Olyannak nevelték, mint minden más, életkörülményeit és társadalmi státuszát tekintve azonos gyereket. Nepotizmusra és gátlástalanságra, amelyet jó modor, előzékenység, választékosság mögé rejtettek. Hamarabb tudta, melyik ételt melyik villával illik elfogyasztani, mint az ábécét, és igyekeztek tökéletesre polírozni szociális kapcsolatait. Egyívásúakkal töltötte gyermekkorát, megtanulta, mit jelent személyzetet tartani, utasítani, esetenként dicsérni vagy elmarasztalni, illetve elsajátította a pofátlan gazdagsággal járó előnyök és hobbik szégyenérzet nélküli élvezetét.
Orvel sem egészen tudja, mi történt, talán az apját gyűlölte a kezdetektől fogva, talán kitenyésztett személyiségének finomhangolását tévesztették el, de pályaválasztásának idején úgy döntött, életében először ellenszegül, és azt választja, amit választani akar. Önkéntes meghunyászkodásának akkor vetett véget.
Azóta több-kevesebb sikerrel szárnyait próbálgatja – családjával szemben maradéktalanul önérzetes és kimért, új kapcsolatait – munkatársak és barátok – azonban alkalmazkodóképesség és őszinteség jellemzi. Nonkonformistának kiáltották ki, és bárhonnan is szemléljük, piszok jól csinálja. Belül természetesen vívódik, gyakran kérdőjelezi meg önmagát, félve lép előre, de képtelen lenne visszafordulni és visszailleszkedni az általa ismert környezetbe. Most minden új, izgalmas, kihívásokkal teli, nehézségeit egyfajta megmagyarázhatatlan lelkesedéssel kezeli, gyorsan és eredményesen fejlődik.
Korábbi szokásainak nagy részét elhagyta, ezeket az üresjáratokat nehezen tölti fel, még keresi, ki és milyen ember lehetne belőle. Magánéletét igyekszik új alapokra emelni, azonban így is futó kapcsolatokra, átmeneti ágymelegítőkre korlátozza figyelmét. Régi ismerősei furcsán viszonyulnak hozzá, ezért enyhe tartózkodás kezd formálódni benne, új ismerősei sokszor összeegyeztethetetlennek találják a viselkedését, mintha két világ között rekedt volna. Bizonyos értelemben ez így is van. És pont ez a kettősség teszi őt azzá, aki.

Pontosan olyan koktélpartinak ígérkezik, mint bármelyik másik, gondolja szekunder szégyenérzettel alhasa tájékán, valahol a kelletlen meghunyászkodás és tanult tehetetlenség görcsei között. Bosszantó pontossággal rója megszokott köreit, életének előre meghatározott keringési pályáját teszi meg sokadszorra, Manhattan után Vesper Martinit kér, tekintete egységesen szabott ruháról egységesen szabott ruhára, jelentéktelen arcról jelentéktelen arcra ugrik, metronómok zavarba-ejtő higgadtságával.
Alkut kötöttek, ezért tartja magát hozzá, akkor is, ha gyomrában nehéz kövekként ülnek meg visszanyelt lázongási kísérletei, akkor is, ha szinte lehetetlen elviselni a felé lövellt pillantásokat és gúnyos élű mosolyokat. Előre egyeztetett menetrend szerint kapja őket, elviseli mindegyiket, viszolyogva, izzadságcseppekkel a tarkóján, libabőrrel gerince mentén, elviseli, mert nem tehet mást.
Nyüves tandíj, így nevezi a nagyanyja – kilenc óránál nevet visszafogottan, kezében pohár, benne rosszul kevert gin-tonik, már közel ötven éve issza, és lazán kenterbe veri Manhattan éves fogyasztását, de mája és agya kitartóan őrzi érintetlenségét és rosszindulatát –, na meg nyüves akadékoskodás és nyüves önérzetesség. Ma hallani fogja mindegyiket, anélkül nem mehet el, utolsó emberként megalázottan távozik majd, kis szerencsével pont annyira kínozzák meg, amennyire képes elviselni.
Huszonnégy órája nem aludt – de egyelőre túl fiatal, úgysem érzi meg, csupán tudatának elhanyagolt szegletében észleli darabosabbnak, kevésbé konzisztensnek gondolatmenetét, ahogyan elveszti két szép ívű váll között (mentségére szóljon, szépérzékkel mindig is rendelkezett), majd visszatér hozzá.
Végül is joggal kárörvendhetnek rajta – általuk kijelölt, megszerzett és lepapírozott gyakorlati helyén tizenegy órán át küzdött egy agyonfésült pincsi életéért, amelynek sokszor mosott és szárított bundáját virágpor alapú színezővel próbálta gazdája fenségesebbé – azaz Instagram kompatibilissá – tenni. Bármelyik másik napon elmesélhette volna, mennyit állt fegyelmezetten, minden figyelmét az előtte fekvő állatra összpontosítva, asszisztensi feladatkörét teljesítve, ezzel párhuzamosan valahogy többnek, jobbnak, nemesebbnek érezhette volna magát, csakhogy tegnap, pont tegnap, Sanders ex-dandártábornok unokája tévedt be hozzájuk kisírt szemekkel, kezében elhalóan pihegő házi kedvencével. Sosem felejti el apja hamiskás, mondhatni gonosz ajakrándulását. Újból szembetalálja magát vele.
Lehetnél üzletember, üzeni elégedett tekintete, lehetnél valaki, Orvel, mert valakinek szántunk téged, és te cserben hagytál minket.
Fogva tartók és fogvatartottak bénultságával szolgáltatja ki magát, kölcsönösen dermednek és dermesztenek, csak néhány másodperc után döbben rá, hasonló kimértségre kalibrálta pillantását, ők most, valamilyen különös oknál fogva, egyek, keresztülzuhannak a vér, öregség és fiatalság tükrén, önmagukba és egymásba néznek, egyszerre, vérfagyasztó azonossággal.
Barshaw felbukkanása töri meg konok összekapcsolódásukat, unalmas kis alak, csúszdaparkok és vacsoraestek egyenesén nőttek fel, egymást tisztes távolságból elviselve. Brókerekről, befektetésekről cseveg hosszabban, mint illene, ingatlanbizniszt említ, részvényeket, árfolyamokat, tajvani prostituáltakat.
Mire Orvel visszatalál önmagához, anyja gyógyszeres üvegcséjét forgatja, fogalma sincs, honnan szerezte meg, és azt sem tudja, miért hezitál. Kamasz lehetett, amikor először kikotort belőle egy pirulát, tinédzser, amikor a barátainak is lopkodni kezdte. Barbiturát nélkül nem megy, gondolja begyakorolt közömbösséggel, mintha semmi nem lehetne ennél természetesebb ezen a világon, és két kattanással később nyelvére illeszti anyja egyetlen menekülési útvonalát.

- Lowden…?
Ijedten kapja fel fejét, holott sejti, legalább fél percet vehetett igénybe a hang regisztrálása, feldolgozása és azonosítása. – Ébren vagyok!
Az egész világgal tudatja, nem, magával tudatja, mer t ő az egyetlen, aki őszintén kételkedik benne. Borostás, barátságos arcot lát, hangsúlyos arccsontot, kételkedve összevont szemöldököt, nevetést visszafojtó szemeket.
– Úgy teszünk, mintha ezt elhinném, rendben? – Meg sem várja gyakornoka válaszát, azonnal elé tol néhány papírlapot, azokon latin szavak, kódok és pecsétek sorakoznak. Értékek, tartományok, plusz és mínusz jelek. Türelmetlenségének egészen halvány jelét adja csupán, ujjaival sürgető ritmust dobol Orvel könyöke mellett, veszélyes közelségben.
Igyekszik összegereblyézni szétszóródott gondolatait, miközben átkozza magát meggondolatlanságáért. Hónapok, sőt, évek teltek el, nem is nyúlt hozzájuk, nem látta szükségét. Mégis mi változott meg? Miért kutatott, miért talált, és miért kóstolt újra? Nyúzottságát és retrospektivitásra ösztönző kényszerét átmenetileg háttérbe szorítja, sokkal fontosabb feladatot adtak neki, és ha nem akar repülni, márpedig nem akar repülni, muszáj legalább megközelítően helyes választ adnia. Kérdés nélkül is tudja, éppen tesztelik – a tudását, gyorsaságát, megérzéseit.
– Nyálzik is? – kérdezi vakon tapogatózva, sietve önti magába a leírtakat, sietve – és félő, részletek felett elsiklón.
– Igen, és nyögdécsel.
Minek csent el egy tablettát? Ugyan, minek? Arra sem emlékszik, hogyan jutott ki családja város fölött terpeszkedő luxus apartmanjából, de valahová elkallódott, és valakit megtalált. Az a valaki pedig rém erősen csókolta, mintha az élete múlna rajta, mintha keresett volna valamit Orvel szájában, és talán talált is, mert inkább hazakísérte. De hol? És ki lehetett?
Kézfejével ráérősen törölgeti álmosságát, először jobb, majd bal szemét célozza meg, elnyom egy, kettő, három ásítást, homlokát ráncolja, tekintetének fókuszát próbálgatja, állítgatja. – Bélelzáródás…?
– Ügyesen tippelsz – hagyja rá csalódottan és megkönnyebbülve. Hogyan lehet valakinek a hangja ennyire… ennyire… nem is tudja, emberi…? – Mindenesetre szedd össze a holmidat, és menj haza. Aludd ki magad, rendben? Hétvégén bedolgozod a mai napot. – Furcsa, mintha neheztelne, mintha mérges lenne. Ráadásul túl engedékeny. Orvel nem mer ránézni. Magát sem meri megnézni a tükörben.

Először azt hiszi, félve lép be hozzá, természetesnek is tartja, hatalmas, üres terek után egérlyuknak tűnhet kétszobás Brooklyni lakása, ezért bizalmasokhoz méltó tapintatossággal emeli rá tekintetét, és csak akkor, abban a pillanatban döbben rá, hogy félelem helyett émelygés és viszolygás uralja vonásait. Ennél sokkal szűkebb, koszosabb, lehangolóbb helyeken is megfordultak már, igazán nem érti. Szíve azonban ösztönös csökönyösség híján egészen a gyomráig süllyed.
– Otthonos – elkeseredetten próbálja dekódolni gyermekkori legjobb barátja, tinédzserkori legkedvesebb bizalmasának végső ítéletét.
Szaladhatott volna messzebb, maradhatott volna Manhattanban, helyrajzi kérdés, végül milyen súllyal lökődik ki családja mérgező gazdatestéből. Továbbra is körülöttük kering, hozzájuk tartozik, de tömegvonzásuk lassan semmivé lesz, és saját légkört teremthet abból a semmiből.
– Fun fact: sosem tudtál jól hazudni – inkább kicselezi magát, előre indul, nem egészen tudja, pontosan hová, irányba helyezkednek lakásának helyiségei, lehet belőle konyha, hálószoba, fürdő, lábára bízza a jelentéktelen választást. – Nem nagy, viszont az enyém – mélyre akar ütni, fájdalmasat, könyörtelenül, mégis önmagán csattan a pofon, ívét egy jól irányzott kétkedés igazítja felé.
– Apád vette, nem?
Kínosan félrepillant, zavart iskolás lányok tétlenségével rugdossa cipője orrával hálójának ajtófélfáját, mert itt minden zárható, leválasztható és elszeparálható, szemben eddigi élettereivel, ahol minden egybenyílt, egymásba olvadt, ásító terek meztelen együttállásával. – Rám íratta- mentenie kell a menthetőt, úgy dönt, nem hajlandó észrevenni barátja lekerülő zakóját, sem a ragadozókra jellemző méregetését. Orvel miliőjét nézi, és Orvelt nézi benne. Biztosan izgatónak találja a maga visszataszító módján, mint egy értelmezhetetlen festményt vagy szürreális, álom-betétekkel operáló színházi darabot. – Azt mondta, ha nekem ez kell, akkor csináljam rendesen.
Most kiszűri felgyülemlett keserűségét, kiszűri, megszabadul tőle, semmivé teszi, nem ölthet testet, nem befolyásolhatja minden gondolatát, nem irányíthatja az életét.
– Szóval kirakott otthonról? – régi tónus elevenedik meg, nem régi, de réginek tűnik, mert emberöltők teltek el, amióta beléptek Orvel új lakásába. Furcsa, de most érzi meg először döntéseinek következményeit, a súlyt, amelyet lerakhatott volna félúton, sőt, talán most is megszabadulhatna tőle, hazamenekülhetne, behódolhatna, csakhogy ennek a súlynak még sincs igazán tömege. Tollpihei könnyűséggel helyezkedik el vállain.
– Szerintem a végrendeletből is kihúzott.
– Mekkora szar. – Csend telepszik rájuk, fojtogató, mégis légies, olyasfajta fuldoklás, amelyhez hamar hozzászokik az ember. Lehetnél üzletember, hallja apja ki nem mondott szavait, lehetnél valaki, mert mi valakinek szántunk téged. Tekintete találkozik barátjáéval, és meglátja benne apja neheztelésének halovány árnyékát. Ezek apró, sötét pöttyök, említésre sem méltó vakfoltok. – Iszunk valamit?
– Lejössz velem a szupermarketbe? Még üres a hűtőm.
Szívdobbanásnyi idő, belepréselődik az egész létezése, kihűlt szemgödrök és felperzselt emlékek rejlenek benne. – Ezt meg sem hallottam. Ugorjunk át valahová a hétvégére. Mihez lenne kedved? Provo, Boston? Philly is szóba jöhet, vagy San Francisco.
– Szombatra van bedolgozatlan műszakom.
– Mostantól kezdve ilyen elviselhetetlen leszel?
– Attól tartok.
Csak a szemük mosolyog – fényesebben minden másnál.
– Akkor becsempészlek az Astorba, mert gondolom, a tagságoknak is lőttek.