Szeretem: édesség, emberek, állatok, élet
Kiver a hiszti tőle: gonosz, bunkó, lekezelő viselkedés, párolt zöldségek
Rettegek: túl nagy rovarok, túl hangos mennydörgés
Rossz szokás: körömrágás, szómenés
Függőség: nincs (mentás csoki)
Kupis vagy szervezett: rendszerető
Optimista vagy pesszimista: optimista
Kutya vagy macska: macska
Csoki vagy vanília: együtt a kettő
Jézus Krisztus vagy Brad Pritt: Jézus Krisztus
A Biblia vagy a Szerelmünk lapjai: ...Biblia... természetesen... ámen....

Naiv volnék, amiért hiszek a tündérmesékben, az eredendő jóságban és a Mikulásban? Na jó, nyolc éves voltam, amikor rajtakaptam anyámat, ahogy az ajándékainkat csomagolja, és mivel nem vettem be azt a mesét, hogy mielőtt megszülettem, titokban a manógyárban dolgozott és még most is vállal néha maszekolást, megingott egy kicsit a bizalmam a piros kabátosban. De a karácsonyban és a karácsony szellemében a legkevésbé sem. Hogy lehet nem szeretni a frissen sült mézeskalács illatát, vagy azt a szívmelengető, örömteli érzést, amikor apró kedveskedéssel mosolyt csalunk mások arcára?
Talán néha nincs ki mind a négy kerekem; szeretek őrültségeket csinálni, amikor senki nem figyel: lekapni a szandálomat és mezítláb táncolni az esőben, vagy egyből a bödönből kanalazni a fagyit. De tudom, hogy Isten mindannyiunkat szeret, és nem azért, mert olyan életet élnénk, amit kirendelt számunkra, hanem pontosan azért, amilyenek vagyunk, amilyennek ő maga teremtett minket. Önmagunkért.

Vajon azért mondjuk, hogy az ég kék, mert valóban az, vagy mert mások ezt tanították nekünk? Amikor gyerekek vagyunk, mindent elhiszünk a felnőtteknek, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni a világot, amiben felnövünk. Az ég kék, mert a szüleim azt mondták; Isten szeret minket, mert a Bibliában ez áll; nekem pedig őt kell szolgálnom egész hátralévő életemben, mert ezt akarom. De mi lenne, ha a gyermek előbb megismerné a színeket, és aztán maga döntené el, milyen színű az ég? Mi lenne, ha előbb megtudnám, milyen az élet a hitközösségen túl, és aztán én magam dönteném el, le akarok-e mondani róla?

Ezek voltak azok a gondolatok, melyek egy esős, filmbe illő szombat délutánon megingatták a hitemet.

A családomnál keresztényebb családot még Hollywood sem lenne képes legyártani. A vasárnapi misék és a közös imádságok az asztalnál csak a kezdet; sosem mutatkozhattam a szüleim előtt fedetlen vállal, vagy túl erős sminkkel. Egy kezemen meg tudom számolni, hány fiú próbálkozott be nálam - a kudarcuk, ahogy apám elbuktatta őket, még annál is emlékezetesebbek. Míg más otthon vagy a barátaival töltötte a nyári szünidőt, én idősek otthonába jártam, ételt osztottam a hajléktalanoknak, vagy a hitközösségem tagjaival töltöttem az időt. Isten akarata szerint nőttem fel, az apám útmutatásával, és mivel még csak az illúzióját sem lebbentették fel előttem a normális életnek, sosem vágytam másra. Valahogy mindig is egyértelmű volt számomra, hogy plusz egy gombóc fagyit megenni bűn, hogy kipletykálni azt a dögös felsőbb éves srácot bűn, hogy egyáltalán dögösnek gondolni őt bűn, hiszen az életem, a gondolataim és a jövőm is egy nálam nagyobb erőt kell, hogy szolgáljanak. Egyértelmű; akárcsak az, hogy az ég kék.

- Az Úr legyen veletek!
- És a te lelkeddel.
Leszegett fejjel, halkan mormolom a szavakat, és igyekszem egyetlen lopott pillantást sem vetni az atyára. Az első sorból végigülni a misét felér egy egyirányú úttal a Pokolba; szinte érzem a bőrömet nyaldosó lángokat, a mindent felemésztő hőt a gyomromban, s bár tudom, hogy lehetetlen, végig olyan érzésem van, hogy Austin atya engem néz.
Remek, már erkölcstelen gondolataim is vannak! Ennél mélyebbre akkor sem süllyedhetnék, ha meglékelném magam!
Épp csak kiléptem a gimnáziumból, amikor Amerikába költöztünk. A környezetváltozás és a honvágy túl nagy súllyal nyomták a vállamat ahhoz, hogy egyedül elbírtam volna őket, ezért apám természetesen ismét Istenben látta a megoldást. Azt nem mondta, hogy Dublinnal ellentétben az itteni miséket egy jóképű épp-csak-idősebb fickó vezeti, nem pedig egy fél-lábbal-a-sírban aggastyán, aki az áldozó ostyát sem találja be elsőre a számba, úgyhogy a találkozás Austin atyával meglepően kellemesen sült el, és az utána elkövetkező években a temploma lelkes látogatójává váltam, a különböző magánórákról és gyónásokról nem beszélve. Ő biztatott, hogy az apácák nemes útjára lépjek, és ő az oka annak, hogy a novíciám első évében azon gondolkodom, hogy fel kéne adnom.

- Bűnös gondolataim támadnak mellette - vallom be egyik délután növendéktársamnak és legjobb barátnőmnek, Alisonnak, miközben a rendház kertjét gazoljuk.
- Bűnösek, mármint... Szeretnéd... Megsimogatni... Az arcát? - Barátnőm ártatlan, riadt arckifejezése láttán a kelleténél kissé hevesebben kezdem el tépkedni a gazt.
- Persze. Igen. Totálisan. - Az igazságot azonban képtelen vagyok sokáig magamba fojtani, kibuggyan belőlem, akár csak a durva földből a gyom a kezem alatt. - Meg letépném róla a reverendát és a nyelvemmel rajzolnám fel a zsoltárokat a...
- Jézus Krisztus Szent Szűz Mária, Hannah! Ne tovább! - Ali olyan messzire hátrál tőlem, mintha attól félne, mocskos gondolataim őt is megfertőzhetik, és esküdni mernék, hogy még keresztet is rajzol a levegőbe ellenem. Összenézünk, majd riadtan körbe, de rajtunk kívül csak néhány növendék lézeng még a kertben, ők is bőségesen hallótávolságon kívül.
- Ne mondd, hogy te még nem gondoltál rá, hogy kipróbálnád... Azt... Vagy berúgnál egyszer... Vagy kirohannál csupaszon az esőbe táncolni...
- Sürgősen gyónd meg a bűneidet, nővérem, mielőtt még túl késő lesz! - figyelmeztet Alison, majd felpattan mellőlem, még egyszer keresztet vet, aztán rohamléptekkel magamra hagy. A józan eszem igazat ad neki, azt diktálja, el kell fojtanom ezeket a bűnös gondolatokat, kétségeket, fel-fellobbanó vágyakat, ám a lelkem többret akar; követeli a jussát, követeli látni és tapasztalni az összes színt, mielőtt rámondaná egyre, hogy milyen. Követeli, hogy repülhessen, mielőtt még valóban késő lesz, s önszántából metszi le saját szárnyait...

Ha zuhannunk kell, zuhanjunk együtt. Melletted nem szédít többé a mélység... - Talán csak képzelem a szavakat, talán hangosan is kimondom őket, de a gyóntatófülkére telepedő csend kezd fojtogatóvá válni. Miért ébreszt bennünk Isten ekkora vágyat, ha aztán arra kárhoztat, hogy dacoljunk ellene? Miért vörös az ég, ha kéknek kell lennie?


Suttogom, majd elhúzom a minket elválasztó, keskeny falat.