† Ezra Davenport † (2010.04.28 - 2013.10.28.)
A fiam három és fél évig élt. Egy orvosi műhiba következtében vesztette életét. A mandulaműtét során egy darabja annak visszaesett a torkába. Öt napnyi kómát követően hunyt el. A St. Joseph temetőben helyeztük végső nyugalomra szűk családi körben.

William Davenport - (1946.05.30 -   )
Az édesapám angol és wales-i felmenőkkel is rendelkezik, nagyszerű ember, fantasztikus plasztikai sebész, aki a nyugdíjba vonulás mellett döntött. Mindig is példaértékű életet élt, a mentorom volt, a példaképem a mai napig. Nincs is jobb annál, mint amikor a családi eseményeken leülhetek vele a kandalló elé a kedvenc ginjével, egy szivar társaságában és még mindig ugyanannak a pisis kölyöknek érzem magam mellette, mint egykor. Ha anyám a család összetartó erő, akkor apám a bölcs bagoly.

Anna Fodor - Davenport - (1955.05.07 -   )
Az édesanyám magyar származású, abban a kórházban kezdett idegsebészeti osztályon nővérként, ahol apám rezidensként is megfordult. Anyám mindig is romantikus hátteret kerített a találkozásuk sztorijának, de apámtól tudom, hogy az egyik húggyal teli kacsa felett nézett rá életében először anyám. A lopott perceket felváltotta később néhány randi, aztán anyám nem tudott apámnak nemet mondani. Talán jobb is, mert így megszülettünk a kajla öcsémmel. Love story, legalább náluk.

Noah Davenport - (1985.02.18 -   )
Az öcsém. Mindig megegyezek vele abban - a tudtán kívül - hogy minden jó tulajdonságot én örököltem, rá meg a minden rossz igaz. Csak kezdetben szívtuk egymás vérét és nem egyszer sírt a "beszélgetéseink" után. Felnőve persze már ez inkább verbális kommunikáció lett, mint testi fenyítés, de még mindig ő a hirtelenebb. Meg a magasabb. Pénzügyekkel foglalkozik. Meg tudnám mondani a pontos megnevezést, de szerintem ennyi elég is róla.

Carla Tremblay - Davenport - (1984.12.23 -   )
A feleségem. Vagyis az exem. Miután a fiúnk távozott az élők sorából, megromlott az anyjával a kapcsolatom. Négy éve élünk külön, hiába próbálkoztunk a házasságunk megmentésével, nem megy, nem ment. Négy éve, hogy arra várok, hogy aláírja a válási papírokat, és három éve él együtt Jerryvel közös albérletben. Úton van a kisfiúk, öt hónap múlva fog szülni Carla. Azt szeretné, hogy én legyek a keresztapja a gyereknek, de ahhoz előbb el kellene válnunk, nem?

Beavis & Butthead - (2018.05.01. -   )
A sziámi harcoshal Butthead, a szumátrai díszmárna pedig Beavis.

Húsz perce ültem a könyvesbolt gyerekeknek kialakított olvasó sarkában, azokon a mini székeken, amit beraktak nekik. Nagyjából egy padlócirkáló yorki szintjére süllyedtem a babarózsaszín széken elegánsan eltehénkedve, de nem izgatott. Isten tudja már, hogy hányadszorra lapoztam fel A kis herceg című könyvet. Első körben kilenc éves koromban nyomta anyám a kezembe azzal a címszóval, hogy olvassál, gyerek. A következő alkalommal az egyetemen futottam bele és harmadjára pedig akkor, amikor Ezra megszületett. A kedvenc könyve lett, mindig abból olvastam fel neki, ha Carla úgy döntött, az én feladatom lesz elaltatni aznap a gyereket, amit sose bántam. A legkreatívabb feladat volt úgy elhelyezkedni a kiságy mellett, hogy azt ne roppantsam össze a súlyom alatt és a gyerek is kedvére tudjon hadakozni az alvással szemben. Eleinte csak nézett fel rám a hatalmas szemeivel értetlenül, hogy mégis mi a francot képzelek, aztán meg a gügyögésétől sem hallottam a saját hangom Saint-Exupéry sorait olvasva. Később már, amikor beszélni kezdett, akkor pedig kánonban toltuk. A lapok sarkain szamárfülek képződtek, és néhány fognyom is tarkította a borítót. Sose tudsz olyan gyors lenni, hogy a gyereked ne vegyen mindent a szájába: az ujjadat, a ruhádat, a legó darabkákat egy kis plüssel leöblítve. Csak három stroke-ot hordtam ki  a lábamon, ha éppen rosszban sántikált, de az enyém volt.
Még így négy és fél év távlatából a veszteség kísérte az életem minden pillanatát, de megtanultam tovább lépni, és valahogy az előttem bohóckodó szőke kislány loknijain akadt meg a pillantásom, aki sikongva-visítva, lobogó hajjal futkosott fel alá, minden egyes könyvet megfogdosva és anarchikusan visszapakolva a helyükre azokat. Az anyja egészen leharcolt fejjel nézte a gyereket, nekem pedig mosolyognom kellett ezen. Nem a címlapokról visszanéző, büszke Chrissy Teigen-típusú nő volt, hanem egy Terminátorból szabadult Linda Hamiltonnak nézett ki. Az alig élő verziója.
Két perccel később a kasszánál az eladó mosolyogva nyújtotta át a könyvet, én pedig a kijárat helyett visszaléptem a nőhöz, akinek a kezébe nyomtam blokkostul a könyvet.
- Kedvelni fogja, a kislánya is - szorítottam meg a nő vállát, és minden további szó nélkül magukra hagytam őket, kilépve a bevásárlóközpont tömött folyosójára.


Apám hangja a komolyabbnál is komolyabbnak hatott a telefonban. Nem várathatott magára, muszáj voltam átugrani a gyerekkori házunkba. A vagyon ellenére is még mindig ugyanabban a házban laktak, ahova születtünk az öcsémmel. A nappaliban várt egy pohár ginnel a keze ügyében, én pedig feszült mosollyal ültem le a kanapé átellenes karfájára.
- Szeretném, ha megismernéd Dr. Webstert. Ő fogja átvenni a helyemet - kezdett bele, az ujjaim pedig a szakállamat súrolták végig. Mintha smirgli lett volna. - Már egy ideje küszködöm azzal, hogy tudjak műteni, de nem megy, és nem szeretnék orvosi műhibával senkit sem szabadon ereszteni a műtőből. Beperelhetnek, amire rámehet az egész vagyonunk - nézett a szemüvege lencséin át rám, hogy aztán maga mellől a dossziét átnyújthassa felém. Egyetlen szó nélkül vettem át és már lapoztam is fel a papírokat. A lényeg ott volt már az első oldalon, Parkinson-kór. Kérdőn néztem fel rá, visszacsukva a dossziét, eltüntetve a szemeim elől a kórképet.
- Mióta tudod ezt? - nem vádoltam őt meg, nem tettem fel felesleges kérdéseket. Ismertem a betegséget, annak tüneteivel is tisztában voltam és mindketten az orvostudomány szolgálatában álltunk.
- Fél éve jelentek meg a tünetek, de nem akartam nekik hinni. Azt hittem, hogy csak fáradok, alvásra van szükségem - kortyolt bele a ginbe, meg is lötyögtetve aztán az alkoholt a pohár falán, körbe, miniörvényt képezve benne. - Anyád mondta, hogy ideje lenne elmennem megnézetni, mert az nem állapot, hogy kicsúszik ez-az a kezemből, hogy csak hosszas káromkodás után tudtam megborotválkozni. Az utóbbi időben anyád teszi. Még szerencse, hogy jól bánik a pengékkel, különben rég levágta volna már a fejem is - nevetett fel, szerencsére a humorérzékét nem veszítette el.  Mekkora szerencséje volt, hogy anyám nővérként dolgozott. Képes lesz ellátni apámat, ha már a mindennapi cselekvések is nehezére esnek. Apám büszkébb volt annál, mint hogy otthonba vonuljon, amit meg is értek. Addig fogja ő a saját seggét törölni, ameddig csak képes lesz rá.
- Istenemre mondom, Anna, ez a csokis kifli fantasztikus! - az idegen hangra felvontam a szemöldököm.
- Ja, hogy így megismerni.. Már itt is van nálunk? - nevettem fel, és ahogy a nálam magasabb fickó kilépett a konyha felől, csak az egész felsőteste úszott a péksütemény morzsáiban. Őt sem tanították meg normálisan enni, úgyhogy máris szimpatikussá vált számomra. - Dr. Webster, helló - biccentettem felé, hogy felkeljek egy kéznyújtásra, de csak megrázta a fejét.
- Helló Matt, figyelj, kezet fognék veled, de csokis vagyok. Anyád remekül süt, és le kell nyalnom - köhintett, anyám felé egy óvatos, de talpig gyerek arckifejezéssel. Baszdmeg, itt állt egy negyvenöt körüli fickó apámék nappalijában és úgy viselkedett, mint egy négy éves. Anyám boldogabb nem is lehetett volna a dicsérettől, szinte sugárzott. Így csak akkor láttam, miután egyszer a nyögéseit hallottam meg az apámmal való kefélés következtében. Talán tíz lehettem. De a mai napig élénk emlékeim voltak az esetről.

Anyám iderendelte az egész pereputtyot. Az öcsém a méretre szabott öltönyében virított, bőr cipője pedig tökéletesen passzolt az öltözékéhez. Az oldalán az épp aktuális csitrije feszített, és csak a hátsója miatt nem csúszott feljebb az anyag a mini ruhában. Obszcén részletekkel fárasztott egész nap, hogy mit és hogyan hajlandó és képes megtenni Rachel neki, Noah pedig bőven elégedett a szexuális teljesítményével, nem kellett, hogy Rachelnek önálló gondolatai is legyenek. A platformos cipőt elnézve pedig minimum betippeltem volna neki egy rúdon pörgő mókus szerepet, és a nőből áradó tömény szag az orromat facsarta. Mindig is érzékenyebb voltam a illatokra.
- Tudja legalább, hogy ez nem lesz hosszúéletű, és csak kúrtok? - nem tudtam visszatartani a röhögésem, amit aztán köhintésnek álcáztam. Dr. Webster, vagyis John nem fogta vissza magát. Éppen egy szendvicset tartott a kezében. Állandóan evett, ha épp nem tartott konzultációt vagy nem műtött. Komolyan nem értettem, miért nem lett olyan, mint a dagadt Garfield. Először találkozott az öcsémmel, de máris a szívébe lopta magát.
- Nem kötöttem az orrára, de amúgy jó segge van - vont vállat széles vigyorral a képén, anyám pedig büszkeséggel a pillantásában nézett a három "fiára". Mert csak kettő volt az, de Johnt is megkedvelte.
Apám szerény torokköszörülésére mindhárman irányba néztünk, a mosolya pedig elárulta őt, nem bánta egyáltalán, hogy végre pihenhet, hogy már nem kell sem a szikét másokba mártania, sem pedig a fecskendővel női ajkakban turkálnia. A zsírleszívásról meg csak ne is beszéljünk. John volt az, aki átvette tőle a kozmetikai eljárásokkal foglalkozó ágát. A plasztikai sebészet számomra pedig egybeforrt a égési sérülésekkel, a rekonstrukciós műtétekkel, a veleszületett rendellenességgel, a hegplasztikával, a masztektómia utáni plasztikával.
- Fiúk, annyira büszke vagyok rátok! De ha tönkreteszitek a rendelőmet, komolyan bejárok hozzátok minden nap, csak hogy a körmötökre nézzek - mosolyodott el az öreg, mire hitetlenül ráztam meg a fejem, John pedig nevetve káromkodott.
- Ezt nézed ki belőlünk? Felvettem egy csinos kis titkárnőt, Jenny majd tisztán tart mindent, törölget, políroz, szerintem ügyes kezei vannak - sejtettem, hogy ebből még gondjaink lesznek. Jenny odáig lesz Dr. Websterért, és nekem kell majd ápolni sütivel, fánkkal, bármivel a lelkét, ha lapátra teszi a doki a következő Melodyért, vagy Jessicáért.
- Nem lesz semmi gond, amúgy is szinte ki sem fogunk látszani a papírmunkából - ráztam meg széles vigyorral a fejem, jelentőségteljesen elnézve a kollégára, aki csak sóhajtott egyet. Valakinek a munkára is kellett koncentrálnia, nem csak a női testekre. De nem hibáztattam. Olyan munkái és preferenciái voltak, amire méltán lehetett büszke.
- A Davenport és Webster Clinic-re - anyám hangja szakította félbe a férfinevetést, pezsgős poharát pedig a magasba emelte.
Mindennek már fél éve. Azóta elfogyasztottuk a második Jennynket is, a harmadikat pedig anyakönyvi nevén Karennek hívták. John nem volt képes megjegyezni, de én mindig az igazi nevén szólítottam, aminek örült. A reggeli kávékat pedig felváltva vettük egymásnak.
- Jó reggelt, Karen! Bocs, hogy késtem, de dugó volt a Linden Boulevardon. Van valamid számomra? - tettem le a lattét az asztalára. Két barna cukor elkeverve benne, a nő pedig megrázta a fejét, már nyúlt is a papírpharas kávéért.
- Mrs. Carter már toporogva vár rád. Azt mondja, hogy tökéletesen érzi magát, hiába nézett rá korábban Bobby és mondta neki, hogy még három napig bent kell feküdnie. Cigire akart volna kiosonni, amikor rajta kaptuk a szökésen - vigyorgott Karen, egyszerre kortyoltunk bele a kávéba. Az enyém egy espresso volt. Csodás!
- Csak nem képes lemondani arról az átkozott nikotinról? Esküszöm, hogy legközelebb csak olyan páciensem lesz, aki soha életében nem dohányzott - beléptem félig morogva az irodámba, hogy letegyem a táskámat, de már kint is voltam a lány előtt. - Valamiben meg kell halni persze. Megyek, beszélek vele, megpróbálom lebeszélni a függőségéről - elindultam a hatos kórterembe, hogy ránézzek Mrs. Carterre. - De utána jössz nekem egy beszámolóval Bobby-ról. Nem felejtettem el - szóltam neki hátra, mert tudtam, hogy ezek ketten sürögnek-forognak egymás mellett, mint két tizenéves. Szerencsére nem John volt az, akire szemet vetett Karen. Az első nő, esküszöm.