája hasonlóképp tett, én pedig majdnem biztos voltam benne, hogyha kettejük éberen figyelő tekintetét egyazon pontra összpontosítanák az asztalon, lyukat égetnének az abroszba. - Velem sem sok minden történt mostanában, tudod, egyetem, munka, munka, egyetem, végtelen körforgásban.– húzom óvatos mosolyra a számat, közben rezzenéstelen arccal kortyolok egyet én is a narancslé és a jellegtelenül íztelen vodka életmentő elixírjéből, habár az utóbbi tisztán fogyasztva sem biztos, hogy elég lenne ahhoz, hogy tompítson azon a rossz előérzeten, ami percről percre egyre nagyobb helyet követelt magának az elmémben. A bájos véletlennek álcázott, mesteri villa-lelökő terelőmanővert követő „csak éld túl” jótanács sem segít sokat az este céljának dekódolásában, persze a terítő alól elsuttogva az ember nem is számít világmegváltó igazságokra. Ilyen lankadatlan figyelem mellett Hannah-nak amúgy sem igazán volt esélye bármi hasznos infóval szolgálni, úgyhogy igazából a kérdésem is teljességgel értelmetlen volt, mindenesetre hálás voltam az erősfeszítéseiért. Utolsó mentsvárként hát megpróbáltam örülni az egyetlen dolognak, amit mindig is kifejezetten szerettem a Ferguson-Bradford családi esték kapcsán, mégpedig, hogy előbbi társaságában az utóbbi is egészen emberivé vált. Mikor a mi Staten Island-i házunk ebédlőjének pompájában került megszervezésre az est, anyám mindig önként kötött kötényt, hogy saját kezűleg főzzön – amiben egyébként meglepően jó volt -, és ez volt az egyetlen precedens arra is, hogy az év első meleg napjaival egyetemben apám önszántából álljon a kerti grillje elé, hogy igazi homemade bbq-val fogadja a barátait. Egyetlen másik alkalmat sem tudtam volna felidézni, ahol Melody Bradford ne bízta volna valamelyik neves catering cégre az étkezés egészét. Az vacsorapartinak álcázott kínszenvedés irányába fordított mindennemű szimpátiám viszont azon nyomban köddé válik, amikor Hannah és édesanyja között lezajlik az a bizonyos párbeszéd, az én fejemben pedig egyszerre kerek egésszé állnak össze az információdarabok. Ez egy randi. A jobbkezem meglepetten akad bele a mozdulatba, ahogy a villámért nyúlok, anyám árgus tekintete ennel párhuzamosan minden rezzenésem követi, és szavak nélkül is emlékeztet arra, hogy ez nem az a pillanat, ahol bármiféle megjegyzést is megengedhetnék magamnak. -A Lincoln Centerben? – kérdezem hát jobb híján, az arcomon átfutó döbbenetet pedig rekordsebességgel cserélem a tőlem telhető legbarátságosabb mosolyra. – A héten cikkezett róla a kultúrarovatunk, elsöprő sikert aratott a nyitóhéten, azóta szinte lehetetlen jegyet szerezni rá. Kilencéves korom óta tanulom az érdektelen, üres csevegés művészetét, nem egy ilyen helyzet fogja arrébb billenteni a jólneveltség maszkját az arcom elől, legyen bármennyire váratlan is. - Kedves, hogy ránk gondoltatok, biztos vagyok benne, hogy Hannah is imádni fogja az előadást, ugye? – a mondatom végén, amolyan támogatást remélve a vodka-narancs keveredésétől, kortyolok még egyet az italomból, majd, amint a pohár újra az asztalra kerül, tekintetem jelentőségteljesen fúrom Hannah hatalmas szemeibe, óvatos mosoly mögé bújva, némán kérlelve, ne mondjon ellent, mert nekem így vagy úgy, de el kell szabadulnom anyám közeléből, és jó lenne ezt jelenetrendezés nélkül megtenni.
Azért tényleg elismerésem Warrennek, hogy így dolgozik az egyetem mellett. Én is próbálkozom néha, de inkább az alkalmi melókat fogom meg, mert a rendszeres már egyszer bizonyította, hogy sok volt egymás mellett a kettő, és nem tudtam maximálisan teljesíteni mind a kettő helyen, amitől infarktus-közeli állapotba kerültem néha. Nem szeretem, ha nem vagyok ott száz százalékosan. Vagy rendesen vagy sehogy. - Szabadidőd is van azért? – mosolyodom el, ahogy oldalra pillantok rá. Már várom, hogy kezdjen hatni ez a hülye vodka. Az a legnagyobb bajom ebben az egész vacsorában, hogy mivel kvázi folyamatosan figyelnek minket, még azt is meg kell válogatni, hogy mit mondok és mit nem, mielőtt még bármi kifogásolnivalót vélne felfedezni bármelyikünk anyja is. Borzalom. Mikor pedig tényleg ránk irányul a figyelem és anya felhozza ezt a színházasdit, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Tekintetem Wren felé fordítom, afféle kapaszkodó-keresés céljából, hogy ő vajon mit szól ehhez az egészhez. Ja, és hogy vajon összeállt-e a fejében a kép, hogy mire készülnek. Aztán tulajdonképp vált is az első sokk okozta arckifejezéséről, a szokásos álmosolyra, ami során gondolatban valószínűleg mindenkit melegebb éghajlatra kíván. Aztán lehet, hogy tévedek, de kétlem. - Igen, ott – csapja össze a tenyerét anyám, amire csak halkat sóhajtok. Jó ég. Csak pislogok, miközben hallgatom Warren mondatait, és persze közben bőszen kortyolgatom a poharamban kevert italt, amit pótlok is gyorsan, ahogy kifogyott. Meg persze Warrennek is, ha az övé is üres lesz időközben. Tekintetem az övébe csúszik, és ha nem tévedek vagy legalábbis remélem, hogy ő is szabadulni akar innen, szóval ez totál jó ürügy. - Hát, ha alig lehet rá jegyet kapni, én biztos, hogy nem hagynám ki – teszem le a poharat és rögtön szedek is magamnak egy húst meg egy kis köretet. – Biztos megbánnánk utólag, ha nem élnénk a lehetőséggel. – Anyám arcán látom az elégedettséget, bár nem tudom, hogy fog ez így tovább menni, mert hát... Ez mégis csak egy nagyon abszurd helyzet. Wren meg szerintem semmiről nem is tud, ez a legjobb az egészben. Mondjuk az sem lenne jobb. - Na egyél akkor, aztán indulhatunk is, mert szerintem erős a forgalom. Nehogy lekéssük – intek aprót a villámmal, majd bele is szúrom a húsba és a fogaim kissé csikorogva szántanak végig a fémes anyagon. Mikor felpillantok, elkerekednek a szemeim, hogy látom, Mrs. Bradford épp a kezébe vette a narancslevet, hogy töltsön egy keveset magának. Hűha. Bokán rúgom kicsit a mellettem ülőt jelezve neki, hogy talán jobb lenne, ha ő kapná ki az anyja kezéből valamilyen indokkal a dobozt, mielőtt még a sátán fiának leszünk titulálva, amiért suttyomban kortyolgatjuk az alkoholt. Azt nem tudom, Melody hogy áll a dologhoz, de az biztos, hogy az én szüleim rögtön rosszalló tekinteteket küldözgetnének és azt nem annyira szeretném. Nem akarok felesleges balhét, mielőtt még elindulnánk itthonról. A torkomon amúgy sem nagyon megy le öt falatnál több hús, pedig normál esetben valószínűleg hármat is simán bevágnék, most más a helyzet. - Mehetünk? – fordulok Warren felé, ahogy ő is végzett és olyan gyorsan pattanok fel, mint akit puskából lőttek ki. Intek egyet és máris a kabátomért megyek, szerintem ez a ruha teljesen jó a színházba is, már ha egyáltalán elérünk addig. - Hannah, a jegyek! Jó szórakozást – siet utánam anya, átnyújtja, majd olyan elégedett mosollyal csapja össze kezeit, mint aki épp élete legnemesebb tettét vitte véghez.
Valójában semmi meglepő nincs az elhangzó kérdésben, illedelmes érdeklődés csak, és az előbbi állításom fényében, teljes mértékben jogos. Ugyanakkor idejét sem tudom, mikor érdeklődött valaki arról, hogy a szabadidőnek, pihenésnek, szórakozásnak tudok-e helyet szorítani a határidőnaplómban. Az már többször felmerült, „hogyan” vagy épp az, „miért” csinálom, érdeklődtek a szervezés menetéről, az alvással töltött óráim számáról. Udvariasan csevegtek velem a gyakornoki munka előnyeiről, a tanulmányi átlagra tett befolyásának hátrányáról, anyám pedig csak egyszerűen rendelkezett az időmmel. Az, hogy van-e egyáltalán, amit szabadon felhasználhatok, nagyon kevés embert érdekelt. - Előfordul. – felelem vigyorogva, és rá sem kell néznem anyámra, hogy tudjam, mennyire messze esik ez a megfelelő válasz fogalmától, elvégre, egy úriember nem panaszkodik, pláne nem a vacsoraasztalnál, és még inkább pláne nem egy csinos, fiatal hölgynek. Milyen kár, pedig panaszkodásban ezüstérmes játékos vagyok. – Rugalmas a beosztásunk az újságnál, mindenki hozzá tudja igazítani az órarendjéhez, úgyhogy nem olyan nehéz szabaddá tenni egy-egy délelőttöt vagy délutánt, néha egész napokat is sikerül. Ez egy fokkal előrébb van a helyes feleletek listáján, informatív, még véletlenül sem utal arra az egyébként helytálló tényre, hogy teher lenne az épp zajló esemény, és hála az égnek még azelőtt elhangzik, hogy anyám egyáltalán fontolóra vehetné a leteremtésemet. A másik felmenőm szerencsére mit sem érzékel a történésekből, és jobb is így, mert ha csak fél füllel figyelne, már biztos kikívánkozott volna belőle a szokásos megjegyzést, miszerint „milyen komolytalan munkahely az, ahol nincs munkaidő, csak kénye-kedve szerint jár-kel az ember”, és abba a szóváltásba igazán nem akartam belekeveredni. Nem csak a körülményekre való tekintettel, hanem úgy egyáltalán. A színdarabbal, illetve annak helyszínével kapcsolatos üres társalgás sem szívemhez közelebbi beszédtéma, de az elől nincs menekvés, így amolyan szükséges rossznak elkönyvelve engedek a társadalmi nyomásnak, és belemegyek a játékba, mert őszintén, ezen a ponton már a választási lehetőség illúzióját is elvették tőlünk. - Gyönyörű lett a főépülete, mióta felújították. Ha jól tudom, valódi carrarai márványt raktak az előcsarnokba, ugye anya? – pillantok az illetékesre, aki egyből le is csap a témára, mert Melody Bradford nem mehet el szó nélkül a szenvedélyét érintő témák mellett, ami újabban a belsőépítészetre és lakberendezésre korlátozódott. Előtte a kertészet volt, még előtte ruhatervezés, a többire meg már ki emlékszik. Minden esetre belemerül a célirányos csacsogásba, színekről és harmóniáról, míg én, egyszerre mozdulva Hannah-val, finom mozdulattal tolom közelebb az üres poharam, mikor Ő újratöltésre emeli a narancsleves dobozt. - Hidd el, imádni fogod, bámulatos a díszlete, és tökéletes a szereposztás is.– csempészek némi hazug lelkesedést a hangomba, miközben szedek a tányéromra Mrs. Ferguson főztjéből, majd Hannah parancsszavára hozzá is látok a fogáshoz. Legutóbb, mikor anyám a húgomat próbálta meg rákényszeríteni valamire, amit nem akart, Jemma végig locsolta a talpaspoharába töltött alkoholmentes pezsgőjét az ebédlőasztalunkon, majd angyali hangon elnézést kért, és távozott. Ennek fényében, az én viselkedésem majdhogynem kifogásolhatatlan volt, egészen addig, míg illetéktelen kezek magukhoz nem ragadták a személyre szabott üdítős dobozunkat, és Hannah bokán nem rúgott, hogy ez nekem is feltűnjön. - Ne! – a villám csörren egyet a porcelántányéron, ahogy kiesik a kezemből, mikor a narancsléért kapok, anyám arcára pedig egyből ráfagy a döbbenet. Pont ennyi időm van, kitalálni, hogyan folytassam, mielőtt még sopánkodni kezdene az asztali etikett teljes meggyalázása miatt. – A másikból igyál, ez hozzáadott cukrot tartalmaz. Kihúzom a dobozt az ujjai közül, Ő pedig nem kíván jelenetet rendezni, így enged nekem. Tudja ugyan, hogy még a szavaim között fészkelő szóközök is hazugságok, én pedig tudom, hogy a szülői jóhíre érdekében ezt most nem fogja felhozni, ellenben hetekig téma lesz majd nálunk ez a fajta viselkedés. Miután a doboz végleg kiszabadul az ujjai fogságából, rendezi a mosolyát, és a helyzetmentés érdekében valamiféle paleodiétáról kezd diskurálni Hannah anyjával, míg én a narancslé maradékával újra színig töltöm mindkettőnk poharát, és két nagy korttyal el is pusztítom a sajátom felét. Anyám a vacsora további részében nem igazán tesz megjegyzést, gyanakvó tekintete viszont, akár Mona Lisáé, minden irányból engem néz, és biztos vagyok benne, hogy legalább annyira várja már, hogy induljunk, mint én, pusztán az okai másak. Én egyszerűen csak szabadulni szeretnék, így boldogan pattanok fel az asztaltól, mikor Hannah jelzi, hogy végzett a vacsorával, ezzel szemben anyám alig várja, hogy a közelembe kerüljön, és rendre utasítson, ha már megfojtani nem tud. - Viselkedj! – lép elém megigazítani az ingem gallérját – megint – majd a vállaim megragadva egyből elkezd terelni kifelé az étkezőből, szinte szó szerint taszít Hannah irányába, akin már a kabát is rajta van, egyértelmű jelét adva annak, hogy legalább annyira szeretne már ajtón kívülre kerülni, mint én. – Mr. Barton majd elvisz titeket. A sofőrünk nevének említésére egyből megingatom a fejem, mert habár kedveltem az öreget, azt is tudtam, hogy halálosan retteg a szüleimtől, akik közül a csinosabb ezt kihasználva gond nélkül kényszerítene ki belőle mindent, arról, hogy hol és mikor szálltunk ki, és mi hangzott el közöttünk a köztes időben. - Fogunk egy taxit, az gyorsabb. A mi kocsink túl nagy, nem akarom azért lekésni az előadást, mert nem lehet vele rendes parkolóhelyet találni. – amolyan ellenvetést nem tűrő végszóként felveszem én is a kabátom, majd illedelmesen ajtót nyitva előre engedem Hannah-t. – Köszönöm a meghívást Mrs. Ferguson, nagyszerű volt a vacsora, mint mindig. Biccentek egyet Hannah apukája és a saját szüleim felé is, majd becsukva magunk mögött a bejárati ajtót, óvatos léptekkel sétálok egyre távolabb, hogy még véletlenül se tűnjön úgy a függöny mögül esetleg leskelődni kívánó anyáinknak, hogy sietünk. A telefonom közben előhúzom a kabátom zsebéből, megnyitva rajta a Lyft applikációját. Megadva a tartózkodási helyünknek megfelelő leközelebbi kereszteződést, hívok is magunknak egy kocsit, mert nincs az a pénz, amiért látó és hallótávolságba maradnék, amíg megérkezik a fuvarunk… - Szeretnéd megnézni az előadást?– fordulok Hannah felé, mikor már biztos vagyok benne, hogy közönség nélkül maradtunk. – Csak mert én nyilván hazudtam, de ha téged érdekel, szívesen elkísérlek. Ha viszont nem, akkor ismerek egy tök jó helyet, ami szerintem tetszene.
Szóval előfordul. Ez nem hangzott túlságosan úgy, mintha tényleg előfordulna. Hogy lehet szabadidő nélkül élni? Én egész biztos, hogy megőrülnék, ha folyton csak az iskolának meg a munkának élnék. A rövid válaszra aprót mozdul a szemöldököm felfelé és egy halvány mosoly is megbújik a szám szélén. Mikor pedig jobban kifejti a választ, érdeklődve hallgatom, és a végére tényleg nem sikerül elrejtenem a véleményemet az arcomról. Azért lelkesen bólintok néhányat. - Néha? – kérdezek vissza inkább csak költői kérdésnek szánva. – Na jó, hát mondjuk biztos sokra is viszed majd az életben. – Egy kicsit elgondolkodom rajta, hogy talán én vagyok csak ennyire… lusta? Vagy nem lusta, csak olyan, aki kicsit még szeretné élvezni a fiatalságát és nem azon pörögni folyton, hogy holnapra három beadandóm van és még a melóba is be kell magam rángatni. Hm. Igen, egész biztos, hogy Warren többre fogja vinni, mint én. Arra mondjuk nem számítottam, hogy majd ma este bármiféle színházba kell menni. Nem különösebben rajongtam a színházért, főleg nem annyira mozgat meg a Rómeó és Júlia, mert már vagy ezerszer láttam filmen, meg olvastam, minek nézzem meg még ott is? - Tényleg? Ki játssza Rómeót? – kérdezem olyan automatikusan, mintha ez teljesen normális lenne, de tulajdonképp nem hiszem, hogy Wren tisztában van vele. Aztán persze lehet, hogy meglep, de óvatosan sandítok felé a poharam alól. Néha már tényleg elfelejtem, hogy kinek mit kéne mondanom ebben a környezetben. Mert ha most ezt az előbbi mondatot, amit Warren mondott mondjuk az anyja vagy az apja vagy esetleg az enyém jegyzi meg, biztos, hogy rávágom a kérdést, mintha érdekelne, vagy legalább tisztában lennék a jelen korunk kevésbé jelentéktelen színészeivel. Abban viszont most már kevésbé vagyok biztos, hogy a mellettem ülőt nem érdekli komolyan a színdarab. Vagy csak egyszerűen nagyon jól hazudik. Viszont közben Mrs. Bradford meg annyira belemerül a carrarai márvány témájába, hogy csak alig láthatóan legyintek Wren felé, hogy vegye semmisnek a kérdésem. A szerencsétlenkedésemen viszont halkan el is nevetem magam. Aztán hamar el is hal a jókedvem, ahogy megpillantom, hogy illetéktelen kezekbe került a narancslevünk. Hála az égnek Warren is hamar kapcsol, pislogni is csak épp tudok kettőt, mire máris visszaszerzi a dobozt. Na, ezért is adtam át a lehetőséget, mert én biztos nem tudtam volna ilyen jól megmenteni a helyzetet. - Igen, elég édes, diétázóknak nem ajánlott – mosolygok negédesen, de ahogy kimondom, rájövök, hogy ez a lehető legborzalmasabb mondat volt, amit ezen a héten, netán a hónapban kimondtam. – Mármint nem mintha szüksége lenne a diétára, Mrs. Bradford, csak látszik, hogy egészségesen él. – Ebben a pillanatban pedig én is elkezdem a magam elé szedett ételt a lehető leggyorsabban elfogyasztani, mert most már kezd a levegő itt kicsit kellemetlenné válni. Lassan hálás vagyok, hogy felajánlották a jegyeket. Hamar felöltözöm és hallgatom a beszélgetést Warren és az anyja között, és majdnem biztos vagyok abban, hogy ahogy látótávolságon kívülre érünk, szét is válnak az útjaink. Persze miután megbeszéltük a fedősztorit, amit majd előadunk, ha kérdezik, hogy minden pontja tökéletesen egyezzen. Úgy sejtem, azért is ellenkezik, hogy nem kell, hogy a sofőrjük elvigyen minket. Majd felhívok valakit a társaságból és beülünk meginni valamit egy Rómeó és Júliányi időre az egyik bárba, aztán hazakecmergek. Ahogy kiérünk, rögtön magyarázatot akarok adni erre az egészre, de ahogy szólásra nyitom a szám, Warren is megszólal és közben el is vetem az ötletet, mert… basszus, hát én nem akarok ilyen ciki szituba kerülni. Ha még beszélni is kell arról, hogy most a szüleink komolyan randit akartak nekünk összehozni, az még gázabbul adja ki magát. - Hát öhm… - gondolkodom el pár másodpercig. – Ha te szeretnéd, akkor elmehetünk. – Próbálom kivenni a lámpafényben felsejlő vonásaiból, hogy vajon neki komolyan lenne-e ehhez kedve, de aztán mikor szóban is bizonyosságot nyer a dolog, kicsit megkönnyebbülök. - Már egészen kezdtem beleélni magam, hogy tényleg bejutok az előadásra – mondom egész komolyan, mint aki most elszomorodott kissé, amiért neki nincs kedve hozzá, de végül oldalba bököm. – Dehogy van kedvem. Bármi másra rávehető vagyok, de a love-storyt most kihagynám. – Főleg, hogy alig két hét telt el azóta, mióta szétmentünk Reával. Szerintem még végig is bőgném a darabot, az lenne még csodálatos. - Na, most kíváncsivá tettél – mosolyodom el, miközben zsebre dugom a kezeimet. Tényleg érdekel, mi az, amit kitalálhatott, és ami szerinte nekem is tetszik, mert tényleg régóta ismerjük egymást, de mélységekbe sosem mentünk, mert megmaradtunk a felületes, „amit a szüleink hallani akarnak” féle kommunikációnál. Közben a kocsi is pillanatok alatt ideér, amibe hamar be is pattanok, mert már ilyen kis idő alatt is lefagyott a lábam, a harisnya nem ilyen hideg estére lett kitalálva. A nagy menekülésben nem is gondoltam arra, hogy esetleg nadrág sem ártana. A kíváncsiságom viszont most elnyom minden mást. Ötletem sincs, hová megyünk.
- Mondja ezt a vegyészmérnök… - mosolygok rá amolyan hitetlen szemöldökfelvonással kísérve, mert hát az Ő szájából – habár nagyon hízelgő – mégiscsak érdekesen hat egy ilyen bók. Nem ismertem olyan igazán mélyrehatóan Hannah-t, de ahhoz határozottan elég időt töltöttünk már együtt évtizedes ismeretségünk óta, hogy tudjam, egyetlen rosszindulatú porcikája sincs. Bárki mástól a „biztos sokra is viszed majd az életben” kétélű fegyver lenne, apámtól egyenesen támadó, Hannah részéről viszont sokkal inkább tűnt őszintének, és ez olyasfajta újdonság volt, amivel hirtelen nem is nagyon tudtam mit kezdeni. Nem állt szándékomban lekicsinyelni a teljesítményem, de azt azért el kellett ismerni, hogy az én munkám és szakirányom javarészt elméleti alapokra épült, ezzel szemben Hannah szakterülete sokkal komplikáltabb volt ennél. Személy szerint nem sokat értettem a tudományos irányvonalhoz, de csak a Columbia tényéből kiindulva majdnem biztos voltam benne, hogy egyetlen vizsgaidőszaka egymagában is több lélekjelenlétet követelt, mint az én tanulmányaim és hírszerkesztői pozícióm összesen. A következő mondata viszont olyan természetes könnyedséggel bukik ki az ajkai közül, mintha valóban cseverészni óhajtana holmi feltörekvő Brodway színészek munkásságáról, ezzel párhuzamosan nekem pedig majdnem sikerül félrenyelnem az első falatot, amit épp próbálok leerőltetni a torkomon. A kérdés jogos, persze, csak éppen válaszom nincsen rá. A tudásom csupán az eddig elhangzottakig terjed, a témába vágó érdeklődésemről pedig sokat elárul, hogy a korábban említett cikknek is csupán a szalagcímét és első hasábjának felét tudtam elolvasni. Köhögve párat nyúlok a poharamért – megint – és két nagy korty között neki szegezem a saját kérdésem, miszerint „Komolyan???”. Nem mondom ki, persze, annál azért több eszem van, de a kérdő tekintetemből könnyedén kiolvashatja, hogy a néhány ártatlan szavával épp kipöckölni készül a színjátékom amúgy is ingatag kártyavárának alsó lapjait. Észlelvén a könnyed kis pánikom, vagy csak szimplán a saját érdektelenségéből fakadóan, de egy óvatos mozdulattal végül csak megmenti a romba dőlni látszó álcámat, és az alig észrevehető intésével jelzi, nem vár feleletet. Nem tudom, vajon tudja-e, hogy nem is tudnék adni rá.
Ezen fiaskó, és a narancsléért vívott kínosan urdvarias csatározás után, én gondolatban el is könyvelem, hogy ennél igazából már tényleg nem tudnánk kellemetlenebb helyzetbe kerülni, és egész addig fel sem merül bennem a lehetőség, hogy talán mégis, mígnem kettesben nem maradunk, időtlen idő óta először. A szüleink barátok voltak, a gyerekkorra nyúló ismeretség és a kötelező közös programok viszont valahogy nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy mi is azzá váljunk. Nem arról volt szó, hogy ne kedveltem volna, egyszerűen csak túlontúl másak voltak a köreink. Baráti és érdeklődési egyaránt. Ez egészen eddig az estéig az égvilágon senkit nem zavart, és, bár igazán szerettem volna tudni, hogy most mégis mi változott, azért mégsem a házuktól egy utcasaroknyira óhajtottam megvitatni. Most egészen mások voltak a prioritások, részemről például az, hogy ne kelljen hőszerelmesek haláltusáját néznem három felvonásban. - A Rómeós keresztkérdés után már nem voltam biztos benne. Komolyan, mint egy védőügyvéd, aláástad az egész hazugságom, lehet, hogy pályát kéne módosítanod. – vigyorodom el, ahogy Hannah játékosan oldalba könyököl, a szavaim mögött viszont hallhatóan semmi komolyság nincs. Nem kell sokat várnunk az autóra, amint begördül a kereszteződés sarkához, automatikusan, amolyan megszokott mozdulatként nyitom ki neki az ajtaját, és végül én is mellé mászom be a hátsó ülésre, és egy röpke köszönés után be is diktálom az úticélunk címét. A keleti 88. és 89. közé szorulva, a UES speakeasy mondhatni igencsak frekventált helyet talált magának, a második sugárúton haladva még forgalommal együtt is alig tíz perc alatt megközelíthető, ellenben a Lincoln Centerrel, úgyhogy gondolatban fel is vések még egy pluszpontot a programmódosítás margójára, amint megérkezünk. Az üzlet kívülről nem több, mint egy apró, rózsaszín-fehér cukrászda, neonfényű fagyitölcsér cégérrel, és a nyolcvanas évek görkorcsolyás étkezdéit idéző arculattal. A trükk a jégkrémes dobozokkal kirakott hátsó fal mögött rejlik, és ehhez nem kell más, csak egy semi-formal dress code és egy jelszó az úgynevezett „Storage Room”-hoz. -Emlékszem, régen édesszájú voltál, remélem nem nőttél ki belőle. – mosolygok rá a vállam felett, közben beütöm az ajtónyitó kódot a falon lévő érintőképernyőn, majd magam előtt terelgetve Hannah-t elindulok a hangulatfényben úszó folyosón hátra a „raktárba”, amit az üzlet tulajdonosa, a húszas évek szesztilalmának jegyében rejtett koktélbárrá alakított. - Ehhez nem vagyunk túlöltözve, és kétlem, hogy itt bárkivel is összefutnánk, viszont eszméletlen jó a fagyijuk és koktéljaik is, szóval a rendelkezésünkre álló pár órára válassz egy asztalt vagy boxot, amelyik szimpatikus.
Én már mikor elkezdődött az egész este gondoltam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de hogy ennyire gáz lesz az egész, arra nem számítottam. Remélem ezt nem tudják fokozni az elkövetkezendőkben, mert egész biztos a kardomba dőlök legközelebb. Aztán végül mire kiérünk, egyszerre lesz rajtam úrrá a megkönnyebbülés és a kezdeti pánik is, mert oké, hogy eddig túléltük, na de most? Megy mindenki a saját dolgára? - Bocs, már annyira beleéltem magam ebbe a felületes, „semmiről nem beszélgetünk” dologba, hogy teljesen automatikusan jött. – Tudom, hogy még a kaját is majdnem félrenyelte miattam. Tudok néha ilyeneket alkotni, méghozzá teljes véletlenből, én is meglepem magam. Beülök a kocsiba, bár fogalmam sincs, hova megyünk, de roppant kíváncsi vagyok. És az a helyzet, hogy kicsit izgulok is, mert kételkedem abban, hogy Warrennek nem tűnt fel, hogy van valami a vacsora és a kis randink mögött, hisz még az asztalnál rá is kérdezett. Arra meg elég kevés a sansz, hogy most, hogy végre nem figyelnek minket árgus tekintetek, nem fog kifaggatni. És talán az is lehet, hogy jobb, ha tud róla, a későbbi idióta helyzeteket is magyarázva, mert ez nyilván még csak most kezdődik, nemhogy vége lenne. Az úton kicsit elfoglalom magam a mobilommal, azon gondolkodom, hogy lehet, jobb lenne, ha írnék valamelyik barátnőmnek, hogy mentsen ki, ha úgy adódik, de végül arra jutok, hogy nem hinném, hogy Wren megenne vacsorára. Főleg mert azon már túl van. Rapillantok, ahogy megáll az autó, hiszen ha valamire, desszertezős helyre nem annyira számítottam. - Azt sosem fogom kinőni – mosolygok rá, majd szemügyre veszem a helyet. Kicsit elgondolkodom azon, hogy vajon rém öltöztünk-e túl egy cukrászdához, de ahogy megfogalmazódik bennem a kérdés, már jön is a válasz, na meg be is érünk arra a részre, ami már nem egészen arra hasonlít. - Hoppá. Miféle helyeket ismersz te, Bradford – fejezem ki elismerésem hangosan is egy mosollyal az arcomon, majd elindulok egy box felé, és miután levettem a kabátom, le is ülök az asztal egyik felére és rögtön a kezembe veszem a koktéllapot és pár másodpercen belül be is csukom, maradok az egyik kedvencemnél, azaz a Cosmopolitannél. - Wren, neked egyébként nincs barátnőd? – kérdezek rá tök váratlanul és elég konkrétan arra, amire nem hinném, hogy számít, de a világért se szeretném, ha belekavarna ez az egész a kapcsolatába, na meg ha van, akkor ráfoghatnám erre anyámék előtt, hogy ez a hajó már sajnoooos elúszott. Ez mindent lezárna és kész. Bár semmi sem ilyen könnyű, nyilvánvalóan. - Mármint félre ne érts, nem kutakodni akarok a magánéletedben vagy hasonlók, csak tudod... kíváncsiság, vagy ilyesmi. Mindegy – legyintek, mert közben teljességgel belekavarodok a mondandómba és ahogy érzem az arcomon, kicsit bele is pirulok és elkezdek mindenfelé nézelődni, csak hogy ne kelljen ránéznem. Simán tök kellemetlen szituba hozom magam, nem is tudom, minek hoztam ezt szóba, de mindjárt kilyukadok oda, hogy a nyakába zúdítom az egész
Valószínűleg illett volna megkérdeznem, hogy van-e jobb programja az este további részére, esetleg olyan társaság, akire egy ilyen kínos vacsora után jobban vágyik, mint az enyém, de egy igenlő válasz együtt járt volna azzal, hogy a feltenni készült kérdéseimre nem kapok választ, és ennek fényében hirtelen már nem volt opció az udvariaskodás. Azt, hogy Hannah nem merte, vagy csak nem akarta pedzegetni a különválás gondolatát, nem igazán tudtam volna megmondani, mindenesetre hálás voltam, hogy – látszólag – nem próbált meg az első adandó alkalommal menekülni. Ennek fényében sokkal kevésbé éreztem úgy, hogy elrabolom. - Csupa meglepetés vagyok, mi? – húzom széles mosolyra a számat, ahogy egyre beljebb keveredünk a hátsó rész speakeasy csodájába. Hannah legalább olyan gyorsan választ boxot, mint amilyen határozottan italt, ami kis híján előcsal belőlem egy elismerő hümmögést. Akkor találtam ezt a helyet, mikor a bárokra mérhetetlenül finnyás húgom papíron is betöltötte a huszonegyet, nem csak a kamu személyijén, és, mikor először elhoztam, az első italválasztása majdnem fél órába telt. Kettő híján harminc egész percet ellopott az életemből azzal, hogy oda-vissza végigböngészte a koktéllapot, a klasszikusoktól a helyi specialitásokig, hogy végül rendeljen magának valami rummal nyakon öntött csokiskekszes fagyikoktélt, amit végül ketten nem tudtunk elpusztítani, olyan édesre sikerült. Valamiért fogadni mertem volna, hogy Hannah is hosszú perceket öl majd a válogatásba, Ő viszont rácáfolva erre már azelőtt tudta, mit szeretne, hogy én egyáltalán átgondoltam volna a saját, jól begyakorolt rendeléseim az ilyen helyeken. A húszas évek hangulatát megőrizve a UES is pultszervízzel üzemelt, így az rendeléssel egybekötve kapásból nyitok is egy számlát is magunknak a pultra támaszkodva, miközben a mixer lány óvatos mosollyal az arcán öntögeti a hozzávalókat egyik pohárból a másikba. Nem tudom ugyan, Hannah meddig szeretne maradni, feltartani pedig igazából nem állt szándékomban, de a Rómeó és Júlia időtartamába pont belefér egy-két ital és a végeláthatatlan kérdéseim sora is. A Cosmopolitan és a magam részére választott Bramble poharával térek vissza végül az asztalunkhoz, de ahogy eléteszem a koktélját, leülni és kényelmesen elhelyezkedni már alig marad időm, Hannah már dobja is a bombát, amire aztán végképp nem számítok. - Barátnőm? – kérdezek vissza könnyedén, habár biztos vagyok benne, hogy a szemöldököm meglepetten emelkedik a magasba az Ő kérdése hallatán. Egy pillanatig némán figyelem, ahogy összevissza magyarázkodásba kezd, finoman belepirulva a helyzetbe, és egy egyészen kicsit rosszul is érzem magam, amiért én közben jól szórakozom a zavarán. Megvárom, hogy a mondandója végére érjen, amit egy mindegy, és egy hozzá párosuló legyintéssel zár, és az egyész hirtelen annyira aranyos lesz, hogy egy rövid időre arról is megfeledkezek, hogy összefüggéseket keressek a kérdése és az este lezajlott eseményei között. – Nem, most épp nincs. Miért, neked van? Mármint barátod, nyilván. Nem akarom egyből letámadni a miértekkel, habár egyre több lesz belőlük, viszont az előre elgondolt felvezetésem helyből rúgja fel a hirtelen kíváncsiskodása, aminek fényében már nem tűnik jó ötletnek arról faggatózni, hogy ugyan miért akarnak a szüleink pont nekünk randit szervezni. Ha bárki más ülne velem szemben, vagy, ha csak egy kicsit is jobban ismerném Hannah-t, valószínűleg feleennyire sem lennék óvatoskodó, neki viszont nem akartam több kellemetlen helyzetet okozni. Pláne így, hogy a családjaink már túlteljesítették magukat ezügyben a vacsora alatt. Más választásom így viszont nem maradt, csak némi diszkrét puhatolózás, hogy egyáltalán abban megbizonyosodjak, nem láttam többet ebbe a cirkuszba, mint kellett volna. Hogy kérdezel rá diplomatikusan az ismerősödnél, hogy a szüleitek miféle összeesküvéselméletet szövögettek a főfogás felett? - Ugye nem fog ránk rontani senki, féltékenységi jelenetet rendezve? Csak mert elég valószínű, hogy nekem illene haza is kísérni téged az „előadás után”, és az úgy már tényleg egy egész új szintje lenne a kínosnak.– a levegőben illusztrálom a gondolatjeles kifejezést, majd azzal a lendülettel a poharamért nyúlok, és Hannah felé nyújtom egy koccintásra. Messze túl józan vagyok még ehhez a játékhoz, pedig meg kell hagyni, tényleg elég ütős vodka-narancsot kevert a vacsihoz.
Kicsit meglep ugyan, hogy Warren nem int rögtön „pát” az első saroknál, én meg mivel -bármennyire kínos volt az előző egy óra a szüleink társaságában- imádok másokkal lógni, simán belemegyek a kis kiruccanásba. Egyébként sem ismerem olyan jól, mint kellene, igaz, az évek alatt nem kevés időt töltöttünk egy légtérben, mégis mindig csak a felületes duma maradt, amivel mind a ketten meg akartunk felelni a szüleinknek. Szóval itt a jó alkalom, habár egy kicsit még mindig hatása alatt vagyok ennek az összeboronálósdinak, és így nem oldódtam fel teljesen, a hely ahová Wren hozott, egészen jónak tűnik. - Már egészen kezdem elhinni, hogy van egy jobb oldalad is, mint amit a vacsorákon szoktál mutatni – viccelek, remélhetőleg ő is érzi az iróniát a hangomban. Nyilvánvaló, hogy közel sem egyezik az mutatott kép, meg a hétköznapi és igazából egészen kíváncsi lennék az utóbbira. Hamar le is ülök az egyik boxba, átlapozom az itallapot, de nem hezitálok sokáig. Míg Warren a pulthoz megy, a telefonomra nézek, látom, hogy Reagan elérhető, amitől valahányszor görcsbe rándul a gyomrom, és mindig hezitálok, hogy ráírjak-e vagy sem, hogy ezzel jó vagy rossz irányba mozdítom el ezt a francos állapotot, amiben éppen senyvedünk. Ahogy aztán visszaér, le is teszem a mobilt és míg meg nem gondolom magam, kérdezek, hiszen ha van barátnője, akkor legalább megmondhatom anyáméknak, hogy tárgytalan a dolog. Láthatóan nem számított erre a kérdésre, ami teljesen logikus, hiszen én sem gondoltam, hogy majd egyszer ezt fogom neki feltenni. Inkább meg is gondolom magam, hogy választ várok-e erre a kérdésre, főleg, ahogy még vissza is kérdez rá. Aztán végül is, mégis csak válaszol rá, aminek nem is tudom, hogy most örülnöm kéne vagy inkább sírnom miatta. Talán inkább annak örültem volna, ha azt mondja, hogy van. - És kilátásban sincs? – sodrom magam egyre mélyebbre ebben az ördögi spirálban, de most már nem vagyok annyira zavarban, mint az előbb. Most már úgyis teljes hülyét csináltam magamból az este folyamán, nem teljesen mindegy? Azért megerősítésképp -magamnak-, belekortyolok egy nagyobbat a koktélba. - Most épp nekem sincs. – Barátom sem és barátnőm sem. Vagy mim. Reával sosem mondtuk ki, jól is működött, amíg a szüleim nem kavartak be, és anya nem találta ki ezt az utolsó kívánságos mizériát. A betegségéről viszont még mindig nem tudok túlontúl sokat, ami azért egy kicsit zavar. Nem tudom, mire számítsak ezzel az egésszel kapcsolatban, mindenkinek jót akarok tenni, amitől már most tele van a padlás. Legalábbis teljesen így érzek. Pedig már megkaptam párszor a barátaimtól, hogy jó lenne, ha ezt a megváltó szerepet elfelejteném, mert úgysem tudok mindenkinek mindig jót tenni... - Ja, nem, ne aggódj. Az már tényleg csak hab lenne a tortán – futnak az ajkaim széles mosolyba. Legalábbis Rea már csak nem fog megjelenni itt, pont ebben a bárban, bár kétlem, hogy féltékenységi jelenetet rendezne azért, igaz, néha képes volt rá. – Bocsi, én nem akartam neked ilyen késő estébe hajló programot szervezni, szóval egyébként, ha úgy van, nem kell majd hazakísérni, már csaknem fognak az ablakra tapadva hazavárni. – De. Tudom, hogy így lesz, de majd kitalálok maximum valami kis hazugságot, hogy miért nem kísért Wren haza és kész. A poharam az övéhez koccintom, majd én is újabbat kortyolok belőle. - Mondjuk ki tudja, ha ebből még megiszom kettőt, akkor lehet, hogy nem téblábolok haza egyedül – nevetek, ugyanis lehet, hogy a pultos csajnak meglódult a keze, de a vodkanarancsom után ez már csak még egy kis adalék, mert már kicsit kezdem érezni magamban az alkohol hatását.
Színpadias sértettséggel kapok a mellkasom elé, amiért Hannah egyáltalán egy pillanatig is kételkedni mert a jobbik oldalam létében, de az egész mozdulat legalább annyira komolytalan, mint az ő szavai mögött bújó irónia. - Ugyan kérlek, tökéletes úriember vagyok a vacsorákon, mi kell még? – amolyan költői kérdésnek szánva nem igazán bánom, ha nem kapok választ. Túl régóta színészkedtünk már mindketten, és magamból kiindulva, én egészen biztos voltam benne, hogy a való életben Hannah sem annyira feszülten udvarias, mint a családi összejöveteleink alkalmával. Az én jellememnek sem volt sok köze ahhoz a kellemesen unalmas üresen csevegő alakhoz, akivel a felső tízezer társaságát jutalmaztam, egy idő után viszont már olyan megszokottá vált a szerep, hogy meg sem fordult a fejemben, mennyire nem pozitív képet fest rólam. Kevés ember volt a mi körökben, akiknek a szavára úgy igazán adtam volna, és csak most tudatosult bennem, hogy jól esne a lelkemnek – ami a közhiedelemmel ellentétben igenis létezik –, ha Hannah nem csak azt a képmutatóan gazdag republikánus kölyköt látná, amit általában mindenki. Nem tudom miért, mert hiába kedveltem Hannah-t, nem is ismertem annyira, hogy súlya legyen a véleményének. - Részemről kilátásban sincs – ingatom meg a fejem mosolyogva, ahogy a barátnő-témával végül egyre közelebb evezünk a mélyvízhez – Ami anyámat illeti, ő szemmel láthatóan kevésbé rajong ezért a válaszért. Mosolyogva kortyolok egyet az italomból, majd visszahelyezve az asztalra a poharat, és a beleszúrt szívószállal kezdek játszani, a tekintetem egy pillanatra sem szakítva el Hannah arcáról, nehogy akár egyetlen apró reakcióról is lemaradjak. Mostanra már tényleg fogalmam sem volt róla, Hannah mennyit tud a rögtönzött randinkról, egyedül csak a kényelmetlen feszengése árulkodott arról, hogy valószínűleg nem önként vált részévé ennek az őrületnek. Aztán végül elnevetem magam, mikor még ő kér elnézést, holott én voltam az, aki kérdés nélkül rákényszerítettem a saját társaságomra. - Semmi gond, tényleg, elvégre nem igazán hagytam neked választási lehetőséget – békén hagyom végre a kis fekete szívószálam, és inkább hátradőlök a boxunk támlájának. – Viszont nem tudom, találkoztál-e már a szüleinkkel, de kizárt dolog, hogy ne a függöny mögül leskelődve várják, hogy visszaérjünk. Az enyémek persze lehet, úgy döntenek, nem élnek vissza Fergusonék vendégszeretetével, és inkább időben hazaindulnak, de azért mélyen reméltem, hogy mára félreteszik az udvariaskodást. A korai távozással együtt járt volna az is, hogy a Lincoln Center felé tett kitérő közben addig szobroznak a színház előtt, ránk várva, míg rá nem jönnek, hogy el sem jutottunk az épületig. Egész biztos nem állnék meg anyám előtt, ha megtudná, hogy koktélozni hoztam Hannah-t a gondosan megtervezett, romantikus színház-klisé helyett. - Ezek után meg főleg nem alku tárgya, hogy hazakísérlek-e. Egyébként is, ha anyám fülébe jutna, hogy egyedül mentél haza, hetekig hallgathatnám, hogy milyen illetlen tőlem, hogy nem vittelek az ajtóig a randink végén – olyan automatikusan csúszik ki az ajkaim között a szó, hogy egy pillanatig még csak fel sem tűnik, hogy mit mondtam. Aztán, mikor eljut az elmémig a szerencsétlen szóhasználat, akaratlanul is elmosolyodom. – Merthogy ezt randinak szánták, nem? Melody Bradfordot sajnos nem áldotta meg könnyen szerethető természettel a sors, de a tucatnyi kifogásolható tulajdonsága mellett azért akadtak olyan szerethetőek is, mint például az, hogy nem óhajtotta érdekházasságba kényszeríteni a gyerekeit. Őszintén reméltem, hogy ezt csak valami ártalmatlan, futó elmebaj részéről és nem most támadt kedve követni ezt az újabban ismét egyre terjedő kiházasítási hagyományt. - Akarom tudni, mi ütött a szüleinkbe? – kérdezem némi hezitálás után, mert egyrészt persze, hogy akartam tudni, másfelől viszont tisztában voltam azzal is, hogy voltak válaszok, amiket jobb volt kimondatlanul hagyni. Nagy összegű tippem lett volna arra, hogy ez is egy olyan.
Elmosolyodom Wren reakcióján, ahogy eljátssza a sértettséget. - Tanítani lehetne – nevetek halkan. Sejtem, hogy nem ilyen a való életben, én is előadom magam javarészt, hiszen ki lenne ilyen udvarias és visszafogott normális esetben? Valószínűleg anyám néha az agyát is eldobná, ha meglátná a lányát, hogy árgus tekintetek nélkül hogyan viselkedtem. Nem arról van szó, hogy gáz lennék – gondolom, hah-, csak teljesen más. Olyan önfeledt, és nem az a karót nyelt lány, mint a vacsikon. Jó ég, remélem azért ezt Warren se hiszi rólam, hogy valóban olyan vagyok. Bár csak nem, párszor azért találkoztunk már futólag hivatalosabb berkeken kívül is. Ahogy felhozom ezt a barátnő témát, már kicsit bánom is, mert ezzel magam is elég kellemetlen szituba sodrom, de most már teljesen mindegy, hisz benne vagyunk. Nyakig. - Ugyan, biztos szeretne már körülötte rohangáló unokákat – fojtom el a kiszélesedő mosolyt inkább azzal, hogy az italomba kortyolok. – Amúgy nem tudom, minek erőltetik ennyire. Miért nem lehet szépen kivárni, mire jön a megfelelő személy? És ha jön, miért nem mindegy, hogy ki az? – filozofálgatok hangosan. Mert hát nem mindegy. Azt nem tudom, hogy anyám tényleg azért akarja ezt az egészet annyira, mert beteg, vagy mert tényleg kezdte sejteni, hogy Rea nem csak barát számomra? A gondolatra egy mélyről jövő sóhaj tör fel, majd felpillantok a velem szemben ülőre, aki láthatólag nagyon figyel. Kezd egész kellemetlen lenni, mintha célozgatna rá, hogy tudja, mi folyik itt. - Persze, még a végén kiderül, hogy neked is éppen ez volt a terved. Egy romantikus koktélozás velem – poénkodok, amit remélem, hogy ő sem vesz teljesen komolyan. Amit mond viszont tényleg biztosra vehető. Egy halk hümmögéssel jelzem az egyetértést, majd én is hátradőlök. – Ez komikus – temetem a tenyerembe az arcom, elnevetve magam, mert hát tényleg vicces az egész történet. Már-már kellemetlenül vicces. Igaz, amit Warren mond, bőven el tudom képzelni Bradford anyuról, hogy napokig cseszegeti a fiát, amiért nem viselkedett igazi úriemberhez méltón. Éppen így lenne fordított esetben is, például, ha elutasítottam volna ezt a nagyszerű ajánlatot. Mondjuk nagy valószínűséggel akkor nagy ívben elkerültem volna a családi házat az elkövetkezendő egy hétben, hogy ne kelljen hallgatnom. Ahogy viszont a velem szemben ülő kimondja a mondata végét, hirtelen kapom fel a tekintetem az arcára. Hát, akkor neki is leesett. - Lehetséges – mondok csak ennyit elsőre, majd kicsit tovább kommentálom a dolgot: - Az az igazság, hogy a szüleim most valami őrült párkiszemelésbe kezdtek nálam, és lehet, hogy te vagy az első kiszemelt – halkul el a hangom a végére. A helyzet az, hogy mostanra már elég vodka van ahhoz a szervezetemben, hogy teljesen ne titkoljam ezt a szándékot, amivel én tisztában vagyok, Wren pedig láthatólag csak tapogatózik. - Elkéééépzelhető, hogy az előző jelöltem nem annyira felelt meg az elképzeléseiknek, mint kellene, és úgy gondolják, hogy egy Bradford tökéletes választás lenne – sejtetek némi információt vele, de azért a teljes igazságot nem osztom meg vele. Legalábbis egyelőre nem, aztán majd meglátjuk később, merre visz az utunk. Annyit még nem ittam, hogy azt is elmondjam neki, hogy az anyám beteg és ez az utolsó kívánsága... – Nem tudom, igazából az egész tényleg kezd rohadtul olyan lenni, mint egy kandikamera. Nincs valahol elrejtve egy? – nézek körül, mielőtt újabbat kortyolnék az italomból. – Mondjuk valószínűleg hamar le fognak kopni a témáról, ha látják, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve. – Azt mondjuk még nem tudom, hogy adom anyám tudtára, mert hát... azért mégiscsak idegesít ez az egész, hogy beteg, meg hogy... elég ijesztő ez a rák téma. Azzal viszont nem értek egyet, hogy rám kellene erőltetnie az egészet. – Bár a te szüleid talán kevésbé kattannak erre rá, vagy mégsem? - Kezdek kicsit sokat beszélni, talán többet is, mint kéne, de tényleg akkora katyvasz van a fejemben, hogy csak remélem, hogy Wren talán tisztábban lát, mint én. Mondjuk így, kevesebb információval ez közel sem biztos.
Anyámat annyira lefoglalta a bátyámék esküvőjének előkészülete meg a húgom értelmetlen lázongása, hogy komolyan elhittem, az én magánéletemre már nincs ideje. De persze Melody Bradford, mint a multitasking koronázatlan királynője, azért még így is módot talált arra, hogyha a javaslataival nem is, nonverbálisan azért mindenképpen hallassa a hangját, ami jelen felállás szerint egyértelműen azt kiabálta: őt, mint apám távolléte esetén ügyeletes családfőt, borzalmasan zavarja, hogy egyedülálló vagyok. Még éppen nem „alapíts családot” szinten, de már bőven a „találj már végre magadnak egy rendes lányt” kategóriában. - Unokafronton nem én vagyok a rangidős, szerencsére, bár ki tudja, már tényleg nem tudom, mi ütött a szüleinkbe – hazudom könnyedén, mert ó, dehogynem tudom. Félig, legalábbis, mert Fergusonék fejébe ugyan nem láttam bele, de anyáméba azért általában sikerült. Csak annyi kellett, hogy Hannah megerősítse a tényt, miszerint ez az egész tényleg gyanús és nem csak az én képzeletemben létezik. Hiába voltam biztos benne, hogy valamiben mesterkednek, azért volt rá úgy 4% esély, hogy csak Easton ragasztotta rám az ostoba összeesküvéselméletek iránti mániákus szenvedélyét valamelyik kellemetlenül hosszú túlóránk közepette. Aztán azt a négy százalék kényelmesen nullára redukálódik, amint Hannah beavat a részletekbe. Nem volt sok, de határozottan több, mint amivel eddig tisztában voltam. - Hmm, kezdjük ott, hogy egy Bradford tényleg tökéletes választás, szóval ezzel azért nem lőttek annyira mellé - olyan pofátlan magabiztossággal vigyorodom el, mintha egyébként nem hallgattuk volna évekig a testvéreimmel, ahogy a személyzet arról panaszkodik, hogy pusztán azért születtünk meg, hogy mások életét megkeserítsük. Ha nem lettünk volna ennyire büszkék, valószínűleg mindhárman egyetértettünk volna, így viszont szenvedélyesen szerettük hinni, hogy mi vagyunk a telitalálatos szelvény a lottóötösön. Még Barnaby is, pedig a bátyám jellemében tényleg nem sok szerethetőt lehetett találni. – De hidd el nekem, ha azt tervezném, hogy randira viszlek, az nem lenne ennyire béna. Először is lenne választásod, nem úgy, mint most, és valószínűleg nem próbálnálak meg leitatni sem. Vagy hát, ezutóbbi most sem cél, csak így kicsit könnyebb kezelni a helyzetet, amibe belekényszerültünk. Nyomatékosítva a kijelentést, arrébb lököm a poharamba szúrt szívószálat, és néhány kortyra megiszom az italom maradékát. Mostanra már elolvadt az alján az a féltucat jégkocka, ami messze túl sok egy ilyen italba, így az utolsó korty furcsán semmilyen íze végül grimaszt hagy az arcomon. Ez egyszerűen egy ilyen este, már meg sem lepődöm inkább. A fintor legalább illik az ezt követő témához. - Fogalmam sincs, mennyire vannak rákattanva a párkeresésre, eddig semmi ilyet nem csináltak, de mondjuk úgy, hogy anyám eléggé szereti, ha az van, amit ő akar, ha eddig még nem tűnt volna fel, úgyhogy nem lepne meg, ha nem ez lenne az utolsó rögtönzött randink. Küldök egy bíztató mosolyt Hannah irányába, közben pedig előhalászom a telefonom a zsebemből. Mielőtt még bármit is tehetnék, a képernyőn felbukkan Ella neve, aki arról érdeklődik, hogy szabad vagyok-e ma este. Egy darabig meredek az üzenetre, majd végül olvasatlanul törlöm ki az értesítést a többi közül, és megnyitom a böngészőt. Alig fél percbe telik előhalászni a Rómeó és Júlia mai előadásának részleteit, gyorsan át is futom a weboldalt a nekem kellő infókért, aztán az egészet bezárom, és a figyelmem visszaterelem Hannah irányába. - Ha jól tippelek, valahogy mostanság lesz szünet a színházban, a helyedben írnék anyukádnak, hogy az előadás után elviszlek meginni valamit, úgy lesz mivel magyarázni, ha tényleg a fejedbe száll a koktél – vigyorogva pillantok a poharára, ami az enyémhez hasonlóan szintén majdnem üres már. - Már, ha nem bánod, hogy a szükségesnél is tovább feltartalak. Az ujjaim között ragadt telefonnal játszadozom, fel-le pattintgatva a tokot a jobb sarkán, közben szüntelen Ella körül forognak a gondolataim; azon, hogy vissza kéne írni neki, fel kéne hívni, esetleg átmenni hozzá, ha ennek az egésznek vége. És innen már csak egy ugrás eljutni addig, hogy anyám – aki zavaróan sokszor keveredik egy gondolatmenetbe Ellával – valószínűleg épp azért töri magát ennyire a párkeresési terveivel, hogy az imént felsoroltakat elkerülje. Logikus lenne, ha azt nézzük, hogy nem különösebben szimpatizált Ella jellemével, éppen csak kimondani nem tudta, mert magunkra haragítani az államok második legvagyonosabb családnevét kész öngyilkosság lett volna apám politikai karrierjének szempontjából. Engem, ellenben, kényelmesen terelgethetett jobbra-balra, mert az én, róla alkotott véleményem már rég nem okozott különösebb törést nála. - Szóval… - az asztallapra dobom a telefonom, és újra hátradőlök a boxunk támlájának. – Ki volt az előző jelölted, aki nem annyira felelt meg az elképzeléseiknek?
Kezdőlap
