Tristan & Nolan

**Nolan Crowe**

We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.

tristan&nolan

Sosem fogom igazán megszokni az itthonlét hosszabbra nyúló tudatát, de visszamenni merülni még mindig nehezemre esik a történtek után. Delano párszor keresett, azonban a válasz minden egyes alkalommal ugyanaz volt: még időre van szükségem. Egy hétre? Talán kettőre? Biztosat se tudtam volna mondani neki, de valahol kiérződött a hangjából, hogy megértette. Még hazaérkezésem után pár nappal volt egy nem nyugodt hangnemben történő szóváltásunk, miután bejelentette, hogy ő mossa a kezeit a Timoval történtek után, hisz a srác saját szakállára dolgozott akkor és nem neki. Szerinte nekem is hagynom kellene és nem olyan tévképzeteket hajkurászni, amiket és amikhez nem értek. Ő megelégedett azzal a hivatalos verzióval, ahol a történteket balesetnek könyvelték el, én azonban vele ellentétben kevésbé rendelkeztem ennyire higgadt felfogással. Fél órán tartó, nyomdafestéket nem tűrő beszélgetésünk után pár napig nem hallottunk a másikról. Tiszteltem Howardot, de ettől még egy simlis dög volt és ott tett keresztbe a másiknak, ahol csak tehette. Talán ha többet merült volna velünk már rájött volna, hogy az ember nem halad az égvilágon semerre, ha csak saját maga felé próbál úszni. A társulásunk jövője bizonytalan lábakon állt, de az itthoni levegő sem volt kevésbé komplikált. Miután eljöttem a hármasunk által bérelt lakásból az első utam a családi ház felé vezetett. Szóba se jöhetett Byron neve, hisz a bátyámmal élni egy kínzással ér fel. Nem véletlen, hogy anyáék nem túl feltűnően ugyan, de állandóan noszogatták őt a költözés gondolatával. Byron ugyanis olyan fellengzős személyiséggel rendelkezett, amivel elég volt csak öt percet összezárva lenned ahhoz, hogy egy garantált veszekedésben legyen részed. Clinton ebből a szempontból ugyanúgy kizárásos lehetőség lett. Feliciaval családot terveztek, én pedig pofátlannak éreztem volna magamra vállalni a gyertyatartó szerepet. Így maradt a családi fészek és azon belül is egy közös szoba Erinnel. Anya nem győzött magyarázkodni, hogy a távollétemben mennyi változást eszközöltek a házon belül és hogy a fiúk szobái – köztük az enyém is – ennek az áldozatául estek. Az én szobámból például raktárhelyiség lett, Clintoné bővítésen esett át és megcsinálták étkezőnek, Byroné pedig anya műterme lett. Erin szinte egy mosolyt is alig bírt magából kierőszakolni, amikor a szüleink bejelentették neki a személyemben érkező jó hírt, ami minden bizonnyal egy rémálommal ért fel neki. Szabadidőmben ugyan ha nem az étteremben dekkoltam, akkor bőszen lakást vagy egy átmeneti lakótársat kerestem, ha pedig ezen felül még maradt energiám, akkor Erinnel próbáltam helyrehozni az évek óta csak papíron létező testvéri kapcsolatunkat. A neheztelése minden egyes nap kiérezhető volt, de legalább eljutottunk arra a pontra, hogy szóba áll velem. És miután a ma esti koncertet magába foglaló programjához anyáék előtt falaztam neki – meg persze bevállaltam hazafelé a sofőr szerepet – onnantól kezdve létezni is kezdtem a szemeiben.
Fél órám még volt a koncert végéig és az étteremből is előbb eljöhettem. Az okát ugyan nem mondtam a bátyámnak és Clint sem érdeklődött felőle. Amióta hazajöttem olyan óvatosan szól hozzám, mintha állandó jelleggel tojáshéjakon lépkedne. Pedig elhiheti, néha egy jóízű jobban vagy már mocsadék? kérdésnek jobban örülnék, mint az állandó finomkodásnak, amit művelnek.
Erin szerint ez nem egy nagyszabású koncert, hanem valami sulibanda zenél csak valamelyik gazdag kölyök házának kertjében. A tipikus nincs otthon a macska, cincognak az egerek esete, amiben nekem is volt párszor részem, ha valamelyik haver szülei aznap távol voltak. Ment a körüzenet, a megbeszélés hogy ki és mit hoz estére, majd a másnap reggeli általában 3 főre szűkült takarítótársaság, akiknek tökéletes munkát kellett végezniük ahhoz, hogy a szülők semmit ne vegyenek észre. Bármennyire is képmutató ez tőlem, mégsem örültem annak, hogy Erint ilyen helyről kell most összeszednem.
A megbeszélt időpontunkat már öt perccel elhagytuk, de Erin még sehol nem volt. Nem voltam ideges, mert ha a húgom Byronra ütött, akkor még egy tízet biztos rádob a várakozási időmre. Ha Clintonra, akkor már negyed órával előbb kint lenne, ha pedig rám, akkor pontosan érkezett volna. Sajnálatos módon annyi időt még nem töltöttem el Erinnel, hogy tudjam mire is számítsak tőle.
Újabb tíz perc telik el, Erinnek viszont még nyoma sincs. A harmadik kísérletem a hívására újra süket fülekre talált, ami egyáltalán nem tetszett.
Sorra szállingóznak ki a bent lévők az épületből, ezért elrugaszkodom a kocsitól és egy kiérkező srácot leintek. Ingatag járásából ítélve talán pont nem a megfelelőt.
- Hello. Nem láttad Erint odabent? 170 magas, hosszú barna hajú és barna szemű, mániákusan kockás cuccokat hord és mindenre elsőre az a véleménye, hogy Na neeeee!?
A srác totál K.O, ezért párszor csettintek előtte az ujjammal, mire végre felemeli rám üveges tekintetét, én pedig fújtatva egyet megveregetem a vállát.
- Veled is haverom többet haladtam hátra, mint előre. - lépek el tőle most már kevésbé nyugodtan, majd újabb kettőt intek le ugyanazzal a kérdésemmel, mire az egyik csaj megmenti a többieket mielőtt higgadtságomon túllépve a következő körben fejeket csavarok le.
- Volt itt egy lány korábban, akire illik a leírás, de miután páran átmentek Oliverhez ő és egy másik lány is leléptek.
- Mesés. És ez mikor is volt pontosan? És ki az az Oliver?
- Körülbelül egy húsz percre és máris leírom neked valahova a címet. - megköszönöm neki segítségét és miközben újra a fülemhez emelem a telefonkészüléket, hogy ily módon is kifejezem neki hálámat amiért feleslegesen iderendelt a kocsimhoz sétálok át. Mondanom sem kell, a negyedik hívás is ugyanúgy sikertelen.

**Tristan H. Castillo**

Nolan&Hugo

When mama said that it was okay. Mama said that it was quiet alright. Our kind of people had a bed for the night and it was okay.

Mamá mondhatni elég egyszerű asszony. Eltartja a háztartást, mellette eljár alkalomadtán bérházakat, irodákat takarítani, isteni Guacamolet tud összedobni pillanatok alatt, és már-már betegesen sokat aggódik a kölykeiért, de legalábbis a húgomért tuti! Mióta bevettük New york-ot, és Addie igazán ráérzett az amerikai élet színes, számos lehetőségeket magában rejtő ízvilágára -hogy az ő túlzó szavaival, stílusával éljek-, Mamá úgy sac-per kábé már legalább száz infarktust kihordott lábon. Ma tart pontosan a százegyediknél.
-¡Dios golpeó a esta chica![Az isten verje meg ezt a lányt!] - Pörgős anyanyelvén hangzó szitkozódását tányérok hangos csörömpölése kíséri, ahogy idegesen dobálja bele az előző napról megmaradt koszos edényeket a mosogatóba. Észrevettem már, ha ideges, mindig szüksége van valami pótcselekvésre, hogy elterelje a figyelmét. Aligha fogja egy tányér, vagy éppen pohár épségben megúszni a jelenlegi pótcselekvését... Óóó igen! Csak a szokásos balhé. Addie elment valami nyálas, fehér ficsúrokból álló együttes koncertjére, és azóta nem adott magáról életjelet. Nem ez az első alkalom, s gyanítom, az utolsó sem. Mindenesetre igazán hálás lennék neki, ha az ilyen jellegű eltűnései alkalmával legalább az anyánkat tájékoztatná róla, hogy mikor és hol van. Nincs ingerenciám most ehhez az egész hisztériához. A fejem még mindig az előző hetekben elszenvedett öklösöket nyögi. Nem is a szemeim alatt meghúzódó kékes-lilás-zöldes-mindenes árnyalatú monoklik, és a felrepedt szemhéjam okozzák a legnagyobb problémát, sokkal inkább az érzés, amitől a fejem ketté akar hasadni. Mamá ideges csörömpölése, rikácsolása pedig had ne mondjam, igen sokat ront a helyzeten.
-Mamá, máskor is csinált már ilyet. Tudod, hogy Addienél ez nem újdonság. - Próbálom nyugtatni, mialatt halál lazán, őőő akarom mondani, tisztára befeszülve, aggódva kotorászok a hűtőjükben.
-Mi hijo[Fiam], de most érzem, hogy valami nagy baj van. Itt érzem! - Hogy biztosítson afelől, melyik főbb szervével érzi, Addie nagy bajba keverte magát, kihúzza bal kezét a mosogatóvízből, s úgy ahogy van, habbal, mindennel együtt megkongatja mellkasának bal felét.
-Ühümm... - Válaszolom egy igen csak fájdalmas szemforgatás keretein belül. Nem túl bőbeszédű reakcióm inkább a gyömbérsörnek szól -amit hosszas kutatómunkálatok után találok meg, elrejtve valahova a tojások mögé-, mintsem az anyám aggodalmas drámájának.
-Híííjjj! Tedd vissza de azonnal! Az a húgodé! - Idegesen rikkantva csap rá a mosogató szélére, én meg mint az engedelmes kisgyerek, követem a parancsát, és anélkül csukom vissza a frigó ajtaját, hogy bármit is eltulajdonítanék belőle. Amióta nem élek velük egy háztartásban, néha úgy érzem magam, mint valami kívülálló.
-Mit csináltál az arcoddal? - Homloka dühödt ráncokba szedődik, ökleit teltkarcsú csípőjére teszi, s a bő másfél fej magasságkülönbség ellenére addig pipiskedik a lábujjhegyeire, amíg bele nem tud hajolni a képembe, félrebiccentett fejjel tanulmányozva pofásabbik felemet. Már vagy fél órája itt vagyok, és csak most tűnik fel neki?!
-Semmiség Mamá! - Elbagatellizálva az egészet, legyintek egyet, mindeközben próbálok észrevétlenül hátrébb hőkölni, de Mamá -mint akinek megnyúlt a nyaka-, egyre közelebb van.
-Már megint verekedtél?! Bastardo! - Mintha csak a vörös posztót lengetné meg egy viadalon a bika előtt, kapja fel a konyhapultról a vizes konyharuhát, nekem pedig esélyem sincs már kitérni a felém irányzott támadás elől, úgy csap pofán vele, hogy kis híján bele is szédülök.
-Már megint bíróságra akarsz menni? Hát soha nem tanulsz a hibádból?! - Újabbat lendít a rongyon, megkímélve ezennel az arcomat, a fejemet kezdi el csapkodni vele. Automatikusan kapok kezeimmel az említett testrészemhez. Ha meg kéne nevezni egy embert a világon, akitől a legjobban tartok, az minden bizonnyal az anyám lenne!
-Nyugi Mamá! Nem fognak kitoloncolni! Rám támadtak, nem én kezdtem! - Védekezően kinyújtom magam elé a kezeimet. Arckifejezéséből arra következtetek, hogy talán megenyhülni látszik. Jól sejtettem...
-Tegyél rá ecetes-vizes ruhás borogatást, az jót fog tenni! - Nyilván, amint érzékeli, hogy elmúlt a veszély, rögtön babusgatni kezd. Vagyis kezdene, ha hagynám.
-Mamá, néha nagyon ijesztő tudsz lenni! - Meghökkenve közlöm vele a számomra nyilvánvalót. Azért annyira nem vagyok bátor, hogy azt mondjam, úgy viselkedik időnként, mint egy pszichopata.
-De hogy megnyugodj, megyek és megkeresem a húgomat. - A mondat hallatán szemei reménytől telve felcsillannak, ajkai elérzékenyült sírásra görbülnek, és egyik kiázott kezével a fejem után nyúl, hogy lehúzzon magához egy csók erejéig, ami cuppanva hagy nyomot a képem egyik oldalán.
-iGracias a Dios![Hála Istennek!] - Ujjait imára kulcsolja, addig áll így a bejárati ajtó küszöbén, amíg be nem csukom magam mögött az ajtót. Sóhajtva, félhangosan átkozódva indulok el a tekergős lépcsőházban lefelé, nem várva meg ameddig a lift felér a negyedikre. Ékes anyanyelvemen elhangzó káromlásaim visszaverődnek a hideg falakról. Miközben leérek a bejárathoz, már nyitom is meg az appot a telefonomban, amivel le tudom követni, hogy mikor merre jár Addie. Neki fogalma sincs róla, hogy belenyúltam a mobiljába. Mi a szart keres Brooklynba?! A motort ezennel jobbnak találom inkább a ház előtt hagyni, s bár rühellem a tömegközlekedés minden formáját, inkább azzal indulok Adriana keresésére. Ki tudja milyen zűrös környéken sikerül rátalálnom, ahol lehet lelopják még a kerekeit is, ha nem figyelek egy percre. Így hát megállok a legközelebbi buszmegállóban, a bőrdzsekim cipzárját szorosabbra húzom magamon, és ameddig várok a következő éjszakai járatra, kényelmesen elszívok egy cigit is. A buszon egy igen csak jellegzetes szagú csövesen, egy betépett srácon -aki maga alá hugyált-, s jómagamon kívül más nincs is. Néhány megállóig inhalálom csak magamba az orrfacsaró szagok különös egyvelegét, mire leszállok az állítólagos koncert helyszínén. Hogy levezessem a húgom, s a kellemetlen utazás által gerjesztett feszkót, egy újabb cigit gyűrök a számba. Több sikertelen hívás után marad az SMS, amiben igen csak választékosan káromkodva, rátenyerelve a capslock-ra, küldöm el a hugicámat melegebb éghajlatra, mígnem nekiütközöm valaminek. Jobban mondva, valakinek.
-Áh, bocs haver! - Szabadkozom, és ha nem vetnék egy pillantást a tag arcára, valószínűleg tovább is húztam volna. Most az egyszer igazán hálás vagyok Addienek azért, hogy mindennap más az a bizonyos Igazi, a számára. A nyakamat tenném rá, hogy pár hete pont ezt a fazon mutogatta orrba-szájba a facebookon, és bár nem igazán figyeltem oda rá, az is kiderült, hogy az egyik barátnőjének a bátyja a szerencsés.
-Őőő... Te nem a húgom barátnőjének a bátyja vagy véletlenül? - Mutatóujjammal felé bökök, elgondolkodva ráncolva homlokomat.
-Ha igen, nem láttad valahol? Biztos ismered. Kb. ilyen magas, erőteljes dél amerikai vonásokkal, átlagos testalkat... - Össze vissza mutogatok, és fejben már el is küldöm magam melegebb éghajlatra, hogy hogy lehetek ekkora hülye. Hát itt van nálam a mobilom!
-Várj... - Addig nyomogatom a kijelzőt, ameddig bele nem megyek Addie facebook profiljába, mutatva róla egy nem annyira régi képet, hát ha így nyilvánvalóbb lesz számára is, hogy kiről van szó. Annyira fel vagyok paprikázva, hogy egészen eddig fel se tűnt, nincs is annyira egyedül, mint gondoltam.
-Ezer bocs, srácok! Igazi tahó vagyok. - Ezzel már ki is veszem a seggemet szegény lány arcából, ha már így beestem kettejük közé. Arrébb is vonulnék, ha nem kapnám el a kettejük között folytatott beszélgetés egy kósza foszlányát. Még az olyan húgyagyú, egyszerű paraszt embernek is sikerül összeraknia a képet, mint amilyen jómagam is vagyok. Izgatottan kapdosom kettejük közt a fejem, és ezennel a hátsóm helyett már a telefonom képernyőjét tolom a szegény lány arcába, továbbra is Addiet mutogatva.
-Nem lehet, hogy akiket keresünk, véletlenül együtt léptek le? -

MEGJEGYZÉS, LINK, AMIT GONDOLSZ | ⚶

**Nolan Crowe**

We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.

tristan&nolan

A húgom anyánk számára mindig is maga volt a megtestesült család reménysége. Három fiú után szinte egy csodaként élte meg Erin érkezését és volt időszak amikor így is kezelte őt. Ő volt az, aki minden fronton elsőbbséget élvezett mindannyiunknál és habár egyedül Byron volt az közülünk, aki megsínylette anyánk elfogultságát, azért Clintonnal mi sem maradtunk le sokkal mögötte. Erin volt az, aki négyünk közül többet örökölhetett volna anya személyiségéből, abból a türelemmel telt felfogásból, amivel rendelkezett, de a húgunk még hármunknál is összetettebbé vált. Sokat voltam távol ahhoz, hogy a kapcsolatunk idegenné alakuljon át mindkettőnk számára, de soha nem mulasztottam el egyetlen eseményt sem, ami a húgomat jellemezte. Még ha órákat igénybe vevő repülőút is választott el tőle, anya tett róla, hogy ne maradjak le semmiről sem, ami a családdal kapcsolatos. Bármennyire is szerettem a merülést és a velejáró eseményeket, egy részem mindig is bánta, hogy Erin életéből ily mértékben kimaradtam. Az utólag átadott születésnapi ajándékok vagy gratulációk egy-egy elért sikereihez nem jelentettek mentséget a kihagyott évekre. Ő azonban valahogy mindig is megértőnek bizonyult velem szemben és azt éreztette, hogy a távollétem sem fogja elszakítani a közöttünk lévő testvéri köteléket. Az itthonlétem viszont pont úgy tűnt, mint ami az ellenkezőjét hozta előtérbe. A közösen eltöltött idők száma az elmúlt időben több lett és csak most jöttem rá igazán Erin mennyire is neheztel rám. Tett róla bőven, hogy időm minden percében a figyelméért küzdjek melyet csak akkor kaphattam meg igazán, ha ki is érdemeltem azt. Mit ne mondjak, piszkosul megérdemeltem. Távol töltött évek ide vagy oda, az az elvem egyetlen percre sem változott, hogy bármit megtennék a családomért, ahogyan ez nem lesz másképp a húgom bizalmával sem.
Ami leginkább feltűnt mióta itthon vagyok, hogy Erint a szüleink nem tartották annyira rövid pórázon, mint ahogyan azt korábban velünk tették. Vakon megbíztak benne és az engedékenységükkel fizettek, habár a húgunk tett róla, hogy elég bizonyíték is társuljon jó döntéseikhez. Azonban voltak olyan dolgok, melyeket ő sem szívesen kötött az őseink orrára és a mai koncertlátogatása sem volt ez alól kivétel. Erinnel olyan volt lenni ebben az elmúlt időszakban, mintha aknákkal teli mezőn járkáltam volna; sosem tudhattam mi vár rám a következő lépés után. Távol akartam őt tartani a rossz döntéseitől, de el akartam közben kerülni azt is, hogy egy újabb összetűzés csak még inkább megmérgezze a kapcsolatunkat. Azonban hiszem azt, hogy feltétlen bizalom ide vagy oda, ennek a koncertnek a gondolata még anyáék számára is necces lett volna. Így maradtam én meg az elkönyvelt hallgatásom, mert ha valamit Erin tudott az az, hogy mennyire szeretném újraépíteni a testvéri kötelékeinket. Ezáltal pedig azzal is tisztában volt, hogy leszek annyira jó és kétségbeesett testvér és nem is gondolkozok el más választási lehetőségeken.
A koncert helyszínében nincs semmi kirívó, ami arra késztetne, hogy kommandósok módjára ajtót törjek, de az már kevésbé tetszik, hogy a húgom késésben van, a telefonja pedig számtalanodik próbálkozásra is elérhetetlen. Erin ha nem éppen a könyveit bújja, akkor a telefonjával teszi ugyanezt, így kétlem, hogy tudatosan hagyná figyelmen kívül a hívásaimat.
Az első próbálkozásaim a megkeresésével kapcsolatban sikertelennek bizonyulnak. A fele társaság itt a világáról sem tud, a másik fele meg úgy néz rám, mintha egy másik bolygóról landolva keringenék a házuk előtt. Kezdek én magam is feszültebb lenni, mire végre úgy tűnik egy lány a megmentésemre siet, aki talán az egyetlen létező személy itt, akivel egy nyelvet beszélek. Okosabb leszek valamivel a húgom hollétét illetően, de nyugodtabb egyáltalán nem. Értem én, hogy kihívások elé állít és küzdenem kell a bizalmának elnyeréséért, de úgy tűnik muszáj lesz lefektetnünk néhány szabályt, hogy ez valahol kölcsönös is legyen. Nem hunyhatok csak úgy szemet a szótlan eltűnésével kapcsolatban és bízhatok abban, hogy valamikor a hajnal első sugaraival ő is előkerül majd.
Amíg a címre várakozok és kapaszkodok meg ennek tudatába, mint egyetlen mentőkötelembe a húgom előkerítését illetően, közben úgy tűnik társaságom is akad nyomorultan tengő perceimbe.
- Hello. - köszönök reflexből, majd a kérdésére is választ adok. - De, Erin bátyja lennék, Nolan. Miben segíthetek?
A következő személyleírás amit kapok kísértetiesen nosztalgikus hangulatba űz, hisz pár perccel ezelőtt én is ugyanezt a köröket futottam le.
Szemügyre veszem a felém mutatott képet és egy bólintással előlegezem meg szavaimat. - Igen, láttam már őt, bár itt még eddig nem találkoztam vele. - rákérdeznék, hogy ő is ugyanebbe a szituba keveredett akárcsak én, de végszóra a korábbi lány is visszaérkezik a címmel és mikor ő is megkapja ugyanazt a képet, akkor már nyilvánvalónak tűnik mivel van dolgunk. A megerősítést pedig az ismeretlen hölgytől kapjuk meg.
- Igen, ők voltak azok. Nemrég mentek el csak, szóval még biztosan ott lehetnek. - nyugtatásképp mosolyodik el.
- Köszönjük a segítséget…pontosan hogyan is hívhatlak?
- Tina. -
- Szóval kösz még egyszer, Tina. Gondoskodom róla, hogy a húgom jöjjön neked eggyel emiatt. - ezek után amit művelt egyértelműen ki is járna a viszonzás. Habár fogalmam sincsen milyen kapcsolatban áll Erin vele.
Tina nem sokkal később kimenti magát a beszélgetésből miután a barátai elszólítják, én pedig a korábban érkezett sorstársam felé fordulok.
- Kaptam egy címet Tinától, ahova úgy tűnik a húgaink együtt léptek le. Tudsz bármit valamilyen Oliver nevű alakról? - ráncolom a homlokomat a papírlapot nézve, majd a kocsikulcsot is megforgatom a kezembe. - Elvileg nem messze lakik innen, de ha nem autóval jöttél, gyere szállj be és keressük meg őket. - ajánlom fel, feltéve ha velem tartana. - A szökés emlékeim szerint nem volt benne a húgom használati útmutatójába, de ha megtalálom lesz miről elbeszélgetnem vele. Elsők között arról, hogy kösse a füléhez a telefonját, hátha akkor válaszolni is képes majd a hívásaimra. - nyitom fel a központi zárat és még egy pillantást vetek a saját készülékemre. Értesítésektől mentes.
- Nálad ezen a fronton mi a helyzet? A te húgod csinált már ilyet azelőtt? - abba viszont ugyan nem megyek bele, hogyha Erin mégis meglépte volna ezt, arról aligha tudnék. Göröngyösebbnek ígérkezik az út az Év testvére díjához, mint hittem.

**Tristan H. Castillo**

Nolan&Hugo

When mama said that it was okay. Mama said that it was quiet alright. Our kind of people had a bed for the night and it was okay.

Az már előre borítékolható, ha nem kerítem elő igen szűk határidőn belül a húgomat, biztos, hogy az anyánk még annál is jobban el fog picsázni, mint ahogy azt múlthéten a két benga bantu néger is tette a műhelyben. Lássuk be, az azért már tényleg durva. Szarabbul fest a fejem, mint egy frontális karambol, de egy percig sem gondolom azt, hogy Mamá ne tudna tovább rontani a helyzetemen. Sőt, jobban is járok, ha inkább nem kísértem az ördögöt, és még addig előkerítem Addiet, ameddig csak a vizes konyharuhával akarja bucira verni a fejemet...
Igyekszem lazán kezelni a húgom eltűnését, előfordult már máskor is, hogy órákra, vagy akár egy teljes napra is eltűnt, de az anyánk eltúlzott, aggodalmas hisztériája abban a pillanatban átragad rám is, amint szembesülök a meglehetősen komoly ténnyel, miszerint a húgom nem elérhető. Nem igazán tudnám jellemezni a kettőnk kapcsolatát. Hajlamos vagyok a túlféltésre, de kevés túlzással kijelenthetjük, hogy pont ez az alapja egy egészséges(telen) báty-húg kapcsolatnak. Egészségesen elmagyarázom a kis tacskónak, hogy kivel és hova mehet, s amennyiben olyan alakba botlik, aki verbálisan, vagy akár fizikálisan bántja, annak egészségesen verem össze a fejét. Még nem döntöttem el, hogy a ma esti húzásáért milyen büntetésben fogom részesíteni. A lehetőségek tárháza meglehetősen széles skálán mozog. Legésszerűbb talán mind közül mégis az lenne, ha nyugdíjas koráig bezárnám valahova...
Csupán az ad némi megnyugvást, hogy a srác, akibe belebotlottam, történetesen ismeri Addiet, történetesen ő a jelenlegi -több, mint valószínű, csupán plátói-, sógorom. Együtt érző félvigyorba rándul szám egyik sarka -már amennyire felrepedt ajkaim lehetővé teszik a mozdulatot-, amint összeáll a kép. Nem is tudom, valahol megnyugtató a tény, nem én vagyok az egyedüli báty a világon, aki képtelen kordában tartani a húgát. Az meg a hormonjait.
Hálásan vicsorgok... őőő... akarom mondani, vigyorgok a Tinaként emlegetett lányra, aki első ránézésre Addievel egykorú lehet. Plusz pont, hogy ismeri is.
Már csak arra kéne rájönni, hogy mégis merre indulhattak. A húgomat ismervén, biztos, hogy nem egyenesen ahhoz az Oliver nevű, paplan szájú kis hülye gyerekhez vezetett az útja. Hova is gondolok? Az túl egyszerű lenne! Valószínűnek tartom, hogy előtte még tett néhány kitérőt...
-Üdv, Hugo! Passzolom, hogy ki lehet az a kölyök, de már most viszket a tenyerem, ha meghallom a nevét. - Heves vérmérsékletemet nem vagyok képes véka alá rejteni, nem is nagyon töröm magam. Egy biztos, ha Addienek valami baja esik, hót-ziher, hogy belelépek annak a gyereknek az arcába!
-Kösz, az jó lenne! Buszoztam. Van a telómon egy applikáció, amin nyomon tudom követni, hogy hol járt utoljára. Hát, azon a környéken nem biztos, hogy szívesen őrizetlenül hagytam volna a motoromat. - Keserű szájízzel forgatom meg szemeimet, bosszankodva szorítva ökölbe ujjaimat -ropog, mint a nyugdíjas ízület-, ahogy a járgány felé tartunk. Mielőtt beszállnék az anyósülésre, belepöckölöm az egyik útszéli csatornába a csikket. Törvénytisztelő, majdnem amerikai állampolgárhoz híven bekötöm a biztonsági övet. Az éjszaka folyamán sokadjára kerül fel az a bizonyos együtt érző mosoly a fejemre, mialatt a telefonomat nyomogatom.
-Hogy csinált-e? Az én húgom állandóan ezt csinálja. Havonta legalább egyszer eljátssza, hogy se szó, se beszéd, csak úgy lelép, és van hogy napokig nem ad hírt magáról. Az esetek többségében pali szokott lenni a háttérben. - Bosszankodva, egy unott sóhajjal egyetemben forgatom meg szemeimet, majd egy cinikus mosollyal felé sandítok, mialatt lassan kigurulunk a parkolóból.
-Igazából nem izgatnám magam a dolgon, ha az anyám nem akarna kivégezni, valahányszor Addie lelép. Mintha én tehetnék róla... - Nem igazán zavartatom magam, kérés, kérdés nélkül beavatom a családunk mocskos kis titkaiba, mintha legalábbis kérdezte volna. De ha nagyon őszinte és érzelgős akarok lenni, azt is mondhatnám, hogy valahol jó érzés olyasvalakivel megosztanom a gondolataimat, aki nagyon is hasonló cipőben jár, mint én.
-Meg is van! Ismered ezt a környéket? - Heuréka! Ránagyítok a kijelzőre, hogy jól kivehető legyen a cím, reménykedve, hogy közben nem szaladunk neki az első fának, amiért elvonom a figyelmét a volánról.
-Ez egy... - Hunyorogva közelebb tartom az arcomhoz a telefont, meggyőződve róla, biztos azt látom-e amire gondolok. Akárhogy is, nincs mit tenni, a gyanúm beigazolódni látszik.
-Mierda! Ez egy meleg bár! - Ékes anyanyelvemen történő szitkozódásom után legalább két oktávot feljebb ugrik a hangom, amint hangosan is kiejtem a felismerésem.
-Isten bizony, ha egyszer előkerül... Puta! - Idegesen csapok egyik öklömmel azonos oldali térdemre, majd egyszerűen csak lemondóan hátravetem az ülésnek a fejem.
-Hogy kerültek oda? Egyáltalán, minek mentek oda?? - Nézek rá pont úgy, mintha ő legalábbis többet tudna.

MEGJEGYZÉS, LINK, AMIT GONDOLSZ | ⚶

**Nolan Crowe**

We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.

hugo&nolan

Már a hazaérkezésem utáni pillanatban is tisztán rajzolódott ki előttem az a kép, hogy nem leszünk Erinnel túlságosan jóban, de ennek az egésznek a csapda szerű érzetére csak utólag jöttem rá igazán. A húgom szerette elhitetni velem a távollétemben, hogy minden flottul megy közöttünk és a megejtett találkozásaink alatt úgy tenni, mint aki ne akarna egy íves kanyarral visszaküldeni oda, ahonnan eredetileg jöttem. Sosem láttam tetteiben vagy arcának vonásain a hátsószándék egyetlen felismerhető jelét sem kirajzolódni, ámde élőben már egészen más volt a képlet. Mihelyst ugyanis ráeszmélt, hogy nekem mennyit jelentene a kapcsolatunk helyrehozása, ő ragadozó módjára csapott le a lehetőségre és egy olyan ütőkártyát jelentett ez számára, amit bármikor felhasználhatott ellenem. Ha valamibe nem mentem bele? Jött a nem voltál itt sosem szöveg és egyéb szívfacsaró társai, amik tele voltak kihagyott születésnapok és fontos események felrovásával. Nem voltam egy érzéketlen mamlasz sohasem, akit ne lehetett volna kenyérre kenni, ha a családja került szóba. Az pedig mit se jelentett így utólag, ha ennek apropóján év közben üzenettel vagy ajándékkal lepted meg őt csakhogy ellensúlyozd valamivel a szánalmasan alakuló szerepedet a bátyjaként. De valahol igaza volt és én tartoztam neki ennyivel, sőt talán többel is, mint amit ő alkalmanként felhoz nekem. Nem büntetésként fogtam fel, ha sofőrt csinált belőlem, hanem egy esélyként, hogy több időt töltsek el vele. Ha pedig ez összejött, onnantól egyenes út vezetett ahhoz, hogy megismerjem végre rendesen a húgomat. Bármennyire elcseszettül hangzik is ez.
A várakozás egyre hosszabbra nyúló pillanataiban melyet ő miatta töltök el viszont már kevésbé voltam boldog. Nem ugrottam ki gatyámból örömömben ahogyan egyre többen hagyták el a házat és ő nem volt közöttük, ahogyan akkor sem szántam rá magamat erre a lépésre, mikor sorra hagyta figyelmen kívül a hívásaimat. Hirtelen nem is tudom melyik családtagom fogja előbb kitekerni a nyakamat amiatt, hogy nemhogy csak falaztam a húgomnak, de még el is hagytam őt a titkos küldetésünk során. Byron túl fogja aggódni az egészet, az anyánk úgyszintén, csak kétszer annyira, apám meg egyből magához csődítené az egész várost, mint egy rögtönzött grillpartira csakhogy megtalálják közös erőfeszítésekkel a húgomat. Clinton lenne az, akinek egy ilyen helyzetben is lenne egy bátorító szava és a mindenki idegét megtépázó aggodalom helyett a megoldáson gondolkozna. Mert ő ahogyan minket is, úgy Erint is jól ismerné majd. És bár megejthetném felé azt az életmentő telefonhívást, de Tina szavai után még úgy érzem adnék magamnak egy esélyt, mielőtt önként merészkedek be az oroszlán ketrecébe és nyújtom át fejemet eszelős módjára ezüsttálcán négylábú ítéletemnek. Az viszont, hogy ebben a váratlan helyzetben egy sorstársam is akad csak még inkább megerősít a visszatáncolás azonnali elfelejtésében. Már csak azért is, mert minden jel arra utal, hogy a két hölgyemény együtt kelt útra és intett be egyet a bátyjuknak. A kapott név kapcsán érdeklődéssel fordulok felé, hiszen számomra Oliver semmit sem takar és Erin sem emlegette őt úton-útfélen, mintha oly fontos szereplője lett volna az életének.
- Hazudnék, ha azt mondanám nem értelek meg. - mert bár létezik bennem valami naiv bizalom a húgom iránt, attól még az édes tudatlanságon túl nem hinném, hogy jól reagálnék ha tanúja lennék egyéb más dolgoknak.
Felajánlom Hugo számára társaságomat és az autómat is egyaránt, hogyha kedve tartja együtt, csapatmunkát végezve vágjunk neki a kutatómunkának, ha már ilyen sorsra ítéltek minket.
- Ezt megjegyzem a következő ilyen esetre, mert hülye lennék azt gondolni, hogy ez lesz az utolsó. Fiatalabb éveimből kiindulva az az utolsónak leírt alkalom mindig csak hatványozódott. - tisztán él az emlékeimben milyen szövegekkel kábítottam a szülőket, amikor arról tartottam kiselőadást miért is nem fognak megismétlődni elkövetett bűneim. Aztán egy idő után úgy érzed egy időhurokban ragadtál, csak nem napokat ismételsz, hanem hibákat.
- És hogy tűröd? Vagy egy idő után már kevésbé lesz idegőrlő? - kérdezek rá, mert én most az első alkalomnál is azt érzem, hogy ez sose lesz könnyebb. - Nem lenne pont tőlem hiteles az a védőbeszéd, ami Erint mentené fel most a tettei alól, mert őszintén megvallva élete nagy részében a világot jártam, most meg hogy itthon vagyok éppen törlesztem vele szemben a felhalmozódott tartozásaimat. - vallom be, mert szebben összefoglalni ezt aligha lehet.
- Az én verzióm úgy épül fel, hogy a szülőknek tudomásuk sincs a húgom eddigi pontos hollétéről sem, szóval most még el sem tudom dönteni, hogy direkt mód akar az idegeimre menni vagy egyszerűen csak önző módon azt tesz, amit akar, de egyik helyzetben sem járok vele jól, ha ez napvilágra kerül. Előre tartok már a következő szinttől, amivel még időközben előrukkolhat. - gondolkozom el egy pillanatra a sötét jövőképemről.
Olivernek még úgy tűnik várnia kell, mert Hugo ráakad a húga telefonjának pontos címére, melynél egy nyúlfarknyi időre sikerül elkapnom az arcára kiült nem túl lelkesnek ható kifejezést, miközben a kérdésére egy fejcsóválás formájában adom meg a nemleges választ.
- Ne nagyon várjak semmi jóra, igaz? - kérdezek rá szinte csak mellékesen, majd mikor kimondja hova is vezet a következő célunk, csak még inkább bebizonyosodik az, aminek korábban hangot is adtam.
- Hogy hol? - reflexből jön a visszakérdés, mintha elsőre nem értettem volna, pedig pont az ellenkezője történik velem. Amióta kimondta, másra sem tudok koncentrálni, csakhogy rájöjjek Erin mit is művelhet pontosan. Direkt csinálja a húgom, most már egészen biztos vagyok ebben.
- Merem remélni, hogy mikor megtaláljuk őket, mindkettőnek lesz valami helytálló magyarázata erre. - a korábban látott cím felé irányítom autómat és megpróbálok az idegeimmel is valamit kezdeni mellé, amíg le nem parkolok a épülettől nem messze lévő üres helyen.
- Még mindig nem mozdultak semerre? - gondolok itt most az ő használatában lévő applikációra, ami ide is vezetett minket, közben pedig én is előszedem a saját telefonomat, hogy még egy próbát tegyek a húgommal kapcsolatban. Két kicsöngés után viszont a korábbról már az idegeimbe égett elutasítást jelző hang helyett most választ is kapok.
- Erin, na végre, hol a fenébe vagy? - nem húzom az időt a köszönéssel, ahogyan ő sem szokta. A vonal túloldalán lévő válaszoló hangja viszont egyáltalán nem hasonlít a húgoméra.
- Kevin vagyok és te hol vagy? - a háttérben dübörgő zenétől, ami ide kintre is hasonlóan hallatszik alig értek valamit, de amit igen, annak tudatától közel sem leszek boldogabb.
- Kevin. Van még ott veled két másik lány is?
- Azt nem tudom, talán, de azt igen, hogy te nem vagy. - okosabb nem leszek, viszont a háttérben lévő harmadik fél hangja felteszi az eltéveszthetetlen Mit adhatok kérdést? ami támpontot ad Kevin hollétéről.
- Pazar. Maradj vonalban, aztán megkereslek. - meg sem várva igazából a válaszát tartom el a fülemtől a készüléket és fordulok ezután Hugo felé.
- Dunsztom sincs miért van a húgom telefonja egy Kevin nevű pasinál, de nem is várok tovább, hogy megtudjam. - kiszállásunk után zárom be az autót és a kocsikulcsot a zsebembe mélyesztve várom be társaságomat.
- Kevin, a pultnál vagy? - kérdezek rá a vonalban dúdolgató sráctól.
- Szeretnéd, hogy ott legyek? - sóhajtva egyet veszem el újra a telefont a fülemtől, hogy következő szavaimat Hugonak intézhessem.
- Komolyan, mintha a társkereső vonalban ragadtam volna. - osztom meg vele észrevételeimet, miközben kikerülök két a helyiségből lévő alakot és megtartom a befelé vezető ajtót mielőtt az bezáródhatna előttünk. - Értelmes választ biztos nem kapunk tőle, de a háttérzajokból ítélve a pultnál van. - teszem még hozzá további gondolataimat.

**Tristan H. Castillo**

Nolan&Hugo

When mama said that it was okay. Mama said that it was quiet alright. Our kind of people had a bed for the night and it was okay.

Hogy a viharba ne értene meg pont ő, amikor a húgaink minden bizonnyal együtt szívódtak fel?! Gyanítom nem hazafelé tartanak valamelyikőjükhöz, hogy egy bögre meleg kakaó és pattogatott kukorica társaságában kisírják a két szép szemüket a Hájszkúlmjuzikelre. Túl szép, túl egyszerű lenne! A közel tíz év alatt, amióta áttelepültünk Mexikóból a Nagy almába, csak akkor látott orvos, amikor úgy elvertek egy-egy sikátorban, hogy már nem láttam a vértől. Úgy érzem, itt az ideje annak, hogy rendszeresebb látogatója legyek a kórháznak. Merthogy a vérnyomásom most tuti kétszáz fölött van, az hótziher! Úgy tudom, nem ez az egészséges. Kivéve akkor, ha van egy adrenalinfüggő, a józan ész szabályainak minden ponton ellentmondó, szabályokat áthágó húgod. Akkor sem egészséges, de legalább az okokat nem kell keresni. Mindenesetre, egy levél vérnyomáscsökkentő mellett most még egy doboz Marlboro is igen jól esne az idegzetemnek, de gyanítom, nem dohányzó autó, és azért az már tényleg pofátlanság lenne, ha feltenném a kérdést: Figyu már tesó, rágyújthatok?
Így jobb híján inkább csak idegesen harapdálom a számat, már-már véresre tépve a legutóbbi veréstől amúgy is kellő mennyiségű varral borított ajkaimat. Freddy Krueger sírva elszaladna, ha este szembe mennék vele egy sötét sikátorban. Na, de erről ennyit!
Értelmetlen mintákat rajzolgatva a térdemre, követem egy együtt érző, féloldalas vigyorral az ujjaimat, mikor érintőlegesen megjegyzi, hogy a húgához hasonlóan, ő is átesett ugyanazon a lázadó korszakon amibe Erin is belecsöppent. Egyáltalán ki volt az a barom, aki ezt kitalálta?! Egyszerűbb lenne az életünk, ha kitörölnék a köztudatból a lázadó korszakot, mint olyan. Akkor most tényleg popcornos, kakaós, kockás flanel pizsis csajos este lenne, én meg anélkül mehetnék kicsit kikapcsolni abba a meleg bárba, ahova a GPS szerint is éppen tartunk, s ahol a telóm szerint a húgom is tartózkodik, vagy tartózkodott, hogy szétcseszne az ideg. Nem elég a bajom, most még egy kvázi tök idegennek is magyarázkodhatok, hogy mégis honnan ismerem ennyire jól ezt a helyet...
-Hogy hogy tűröm? - Cinikusan felröhögök, s mint egy versenyló, fújtatni kezdek. Azt hiszem ezzel röviden és tömören mindent elmondtam. Fejemet -továbbra is fenntartva a cinikus vigyoromat-, a támlának vetem, némiképp feszülten forgatni kezdem acél karika gyűrűim egyikét az ujjamon. Egészen irigylem érte, amiért a szüleinek fogalmuk sincs arról, hogy a húga talán már országhatáron túl van egy bérelt furgon hátuljában, megkötözve, és az elrablói épp a váltságdíjról alkudoznak egymással.
-Hát, hozzád képest nekem elég rosszul áll a szénám. Az anyám konkrétan szénné fogja verni a fejem, ha rövid határidőn belül nem kerítem elő az ő egyetlen, drága kis Addiet. - A szégyenérzetet keltő mondandóm második felét igen intenzív szem forgatások közepette préselem ki magamból, nem kevés szarkazmust víve hangszínembe. Ebből gyakorlatilag könnyen leveheti, hogy ki otthon a kis kedvenc, és ki az, akit éppen hogy csak megtűr az anyám. Bár, ha azt vesszük alapul, hogyan indítottam az új életemet itt Amerikában, bőven van oka rá, hogy így érezzen.
-Pedig nézz rám! Már így is úgy nézek ki, mint valami elbaszott, mexikói Frank Einstein. De hidd el, ha az anyámról van szó, lehet ez még ezerszer rosszabb is! - Egy fájdalmas, féloldalas vigyor keretein belül rákacsintok.
Reakciója a meleg bár hallatán koránt sem lep meg, mint amennyire meg kellene, hogy lepjen. A srác kőkemény heteroszexuális vonalon mozog. Odabent pillanatok alatt szét fogják szedni. Feltéve, ha hagyja magát. Aztán meg ki tudja, érhetnek még meglepetések...
-Ohóóó! - Reményteljes mondata hallatán fel kell röhögnöm, amitől újra bele hasít a fájdalom a szétrugdalt bordáim közé. Mellkasomhoz kell kapnom a kezem, hogy az érzés szűnni tudjon, s csak utána reagálok az előbb elhangzottakra.
-Addiet ismerve, nem lesz semmiféle magyarázkodás itt a részéről! Valószínűbbnek tartom, hogy inkább mindenki előtt leáll majd ordibálni velem a jogairól, tudod: Nem vagyok a tulajdonod, nem Mexikóban vagyunk! Blablabla... - Példamondatomnál vékony hangon, össze-vissza csapkodva a kezeimmel, mint valami hibás fóka, parodizálom szeretett húgomat, majd folytatom. -Vagy már olyan részeg, hogy a világáról se tud, és veszekedés helyett egyszerűen csak lehányja majd a csukámat. - Undorodva fintorgok egy viszonylag régebbi emléken. Igen, ilyen is történt már. Akkor még én is velük laktam, emeletes ágyunk volt. Ő aludt felül. Szerintem nem kell részleteznem...
Amint kiszállunk a kocsiból, gyorsan tapogatni kezdem a zsebemet a cigim után, s ameddig beállunk a bejárat felé vezető sorba, rá is gyújtok, gyors egymásutánban tüdőzve le az első három slukkot.
-Nem tűnsz annak a meleg bárba járó típusnak... - A cigivel a számban elvigyorodom, majd kezeimet bőrdzsekim zsebeinek mélyébe tuszkolom, tekintetemmel követve ahogy cipőm orra absztrakt mintákat rajzol az aszfaltra.
Szerencsére soron következő kérdése kihúz a kínos csendből, és már húzom is elő a mobilomat, hogy csekkoljam a húgom helyzetét.
-Hát, ha ez a szar valóban megbízható, akkor igen. - Elnyomom a csikket még mielőtt sorra kerülhetnénk, és felé tartom a telefont, rá is közelítve az állítólagos helyzetükre. A biztonsági embert már jól ismerem, azért lekenem némi zöldhasúval, biztos ami biztos, ne kössön belénk. Odabent már a megszokott tömeg, őrjöngő zene fogad. Kicsit olyan, mintha hazatértem volna. Régen, amikor még a testemből éltem, sokat megfordultam ilyen helyeken. Ma már igyekszem csökkenteni a látogatásaim számát. Meg kellene már komolyodni!
Meglepve vonom fel szemöldökeimet, látva, hogy Nolan mennyire céltudatosan, megállíthatatlanul nyomul át a tömegen, amiből nem egy ember utána is füttyent, de legalábbis alaposan végigmérik. Ismerve az ittenieket, a bár kilencven százaléka rányomulna a férfi mosdóban. Ez már csak ilyen!
Alig bírok vele lépést tartani, ám amint meghallom a telefoncsörgést, már én is sorba utasítom el az elém, mellém tévedő ismerős, vagy éppen ismeretlen alakokat, koktél meghívásokat. Gyomrom idegesen görcsbe rándul a férfi név hallatán, ujjaim pedig ökölbe szorulnak, fogaim között, félig csak magamnak magyarázva, ékes anyanyelvemen szidok a Jó Istentől elkezdve a Terény anyán át mindenkit. Többször is vissza kell fognom magam, hogy ne kapjam ki a kezéből a telefont. Ez egyszer mindenki jobban jár, hogy nem én vagyok a "túsztárgyaló". Azt hiszem azzal nem mennénk messzire.
-A beleiddel fogok ugráló kötelezni Kevinke, ha egyszer megtalállak! A húgomnak pedig üzenem, hogy... áh, mindegy! Úgyse értesz spanyolul. - Azért remélem, hogy az idegesítő háttérzaj ellenére elég közel tudtam hajolni a telefonhoz, hogy a vonal másik végén lévő hülye gyerek tisztán hallja, amit mondok.
Célirányosan töröm magunk előtt a tömeget, miközben a pult felé tartunk. Minél közelebb érünk, annál feszültebbé válok, és biztosra veszem, hogy ez lesz a következő hely ahonnan majd kitiltanak. Hacsak nem bírom ki a parkolóig, ahol majd laposra verem Kevint. Milyen furcsa! Pedig ebben a parkolóban rendre mást szoktam csinálni...
-Pff... már csak azt kellene kitalálni, hogy hogy nézhet ki a kis barátunk... Egy tuti, csajt egy darabot se látok. Olyat legalábbis biztosan nem, aki a húgom lehet. - Lábujjhegyre állva nézek át a tömegen.
-Na, akkor próbáljunk meg kideríteni valamit. Ja, itt az a szabály, ha valaki meghív valamire, fogadd el. A melegek nagyon sértődékenyek tudnak lenni. - Rávigyorgok, majd előre török a tömegen, még épp időben foglalva el az utolsó két bárszéket. Hogy lefoglaljam valamivel a kezeimet, felkapok a pultról egy poháralátétet, majd nem túl feltűnően, de annál nagyobb koncentrációval, mint valami kopó kutya, pásztázni kezdem tekintetemmel az embereket, de jobbára csak a szokásos arcokba botlok bele.
-Hugo?! Meghívhatlak egy Tequila sunrisera? - Meglepetten kapom a mellőlem érkező hang irányába a fejem, s találom szembe magam életem egyik legnagyobb mellélövésével. Jake vagy Jack, vagy hogy is hívják...
-Ja, persze, hogyne! Az fasza lenne. - Idegesen megvakarom a tarkómat, közben próbálok minél inkább hátra húzódni, hogy valahogy kitoloncolhassam az intim szférámból.
-Mit hozhatok?
-Két Tequila sunriset. A barátod kér valamit? - Kirívóan megvonogatja a szemöldökét, tekintetével szinte felfalja Nolant, akit jelzésképp oldalba is bökök a könyökömmel, hogy ne felejtse, amit az előbb mondtam. Ennek megfelelően meg is kapjuk a rendelt italokat. A poharamat hozzá koccolom Jake, vagy Jackéhez, majd Nolannal is koccintok, és egy kis citrom kíséretében felhajtom a rendelt italt.
-És mi szél fújt erre Hugo? - A hideg végigfut a hátamon attól, ahogy és amilyen hangon a nevemet kiejti. Arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy mennyire irritál a tekintete amivel méreget.
-Éppenséggel a húgainkat keressük. Nem láttál véletlenül erre két huszonöt körüli csajt valami Kevin nevű sráccal? - Kényelmetlenül mozgolódni kezdek a széken, az idegeim pattanásig feszülnek, úgy érzem, órák telnek el a kérdésem, s az általa adott válasz között. De legalább már tartunk valamerre.
-Nem ritka, hogy megfordul pont ez a korosztály itt. De ha érdekel, nem rég kiszúrtam magamnak egy triót, és tök véletlenül pont hasonló tagokból álltak, mint akiket ti kerestek. - Izgatottan felcsillannak a szemeim.
-És merre mentek, arra nem emlékszel?
-Valahova arra. Mintha valamelyik csaj emlegetett volna valamit, hogy kér egy számot a DJ-től. Már nem volt józan. - Idegesítően hahotázva felnevet. Megfeszült állkapoccsal fordítom fejemet Nolan felé.
-Tudsz táncolni? Nem baj, ha nem. Én sem. - Szememmel baljóslatúan intek a tomboló, egymáshoz simuló tömeg felé, várva a válaszát. Lesz annyi vér a pucánkban, hogy ezt meglépjük? Istenem! Mint valami szar Leslie Nielsen utánzat film!

MEGJEGYZÉS, LINK, AMIT GONDOLSZ | ⚶

**Nolan Crowe**

We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.

hugo&nolan

Bármennyire is próbálok rendet tenni a fejemben a most történtekkel kapcsolatban, mindig ugyanoda térek ki, hogy örülök Hugo társaságának és annak, hogy benne a húgaink tevékenységei által sorstársra akadhattam. Egyedül azt se tudtam volna hirtelen hol is kezdhetnék neki a felkutatásának anélkül, hogy ne avatnám be egyik családtagomat sem. Ilyen idős fejjel beletanulni a nagytestvér szerepbe nem annyira szórakoztató, ahogyan eddig azt gondoltam. Vártam valami közös programokra való hajlamot tőle vagy olyat, amivel javíthatnánk azon a kapcsolaton, ami elindult egy véget nem érő lejtőn valahova a nagy semmibe tartva. Amit viszont kaptam az az őszinte és minden sejtemben visszaköszönő idegesség, megspékelve aggodalommal és még egy csipetnyi bosszúvággyal is Erin részéről. Mert kizártnak tartom, hogy ne szórakozna jókat magába akárhányszor ignorálja a hívásaimat. Annyit még én is konyítok a kistesó címhez, hogy tudjam mivel lehet őrületbe kergetni az idősebb családtagokat. Clint meg Byron mellett tettem, amit a szerepem megkövetelt és amíg ők utolsó idegszálaikba kapaszkodva várták a legújabb csínytevésemet, addig én minden percét élveztem az ő tanácstalanságuknak. Szóval ilyen elfuserált érzés lehet az, amikor az a bizonyos fagyi visszanyal.
Hugo beszámolóját figyelemmel követem végig, mintha a szavai által felkészülhetnék arra, ami az út végén vár majd rám. Hozzám képest ő úgy tűnik kevésbé amatőr ebben a testvér-kutató expedícióban, amiért egyszerre irigylem és sajnálom őt. Ez valahol olyan helyzet, amibe jó lenne ha tapasztalattal rendelkeznél, miközben ott van a másik oldal, hogy ki az a marha, aki azt kívánná magának, hogy havonta 3x kapja el őt ötös skálán mérve egy négyes erősségű idegbaj?
- Akkor nincs más választásunk, mint addig cirkálni a városban, amíg elő nem kerítjük őket. - nem kívánom számára, hogy a nyakáról kínzásszerűen lecsavarják a nyakát meg azért az én fejem is köszöni szépen, de egészen jó helyen van ott, ahol van. Tudtommal a húgom nem hozta még anyánkat ilyen helyzetbe, így egyszerűen dunsztom sincs mire számítsak tőle, ha mindez kiderül. Mindig amiatt aggódott, hogy veszélyes hivatást választottam magamnak, de valójában mi van akkor, ha az itthonlétem válik még inkább azzá?
- Te kerested a bajt vagy ő talált meg téged? - vonom fel szemöldökömet kíváncsiskodva a sérüléseit látván. Bár a jelenlegi helyzetünktől ítélve én a másodikra tippelnék inkább vagy arra a harmadik lehetőségre, amikor a saját családod nyújtja át gondosan becsomagolva neked az újabb problémát, amiből az esetek többségében te jössz ki rosszul.
Jókat szórakozok azon ahogyan a húga reakcióját prezentálja nekem, amiből kikövetkeztetve a sajátom sem lesz túlzottan különb az imént bemutatottnál.
- Erin az a fajta, aki ódákat zeng majd a megállapodásunk 10 pontjának 3. fejezetéről és végül kifejtené hány pontban is szegtem meg a testvéri összetartást, ami súlyos következményeket vonhat maga után. Ő a családunk fura tényekből álló tudástára, akivel még egy jót sem lehet vitatkozni mert azzal a lendülettel megcáfol. - sóhajtok egyet erre. - De végül is mit várok olyantól, akit irritál az igazi neve és minden hozzátartozóját arra kéri, hogy Erinnek hívják? Ebből sejtheted, hogy minden veszekedésünk alkalmával csak úgy záporoznak a Renata és Jasper jelzők egymás irányába. - mosolyodok el ezen, hiszen néha szimplán csak jól esik őt ezzel idegesíteni. Főleg, hogy engem a középső nevem cseppet sem zavar.
Nem tudom még elképzelni sem miben lesz részünk odabent, de a sorban állva már nincs is idegzetem, hogy a húgaink helyszín választásával törődjek. Valami normális indokra lenne szükségem, amire bizonyára hiába várhatok.
- Nem gondoltam volna, hogy ez így leolvasható rólam. - mosolyodok el egy fejcsóválás közepette, majd egy újabb próbát teszek a hívásra, mielőtt percek múlva mi magunk is elveszhetnénk a tömegbe. Kevin nevének említése egyáltalán nem segít jelenlegi idegességemen és a társaságomén sem, akihez közelebb tartom a telefont, hogy a vonal túlsó végén lévő alak még véletlenül se maradjon le Hugo szavairól.
- Mint tűt keresni a sok tű között.. - sóhajtok egyet, mert a szénakazalban egy idő után kitűnne egy oda nem illő darab, de Kevin kinézetének ismeretlenségében bármelyikük lehet a sok közül. Ezt leszámítva én magam is felmérem a bent lévőket és ha tehetem inkább a húgainkra összpontosítok, mert ha ők meglesznek, akkor Kevin is. Ez esetben a fordítva aligha működik még ha Kevin személye önmagában nem is keltette fel az érdeklődésemet. Biztos jó arc - csak nem Erin közelébe.
- Megjegyezve. - reflektálok Hugo tanácsára és igyekszem nem lemaradozni mögötte.
Az itthonlétem hiányában esélyem sincs ismerős arcokra bukkanni, de társaságomat úgy tűnik egy valakinek már sikerül betalálnia és mikor az italról kérdez, én magam is ugyanaz mellett teszem le a voksomat, ami előbb közöttük elhangzott. Körbekérdezni mindenkit hülyeség lenne, az pedig hogy hangosan és mindenki előtt felhívjam magamra a figyelmet azzal, hogy kifejezetten Kevint keresem eléggé a visszájára sülne el. A telefon kilőve, mert a csörgését elnyomná a minket körülvevő hangzavar, így marad nekünk a szerencsénk és amennyi ma még maradt belőle.
Hugo kérdésére körbetekintek magam is és egy mosollyal előlegezem meg válaszomat.
- Azt a táncot, amit én tudok itt nem igazán gyakorolják. Azonban.. - elhallgatok amíg kiiszom a poharam maradék tartalmát. - ..egyszer mindent ki kell próbálni. Ha meg bénázunk, nézd a jó oldalát. Legalább nem egyedül csináljuk. Velem tartasz? - mosolyogva és enyhén széttárt karokkal hátrálok egyet a táncolok irányába és ha úgy dönt csatlakozik hozzám akkor beljebb is merészkedek, hiszen bármerről is mérem fel a helyzetünket, a nekünk szükséges irányhoz csak a tömegen át vezet az út. És amúgy sem tűnik úgy, mintha repesne az örömtől amiatt, hogy a srác felbukkant.
A többiek mozdulatait egy idő után nem nehéz követni. Egy-két elejtett érintés, minimálisra szabott távolság és a ritmusra történő mozgás és az ember elég könnyen belejön a dologba. Bár úgy, hogy közben a másik irány felé kell araszolnunk, egy kisebb kihívásnak tűnik a dolog.
- Látod valamerre őket? - érdeklődésemet fejezem ki Hugo irányába, akivel nem gondoltam volna, hogy ma még ilyen helyzetbe is kerülhetünk. Nem ismeretlenek számomra a hirtelen programváltozások, így mindig jól jött, ha képes voltam alkalmazkodni ahhoz a szituhoz, amit éppen kifogtunk magunknak.
- Az én megfigyelő képességem döglött be vagy tényleg nem rajongtál az italrendelős fickóért? - kérdezek rá enyhe fejbiccentéssel a pult irányába, persze ha nem szeretne, nem kell választ adnia rá, hiszen valójában nem is rám tartozik a dolog, csak érezhetően feszültebbé vált a légkör számukra.
A tánc közben egy-két ismeretlen eltévedt kezét fejtem le magamról, hogy a végén ne raboljanak el a táncpartneremtől, de a nagy nézelődések közepette végül egészen más valami, pontosabban valakik kötik le a figyelmemet.
- Hé, kérlek nyugtass meg, hogy csak a cigifüsttől káprázik a szemem és azok ott a sarokban nem ők az ismeretlen Rómeó két oldalán? - A fenébe is. Mit meg nem adnék most egy merülésért...

Ajánlott tartalom

» we're bound by this || zil & tristan
» Tristan x Abel┃in the name of the queen
» maya & tristan | adirondack park, ny
» Tristan Hugo Castillo
» Amanda & Nolan