Mi is pontosan az utószülinapi ajándék és pontosan hogyan működik? Elsősorban akárki, akármit mond, létezik. Általában olyan dolog, ami vagy túl drága, vagy túl nagy, vagy pedig esetleg nem is igazán kézzel fogható. Az utószülinapi ajándék általában értékesebb valamennyi ajándéknál, s nem csak azért, mert idő igényes a megkapása, hanem mert pontosan azért kell rá várni, mert olyan hipi-szupi-szuper. Ritkán fordul elő, hogy csalódást okoznak vele. Én pedig még nem is tapasztaltam ilyesmit. Az előző szülinapomon is egy héttel később kaptam meg a Legendás állatok és megfigyelésük kötet első részét. Drágán, mert aznap került a boltokba és bizony hamar elkapkodták őket a muglik. De volt már, hogy családi TramBulin voltunk egy trambulin parkban. Azt mondjuk nem szülinapi ajándéknak szánták, de állati jó volt. S nem csak mert együtt voltunk, hanem mert olyan hátra szaltókat dobtam ugrálás közben, hogy komolyan elhittem, hogy ez a sima talajon is menne. Nem ment. De akkor is jó volt. Az utószülinapi ajándékok azért jók, mert sokkal izgatottabban várod azt a meglepést, nyilván azért, mert sokat kell várni rá. Eltöprentem rajta mit tervez anya a hátam mögött, mire számítsak, de végtére is alaposan meglepett. Azt gondoltam, hogy a Central Parkba megyünk majd és megnézzük a szabadtéri színpadon előadott műsorokat, amiket még télen, ebben a hidegben is előszeretettel adnak elő az ifjú színész palánták, ám még ezt is sikerült felülmúlnia, mikor - igaz csak kettecskén - leparkoltunk a brooklyn-i látvány állatkert előtt, ahol nem csak cuki állatok, bébi barik és beszélő papagájok vannak, de fókák is, akik előszeretettel mutatják be a műsorszámaikban mit tudnak.
Az izgalmak felfedezésének kertjében csupán egy szépséghiba van: Hogy mindig a bejárat közelébe teszik az állat simogatót. Imádom nézegetni, ahogy a pává kecsesen járkálva mutogatják színpompás farktollaikat és ahogy a majmok liánról liánra ugrálnak és igen, azt is tudom, hogy kecskét, malacot, tehenet és nyuszit is láthatok máshol, de akkoris... ahol állatokat lehet simogatni, ott kő kövön nem marad. Az egyik percben még a pihe-puha pelyhes szőrgombóc nyuszik közt fetrengtem és nem győztem egyesével végig simogatni mindegyik hátát, nehogy egy is kimaradjon, aztán egy bokor mögé bújva pityeregjen miatta, a másik percben már egy visító kismalacot kergettem azon felkiáltás közben, hogy "Nem akarlak bántani!", visszafele pedig egy felfuvalkodott kakas kergetett már hangosan kukorékolva. Végül sikerült felkapnom egy baba bárányt, akit szülői felügyelet nélkül hagytak, de én megszántam és úgy jártam vele föl-alá, mintha a kisbabám lenne. Még anyához is odavittem, hogy megsimogathassa, persze nem ketrecen túl, nehogy elvágtasson a kis bongyorka. Nehéz volt elbúcsúzni tőle, de minekután megjelent az anyukája és gyanús hátrálásba kezdett, fejével egyértelműen célba véve a hátsóm, hamar elköszöntem a baba jószágtól. Simogattam tehenet is, bár arra semmi nem vett rá, hogy meghuzigáljam a cicijeit szegénynek. Paskoltam lovacska oldalát, s bár meg-meg rezzent azon részen, ahol megérintettem, úgy tűnt egyébként fel sem tűnt neki. Aztán persze jött a hiszti, hogy lovagolni akarok járni, meg báránykát akarok házikedvencnek, és hogy jó volna vega életmódot folytatni, mert így nagyon nem leszünk jóban. Mármint a röfikkel. Persze ezek csak időszakos fellángolások, tudom, pont mint a tánc és a kosárlabda. Utóbbi sem azért hagytam ott, mert kicsit alacsony vagyok hozzá, hanem mert mikor legutóbb kosarat akartam dobni, visszapattant és homlokon találta a mellettem lévőt, akinek aztán nőtt egy nagy pudekli a homlokára és hát na, én belőlem nem lesz orrszarvú, főleg nem más baklövése miatt. Bár az tény, hogy tényleg örülnék egy háziállatnak.
- Képzeld anya, a minap a könyvtárban videókat néztünk Lunával - kezdek bele a történetbe, ami csak is azért jutott eszembe, mert éppen a lepkeházban voltunk, ahol szabadon repkedhettek ezek a szépségek, nem tartva attól, hogy megeszik vagy feltűzik őket. -  és láttunk egy videót, amiben volt egy bácsi, akinek az volt a munkája, hogy sérült szárnyú pillangókat gyógyított. Megjavította a szárnyaikat, hogy ne haljanak meg, amiért nem tudnak repülni. Én is ilyen munkát akarok. - magyarázom teljesen megbabonázva, ahogy egy azúrkék lepke repül a kézfejemre és nem riad meg attól sem, hogy néha akaratlan is megrándul a kezem kicsit. A szép élénk kék szárnyairól pedig eszembe jutott a mese a kislányról meg a bölcs hernyóról.
- Az Alíz Csodaországban című mesében is kék hernyó volt, akiből aztán lepke lett. Szerinted ő az? - pillantok anyára, a kérdés nyomán pedig vissza a bátor pillangóra. - Sajnálom Miszter, de nem én vagyok Alíz. - csóválom fejem, szám húzva, mire a lepke fogta magát és tovább is repült. Mosolyogva kaptam fejem megint anyára. - Azta! Értette, amit mondtam! De azért kár, hogy nem én vagyok Alíz. Szívesen teáztam volna a Bolond Kalapossal és a többiekkel. - sóhajtottam egy lemondót a képzelgést illetően, aztán ismét szélesen mosolyogva figyeltem ahogy a színkavalkád egyszeriben életre kell a szemünk láttára, minek után egy fuvallatt kicsit megrázza az ágakat.
- Szerintem az én patrónusom is tutira lepke volna. - ábrándoztam, mert ha egyszer elfog a mese világ, nehéz visszatérni belőle. Ezáltal pedig ismét elkapott házikedvenc utáni sóvárgás. Anyára mosolyogtam.
- Következő szülinapomra kaphatok egy baglyot? Lécci anya! Nem kell akkora, mint Hedwig, lehet egy kis tündérbagoly is. Nagyon jól bánnék vele. Vigyáznék rá. Nem kakilna össze semmit, mert Harry is csak kint engedte el Hedwiget. Léccí anya! Ha fiú lesz Pamnak nevezem el, ha lány, akkor pedig Pinkynek. Már mindent elterveztem neki. Te is tudod, hogy jól viselném gondját. - kucorodtam oda anyához oldalról, hogy átkarolva nézhessek fel rá. Oké, lehet, hogy ez így elsőre nagy falat, de sokat gondolkodtam és bár a hörcsögök is arik, olyan picik, hogy könnyen eltűnnének, ha "véletlen" kiszöknének a ketrecből. Mondjuk egy kutyusnak is örülnék. De neki nem tudnám megtanítani, hogy vigye el a leveleket a varázslóbarátaimnak vagy apának.

 Rettentő nehéz volt olyan utó szülinapi ajándékkal meglepnem Charlie-t, ami elfeledteti vele, hogy képes voltam megfeledkezni élete legfontosabb napjáról. Pedig, élénken él emlékezetemben a pillanat, amikor megérkezett közénk, nem kis pánikot hagyva maga után. Apró volt és nyúzott, a kiírt dátum előtt pottyant a karjainkba és kérdéses volt, ez a sürgős jövetel nem okozott e nála bármilyen rendellenességet. Heteket töltött a kórházban, mi pedig nem tehettünk mást, mint bíztunk abban, hogy hamarosan hazajöhet velünk. Nem volt könnyű időszak, de átvészeltük. Arra viszont nem voltam felkészülve, ami utána zúdult a nyakamba.
Első tervem az volt, hogy valami Harry Potter tematikájú zsúrt szervezek neki, baglyokkal, seprűkkel és mindenféle potteres kiegészítővel, de rájöttem, hogy nincs annyi időm, hogy mindezt magam készítsem el. Az más, hogy amíg kicsik voltak, örömmel varrtam nekik jelmezt halloween-re, de azt már jóval az ünnep előtt elkezdtem. Ez most… kicsúszott a kezeim közül az irányítás. A helyzet, hogy várandós vagyok, kicsit megbonyolítja a dolgokat. A helyzet, hogy erről egyelőre még senkinek sem szóltam, csak még jobban.
Így nem volt más választásom, mint időpontot egyeztetni a brooklyn-i állatkert igazgatójával. Különleges napot szerettem volna, elvégre mégis csak szülinapról van szó. Meg aztán, annyi minden gyűlt össze körülöttem, úgy éreztem, ki kell engednem a gőzt. Szóval az igazgató készséges volt – némi plusz pénzért cserébe -, megengedte, hogy Charlie baglyok közt lehessen. Etethesse, simogathassa őket, valamint örökbe fogadhasson egyet közülük. Nyilván, a tizenegy éves lányom minden vágya egy bagoly, amit otthon ajnározhat, szerethet és gondozhat, de sajnos, ezt nem áll módomban támogatni. Így viszont, szívesen áldozok néhány dollárt havonta arra, hogy eljöjjünk és megnézzük, hogy éldegél a kedvence.
Sejtettem, hogy rengeteg inger ér majd bennünket, de azt nem gondoltam volna, hogy mindjárt a bejáratnál elolvadok. Charlie azonnal magához vett egy kis bárányt. Istenem, azok a bébi bárányok. Zabálnivalók és ahogy csetlenek, botlanak a gyerekek között. Tudom, hogy az imént azt mondtam, állat nem lesz a házunkban, de talán túl elhamarkodottan nyilvánítottam ki a véleményemet. Egy ilyen cukiságnak mindenki örülne. Selymes és jópofa, lehetne a neve mondjuk Buddy. Egy ponton majdnem engedtem a hisztijének és azon morfondíroztam, hogyan tudnánk meglépni a hónunk alatt a barival úgy, hogy nem keltünk feltűnést, de végül erős maradtam és inkább felvetettem neki a lovaglás ötletét, amit amúgy is emlegetett már egy jó ideje.
-Figyelek szívem. – Tényleg figyelek, csak épp arra, nehogy véletlenül összetiporjak egy lepkét. Ezek mindenhol ott vannak. Az egyik pillanatban még a virágon nyitogatta szárnyait, a másik percben már a kézfejemen pihen. Valaki szedje le rólam
Boldog a szívem, hogy legalább az egyik gyerekem nem keres magának életveszélyes munkát. Bár, ha mindezt egy irodában végzi majd és nem az amazonas-i őserdőben, akkor végleg megnyugszom. - Igazán felelősségteljes munka lenne. – Mosolygok le rá, összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hamarosan ő is abba a korba lép, amikor már nem vágyik az ilyen és ehhez hasonló elfoglaltságokra. De addig van még nagyjából 5 évem, Bailey is csak az elmúlt fél évben kergült meg. - Ahhoz nagyon sokat kell tanulnod. Szorgalmasnak kell lenned és kitartónak. Egyetemre kell majd járnod és nemet mondanod, ha valaki tablettával kínál egy diszkóban. – Nem ártalmas szerintem a gyerekek növekedésére és a lelkivilágára sem, ha időben elkezdi az ember az oktatásukat. Úgy értem okításukat, hogy ne essenek a szomszéd lány hibájába – aki nem figyelt eléggé az italára egy zsúfolt szórakozóhelyen - ,  hogy ne egy kisbabával a karjukban fejezzék be az egyetemet. Imádom a lányomat, de meglehetősen megnehezítette a dolgomat az évek múlásával. - A múltkor még egész más akartál lenni. Nem emlékszem pontosan… mi is volt az? – Fenéket nem emlékszem rá, csak szeretem hallgatni, ahogy az egyik doboz okosságot csomagolja ki a másik után, miközben mindent alátámaszt érvekkel. Tiszta apja.
-Igen, elképzelhető, hogy ő az. – Imádom, hogy még ennyire gyerek. Nem akarom, hogy felnőjön és szembesüljön a világgal, ami koránt sem olyan, mint amilyennek ő elképzeli. Ahhoz túl sötét és gonosz. - Ami azt illeti, én is teáztam volna velük. – Túlontúl nagy a hasonlóság köztem és a Bolond Kalapos között az elmúlt időszakban. - Figyelj csak, lenne kedved hazafelé megállni egyet fagyizni? Hogy őszinte legyek, meg tudnék enni legalább öt gombócot. – Ha nem többet. Kívánom az édeset és a jegeset.
Azt eddig is sejtettem, hogy a gyerekem egy fránya telepata, mert sikerül mindent hajszálpontosan megéreznie, megtippelnie, kiejtenie a száján, de azt nem gondoltam, hogy épp rátapint a lényegre, fél órával az érkezésünk után. Átölelem, magamhoz húzom, érzem az öblítőnk illatát. Megmelengeti a szívemet ez a pillanat, nem is bírom sokáig beszéd nélkül.
-Ami azt illeti Charlotte. – Kezdek bele, szándékosan húzva az időt, még nem látom a fickót, akivel beszéltem. - Anyának van egy meglepetése a számodra. – Az istenért, hol vagy már.

Az a jó a gyerekkorban, hogy amíg tart - az a gyorsan elszálló, röpke pár év - nem szakad a nyakunkba a valós világ valós problémái. Nem szükséges foglalkoznunk a globálos felmelegedéssel, mert ugye még soha nem is hallottunk róla, és a "legyen tiszta ruhám, kajám és fedél a fejem felett" világi gond sem aggaszt. Persze nekünk is meg vannak a magunk - kissé túlzottan nagynak tekintett - problémái, mint a "hol a másik zoknim?" vagy a "fenébe, egy uborkával kevesebb van a szendómban, most így hogy egyem meg?" dolog, de végtére is ezeken perceken belül képesek vagyunk túl tenni magunk. Egyszerűen elfelejtük vagy mielőbb megoldatjuk, de persze mással. Erre vannak a szülők. Ők mindent tudnak, látnak és bizonyítanak is. Elég egy varázs szó: "Anya!" vagy "Apa!", ja, hogy ez kettő volt, mindegy, megy a matek, na. És ők ott teremnek, minden szinte teljesen érthetetlen, nem e világi kérdésre logikus választ adnak és mindig tudják mi, merre, s hogyan. Példának okáért, ha egész nap a hűtő ajtó előtt hűsölök sem látom sehol sem a tejes dobozt. Na de csak egy kiáltás: "Anya!". S mint Flash a mesében, szélsebesen, néha kissé nyúzottan is - ám ez is csak mérhetetlen erejét bizonyítja - már ki is kapja az ajtó oldalából. Igen, anyának sokszor telepatikus képességei is vannak. Ezt legtöbbször pedig a Baileyvel folytatott beszélgetések alatt használja. Nagyon okos és nagyon ravasz. Én is csak egyszer füllentettem neki arról, mit keresek a bőröndjében. Azt mondtam Baileyvel bújócskázunk, de valójában Goethe példáját akartam követni. Gondoltam anya bőröndjével is működik. De talán csak elfelejtettem visszaállítani a Mugli álcát. Mindesetre a nézéséből - és a csípőre tett kezeiből - tudtam, hogy pontosan tudja, mi a helyzet. Éppen ezért bíztam benne, hogy a szülinapom sem felejtette el, csupán jóval nagyobb utószülinapi ajándékkal készül. És hát nem kellett csalódnom, mert az állatkert a kedvenc helyem New Yorkban. Roxmortsban pedig egyértelműen a Mézesfalás, de oda még nem jutottam el. Na majd a következő alkalommal.
Hát mit ne mondjak az egész életemet eltudnám itt tölteni az állatokkal körbevéve. Amúgy is régen voltunk már itt, azóval dupla volt az öröm. Egyes helyekről úgy kellett anyának elrángatnia, és nem, koránt sem volt az olyan egyszerű. Az istálló után talán a lepkeházban töltöttük el a legtöbb időt anyával.
- Ugye? Valakinek ezt is meg kell csinálnia, ha a bácsi nyugdíjba megy. De szívesen nyitnék egy szegényenek szánt ugró egér cirkuszt is, mint Mr. Bobinsky. Megtanítanám őket labdán ugrálni, trombitálni és dobolni, és azok a családok, akiknek nincs pénzük elmenni a nagy cirkuszba, eljönnek hozzám ingyen. Kukoricát is kapnak, meg vattacukrot. Sőt az én bódéjaimban árulnak majd csokibékát és Bogoly Berti féle mindenízű drazsét is! Olyan hipi-szupi lesz, hogy olyat még nem látott a világ. - csaptam össze kezeim nagy lelkesedésemben, még azelőtt, hogy megtalált volna a Bölcselő. Aztán értelmetlen tekintettel és egy ehhez járó grimasszal fordulok anya felé a megjegyzése végett. Nem, nem a tanulás tudata tett próbára, sokkalta inkább, amit utána mondott.
- Tessék?! - pillogok rá kérdőn, összevont szemöldökkel. - Nem hiszem, hogy a varázsló világban létezik diszkó, meg hát, elég sok a lepke, nem lenne túl sok időm pihenni. - magyarázzam, majd még hozzá teszem: - Én a doktor bácsi tablettáira is nemet mondanék, te szoktál erősködni, hogy vagy ez vagy a szuri. - mosolyodom el végül, bár az, abban a pillanatban sosem vicces. Injekcióval ijesztgetni a gyerekeket, felér egy kínzás átokkal, ami mint tudjuk, tilos.
- Oh, igen, ne is mond, úszás oktató macskáknak. Aztán meg átváltoztatástant tanító Roxfortban. Utána eper a Jogobellában, de csak a reklám miatt. Végül pedig ügyőr vagy rendvéd. Te és apa munkája össze mixelve, kicsit ez, kicsit az, hogy sose legyen uncsi. - válaszoltam vállat vonva, de hamar észbekaptam. - N-nem mintha a munkáitok amúgy uncsik lennének. Biztos nagyon izgis. - javítottam az előzőeken, mielőtt szívére venné.
Aztán jött Miszter, de tévedésből szállt rám, mert miután felvilágosítottam szépen le is lépett. Felnevettem anyán.
- Majd ha találkozunk velük, mindenképp szólunk nekik, hátha a következőre meghívnak. Meg apát és Bae-t is. - fordultam vissza és haladtam tovább a lepkeházban nagyon ügyelve a kis apróságokra.
- Hű, anya, ez fantasztikus ötlet! - tekertem hátra a fejem felcsillanó szemekkel eltátott szájjal. Meg is hozta a kedvem. Mondanám, hogy menjünk most azonnal, de még nem jártuk végig az állatkerte, mint például a nagyon tuti bagolyházat. Azt pedig semmi pénzért nem hagynám ki. Éppen ezért nem is húztam az időt, hogy bepróbálkozzak a házi kedvenccel. Nagyon odatettem magam és hát az sem utolsó tényező, hogy szülinapom volt, amit lényegében most tartunk. Még a maci ölelést és a boci szemeket is bevetettem. Volt is nagy meglepetés, mikor anya belekezdett. Egyrészt, mert ha a gyereket a teljes keresztnevén szólítják köztudottan valami komoly és/vagy rossz dologról van szó. El is emeltem arcom a mellkasáról és elkerekedett szemekkel pillogtam rá, vajon mi lesz a válasza. Nem igazán hittem, hogy belemegy, de most totál elbizonytalanított, s éreztem, hogy eme tudattól a kicsit szívem is hevesebben kezdett verni. Persze jó értelemben.
- M-meglepetésed? - kérdek vissza, s én magam sem tudom eldönteni, hogy most aggódjak-e vagy sem.