– … Dr. Tristan Fitz-Lloyd, a manhattani Presbiteriánus Kórház patológiájának orvosszakértője, aki az érintett boncolást végezte. A tárgyaláson részt vesz szakértő tanúként, illetve szemtanúként is. – Dalton nyomozó felnéz a kezében tartott papírhalomból és megdörzsöli a szemét a szemüvege alatt. Próbatárgyalás révén nem hívtak ide bírót, csupán azért csődítették össze a vád összes résztvevőjét, hogy a keddi tárgyalás előtt elpróbáljuk a tárgyalás menetét, nehogy valaki megzavarodjon, vagy rosszul válaszoljon. Kényes ügy; a vádlott nem csak egy hármasgyilkosságot követett el, mert a régi nője terhes volt az új barátjától, de még a patológiára is betört. Eszes egy pszichopata; nem csak ideiglenes orvosnak sikerült kiadnia magát, még a recepciónál ülő őr mosdó-rendszerét is kifizette, és abban az egy percben, amíg nem figyelt, észrevehetetlenül megállította a megfelelő folyosók kameráinak felvételét, és átosont a boncterembe. Arra valószínűleg nem számított, hogy én ekkor érkezem meg a garázsból; épp a bizonyítékokat kereste, amikor beléptem. Bepánikolt, megfenyegetett, hogy megöl, hozzám vágott egy csontroppantót, aztán kiszaladt. Csak azért nem tettünk feljelentést a testi sértése végett (az orrom még mindig lila volt kissé), mert akkor nem tanúskodhattam volna szakértőként.
– Ez lehet az a pont, amikor a vádlott ügyvédje közbevág, és megpróbálja rád kenni, hogy elfogultan alkotsz véleményt a támadás vádja miatt, de a háttered megment, úgyhogy nem lehet vele gond. Azért Nunez nyomozó most beugrik az ügyvéd helyére.
Nunez láthatóan nehezen szakad el a szőke ügyvédnő mellől, akinek akkor is állhatatosan csapja a szelet, ha nyilvánvalóan semmi esélye nála. Már csak azért sem, mert pontosan jól tudom, hogy az egyetlen ok, amiért elvált a férjétől, az annak a munkája; ha bárkivel kezdene ebből az épületből, az előbb lenne a gondnok, mint még egy nyomozó. Ráadásul az emlegetett nyomozó nagyon is kemény kézzel ragadja még magához a szívét; ezt meg onnan tudom, hogy barátok vagyunk. Vagy valami ahhoz hasonló.
– Szóval, Fitz-Lloyd… – Nunez széles vigyorral közeled felém. Nem veszi komolyan a dolgot. – Mit gondolsz, tudsz néhány kérdésre a szokásos adag szarkazmusod nélkül válaszolni?
– Azokra a kérdésekre, amikből hiányzik a szokásos adag hülyeséged, feltétlenül.
– Nem hívhatod az ügyvédet hülyének.
– Senkit sem neveztem hülyének. És nem vagy ügyvéd.
Látom, ahogy megemelkedik az ádámcsutkája amint nagyot nyel. A vigyorán túl a szája sarka is megrándul, ahogy az az apró izom is a szeme alatt. Mérges. Helyes. Ki nem állhatom.
– Uraim…! Véges időre áll rendelkezésünkre a terem. Hadd ne kelljen sarokba állítanom egyiküket se.
Nagy levegőt veszek én is, Ő is. Újrakezdjük, de a tekintetünkben marad a teljes és totális utálat.
– Tehát, Doktor… Az ön teljes neve Tristan Henry Beckett Fitz-Lloyd, ugye?
– Igen.
– Született Bristol, Egyesült Királyság, 1987…
– 1984.
– Ja. Szóval 1984 szeptember 10.
– Igen.
– Mióta él az Államokban?
– Rám akarod küldeni a bevándorlásaikat?
– Fitz…!
– Arra vagyok kíváncsi, milyen vízumod… Vízuma van.
– Már semmilyen. A házasságom jogán megkaptam a zöldkártyát.
– Itt azt írja, hogy özvegy vagy, Tristan…
– Még régi adat. Nem rég történt, nem frissült a rendszer. Házas vagyok.
Nunez erre felröhög, de kettőnk közül továbbra is nekem van dögös fiatal feleségem és egy manhattani lakásom, szóval nevessen nyugodtan. – És az első házasság mivel ért véget…?
– Az özvegységem okán… halállal.
– Kinek a halálával?
– Tippelj.
Dalton megköszörüli a torkát, én meg magam elé emelem a kezeim, jelezve, hogy abbahagytam. Legalábbis egyelőre. A korábbi munkáimat, referenciáimat, előmenetelemet illetően minden kérdésre megpróbálok kielégítő választ adni; nem nehéz elismernem a saját értékeimet, mert, főleg professzionális környezetben, soha senkit nem érdekel, mennyire álszerény tud lenni valaki.
– Részt vett a helyszínelésben?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem voltam ott. – Összeráncolom a szemöldökömet és Liliára nézek. Minden nyomozó ilyen hülye?
– De általában részt vesz benne?
– Szokás szerint a helyszínen vizsgáljuk meg az áldozatot, igen, hogy pontosabban tudjuk meghatározni a halál körülményeit. Számít például az is, melyik irányból fújt a szél, mennyire volt árnyékos vagy nyirkos.
– És ez alkalommal miért nem volt jelen?
– Mert te… Vagyis, Nunez nyomozó elhozatta a hullaházba, mielőtt még odaérhettünk volna, az előírásokkal szembemenve.
– Rohadtul lassú voltál.
– Francos dugóba kerültem.
– Meséld el inkább az autopszia menetét röviden, jó?
Sóhajtva dőlök hátra a székben. Kényelmetlen, de mivel bírósági tárgyaláson vagyunk, nem is kell kényelmesnek lennie, gondolom. Szokják csak a börtönt a seggfejek. – Mivel a holttest közelében nem találtak személyi azonosító okmányt, nem csak a halál pontos okát és körülményeit kellett meghatároznunk, hanem a személyazonosságát is. A fogainak nem volt semmi baja, így fogorvosi kartonok alapján nem volt azonosítható. Ujjlenyomatot nem tudtunk venni, mivel minden ujjbegyét eltávolították, akkor még ismeretlen helyre. A csontállomány sűrű és robosztus volt, egészséges, harmincas férfira gyanakodtunk. A testet megcsócsálták az erdő környéki vadállatok, rókák, vaddisznók, így csak tippeltük a korát. A szövetállomány nagy része elbomlott, néhány belső szerve ép maradt, mint például a gyomra, amit még sikerült analizálnunk. A tartalmában találtunk méz és tea maradványt – jelentem ki szinte már büszkén. Köztudott, hogy az állatok legelőször a puha részeket zabálják fel; a hasüregi tájékot. A maradékból szerezni valamit szerintem egyszerűen zsenialitásról árulkodik, de Nunez nem osztotta a véleményem, sőt, a tekintete alapján azt sem értette, ez miért volt fontos. – Ez valószínűsítette, hogy megfázott. Mint tudja, kedves ügyvéd úr, végül épp a házi orvosi rendelőket járva derült ki a személyazonossága. Fabio Hernandez; az említett új barát.
– Miként állapították meg a halál idejét?
– A hullamerevségből és rothadás során fellépő elváltozásokból.
– És mikorra becsülték az idejét?
– Tizenhét-húsz órával a megtalálása előttre.
– Mit állapítottak meg a halál okának?
– Bármelyik sérülés lehetett volna, amely keletkezett rajta; a legtöbb közel egy időben keletkezett, a posztmortem sérüléseket leszámítva. Az egyik ilyen fő potenciális halálok az, hogy valamilyen tompa tárggyal bezúzták a mellkasát, a csontszilánkok pedig belső vérzést okoztak. Ezzel párhuzamosan viszont a C5-ös csigolyát is súlyos seb érte.
– Az melyik?
– A nyelvcsont alatti. Ez.
– Szóval mi történt vele?
– A torok izomzatát több posztmortem állati nyom is tarkítja, de tisztán kivehető a csonton egy éles, egyenes nyom. Elvágták a torkát. A seb szélei csipkézettek voltak, amik redőzött élű fegyverre utaltak, olyanra, amit a katonák használnak vagy a vadászok.
– Olyan, mint amilyet később a vádlott lakásán találtak, aki mellesleg hobbivadász?
– Igen.
– Tehát mi is a halál oka?
– Elvérzett.
– Ebbe halt bele?
– Az ember ritkán éli túl az elvérzést, igen.
– És melyik sérülés okozta?
– A kettő közül nem megállapítható.
– De mit gondol…?
– Nem találgatok. Valamelyik.
– Mindenesetre kimondható, hogy miután elütötték az autóval, amelyet a vád szerint a vádlott vezetett, direkt vágták el a torkát?
– Nem látok magam előtt olyan szituációt, amiben bárki véletlenül vágná el valaki torkát.
– Találták bármi jelét annak, hogy valaki megpróbálta újraéleszteni?
– Arra kíváncsi, hogy miután valaki elütötte egy autóval, beverte az arcát, majd elvágta a torkát, megpróbált-e életet lehelni belé? … Nem.
– Lehet, hogy nem tudta, hogy halott. Maga tudta, hogy az, mikor nekiállt a boncolásnak?
– Ha előtte nem is volt, mire végeztem, egészen biztosan.
– Ez nem válasz.
– Ez nem kérdés.
Minden bizonnyal ez volt az a pillanat, amikor Dalton nyomozó a napon tizenhatodjára is elátkozta, amiért nem ment már nyugdíjba. Fekete pasas volt, a haja már őszen ült a halántékán, és egy kicsit az apósomra emlékeztet, ami miatt tartok tőle, pedig korrekt ember. Ellentétben a rasszista apóssal, ugye.
– Rendben, tartsunk egy szünetet, rendben? – sóhajt fel. A teremszolga, aki a sarokban álldogált, prüszkölve siet ki a teremből. Már régóta nevetni akart, azt hiszem. Nekem sem kell kétszer mondani, lesétálok az emelvényről a bírói piedesztál mellől, a padsorok közötti folyosó felé. A kezeim már a zsebeimet tapogatják végig, a cigarettámat keresem.
Dalton a szőke ügyvédnő mellett áll, váltottak már néhány mondatot, mire odaérek, de ennyit kapok csak el belőle: – …beszélj vele, rendben? Ezzel nem megyünk semmire.
Nem kell ahhoz doktori, hogy tudjam, rólam beszél. Tudom, hogy Lilia utánam fog jönni, de nem lassítok le. Utálom ezt a termet, az összes rusnya fabetétjével együtt. A bíróság hallja már sokkal nagyobb, négy ember magasságú a beltér, s végig világos márvánnyal burkolták. A falak mellé tolt padokon taláros és öltönyös emberek ülnek, a saját tárgyalásaikra várnak, az ő susmorgó alakjaik között csak a hatalmas tölgyfaajtók szakítják meg a vonalat.
A harmadik emeleten vagyunk, így elsietek a magasztos lépcsősor mellett, hogy az egyik meglepően modern üvegajtót kilökve a teraszra érkezzek. Csak két ember tartózkodik odakint és nézi unottan a bíróság mögötti, talpalatnyi zöld felületet. Mindkettejüket felismerem, és tudom, hogy Lilia is felfogja, amint kijön utánam; Tom Borelli, az IU egyik újabb, fiatalabb nyomozója, és egyenesen Lilia gondjainak legfőbb okozója, Bellamy West nyomozó. Már a saját cigarettájuk végén jártak, amit West unottan nyom el a hamutartóban. A kabátok alatt viszonylag elegánsan, ingben feszítenek, úgyhogy tárgyalásra érkezhettek. Több tucat folyik most párhuzamosan.
Biccentek nekik, amikor elhaladok mellettük; ismerem őket is, volt ügy, amiben én voltam a megbízott orvosszakértő. Elfoglalom a helyüket a terasz sarkában és rátámaszkodom a kőkorlátra; a szemem sarkából figyelem, ahogy Lilia elhalad West mellett. Egy köszönésnyi idő csupán, mégis sokat tudó görbület ül a szám sarkába.
– Mondták már neked, hogy ugyanazt a hibát elkövetni újra meg újra és más eredményt várni az az őrület? – kérdezem, mikor végül mellém ér. Félig mosolyogva nézek oldalra, rá. Pedig szép nő, és lehet, hogy van két gyereke, de egyáltalán nem látszik rajta; csinos, és viszonylag fiatal. Simán találhatna magának más partnert.
– Kérsz? – nyújtom felé a piros Marlboro pakkot, ha kér, ha nem, én nem vitatkozom. Nekem most szükségem van rá. – Nunez egy igazi seggfej. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy túlélhetjük-e, ha kiveszik az agyunkat. Tagadja, de teljesen komolyan kérdezte. Azt feleltem, hogy neki emiatt nem kell aggódnia.
Magamban nevetek rajta, az sem zavar, ha Lilia egyáltalán nem tartja viccesnek. – Utánam küldtek, hogy megdorgálj…?

I like to make-believe with you

that we always speak the truth-ish

A legtöbb ember, akivel naponta találkozom, azt gondolja, hogy teljesen a saját világomban élek, és magasabbrendűnek tartom magam annál, mintsem időt pazaroljak más emberekre, hogy figyeljem őket. Rájuk valóban akkor figyelek, amikor már nagyon muszáj, vagy ha én úgy akarom, egyébként pedig 120%-os hatékonysággal zárom ki őket – nem csak azt, amit mondanak, de a létezésüket is, ezért a realista matematikai törvényeket meghazudtoló százalékszám. És az is igaz, hogy az esetek legnagyobb többségében lefoglal a munkám, vagy valami ahhoz kapcsolódó, úgyhogy mások bambulása az utolsó dolog, ami eszembe jut – de az olyan pillanatokban, mint ez, nagyon is figyelek.
Látom azt, ahogy Lilia a pillanat töredékére megmerevedik, nem számított Westre; látom, ahogy megrándul a szája sarka, ahogy a tekintete legszívesebben a férfi után szaladna, látom az arcára kiülő pírt, bár könnyen lehetne a tárgyalóterem fülledtségére fogni a dolgot. Az a jó abban, hogy ha rendszerint nem érdeklődsz az emberek iránt, hogy egy idő után ők sem fognak veled, mert megunják a folytonos nemleges választ; úgyhogy feltűnés nélkül figyelheted őket. Nem mintha különösebben vonzana a voyeurizmus, de mindig is akadt bennem egy adag kíváncsiság, ami előszeretettel fordult az emberek felé, pontosabban az emberek megértése felé. Az, hogy a testbeszédüket, az arcuk mimikáját vagy a hangjuk apró változásait figyelem, egy kicsit olyan, mintha a személyiségüket boncolnám.
Igen, tudom. Maya már közölte velem, hogy soha, senkinek sem mondom, hogy szeretném felboncolni, mert a végén félreérti.
– Te mondtad, nem én – somolygok lefelé, ahogy az ajkaim közé veszek egy szálat, és rágyújtok. Az ilyesmi az, ami igazán lenyűgöz; a teljesen megmagyarázhatatlan dolgok az emberi természetben, a ragaszkodás olyan szintjei, amiket már nem tudok kémiával és biológiával magyarázni, mert a tudósok is csak a vállukat rántják. Lilia tisztában van azzal, milyen diszfunkcionális őrült játszma is, amit játszanak, mégis folytatja, a józan ésszel szembe menve. Valahol persze Maya is épp ilyen; és nem lehetnék hálásabb ezért az őrületért.
Ki nem állhatom Nunezt, és van abban valami különösen kapcsolatkovácsoló, mikor közösen utáltok valakit. – Jó nyomozó. Nem a legjobb, de nem teljesen használhatatlan… Állítólag. Emlékszel arra Holstel-ügyre? Ő volt az, aki megtalálta a kislányt. – Nagy felháborodást kavart az ügy annak idején, úgyhogy meglepne, hogy ha nem hallott volna, bár azt hiszem, akkoriban, úgy tizenöt éve, még egyetemista lehetett. Nunez akkor még járőr volt, és egy gyűjtögetőhöz kellett kimennie újra meg újra, mert nem volt hajlandó elpakolni a holmijait, a szemét pedig felgyűlt az udvaron. Rendes nőként ismerték amúgy, kicsit kövérkés, de rendes; arra pedig senki sem számított, hogy a pincéjében tartja fogva a lányát, aki állítólag az otthonszüléskor meghalt… Senki, csak Nunez. Ezt nem tudtam elvenni tőle, pedig én aztán minden felett szemet hunynék, ha róla van szó.
Nem bírom a fazont.
– Együttműködő vagyok, csak nem vele – forgatom meg a szemem irritáltan, de inkább előre meredek, a bíróság épülete által közrefogott udvarra. Már tavasz van, úgyhogy lassan az erkély is megtelt méhekkel, akik eltévesztették a házszámot a közeli botanikuskertből. – Jön a hülye kérdéseivel, úgyhogy nem értem, mit vár, arra mit fogok válaszolni…? Szerintem direkt csinálja, direkt szabotál. Nem tudom elképzelni, hogy minden ügyvéd ilyen hülye lenne…Oké, azok, de… – Csak azután kapcsolok, miután kimondtam, és rá emelem a tekintetem. – Mármint, nyilván nem rád gondoltam…!
Nem, Liliát egészen kedvelem. Valószínűleg azért, mert épp annyira kedves, amennyire kell, és még annyira elbaszott, hogy ne tűnjön irreálisnak. A legtöbb ügyvéd nagyzol, és megpróbálja beadni, mennyivel jobb mindenkinél, azért, mert hét évet tanult. Én tizenhármat. Nyertem. Úgyhogy, mivel kedvelem, ez a szokásos komplikációkkal jár: érdekel, hogy mit gondol, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát miattam. – Daltonnak soha semmi nem stimmel… Paranoia, ha engem kérdezel, klinikai paranoia.
A fickó tényleg úgy nézett ki, mintha a világmindenségből lenne elege, és minden egyes pillantása azt sugallta: túl öreg vagyok ehhez a szarhoz.
– Van jobb dolgod is? – somolygok magamban. Hiszen én annyira élvezem… A következőre viszont elismerően emelem meg a vállam. – A tested többet árul el rólad, mint amit szavakkal ki tudnál fedezni. Én a tömegspektrométeren csodálkozom mindig; elég egy kevés minta, bőrhámsejt, letört fogsarok, egy hajszál, meg némi kémiai tudás, aztán máris össze lehet venni a kapott eredményeket az ismert geográfiai adatokkal, és megmondom, melyik parkba jártál kirándulni.
Nincs lenyűgözőbb dolog a tudománynál, főleg ha mindezt a modern eszközökkel párosítjuk. Nem tudom, régen hogyan élték túl az emberek, de szerintem az igazi varázslat bőven kereshető ott, hogy szinte bármilyen tudást el tudsz érni a megfelelő varázsszavak (vagy Google keresési találatok) segítségével.
De azt hiszem, Lilia most igazából nem akar erről beszélgetni. Beszélgetni akar, de valami másról; és amennyire jól tudom értelmezni a jeleket, annyira nem tudom tovább vinni a dolgot. Tudom, hogy akar valamit, de nem tudom, mit, úgyhogy jobb híján intelligensen tippelek. – Amit viszont se a hullamerevség, se a tömegspektrométer nem tud megmondani… Az az, hogy bizonyos nők miért vonzódnak olyan férfiakhoz, akik egyértelműen nem jók hozzájuk. Miért maradnak mellettük, annak ellenére, hogy tisztában vannak vele?
Megint ránézek. Tényleg gyönyörű; a szája egy kicsit fura, mindig úgy néz ki, mintha féloldalasan vigyorogna, pedig tudom, hogy nem. Egyszer, régebben már kérdeztem róla, és akkor azt mondta, megdobták hógolyóval gyerekként, azóta ilyen. Valószínűleg szövetelhalás; érdekes, de a sokak által idealizált „gödröcske” is lényegében csak ez: az izomszövet különös alakulása vagy utólagos deformitása. Ha Maya nem lenne, talán még randira is hívtam volna; akkor, meg ha nem lenne gyereke, akivel jól ki kellene jönnöm, és nem lenne egyértelműen oda meg vissza az ex-férjéért. Az egóm sokat elvisel, de ezt épp nem tenné.
Szerencsére Maya nagyon is itt van nekem. És épp miatta teszem fel a kérdést; nos, miatta, Lilia miatt, meg az áldozatunk miatt. Az a nő is többször visszament ahhoz, aki végül a gyilkosa lett, pedig tudta, hogy nem normális. Miért csinálják ezt a nők?

I like to make-believe with you

that we always speak the truth-ish

Megrezzen a szám széle, mikor arról beszél, hogy Nunez nős, és ezért teljesen irreális lenne a randevú gondolata. Az ő fejében talán. De épp eleget laktam már amerikai közegben ahhoz, hogy tudjam, a házasságon kívüli afférok bizonyos kor felett szinte kötelezőek. Nem állítom, hogy Angliában ilyesmi ne lenne, csupán mi jobban megtanultuk magunkban tartani ezeket az információkat. Nem véletlen, hogy a Poirot-regényekben a legnagyobb döbbenet nem a gyilkosság tényét, hanem az afférok kiderülését követi. Előbb bevallunk egy gyilkosságot, minthogy szégyent hozzunk az anglikán egyházra. Ami, figyelembe véve a létrejöttének körülményeit, igencsak nevetséges idea.
– Nunezt senki sem kedveli – vonom meg a vállam. – De nem kell ahhoz kedvelni, hogy el tudd végezni vele a munkádat… Ő csak egy… Ráadás adag kiállhatatlanságot visz be a professzionális kapcsolataiba is. Merem remélni, hogy ez a fő különbség köztünk – magyarázom. Elvégre, azt igencsak nagy francos baromság volna feltételezni, hogy a legtöbben jobban kedvelnének engem, mint Nunezt. Az, hogy én a teljes érdektelenségemet megtartom a munkámmal kapcsolatban is, legalábbis igencsak nehéz elérni, hogy személyes kommenteket tegyek… Nos. Vagy segít, vagy nem.
Azért arra megforgatom a szemem, amikor azt mondja, hátráltatom a munkájában. Szívesen vitába szállnék, miszerint ilyesmiről szó sincs, de mindketten tudjuk, hogy szélmalomharc volna; és sokkal inkább az ő álláspontját támasztaná alá, mintsem segítene. Cindy nevének említésére pedig undorodó grimasz ül ki az arcomra. Valahogy a negatív élményeket sejtető arckifejezésekre sokkal előbb és sokkal könnyebben reagálnak az arcizmaim, mint a pozitívakra. Sokszor érzem azt, hogy mosolygom, mikor valójában úgy tűnök, mint aki gyilkolni készül. (És mikor később rám szólnak, hogy mosolyogjak többet, valóban átfut a fejemen ez a lehetőség is.) – Az ő hangját csak a kutyák hallják – bökök a fejemmel a bíróság épületén túlra, egy kicsit távolabbi, zöld foltra, ahol egy kisebb sétáló parkon belül elkülönített részen kutyafuttatót alakítottak ki. – Minden szőrszálam égnek áll tőle.
Úgyhogy ezt veheti úgy, mint egy amolyan „még megfontolom” választ.
– Mit gondolsz, mire gondolok? – emelkedik meg a szemöldököm, és a szám szélét is görbületre rántja a jókedv. Mulatságos, ahogy próbál kitérni előle, de nem hagyom. Egyik könyököm még mindig a korláton támaszkodik, de a másikat leveszem róla, így féloldalasan Lilia felé fordulok. Állítólag az, ha a fedetlen frontodat mutatod a másiknak, a bizalom jele; ezért fordulnak a kutyák is a hasukra, ha megadják magukat. Elvégre, Lilia most könnyedén foghatná a manikűrözött körmeit, és megpróbálhatná felhasítani a hasüregemet, mint egy héja. Valószínűleg nem járna sikerrel, de a barátságunk mindenképp megsínylené. – Köt az ügyvédi titoktartás? – Nem, csupán az emberi logika útvesztője. Avagy inkább zsákutcája. Amit mond, az persze még értelmes is lehetne, csakhogy nem először történik meg, és nem másodjára, s közben az adott nőre akár milliószor jobb sor várhatna valaki más mellett. Ők mégis ragaszkodnak a régi hibákhoz. – Tudod, vannak törzsek, Közép-Afrikában és a Dél-Amerikai esőerdőkben, ahol nem létezik magántulajdon, minden közös. Sőt, monogámia sem létezik; nem lehet tudni, melyik gyermek pontosan melyik apától származik, és mivel így mind részesei az élménynek, akár akkor is, ha sterilek (bár erről nyilván nem tudnak), mind a sajátjaként neveli és védelmezi őket. A kezdetleges technológiák ellenére, ez a struktúra sokkal biztosabb életben maradási rátát biztosít, mint a hasonló fejeltlenségű csoportok között, ahol az apaság ténye akár az anya és a gyermek életébe is kerülhet. – Úgy darálom le ezt a gyorstalpalót, mintha az ügy részleteit foglalnám össze, színtelen hangon, saját véleményem éreztetése nélkül. A tudományban nincsenek vélemények, csak bizonyított tények és bizonyításra váró állítások. – Azt akarom mondani… Hogy a monogámia s a partnerünk tulajdonlásának fogalma jószerivel csak a modern, pár ezer éves modern társadalmunk találmánya, amely minduntalan sikertelenségét bizonyítja. Vegyük példának mondjuk Trójai Helénát, akinek birtoklásáért, vagyis… bocsánat, „szerelméért” véres háború robbant ki az akhájok és a kisázsiai Trója között. Bár persze a valóság az, hogy ha Heléna létezett is, aligha volt istennő, mivel mindennemű deitás létezéséért csupán a tudatalattink és az ókori ember misztika-mámora felelős, valószínűbb, hogy Párisz herceggel való kapcsolata konszenzuson alapult, és a támadást inkább Trója mérhetetlen gazdagsága, a régióban betöltött fontos kereskedelmi szerepe váltotta ki, melyet szinte védtelenül hagytak a sorozatos földrengések és egyéb természeti katasztrófák.
Nagyon belemerültem, ezt én is érzem, és miután ezt a gyors pontosítást beeszközölöm, szinte kopogással írva le a mondat végén lévő pontot a balkonon, visszaemelem Liliára a tekintetem. – Úgy értem – megköszörülöm a torkom – , szóval azt szeretném mondani, hogy a monogám kapcsolatok sikertelenségét leginkább a rövidéletű jártasságunknak köszönhetjük. Elvégre, mit jelent pár száz vagy egy-két ezer év a több tízezer évnyi evolúció vasmarkával szemben? Nem azt mondom, hogy jobb lenne nélküle. Csak azt, hogy még nagyon sokáig kell gyakorolnunk, mire kitanuljuk, mikor haladunk jó és mikor rossz irányba.
Mondhatnám neki, hogy a döntésképtelenségüknek a gyerekeik isszák meg a levét, és hogy ez pszichikai valamint lelki értelemben nem válik egyikőjük hasznára sem, hiszen nem tudnak előre lépni. Valamint azzal a nagyon reális ténnyel is szembe kellene nézni, hogy Bellamy West életmódja, az ivászat, a láncdohányzás, valamint a munkája és az általános személyisége, igencsak valószínűsíti, hogy korai halált hal, feltehetőleg az elkövetkezendő tíz-tizenöt éven belül; s jóval egyszerűbb volna túlélniük ezt a terhet, amennyiben nem volna már részese a családjuknak.
De nem teszem. Mert ennyi tapintat még van bennem.
– Hogy mi? – rezzenek össze. Nem számítottam rá, hogy visszadobja a kérdést, úgyhogy csak a szemöldökömet ráncolom. – Persze. Miért ne lenne? – Tényleg, miért ne lenne? Mert a családjaink kedvéért hazugságban élünk azt illetően, hogy házasok vagyunk már? Mert folyamatosan úgy érzem, hogy egyszer majd rájön, ez nem megy neki, és itt hagy? Mert még mindig nem mertem bevallani neki, mi történt az előző feleségemmel? Mert közben titokban mindkettőnk életével játszva zsarol egy szervezett bűnözési csoport, és az én intelligenciahányadosommal igencsak nehéz volna nem látni, hogy ennek nagyon rövid időn belül csak és kizárólag rossz vége lehet? – Az anyád utálta a férjedet, ugye? – jut eszembe hirtelen a legkevésbé kínos az egészből, és az, hogy neki is van relációja. – De azért elmenet az esküvőtökre…?
Bár ha jól tudom, az is némileg azért fogant meg, mert… Nos, az idősebbik lányuk megfogant. Úgyhogy nem teljesen ugyanaz a szituáció, de a lényeg az. – És megtettétek, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt az ellenzés… – Ez már csak időhúzás. Sóhajtva nézek fel az égre, és elnyomom a lassan szűrőig szívott cigarettát a fém kuka tetején. – Szóval… Az a helyzet, hogy már házasok vagyunk. Mint azt tudod. De a családjaink annyira gyűlölik egymást, hogy nem mertük elmondani nekik, főleg, mivel egyikük sem volt ott. Úgyhogy most úgy teszünk, mintha újra megházasodnánk. Esküvőt szervezünk, és minden… Ez mennyire őrültség?

I like to make-believe with you

that we always speak the truth-ish

– Nem jutott eszembe – felelem rezzenéstelen arccal, és egyetlen izmom sem rándul, hogy ellentétesen tegyek a szavaimmal, mert tényleg nem jutott eszembe, és a legkevésbé sem érdekel Nunez. Több, mint eleget látom akkor is, ha kötelező, úgyhogy nem tennék rá még egy lapáttal. Ráadásul pletykaéhes pubertáskorú lány sem vagyok.
Épp ezért nem prioritás számomra mások érzelmi kapcsolataival foglalkozni, főleg, ha az adott kapcsolatban én benne sem vagyok. Épp, mint Nunez esetében, ebből is bőven elég kijut ott, ahol reális okom van jelen lenni. Az, hogy emellett viszont a barátaimnak vélt, válogatott és igen kis számú embertársam felületes helyzetét is ismerem, inkább csak betanult udvariasság és a kiváló memóriával párosított dedukciós készség teszi. – Tudom, hogy nehéz elhinni, de nekem is akad életem, úgyhogy ha nem látlak, nem jutsz eszembe. Mondom ezt minden felebaráti szeretettel.
Mert az emberek valamiért hajlamosak megsértődni, ha azt hallják, nem játszanak központi szerepet mindenki más életében csak azért, mert néha összefutnak. Az én meglátásom szerint a barátoknak könnyíteniük kell a másik életét, nem pedig tovább nehezíteni, így ezen vadnövényeket, úgymond, gyorsan kigyomlálom a mérnöki precizitással komponált angolkertemből.
– Nos, néhányak közölték már velem – vonom meg a vállamat, nem igazán véve fel a hangsúlyt – , de úgy sejtem, ez nem annyira az átlagos intelligenciával rendelkezők számára kimeríthetetlennek tűnő információs szupersztrádának is beillő agyam mondatta velük, inkább a tény, hogy ha másokat tanítanék, nem lenne időm az Ő életük egyértelmű logikai buktatóira rámutatni. – Amit, immár érthetőbb módon, szintén nem szoktak túlzottan kedvelni. – Mindazonáltal egy új nemzedéket megkísérelni kompetens szakemberekké nevelni felesleges időpocsékolásnak tűnik. A mai fiatalok pofátlanok, érdektelenek, és technokraták. Teljességgel elborzaszt a gondolat, hogy rájuk pazaroljam az időmet.
Legnagyobb szerencsémre mindenki mást is elborzaszt, és épp elég felesleges nevelést igényel az, hogy néha mellém osztanak egy-egy gyakornokot. Folyamatosan beszélni akarnak az… álmaikról meg érzéseikről, és az önmegvalósításról. Egyiknek sincs keresnivalója a munkahelyen, mert a legjobb különválasztani a professzionális és magánéletet. Ami néha… Finoman szólva sem egyszerű. Például, ha a férjedet kell néha vallatnod a tanúk padján. Vagy ha néhány finoman szólva sem jóarcú szervezett bűnözési csoporthoz tartozó tag a feleségedet fenyegeti, ha nem hamisítod meg a munkaadataid.
Nehéz kivernem a fejemből ezt a dolgot. Ezért lep meg annyira Lilia kérdése; pedig ha jobban belegondolok, logikusan valószínűleg csak a szót akarta elterelni magáról és a volt férjéről, nem pedig… Nos, telepatikus képességekkel rendelkezik.
– Az emberi kapcsolatok bonyolultak – mondom csendesen, a fejemet rázva, miközben a lenti zöldet nézem. Nem zárkózom el tőlük, mert csak analitikus típus vagyok, nem pedig szociopata, és legnagyobb sajnálatomra szükségem van az emberi társaságra. Válogatottan és csak mértékkel, de szükségem. Sosem volt egyszerű lavíroznom az akadályok között, főleg otthon; mióta Amerikában lakom, nos… Az emberek meghallják az akcentusomat, és minden tartózkodást betudnak annak, hogy angol vagyok, ami jelentősen megkönnyíti a dolgom. Néha. Zil szüleivel kapcsolatban épp nem.
– Valóban nem érdekel, hogy mit gondolnak – értek vele egyet – , de nem erről van szó. Egyszerűen… Hazugságnak érződik. És minél tovább gördítjük, annál nagyobb lesz, mint egy hógolyó. Csak ez nem szép és fehér, inkább… Inkább sárgolyó. Beleragadnak a bogarak meg az építési törmelékek… A használt injekcióstűk… – Túl reális példa? Igen. De helyénvalónak tűnik. – Előbb-utóbb túl nagyra nő, hogy eldugjam magam mögé és valaki meglátja. Hogy is van az a mondásotok? A hazugról meg a szomorú kutyáról?
Jól tudok hazudni; főleg azért, mert a legtöbb jel nonverbális, és többen közölték már velem, mennyire semleges és egyenesen rideg vagyok. Ha valaki hirtelen lesz érzéketlen, az is jel lehet, hogy rejteget valamit, ám nálam ez a természetem része. Akkor kell majd aggódni, ha ölelkezni és virágokat osztani kezdek. De ez nem jelenti azt, hogy szeretem is; akadnak fehér hazugságok, amikkel muszáj együtt élni, mert ha nem teszed, és történetesen megmondod, hogy kifejezetten oda vagy a feleséged hátsójáért, de ebben a nadrágban nagyobbnak tűnik, mint máskor, azzal, illogikus módon, nem a választását segíted meg a ruhaboltban, hanem csúnya pillantásokat kapsz nem csak az ő, de a vásárlók és az eladók felől is, ráadásul a kanapén alszol.
Ez viszont ennél nagyobb, amolyan… „igazi” hazugság. Aminek elkerülésére lényegében felesküdtem. A társadalom bizonyos szabályait muszájból vagy azok valósággal való összeegyeztethetetlensége miatt áthágom, de az esküket ritkán. Önfejű vagyok, nem anarchista. Úgyhogy zavar. De az egész sagát mégsem köthetem Lilia orrára, azok illegális ténye végett.
– A lényeg, hogy te, tulajdonképpen, hazugságokból élsz. A téma kedvéért és mert attól tartok, egyébként megharagudnál, maradjunk annyiban, hogy a ledöntésükből. Szóval nem lenne szakmai kötelességed arra ösztönözni, hogy csak mondjuk el az igazat? – Mintha az olyan egyszerű lenne. Tudom, hogy nem az; ha az lenne, mindenki mindig igazat mondana, és egyikünknek sem lenne munkája. – Borzalmas ötletnek tűnik, én is tudom. De… Mi lenne, ha kiderülne, hogy a volt férjed évek óta titkol előled valamit, mikor azt hitted, mindent tudsz róla? Valami olyat, ami némileg releváns kettőtökhöz, de nem mondta el. Úgy is hozzámentél volna?

I like to make-believe with you

that we always speak the truth-ish