- Az isten verje meg! - csapom le az irodai telefon kagylóját a helyére, olyan intenzitással, mintha a szerencsétlen készüléken akarnék bosszút állni az imént hallott rossz - mit rossz, egyenesen katasztrofális - hírért, aztán az asztalra könyökölve beletúrok a hajamba két kézzel, bár ez merőben meddő próbálkozásnak tűnik annak megakadályozására, hogy szétrepedjen a fejem. Vagy akár hogy elvigyen egy agyvérzés. A kettőnek kb ugyanannyi esélye van, per pillanat 50-50 százalék. Egyszerre önt el a düh, a keserűség, meg a totális tanácstalanság, ez az érzés viszont meglehetősen ki is ragad abból a kómás, félnirvána-jellegű állapotomból, amelyben az elmúlt három napban folyamatosan léteztem. Mióta Miss Dayton meg én elbúcsúztunk egymástól a táncház parkolójában - ennek 72 órája - olyan vagyok, mint aki még mindig masszív részeg, mintha egyedül hajtottam volna fel azt az üveg ouzo-t, amelybe belekóstoltunk, vagy mintha éppen másnapos lennék, csak épp a már néhányszor megtapasztalt borzalmas, mosogatórongy-szájíz és lüktető fejfájás nélkül. Nevetséges lenne, ha azt mondanám, hogy Miss Dayton volt, aki megrészegített? Bárhogy is, de valahogy a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ez az igazság. Hosszú idők, megkockáztatom, hogy akár évek óta ez volt a legszebb éjszakám. Pedig igazából ha belegondolunk, semmi különös nem történt: buktam egy randit, cserébe elvittek egy görög kultúrházba, táncoltunk, beszélgettünk, nevettünk, és amikor eljött az ideje, búcsút intettünk egymásnak. Egy külső szemlélő ennyit látna. Pedig valójában mégsem ennyi volt, de ezt csak mi ketten tudjuk, akik átélték azt az estét annak minden mozzanatával, mosolyával, jókedvével egyetemben. Azóta, hogy Miss Dayton beszállt a taxiba, eltűnt a szemem elől, és másnap reggel visszatértünk a hétköznapok unalmas, vagy éppen idegrendszert próbáló folyamába, csak néhány percre láttuk egymást. Néha valamiért le kellett mennem a recepcióra, vagy épp elhaladtunk egymás mellett a szálloda folyosóján: nem beszéltünk - nem is beszélhettünk ilyesmiről mások füle hallatára - de nem bírtuk megállni, hogy legalább cinkosan össze ne vigyorogjunk, némán, szavak nélkül emlékeztetve egymást az élményre, amelyben részünk volt. Tudom, hogy ott az örök törvény, vagy mondjam inkább úgy, hogy saját magam számára felállított szabály, hogy nem kezdek alkalmazottal, mert több probléma és bonyodalom származhat belőle mindkettőnknek, mint amennyi öröm lenne egy ilyen szituációban, mégis azon kapom magam, hogy szeretném megismételni azt az éjszakát. Nem pont azt mondom, hogy ott, abban a görög táncházban, hanem Miss Dayton társaságában, bárhol a városban. Vagy akár a városon kívül is. Talán valami olyan helyen, ahol senki nem ismer bennünket, ahol ugyanúgy lehetünk önmagunk, ahogy múlt éjjel is. Ha pisztolyt tartanának a fejemhez sem vallanám be soha senkinek, hogy esténként, amikor hanyatt fekszem az ágyamon, fejem alá tett kezekkel, a néma csöndben, visszaábrándozom abba a pillanatba, amikor Miss Dayton megpihent a karjaimban, egyszer egy véletlen, heves mozdulat, másodszor pedig a tánc örve alatt. Vajon mi lett volna, ha engedek a kísértésnek, és megcsókolom? Felpofozott volna, majd kikéri magának a bizalmaskodást, és sarkon fordulva faképnél hagy? Vagy ha nem, akkor meddig jutottunk volna el, és hol szabtunk volna megálljt magunknak? Nem tudom rá a választ, de talán jobb is, ha nem töröm efféléken az agyamat. Jobb, ha most a hirtelen felmerülő problémára koncentrálok, mert bajban vagyok. Méghozzá jókorában. Austinba kell repülnöm ma este, egy üzlet lebonyolításához. Eddig nincs a világon semmiféle probléma. A gond ott kezdődik, hogy a tárgyaló partnereim spanyol ajkúak, a spanyol nyelv ismerete viszont a hiányosságaim közé tartozik. Még ez sem esik kimondottan a tragédia kategóriájába, az viszont már inkább, hogy a tolmácsom épp az imént jelentkezett be egy kórházi ágyból, ami egy félcédulás számára is nyilvánvalóvá teszi azt a tényt, hogy a mai tárgyalásom létrejötte - tolmács hiányában - meredeken ível a fiaskó felé. Ez viszont meglehetős fájdalmat okozna nekem, egész pontosan a pénztárcámnak. Szóval, van alig öt órám az indulásig, és erősen kétlem, hogy találnék valaki mást, aki képes lenne 24 órára szabaddá tenni magát. Igen, most végigtelefonálhatnám New York összes fellelhető nyelviskoláját és különböző cégeit, hogy szánjanak meg egy spanyol anyanyelvű, vagy legalábbis spanyol nyelvben járatos illetővel, de tekintve, hogy így is hosszú napok utánajárásába került a mostani tolmácsom megtalálása, nem hiszem, hogy lesz olyan, aki csapot-papot otthagyva, lelkesen repkedne velem egészen Texas államig. Ritkán kerülök kutyaszorítóba, de sajnos ez a helyzet most abba a kategóriába tartozik. Olyannyira, hogy rámtör a heves fejfájás - hogy az agyam kétszáz százalékon pörgése, vagy épp a slamasztika miatt, nem tudom, de a végeredmény szempontjából nem is számít. Ráborulok az asztalra, jólesik homlokomnak az üveg hideg érintése, a gondolataimba pedig, mint egy kísértet, újra visszakúszik Miss Dayton képe. Ebben a pillanatban pedig úgy egyenesedem ki a széken, mintha valaki egy gombostűt szúrt volna a hátamba. Hát persze... hogy ez eddig nem jutott el a tudatomig! Wayne, te istenbarma... nyögdécselsz egy olyan helyzet miatt, amelyre talán két bomba lábon fog besétálni a megoldás. Felkapom a telefont, és várok néhány másodpercet. Igaz, meglehetősen nehezemre esik. Csak éppen eljátszom a gondolattal, hogy talán nekem kellene lemennem a recepcióra, de tekintve, hogy az előbbi letörtséghez képest most egy komplett hangyabolyt érzek testem minden sejtjében zsizsegni, valószínűleg olyan lendülettel érnék oda, hogy csak a pult fogna meg, jókora riadalmat keltve mindenkiben. És amúgy is, ha ott, mindenki szeme láttára hívnám félre Miss Daytont, gyanítom akarva-akaratlanul is táptalajt adnék bizonyos pletykáknak. Veszek inkább néhány mélyebb levegőt, majd tárcsázom a benti vonalat. Alig csöng ki kétszer, máris felveszik a kagylót. Ez még a jelen körülmények között is megelégedéssel tölt el: a recepciósok minden körülmények között a helyzet magaslatán állnak. - Wayne Winston vagyok. Kérem, küldje fel Miss Ruby Daytont az irodámba. Most azonnal - teszem hozzá, majd lerakom a telefont. Csak utána jut el a tudatomig, hogy Ruby alighanem nem fogja tudni, sem érteni, miért is rendeltem fel magamhoz ilyen kurtán-furcsán. Támad is hirtelen némi lelkifurdalásom, remélem amíg Miss Dayton felér, nem fogja halálra idegeskedni már a liftben magát. Nem kell sokat várnom, hogy felhangozzon az ajtómon a kopogás, én pedig kezem-lábam törve igyekszem kinyitni előtte. Ez a szívélyes fogadtatás a legkevesebb azok után, amilyen estét eltöltöttem vele, és amire most kérni készülök őt. - Kérem Miss Dayton, fáradjon be - invitálom mosolyogva, és ülőhellyel kínálom, majd a vele szemben lévő fotelba vetem magam. Össze kell szednem a gondolataimat, hogy értelmesen el tudjam mondani, miért szerettem volna látni, bár ez nagyon nehéz úgy, hogy folyton az agyamba tolakszik a gondolat, milyen gyönyörű is ez a nő, és megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy csillogó szemekkel, az ajkait kissé szétnyitva nézett a szemeimbe tánc közben. - Kérem, bocsássa meg, ha esetleg megijesztettem - mosolygok rá, visszakényszerítve magam a jelenbe. - A legkevésbé sem állt szándékomban. Csak... - túrok a hajamba - előállt némi probléma, és ilyenkor sajnos nem mindig vagyok képes a tökéletesen tiszta gondolkodásra. Miss Dayton, nem vagyok az a fajta ember, aki szeret kertelni, így rá is térek a lényegre. Jókora bajba kerültem, és úgy hiszem, ön az egyetlen, aki jelenleg segíteni tud rajtam - hallgatok aztán el. Hagyok neki némi időt arra, hogy feldolgozza az információt. Közben pedig alkalmam nyílik gyönyörködni benne, ami szintén nem utolsó szempont.
Amikor a csoda elmúlik és mi egy távozó taxiban magunkkal visszük minden pillanatát valahogyan nehéz utána visszazökkenni a hétköznapokba. Elfogadni a tényt, hogy bármi is történt akkor éjjel, nem lesz folytatása. Sem a táncnak, sem mezítláb sétálva a parkolóban, egy hevenyészve összedobott pikniknek, a félhomályban egymáshoz simuló testek különleges összhangjának, a búcsúzóul adott, azóta is bőrömön égő homlokcsóknak. Valahogyan nem is lenne ugyanolyan, amilyen spontán volt. Mikor már jócskán éjszaka hazaértem, anya a televízió előtt ült, és valami sorozat ismétlését nézte. Florian már órák óta aludt. Anya szerint nagyon nehezen akart elaludni, legalább ötször akarta hallani a mesét, kétszer még vizet inni, kimenni wc-re, és néha odaosonni az ablakhoz, édes pofiját az üvegnek nyomni, hátha meglát engem amint hazaérek.Kicsit talán lelkiismeretfurdalásom volt, amikor lerogytam a kanapéra anya pedig megnyugtatott, hogy Florian nélkülem is remekül elvolt, ne érezzem ezért rosszul magam, és nekem is szükségem van kikapcsolódásra. Tény, hogy Brian halála óta nem fordult velem elő semmi, ami ennyire felkavarta volna a lelkemet. Valami, ami mély nyomot hagyott bennem. Amikor nem sokkal később egy kiadós fürdő után álomra hajtottam a fejem valahogyan óhatatlanul azok a különös, lágy, húsos ajkak voltak előttem, meg a tekintet mely úgy hívogatott, hogy belezuhanjak. Bűnösnek éreztem magam, hogy még mindig kapaszkodom Brian emlékébe, miközben egy másik férfira gondolok, akire nem is lenne szabad, etikus vagy éppen erkölcsös. Nem én vagyok a legszentebb életű nő, hiszen elszerettem egy házas férfit a feleségétől, gyereket is szültem neki, nem én vagyok a tökéletes döntések bajnoka sem, hiszen egyszer sem tudtam végetvetni a kapcsolatnak, pedig tudtam, végig tudtam, hogy így kellett volna tennem. Brian halálával új problémák érkeztek az életembe, amit meg kellett oldanom, amely harcot egyedül kellett végigszenvednem, és még mindig számtalan áll előttem. És ha az életem nem lenne már így is elég kaotikus és bonyolult, zavarbaejtő álmaim vannak a főnökömről.Nyugtalan éjszaka állt mögöttem, amikor másnap végre össze tudtam annyira szedni magam, hogy bemenjek dolgozni. Paranoiás módjára figyeltem nem jön szembe esetleg a folyosón, egérutat kerestem, hogy ne kelljen találkozni vele és valószínű a lehetetlennél is rosszabbul viselkedtem, mert a másik recepciós, a rangidős Jamie meg is jegyezte, hogy szokatlanul szétszórt és kissé talán idegesebb vagyok a kelleténél. Igyekeztem….én tényleg igyekeztem összeszedni magam, és a gyomromban lévő gombóc nem akart megszűnni, sőt még nagyobb lett amikor valamikor délután kettő magasságában összefutottam Mr Winstonnal.Ám ahogyan rám nézett, ahogyan próbálta enyhíteni a feszült, és izgatott vonásaimat a tekintetével, azt hiszem sikert ért el. Ha lassan is de olvadt le belőlem az a fajta fokozott idegesség, ami reggel óta jellemzett. A nap végére aztán ha végül ismét egymásba botlottunk már tudtam mosolyogni, már tudtam úgy felidézni az elmúlt éjszaka pillanatait, mintha egy távoli, de nagyon gyönyörű álom lenne. Valami, amire nem szabadna gondolnom, és amire mégis olyan jól esik. Műszak után azon kaptam magam, amikor készülődtem, hogy még figyelem a liftet, hátha lejön, hátha látom mielőtt hazamegyek. Minden csilingelésre odakaptam a fejem, de természetesen nem ő volt. Valószínű már hazament, vagy fent van az irodájában….fent magasan ahova nem nagyon jutok fel, nem is lenne miért. Milyen indokkal zavarjam meg és egyáltalán miért? Hiszen megköszöntük egymásnak azt az éjszakát, másik pedig nem lesz. Nem lehet….egyszerűen….ostobaság! Ki kell vernem a fejemből az egészet.Végül aztán úgy indultam el, hogy aznap már nem láttam őt, holott ha egy perccel később megyek le a kocsimért a mélygarázsba, akkor még összefuthattunk volna. A két következő nap is úgy múlt el, mint az előzőek. Már némiképp rendeztem a gondolataimat, már nem kavart fel úgy, mint az első nap első óráiban ha megpillantottam, de tény, hogy nem hagyott hidegen sem. Párszor összenéztünk, apró mosollyal a szánk szegletében, mint a cinkostársak a csínek kifundálói és elkövetői. A harmadik nap is a végéhez közeledett és magamban megállapítottam, hogy szépen lassan elültek a hullámok, amelyeket az a bizonyos éjszaka gerjesztett, amiben jó volt kicsit ringatózni, és eljátszani megannyi gondolattal, amely úgy kezdődött, hogy “...mi lett volna, ha…?” befejezés persze nem volt. Felelet sem azokra a titkos gondolatokra, amelyek ott motoszkáltak a fejemben sokáig, és amelyeket végül elaltatott minden óra, amit újra a megszokott távolságban töltöttem tőle. Térj észhez Ruby! Ez a szálloda az övé és te csak egy fokkal dolgozol jobb helyen mint Maricela a mindig mosolygós spanyol mosodáslány. Akinek titokban én szoktam segíteni, mert gyenge az angol tudása, de attól fél, hogy ha ez kitudódik, akkor kirúgják, neki pedig nagyon kell a pénz. Így aztán lefordítottam már neki az összes mosógép használati utasítást és a mosószereken találhatóakat is...mindent amire szüksége volt. Cserébe degeszre tömött süteményekkel, amit igazán nem kértem, de megsérteni sem akartam. Olyan nagyon szerette volna meghálálni a segítséget, de igazán nem volt rá szükség. A műszakom vége felé járva éppen vele beszélgettem, kicsit nevetgélve, spanyolul viccelődve, amikor Jamie érkezett a recepciós iroda felől nekem integetve. - Ruby, jelenésed van a Mennyországban!- így emlegettük magunk között Mr Winston irodáját, mert olyan misztikus hely volt, ahol nem nagyon járt még közülünk senki személyesen. Az állásinterjúkat is semleges helyen tartották, szóval azt hiszem a döbbenet és a meglepettség egyszerre ült ki az arcomra. -Nekem? -Igen. És lehetőleg most azonnal. Mr Winston hangja türelmetlenül csengett és cseppet volt boldog. Csináltál valamit?- riadtan ingattam a fejem, őszintén szólva elképzelésem sem volt, hogy mi történhetett. Talán….talán csináltam vagy mondtam valamit, ami miatt megharagudott rám? Én igyekeztem igazán távolságtartóan viselkedni vele.Nem adtam okot a munkahelyi pletykákra, senkinek egy szót sem szóltam arról az éjszakáról. -Nem csináltam semmit. Esküszöm.- hacsak azt nem, hogy kis híjján megcsókoltam, de azt hiszem ez volt a legutolsó amit a rangidős recepciós orrára akartam volna kötni. Sietősen indultam a liftek irányába. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim remegtek, alig tudtam megnyomni a lift zárógombját. Egy pillantást vetettem a tükörbe és megigazítottam magamon a szállodai uniformist. A hajam egy apró kontyba rendezve, ahogyan az előírás szerint volt, sehol egy kósza kilógó tincs. A sminkem is még használható, legalábbis a műszak végéig biztosan. Nem szerettem volna ha esetleg a külsőmmel lenne gond, hiszen erre, ezen a helyen kínosan ügyeltek. Amíg felfelé tartottam végig az járt a fejemben, hogy vajon miért kérethetett éppen a Mennyországba a főnököm? Mi lehet ami annyira sürgős, hogy olyan helyre léphetek be, ahova a lentiek közül sem sokan jártak még. Legalábbis azok közül akik hozzám hasonló, egyszerű alkalmazottak voltak. A lift egy apró csilingeléssel állt meg, majd nyílt ki. Puha szőnyeg vezetett végig a rövid folyosón, majd elkanyarodott. A hatalmas ajtó utamat állta. Lassan pillantottam fel rá, majd vissza és egy óriási sóhajt követően kopogtattam be. A kezeim hűvösek voltak, idegesen tördeltem, és bevallom, hogy akkor sem nyugodtam még meg, amikor megpillantottam Mr Winston már jól ismert mosolyát. Másodpercek alatt olvadt el az erő a lábamból, és nagyon erős önuralomra volt szükség, hogy normálisan be tudjak lépni az irodába. Szét sem mertem nézni, de a benti harmónia szinte tapintható volt. Azt éreztem, hogy jól esik itt lenni, minden olyan puha és megnyugtató. A szinek éppen úgy mint a bútorok.Csak én nem illettem ide.Az idegességem, azzal, hogy alig merek a szemeibe nézni, szinte csak félve pillantok fel. A felkínált fotelbe ülök le, lábaimat diszkréten húzva oldalt srégan magam alá, és kezeimet összefűzve ejtem az ölembe. Igyekszem magamon uralkodni, hogy ne morzsolgassam őket össze félpercenként, próbálva oldani a zavaromat. -Én igazán...semmiség...nem ijesztett meg.- hazudok nem túl hihetően, mert hangom elárul. Megremeg. Nagyon is meg vagyok rémülve, mert fogalmam sincs miért vagyok itt, mi az ami miatt felkéretett. A hajába túró ujjai láttán a levegő egy pillanatra benn reked, szemeim elkerekednek, és a gondolat önkéntelenül juttatja eszembe az éjszakát, amikor olyan felszabadult volt, és a kóbor tincseket akkor is úgy szerettem volna kisimítani az arcából, ahogyan most szeretném. De ez itt a valóság….az pedig elmúlt, csodaszép emlék, ami valószínű megkísért még párszor, de aztán el fog múlni. Beszélni kezd, én pedig hallgatom. Néha bólintok, a homlokom ráncolom, ajkaim szétnyitom, majd bezárom, apró kis levegőt fújva ki rajta. A gondolatok űzött vadként rohannak meg, próbálok rájönni, hogy mi lehet az a baj, amiben egyedül én tudok segíteni, de bárhogyan kutakodom a fejemben, semmit nem találok. Én? Éppen én? És csak én?Láthatóan értetlenül meredek rá még hosszú másodpercekig mielőtt valami rossz előérzetem támad….egyetlen dolog van amiben én tudok segíteni, és látva az idegeskedését a gyanúm egyre erőteljesebb lesz. Az apja megtudta. Megtudta azt az éjszakát, amikor igazából tényleg nem történt semmi, de erről hiába is győzködte nem hitt neki….és most talán tőlem vár valami segítséget. A sofőr lehetett aki visszahozta ide másnap a kocsimat, talán ő mondta el az idősebb Mr. Winstonnak-nak.Nem akarom, hogy miattam bajba kerüljön és én sem akarom elveszíteni a munkámat. Riadtan ugrom fel a fotelből, a puha szőnyeg alatt hangtalanok a magassarkúm kopogásai, amint fel-alá járkálok és magyarázok. A kezeim ide-oda járnak, a hangom meg-meg bicsaklik, a szavakat úgy keresem, de igenis segíteni akarok neki elmagyarázni az édesapjának a történteket. -Kérem….én meg tudom az édesapjának magyarázni. Ha esetleg meghallgatja az én verziómat akkor majd hisz magának is, hogy nem történt akkor éjjel semmi. Mi csak véletlenül találkoztunk, és együtt töltöttük az estét mint két jó barát…-vajon minden jó barátnak vannak olyan édesen vágyakozó gondolatai, amilyenek nekem voltak akkor?Nyeltem egy nagyon, a zavarom nem csillapodott. -Kérhetnék….kérhetnék egy pohár vizet, Mr Winston? - roppant kellemetlenül érzem magam, és félek is.
Olvastam egyszer egy idézetet, miszerint a stressz értünk van, sok mindenben segíthet, a javunkra fordítható, és ez a lehető legjobb hír. Nos, bárki is írta le ezt a roppant magvas gondolatot, annak legszívesebben olyat üzennék, amely nem biztos, hogy elbírná a nyomdafestéket. Soha életemben nem szerettem a szorult helyzeteket, és mindazt, amit ezzel jár: az idegeskedést, a fejfájást, az izzadó kezeket, az álmatlan éjszakákat. Gyanítom, ezzel nem csak én vagyok így. Az emberek többsége - beleértve engem is - a csendes, nyugodt életet kedveli, a stresszhelyzet okozta adrenalintúltengés legfeljebb az extrém sportolók öröme lehet. Persze tudom, hogy az üzleti élet mindig hozhat magával feszültséget és váratlan helyzeteket, de a probléma és a stressz nem tartoznak ugyanabba a kategóriába. Az előbbi kihívás, az utóbbi viszont már teher. Ezen elv mentén haladva igyekeztem magam köré minden alkalommal nyugodt légkört teremteni, és ezt adni a dolgozóimnak is. Éppen ezért érzek némi lelkifurdalást, amikor lerakom a telefont, miután Miss Daytont olyan kurtán-furcsán magamhoz rendelem. Ritkán kérek fel dolgozókat az irodámba - a Mennyországba, ahogy már hallottam emlegetni - ergo egy ide szóló invitáció legalább olyan fajsúlyúnak tűnhet, mint az az ominózus, mindenki által jól ismert mondat, amely úgy hangzik, hogy "beszélnünk kell". Általában ez az a szituáció és szókapcsolat, amely akarva-akaratlanul is bűntudatot kelt mindenkiben, és ami hallatán a világ legártatlanabb embere is törni kezdi a fejét, vajon mit követhetett el. Remélem Miss Dayton nem érzi úgy, hogy valamiféle baj fenyegetné, vagy egy mulasztás miatt a szőnyeg szélére kellene állnia. Amikor tehát megérkezik, a tény, hogy ajtót nyitok előtte, és mosolyogva üdvözlöm, valójában arra tett kísérletem, hogy megnyugtassam, nincs szorult helyzetben, és nincs mitől tartania. Úgy tűnik, bőven van még mit tanulnom az emberi kapcsolatok terén, vagy csak képtelen vagyok magamból sugározni a "just easy" feelinget, mert ahogy beszélni kezdek, akaratlanul is észreveszem, hogyan tördeli Ruby - bocsánat, Miss Dayton - a kezeit. Mikor befejezem a rövidre szabott mondandómat, adok némi időt, hogy feldolgozza a hallottakat, és hogy eljusson a tudatáig, hogy alighanem a segítségére van szükségem. Ezzel nincs is hiba, mert feldolgozza az információt, csak éppen teljesen más formában, ahogy én képzeltem. Vagy teljes mértékben ok nélkül érzi rossznak a lelkiismeretét, vagy hibás volt az előadásmódom, nem tudom eldönteni, de az tény, hogy tágra nyílt szemekkel, megdöbbenten bámulok rá ültömből, amikor feláll, és úgy kezd fel-alá lépegetni a szőnyegen, mintha ezzel akarná levezetni a benne feltoluló, félelem szülte indulatot. Mindehhez még el is sápad, amitől már tényleg kezdem kényelmetlenül érezni magam. Úristen, és még én tartom magam intelligens férfinak? Ráhozom az infarktust egy nőre, mert olyan idiótán fogalmazok, mint egy agorafóbiás kezdő szónok a több ezres hallgatóság és nyilvánosság előtt. - Az isten szerelmére... - ugrok fel a fotelból úgy, mintha egy sündisznó termett volna hirtelen alattam. Finoman, de határozottan visszanyomom a fotelbe, aztán elsietek az iroda sarkában álló miniatűr hűtőig, hogy egy üveg hideg ásványvizet, és egy poharat vigyek neki. Ki is szolgálom vele, töltök a gyöngyöző italból, majd leteszem elé, és a fotel mellé guggolok, némileg áthágva ezzel a főnök-alkalmazott közti előírásos távolságot, de azt hiszem, ez pontosan az a pillanat, amikor az efféle tartást úgy dobom el, mint a szükségtelen dolgokat szokás, jó messzire. Két kezem közé fogom kissé reszkető tenyerét, és már most megfogadom, hogy amikor Miss Dayton távozik majd, néhányszor a falba fogom verni a fejem vezeklés gyanánt. - Kérem, nyugodjon meg - igyekszem lecsillapítani, remélem hogy sikerül. - Miss Dayton, teljesen félreértett. Szó sincs olyasmiről, amire most ön hirtelen gondolt - jelenik meg egy széles mosoly az arcomon. - Amiért idehívattam, annak semmi köze nincs a tegnapi éjszakához. Bocsásson meg, egyszerűen nagyon szerencsétlenül fogalmaztam. Mindez az én hibám - paskolom meg kedvesen a kézfejét. - De egyébként is, ha a mi tegnapi találkozásunk lenne is esetleg a téma, higgye el, apám nem a mesebeli emberevő óriás, jómagam pedig már jócskán kinőttem a szülői fegyelmezés alól - nyugtatgatom továbbra is, és mikor hallom az apró, megkönnyebbült kis sóhajt felszakadni az ajkai közül, visszaülök a saját helyemre. - Ismételten hagy kérjem az elnézését. Teljesen más okból kifolyólag szeretnék beszélni önnel - dőlök hátra, de ezúttal igyekszem nem túl hosszú hatásszünetet tartani. Azt hiszem, ez előbbi pont elég volt ahhoz, hogy kis híján az irodám kellős közepén kapjon infarktust az, akinek a legkevésbé sem kívánnék ilyesmit. - Azzal kapcsolatosan Miss Dayton, amit most elmondok önnek, kérem a teljes diszkrécióját - fogok bele végül vázolni a helyzetet. - Az igazság az, hogy a hotel vezetésén kívül másfajta üzletekben is érdekelt vagyok. Természetesen teljesen legális üzletekben - sietem leszögezni, még mielőtt az isten tudja mi fordulna meg a csinos kis fejében. - A helyzet az, Miss Dayton, hogy ebből kifolyólag egy sürgős tárgyalás még a ma este folyamán Austinba szólít. A tárgyalópartnereim spanyol ajkúak. Természetesen van, egész pontosan volt tolmácsom, de úgy tűnik, nem várhatott 24 órát, hogy a vakbele ne most lázadjon fel a gazdája ellen - rázom meg a fejem, még mindig hitetlenkedve a balszerencsémen. - Félre ne értsen, nem kárhoztatom érte, elvégre ez olyas valami, ami nem az ember elhatározásán múlik. De ez mit sem változtat a tényen, hogy mivel ezen nyelv ismerete a sajnálatos hiányosságaim közé tartozik, a tárgyalás bukásra van ítélve, és ez meglehetős anyagi veszteséggel járna számomra. Hat számjegyű összegről beszélek, Miss Dayton, közel a hét szemjegyű határhoz. És sajnos az idő rövidségéből fakadóan ilyen rövid idő alatt képtelenség másik tolmácsra szert tenni a városban. És itt lép a képbe ön. Ugye jól tudom, hogy beszél spanyolul? - érdeklődöm. - Legalábbis hallottam már önt ezen a nyelven kommunikálni. Ahogy azt is tudom, hogy segít a mosodai alkalmazottnak. Igen Miss Dayton, többet tudok, mint önök gondolnák - mosolygok. - Tisztában vagyok vele, hogy Miss Garcia tart tőle, hogy az angol nyelvtudása miatt veszélybe kerülhet az állása, és hagy nyugtassam meg mind önt, mint önök keresztül őt is, hogy ilyesmitől nem kell tartania. Nem érdekel sem az alkalmazottaim bőrszíne, magassága, testsúlya, nyelvtudása vagy éppen a szexuális beállítottsága. Engem csak az egyéniségük és az általuk végzett munkájuk érdekel, és ilyen téren Miss Garciával tökéletes mértékben elégedett vagyok. De hogy visszatérjek a tárgyra: azt hiszem már nagyjából sejti, mire szeretném megkérni. Kérem, segítsen ki engem ma este, és kísérjen el Austinba a tárgyalásra. Természetesen nem ingyen kívánom a segítségét és a fáradozását. Mindössze 24 óráról lenne szó, holnap estére hazaérnénk. A kérdés már csak annyi, hogy számíthatok-e a segítségére, és szabaddá tudja-e tenni magát 24 órára. Kérhet tőlem bármit cserébe. Ha akarja, akár térden állva is könyöröghetek - állok talpra, és a fotelja mellé lépek, feljebb húzva a nadrágot a térdemen. Tényleg képes lennék megtenni, ha ez az ára annak, hogy kirángasson a slamasztikából, amibe kerültem. - Szóval, Miss Dayton? Mi a válasza? Ha szüksége van némi időre a döntéshez, természetesen megértem. Mindazonáltal fél óránál többet nem tudok erre biztosítani önnek. Tehát, hajlandó megkönyörülni rajtam? - mosolygom el magam ismét. Csakugyan szükségem van rá, elmondhatatlanul. De ennél több is hajt. 24 óra Miss Ruby Daytonnal... olyan lenne, mint másnak a lottó főnyeremény. Nem látja ugyan, de a lábam mellett keresztbe rakom két ujjamat, így szorítok némán az igenlő válaszért.
Nem tagadom, hogy azóta az este óta számtalanszor eljátszottam a mi lett volna ha….gondolattal. Félig komolyan, félig talán tréfásan, csak azért, hogy kicsit álmodozhassak. Brian halála óta nem volt férfi aki ennyire felkeltette volna az érdeklődésem, és aki még nála is tiltottabb lett volna. Persze tudom, hogy ezeket a gátakat, ezeket a falakat magam emelem, mesterségesen generálom meglehet, de azzal is tisztában vagyok, hogy akárcsak én, úgy Mr Winston is ugyanígy gondolkodik. Vannak dolgok, amelyek egyszeriségéhez kétség sem férhet, bár azt hiszem pont ez teszi őket olyan lehetetlenül vonzóvá. A vágyakozás arra, hogy megismétlődjenek. Csak egy kicsit, csak még egy estére. Ez az elképzelés pedig amennyire hirtelen érkezik olyan hirtelen el is illan, én pedig nem kapok utána. Értelmetlenség. Anya szerint a lehetőségeket mindig meg kell ragadni, legyen bármilyen apró és semmitmondó is, legyen bármennyire tiltott vagy éppen nagyon vágyott is...szóval ha ott van előttünk, akkor nem szabad gondolkodni, mert lehet többé nem fog előjönni.Én mégis elengedtem, lehet, hogy hetekkel később majd bánni fogom. De az is lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy ha valamit nagyon szeretnénk, akkor az élet trükközik, és egy különös véletlen okán mégis kapunk egy új lehetőséget. Van egy mese, amit a kisfiamnak szoktam olvasni. Egy királyfiról szól, aki kiáll számtalan próbát, hogy elnyerje a hőn imádott királykisasszony kezét. Ám minden próbán megsemmisítő vereséget szenved, elbukik, sikertelenül távozik, míg az utolsó, legnehezebb próbatételt végül kiállja. A királykisasszony pedig őt választja az összes kérője közül. Hiszen nem az számít hányszor veszítünk, vagy hányszor bukunk el, ha az utolsón azon a sorsdöntő próbán végül sikerrel járunk. A kudarcaink erőssé tesznek és elszánttá. Talán ezt érzem én is az életem sikertelensége miatt. Hiszen a férfi akit szerettem végül nem engem választott kizárólagosan, nem csak velem élte az életet, mással is osztoznom kellett. A gyermekünk sem tudta mellettem tartani, végül már lehetőségem sem volt a továbbiakra, mert ott maradtam egy alig egy éves kisfiúval, a szerelmem, az apja, a támaszom nélkül. Az élet azonban megy tovább. A kudarcokból tanulunk, meg abból, hogy a hibákat lehet számtalanszor elkövetjük, lehet még százszor is ugyanúgy tévedünk, de végül, talán azon az utolsón a boldogságunk beteljesülése előtt majd tökéletesen teljesítünk. Nem tudom, hogy velem mikor fog ilyen történni. Mikor fog ismét a boldogság mosolyogva és váratlanul bekopogtatni az ajtón. Vajon fel fogom ismerni, vajon tudok majd belé olyan elszántan kapaszkodni, ahogyan Brian-el tettem? Hiányzik. Hiányzik minden nap, hiányzik, hogy felhívjon, hogy ott legyen, hogy beszélhessek vele és a továbblépés egyelőre várat magára. De az az este Mr Winston társaságában megtanított egy valamire, illetve több mindenre, de egy dologra biztosan: az életem jó irányba terelése, az őrület megtalálása, a saját lelkem felszabadítása, az, hogy kicsit ki merjek mozdulni az eddig zárt és csöppet talán elszigetelt világomból, egyedül rajtam múlik. Nem csak anya vagyok, nem csupán az a dolgom, hogy a kisfiam mellett legyek, hanem nő is egyben, akinek joga van a boldogsághoz. A szívemről a fekete gyászt talán még hosszú ideig nem tudom levetni, talán kell majd valaki aki segít ebben, de újra nyitottabban állhatok a dolgok felé. A pozitív gondolatok egy ideig még keverednek bennem a félelemmel amit az újra és újra bekövetkező találkozások generálnak bennem, és ami szépen lassan elmúlik, és valami furcsa, régen tapasztalt kamaszos várakozás veszi át a helyét. Az az érzés amit utoljára talán tizenéves korom közepén éreztem. A gyomromban örökkön kergetőző gombócok, amelyek egyszerre akarják látni azt aki valamiért érdekes a számomra, és egyszerre kerülném is el a lehetőséget. Arcpirító gondolatok közepette idézem fel, miközben a liftben felfelé tartok azokat a másodperceket, amikor kicsit megállt az idő velem és Mr Winstonnal. Azokat amikor olyan közel volt, hogy a bőröm alá éreztem bebújni a lélegzetvételét. A tánc, mit szerettem volna ha soha nem ér véget, a közelség, a neve ahogyan sosem ejtettem ki korábban. Titok lett számomra. Tiltott, gyönyörű titok. Félek, hogy valami olyasmit szeretne mondani, amire nem vagyok felkészülve. De tulajdonképpen semmire nem vagyok.Nem beszéltünk meg folytatást, és ha szeretné is, akkor sem hiszem, hogy itt a munkahelyemen akarna beszélni róla. Ahogyan úgy vélem más magánéleti ügyben sem tenné. De akkor mégis mit akarhat? Zavarodottan kavarognak a gondolataim, az elképzelések számtalan variációját futtatom végig magamban, amikor végül bebocsátást nyerek a hatalmas, intarzia berakásos ajtón. Sosem jártam még itt, szétnézni is alig merek, szinte csak lopva. Nem tudom, hogy azért érzem mégis magam olyan kellemesen, függetlenül a bizonytalanságomtól, mert ő itt van, vagy csak egyszerűen a helyen uralkodó nyugodt légkör okozza. Emlékeimből felidézem, hogy pontosan ilyen volt vele lenni akkor este. Ott ülni a pokrócon, enni a gyrost és beszélgetni. Felidézni régi emlékeket, amelyeken ma már jót mosolyog az ember. Régi karácsonyok pillanatai közé vezetni egymást, láthatatlanul osonni be a másik életébe, és a részévé válni egy időre. Megbánta. Ez az első ami bevillan, mikor végül beszélni kezd. Nem csak megbánta, de az édesapja is tudomást szerzett róla, és azt gondolja valami olyasmit tettünk, amit nem kellett volna. Bár nem csináltunk igazából semmit….de akkor miért érzek mégis kegyetlen bűntudatot? A gondolatok elvégre nem látszanak. Az sem amit akkor gondoltam, és az sem amiről azóta is álmodom. Mert így van, ezt kár is lenne tagadni.Talán mégis történt valami. Valami amit nem érzékeltünk, nem tudhatjuk, csak egyszerűen elfészkelte magát a gondolat a fejünkbe. Az enyémbe mindenképpen. Nem tudom mit kellene csinálnom, nem tudom, hogy az idegességet hogyan csillapítsam, vagy mégis mit csináljak, hogy jóvá tegyem az egészet, hogy az édesapjának megmagyarázzam nincs mitől tartania velem kapcsolatosan. Legalábbis úgy nem, ahogyan ő gondolja….hiszen álmodozni még nem bűnt talán, ugye? Elszántan magyarázok, a hangom meg-meg remeg, igyekszem összeszedetten fogalmazni, de hallom a saját hangomon mennyire bizonytalan, mennyire nem tudom mi lenne a helyes, hogyan tudnám helyre tenni a dolgokat. Ő csak néz rám, láthatóan elképedve, én meg újfent nem tudok mit kezdeni a reakciójával….rosszat mondtam talán? Nem akarja, hogy segítsek? Egyszerűen csak azt akarja, hogy ne beszéljek senkinek róla? De hát eddig sem tettem. Kivéve persze az édesanyám….de ő meg nem mondaná el senkinek. Kiszárad a szám, az ajkaim remegnek, a kezem olyan hideg mint a jégcsap. Mr Winston felpattan, és egy visszafogott szitkozódás hagyja el a száját, nem személy szerint nekem célozva, hanem úgy alapvetően bele a levegőbe. Visszatol a fotelbe, én meg hagyom magam, nem is tiltakozom, lehuppanok, és kíváncsian, még mindig kicsit félve pislogok rá, amikor odahoz egy üveg ásványvizet, kitölti a pohárba, majd a fotelem mellé guggol. Most rajtam van az elképedés sora, csak nézem őt innen oldalról…. - Mr Winston mi az ördögöt csinál….?- elhalkuló kérdés, mert már a szavamba is vág. Bólintok. Próbálok megnyugodni, és ennek első jeleként a kitöltött pohárból a fele ásványvizet ki is kortyolom, egy mély sóhajtás követi, amint visszateszem a poharat az asztalra. Félreértettem. Jutnak el hozzám a szavai, és annak értelme. Aztán a széles mosolyból már sejtem, hogy igazán sikerült bohócot csinálnom magamból. Miért gondoltam, hogy olyan fontossággal bír az egész, hogy ez lenne az oka annak, hogy idehívatott, és a segítségemet kéri? Hát persze. Felnőtt ember, tudja kezelni a problémáit. A mai napi emlékszem arra az esetre, arra a két évvel ezelőtti kapcsolatára, amivel tele volt a sajtó, és még én is tudtam miről volt szó, hiszen az egyik legnagyobb keleti parti médiabirodalom vezetőjének kisebbik lányával folytatott viharos kapcsolata végén maga Mr Winston mondta ki az elválást. Akkor elég sokat foglalkoztak mindenhol vele, és szerették volna ha részleteket is megosztanak, de sem a hölgy sem Mr Winston nem tették, udvariasan hárították az érdeklődőket. - Nem a maga hibája...én...jesszus, most teljesen bolondnak gondol!- nevetem el magam, és a tekintetem a kézfejemen megpihenő kezére vezetem.Nagyot sóhajtok, és amikor eltávolodik tőlem, talán csak egy halovány, alig érzékelhető, elnyíló ajkaim között kiszökő néma kérleléssel kapnék utána. Bolond vagy Ruby, mégis mi az ördögöt művelsz?Nem tudom, őszintén szólva fogalmam sincs mi ütött belém, úgyhogy mielőtt bármi meggondolatlanságot művelnék inkább csak az ölembe ejtem a két kezem és úgy figyelem tovább.Bólintok a diszkréció említésére, talán mondania sem kell, hiszen bármi is történik a munkám során, amely a W és W Hotel ügyeit illeti, vagy magát az ügyvezető személyét, a többiekhez hasonlóan titoktartási szerződést írtam alá. A szabályokhoz pedig szinte a végletekig ragaszkodom.Éppen ez a problémám jelenleg.Lassan körvonalazódik, hogy mit is szeretne tőlem és lassan oldódni látszom, még egy mosoly is megjelenik az ajkaimon, ami egészen addig ül ott, amíg meg nem említi Graciela-t. - Kérem Mr Winston….az nem…- próbálnék valamiféle gyenge próbálkozással élni, de elejét veszi, amikor folytatja, hogy igazából semmi kifogása ellene. Hogy tud róla, azt nem gondoltam volna, de az igazán meglep, hogy nem von semmiféle retorziót maga után a dolog.Nem szeretném, ha azt a lányt miattam rúgnák ki. Remek munkaerő, és próbálom angolra is tanítani, de nem túl jó az érzéke a tanuláshoz, ellenben nagyon szorgalmas.Lehetőséget lát ebben az országban, a szállodában pedig szeret dolgozni. Elkerekednek szemeim, és láthatóan a döbbenet rajzolódik ki az arcomra, amikor arról tesz említést, tulajdonképpen mikor is lenne szüksége az én spanyol nyelvtudásomra. - Ma este? És egy napra? - sűrűn pislogok, a fejem csóválom, és érezhető, hogy nagyon szeretnék segíteni neki, de foglalmam sincs, hogy miképpen fogom megszervezni Florian elhelyezését. Mikor megint visszaindul felém, és a nadrágját picit felhúzva jelzi, hogy akár térden is áll, csak segítsek neki, a komolyságomat egy másodperc alatt félresepri.Elnevetem magam és tiltakozásul magam elé emelem a kezem. - Nem….nem szükséges. Elhiszem, hogy megtenné. A cipőjét már levette korábban a kedvemért, szóval nem hiszem, hogy éppen ez tartaná vissza….és nem ezen múlik.- rázom meg a fejem. - Tudja, hogy van egy négy éves kisfiam. Őt pedig valahol el kell helyeznem. Normál esetben ilyenkor, amikor dolgozom, az édesanyám vigyáz rá….de fogalmam sincs, hogy holnap ráér egész nap, vagy sem. Holnap szabadnapos lennék, tudja.- pislogok rá kicsit mintha én kérnék elnézést, hogy ennyi problémát okozok. Tudom ugyanakkor, hogy egy tolmácsot, ilyen rövid idő alatt, ráadásul ilyen szűkös határidővel nem könnyű szerezni. - Megengedi, hogy használjam a telefont?- mutatok a készülékre az asztalán, és ha engedélyt kapok, akkor felállok és anya mobil számát tárcsázom. Nagyjából öt percig tart a beszélgetés, és megpróbálom anyának elmagyarázni miről van szó. A hangján hallom, hogy többet gondol annál, hogy munkaügyben Austinba kell repülnöm a főnökömmel, de nincs kedvem elmagyarázni neki, még kevésbé Mr Winston előtt, és kifejezetten örülök, hogy csak az én szavaim hallatszódnak anyáé nem. Mikor lerakom a készüléket a férfi felé fordulok. - Az édesanyám elvállalja holnap is a kisfiam. Viszont én mindenképpen szeretnék elköszönni tőle, és összekészíteni pár holmit. Gondolom ez nem okoz problémát...mármint egy órás kitérő a lakásomhoz mielőtt elindulunk….Ja igen, a válaszom igen, Mr Winston. Természetesen igen. Segítek önnek tolmácsolni, és a diszkréciómra is számíthat. Van esetleg bármilyen más elvárása velem szemben? Ezt a repülőúton mindenképpen szeretném tisztázni önnel. Még sosem csináltam ilyesmit, szóval jó lenne tudnom milyen ruhában jelenjek meg, milyen stílusban kíván tárgyalni a partnereivel, ha esetleg pár mondatot ejtene majd róluk könnyebb dolgom lesz. Tudja a spanyol ajkúak egy kicsit másképp működnek mint mi amerikaiak. Közvetlenebbek, és néha, ha a megfelelő témán keresztül közelítjük meg őket, akkor könnyebben oldódnak. Remélem nem fogok önnek csalódást okozni.- jegyzem meg végül, és az asztalon lévő palackból a víz maradékát kitöltöm a pohárba, és miközben azt kortyolom a pereme felett, mosolygó szemekkel nézek Mr Winstonra. Vajon normális az az öröm amit most érzek annak tudatában, hogy vele tölthetem az elkövetkezendő egy napot? Hiszen ez munka. Igen, de akkor is.Ugye a csodák, a különleges lehetőségek mégis megismétlődhetnek?
Megfogadtam, ezerszer megfogadtam magamban a tegnap éjszaka óta, hogy ami akkor történt, nem kaphat folytatást. Szép emlék lesz az életemben, és semmi több. Nem azért, mert nem szeretném megismételni, hanem mert egyszerűen nem lehet, nem szabad. Nem csak megismételni, hanem még csak gondolni sem rá. Egy részére persze lehet, méghozzá örömmel: a táncra, a nevetésre, a gyrosevésre a parkolóba terített pléden, a meghitt beszélgetésünkre. Ezek olyan emlékek, amiket még sokszor, nagyon sokszor elő akarok venni az agyam rejtekéből, és jóleső melegséggel a mellkasom táján visszagondolni rá. Az est többi része viszont a homályba kell, hogy vesszen, és nem szabad felidéznem magam előtt: Ruby érintése, a pillanat, amikor a karomban tartottam, a kipirult arca, a csillogó tekintete, amikor egy vágyakozó-puha sóhajjal mondta ki a nevemet tánc közben, vagy az a parázsló pillantás, melyben ott játszott az a kimondatlan vágy, ami alighanem az én szemeimben is tükröződött. Persze, ez a döntés csak olyan fogadalom részemről, amilyet az ember szilveszter éjszakáján tesz, pedig már abban a pillanatban tudja, hogy nem csak betartani nem lesz képes az önmagának tett ígéretét, de másnap reggelre már talán nem is emlékszik vissza rá. Mert ahogyan mondani szokás, ember tervez, Isten végez, vagyis hogy hiába igyekszem megacélozni az akaratomat, ha az eszem teljesen másfelé veszi az irányt, mint az elhatározásom. Mert már másnap, a hotelban, munkavégzés közben is azon veszem észre magam, hogy sűrűbben hagyom el az irodámat, mint máskor, és a folyosón, vagy az előcsarnokban járva azt figyelem, mikor látom meg szemem sarkából a selymesen lebbenő szőke fürtöket, vagy mikor hangzik fel az a már jól ismert, csengő nevetés, amely úgy simított végig minden alkalommal a bőrömön, mint a forró bársony. Szinte esengve várom az alkalmat, hogy összetalálkozzunk, hogy egymásra találjon a pillantásunk, és mégis, minden ilyen alkalommal úgy jövök zavarba, mint egy rajtakapott kisgyerek, aki a tilosban jár. Valójában nem tudom, miért lovalom bele magam őrült gondolatokba, mikor Miss Dayton kedvesen, mégis határozott őszinteséggel hozta a tudtomra, hogy soha nem tévedne tilosba, és nem tenne semmi olyasmit, amivel áthágnánk a munka szabályait, vagy a főnök-beosztott között feszülő, nagyon is meglévő korlátokat. Nekem pedig tiszteleben kell tartanom a döntését, és hálát adnom az égnek, hogy kettőnk közül az ő feje tisztább, mint az enyém. Mert ha nem így teszek, csak magamnak okozok álmatlan éjszakákat, és felesleges kínokat. Szükségem van nekem erre a gyötrelemre? Az eszem azonnal és abban a másodpercben mond nemet, de a vágyak a koponyám mélyén gúnyosan nevetik ki a hiábavaló erőlködésemet. Úgy érzem magam, mint Odüsszeusz, aki meghallotta a szirén énekét, és képtelen volt kivonni magát a varázsa alól. Igaz, nekem nincs hajóm, de jelképesen így is zátonyra futhatok, szóval talán nem ártana az irodám ajtajához láncoltatni magamat, még akkor is, ha alighanem holnapra a fél városban terjedni fog a pletyka, hogy Winston Wayne-t elérte a végzete, és becsavarodott. A sors persze egyrészt szeszélyes, másrészt remekül tudja keverni a kártyákat, és kajánul belenevet az arcomba, mikor olyan helyzetbe sodor, amelynek során szinte egymás karjaiba lök minket Miss Daytonnal. Én pedig saját magam számára legkevésbé sem meglepő módon önként és szívesen lépek a kárhozat útjára, mikor ellenkezés nélkül megadom magam a párkák akaratának. Természetesen le is látogathatnék a recepcióra, de a kísértés már ott suttog a fülembe, és azt javasolja, hívjam inkább én magamhoz Miss Daytont: mert itt mégiscsak négyszemközt lehetünk, távol a kíváncsi, fürkész tekintetektől. Arra persze nem számítok, hogy ezzel a húzásommal sikerült Rubyt halálra rémítenem. Azt nem tudom, hogy ő lát-e minden sarok mögött kísérteteket, vagy engem zavar össze a puszta jelenléte annyira, hogy képtelen vagyok világos és jól érthető fogalmazásra, de az ijedtsége láttán borzalmas lelkifurdalás kerít hatalmába. A gyehenna összes büntetése kevés lenne nekem, pedig semmi szándékosság nem vezérelt. Talán ezért is, valamiféle engesztelés halvány kísérlete gyanánt szolgálom ki személyesen ásványvízzel, és igyekszem mellé guggolva, kezét a kezembe véve megnyugtatni. Vagy ez csak egy remek magyarázat, egy pazar ürügy arra, hogy ismét testi kontaktusba kerüljek vele, még csak ilyen csekély mértékben is. Mert ahogy most ujjai megbújnak az én ujjaim között, az élmény szinte visszarepít a két nappal ezelőtti éjszakába, mintha bőrömnek minden négyzetcentije azt kérdezné az övétől: emlékszel? A válasz pedig meg is érkezik rá: elmondja megránduló ujjaival, izmai furcsa nyelvén, hogy benne is, hozzám hasonlóan, ugyanúgy él még minden pillanat. Még akkor is, ha a szavai másról árulkodnak. Hogy mi az ördögöt csinálok? Jó kérdés. - Mindössze a bocsánatát kérem, Miss Dayton, és szeretném, ha megnyugodna - válaszolom végül. A leplezetlen igazságot talán nem lenne túl okos ötlet kimondanom, aztán szélesen elmosolygom magam, mikor látom, hogy feszülten kapkodó szavai és gondolatai nyomán most elszégyelli magát. - Nem, nem tartom bolondnak. Sokkal inkább kedvesen bájosnak - szalad ki a számon, hogy két másodperccel később rajtam legyen a zavar sora. - Jobban van már? - kérdezem aztán összeszedve magam, és mikor egy halk sóhajjal igent bólint, elengedem a kezét. Nagyon nehezen teszem meg, de jobb ha most szakadok el tőle, még mielőtt valami visszavonhatatlan és jóvátehetetlen tettre ragadtatnám magam. És amúgy is, az elvek, amelyeket eddig vallottam és büszkén hangoztattam, nem arra valók, hogy az ember úgy vizelje oldalba őket, mint a városi kutyák az utcán felbukkanó tűzcsapokat. Visszaülök a fotelomba, és vázolom, mi a problémám, még mielőtt ki tudja mi fordulna meg következő gondolatként Miss Dayton fejében. Az arcán, mikor a mondandóm végére érek, egyszerre látom elömleni a megkönnyebbülést és a döbbenetet. Nem látok a fejébe, de jó emberismerő vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy van egy fia, nyilván az első gondolata az, hogy vajon meg tudja-e oldalni családilag a 24 órás távollétet. Persze felajánlhatnám, hogy magával hozhatná a kissrácot is, de nem nagyon tudnánk mit kezdeni vele egy tárgyaláson, a hotelszobába meg mégsem zárhatjuk be. Szóval a mai és holnapi nap, meg persze a tárgyalás sikerességének a kimenetele tulajdonképpen egy négy éves kisfiún bukik vagy áll. És Miss Dayton problémamegoldó képességén. Vele együtt nevetek fel, mikor megjegyzi, hogy a cipőmet már levettem a kedvéért, nem tart igényt rá, hogy térden állva kérleljem, mint egy hősszerelmes a szíve hölgyét. Csaknem kiszalad a számon a gondolat, hogy bármely ruhadarabomtól megszabadulnék ha óhajtaná, de még idejében lenyelem a kikívánkozó szavakat. Alighanem félreértené a múlt éjszakára tett utalásomat, és zavarba hoznám ezzel. Vannak olyan pillanatok, amikor jobb nem kimondani mondatokat, hanem megőrizni magunkban mélyen odabenn. - Persze, tessék csak - intek a telefon felé, mikor megkérdezi, használhatja-e a készüléket. Izgatottan várom, hogy mi lesz a megbeszélésének végkimenetele, és közben magamban megfogadom, hogy jövő héten nekifogok megtanulni még egy idegen nyelvet. Nem is értem, apa és anya miért ragaszkodtak a franciához, egy európai nyelvhez az Egyesült Államokban, mikor a spanyol jóval kézenfekvőbb választás lett volna, tekintvén az ilyen ajkú országok földrajzi elhelyezkedését. Aztán néhány másodperc elteltével sztornózom az iménti gondolatot. Mert végeredményben még a közeljövőben is szükségem lehet Miss Dayton tolmácsolására, ez pedig remek lehetőségeket ad arra, hogy újfent eltölthessek némi időt a társaságában. Ezúttal rajtam a fellélegzés sora, mikor Miss Dayton leteszi a kagylót, és közli, hogy minden akadály elhárult az utazás elől. Tehát elkönyvelhetem, hogy velem tart Austinba, és hogy 24 órát fogok eltölteni a társaságában. Ha bárki is megkérdezné, melyik opciónak örülök jobban, alighanem képtelen lennék válaszolni. - Kérem, Miss Dayton... - invitálom újra vissza a fotelba, és ha helyet foglal, szélesen rámosolygok. - El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok önnek. Fogalma sincs róla, mekkora terhet vett le ezzel a vállamról. És természetesen megértem, hogy szeretne összecsomagolni, és elköszönni a kisfiától. Nyugtassa meg, hogy mindössze 24 órára rabolom el önt tőle. Ugyanakkor higgye el nekem, hogy lelkifurdalásom lenne, amiért önző módon elvettem azt az időt, amit együtt tölthettek volna. Lássuk csak... - gondolkodom el - ma csütörtök van. A holnapi nap folyamán érünk vissza, így hát úgy gondolom, a tisztesség is azt kívánná tőlem, hogy az elvesztegetett egy szabadnapja helyett kettővel kárpótoljam. Ez a legkevesebb, amit köszönetem jeléül adhatok önnek. A hétvégéje szabad, Miss Dayton. Töltse együtt a fiával. Az pedig a hálám külön kifejezése lesz, hogy anyagilag is honorálni fogom a szolgálatait. Nos, három óránk van az indulásig - vetek egy gyors pillantást a Rolexemre. - A Newark-ról indulunk, különgépet foglaltattam ma estére - teszem hozzá. Remélem, nem fogja flancolásnak tartani. - Normál körülmények közt menetrend szerinti járattal utazom, de ilyen helyzetben nem bízom a dolgot a szerencsére, lévén bármikor előfordulhatnak késések, vagy akár járatkimaradások - ez most úgy hangzik, mintha magyaráznám a bizonyítványomat, de tényleg nem szeretném, ha azt hinné, annyira el vagyok telve magamtól, hogy nekem egy átlag első osztály már nem is felel meg. - Ha vissza tudna érni ide a hotelba egy órával indulás előtt, akkor együtt mehetünk a reptérre. Jobb ha nem ott találkozunk, nehogy szem elől veszítsük egymást az indulás forgatagában - jelenik meg ismét egy mosoly az arcomon. Ismét egy meggyőző magyarázat arra, hogy miért akarom én kivinni oda. Azért, mert addig is több időt tölthetek a társaságában. - Szóval, akkor most kérem, tegye le a munkát, és siessen haza, aztán vissza... ide - csaknem azt mondtam, hogy hozzám. Még jó, hogy képes vagyok némileg korrigálni mielőtt bármit kimondanék, pedig ez nem könnyű a jelenlétében. - Amit az üzletről tudnia kell, azt a repülőn út közben elmagyarázom. Ne aggódjon, nincs benne semmi boszorkányság. A tárgyalást illetően egy visszafogott kosztüm tökéletesen elég lesz. És persze csomagoljon kényelmesebb ruhákat, és hálóholmit is. A hotelszobák szintén foglalva vannak - a fenébe, ezt az utolsót nem kellett volna mondanom. Megjelenik a szemem előtt, vajon milyen lehet hálóingben - mondjuk egy csipkés szatén-csodában, ami fedetlenül hagyja a lábait, és sejtelmesen simul a testére. A kép úgy tolakodik az agyamba, hogy kénytelen vagyok erősen belekapaszkodni a fotel karfájába, mintha ezzel akarnék menekülni a délibáb elől, és horgonyt találni a valóságban. - Van bármilyen kérdése, vagy kérése, Miss Dayton? - köszörülöm meg aztán a torkom, de a hangom kissé érdekesen cseng. Bársonyosabban, mélyebben. Valami azt súgja nekem, hogy ez az elkövetkezendő 24 óra életem legnagyobb próbatételének ígérkezik.
Sosem voltam ahhoz elég okos, vagy talán rafinált sem, hogy az életemet érintő kérdésekben józanul és megfontoltan hozzak döntéseket. Mindig a szívemre hallgattam és ezzel egyidőben gyakorta gyalogoltam a totális ostobaság felé. Anya persze igyekezett óvni többször is, megpróbálta elmagyarázni, hogy a buta emberek nem tanulnak a saját hibáikból sem, én mégis reménytelenül elkövettem őket újra és újra. Ha a józan eszem más irányba is vitt volna, az érzelmeim csalfán és kitartóan hívogattak, míg végül minden esetben megadtam nekik magam ezzel pedig megint egy baklövést követtem el. Életem talán leggyönyörűbb tévedése a fiam apja volt, akivel mégsem bántam meg semmit. Azt sem, hogy tisztában voltam nős mivoltával, azt sem, hogy közben titokban mindig arra vágyakoztam, hogy talán majd mellettem marad. Csak mellettem. Persze azt is tudtam, hogy a férfi, akit én annyira szeretek, mindig másik asszonyhoz megy vissza. Néha meggondolatlanul kapaszkodunk valamibe, egy érzésbe, egy emberbe akit már réges régen el kellett volna engedni, vagy talán soha nem engedni megtörténni az egészet. Van aki képes a józan gondolkodásra, és minden áron ragaszkodni hozzá, figyelmen kívül hagyva az érzelmeket. Én sajnos nem ilyen vagyok, soha nem is voltam. Éppen ezért, amikor pár éve Brian meghalt egy hatalmas és mindent beborító ürességet hagyott maga után. Úttalan jövőt, olyan álomképet, ami nem létezett már csak az én fejemben. Talán mindig is csak ott volt. Egy olyan férfit gyászoltam akinek az életében hivatalosan még csak nyomot sem tudtam hagyni, akinek a temetésén a háttérben megbújva kellett várakoznom, a tört kövű sírok között, mintha egy idegen lennék, csak egy éppen arra járó, a temető csendjébe burkolózó lélek. Egy eszményképet szerettem, a sosem létezett férfit, aki az életéből csupán pillanatokat adott nekem, azt is lopva csupán és titokban. Nekem mégis kellett. Még így is. Aztán csak a csend maradt utána, meg egy egy éves kis puha hajú gyermek édes szuszogása a gyerekágyban. Talán az élet egyik furcsa és nagyon merészen pofátlan húzása, hogy Florian az évek múlásával egyre jobban hasonlít az apjára, engem pedig emlékeztet az életem egy olyan döntésére ami a legfájdalmasabb volt, de sosem bántam meg. De megfogadtam, hogy soha többé….hogy ekkora hibába még egyszer nem esem. Kerülöm a tiltott utakat, a tiltott embereket, a tiltott kapcsolatokat. Ezerszeresen zártam el magam minden lehetőségtől, nem adva esélyt semmire. De úgy tűnik hiába is menekülök, hiába is próbálom a fejem a homokba dugni, maga a lehetőség talál meg engem.Újra. Csak most már tapasztaltabb vagyok, most már felismerem és a józan eszemmel valamiféle falat húzok magam elé. Erősnek hiszem, áttörhetetlennek, lebonthatatlannak, és remélem, hogy lesz elég erőm és kitartásom, hogy ellenálljak neki. Hogy nem leszek megint ostoba és buta, aki nem tanul a saját hibájából, hanem végre felismeri mi az amit megengedhet magának és mi az amit teljességgel kizár. Ilyen volt Mr Winston és annak az estének az utóhatása. Annak a véletlen találkozásnak, annak a bolondos estének a különös atmoszférának, amely egy időre elfeledtette velem ki is vagyok, hogy hol vagyok és kivel. Egy időre talán egy mesebeli és képzeletbeli buborékban lebegtem, tánc közben mélyen magamba szívtam az illatát, és ha lehunyom a szemeim ajkainak vöröslő húsa szinte a gondolatok tört része alatt simul az enyémnek. Elképzeltem ó ezerszer is el, mégis tudtam és velem együtt ő is tudta, hogy hol van a határ, hogy meg kell állnunk, és bár tudjuk….hiszen nem vagyunk már gyerekek, felismerjük az ilyesmit….tudjuk, hogy veszélyes, de megállunk. Még nézzük egymást egy darabig, aztán tudomásul vesszük, hogy ennyi volt. Naívul reménykedem mégis valami csodában, valami különleges dologban ami ráébreszt, hogy tévedés….hogy vannak dolgok amelyek csak elsőre tűnnek tilosnak, csak egy csalfa tréfa áldozata vagyunk, az élet kacag rajtunk, mi pedig engedünk neki. Nem tudom még felfogni, hogy a lehetőség, ami váratlanul az ölembe hullik vajon ennek a csodának a része? Vajon azért hív el magával Mr Winston, mert kapunk a sorstól egy esélyt, vagy egyszerűen van annyira perverz az élet, hogy ismét próbára tegyen bennünket? Persze tudom, hogy képesek vagyunk felnőttek módjára viselkedni, én pedig emlékeztetni fogom magam arra, hogy pusztán munkaügyben járok el. Mintha a recepción lennék, árgus szemek kereszttüzében. Mindez persze csak fejben marad meg, mert a gyengeség első jelei már mutatkoznak akkor amikor ott guggol mellettem, amikor fogja a kezem, amikor beszél hozzám. Egy ideig nem is arra figyelek amit mond, hanem arra ahogyan mondja. A hangszínére, a hanglejtésére, és igen, szégyellem bevallani, de a szája mozgására. Belefeledkezem és azon kapom magam, hogy olyan riadtan tekintek másfelé, mintha tilosban jártam volna, vagy olyat csináltam volna amiért szégyellnem kellene magam. Kedvesen bájos….az elcsípett megjegyzés hirtelen száguld végig rajtam, és a karom teljesen libabőrös lesz. Szerencse, hogy az egyenruha kosztümkabátját is felvettem így nem látszik, mégis valamiért jólesően mosolyodom el, és lehajtott fejemet megrázom, majd a kérdésre bólintok. Jól vagyok. Jobban vagyok, ha éppen annak lehet nevezni, hogy épp most borzongatott meg egyetlen apró kijelentéssel. Kettős helyzetben vagyok a kérése nyomán. Egyrészt szeretnék segíteni. Tisztán és őszintén, nem csupán mint az alkalmazottja, hanem mint ember is. Biztos vagyok benne, hogy ha meg tudná másképpen oldani akkor megtenné….illetve nem….nem vagyok benne biztos. De talán ez a része nem is fontos. Ugyanakkor a lehetőség, hogy eltölthetek vele egy egész napot, beleértve a ma éjszakát is, azt hiszem olyan érzést kelt bennem mintha egy masszív kéz jó erősen szorítaná meg a gyomromat. Fájdalmas, ugyanakkor különös.Ahogyan az is biztos, hogy nem csupán ezekre kell gondolnom, hanem a kisfiamra. Ő jelen pillanatban számomra a világ közepe, és ha anya nem tudna rá vigyázni, akkor bármennyire is szeretnék, nem tudok Mr Winstonnal menni. Próbálom a telefonbeszélgetést rövidre zárni anyával, noha előszeretettel ecseteli, hogy az istenért ne akarjak mindenáron apácának látszani a főnököm közelében, hogy ez lehet nem csak egy munka, és talán valami olyasmi is történik végre velem, ami ellen az utóbbi időben olyan nagyon tiltakozom. Mert anya szerint egy héten belül kétszer keveredni egy elég különleges szituációba egy férfival, legyen az a főnököm vagy sem, az jelent valamit. Talán, nem tudom. Az édesanyám tökéletesen ért ahhoz, hogy fejben és érzelmekben alaposan összezavarjon. Mikor Mr Winston a hívást követően visszainvitál a fotelhez, megint helyet foglalok és őt figyelem. A felajánlott szabad nap alaposan meglep, és ez az arcomon is meglátszik. A mosolyom szélesebb lesz, és egyszerűen nem tudom véka alá rejteni, hogy ez mennyit jelent nekem. Egy teljes nap Floriannal….annyi de annyi tervem volt az elkövetkező szabad napra és bevallom kicsit rossz is volt, hogy nem tudom elvinni arra a cirkuszi előadásra, amire már annyira vágyakozott hónapok óta….a jegyet ugyan át kell majd íratni, de ha Austinba érünk felhívom anyát, hogy intézze el, vagy majd én elintézem telefonon. - Mr Winston….fogalma sincs róla milyen hálás vagyok ezért az egy napért. Ha anyagilag nem is honorálja, nekem már akkor is nagyon sokat jelent. Tudja….a kisfiam oda van a Grand Luille cirkuszi társulatért. Tudja azok akik leginkább légtornász számokat adnak elő. Floriant teljesen lenyűgözi az egész világ, és számomra pótolhatatlan őt ilyen ragyogó tekintettel látni….szóval azzal, hogy ezt a napot nekem adja cserébe mindennel kárpótol.- jegyzem meg ,és serényen bólogatok az összes megadott információra. Hogy honnan indulunk, hogy magángéppel megyünk. Nem teszem szóvá, hiszen tudom, hogy jelen pillanatban, meg úgy általában Mr Winston számára az idő az ami a legértékesebb, hát ott nyer magának belőle, ahol csak lehetősége van. Igaz én még életemben nem utaztam magángéppel, és repülővel is csak néhányszor. Sokáig, amíg apának nem volt jobban fizető munkája, nem nagyon engedhettük meg magunknak az utazásokat, utána pedig valahogyan minden ide kötött a városba. A munkám, az életem, a szerelem és most már a fiam. Valahogyan nem vágyakoztam sosem máshova. Van aki sokkal többre vágyakozna, akinek az élet ott kezdődik, hogy bejárja az országot, vagy a világot….nekem a világ maga itt van, ebben a városban, abban a kis lakásban, ahol ketten élünk a fiammal. - Rendben, Mr Winston. Igyekszem ahogyan tudok.- a hangjának bársonyos, kicsit talán fátyolos zengése még mindig ott kopogtatott a fejemben, amikor elköszöntem és az ajtóból még visszanéztem rá. Kezem a kilincsen pihent és csak figyeltem. Még mondani szerettem volna valamit. Ajkaim elnyíltak egymástól, de csupán egy finom mosolyba húzódott a szám. - Egy óra múlva itt leszek útra készen.- azzal kiléptem az ajtón, és amikor becsuktam magam mögött a hátamat megtámasztottam rajta, a szemeimet lehunytam, és kellett legalább két perc, hogy a szívem heves dobogását lecsillapítsam és úgy tudjak visszatérni a recepcióra leadni a mai szolgálatot, hogy ne remegjenek a lábaim, és ne halkuljon el a hangom minden másodpercben. Egy nap Mr Winstonnal távol mindentől. Távol attól a világtól amiben mindketten élünk, távol mindenkitől….kicsit mégis az ő közegében. Vagy a bukásomat fogja ez a munka jelenteni, vagy azt, hogy masszív falakat építettem és még ő sem képes lebontani azokat. De elég csak felidéznem a tekintetét, a hangját és más láttam is magam előtt az első repedéseket azon a falon. Indulnom kellett, nem késlekedhettem, hogy aztán egy órán belül visszatérhessek indulásra készen.
Kezdőlap
