Ha valaki megkérdezte tőlem, miért ragaszkodom ahhoz, hogy a Sammy’s nevű lepukkant bisztróba járjak a Vinegar Hill folyómenti utcácskájában, általában azt felelem: a kávéért megyek. Sehol sem csinálnak olyan jó kávét, mint a Sammy’sben. Aki járt már valaha itt, az persze tudja, hogy ez a lehető legtávolabb áll a valóságtól; olyan pocsék kávét, mint amilyet az itteni, sokszorosan kiégett, szaladó háztartásukba beleroppanó pincérnők csinálnak, senki sem kívánná még az ellenségének sem.
Egy kis zacc most is ott úszik a poharam alján, a kávégépet valószínűleg a nyolcvanas évekbeli összeszerelése óta nem tisztították rendesen. Hogy a népegészségügy miért nem záratta be még a helyet, az kérdéses; valószínűleg köze lehet ahhoz, hogy a célközönség nem igényel különösebb figyelmességet. Nagyrészt dokkmunkások a kikötőből, építőmunkások (a legújabb beruházásoknak hála tizenkétezer új lakás épül Brooklyn belvárosában – igaz, ezért cserébe nagyjából ötezren vesztik el otthonukat, mert nem volt pénzük a várossal pereskedni, és nem tehetnek mást, mint hagyják, hogy potom összegekkel szúrják ki a szemüket pótdíj gyanánt), néha az irodaházak kockáiból kiszabadult, életunt irodisták, akiknek még nem fűlik a foguk a hazaoldalgáshoz.
Megrakott kompok úsznak a folyón lustán és pöfögve, világító foltok az egyébként nagyrészt sötétbe burkolózó tájon. Már éjfél felé jár az idő, a műszakomnak réges-rég vége, én mégis úgy üldögélek az egyik boxban, mint akinek mindjárt sietni kell tovább. Pedig semmi kedvem sincs hazamenni; sőt. Nem csak azért vágtam át a kerületen, hogy ehessek egy emberfej-nagyságú hússal, Meki-reklámba illő salátával és uborkával gazdagon megrakott hamburgert az elmaradhatatlan sajtszószos krumplival és hagymakarikával – bár a kávéval ellentétben ez valóban isteni.
A ma reggeli újságot olvasom, nem tudom, min lepődnének meg inkább a fiatalok, hogy csak most jutok el a reggeli hírekig, vagy hogy létezik, aki még újságot olvas. A mai hírek igazán változatosak, a főleg demokrata hangvételű és kormányt erőteljesen bíró lap főcímlapján most is kedvenc amerikai elnökünk feszít az épp aktuális megbotránkoztató ostobaságával (ja, persze, béke-Nobelt neki!), az apróbb cikkek fontossági sorrendje megoszlik a nyugat-nílusi láz folyamatos esetszám-növekvése, egy jersey-i kórház újszülött osztályának traumája (mit keres az itt egyáltalán?!), a Yankees legutóbbi meccse és a terjedő herbál-támadások végett. Engem ebből leginkább csak egy érdekel, és az vezetett el az étkezőbe is.
Nem nézek fel, amikor leül velem szemben, tovább olvasom a cikket az észak-brooklyni lakásokról. – Több ezer új lakás épül a Boerum Hill, a Brooklyn Heights és a Caroll Gardens közelében. Állítólag kihagyhatatlan esély. Nem akarsz beruházni egyre? – Az első részt ugyan az újságból idézem, a mondandóm végén azonban már felpillantok rá. Az arcomon olyan halvány mosoly ül, amiről nehéz elképzelni, mi okozza; gúny, öröm vagy stroke. Nem beszéltük meg előre, hogy találkozzunk, mint ahogy soha máskor sem, ezek a dolgok egyszerűen csak megtörténnek, mint valami nagyon elbaszott szeretői találka. Amennyire Monroe zokon venné, ha idegen nők telefonszámát találna meg a kontaktjaim között, ugyanilyen módon venné magára a belső ügyosztály a valóságot. Azt pedig kimagyarázni is nehéz, miért hívogatod a Cosa Nostra egyik emberét, olyan sűrűn, mint ahogy neki illene az ügyvédjével csacsognia a tárgyalás előtt. Márpedig Sandro ez az ember volt; de tárgyalásra még négy év elteltével sem tudtunk sort keríteni, sőt, még olyat is ritkán találtunk, amivel 72 órás fogdába zárhattuk volna. Pedig az ügyét – az ügyüket – én is úgy örököltem az előttem járóktól.
Komótosan hajtogatom az újságot, megvárva, hogy rendeljen valamit, ha akar. Még a tintafekete folyóra is kitekintek, de főleg saját tükröződő képemmel nézek farkasszemet. A sörömbe is ráérősen kortyolok bele; ma nem vezetek, inkább metróztam. – Gondolom, hallottál erről a lövöldözésről Brownville-ben – tolom végül elé a megfelelő oldalon kinyitott újságot, amit összébb hajtogattam, így csak a fél oldalt elfoglaló oszlopok által körülvett kép látszik. Elgyötört, idősebb fekete nőt kaptak le valószínűleg halált megváltó sikolya közepén, ahogy egy letakart, élettelen test fölé hajol az utcán. Belelóg a képbe még egy helyszínt biztosító rendőr egyenruhája, a rendőrségi szalag, és a bámészkodók. A kerület mindig is élen járt, az egész város egyik legnagyobb banda-központja, ahol nem csak blokkokra osztották már a különböző gangek a felségterületüket, de gyakran utcákra; és hála New York igen szabályos városrendezésének, néha nehéz megkülönböztetni, pontosan mikor ér véget az egyik, és mikor kezdődik a másik. Ebből számtalan, sokszor erőszakba, véres megtorlásokba és bandaháborúkba torkoló konfliktus következik, kiváltkép, mivel az utóbbi egy-két évtizedben a fekete bandákon kívül ugyanazon területen megjelentek a fehérek és a latinok is, utóbbi elképesztő méretben terjeszkedik. A határvitákon kívül viszont már a rasszizmus okozta káosszal is törődni kell; és Monroe még kérdezi, miért nem tudok aludni.
A cikk nem mond el túl sok újdonságot; egy hete öt ugyanazon bandába tartozó 17 és 25 év közti fiatalt lőttek le a nyílt utcán egy lesötétített üvegű autóból gépfegyverrel; nem volt ez tűzharc, még elő sem tudták rántani a gatyájukból a pisztolyokat, bár azzal sem mentek volna sokra. Az autóban lévők legalább ötven lövést adtak le, megsebesítve az eredeti célpontokon kívül egy arra járó párt és néhány közelben kosarazó fiatalt.
– A cikkben nincs benne, de akadt szemtanú, aki névtelenül, de megerősítette, hogy a lövöldöző és a vele egy kocsiban ülők fehérek voltak. Várható visszavágás volt,  két hete lekapcsoltuk a True Money-t; a tizennyolc latinot a Beckenridge Streetről. Most mind sokadrangú bűnesetben való résztvevőként várja, hogy bíróságra kerüljön az ügy. A helyük felszabadulása azonban egyet jelent, hogy a Purple Blood G fekete banda és a fehér felsőbbrendűségi elveket hirdető Royals össze fog csapni az utcájukért. Erre a mértékre azonban nem számítottunk – ismerem el nem túl jókedvűen. Soha nincs olyan döntés, ami mindenkinek megfelel, de nem jártunk el elég körültekintően, és nem néztünk utána, pontosan mennyire gyűlöli is egymást a Purple és a Royals.
A pincérnő odasétál hozzánk, én kérek még egy kávét, és nemtörődöm módon kapok be egy adag hagymakarikát. – Az egyik srác, aki a pályán kosarazott, tíz éves volt. Négy órája halt bele a sérüléseibe a kórházban. Az arra kóricáló pár mindkét tagja intenzíven van, épp hogy stabil az állapotuk. – Ezt nem azért mondom el neki (mellesleg úgy, mintha az időjárásról próbálnék csevegni), mert arra gondolnék, hogy esetleg a lelkére hathatok vele. Kábé egészen biztos vagyok benne, hogy ha van is olyanja, nem sok maradt már, ami ráérne elmorzsolni néhány könnycseppet három ismeretlen végett. Nem, ez magyarázat; arra, hogy miért vagyok itt, hogy miért beszélek most vele, hogy mi az oka annak, hogy ajánlatot fogok tenni.
Mert fogok. Nincs más választásom. Előveszem a telefonom a zsebemből, pötyögök rajta egy kicsit, keresgélek az appok és mappák között, majd elé rakom az újság tetejére, a képernyőre bökök. Átugrok néhány képet; az egyik egy lőtt seb közeli felvétele, néhány, tetsből kibányászott és deformálódott golyó, majd egy netről szerzett kép. – AK-74. Az oroszok tavaly kezdték lecserélni őket AK-12-re és 15-re, ami azt jelenti, telítődik velük a piac. Nyilván. Ezekből származó golyókat találtunk a helyszínen, és az adatbázis szerint legalább öt korábbi bűncselekmény helyszínén is azonosították őket, és néhány hónapja hasonló szállítmányt foglaltak le a kollégák a határon. Dán hajón jött, de a Balkánról.
Hátradőlök az ülésen és kiropogtatom a nyakamat; az utóbbi néhány hétben nem múló görcs állt belé. Mindig előjön, ha megfeszülök, ami általában akkor történik, ha olyat kell tennem, amihez nincs túl sok kedvem. – Tegyük fel, természetesen elméleti síkon… Hogy megkérlek rá, kérdezz utána, pontosan ki vásárolt fel a környéken hasonló szállítmányt és juttatta el ezeknek a fehér-mániás vadfaszoknak. Cserébe pedig azt mondanám, hogy visszavezetnénk az egészet az albánokig, akik újabban átkacsintgatnak a ti területetekre. Jó cserének tűnne? Hipotetikusan, persze.  

Ha az apám halott volna, és valamiféle természetfeletti módon az egyik felhőről figyelne, mint valami szottyos Kupidó, biztos vagyok benne, hogy ezzel együtt forogna a sírjában. Ő nem igen hisz abban, hogy van, amit esetleg szavakkal vagy tárgyalással el lehet érni; nem, ő csak parancsol, követel, és ha nem kapta meg, amit akart, akkor támad. Letűnt kor maradéka, haszontalan és semmis, mint azok a muffin-morzsák, amiket az előző vendégek fogyasztottak ennél az asztalnál, és a pincérnő nem ért még rá letörölni. Fog még bárki törődni velük, csak azért, mert egyszer ehetőek voltak? A francokat. A kukába kerül az egyszintes épület melletti sikátorba, a szomszéd koreai büfé káposztamaradékai meg a drogosok használt injekcióstűi közé. Amiket persze nem a gazdáik dobnak oda, hanem valami irgalmas szamaritánus, aki fél, hogy belelép egy kóbormacska, s azzal a tudattal megy majd haza, hogy cselekedett valami jót.
– A Broadwayről szedjük őket – vonom meg a vállam. Gyerekként egyértelműen lenyűgözőnek találtam a kommandósokat, a filmekben mindig ők voltak a menő arcok, akik bármilyen szituációból kijutottak. Azóta már sikerült közelről megismernem őket, és rájönni, hogy sokkal inkább válogatják őket a „csitt-csatt, dirr-durr” alapján, mintsem hősiesség vagy furfang szerint. Ők azok a srácok, akik imádnak villogni, füst-, fény- és hanggránátokat dobálni, nyílászárókat törni, szó szerint fejjel rohanni a falnak, és akiknek valóban nem árt a figyelmeztetés: ne lőj a hurrikánra.
Az emberek meghökkentésére persze tökéletesek, csak épp hajlamosak úgy viselkedni, mint egy csapat cukortúltengéses óvodás.
– Milyen rendes tőled – harapok bele a burgerbe felvont szemöldökkel. Hipotetikus keretek ide vagy oda, úgyis sejthető volt a válasz; ez kicsit olyan, mint azokon a nagy közel-keleti piacokon, ahol vérig sérted a másikat, ha elsőre nem valami orbitálisan elfogadhatatlan árat ajánlasz, amire ő hasonlóval felel, és nagyjából tíz perc látszólag tüzes vitatkozás után végül megkaphatod, amit akarsz, az árus pedig foghíjas mosolyt vet rád. Valószínűleg így is túl sokat fizettél neki, mert fehér vagy, és akkor is átvágnak, ha a húgukat veszed feleségül; ez amolyan népszokás arrafelé, mindegy, melyik országot figyeljük. Az már más kérdés, hogy mennyire hülyeség efféle ajánlatokat úgy utasítani vissza, mintha egy bogarat pöckölnél le a szélvédőről. A két szervezet közti kapcsolat afféle nyílt titok, ellenben az meg egy nagyon is valós mondás, miszerint két dudás egy csárdában nem fér meg. A koalíciók előbb-utóbb mindig felbomlanak, mert az ember már csak olyan lény, akinek a kezet nyújtod, ő meg elmetszi a torkodat egy zsák krumpliért. Így van ez a kormányokkal, a céges fúziókkal, a bandákkal, és nem lesz se jobb, se rosszabb, ha törvénytelen keretek közé zárjuk. Tudok olyan mozzanatokról, amiről Sandro is, amiket más szögből figyelve más következtetést vonsz le; de egészen biztos vagyok benne, hogy birtokomban vannak olyan szilánkok, amik tőle hiányoznak, és amik lassan, de biztosan összeadódva kezdik elbillenteni a mérleget a hasznosságtól a nyűghöz.
Szerencsére azonban nincs különösebb fixációm az albánokkal szemben. Habár nem klasszikus leszármazottai azoknak a gengsztereknek, akiket sokan romantizálnak, a nyolcvanas évek óta uralják a kábszer és szexpiac nagy részét, a diaspórájuknak hála a volt kommunista blokk és az angolszász országok majd mindegyikében. Kiszámítható ellenfél, akiről tudod, hogy ott van, hogy ki van ott, hála az olaszéhoz hasonló rokoni szálakhoz. A modern alvilág királyi családja; csak épp több van belőle. Az, ha az egyiknek épp a jó oldalára kerültél, nem jelent semmi garanciát a biztonságodra nézve. – Ismétlem: milyen rendes tőled, hogy ilyen figyelmes vagy. – Láttam már, mit művelnek, felvételeken és élőben is. Skynak viszont az albán maffiáig sem kell elmennie ahhoz, hogy hatalmas szarba keveredjen; megrángatnak ugyan valami ösztönös védekező mechanizmust a szavai, de a húgommal kapcsolatban a legnagyobb gond helyben van, és az árnyékoktól nem látom az arcukat.
Visszarakom a zsebembe a mobilt, és a söröm pereme fölül figyelem Sandrot, amíg beszél. Az apám utálta az olaszokat; igazság szerint persze minden népet utált az angol-gyökerűn kívül, és rendszerint mindegyikről volt egy anekdotája. A zsidók a világot uraló titkos pénzszervezet atyjai, a franciák mindenbe belepofázó, gyáva férgek, a feketék bűnöző senkiházik, a németek nácik, a pakisztániak nem fürdenek, az arabok terroristák, az olaszok meg bamba kecskepásztorok. Meg amúgy is. Digók. Valamiféle gyermeteg elégtétellel tölt el most itt ülni, legalábbis egy kis részben. A nagyobbik csak szeretne az ügy végére jutni, minél előbb. Az efféle ügyek ritkán kerülnek gyorsan lezárásra, főleg, ha nincs bizonyítékunk néhány keréknyomon meg töltényhüvelyen kívül, amiből előbbi természetesen lopott volt, utóbbi meg illegális.
A hamburgeren rágódva hallgatom végig, pillantásom váltakozik közte meg az újság között. A név ismerős, simlis nagykutya, az a típus, akinek a neve újra meg újra felbukkan közvetve, de bizonyítani soha nem lehet semmit. Ahhoz túl jó ügyvédei vannak. – És gondolom az ezek után már csak véletlen, hogy ezzel a környék legnagyobb ingatlanbefektetője eltűnhet, és a helyére a második legnagyobb léphet, aki… Honnét is operál? Bensonhurst, azt hiszem. – Elvigyorodom, bár kissé humortalanul. Aztán megvonom a vállam, és kiiszom a söröm maradékát. – Szép, amikor a véletlenek ilyen gyönyörűen összejátszanak.
Szerencsére a felügyeletet ritkán kell nógatni, hogy kimenjenek büntetni. Legalább akkora pöcsfejek, mint az elnökünk, akit egyébként rendszerint mind éltetnek, annak ellenére, milyen politikai pártú városban élnek. Élvezik, ha valakinek a jogszabálygyűjteményt idézhetik oldalra, bekezdésre, paragrafusra, szószámra pontosan, és vigyorogva nyújthatják át a büntetési cédulát. Persze, ez még szórakoztató is lehet, ha nem veled történik, mert megbontasz egy régi fürdőt, ami, ezek szerint, városi védelmet élvezett.
Feljegyzem magamnak a nevet mentálisan, bár az újságba van nyomtatva. – Pakisztánban? És melyik oldalon? – Fél szemöldököm a magasba emelkedik, ahogy a szalvétába törlöm a kezem és hátradőlök. Lehet, hogy a világháború után elsők voltunk, akik segítő kezet nyújtottunk az újdonsült szabad államnak, na meg ott a „War on Terror” affiláció, de azóta történt egy s más. Például hogy kilőttünk a határőreik közül huszonhatot egy drónnal néhány éve. Akkoriban adtam be a leszerelési kérelmemet, úgyhogy napra pontosan meg tudnám mondani, mikor történt. – Nos, nem tipikusan amerikai rendőri fennhatóság alá eső terület – ismerem el. – Főleg, mióta a kedvenc elnökünk új hobbija Twitteren szólogatni be más nemzeteknek és vádaskodni. Szerencsére viszont annyira nem szereltem le régen, és meglehet, hogy ismerek pár arcot a különleges erőknél, akik befolyással lehetnek a fogoly-cserékre. Elméleti síkon mindez attól függene, hol kapták el – húzom végig az ujjamat egy girbe-gurba vonal mentén, ami az afgán-pakisztáni határt hivatott reprezentálni. – Az északi afgán-pakisztáni határ jó, az nagyrészt NATO-irányított. Ha erről lenne szó, akkor nem pazarolnál el rá egy segítséget. Szóval marad a Kabul-Jalalabad alatti középső vonal. Hacsak nem a déli határra gondolsz, a Helmand tartományra. Ópium-bárók, ISIS, Talibán, elég forró ott a talaj. És a tálibokkal igen nehéz csereüzleteket bonyolítani. Hajlamosak csak az ember egy részét küldeni. Na nem mintha a pakisztániakkal könnyebb lenne… Most, hogy kétmilliárd dolláron csücsül a kormányzatunk, ami járna nekik, de nem adjuk ki a Haqqani-hálózat bújtatása végett. Kinézem belőlük, egyébként, hogy valóban ott rejtegetik azokat az iszlamista vadbarmokat. Bármit, csak hogy borsot törjenek India orra alá. – Rámosolygom a pincérnőre, amikor odalép hozzánk, és ajánl még egy kis kávét. Továbbra is borzasztó íze van, de azért kérek még egyet.
– Szóval hipotetikus értelemben a segítségnyújtási lehetőségeim a helyszíntől függően korlátozódnának. És persze attól, milyen indokkal tartják ott. Megkapta a hadifogoly státuszt? – Az is más kérdés mondjuk, hogy ki mennyire érzi magáénak a genfi egyezményt, meg mi az, amit utólag bizonyítani lehet. Volt, akit az egységemből már hadifogolyként tartottak; és olyan elhunyt is, aki inkább fejbe lőtte magát, miután lezuhant a gépe a tálib területen, csak nehogy a kezükre jusson. Ezek olyan területei a háborúnak, ami nem kap különösebb médiafigyelmet. Azért egy kérdés mégiscsak megengedek magamnak. – Kicsoda ez a fickó neked, hogy segíteni akarj rajta?