My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Nem tudom, csak képzeltem-e a halvány roppanást, vagy valóban a kelleténél jobban szorítottam meg ezt a százast is alig érő, de ezresért eladott harapott almás szart, amit telefonnak hívnak. A csendből áradó feszültséget még a vonalon keresztül is hallani lehet, legalábbis úgy veszem ki a rendőr – Wagner – ideges nyeléséből. – Szóval akkor várjunk meg vele? Néhány héttel ezelőtt majdnem két napos megfigyelésen vettünk részt Heloise-szal; habár azt, akit kerestünk, nem találtuk meg, de sikerült beszélnünk egy fickóval, aki alapvetően dokkmunkásként dolgozik, de nem kevés mellékesért cserébe rendben tartja a találkozóhelyet, ami immáron raktárként funkcionál. Ami korábban luxussá tette, azt kibelezték belőle – kitépték a mosdókat, leverték a csempét és valami nagyot is leszereltek középről, talán egy bárpultot –, és telepakolták ipari súlyokat elbíró polcrendszerekkel. Alighanem ide tervezték bújtatni a behozott árut; fegyverek, drogok, egyéb illegális áruk, amelyekre nagy a kereslet a megfelelő helyeken. A fickó neve Benny volt, alighanem alkoholista a keze ideges remegéséből ítélve, és bár elsőre megpróbált elszaladni, miután felkentem a drótkerítésre, megeredt a nyelve. Mondjuk eredendően csak annyit akart mondani, hogy hagyjuk békén, és nem mond semmit, de végül ő is belátta, hogy ebből már csak szarosan kerülhet ki, kérdés, hogy derékig vagy fejtetőig akar-e állni benne. A csempészbizniszben utazni nem épp életbiztosítás, főleg, ha még a zsarukat is a nyakadba kapod, és mint kiderült, Benny barátunk családos ember. Állítólag csak ezért vállalta – csak el akarta látni őket. Maga mit nem tenne meg a családjáért?, szegezte nekem a kérdést. Beszélt velünk, nekünk. Most pedig festőzsákba csomagolva húzták elő a Hudsonból. – Nem. Küldessétek be úgy ahogy van az orvosszakértőhöz… Nyomatékosítsd, hogy prioritást élvez. – Feleslegesnek tűnt kirándulást tennünk Red Hookig, ahol partra sodródott; nem az volt a gyilkosság helyszíne, valószínűleg egy hídról dobhatták be, és az első becslés szerint legalább két napja halott. A halottkémnek bőven lesz még munkája vele, mielőtt a hasznunkra válhatna, bár tudom, hogy ki tette. Túlságosan is egyértelmű. Aznap késő délután, a műszak végén fáradtan csapom le a laptopom tetejét az íróasztalnál ülve. – Elbasztam – temetem a kezeimbe a fejem, ujjaim a hajamba markolnak, hátha az kirántja majd a fejemből a hülyeséget. – Emlékszel arra a megfigyelésre, amire az SVU-s kollégával mentem? – Santos nem volt ott, ő másik nyomon próbált érvényesülni és inkább a családra fókuszált. Alighanem nem James volt az első, aki törvényt szegett az ő portájukon. Ha így lett volna, nem tüntetik el ilyen eredményesen. És egyébként is, ki az, aki makulátlanul gazdagszik meg? – Nem semmit találtunk. Beszéltünk egy fickóval, aki a raktárépületnél dolgozott… Ma reggel húzták ki a folyóból a hulláját. Elbasztam. Ebben a szakmában nincs olyan, hogy véletlen egybeesés; főleg nem ilyen kaliberű fickóknál. Benny nem a legélesebb kés volt a fiókban, de eléggé féltette az életét (és a családját) ahhoz, hogy tudjam, nem ő próbált meg átvágni minket vagy kiadni a főnökeinek, hogy beszélt a zsarukkal. Valószínűleg láttak minket, vagy megtalálták nála a névjegyemet; esetleg a számom a híváslistájában. Elég sokat láttam már ahhoz, hogy ne feltételezzem, olyan nehéz lenne a „rosszfiúknak” hozzáférnie a személyes adatokhoz, mint lakcím vagy telefonszámlák. Ha ostobábbak lennének nálunk vagy kevesebb információhoz lenne hozzáférésük, nem olyanok lennének a statisztikák, amilyenek. Ha neked van egy embered valahol, holtbiztos lehetsz benne, hogy nekik is. – Megsürgettem a kórboncnokot. Nem örült neki, de mivel potenciális leszámolás is lehet, amit el kell csípni, mielőtt elharapózik, előrébb vette a sorban. Azt mondta, pontos válaszokat ne várjunk, de tud adni annyit, amivel már elleszünk egy darabig. – Ez valószínűleg azt jelentette, hogy a laboreredményekre és a benti vizsgálatokra várni kell majd még pár hetet, de láthatjuk az eredményt. Egyelőre ennek is elégnek kellett lennie – mint mondtam, úgyis tudom, ki áll a hátterében. – Jössz? Habár kérdésnek hangzott, valójában egy kicsit kijelentés is volt. Nem ez volt az egyetlen dolog, amit ideje lett volna már elmondanom neki. És azt hiszem, a kettő közül nem ez lesz, ami jobban aggasztja majd. Senki sem bírja azt a pöcs Garridot. Felállok az asztal mellől, felkapom a gurulós szék hátuljára terített dzsekimet és előkotrom a doboz cigarettát a zsebemből. – Persze csak ha a nejed nem ragaszkodik a takarodódhoz.
Egy sokatmondó mély sóhaj távozik belőlem, miközben hátradőlök az irodaszékemben és már-már hallom érkezni a kérdést miszerint "Hova szállt az a mély sóhaj?" a kedvenc burgeres helyemen pincérkedő hölgytől, ki az idők során már jócskán megismert, legfőképpen azért, mivel sosem úgy ültem be egy kajálásra, hogy ne dobogott volna veszettül valamelyik érerem a fejemen. Sokszor nem tudtam neki normális választ adni, mégsem avathatom be a nyomozásokba, de valami semmitmondó szöveg mindig elég neki ahhoz, hogy beszélgetni kezdjünk, leginkább ő, én pedig addig is eszek, hallgatom őt és nem az én bajaimmal vagyok elfoglalva. De most nem ez a helyzet. - Ebben vannak összefoglalva mindazok az információk, amiket eddig sikerült kideríteni Zach halálával kapcsolatosan - nyújt felém a kollegina egy dossziét. - Köszönöm! - elveszem tőle, mire egyből sarkon fordul és megy a többi dolgára, én pedig egy darabig nézem az asztalomra helyezett papírokat. Egyáltalán nem kellene ennyire szarul éreznem magam a halála miatt, de sokáig nem hagyott nyugodni, mivel sokkal több lehetőség volt benne. Nem teljesen önszántából tálalt ki nekünk egy-két dolgot, többek között a raktárakról, melyekben kokaint tároltak, de úgy tűnt, hogy hajlott volna rá, hogy egy ideig még kölcsönösen hintába ültessük egymást. Már sosem tudjuk meg, melyik fél jött volna ki belőle szerencsésebben, de az biztos, hogy a halálával elvesztettünk egy jó lehetőséget, hogy New York egyik legnagyobb drogcsempész hálózatát a gyökerénél ragadjuk meg. Hosszabb elmélkedés után végül úgy döntök, hogy mégis kezeimbe veszem a dossziét és kihúzom abból az összefoglaló jelentések lapjait, bár elvileg nincs benne semmi, amit ne tudnék. Tekintetem végigfut a sorokon, ám közben rá kell jönnöm, hogy jobban figyelek a tőlem nem messze ülő Sykesra, mintsem a már jó párszor végignyálazott Zach-ügy tényeire. Egy pillantást vetek felé, majd folytatom az átnézést, hátha valamit nem vettem volna észre. Kettőnk közül én tudok jobban kiborulni, de rajta sokkal jobban látszanak a zaklatottság és elégedetlenség jelei. Hát még mikor lecsapja a laptopja tetejét... Ezúttal is csak kiábrándultan csúsztatom vissza a papírokat a helyükre, aztán a dossziéval együtt visszadobom az asztalomra. Nem kérdezem meg, hogy mi a helyzet, mit baszott el, érzem, hogy folytatni fogja és ez így is történik. - Igen... - Tudom melyik megfigyelésre gondol, akkor én éppen mással voltam elfoglalva. A fejlemények viszont úgy tűnik, nála sem a jó irányban alakultak. Elhúzom szám sarkát és a jelentésre pillantok. - Úgy látszik, azok a rohadékok mindenkit eltüntetnek, akikkel mi kapcsolatba lépünk közülük. - Ez nem újdonság, nem is ez az első eset, mégis nehezen tudunk úgy dolgozni, hogy bárkivel, akivel beszélgetést kezdeményezünk és akikből fontos - vagy kevésbé fontos - információkat húzunk ki, azokat úgy veszik ki a forgalomból, mintha nem emberek, hanem elhasznált, selejtes tárgyak lennének és ilyenkor baromira nehéz nem okulnunk magunkat. Elég gyorsan át tudom érezni Sykes helyzetét, kísértetiesen összecseng az én másik nyomozásommal, s látszólag nincs semmi köze a kettőnek egymáshoz, ez a mi szakmánkban azért annyira nem elképzelhetetlen. - Hé! Ezért nem okolhatod magad! - dőlök előre a székben, közelebb hozzá és lábaimra könyökölve próbálom mentálisan támogatni, bár ahogy ismerem őt, nem az a fajta, ki érzelmesre venné a figurát. Ha nem ismerném ennyire, azt mondanám rá, hogy pöcsfej, jó, talán néha még mindig ezt gondolom róla. Lehet semmi szükség ilyen szavakra tőlem, talán csak magamat is akarom ezzel bátorítani, elvégre legalább annyira zavar engem is a dolog, mint tán őt ez az újabb eset. Hallgatom tovább Coltont, de egyre jobban megfogalmazódik bennem, hogy nekem egy kicsit ebből kezd elegem lenni, találunk valamit, vagy inkább elénk dobnak valami csalit, mi ráharapunk, elkezdünk nyomozni annyi információval, amennyit egyelőre kapunk, aztán vagy találunk valamit, vagy nem. Erre talán tényleg az a tökéletes megfogalmazás hogy "...tud adni annyit, amivel már elleszünk egy darabig". Kicsit ez kezd arra hajazni, hogy lekössük magunkat és megdolgozzunk a pénzünkért, s számomra kezd elveszni a valódi cél, az elhivatottság. - Jah. Jövök. Úgyis rég jártam már nála... - dörmögöm, miközben felállok a székemből. Egészen pontosan tegnap voltam Zach végleges eredményeit elkérni, de az utóbbi napokban, hetekben egy kicsit többször megfordultam a kórboncnoknál. Az a baj, hogy érdekel az ügy, érdekel, mi lesz ebből és hiába van bennem egyfajta undor, mégis csinálom. Nem csak azért, mert Sykes hív magával - biztosra veszem, hogy csak nem akar egyedül lenni és hiányolná a pofám -, egyszerűen érdekel az igazság, ki akarom bogozni a csomókat, aztán tálán egyszer elfogynak azok a csomók és elégedetten hátradőlhetek, pontot téve valami után legalább egy kisebb időre. Csakhogy a drogügyesek ritkán látnak pontot, általában csak a vesszőket ismerik. - Sajnos nem eléggé. Vagy hát fogalmazhatnék inkább úgy is, hogy szerencsére - próbálom viccesre venni a figurát, néha azért meg tudom nevettetni még ezt a kiégett szőkét is, de ezt az alkalmat nem érzem túl combosnak, én azért elmosolyodom, szerény vigasznak. Elrakom a telómat és még pár pontos apróságot, aztán elindulok vele lefelé. - Gondolod, hogy elharapózna ez az öldöklés? - Mert az oké, hogy esély van rá, de ez nem egyenlő azzal, hogy valószínűnek is tartsuk. Én nem érzem így, túl sok embert takarítanak el azok után, hogy beszéltek bármilyen nyomozóval és szerintem pontosan ezzel akarnak minket távol tartani maguktól. De ez az én teóriám. - Amúgy... mi motivál itt a drogelhárításnál? - nézek az eddigiekhez képest is jobban elkomolyodva a szemébe. - Ha letartóztatunk egy személyt, vagy tán egy komplett drogbandát, akkor a helyére jönnek mások. Ennek sosem lesz vége. - Lehet őt nem, de engem ez zavar. Talán túl leegyszerűsített és kissé lecsupaszított kép, de ha háború van, egy katona meg akarja nyerni a harcokat, a célt pedig eléri, amikor ez megtörténik, a harcok abbamaradnak és a felek békét kötnek, vagy az egyik fél felülkerekedik a másikon. De a drogelhárítás teljesen más. Országok iparai épülnek a drogtermesztésre és már számtalanszor akartak leszámolni velük, a kormányok is sokszor szemet hunynak felettük, így pedig baromira nehéz.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Santosszal finoman szólva se indult túl zökkenőmentesen a partneri kapcsolatunk, és nem mondom, hogy teljesen az ő hibája lett volna, vagy teljesen az enyém, de biztosan száz százalékosan azé, aki jó viccnek tartotta az aktáinkat meglátva összerakni minket. Tudom, hogy az élet nem kívánságműsor, sőt, ha megmondod, mit szeretnél, legtöbbször a teljes ellentétét kapod. Sikerült a seregben annyi csapatjátékot a fejembe verni, és az övébe is, hogy ne hagyjuk a személyes ellentéteinket a munka kárára menni. A népszerű elmélettel szemben nem kell, hogy a társak feltéten legjobb barátok legyenek, már csak azért sem, mert sosem tudhatjuk, mikor jön egy leépítés, áthelyezés vagy promóció. Nem szabad hozzászokni a másikhoz, mert a dolgok változnak. Azt nem mondom, hogy amúgy ne fájna kevesebbet a fejem, mióta nem hallom a passzív-agresszív megjegyzéseit. És azt se mondanám, hogy feltétlen legjobb pajtik lettünk;de bízunk egymásban, ez fontos, és ha nem is értjük meg, de elfogadjuk és tiszteljük a másik álláspontját. Az előtte lévő időszak viszont nem tűnt el nyomtalanul, úgyhogy cseppet sem egyszerű elismerni a tényt, hogy elbasztam. Pedig tényleg elbasztam. Loise is figyelmeztetett a maga módján; bár az ő hangsúlyával és szeplős pofikájával inkább érdeklődő kérdésnek tűnt, de a végén csak-csak igaza lett. Nem szabadott volna ott beszélnünk a fickóval, csak azért, mert nem láttunk mást. – Inkább csak elismerem a részességemet. Nem én voltam, aki megölte a fickót. De nem is segítettem rajta – morgom. Persze, ha volt olyan idióta, hogy ilyenekkel kezdjen már a legelejétől, akkor ő se volt egy géniusz, de szerencsére vagy sem, ez még nem jelenti azt, hogy meg is kell halnia. Szerencsére a családjával nem nekünk kell majd beszélnünk, az a gyilosságiak dolga, akikkel immár sokadjára kell együtt dolgoznunk. Nem tudom, jobb-e attól, hogy Santos is jön vagy sem. Legalább lesz kinek káromkodnom, nem csak az üres autónak. Állítólag az egészségtelen; legalábbis Roe valami ilyesmit húzott elő az egyik újságból, de lehet, hogy csak kamuzott (nem olvastam el a cikket, miután láttam, hogy női magazinból van – sajnálom, de túl sok hülyeséget beszélnek), mert elege volt, hogy kiabálok a tévével mikor politikai híreket olvasnak be, vagy vesztésre áll a csapatom. Vagyis, mint minden értelmes ember. – Nem ő az egyetlen, akivel beszéltünk. De ami még fontosabb, Benny volt az első láncszem egy hosszú folyamatban, aki sorban vezetett volna el a következőhöz. Tudok néhány nevet, de mit gondolsz, mennyi kedvük lesz szóba állni velünk, miután kiderül, hogy mi lett Bennyvel? – Még kevesebb, mint eddig volt, pedig eddig sem ők voltak a legnagyobb rajongóink. Vagy bárki más, ha itt tartunk. A kadétiskola első óráján azt kéne a fejekbe verni, hogy mindegy, hogy kepesztesz, úgyis mindenki rühellni fog, mint a szart, ha meglátják az egyenruhádat. Ki a fene gondolta volna, hogy a jelvény ennyire megutáltatja veled a világot, mi? – Hogy mi motiv… Te be vagy szívva? Ráállított arra a chai mai latte tea vonalra, mi? Fura dolgokat művel az ember fejével. És az emésztésével – nevetek fel, ahogy lefelé gyorsan szedem a lépcsőfokokat. Elhaladunk a recepció mellett, ahol a járőrök őrmestere kérdőn néz rám. Nem a felettesem, de szereti tudni, ki hová megy. – Csak a központi kórházba kirándulunk egyet a hullaházba – fordulok a morcos nő felé a pult mögött. – Hozhatunk esetleg valamit? Extra formaldehides levágott kisujjat, esetleg? – Ez morbid – szólal meg morcosan az egyik járőr, aki épp a becsekkoló órába való kártyával szórakozik. – Az egész világ morbid, Steinberg. Szedd össze magad. Nem kérdésnek szánom, hogy az én kocsimmal megyünk-e, úgyhogy már a kulcsaim után kutatok. Elvégre, mégiscsak én kaptam meg végül a támogatást a szolgálati SVU-ra, mert Santos kocsija újabb modell volt az enyémnél. Két évvel, de akkor is. Szerintem azóta is morcos egy kicsit miatta. – Akarsz vezetni? – nyújtom felé a kulcsokat. Általában ezután el szoktam húzni, miután érte nyúl és teszek valami felettébb nem polkorrekt megjegyzést, de most komolyan gondolom. – Úgy érzem nincs idegrendszerem a forgalomhoz. És mert be kell nyalni neki, hogy kevésbé akadjon ki a híreken ugye. – Egyébként a fizetésem motivál – vonom meg a vállam, miközben beszállunk. – Szeretem tudni fizetni a számláim. Nem minden melónak kell valami fenenagy lelki visszhanggal töltött motivációs hátszéllel bírnia. Szerinted a kukásemberek morális okokból csinálják? Fenét. Aztán a szemét is ugyanúgy visszakerül fél órával később, nem? Nem arról van szó, hogy nekem ne lennének elveim, csak tudom, mikor kell félretenni őket, vagy mikor nem előnyös egyáltalán megszerezni őket. A munka az munka. Nem kell mindennek az önmegvalósításról szólnia, mindegy, mit mond akár Monroe, akár a húgom. – Amúgy… Emlékszel Garridora, ugye? Az az idegesítő pöcs az észak-manhattani gyilkosságiaktól. – Mintha nem lenne mindegyik idegesítő. Burnham a legrosszabb. Túl kedves; ők mindig veszélyesek. – Tudtad, hogy ők is nyomoznak Favaro után?
Persze, már csak az kellene, hogy mi magunk tüntessük el a föld színéről azokat az embereket, akik talán fontos információkkal és bizonyítékokkal szolgálhatnának nekünk. Néha van, hogy mi is hatalmasat bakizunk, de ebben az esetben nem érzem azt, hogy a szükségesnél nagyobb felelősséget kellene a nyakunkba akasztani annál, mint ami van, márpedig, ha én ezt érzem, mint önkéntes legnagyobb önhibáztató fazon szerte a tízméteres körzetemben, akkor talán lehet is benne valami. A gondom legfőképpen az, hogy jelenleg teljesen elveszettnek érzem magam, mert nem az első eset, hogy azt tapasztalom, amint egy jó nyomon haladok, kihúzzák alólam a talajt és kezdhetek mindent elölről. Ezt sokadjára eljátszani nagyon nem király, de még ez is oké, csakhogy egy nagy bajom van: tanácstalan vagyok. Nem sokszor kerülök ilyen helyzetbe, de most nagyon is benne vagyok a bizonytalanságban. Persze úgyis kitalálok majd valamit. Vagy… kitalálunk, ha úgy adódik. Sykes-szal együtt dolgozni számomra mindig olyan volt, mintha tűágyra feküdnék. Alapvetően működőképesek vagyunk, de attól még érzem, hogy éles fémeken heverek. Ami jó, hiszen valahogy kihozza belőlem a legjobbat, pont azt, ami kell a munkám során, de egyébként meg mégis csak tűhegyekről van szó és nem puha takaróról, aminek feltehetőleg az a hatalmas szakadék az oka, mely a személyiségeink között van. Nem is veszem kérdésnek a felém intézett szavait, egyértelmű, hogy rohamosan csökkennek a lehetőségeink és a sikerre való esélyeink, minél több olyan eset történik, mint most Benny-vel. - Van rá mód, hogy valamennyire elkerüljük ezt a problémát, de akkor valaki mást kellene ráállítani a feladatra. - Még csak nem is ötletnek szánom, de ez is jobb válasz, mint az, hogy húzzuk inkább le magunkat a klotyón. Vannak jó színészi képességekkel megáldott személyek a mi köreinkben is, akiket meg lehetne bízni, hogy keressék meg az embereket látszólag civilben, de erre is húzom a számat, nehezen kivitelezhető most. Halványan húzódik szám sarka felfelé, de nem akarom éreztetni vele, hogy tetszik a megjegyzése, meg az is, hogy ennyire mély nyomokat hagytam benne a chai mai latte teával, amire egyszer meghívtam és elszóltam magam, hogy a feleségem szerint jó nyugtató. Szerintem néha Sykes-ra is ráférne, a feleségem szerint meg rám is. - Bárcsak. - Nem számítottam más reakcióra tőle. Tudja, mit gondolok és én is ismerem már jól az ő hozzáállását. Folytatnám, de figyelmemet az őrmester tereli el, nincs bajom az ürgével, csak nem szimpatizálok vele. Még jó, hogy ez a kutyát se érdekli és ami azt illeti, én se nagyon foglalkozom a dologgal. Kérdő pillantást vetek Coltonra és az őrült viccére… jah, azt hiszem, elnézve őt és Steinberg-et, megkaptam az iménti kérdésemre a választ. - Oké, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit az előbb. Itt a gond, nincs olyan morbid agyam, mint neked! - Valószínűleg nem ennyire egyszerű a helyzet, de amit ezzel mondani akarok az az, hogy talán nem kellene ennyire rágörcsölnöm a dolgokra, mármint a munkámra. Fenyegető pillantással jelzem neki, hogy ha most is szórakozni akar a kulcsával, akkor egyszer tényleg a seggéből húzhatja majd elő, majd lassan, óvatosan kezdem emelni a kulcsért kezemet, végig farkasszemet nézve vele, mint valami gyenge vad-nyugati filmben. Meglepő módon meg is kapom első próbálkozásra. Ezen gyorsan átestünk. - Miért, mikor van neked idegrendszered ahhoz? - Sose, mert valamiért általában az autóban ülve jön ki belőle az idegbetegsége és én, vagy szerencsétlen utasa, netán a puszta légtér hallgathatja a kiakadásait. Ráfordulok az útra. - Az tényleg jó motiváció… - jegyzem meg. Nem csak ennyiről szól ez az egész, ha jól fizető állást akart volna, nem feltételen rendőrnek megy, de ismerem a történetét az apjával kapcsolatban, ritka közös pontunk, ám olykor van, hogy ez sem elég. Értem a hasonlatát, de közben meg mégsem, mert nekem nem igazán sikerülne szemétnek nézni az embereket, hiába azok, igaz, ilyen téren sokkal szentimentálisabb vagyok nála, túlzottan is az, míg ő meg túlzottan nem az. - De… jah, igen - értek vele egyet, tekintve, hogy olyan dologban különbözik a véleményünk, amiben nem tudunk vitatkozni. Ez olyan, mint Jézus és Allah, valaki egyikben hisz, míg másik a másikban, nem lehet meggyőzni ész érvekkel a egyik felet sem. - Lehet csak egy kis szünet kellene nekem, hogy összeszedjem magam. Elég szétszórtvagyok mostanság. – Nem panaszkodásból mondom, szimplán ezzel nyugtázom az egészet. A legnagyobb kritikusom saját magam, nem cseszett le a napokban a főnököm, én varrom nyakamba a felelősséget, a terheket, ami pont, hogy felesleges lenne. - Emlékszem. Mi van vele? - pillantok rá néhány másodperce, miközben felidézem Garrido arcát. - Nem, nem mondták nekem. - Ami elég szomorú, mert ilyen információkat nem lenne rossz tudni, de nem akadok fenn ezen. Az elmúlt percek tanulságaként a lényegre fókuszálok. - Kiderítettek valamit? - Újabb pillantást teszek felé, majd bekanyarodok a központi kórház irányába.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Nem Santos az első, aki szerint a humoromnak van némi mekérdőjelezhető éle, főleg az efféle tabutémákat illetően. Ezt meg is értettem olyanoktól, akik nem ebben dolgoznak, akik nem találkoznak napról napra az átlagosnál jóval keményebb és véresebb helyzetekkel, akiknek nem egy fánkozóba való kitéréssel egyenértékű az, ha boncolásra kell menniük. Ha Roe akadt fenn ilyesmin, nem zavart; valahol még tetszett is. Ez is bizonyította, hogy nem egy közülünk, amit a legkevésbé sem akartam volna. Rohadt régen volt már az, ahol fél éves csúszásokkal (attól függően, épp mikor és hol voltunk kiküldetésen) végül öt év alatt megszereztem a pszichológia diplomámat, aminek azóta se nagyon láttam hasznát, azt leszámítva, hogy jól mutatott a rendőrséghez való átjelentkezésemkor, és jól jött a nyomozói előléptetéshez is. Annyira viszont emlékszem, hogy minden ember másként gyűrkőzik meg az életében előforduló stresszel és abnormális jelenségekkel. Pszichológiai szempontból a halállal való napi találkozás annak számít; abnormalitásnak, ami túl sok terhet ró az agyra. – Rosszul fogalmaztam. Most még annyira sincs, mint máskor – forgatom meg a szemem. Nem utolsó szempont, hogy így rá tudok gyújtani majd, ami vezetés közben kicsit nehezebb. Látom rajta, hogy azért meglepi, hogy tényleg hagyom vezetni, és ez most nem trükk. Általában túlzottan zavar, ha más vezet; látom a hibákat, amiket elkerültem volna, vagy legalábbis máshogy vétek. Nem utolsó sorban baromi nagy adag nyugtalansággal tölt el, ha a dugóban kell ülnöm, és még csak nem is én vezetek. Olyankor hajlamos vagyok leizzadni és ráfeszülni a műszerfalra, a tekintetemmel pedig minden bizonnyal olyan, vállról indítható páncéltörő rakétákat keresek, amik tudom, hogy ott sincsenek. Csak a megszokás. Az a kurva megszokás. – Ne demoralizáljon ennyire. Ha mindenki etikus felbuzdulásból lenne rendőr, nem lenne kirívó ez a szenteskedés, mert mindenki ugyanazt a szart csinálná, érted? Na meg, így legalább az olyan helyzetekben, ahol a Te moralitásod esetleg önkonfliktusba kerül, én léphetek tovább. – Látom rajta, hogy nem elégedett az előző válaszommal, és csak azért nem válaszol ennél hosszabban, mert feleslegesnek érzi a vitát. Ez régebben baromira bosszantott, most már csak elengedem; én nem veszem mellre azt, ha valakivel ellentétes nézetek miatt kerülünk vitába, ő pedig igen. Valahol mondjuk elég érdekes iróniája az életnek, hogy a katonasághoz épp ellentétes okoknál fogva szegődtünk és maradtunk. Ott az én moralitásom volt, ami ott tartott, őt pedig csak a kötelesség. – Hát, van bent még pár heted, nem? – kérdezem, előbogarászva a marlboro pakkot a kabátom zsebéből. – Úgyis jobban örülnek, ha azt kiveszed, mintha ki kell fizetniük év végén. A jelenlegi nagy büdös semmi akkor is itt lesz, mikor visszajössz. – Talán ha jobb ember lennék, legalábbis szociálisan érzékenyebb, akkor rákérdeznék, mit gondol, mi a baja. De nem vagyok az; se jobb, se érzékenyebb. Ha valamit akar, akkor úgyis elmondja, ha meg nem, az az ő baja. Legalábbis amíg nincs köze a munkához. Mert Garridonak, a rohadt kurva anyját, van. Úgyhogy muszáj elmondanom neki. – Olyasmi – emelem meg a vállam, hogy aztán meg is gyújtsam a számba tett szálat. Egy kicsit engedek az ablakon. A város amúgy sem arról híres, hogy száguldozni lehetne hogy huzatot csináljak, mint ahogy arról Roe mindig panaszkodik. – Szerinte Favaro függesztette fel. Már közvetve, persze. Babráltak az eredményekkel vagy ilyesmi, igazából ebben a részben nem tudom, mennyire bízzak – vonom meg a vállam, mert őszintén, ez azt jelentené, hogy Favaro le tudott fizetni embereket a rendőrségen belül, ami… A fizetéseket elnézve nem tűnik olyan hihetetlennek. Cserébe viszont elég rossz hír. – Viszont van egy… szemtanúja. Vagy valami olyasmi. Egy kicsit homályos volt, mert elég idiótának tűnt; a fazon Favaronak dolgozott, vagyis, az egyik „alvállalkozásában”, drogcsempészként. Sikerült áthoznia egy adag illegális cuccot a mexikói határon, aztán elhagyta őket valami útszéli motelben, a főnökei meg azt hiszik, hogy ellopta és eladta saját szakállra. Megpróbálták kinyírni, úgyhogy most Garridoék bújtatják. Ha jól értem, az egységében lévő valamelyik tag testvére az idiótája. Ha engem kérdeznek, ez csak a Darwini folyamatok természetes útja. Nem szabad gátat szabni neki. De persze ezt hangosan nem mondhatom ki. – Információkkal tud szolgálni a kölyök. Garrido azt kérte, működjünk együtt velük, közös ügyként, mivel ő még mindig fe van függesztve. A mi ügyünk – teszem hozzá – , csak ők is hozzáférnek. Belementem. Bárki más megkérdezése nélkül. Tudom, hogy nem volt túl fair, de nem tűnt olyan pillanatnak, amit még odáznom kéne, „várj, hadd konzultáljak az összes gyökérrel az osztályról, aztán nyolc munkanapon belül visszahívlak” módon. – Lássuk be, kurvára megakadtunk az összes rohadt nyomon, és nem tolonganak az emberek, hogy újakkal szolgáljanak. Valamit muszáj volt tenni, még ha ki nem állhatom őket.
Bizonyára nem lepné meg Sykes-t, ha kinyilvánítanám, hogy kezdek teljesen kiégni attól, hogy semmit nem haladunk érdemlegesen a nyomozásban, merthogy ennyi év távlatából már pontosan láthatja rajta, hogy mi is a helyzet. Nem szoktam én panaszkodni, nem keverem sosem a munkát a magánélettel, de nem vagyok már az a penge csávó, akinek anno megismert. Most legalábbis nem. Az évek… persze, tudom én azt, pedig itt vagyok harminchat évesen, jóformán a nyomozói pályafutásom elején és én már most kezdek zátonyra futni az első igazi nagyobb ügyem kapcsán. Mi számít nagynak? Az, hogy nem látom a végét, nem a nyomozás végét, hanem hogy minek törjük magunkat, ha lecsukunk valakit, a hálózat nem fog megroppanni. Megannyi kísérlet volt, hogy megtörjék a kábítószer kereskedelmet, de nézzük csak meg, ez nem szorul vissza egyáltalán, sőt, egyre csak nagyon szerepet kap a világban. Annak ellenére, hogy ezen az apró elvi problémán én sehogy sem tudok túljutni mióta Sykes mellett dolgozom, sokáig sikerült egész jól átlendülnöm rajta. Lehet szimplán csak az a bajom, hogy összevesztem a főnökkel és azóta nem tudom magamról lekaparni. Bár ma Sykes sem a régi, elnézve, hogy elszánt céllal adja nekem a kocsikulcsot. Én tényleg értem mit mond és egyet is tudok vele érteni. Majd keresek valamit, ami motivál olyan szempontból, amire nekem jelenleg szükségem van, aztán rendben leszünk. - Van - Oh, hogyne volna még szabadságom. Kissé megfeszítem sajgó vállaimat, majd leengedem őket kényelmes pozícióba ott az ülésben. - Vagy elmegyek szabira és másnap robban a bomba, ugyebár - nézek egy kissé felszabadultabban rá, feltehetőleg azért, mert mindketten tudjuk, hogy ennek egészen kis esélye van. És ha már bomba… meglep, hogy Garrido nyomoz még, merthogy én úgy tudtam, hogy fel lett függesztve, ami akkoriban még csak pletyka volt, szóval egyáltalán nem vettem biztos tényként. Per pillanat ezen hamar túljutok, az jobban érdekelne, hogy miért közli velem Sykes a nevét és bízok benne, hogy azért, mert találtak valami hasznosat. Ja, hogy tényleg felfüggesztették. Egy kérdő pillantást vetek ezen szavai hallatára, de nem akasztom meg. Értem a problémát, sóhajtok rá egy elégedetlent, miközben jobban rányomok a gázra, ha már van lehetőségünk haladni. Nem lep meg, hogy vannak, akiket le tudnak fizetni a rendőrségen belül, csak gáz, hogy ezt pont Favaro tette meg. - Hu bassza meg. - Egyfelől… ki az, aki drogcsempészként elhagyja az áruját? Ez itt nekem eléggé bűzlik, de mivel a lényeg itt most nem ez, csak hitetlenkedek rajta egy sort. De, jah, ez végül is egy jó hír, van egy ember, aki talán előre tud minket mozdítani és talán hajlandó is rá. Kissé meglepetten hallom, hogy Garrido Sykeshoz fordult, de még ez is oké, mivel mi kellően ráálltunk Favarora, feltételezem ez volt a fő hajtóerő és nem kettejük még képletesen sem létező barátsága. Azt viszont nehezen tudom felfogni, hogy ezt nekem miért múltidőben mondja. - És ebbe nem akartál volna akkor beavatni? - Nem vagyok az a típus, aki hamar felhúzza magát, de ez egy kicsit pofán csap. - Tudod, hogy nem ellenkeztem volna, csak mert jelvény nélküli az ürge, nem értem, miért utólag közlöd, Sykes - pillantok rá erőteljesen, amíg a forgalom hagyja. Hiszen tudja, hogy mennyire éhezem egy új nyomra Favaro kapcsán. - Oké - Vágom én a helyzetet, van, amikor nem lehet várni egy döntéssel, de ettől még nem érzem korrektnek, hogy nem egyből értesített. - És mennyire előrehaladott ez az ügy? Vagy mikor történt? - Mert a múlt idő az egy dolog, ettől még lehet, hogy két napja volt és épp csak megegyeztek, meg az is benne van a pakliban, hogy hónapokkal ezelőtt volt és már túl vannak egy-két beszélgetésen.
Kezdőlap
Hallgatom tovább Coltont, de egyre jobban megfogalmazódik bennem, hogy nekem egy kicsit ebből kezd elegem lenni, találunk valamit, vagy inkább elénk dobnak valami csalit, mi ráharapunk, elkezdünk nyomozni annyi információval, amennyit egyelőre kapunk, aztán vagy találunk valamit, vagy nem. Erre talán tényleg az a tökéletes megfogalmazás hogy "...tud adni annyit, amivel már elleszünk egy darabig". Kicsit ez kezd arra hajazni, hogy lekössük magunkat és megdolgozzunk a pénzünkért, s számomra kezd elveszni a valódi cél, az elhivatottság. 