Lassan fedi fel előttünk valódi arcát a világ, hogy talán semmi sem állandó, csak a fájdalom, a gyász. - Vihar sújtotta üresség... - a tinta makacsul foglalja el helyét a kávétól ázott papíron, miközben ölembe bújt, fekete, apró könyvembe körmölöm. Ujjaim közt pördítem a tollat, majd felpillantok. Zuhog. Kopog. És fúj a szél. Megcirógat lágyan, majd birtokba veszi a vékony üvegre tapadó cseppeket, s kedvére irányítja azokat. Homlokom döntöm a vékony- hűvös rétegnek, miközben Rád gondolok. Az emeletről lenyíló látvány valami egészen istenes.
Nehéznek érzem szemfedelem, így lehunyva megadom magam a mentális emlékképeknek. Látom a kezed kezembe, s látlak téged. Rohanvást sietek eléd, hogy karjaimmal közre fogjam tested, s heves csókban fejezzem ki érzéseim irántad. Épp most találkoztunk negyedszerre? Elveszve, gyengén pillantasz rám. Légyszi, ne lökj el! - ezt kívántam. És kívánom most is, mikor távol vagy tőlem, mikor látlak. Szám sarkán gödrök jelennek meg, ahogy felidézem első kalandunkat. Milyen mocsok módon dobtam el büszkeségem és méltóságom a bőrödön felejtve, egymás után kétszer is. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire jelentéktelenül aprónak számítok a szemedbe. Lapozok fejemben. Te voltál az első, akit felhoztam ide...
Felnyitom íriszeim, a szoba belterére pillantok. Müzlis doboz az asztalon, épp, mint akkor. Halk nevetés szökik fel belőlem, ami lassan fakul arcomra.  Halántékom nyomom a hűvös üvegnek, miközben lehunyom szemeim ismét. Engedem, had járjon át az emlékek halmaza. A földhöz vágott bögre, miután elmentél, a kinn töltött éjszaka a teraszágyon. Csukott szemeim mögül is mosolygok. Különlegessé tettél azzal, hogy te milyen különleges vagy. Emlékszem, hogy mennyire izzadt a tenyerem, ki vert a víz és émelyegtem. Nem tudtam levonni rólad a szemem, miközben meséltél... Ott csodáltalak meg először. A mosolyod elég volt ahhoz, hogy elgyengüljek.
És, mikor elkezdtem beleélni magam, hogy végre találtam valakit, aki más, mint a többi férfi, elmentél. Rám csaptad az ajtót, és egy éve nem láttalak...
Megköszörülöm torkom, miközben felnyitva szemeim újra a sötét égboltra emelem tekintetem. Becsukom az ölembe tartott könyvet és félrecsúsztatom. Sérülékennyé tettél, azzal amilyen mélyre befurakodtál a szöveteim alá. Gyenge-pontomként szerepelsz tovább, s emiatt nem érzem magam olyan erősnek, mint előtted. Te elveszetté bűvöltél engem. Pontosan tudom, hogy mit jelent az, ami összeköt minket... Mindössze félek kimondani. Lefog az ilyen helyzetekre néző tapasztalatlanságom. Nem vagyok kapcsolatképes, mégis függődé váltam. Őrjít a gondolat, hogy mással lehetsz e percben, s szomjúságom utánad másféleképpen kell csillapítanom.
Leküzdve torkomban egy gombócot lassan lehámozom magamról a vörös-kockás plédet, s halk, nesztelen léptekkel igyekszem a lakás másik végébe. Hatalmas termet borítja be az apró ágyat. Kéz - láb lelóg. Szőke, ezúttal kócos tincsek mindenhol. Mosolyt csal arcomra, hogy hiányod enyhítője ennyire lezserül képes szundikálni, boldog tudatlanságában. Halovány bőrbe bújt ujjaim arcát kutatják, hogy kemény vonalait simogassák. Apró köröket rajzolok orcájára, végül az ágy peremére kucorodok. Tekintetem nem vonom le róla. Nézem a gesztusait. Parancsoló, igazságot mondó ajkait. A karjai, mennyi harcot vívott már velük. Él sportoló a férfi. Végül elpillantok róla és a szekrényre dobott telefonom vonja magára tekintetem. Halványan elmosolyodom a gondolatra, hogy kutatni kezdjelek, Finley...
Végül lemondóan felsóhajtva arrébb tessékelem nehéz karját a szőke férfinak, hogy mellé bújhassak és átölelhessem, elképzelve, hogy valójában téged ölellek...