Egy hosszú műszak van hátam mögött, jól fog esni a pihenés az éjszaka. Alig várom, hogy levehessem a cipőimet, amelyek bár nagyon kényelmesek, mégis úgy érzem, megdagadtak benne bokáim. Jelenleg senkivel nem szeretnék összefutni sem, főként nem azzal a kotnyeles földszinti lakásban élő nénivel, aki mindenki életébe bele akar látni, bele akar furakodni. Van némi mentális gondja annak a hölgynek, talán a kora miatt is már. Az autóból kiszállva benéztem még, nem hagytam -e vajon bent bármit is, nem a világ legjobb környéke ez itt Bronx-ban, de tán az, hogy egy nyugodt, számomra megfelel egyelőre. Összehúzom a kezeimmel a bőrdzsekimet, mert nagyon fúj a szél, és az alatta lévő vékony blúz nem a megfelelőbb arra, hogy itt ilyen időben csak abban császkáljak, még ha csak az alig száz méterre található lakóházig is. Sebes léptekkel vonulok, nem is nagyon nézek körbe az idő alatt, míg odaérek az épület lépcsőjéhez. Közben kikeresem a lakáskulcsot, hogy ne a kapu előtt kelljen kotorásznom. Odaérve, rögtön beütöm a kapu kódját, majd pedig a postaládát is megnézem, van -e bármi benne, de csak egy-két újság, amit ki is dobok a szemetesbe majd. Elindulok gyalog felfelé a harmadikra, mehetnék lifttel is, de jobb ez a kis edzés. Nagy a csend itt, a lépcsőház nincs nagyon kivilágítva, pont elég, hogy láthassam a lépcsőfokokat. A kulcscsomóm egészen megmelegedett a kezemben, holott nem is szorítottam. Valami mozgást hallok a harmadik emeletre befordulva, épp ezért megállok egy fél pillanatra. Nem ijedtem meg, ugyanolyan higgadt vagyok, hiszen előfordulhat, hogy valaki épp előttem ért fel ide vagy csak nyitva van megint az egyik lépcsőházi ablak. Nem gondolok rosszra, bár jóra sem. Nagy levegővétel után elindulok ismét, majd pedig ahogy közelebb megyek a lakásomhoz, meglátok ott valakit. A folyosó legvégén van a lakásom, és ott még az utcai lámpa fénye valamennyire látszódik, ezért enyhén körvonalazódik az alak. Ahogy közelebb megyek, egyre láthatóbbá válik az arca. Olyan vakmerő vagyok néha, hiszen bárki ott állhat, akár egy gyilkos is, én meg olyan feszültségmentesen indultam el oda, mintha csak egy jól megvilágított hely lenne vagy épp vártam volna valakit. - Herrera nyomozó? - igen, felismerem őt, többször is láttam már őt, és a nevét is tudom. - Hogy... hogy jutott be ide? - kérdezem meg tőle, megtorpanva előtte.
- Ez de rohadt beteg. Az ilyet élve kéne elásni – osztotta meg velem a gondolatait Juan, miután a hírekben leadták vezető hírként, hogy rábukkantak két gyerek holtestére, akik már évekkel ezelőtt eltűntek. Gyerekek pedig csak úgy nem halnak meg, még New York-ban sem. Az utcai bandák mindegyikének szinte van egy sajátos ”becsületkódexe”. Ezekben pedig szinte kivétel nélkül benne van az, hogy nem ölnek gyereket. Nőt, öreget, beteg, nyomorékot lehet, de gyereket nem. Láttam már olyan ember hulláját, akit egy ilyen ügy miatt végzett ki a sajátjai. Elég komolyan tudják venni a szabályokat, ami ironikus, egy bűnszervezetnél. Gyerek kétféleképpen szokott áldozat lenni. Az egyik eshetőség, ha valami balul sül el, de nagyon. A szülők veszekednek, az egyik fegyvert fog és addig lóbálja, míg el nem sül, a gyerek meg épp lejött az emeletről, mert nem tudott aludni. Vagy az apa nem bírja elviselni, hogy elvették tőle a gyereket, ezért elviszi az anyától. Csakhogy az apa ittas volt, mert előtte egy bárban gyűjtött bátorság, ami aztán egy árokba vezetett. A másik eshetőség mocskosabb. Én pedig éppen az ilyen mocskok miatt játszom a szerepem. Utánanéztem a dolognak az interneten, miután túl feltűnő lenne, ha újra aktákat kérnék ki, miközben fel vagyok függesztve. Jól rémlett, hogy a két kölyök egy tiszta, jól szituált családból származott. Az eltűnt személyek nem az én hatásköröm, így nem foglalkoztam érdemben az üggyel, de rossz érzése volt mindannyiunknak, miután az első hetvenkét óra letelt. Az ember New york-i zsaruként sok mocskot lát, de mindig van egy olyan bűn, ami felforgatja a gyomrot, akárhányszor kerül szembe vele az ember. Nekem a pedofília és a szexuális erőszak az. Embert ölni könnyű, nem kell hozzá még csak próbálkozni sem. Elég egy véletlen. Az erőszakhoz azonban elhatározás kell, egy kitartó gondolatfonál, azt nem lehet a véletlenre fogni. Jó ember is ölhet embert. Jó ember azonban nem erőszakolhat. Egy szívességet felhasználva szereztem meg Vicki Walters címét, és jobbnak láttam nem a munkahelyénél találkozni vele. Többször is megfordultam már arra, nem szeretném, ha valaki látna és rossz fülekbe jutna az, hogy olyan helyen vagyok, ahol semmi keresnivalóm. A lakása előtt sem túl illendő várnom rá, de kevésbé ijesztő, mintha egy parkolóban várnék rá, igaz? - Most csak Herrera. De megteszi a Carlos is – bólintottam, kijavítva őt, de nem részletezve ennek a miértjét. Értheti úgy is, hogy most épp civilben járok el, nem szolgálatban. A felfüggesztésem híre nem hinném, hogy futótűzként terjedne, sok zsaru van New York-ban, az én sztorim elveszik közöttük. – Rossz környéken nőttem fel, tanultam ezt-azt – vontam meg a vállam. A zárfeltörés előbb ment, minthogy leírtam volna a nevem. Ez persze költői túlzás, de a lényeg benne van. – Gondolom látta a tegnap esti híreket. Szükségem lenne egy kis segítségre, Vicki – pillantottam rá, elárulva az itt létem okát. Jelvény nélkül nem olyan könnyű eljárni, mint a filmekben. – Nem gond, ha bemegyünk? – invitáltam magamat be ezzel kvázi, de nem szerettem volna ezt a folyosón megbeszélni. Semmi szükség arra, hogy egy idős szomszéd egy kiterjed pedofil hálózatról szóló pletykákat terjesszen.
Kezdőlap
