One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Pavel & Dima || Bro time EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:22 pm



Lorie x Jude - You are in trouble

Pavel & Dima || Bro time EmptyMallorie Dupeyrón
Today at 7:42 am



| Mirabell & Thaddeus |

Pavel & Dima || Bro time EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:39 am



Behind the business

Pavel & Dima || Bro time EmptyRomero D. Bohen
Today at 12:32 am



The snake biting its own tail - Mary & Ewan

Pavel & Dima || Bro time EmptyMarianne Brooks
Yesterday at 10:52 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

Pavel & Dima || Bro time EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:22 pm



Valentina & Milo

Pavel & Dima || Bro time EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:02 pm



Aicha & Aiden - Viszontlátás

Pavel & Dima || Bro time EmptyAicha N. Dubois
Yesterday at 9:31 pm



Munkahelyi ismerkedés

Pavel & Dima || Bro time EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:01 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 141 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots

Alexandra Ruud, Aveline Everhart, Fable Hill, Marissa Grey, Myna Rosegold, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Pavel & Dima || Bro time

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Pavel & Dima || Bro time   Pavel & Dima || Bro time EmptySzer. Feb. 20, 2019 10:00 pm


Pavel & Dima
When you stop expecting people to be perfect, you can like them for who they are.

Lépten-nyomon azt hangoztatják, hogy az életünkben a legfontosabb, legstabilabb dolog a család. Rájuk mindig számíthatunk, ők mindig ott lesznek, ha szükségünk lesz rájuk, ahogy mi is ott vagyunk bármely családtagunknak, hogyha támogatásra szorulna. Saját bevallásom is az, hogy ez egy nagyon szép idea, ami alapján egyszer én is szeretnék családot alapítani… viszont a jelenlegi viszonylatok legkevésbé se ezt mondatják velem. A mi famíliánk sose felelet meg az átlagos értelemben vett „normális családképnek”. Mi soha nem élhettük meg azt az idillt, amit a legtöbb hollywoodi film lehúzni kíván az éjszakai mozikban a családokról: anya, apa, gyerekek- alsó hangon két, de sokszor három gyerek. Nálunk minden alkatrész megvolt a jól működő gépezethez, valami mégse működött… nem tudom, hogy hol korcsosult el a kép, aminek nekünk is meg kellene felelnünk, de az biztos, hogy nem egy csodálatos műalkotás a miénk. És ahogy eddig nem működött eztán se fog- elvégre régen lecsúsztunk már arról, hogy ezt az áldatlan helyzetet bármikor is korrigálni lehessen. Ahhoz alsó hangon húsz évet kéne visszamenni az időben, és megmásítani az óvodai balett tanárt, aki szerint páratlan tehetség vagyok ebben a művészeti ágban. Talán ha a felelős óvodapedagógusunk mondta volt ezt az egyik átlagos gyerekrajzom kapcsán, akkor legyintettek volna a szüleim, mondván, hogy még a hűtőre se érdemes, nem, hogy később egy galériába. De az, hogyha Oroszországban valaki pedzegeti egy gyereknél, hogy kivételes balett táncos lehet belőle, akkor ott rögtön ráakadnak a halak a horogra. Ez volt az, amikor végérvényesen amortizálódni kezdett a családi kapcsolat, belőlem minden további nélkül jól termő pénzforrást csináltak, míg Pavelnél szorgalmazták, hogy ugyanezen utat válassza magának. Végül is jó logika- ha az egyiknél működött, a másiknál is biztos fog.
Ez a több ponton megkérdőjelezhető gondolat vezetett odáig, hogy a családunk több mint kaotikus, és senki nem találja a helyét ebben a rendezetlen egységben. Az az igazság, hogy nem is keressük… egészen elgondolkodtató, hogy vajon miért nem voltam otthon bő három évig? Én azt mondtam, hogy mert elfoglalt vagyok, mert egymást érik a fellépések, és ott van még az oktatás, a külön bevállalt modell munkák, mely felkérésekre nem mondhattam nemet, így jószerint egy szabad hétvégém se akad. Na meg közismert tény, hogy amikor az emberek a szeretet ünnepén mulatnak, együtt töltik az időt a családjukkal akár az asztalnál, akár a színházban, addig mi, művészek, akkor éljük az év lehúzósabb időszakát. Tehát ez a kijelentésem nem volt egészen alaptalan… de valahol ott bujkál bennem a gondolat, és furdal miatta a lelkiismeret, hogy voltaképpen nem is kerestem az alkalmat és a lehetőséget arra, hogy hazautazhassak a családomhoz Moszkvába. Ha egy kicsit jobban próbálkozok, biztosan lett volna olyan szabad időpont, amit be tudtam volna áldozni, hogy legalább egy kicsit velük lehessek… de lehet, hogy nem is akartam. Mert miért is akartam volna? Hogy szeretetteljesen a mellkasukra öleljenek, most, hogy beváltottam a hozzám fűzött reményeket és világviszonylatban az egyik legjobb balett táncos lettem? Mert amíg tanultam, amíg más is érdekelt volna a táncon kívül, addig nem kaptam mást, mint szidást, kiabálást, és repdeső pofonokat. Most meg úgy felvirul az arcuk, amikor meglátnak, mintha mindig is az ő kicsi, szeretett fiuk lettem volna.
Az egyetlen, amit sajnálok, az nem más, mint az öcsémmel való viszonyom. Hiszem, hogy igazán jó testvérek lehettünk volna, de a szüleink által ránk rótt kötelességek, az egymástól távol töltött idő, az egymástól való elridegítés mindent megpecsételt- és természetesen nem jó értelemben. Nem mondhatnám, hogy napi szinten tartjuk a kapcsolatot… Mondhatni formális a kapcsolatunk, hiszen legfőbb indokok, amivel keressük egymást az a „boldog születésnapot” és a „boldog karácsonyt”. Most mégis, tudatában annak, hogy elszakadt otthonról, hogy ő is a Nagy Almába költözik, pontosabban az én hálószobám vendégségébe, a vendégszobába, mondhatni görcsbe ugrik a gyomrom. Nem tudom, hogy hogyan tudott kiszabadulni abból a legjobb szándékkal is csak fogdának nevezhető háztartásból, de azt hiszem nem is a mai napon fogunk eljutni a beszélgetés azon pontjára, amikor ezt meg fogjuk tudni vitatni egymással. Sajnos nem ismerem annyira Pavelt, hogy tudjam, mire számíthatok tőle… amikor utoljára láttam, három évvel ezelőtt, a rendőr tartásából esett a karjaimba, átfagyva, reszketve a hidegtől. Csökönyös, ez tagadhatatlan, így kétség se fér hozzá, hogy az elkövetkezendőkben meg fog gyűlni vele a bajom… de bízok abban, hogy édes kín lesz, és ha mást nem, legalább a testvéri kapcsolatot helyre tudjuk pofozni, és ha már a szüleink ellenünk vannak, legalább mi álljunk ki egymásért.
Sóhajom olyan nagy, hogy szinte a tüdőm is belesajdul a levegőtlenségbe. Karórámra pillantva nyúlok a távirányító után, hogy kinyomhassam a tv-t. Az egyetlen baj ezzel a várossal, hogy hogyha egy kis csöndben szeretnél lenni se tudod megteremteni a steril környezetet, mert a hangos dudaszók, az autók verte lárma akkor is beszűrődik a kis réseken, hiába teljesen hang- és hőszigetelt a ház. Az ablak felé tekintek, újból kipréselem magamból a levegőt, majd eltaszítom magam a kanapétól. Futtában kapok magamra az előszobafalról egy kabátot, majd felkapva a kulcsomat a tálból fordulok ki az ajtón. A lábaim mint egy-egy kocsonya remegnek, amíg ellejtek a liftig, majd a vaporwave-vel rokonítható tapétazene melódiáit hallgatva egészen belefeledkezek az ezüstös színű ajtó bámulásába, így a célomhoz való érkezést jelző csengő hangja el is kerüli a figyelmemet. Mélyen dugom kezeimet farmerom zsebébe, nyakamig húzva vállaimat baktatok a bejárathoz, amit kilökve magam előtt lépek ki az egészen csípős, hűvös levegőre. Fáradhatatlanul toporzékolok az ajtó mellett, minden figyelmemet a taxiknak tulajdonítom, mikor lefékez egy a ház előtt, és kicsapódik az utastér felőli ajtó… nekem meg a vér is meghűl az ereimben…
Vendég

Anonymous
Vendég

Pavel & Dima || Bro time Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Pavel & Dima || Bro time   Pavel & Dima || Bro time EmptyVas. Márc. 17, 2019 6:58 am


dima&&pavel
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.


Nem voltam tökéletesen biztos abban, hogy mit kéne elvárnom ettől a találkozótól. Az az egy dolog lebegett konkrétan a szemem előtt, hogy vannak dolgok, amiket tipikusan elvárnak tőlem, de nem voltam abban biztos, hogy ez feltétlen jót jelent. Gondolok itt arra, hogy sajnos azért küldtek ide, mert az örök lázadó fejemet igen szeretnék betörni, és egyelőre úgy néz ki, hogy sajnos állandó felügyelet alatt leszek... Mert szinte teljesen biztso vagyok abban, hogy a szüleim naponta, de legalább hetente zaklatni fogják a tesómat azzal, hogy minden rendben van-e velem. És nem, itt most nem a szó szoros értelmében kell venni az aggódást... Ó dehogyis, olyasmiről hallani sem fogok, abban szinte biztos vagyok! Inkább arról van szó, hogy ellenőrizni akarják azt, hogy rendesen bejárok-e az egyetemre, tanulok otthon délutánonként, nem használom a hangszereimet, amiket egyébként úgy kellett utánam küldeni egy külön repülővel – beadtam apáméknak, hogy jó útra térek, és eladom őket, mert amúgy kibaszott sokat érnek – illetve hát természetesen jó gyerekként ülök otthon, semmi alkohol, semmi drog – maximum pár szál füves cigit szívok el amúgy, nem kifejezetten szeretek durvulni – de még cigaretta se, ó dehogy! Nagyjából tökéletesen szűzies, erkölcsileg teljesen tiszta életet várnak el tőlem, ami szerintem és szerintük is teljesen lehetetlen, de valamiért mégis reménykednek.
Nem is az öregekkel van amúgy kifejezetten a baj, hát fosok rájuk nagy ívben, hiszen maximum két irgumburgummal tudnak meglegyinteni ekkora távolból, apám meg túlságosan sajnálja arra a pénzt, hogy ideutazzon a semmiért. Attól viszont sokkal inkább tartok, hogy fogalmam sincs arról, hogy a tesóm vajon melyik oldalon áll, mert ezt nem tette egyértelművé. És ezért egy kicsit aggódok, meg gyártom természetesen a felesleges összeesküvés elméleteket arról, hogy amúgy kurvára eljátsza majd a jósrácot, aki pénzt ad a kokainra, meg minden egyéb dologra, aztán sunyin beköp a szüleimnek, apámtól meg megint kapom majd a pofonokat... És igen, kifejezetten ijesztő, hogy nagyjából akkora a tenyere, mint az én fejem.
Pontosan ezért is szemléltem egy ideig bizalmatlanul a taxit, amit a bátyám már előzőleg kiküldetett a reptérre értem, és reméltem, hogy tervezi is majd rendezni a számlát. Igazából sosem voltam nála, szóval valamennyire féltettem a vesémet is, de aztán némi hezitálás után, heves kurvaanyázás közepette eltettem a cigimet, és bepattantam az ülésre reménykedve abban, hogy egyben fogok megérkezni a testvéremhez, akit 16 éves korom óta nem is láttam.
Pontosan emiatt mondhatom azt, hogy nagyjából semmilyen kapcsolat sem volt közöttünk, de mindezért nem hibáztattam őt. Igazából őrültség lett volna, hiszen én sem cselekedtem volna kifejezetten másképpen a helyében, az pedig teljes mértékben más kérdés volt, hogy közben majd megvesztem otthon egyedül a két öreggel, akiknek minden bizonnyal a maradék eszük is elpárolog a nagy öregedésükben.
Valahol sajnáltam szegény Dimát, amiért ennyire bosszúsan megyek hozzá, de szerintem ő is tisztában volt azzal, hogy nem lesz minden teljesen rendben közöttünk, mert kvázi nem is ismerjük egymást, és talán az egyetlen jó dolog, amit vele kapcsolatban fel tudok idézni – az nem azt jelenti amúgy, hogy más nem is volt az életünkben, egyszerűen csak nem emlékezhetek arra az időszakra, amikor még csecsemőként, totyogva rohantam felé és félúton beszartam – amikor megtartotta a túlságosan gyenge testem, és ezáltal nem nyaltam fel a földet három napi fagyoskodás után.
Kifejezetten fáradt voltam az utazástól, nagyon kimerítően hatott rám az egész, szóval már a taxizban sikerült félig bealudnom, aminek csak annyi volt a hátránya, hogy a fékezésre sem ébredtem fel, ami miatt a pasi elég dühösen rázni kezdte a vállam. Már a nyelvem hegyén volt a legocsmányabb szó, amit ismertem, de végül inkább beleharaptam és úgy döntöttem, hogy visszafogom magam. Nincsen szükségem máris egy emberre, aki gyűlölni fog.
Gyorsan ki is pattantam a kocsiból, áttúrva a göndör fürtjeimet – amik szerintem hat éves korom óta nem láttak fésűt – és az első dolgom volt egy szál cigit rakni a számba, és gyújtani is meg azt. Tartottam tőle, hogy ha ezt a lépést nem teszem meg, akkor túlságosan ingerülten fogok odaszólni Dimának, amit nem akartam... Mert megfogadtam, hogy még nem vívom ki senki gyűlöletét... Ja, mindezt nagyjából öt perce. Új hely új én.... vagy mi a faszom.
- Csáááááá – léptem oda hozzá, feltartva a kezem egy pacsira, amitől felcsúszott a fekete ingem, és így megvillant az egyik tetoválásom – Eskü visszaadom... De most nincs nálam elég kp ahhoz, hogy ezt fedezzem.
Intettem is a taxi felé a fejemmel, de reménykedtem benne, hogy amúgy majd nem kéri számon rajtam, és „elfelejthetem” a fizetési kötelezettséget, amit tettem. Nem mintha egy hazug, vagy álnok ember lennék, de... Testvérek között, ennyit szabad nem? Meg az államokban elvileg még a kiskorúak táborát erősítem, tehát lényegében azért jöttem ide, hogy el legyen tartva a seggem. Időközben mentem is a csomagtartóhoz, hogy kipakolhassam a cuccaimat, otthagyva a bátyámat a sokkjával együtt, reménykedve abban, hogy majd hamar összeszedni magát. Csak az öccse vagyok.
Bár tény és való, hogy nem csak külsőre, belsőre sem volt túl sok dolog bennünk, ami hasonló lett volna. Bennem egyáltalán nem volt meg az a tekintély és elegancia, ami benne, sokkal inkább tűntem „mocskosnak” és elfajzottnak a zabolázatlan tincseim, és a tetoválásaim miatt. Talán az egyetlen hasonlóság közöttünk a magas termetünk volt, mert még a kék szemet sem sikerült a családból megörökölnöm, ahogy szőke tincsekkel sem lettem megáldva. A saját zöldjeim miatt úgy néztem ki, mint egy sötét bundájú macska, akinek egyszerűen képtelenség megtanítani, hogy ne verje le a nagyi kedvenc vázáját. Ha meg akarja tenni, akkor századjára is megteszi, mindegy mekkora verést kap érte... El is gondolkoztam azon, hogy vajon a bátyám mennyire fog szégyellni engem. Kissé bizalmatlanul is méregettem, miután a vállamra vetettem a gitárom tokját és kikaptam az egy darab bőröndömet is a csomagtartóból.
- Tudjuk le az elején a száraz dolgokat – léptem oda mellé végül, miután elhajtott az autó – Szeretném azt csinálni, amit akarok. Bármit is mondtak anyáék, nem kifejezetten vagyok olyan típus, akit meg lehet állítani, ha valamit a fejébe vesz. Szóval örülnék neki ha nem lenne már rögtön nézeteltérésünk ebből. Gondoltam jóarc leszek és szólok.
Ezzel el is indultam befelé, mert amúgy nem volt kedvem lent álldogálni órákon át. Gondolom ő sem itt akarja megvitatni azt, hogy amúgy kurva szép időnk van... Ezt pedig az mutatta a legjobban, hogy az amúgy kifejezetten vastag kabáton csak lazán a csuklómra dobva pihent amióta beléptem az Államokba.


1 020 || ruha || lesz ez még jobb is Pavel & Dima || Bro time 1471401822

Pavel S. Dragunov
Mûvészet
Play by :
•• Harry Styles
Kor :
19
Foglalkozás :
•• Zenész, egyetemista
Hozzászólások száma :
34

Pavel & Dima || Bro time Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Pavel & Dima || Bro time   Pavel & Dima || Bro time EmptySzomb. Ápr. 13, 2019 6:14 pm


Pavel & Dima
When you stop expecting people to be perfect, you can like them for who they are.

Magam se tudom, hogy kéne-e bárminemű lelkiismeret furdalást azért, mert fenntartásokkal kezelem az elkövetkezendő időket. Persze, mint örök optimista, bízok abban, hogy Pavel maga lesz a kezes bárány, a szentimentális, folyton boldog, szófogadó, rendes fiú, aki nem járkál ki éjszaka, nem esik haza részegen, ellenben legfőbb életelvei között fog szerepelni, hogy az otthonról való kiszakadás nem a lázadást, hanem a bizonyítást fogja szolgálni. Nem fogja hagyni, hogy eluralkodjon a házban a káosz, rendet fog tartani maga körül, elvégre akkor tudjuk a legharmonikusabban élni az életünket, hogyha a környezetünket is egységben tudjuk tartani. Hogy nem fog nekem lépten-nyomon fejfájást okozni, és az esetleges dorgáló szavak esetén adni fog a véleményemre, és nem csak azt fogom kapni, hogy „ugyanolyan vagy, mint apáék!”. Nem, nem áll szándékomban hasonló vizekre evezni, mint a szüleink, mert esetükben csak kivetnivalót tudok említeni a nevelési stratégiájukban. Máskülönben meg nem az én feladatom az, hogy felneveljem, és értelmes, felnőtt életre buzdítsam az öcsémet, elvégre az az ő reszortjuk lett volna. Mindazonáltal él bennem az a mindent elsöprő gondolat, miszerint közel se lesz olyan békés az együttélés, mint azt tervezem… mert, bár évekkel ezelőtt beszéltem utoljára érdemben az öcsémmel, tudom, hogy minden ponton szembemegy azokkal az eszmékkel, amiket én is vallok. A jellemeink tagadhatatlanul ütik egymást… ha halmazokban kéne gondolkoznunk, talán úgy is mondhatnám, hogy az egyiket képzi ő, a másikat én, de nincsen közös metszéspont. Zéró. Nulla…
Tudom, hogy mennyire megsínylette az egyedüli életet a szüleinkkel. Túlontúl nagy a kettőnk közti korkülönbség, így meglehetősen hamar kiszakadtam a családi fészekből, ami az én javamat, de az ő hanyatlását szolgálta. Amíg ott voltam, a figyelmek egyértelműen rám terelődtek, neki megadták az elengedhetetlen életszükségleteket, de különösebben nem volt figyelemigényes gyerek- vagy épp, hogy az volt, és ezért vált lázadó tinivé, majd fiatal felnőtté, hogy megkaparintsa azt, amit én álnok mód –bár kicsit se szánt szándékkal-, de eloroztam tőle. Majd mikor kikerültem a képletből, ott maradt ő, az egyedüli állandó, és megérezték a bevételi hiányt. Pavel viszont erős személyiség, ezt kár volna tagadni, és megvolt a maga véleménye a balett kapcsán. Nem az ő világa, és nem is hagyta, hogy ráerőltessék. Bár, ha engem kérdeznek, tudom, hogy az öcsém okosabb annál, mint aminek mutatja magát, ahogy azt is tudom, hogy bármilyen más szakirányt is választhatott volna magának. Ő mégis a szabadbölcsészetet választotta… hogy miért? Feltehetőleg, hogy élni tudjon a város adta szórakozási lehetőségeknek. Mert nem tartozik senkinek elszámolással, a felelősség mégis az én vállamat nyomja. A szüleink nem fognak a szükségesnél több figyelmet fordítani a fiukra, ellenben ha alkalomadtán rákérdeznek, mit kell majd tennem? Tartanom neki a hátamat… Mert az, amilyen fizimiskával kiszáll a taxiból, többet mond minden szónál…
A rendezetlenül szedett haj, a fekete ruházat, melynek felső viselete épp, hogy nem a köldökéig van kigombolva… a ujjain sorjázó gyűrűk, a testét ékítő tetoválások, és az a rosszalló csillogás a szemében, ami már kiskölyök korától ott van, és a mai napig nem tudta levetkőzni. Úgy nézek rá, mint borjú az újkapura- lesújtottan, megilletődötten. Mintha nem is a saját öcsémet látnám, de mégis, tagadhatatlanul az. Mindig is a maga ura volt, hát ez most is, mindek előtt megmutatkozik- kezdve a szájából kilógó cigivel, aminek a felfelé irányuló füstje ingerli az orromat, és automatikus grimaszt vált ki belőlem. Soha nem voltam kedvelője az égett dohány szagának, ahogy azt is elmondhatom, hogy nem, hogy egész eddigi életemben nem szívtam el egy szál cigit se, de még soha nem is próbáltam. Viszont, ha Pavelen múlik, a házban is vágni lehet majd a füstöt…
- Szia –nem az őszinteségről árulkodik az arcomra fabrikált mosoly, ellenben az összeszaladt szemöldökeim, melyek a felém tartott kezet illetik, annál valóságosabbak. Én magam a kézfogást nagyobb előnyben részesítettem volna, de ha ő így akarja, ám legyen így, megkapja a várva várt pacsiját. – Ja, persze! –mint a felelősségteljes báty, aki a kisöccse seggének megvédésére rohan rántom elő a farzsebemből a pénztárcát, majd a taxihoz lépek, bepillantva a lehúzott, anyósülés felőli ablakon.
- Mennyi lesz? –feltárva a bőr tárcát, hüvelykujjammal szántok végig a zöld bankókon, hogy egyáltalán leellenőrizzem, nálam van-e pénz.
- Ötven dolcsi –a legkevésbé se jólszituált úriember éppen két, a rágóján való nyammogás között veti felém a választ, rögtön ki is tartva irányomba a tenyerét.
- Máris… -piszmogom az orrom alatt, kirántva három húsz dollárost. – Tartsa meg –legyintek érdektelenül, majd fordulva már hallom is, ahogy izzítja a motort, és elszáguld az ellenkező irányba, mint aki itt se járt.
Szeretnék másra gondolni, de egyszerűen nem megy… nem fér a fejembe, hogy hogy lehetünk ennyire különbözőek az öcsémmel. Ekkora lenne a generációs különbség, hogy majd’ tíz év ekkora árkot tud ásni két ember közé? Még emlékszem, amikor régen együtt tologattuk a kisautókat, még belőle is aranyos, gyermeki kacaj szakadt fel, most viszont maximum a dohányfüstös tüdejéből szakadhat fel egy nem túl jólszituált köhögés, ami egyértelműen a dohányosok sajátja… De, ha nehezemre is esik, próbálom leküzdeni az előítéleteimet, és mint az előbb, most is egy megalkuvó mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, még akkor is, mikor kiskirályi ellátásáról tart számvetést.
- Örülök, hogy látlak! Hogy vagy? Jó volt az utad? Nem fáradtál el túlzottan? Mennyi idő volt ideérni? Nem túl nehéz a poggyászod, hozzak én valamit? –teszem fel az egymást érő kérdéseket. – Tudod, az emberek közt, hogyha rég nem látták egymást, általában ezek szoktak a jól bevált beszélgetésindítók lenni –fűzöm még hozzá az előbbiekhez, majd látva, hogy önkényesen kezébe véve az irányítást elindul az ajtó felé, a nyomába szegődök, hogy kinyissam az ajtót, amit természetesen tartok neki, mintha legalábbis a komornyikja lennék. Elérve a lifthez nyomom meg a hívó gombot, majd, hogy reflektáljak a kismonológjára, felé fordulok.
- Tudom, hogy nem vagy könnyen irányítható, nem is áll a szándékomban lekorlátozni, de én is jóarc leszek, és szólok: vannak bizonyos szabályok, amiket neked is be kell tartani, elvégre a közös megegyezések a harmonikus együttélés alappillérei. Többek között a dohányzásról is megemlékezünk majd pár szóban… -jegyzem meg halkabban, mikor a lift egy halk csilingeléssel, majd az ajtó kinyílásával jelzi a megérkezését, ezzel pedig be is lépek a fémkalitkába. Hosszú napnak nézünk elébe…
Vendég

Anonymous
Vendég

Pavel & Dima || Bro time Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Pavel & Dima || Bro time   Pavel & Dima || Bro time EmptyHétf. Ápr. 15, 2019 8:14 pm


dima&&pavel
Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.


Magam sem tudom pontosan mit vártam el a bátyámtól. Jobban belegondolva nem is kifejezetten ismerjük egymást, hiszen kettőnk között túl nagy volt a korkülönbség ahhoz, hogy egy erős testvéri kapcsolat alakuljon ki közöttünk. Alapvetően nem emlékszem arra, hogy mennyit játszottunk gyerekkorunkban, csak néhány családi fotó bizonyította, hogy egykor képes voltam mosolyogni rá, és olyan csillogó pillantással szemléltem az arcát, ahogyan hosszú idők óta nem néztem már senkire. Érdekes, hogy ahányszor átböngésztem a nappalinkban – hatalmas, giccses és személytelen egy szoba az – semmit sem éreztem. Annyira idegenek voltak számomra azok a pillanatok, hogy kifejezetten megriadtam 15-16 éves fejjel, amikor szembesültem a dologgal. Persze ilyenkor nem arra gondoltam, hogy a szüleink kegyetlen módon álltak közénk és szó szerint elszeparáltak Dmitritől, nehogy tönkretegyem őt. Inkább azon kattogtam, hogy vajon mennyire lehetek pszichopata, és az egész érzés olyan szinten megrémített, hogy az akkoriban nagyon mélyről előásott gyerekkori képekkel együtt temettem el a kapcsolatunkat is. Ő addigra pedig már dobbantott otthonról, ezért esélyünk sem volt helyrehozni azt, amit lényegében nem is mi rontottunk el.
Pont ezért nem is tudtam, hogy mire számítsak tőle. Mert bár ténylegesen kirepültem a családi fészekből, de magam is éreztem azt, hogy nem hazatérek a testvéremhez. Sokkal inkább voltam rémült a helyzet miatt, holott a legjobb tudomásom szerint Dimánál nyugodtabb ember egyszerűen nem létezik. Ez pedig engem valahol gecire idegesített, mert én minden voltam, csak hidegvérű nem... Sokkal inkább jellemzett a forrófejű, lázadó, csökönyös jelző, ami miatt tartottam tőle, hogy soha az életben nem fogunk tudni zöldágra vergődni. Talán mások azt mondanák, hogy jól kitudjuk majd egészíteni egymást, átvehetjük a másik jelleméből a jó dolgokat, de én mindebben nem voltam azért száz százalékig biztos. Szinte láttam magam előtt, hogy leordítom, ő pedig csak leszegett fejjel tűri a dolgot, és itt nem töketlennek tartom a saját bátyámat – na jó, talán egy kicsit mégis – csak szimplán túlságosan... megalkuvónak.
Éppen ezért még ha be sem ismertem a tényt, egy picikét határozottan izgultam már akkor, amikor megkezdtük a leszállást a reptéren. Talán pont ezért lehet jogos a kérdés, hogy mégis miért jövök ide, ha előre tudom, hogy nem fogunk jól kijönni egymással... Nos, erre én csak annyit válaszolok, hogy a szüleimnél bármi jobb, akár még az is, ha kémkedik utánam, leadja a drótot anyáméknak csak azért, hogy amikor karácsonykor hazaesez majd minket a fene, kapjak két pofont az öregemtől. Mert évente jóval kevesebbszer találkozom velük, mint amennyire az szükséges lenne, ez pedig felettébb felvillanyozott.
Már majdnem vigyorogtam is, amikor végül kikászálódtam a taxiból, ami nem kifejezetten volt könnyű menet ennyi ülés után, és egy picit meg is billent a súlyom. Ahogyan végignéztem a bátyámat, az ajkamba kellett harapnom, mert nem sok hiányzott ahhoz, hogy hangosan felnevessek a saját nyomorúságos helyzetünkön. Ott állt velem szemben az áramvonalas testével, és a tökéletesen szögegyenes, szőke frufrujával a homlokában, a bőre pedig makulátlanabbnak tűnt, mint egy nőnek. Kettőnk közül határozottan ő volt a tökéletes jégherceg, én pedig a király tékozló fia, aki soha az életben nem akar hazatérni. Ugyanis a saját göndör fürtjeim nagyjából négy éve nem láttak fésűt és hol a vállamat verdesték, hol egy kicsit – mint ahogy most is – visszavágva hordtam. A szemeim piszkoszöldek voltak, nem pedig olyan tiszta, óceánkékek, mint amilyenek Dimának vannak, és a testem különböző területein nem csak a tetkókat lehetett kiemelni, hanem az államon és az arcom több pontján elhelyezkedő anyajegyeket is. Emmellett én kifejezetten utáltam sportolgatni és már most elkezdtem növeszteni a sörhasam. Jó ez így nem teljesen igaz, de azért tény és való, hogy „van rajtam mit fogni”.
Próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy szerencsétlen Dima mennyire megdöbbent, amikor megpillantott. A tetoválásaim nagy részét nem láthatta eddig, és talán a pillangó lehet a legextrább számára, ami a mellkasomon virít jelenleg. Úgy voltam vele, hogy nem grimaszolgatok, mert neki legalább annyira kellemetlen ez a helyzet, mint nekem, és a későbbiek során lesz elég nézeteltérésünk a szabad szellemem miatt. Nem kéne elérnem, hogy már most rögtön kivágjon... Már ha egyáltalán tenne ilyesmit. Adtam neki pár másodpercet, majd miközben rágyújtottam – kurvára kellett már – igyekeztem viszonylag barátságosan megközelíteni őt, de szinte azonnal feltűnt, hogy az arcán a mosoly nem éppen az őszinteségről árulkodik. Ennek hatására képtelen voltam megállítani a szemöldökeimet, amik hirtelen egészen a hajtövemig költöztek fel, de még mindig próbáltam féket kötni a nyelvemre, és visszaszorítani a késztetést, hogy a gyilkosokat megszégyenítő pillantásaim egyikével ajándékozzam meg őt. Túl korai.
A pacsi miatt, viszont egy kicsit elvigyorodtam. Annyira erőteljesen próbálkozik, hogy már-már egy pillanatig átfutott az agyamon az aranyos jelző, de soha nem vettem volna a számra a szót. Figyeltem, ahogyan végül minden megjegyzés nélkül megy a taxihoz, és egy picit bízni kezdtem abban, hogy talán mégsem lesz túl nehéz az életünk együtt. Apámmal ellentétben ő még egy rosszalló pillantást sem vetett rám, és ezzel talán egy picit tudtam bízni a tényben, hogy csak nem szolgáltat majd ki baljós infókat az öregeknek.
Nagyot szippantottam a cigarettámba, miközben egy kicsit rántottam a hátamon lógó gitártok szíján, és a cuccaimat bámultam a földön. Szinte biztos voltam benne, hogy az életem egy mérföldkőhöz érkezett... És nem mertem fogadni arra, hogy a mindig nyugis Dimából nem tudom kihozni az állatot, ami miatt végül el kell rejtenie egy koporsóba, és elásni a hullámat.
A kérdésözönre viszont csak nagyokat pislogtam, miközben kétségbeesetten próbáltam legalább a felét memorizálni azoknak, amikkel végül letámadott, de még mindig nem tudtam hibáztatni érte, csak szimplán folyamatosan a fejemben csengett egy kis ördögi hang, amiért ennyire erőteljesen próbálkozott... ami gátlástalanul suttogta a fülembe, hogy iszonyatosan elbaszottak vagyunk.
- Uhm – vakargattam meg a fejem, amitől szinte éreztem, hogy kibaszott értelmesnek nézek ki – Asszem minden rendben volt.
Hirtelen tényleg úgy éreztem magam, mintha egy kiskölyök lennék a csúnya nagy gonosz felnőttek között, és erre csak rátett még egy lapáttal, ahogyan vizslattam a tágra nyílt vörös szemeimmel, majd a következő mondata hatására elvörösödött a fülem hegye és egy félszeg kis vigyor jelent meg a képemen – Ettől csak kínosan fogjuk érezni magunkat.
Világi meglátás, gratulálok Pavel! Valahol sajnáltam, mert kettőnk közül nyilvánvalóan ő az, akinek talán egy kicsit nagy falat lesz ez a helyzet. Szerencsére nem túl sok bűnös szenvedélyem van... Mármint inni szeretek az tény... De füves cigit szívni kifejezetten ritkán szoktam. Nem vagyok annyira züllött, mint amilyennek tűnök... Legalábbis remélem, hogy viszonylag normálisnak nevezhetem magam, és nem kell megint azon agyalnom, hogy mennyire számítok pszichopatának.
A lift előtt állva viszont már kevésbé lelkesen bámultam rá, ahogy végighallgattam a bizonyos szabályokra vonatkozó dolgokat. Akkor talán el is dőlt a sorsom, és tovább fog folytatódni a sanyarú, baszogatással teli életem. Pedig már majdnem bírtalak, Dim!
- Ehh – húztam el a számat végül, majd roppantottam egyet a nyakamon. Ez így már hirtelen elég fosul hangzott – Azért ne félj túlságosan, nem egy csűrben éltem egész idáig.
Talán egy kicsit gonosz volt ez a megjegyzés, de valahol nekem is szarul esett a bizalmatlansága, noha semmit sem tettem amire feleslegesen alapozhatna bizalmat. De testvérek vagyunk, nem? Ez nem azt jelenti, hogy össze kéne fognunk az idióta szüleinkkel szemben? Mert a mi esetünkben sajnos tényleg idiótákról van szó.
Ezek után nem is nagyon szóltam semmit, és már pont azon gondolkoztam, hogy a közénk beállt kínos csendet megtöröm egy még ennél is kínosabb nevetéssel, de szerencsére a liftajtó időben érkezett ahhoz, hogy ne kelljen ilyenekkel szórakoznunk. Pont ezért is koncentráltam veszettül a két tornacsukás lábamra, miközben beszálltam, pedig már olyannyira égtek a füleim, hogy ordítani tudtam volna. A szüzességem elvesztésekor nem voltam ennyire ideges, pedig azért az is megért egy misét.
- És te hogy vagy? – böktem ki a kérdést, talán egy kicsit hisztérikus hangon is, mert csak még nagyobb súlyokat tettem ezzel a gondolatsorral a saját vállamra. Éreztem, hogy talán előre ittam a medve bőrére a taxi előtt. Folyamatosan csak azon járt az agyam, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, és ennél csak rosszabb dolgok lesznek, ahogy halad majd előre az idő.


1 285 || ruha || lesz ez még jobb is Pavel & Dima || Bro time 1471401822

Pavel S. Dragunov
Mûvészet
Play by :
•• Harry Styles
Kor :
19
Foglalkozás :
•• Zenész, egyetemista
Hozzászólások száma :
34

Pavel & Dima || Bro time Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Pavel & Dima || Bro time   Pavel & Dima || Bro time Empty

Ajánlott tartalom


Pavel & Dima || Bro time Empty
Vissza az elejére Go down
 

Pavel & Dima || Bro time

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ