Jasmine & Pavel

'there is no magic, it is called coincidence'

Szombat van, szép, napsütéses és rendkívül hideg nap! A kora reggeli fagy várhatóan nem is fog eltűnni, pedig sokkal jobban szeretem, ha szépen szállingózik a hó, mintsem túlzottan mínuszba forduljon az idő. Gyorsan beszaladok végre a nagy épületbe, ahol feltehetőleg egész napos próbáimon veszek részt. Megkönnyebbülés végre a melegben lenni, óvatosan megtapogatom egészen hideg orcámat és figyelmeztetem magam, hogy este melyik bőrápolót kell magamra kennem, hogy megóvjam magam a szélsőséges körülményektől és ne töredezzen ki. Kedves kis mosollyal intek a recepciósnak, majd egyenesen a táncterem felé veszem az irányt. Nem én vagyok az első, holott még legalább fél óránk van a kezdésig. Lepakolok, kabátomat a fogasra akasztom, míg végül táskámban kezdek kotorászni, hogy előhúzzam onnan pénztárcámat.
- Leszaladok a büfébe, hozzak nektek valamit? - fordulok a csajok felé, Diana csak megrázza a fejét, miközben köti fel hosszú aranyszőke haját lófarokba, Stephany pedig egy kis tétovázás után szintúgy arra a következtetésre jut, hogy jobb kevesebb kávét inni egy nap, mint ezidáig szokása volt. Ettől függetlenül meg vagyok győződve afelől, hogy az első szünetünkben egyből megcélozza majd a büfést, ám természetesen elfogadom döntését, hisz szeretem látni, ahogy beigazolódik az igazam.
Egymagam sétálok le tehát az üveglépcsőkön a stúdiók és tánctermek emeletéről a földszintre, liftezhetnék is, de egy emeletet sosincs gusztusom lifttel megtenni, már csak az egészséges életmódom miatt is. A büfénél egy ember áll előttem, egy férfi, aki igencsak nagy párbeszédben van a büfés nővel. Igazándiból nem sietek, bár vetek feléjük néhány szúrós pillantás. Nem szeretek várni, különösen nem feleslegesen, noha addig igazítok egy kicsit ruhámon és hosszú fekete hajtincseimen, amiket még nem kötöttem lófarokba. Eltelik nagyjából egy teljes perc, mikor a büfés végre rám néz. Megpróbálok nem teljesen lenézően rá pillantani, de igazándiból nem is akarom leplezni megvetésemet az illetlensége miatt. Szerintem nem kérek sokat, mindössze minimális odafigyelést egymás iránt, főleg, hogy érzem, mögöttem is van már egy, vagy tán két ember.
- Cézár salátát kérnék, frissen pörkölt espressoval, cukor nélkül, egy minimális tejjel - mondom szépen artikulálva, egész lassan, hogy biztosan megértse és fejben is tudja tartani, nem mintha sokat kérnék, csak részletes vagyok. Tenyeremben szorítom krémrózsaszín pénztárcámat és figyelem, hogy tényleg jól készíti-e el a kávémat, azonban egy ismerős, mégis a mindennapokból ismeretlen hang töri meg tekintetemet. Meglepetten fordulok hátra, szememben teljes csodálkozással. Csak nem... Tényleg ő?
- Pavel! - csodálkozok a férfiún, miközben egyik hajtincsemet fülem mögé tessékelem. - Uram isten, tényleg te vagy az! De jó újra látni! - halkan, de teljes ámulattal szólítom meg, arcomon valódi öröm látható valamennyi értetlenséggel az ittléte felől. Hirtelen nem is tudom, hogyan kellene fogadnom őt, de végül a tőlem már jól megszokott dupla puszival üdvözlöm társaságomban.

Jasmine X Pavel

Sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk. És sokszor ez ment meg bennünket (olykor meg éppenséggel kárhoztat).

Nemrég végül csak sikerült egy lemezkiadónak leszerződtetni maga mellé, én pedig bár játszottam az eszem azzal kapcsolatban, hogy mindez „nem tetszik nekem”, és a „magam ura akarok lenni”, azaz „nem engedek beleszólást abba, amit csinálok”, még hát hogy mondjam... Valahol élveztem, hogy kellettem valakinek. Pár megkeresést már sikerült bezsebelnem, azonban egyik sem volt annyira komoly, mint ez. Pont emiatt is döntöttem úgy végül, hogy tényleg ideje lenne megvetni a lábam náluk. Egyelőre még csak a tárgyalások folytak az esetemben azzal kapcsolatban, hogy mit kéne változtatni rajtam az eladhatóság érdekében.
Tegnap például lemértek mindenhol – épphogy a faszomnak nem estek neki egy centivel – hogy felvegyék a paramétereimet, aztán hazaküldtek, most pedig behívtak tárgyalni azzal kapcsolatban, hogy miként kéne megváltoztatnom a külsőmet.
Én a magam részéről semmit sem akartam csinálni... A tetoválásaimmal, amik a testemet borítják, már nem igazán lehet mit kezdeni, kivéve abban az esetben, ha kerítenek valakit a staffből, aki hajlandó mindenhol lekenni valami szarral, ami képes ezt elfedni. Bár a hajammal sokszor voltak problémák, én magam szerettem azt, hogy ennyire göndörödik. Ezzel a cég is lényegében egyet értett, hogy marad a hosszú – de nem túl hosszú! – haj a jó kinézet érdekében... A zöld szemek plusz pontot jelentettek – mert ugye a szemgolyómat kivenni nem olyan könnyű a helyéről – a gödröcskéim „rendben voltak, mert plusz bájt kapok tőlük”. Úgy ítélték meg, hogy a fogaimmal sem feltétlenül kell mit csinálni.
- Tehát, akkor mit szólnál egy stylisthoz? – kaptam meg a kérdést, mire csak halkan felsóhajtottam. Az, hogy aláírtam a szerződésem nem feltétlenül jelentette azt, hogy én most egy igazán nagy pinamágnes akarok lenni és feltétlenül a külsőmmel akarom eladni a zenészem... Meg amúgy is, lényegében csak drága és márkás ruháim vannak. Mi az istenért kéne nekem stylist?
- Nincs szükségem rá – jelentettem ki határozottan. A férfi egy darabig még farkasszemezett velem, aztán sóhajtott és elköszönt tőlem. Valószínűleg ügyesen rájöhettek arra, hogy nem feltétlenül lesz könnyű dolguk, ha meg akarnak változtatni engem, ezért visszvonulót fújhatott az öreg... Amiért én kifejezetten hálás voltam most.
Nem sokkal később meg is hallottam egy ismerős hangot, aminek az irányába rögtön fordultam is. Jóval a szemmagasságom alatt meg is találtam a lányt, aki minden bizonnyal ismert... És én is őt, talán közelebbről, mint bárki mást ezen az egész helyen. Megfordult a fejemben egy pillanatig, hogy nekiállok pimaszkodni és eljátszom azt, hogy nem rémlik kicsoda, de... Ahh legyek ennyire köcsög, vagy ne? Végül úgy döntöttem, hogy a puszikat elfogadom egy kicsit le is hajoltam hozzá, hogy könnyebben az arcomhoz férhessen, majd csak után vontam össze a szemöldököm és mondtam neki a következőt, rájátszva a már majdnem tökéletes angolomra egy kicsit.
- Ne haragudjon drága Hölgyem, ismerjük egymást? – kérdeztem tőle egészen recsegve, kifejezetten oroszosan, a hölgyem szót szándékosan az anyanyelvemen kimondva. Kivártam azért pár másodpercet, de végül csak elröhögtem magam és a két karomba zártam a lányka apró testét.
- Persze, hogy én vagyok – válaszoltam már, jóval szebb angollal, amit ő is megszokhatott tőlem, de enyhén még így is érződött az oroszos beszédem – Mi van veled? Igen elvesztél az utolsó alkalmunk óta.
Kétértelmű megfogalmazás... Szándékosan. Mert tényleg amikor utoljára láttuk egymást, megejtettünk egy búcsúszexet még a parton, a sziklák takarásában. Ő visszakozott, én pedig azt mondtam neki, hogy ha majd jön valaki, akkor futunk... Hála az égnek erre végül nem volt szükség.
- Az a nyúlkaja neked lesz? – intettem a fejemmel a készülő saláta felé, majd a fejem fölé néztem, hogy egyáltalán meg tudjak bizonyosodni arról, hogy itt miféle étkeket vesztegetnek – Akkor gondolom ráérsz egy „randira”... Akarom mondani ehetnénk együtt, ha nincs ellenedre, drága Jasmine.

Jasmine & Pavel

'there is no magic, it is called coincidence'

A gigantikus bunkóságról bizonyítványt szerzett büfés nő és csakugyan mogorva udvarlója után nem tudok kedvesen hozzáállni és illemtudóan kérni a kívánságomat, de úgy nagyon őszintén, nem is szeretnék kedves lenni, akkor sosem tudja meg, hol a helye. Míg várok, menthetetlenül is próbálom minden mozdulatát követni, mint egy őr, aki ellenőrzi a munkát, azonban a szívem mélyén egy sokkal kellemesebb látványon akarnám pihentetni szemeimet, így mondhatni teljesen kizárt, hogy ne érezzem, halljam, lássam meg a mögöttem álló létét. Nem titkolom meglepettségemet, még ha ez részben tudatlansággal is tölt el, de bárhogy nézem, az előző napokban, hetekben még nem láttam itt Pavelt, azt pedig merő képtelenségnek tartom, hogy hosszú időn keresztül elkerültük volna egymást. Az annyira... nem ránk vall.
Látom a szemében, hogy ő is felismer és akár mit is mond, vagy mutat, nagyon örül a pusziknak, mint ahogy nekem is, s természetesen én is neki, mint ahogy annak hangot is adtam, azonban a puszikat követően egy kicsit kellemetlen érzés tölt el és úgy pillantok rá, mint aki nem most jött le a falvédőről. Szerintem ez s "nem ismerlek" tettetés meglehetősen gyerekes viselkedés, bár nem lepődök meg. Fiú...
- Szóval színészkedés is a terveid között van? - kérdezem és próbálok úgy tenni, mintha nagyon nem tetszett volna ez a játéka, de egy kicsit muszáj bevallanom, hogy örülök, amiért nem egy kimért ficsúr, az oroszos akcentusáért pedig máig olvadozok, noha ez is egy olyan szegmense neki, amit szintúgy inkább megtartok magamnak. Persze attól még ez irtó gyerekes megmozdulás volt!
- Persze, hogy te... - ismétlem szavait elegáns mosollyal, mikor már meglelem az igazi Pavelt a saját szavaiban,miközben nem vagyok rest megérinteni őt mellkasánál, hogy kisimítsam pár mozdulattal a ruháján keletkezett ráncot. - Kicsit besűrűsödtek a hónapok, de egyébként mindent rendben. Éppen a próbára jöttem, de üres hassal nem szeretném elkezdeni. - Az, hogy mit értünk alkalom alatt, lényegében nekem a kettő egy és ugyanaz. Aligha lehetne többet belegondolni közel egy hét vakációba a Karib-tenger hullámai között, ettől függetlenül meg kell hagyni, életem egyik legjobb hete volt és különösen imádtam vele lenni, ismételten minden értelemben.
Nyúlkaja... áhh, Pavel-Pavel! De igen, tényleg ezt eszik a nyulak is, ezt teljesen elismerem, nem veszem zokon, sem rossz néven.
- Ki másnak ugyan? - mosolygok rá saját szokásaimra utalva ezzel. Nem mondom, hogy ismer engem Pavel, de aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy nagyon szeretem a salátákat és nem azért, mert nem hizlal, hanem mivel finomak és egészségesek. Míg ezt kimondom, a nőhöz fordulok és elveszem a frissen készített salátát, a kávémra még pár pillanatot várni kell.
- Fél órás randi alatt végül is elég sok mindenre van idő, nem? - Ez egy igen tőlem, noha kicsit félreértően. Ami azt illeti, csak az agyát húzom, igaz, már volt részem hasonlóban, mikor randizni hívott egy fiú és első tíz percben leszűrtem, hogy csak szexet akar, a formaiságokat és a vacsorás beszélgetést csak valami alibinek szánta, hogy azért ne legyen túl feltűnő. Ránéztem az ételre: gombapörkölt volt, amit én nagyon nem szeretek, úgyhogy részben ezért, részben már csak az értékes idők miatt is mondtam neki, hogy ne finomkodjunk, mikor pontosan ugyanazért vagyunk itt mindketten és semmi többért. És még a nők komplikálják túl a dolgokat.
- Köszönöm! - mondom hirtelen a néninek, ki átnyújtja a kávémat, én pedig fizetést követően átadom a helyem az elvtársnak. - Nos hát akkor várlak az asztalnál! - pillantok felé kicsit vadócan, de ez részemről (is) csak a játék helye, ha már randiról beszélünk.
Odasétálok teli kezekkel az asztalhoz, s leülök az egyik székre, keresztbe teszem lábamat és míg nem jön Pavel, a telefonom jelzett üzeneteit böngészem. Semmi fontos, csak "beszélgessünk valamiről" célzatú üzik.
- Mikor érkeztél Amerikába? Sok mindenről lemaradtam? - Bizonyára igen, de ahogy ismerem őt - nem ismerem, csak azt hisszük -, úgyis elmondja.

Jasmine X Pavel

Sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk. És sokszor ez ment meg bennünket (olykor meg éppenséggel kárhoztat).

Voltak dolgok, amik csak nemes egyszerűséggel egyáltalán nem voltak rám jellemzőek. Nem tudtam kezelni azt, ha valaki – értsd: bárki – megmondta nekem, hogy bizonyos helyzetekben mit kéne tennem. Lényegében elég durván ki tudott készíteni, ha azt akarták elérni nálam, hogy befolyásolható legyek. Én magam leginkább egy kismadárhoz tudom hasonlítani szerény személyem... A fiatal fajtából. Aki buta, nem látta még a világot, ezért a kis mediterrán környezetét, ahol mindig él, képes elhagyni csak azért, hogy informálja magát. Akinek ha a szülei azt mondják, hogy egy bizonyos normát be kell tartania, akkor már csak azért is képes fejjel a falnak menni és az ellenkezőjét tenni.
Hogy mi a baj velünk oroszokkal? Lényegében annyira fontos nekünk a flancos társadalmunk, hogy esélyt sem adunk magunknak kibontakozni. Ennek hála pedig tökéletesen befolyásolható tömegként éljük a mindennapjainkat, holott ezt nem így kéne csinálnunk... Na mindegy. Igazából lényeg a lényeg: elég rendesen kibaszunk magunkkal a vasszigor miatt, amit mindenáron tartani akarnak az országban.
Én pedig talán ezen okok miatt nem csatlakoztam az eddigiek során egyetlen ügynökséghez sem. Nem akartam a csiszolatlan gyémánt lenni, amit egy menedzsment tökéletesíteni tud. Egyszerűen csak önmagamat akartam adni, a saját dalaimat énekelni, a saját gondolataimat megvalósítani. Mert sajnos a mai világban nem túl jellemző, hogy egy hozzám hasonló fiatal egyáltalán rendelkezzen ilyenekkel. Mindenesetre elég sok autentikus zenész van a piacon és talán ez lehet az oka is annak, hogy nem kifejezetten zavar senkit, hogy én is maradnék ezen a szinten. Bízom benne, hogy valaki a puszta személyiségéből fakadóan is lehet népszerű – khm Post Malone – és ehhez nincs szüksége arra, hogy teljesen sterilizálják a stílusát.
- Nem tudom Hölgyem, ön szerint jó lennék benne? – húztam megint igentcsak pimaszkás mosolyra az ajkaim, amikor feltérképeztem a lány arcát. Határozottan nem téved az emlékezetem, Jasmine az. Nem állítom, hogy tökéletes arcmemóriával rendelkezem, főleg nem részegen, de ennek ellenére is vannak olyan karakterek, akiket az ember egyszerűen csak képtelen elfelejteni.
- Érthető – nyugtáztam végül amit a lány mondott, még mindig az előbbi megmozdulásomon remekül szórakozva – Örülök neki, ha jól vagy.
Mert azért nem rossz dolog, ha az ember a nyári kis kalandjával újra összefut... Legalábbis számomra nem. Jas azon lányok halmazába tartozott, aki tökéletesen el tudta fogadni, hogy nálam mik a játékszabályok. Néhány érzéketlen – jó azért nem teljesen az – alkalom, amit adni tudok neki. Királynőként kezelem, jól érezzük magunkat egy nyár erejéig, aztán pedig mind a ketten, összegyűjtve a saját emlékeinket. Nem próbáltuk meg túl feltűnően tartani a kapcsolatot, mert tisztában voltunk azzal, hogy mindez mennyire lehetetlen.
- Tudtam én – még mindig ott ült az arcomról már határozottan levakarhatatlannak bizonyult mosoly – Nem sokat változtál, és ez kifejezetten tetszik nekem.
Flörtölnék vele? A magam részéről sem vagyok benne biztos, de határozottan pofátlan húzás volt. Simán lehet, hogy már van valakije azóta, és nekem is ott van Polly... Akiről egyelőre még nem tervezek beszélni neki. A saját férfilogikámat alkalmazva igazából csak arra jutottam, hogy az exnek felemlegetni a jelenlegit valahol mindig szívbemarkoló élmény lehet... Bár az esetünk más viszont ettől függetlenül sem terveztem az orra alá dörgölni a dolgokat.
- Főleg akkor, ha velem randizol – kacsintottam a lányra, miközben a saját vállamat is megveregettem. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy le kéne nyűgöznöm őt, vagy éppenséggel előadnom a nagy lovagot, mert ismert. Nem volt szükség effajta körítésre és mind a ketten tudjuk, hogy egy zenei cég ebédlőjében határozottan nem történhet semmi olyan. Neki próbája lesz, én pedig hazamegyek és megtartom a saját, önálló próbámat. Azért a számát viszont meg fogom szerezni.
- Ott tali! – erősítettem meg a lányt, miközben kikértem magamnak a saját, egészségtelen duplahúsos burgeremet baconnel és olvasztott sajttal. Jasmine-nel ellentétben viszont én kávé helyett inkább energiaitalt választottam az ételhez. Nagyjából három perc várakozás után fizettem is és megcéloztam az asztalt, ahol helyet foglalt.
- Nagyjából egy éve vagyok itt – válaszoltam neki, amint magam alá húztam a saját székem, aztán az általam nyúlkajának titulált étel felé intettem – Jó étvágyat! Nem fogod elhinni amúgy, de komoly egyetemista lett belőlem, már a második évemet taposom. Veled miújság? Merre orientálódtál?
Beszélgettünk anno dolgokat, de ez igazából sok mindent nem jelentett. Lényegében az emberek változnak, így én heves iskolakerülőként meglephetem azzal, hogy a felsőoktatásban kötöttem ki. Mondjuk ha elárulom neki a bizonyos szakos és azt, hogy milyen eredményekkel rendelkezem, akkor valószínűleg nagyon nevetni fog.

Jasmine & Pavel

'there is no magic, it is called coincidence'

Titkolni se tudnám, hogy ennyi idő elteltével - merthogy gyors életvitelt folytatok, nekem egy hónap is már soknak számít - is mocskosul imádom Pavel pimasz mosolyát, s nagyon nem szoktam szeretni, hogy ugratni akarnak, de ez más, a srác csak játszadozni akar, abban pedig rendszerint kapható vagyok. Ellenben ami tény az tény, mégis pár másodperc erejéig úgy teszek neki, mintha elgondolkodnék a válaszon, természetesen igencsak mű módon, hogy egy pillanatig se kételkedhessen.
- Ami azt illeti, jobb ha a zenére koncentrálsz - mondom kellően szerényen, mialatt megigazítom ruháját. Nem célom eltiporni az önbecsülését, még ha köztudottan nem is fog Oscart kapni. Igen nagy meglepetést okozna vele.
Míg oroszos akcentusán vagyok leragadva fejben, elmesélem, hogy mi járatban vagyok errefelé. Általában a futókalandok után az emberek elfordulnak egymástól, nehogy még a másik tudomást szerezzen arról, hogy észrevette, csupán meg nem történtként akarják kezelni mindazt, ami közöttük volt és ez valahol érthető, ám közben és Pavel között ennék rózsásabb a helyzet. Én a magam részéről nem szégyellem, se nem tagadom a múltat. Gyönyörű egy hét volt.
Én magamról azt gondolom, hogy nehezen sértődős típus vagyok, ha egy közeli ismerősömet megkérdeznénk, ő már lehet mást mondana. Nyúlkajának nevezni a salátát igazi férfi dolog, már megszoktam a fiúk sminkre, ruhára, hajra, egészséges étrendre és túlzott finomkodásra tett frappáns megjegyzéseit, úgyhogy szerintem egészen jól tudok rájuk reagálni. Egy nem túl szerény, de azért kedves és nőies mosollyal válaszolok neki, én se különösebben érzem magamon hogy sokat változtam volna az elmúlt időszakban, tizennyolc éves korom körül megértem a mai állapotomra és azóta hasonló gondolkodással és közel egyforma életvitellel élem az életemet.
Szeretek nyílt lenni és nyíltan fogalmazni, de mégis úgy hogy félreérthető legyen, azaz adjak gyanakvásra okot, most viszont nincs ilyesmiről szó, egyszerűen játszom a "randi" szóval és bízom benne, hogy Pavel is csak a nyári élményeknek tudja be ezt az aprócska visszatekintést. Első nap is azt hiszem csak fél óráig ültünk le egy bisztró teraszára és beszélgettünk, majd este pedig kimentünk fürdeni.
Leülök a székre és míg várok rá - illetve a banyára, hogy kiadja neki amiket Pavel kér -, addig gyorsan leellenőrzöm a kapott üzeneteket. Egyes emberek null-huszonnégyben elérhetőek és kívánják is, hogy foglalkozzunk velük, majd ha közlöm, hogy nekem dolgom van, akkor személyük elleni sérelemnek veszik. Nagyon idegesítőek az ilyen emberek és sajnos sokan vannak. Egy kisebb sóhajjal teszem le a telefont az asztalra és élénk tekintettel pillantok a megérkező ex-szovjetre.
Meglepettségtől elkerekednek szemeim a válaszára. Már egy éve itt van és nekem nem is szólt? Mondjuk a helyében én sem tettem volna, nem is tudom miért nem, de talán pont ezért nem is haragszom rá.
- Ohh, milyen kanyarokat vet az életed! - mondom, miközben kibontom a salátámat. - És milyen szakot próbálsz túlélni? Ha lehetne egy tippem, valami zenével párhuzamba hozhatót tanulsz, de ha nem, lepj meg kérlek. - Azzal bekapom az első falat paradicsomot. Nem néztem volna ki Pavelből, hogy egyetemre akarna járni, nem az iskolapadba való, hiába van jó esze. Vannak pasik, akiknek szimplán nem menő az iskola tizennyolc év felett.
- Pénzügyeket tanulok a Columbián. Igazából semmi extra, kezdem megszeretni a hónapok alatt és már nem csak a napjaim harmadik legfontosabb eseményeként élem meg a vizsgákat. - Nem szerelemből mentem arra a szakra, ahogy egyébként én sem vagyok az a típus, akinek mindenképpen egyetemre kellene járnia, de nem volt kérdés annak idején. Ahogy a férj kérdés sem az, csak annak még nem jött el az alkalom. Mindkettőben az a közös, hogy nem fogok csalódást okozni anyáéknak, márpedig ha a vége úgyis jó lesz, akkor teljesen mindegy, hogy a kisfelnőtt életem eleje és közepe hogyan zajlik. Amiről nem tudnak, nem fáj nekik, ha meg utólag tudomást is szereznem a vadabb életemről, már csak legyinteni fognak.
- Milyen ízű? - mutatok rá az energiaitalára. - Még sosem ittam.

Jasmine X Pavel

Sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk. És sokszor ez ment meg bennünket (olykor meg éppenséggel kárhoztat).

A mai napig kifejezetten szeretem próbálgatni a határaimat. Ilyen esetben jöhetett szóba nekem a hölgyemény is, akivel összehozott a sors. Nem állítom, hogy az életemet meghatározó eseménysor követte volna a megismerkedésünket de az biztos, hogy nem a negatív élményeim közé sorolható a találkozásunk. Határozottan kellemes volt az idő amit eltöltöttünk, és bár most már mondhatni megváltoztam. Nem zárkóztam el attól, hogy barátok legyünk, pusztán csak megismerkedtem valakivel, akinek egyáltalán nem férne bele az, hogy afférokat tartsak mellette. Meglepődne a nagyközönség ha tudná, hogy mennyi ilyen lány van... És a legtöbb az olyan, akiről az ember meg sem mondaná, hogy mennyire sötét vágyakkal rendelkezik.
Jasmine mondjuk egyértelműen nem számított a szende kategóriába. Azt sem mondanám rá, hogy ribancos, de nem kellett sokat győzködni arról, hogy igen kellemes időt tudnánk egymás társaságában eltölteni... Ami némiképp kevesebb ruhával és nagyobb közelséggel talán kellemesebb is lehetne. Mindenesetre abban az időszakban engem csak az érdekelt, hogy vajon milyenek lehetnek az ázsiai lányok és tekintve, hogy egész életemben egyetlen ilyenhez volt közöm, a választ a kérdésemre nem találtam meg. Most meg már nem is kifejezetten érzem kihívásnak már csak Polly miatt sem. Van egy olyan érzésem, hogy eljátszanám a bizalmát ha most elkezdenék random nőkkel kavarni, ezt pedig valamiért nem szerettem volna. Egyszerűen csak élveztem vele tölteni az időmet.
- Pedig beszéltek arról, hogy talán egy új Netflix sorozat főszerepe jót tenne a hírhedtségemnek – vontam meg a vállam röhögve. Ez természetesen nem volt igaz. Én a magam részéről csak zenével akartam foglalkozni. Soha nem éreztem ambíciókat a színházak felé talán már csak azért sem, mert mi oroszok nagyon büszkék vagyunk az operákra. Nekem ez az egész világ annyira műnek tűnt... Egy dalokban pedig megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem kell bizonyos szerepekkel azonosulnom, amik talán nem is kifejezetten hűek a stílusomhoz. Mivel most már nincsen akkora kultusza egy-egy hírességnek, így bíztam benne, hogy a saját egyéniségem lényegében elég lesz ahhoz, hogy szeressék az emberek azt, amit csinálok. Legalábbis a zeneiparban rengeteg nem megrendezett karakter van már, akiket imádnak. Én is egy szerettem volna lenni közülük.
- Nem mondom meg, mert ki fogsz nevetni – mutattam rá a tényre én magam is vigyorogva. Pontosan tudtam, hogy teljességgel haszontalan az a szak amire járok, mert maximum a középiskolában elhalasztott éveimet tudnám vele pótolni – Nem én választottam magamnak.
Sosem mondtam meg anyáéknak, hogy nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek ők néznek engem. Tisztában voltam azzal, hogy mik a metaforák a művekben, tudtam verseket, sőt még novellákat is elemezni. Olvastam könyveket. Én magam is rengeteg verset írtam, amik később a saját dalaim szövegeként funkcionáltak tovább, illetve a rosszabbnak ítélt alkotásaimat is újradolgoztam mindig, ha többet tapasztaltam az életből. A dalaim távolról sem voltak tökéletesek... Ahogyan a gimiben is csak azért kaptam rossz jegyeket, mert igyekeztem a fejemmel gondolkozni, nem pedig bizonyos szabályok szerint megoldani a feladatot. Engem nem érdekelt, hogy mit érzett a költő, hogy mit akart érzékeltetni a művel. Hogy miféle társadalmat kritizált bele. Magasról tettem a politikai beállítottságukra a nézeteikre. Egoistaként leginkább arra igyekeztem figyelni, hogy belőlem mit váltanak ki egyes alkotások.
- Ez új – vigyorogtam el magam, majd egyszerűen csak útnak engedtem a talán kissé bántó, de annál inkább igaznak bizonyuló megjegyzésemet – Eddig azt hittem, hogy te csak a pénz elveréséhez értesz.
Tiszta lapokkal játszottunk mindig. Tudtam, hogy gazdag családból való, ahogyan én magam is egy tehetősebb rétegbe tartozom. Egyikünknek sem jelent kidobni az ablakon több pénzt, így nyilvánvaló volt, hogy nyugodt lélekkel nyilatkozhattam róla talán egy kicsit csípősebb nyelvvel. Valamilyen elbaszott univerzumban ez lehetne akár elismerés is.
- Persze, hogy nem ittál – mosolyodtam el, kicsit megcsóválva a fejem, majd a salátája felé böktem – Ez elég nyilvánvalóvá teszi. Figyelsz a testedre, mint a legtöbb lány.
Legalábbis úgy vettem észre, hogy bár Polly is hajlamos arra, hogy embertelen mennyiségű gyrost bevágjon, ettől függetlenül is azért igyekszik egészségesen étkezni. Mert a lányok azt gondolják, hogy a testük nem szemetes, tehát minőségi ételeket kell bevinni a szervezetükbe. Én pedig rövid, viszont tartalmas életet szeretnék élni tehát... Szeretem a kezemben tartott, túlzsíros, magas koleszterintartalmú burgereket, amiből haraptam is egy hatalmasat. Csak azután szólaltam meg megint, amikor már lenyeltem a számban tartott falatot.
- Megkóstolod? – toltam felé a kis fémdobozt, aztán ismét az arcomra varázsoltam egyet az idegesítő mosolyaim közül – Vagy hirtelen már gusztustalannak találnád azt, hogy innod kell utánam?
Elég egyértelmű volt erre a válasz, viszont én szerettem volna egy kicsit húzni a lány agyát. Mondjuk ő nem volt az a fajta, akivel könnyű lett volna játszadozni és talán pont ez tette izgalmasabbá a legtöbb csajnál. Nem adta magát könnyen, de valahol meg... Mégis. Tökéletes kombinációja az egynyári kalandunknak.
- Egyébként én meg az NYU-ra járok – mondtam végül, miután még egy nagyobb falattal megküzdöttem – Néha talán összefuthatnánk, ha van kedved. Szigorúan kettesben.
Ismét elhintettem egy félreérthető megjegyzést, amit talán valahol félig meddig komolyabban gondoltam, mint ahogyan azt a hangomból leszűrhette. Nem akartam, hogy Polly megismerje az exeimet, ő pedig mivel igencsak közeli kapcsolatba kerültünk – még ha csak rövid időre is – ezennel tiltólistára került.