Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Munkahelylista
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:50 am

Avatarfoglaló
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:49 am

Foglalt vezetéknevek
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:47 am

Raven & Drake
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drake Adams Yesterday at 11:50 pm

Drake Adams
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Nora Weston Yesterday at 11:40 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Yesterday at 11:09 pm

Flor & Ben & Lyn
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Benjamin Henson Yesterday at 10:17 pm

Aaron & Cherry - International Children day with justice
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aaron Bennett Yesterday at 10:07 pm

Shane and Lottie - I need you...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Evans Yesterday at 10:03 pm

Ki van itt?

Cassyan De Lucca, Linda Coleman, Nora Weston

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Dorian x Jake - Lester brothers fight
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Egészségügy
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jesse Lee Soffer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Neurológus, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
93

Dorian x Jake - Lester brothers fight
Szomb. Feb. 17, 2018 2:08 pm


DORIAN & JAKE



A napom jól kezdődött, a legnagyobb nyugalommal hagytam ott az öcsémet a házban, és a kutyákat, sőt magát az unokahúgomat is, akinek új hóbortja, hogy a fejére húzza a zoknikat, ha a kezébe kerül, de bármit képes bekapni. A kis játszószőnyeg…igen már ezzel is képben vagyunk, ami az újdonsült kedvenc hely. A reggeli szeánszunk alkalmával lefektetem oda, és szépen kikészítem neki a csörgőket, meg a többi nagyszerű játékokat. Már Meenától, és Norától is kaptunk egy-két érdekes dolgot, és van aminek a hasznosságára még nem jöttem rá, de idővel szerintem ez is meglesz. A lényeg, hogy a kis mosolygós hercegnőnk beépült a hétköznapokba, és örültem neki, hogy Jason állapota sem egyenesen lefelé tartott, hanem felfelé szárnyalt, de tudtam, sőt sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Éveken át drogokkal tömték, átmenetileg talán elterelődött a figyelme a szerről, de azzal is tisztában voltam, hogy az agya hátsó zugában ott motoszkál egy újabb ballépés. Előfordult, hogy éjszaka eltűnt órákra, de amíg én otthon voltam ez nem jelentett gondot. Állítólag csak a kislány anyukája után kutat, meg felméri, hogy milyen híreket terjesztenek rólunk az alvilágban. Szerintem az sem lett volna rossz ötlet, ha nevet változtatunk, de mi vagyunk a Lester név utolsó képviselői, kivéve, ha Hannah-t is sikerül normálisan elrendeznünk, de ehhez kellene az anyakönyvi kivonata. Az egyik legjobb magánnyomozót állítottam rá, hogy kutakodjon, és az öcsémtől is érdeklődtem, de neki valahogyan nem jutott eszébe semmi sem. Az átmulatott éjszakáknak az lett az eredménye, hogy a memóriája csökkent, én meg úgy voltam vele, hogy nem erőltetem, de az idő sürgetett, és aggódtam miatta is. A kórházban semmi érdemleges nem történt, kivéve az a fura látogatás az ebédidőmben. A kantinban álltam sorban, és már azt hittem, hogy a szöszi dokinénim az, aki megkocogtatta a vállamat, de tévedtem. Jobban lesokkolt az, hogy egy pap érintette meg a vállamat, és Hortenz atyaként mutatkozott be. Nem tudom, hogy miképpen talált rám, de úgy éreztem, hogy jobb, ha nem az ebédlőben beszélgetek vele, hanem az irodámban. A terveim abban a minutumban felborultak, mikor közölte, hogy ő volt az, aki letette a házunk elé az öcsém gyerekét. Hannah az ő templomunkban született, mert ismerte az édesanyját. Totál le lettem forrázva, és azt se tudtam, hogy mihez kezdjek hirtelen. A veszett kutya effektet használva jártam és keltem a helyiségben, és a miérteket kutattam, aztán meg egy csomó kérdést zúdítottam rá a tisztelendőre. A történet nem volt meseszerű, ahogyan képzeltük volna. Egy bárban dolgozott…Olive. A tarkómat többször fogtam át, és éreztem, hogy az agyamba szökik a vér. Az atya elmondása szerint egy szegény árva volt, akinek kellett a pénz nagyon, emiatt éjszakánként kereste a betevőjét, és összeakadt a testvéremmel. A nevét megjegyezte, de többet nem találkoztak. Milyen kellemes lesz erről mesélni a kislánynak, ha felnő…úristen. A gyomrom összeszűkült a folytatást hallva, már a rosszullét kerülgetett. A terhesség ideje alatt a templomban lakott, mert különben az utcán kellett volna tengődnie…a problémák csak ezután jöttek el. A lányt megverték, de olyan szinten, hogy el kellett rejteni, és belehalt a szülésbe. Soha nem éreztem azt, hogy szó szerint megfulladnék, de még nekem is sok volt ez a tény. Hannah anyja nem él, és az egyedüli rokona az öcsém, na meg én. Hortenz atya azt mondta, ha akarjuk nagyon szívesen beszélget velünk, vagy keressük fel, mikor úgy gondoljuk. A néhai Olive kérése volt, hogy a kislánya az apjához kerüljön, mert az ő szemét örökölte. A borzalmas eset mellé, még egy képet is kaptam róla, amint babát vár. Képtelen voltam ezek után hazamenni, vagy egyáltalán dolgozni. Beszélnem kellett az öcsémmel, és felvezetni neki a történetet, de nem tudtam, hogy készen áll-e rá. A délután folyamán összecsomagoltam, és elindultam volna haza, de kaptam egy telefonhívást Norától, hogy ő vigyáz Hannah-ra, és Jason elhúzta a csíkot. Már bizonyos voltam benne, hogy az eltelt hetekben szervezkedett, és nagyon felbosszantott, hogy pont most csinálta ezt. Munka után hazaugrottam, és a padlásról kipakoltam az egyik fegyveremet, aztán magamhoz ragadva keltem útra, hogy megleljem a másik Lestert. Céltalanul róttam az utcákat, mire eszembe jutott annak a bárnak a neve, ahol egyszer véletlenül összefutottunk. Leparkoltam a közelben, és szinte még két lépést se tettem, mikor dulakodás hangjára lettem figyelmes.
- Bassza meg… - szinte úgy kellett ugranom, hogy letépjem valakiről Jasont.
- Állj le…a picsába öcsém. – kiáltottam a fülébe, de esélyesen nem értem vele célt, így az oldalán fogtam át a két karomat, és erőnek erejével rántottam el onnan.


Fuck it!

Zene | 715 |     | @



A hozzászólást Jake Lester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 01, 2018 5:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
31
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
189

Re: Dorian x Jake - Lester brothers fight
Szomb. Feb. 17, 2018 8:48 pm
jake & dorian
Elég erős a gyanúm arra, hogyha nem keresed a bajt, akkor az a hátad mögé settenkedik és jól seggbe rúg, hogy már azért is szembenézz vele. Mostanában felvettem a mintaapa álarcát - vagy valami olyasmit - és úgy cselekedtem, mintha megközelíteném a normális emberek fogalmát. Nyitottam a külvilág felé, kevésbé züllöttem el, mint ahogyan azt a hozzám közel állók megszokhatták és úgy osztottam-szoroztam, hogy annak ne legyen kihatása Hannah életére. Ez viszont közel sem szüntette meg az eredeti problémámat, csak elnyomta jó mélyre, mégis mindezek ellenére  próbált felszínre törni. Nem egyszer kaptam magamat azon, hogy a sóvárgás újra hatalmába kerít vagy kevésbé vagyok türelmes az emberekkel szemben, mint amennyire kellene. Jó, ez csak egy pont az emberi baromságok tárházából, de az én esetemben sokkal rosszabbul éltem meg mindezt. Annak a férfinek aki voltam - vagyok - a közelébe se engedtem volna egy gyereket, nemhogy önként és dalolva átnyújtottam volna, hogy nevelje fel. Ezért is éreztem szükségét, hogy hétköznapjaimból elvonva pár órát leküzdjem magamban ezt a hiányérzetet és már csak akkor érjek haza, mikor tiszta fejjel vagyok képes gondolkozni. Gyenge kifogásokkal címkéztem fel ezeket a kimaradásokat, mint például a lányom anyjának megkeresése, de bármennyire is hajt az egészséges kíváncsiság, kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy a nyakamba zúdítsam a nyilvánvalót. Ki tudja milyen nővel feküdtem össze, és tekintettel arra, hogy csak úgy Hannah az ajtó elé keveredett, kétlem, hogy a nyakamat kellene törnöm azért, hogy megkeressem.
Egy újabb este, a szórakozóhely meg dugig tele van szerencsétlenekkel. Az egyik sarokban éppen a szaporodást gyakorolják, a parketten meg emberi masszává válik a zenére vonagló tömeg. A pultnál találok magamnak egy üres helyet és a szokásos tequilámra voksolok a választékok bőségzavarában. Megmozgatom a nyakamat, és a tekintetem letéved a múltkor megsérült karomra, melynek utóhatása csak a hirtelen mozdulatokban jelentkezik, de legalább már funkcionál. Jól is jönne egy-két darab megint abból a pirulából az ital mellé vagy valami erősebbel is ki lennék békülve. A testem, az elmém és szervezetem minden pontja úgy vágyakozik egy szétküldött estére, mint egy szomjazó a víz után a sivatagban. Veszek egy nagyobb sóhajt és egy biccentéssel reagálok, amikor a fiatal srác lepakolja elém a rendelt italt. Kezdetben csak táncoltatom a üvegcsapdába zárt folyadékot, végül bele is kóstolok, habár nem most találkoztam vele először, hogy csak szűzies ízlelgetésekkel kellene megközelítenem azt. Körültekintek, de szerencsére senki sem akar társaságává fogadni és untatni a sületlenségeivel, így miután kiürül a poharam, újabb körre emelem fel jelzésértékűen ujjamat. Már nem feltétlenül elégíti ki igényeimet csak az ital és ez kezd egyre frusztrálóbbá válni. Minél hosszabb ideig vonom meg magamtól mindazt, ami évek során a mindennapjaim legjobb részének volt nevezhető, annál nehezebb a valóságban megmaradni. Felszínesen tisztában vagyok a következményekkel. Azzal is, hogy kiknek ártanék ezzel, de nem tudom..nem megy, hogy meghazudtoljam azt ami vagyok, amivé lettem azalatt az idő alatt, és amivé válok majd, ha így folytatom tovább.
A harmadik italom már lassabban ürül ki, mint elődjei, de a fejem még mindig zúg az elviselhetetlen gondolatoktól és az sem segít, hogy csak itt meresztem a hátsómat, ahelyett, hogy felkeresnék valami szararcot és lenyúlnám őt anyaggal. Csak egy este, semmi több. Jól leszek, majd állati rosszul, aztán lenyugszom. Naiv egy gondolatmenet, ugye? Már ott el van cseszve az egész, hogy megveszem a cuccot, nemhogy el is pusztítom a későbbiekben azt. Kapásból pár nevet feltudnék sorolni, akik meggátolnak abban, hogy meglépjem ezt a számomra felettébb megnyugvást hozó érzést és bárhogy is nézem, egyelőre még mindig erősebbnek bizonyulnak. Így marad az alkohol és a remény, hogy a torkomon lefolyatott ital mennyisége elködösíti annyira ez elmémet, amennyire könnyebbnek érzem majd az életemet megkeserítő sóvárgást.
Az idő telik, és összefolyik amióta itt ülök magamban. A zene szinte már távolinak ható háttérzajként funkcionál és helyét csak a zsibbadtság váltja fel. Megfordulok a székemen, hátamat pedig a pultnak vetem és így pásztázom a tömeget. Egyik szerencsétlenebb, mint a másik, és legszívesebben az összeset szarrá verném, puszta emberszeretetből. Ironikus, hogy azon a helyen kell elverned a maradék idődet, amely a legtöbb ingert váltja ki belőled, és az égvilágon semmit sem tehetsz ellene. Újra a kezembe emelem a poharamat, hogy legalább valami szórakoztasson, ha már a jelenlévők erre képtelenek, ekkor viszont kiszúrok egy ismerős arcot. Eleinte csak gyanakvóan szűkül össze a szemem és párszor pislogok is mellé, hogy hátha a képzeletem űz velem ilyen ocsmány játékokat, de az alak nem tűnik el. Felállok a székemről, a járásom már enyhén instabil és néha-néha megingok a célom felé vezető úton. A pasas valaki vállát megveregeti, végül vesz egy éles fordulatot és megindul az ellenkező irányba, hogy átverekedje magát a táncoló tömegen. Nekem ez épp elég indok arra, hogy meggyorsítva a lépteimet nyomába eredjek és rajta vezessem le a bennem tomboló feszültséget. A tag szerves része volt az életemnek úgy cirka két évig és ott tett keresztbe mindenkinek, ahol csak tudott, köztük nekem is, majd meglépett. Valahol a sors fura és olykor morbid humorának tudom be, hogy ő most itt van, mert ha a közelébe érek, biztos nem hagyom őt életben a múltbéli tetteiért. Egyre nehezebben tudom csak kivenni az alakját, és az egyre jobban fokozódó idegességem, a türelmetlenségemmel kézen fogva támadja előszeretettel a szervezetemet. Újabb kísérletet teszek arra, hogy sietősebbre vegyem a lépteimet és az utolsó pillanatban kapom el, melyet követően egy jól irányzott ütést mérek az arcára, majd még egyet. Nem gondolkozok, csak a pillanat hevében létezek és nem érdekel az sem, ki látja mindezt. Elhomályosodott ítélőképességeim az alkohol mámorában irányítják tetteimet, miközben a földre kényszerítem a tagot és haragom táplálta ütésekkel sorozom meg őt. Érzem, hogy a feszültség alább hagy szervezetem káoszában és minél tovább engedelmeskedek a megmásíthatatlan késztetésnek, annál közelebb kerülök a mámorító pillanathoz, amit csak a szer utóhatása képes volt belőlem kiváltani. Nem hallok semmit a fülemben doboló szívverésemen kívül, melyből a valóságba egy harmadik fél kényszerít vissza. Egy pillanat az egész, amíg szembenézek Vele, a bátyámmal, mielőtt maradék erőmmel ellökném őt is magamtól és azzal a lendülettel pofán is verem.
- Ne érj hozzám.. - teszek egy figyelmeztető lépést hátra, az egész testem a dühtől remeg, vele együtt pedig a kezem is. Tisztelem még annyira, hogy ne rángassam bele őt még jobban, de ez nem azt jelenti, hogyha az utamba áll, akkor nem lesznek annak következményei, így ennek tudatában indulok meg vissza az alak felé, hogy betartsam kimondatlan ígéretemet.


Worst In Me |   :bajod:   | 1038





◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


you're worse than nicotine
Vissza az elejére Go down


avatar

Egészségügy
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jesse Lee Soffer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
36
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Neurológus, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
93

Re: Dorian x Jake - Lester brothers fight
Csüt. Márc. 01, 2018 5:46 pm


DORIAN & JAKE


Minden olyan tökéletes volt eddig. Az öcsém megkerült, bővült a család, és szinte meghitté vált a Lester klán. Nem mertem kimondani, de már éreztem a vihar előtti csendet, és féltem attól, hogyha egyszer kitör annak nemcsak Jason, de én is meg fogom szívni a levét. Hortenz atya megjelenése felborította az egész napomat, és totálisan nyomorba döntött ezzel a történettel. Minden elképzelésemet felülmúlta a sztori, és a szívem egyre nehezebb lett, ha belegondoltam az esetbe. Ismerem a testvéremet, nem rosszfiú, de voltak külön töltött éveink, és bizony a legjobbakkal is megesik, hogy annyit változnak, amire nincs magyarázat. Jason egy drogkartell tagja, ez nem olyan szerep, amit némi bujkálással, és személyiségváltoztatással meg lehetne oldani. A rossz oldalra állt, és nem mérte fel, hogy mekkora károkat fog okozni a későbbiekben, nekem, és a lányának is. A családunk legkisebb tagja immár az ő felelősségét is jelentette, és szerettem volna, ha valóban egy érett, és normális családapa válik belőle. Tévedtem, de nagyon, és őszintén? Csalódtam a kis Lesterben, mert többet vártam tőle. A kocsiban elgondolkodom azon, hogy milyen példát is adhattam neki, ha állandóan a bajt keresi, és nem veszi figyelembe, hogy van egy négy hónapos kislány, aki odahaza várja épségben, és egyben. Az élete állandó veszélyben van, de ha még engem is kijátszik, akkor nem leszek képes megvédeni. Öt nyomorult évembe telt, hogy a nyomára bukkanjak, és ez a hála érte? Elmegyünk az éjszakába dorbézolni, mikor lenne dolga? A zsebem súlyos lesz a benne lévő képtől. Olive…bármennyire is irtózom tőle, de valós a fotó, és a lány halott, Hannah édesanyja már nem fog előbukkanni, arra aztán várhatunk. A gyász egyfajta kötődés után alakul ki, de most szégyenérzetem van. Hány olyan nő lehet az életemben, akire nem emlékszem, mi van, ha nekem is van egy eltévedt gyerekem valahol? A rosszullét környékez meg, ezért leengedem az ablakot, és kipillantok. Brooklyn sötét, és visszataszító, legszívesebben a házban maradtam volna, de most mindennél fontosabb, hogy megtaláljam. Az utakat rovom egy ideje, de fogalmam sincs, hogy merre lehet. Unottan fogom át a kormánykereket, és fürkészően meredek előre, mikor meglátok két verekedőt az egyik sikátor tövében. A szimatom nem csal, és intenzíven kell lefékeznem az aszfalton, hogy ki tudjak ugorni a kocsiból. A mozgásából is felismerem már, hogy az öcsém az, de soha nem hittem volna, hogy ennyire agresszívan lép fel. Még a közelükben sem kell teljesen lennem, mikor meglátom a félig holtra vert pasast, aki egy élőpajzsként funkcionált az eltelt percekben. Hátulról ragadom meg a csípőjénél fogva, és húzom el, de még benne van a löket, szóval esélytelen, hogy huzamosabb ideig elbírjak vele, ha így viselkedik. A másodperc törtrésze alatt vált át agyban, és a megmentő helyett az újabb célpont leszek. A vállamnál fogva lök egyet rajtam, és behúz egy akkorát, hogy csillagokat látok. A szememhez kapok, és elkáromkodom magam hangosan.
- Cseszd meg Jason…megőrültél? – a tenyerem belső felével takarom el a szememet, de a szemhéjam már fel is szakadt, és némileg szédülök is a váratlan ütéstől. A térdemen támaszkodom meg, és az alig lélegző srácot fixírozom, aztán összetalálkozik a tekintetünk.
- De, éppenséggel hozzád fogok érni, öcskös… - fenyegetem meg, és hunyorogva mérem be a távolodó alakját, mire leesik, hogy kinyírni készül a tagot, és nem egy békejobbot nyújtani neki. Katona voltam, megvannak a módszereim arra nézve, hogy kiiktassam, de csak végszükség esetén merészkednék erre a lépésre. Veszek egy mély levegőt, de hajthatatlan innen nézve, így nem marad más lehetőségem, mint mögé lépni, és belerúgni kettőt a lábszárába, hogy a földön kössön ki. A meglepetés erejével térdel le, és kapom el az alkarommal együtt a nyakát, és köré tekerem, mint egy bilincset.
- Állj le…mert esküszöm, hogy nem kíméllek. Miért kell neked állandóan lázadni? Mi ütött beléd, ittál, vagy szívtál is? Képes voltál otthon hagyni a lányodat? Milyen ember vagy, hmm? – szorítom el, és némiképp csökkentem a szervezetébe jutó oxigénadagot.



Fuck it!

Zene | 632 | | @


Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
31
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
189

Re: Dorian x Jake - Lester brothers fight
Kedd Márc. 20, 2018 4:47 pm
jake & dorian
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd visszakönyörgöm magamat életem azon szakaszához, amikor is az jelentette a legnagyobb vigaszt, ha újabb adaghoz jutattam végletekig kínzott szervezetemet. Van abban igazság, hogy akkor akarunk valamit a legjobban, ha az már nem a miénk. Nem mintha a pozitívumot kutatnám azok a percek között, de egyetlen előnye volt, mégpedig hogy jó pár órára elfelejthetted mindazt a szarságot amit az élet a nyakadba varrt. A végtelen mocskot, az árulást. Azokban a mámor itatta pillanatokban nem volt fontos, hogy végignézed, más miképp éli le az általad áhítozott életet vagy orozza el mindazt amire vágysz, miközben az egyetlen amit tehetsz, az a nagy büdös semmi. Mindezek apró semmiségeknek tűnnek, ha az ember a világáról sem tud. Valahol könnyebb, de másfelől piszkosul nehéz. Nem is az, amikor a hatása alatt vagy, hanem az utána lévő fázis. A magával ragadó, fojtogató üresség, ami miatt ordítani lennél képes, mert annyira gyűlölöd ezt érezni, mégis tudod, hogy az egyetlen megoldás, amivel enyhíteni tudnád ezt, az az, ami ide taszított. Amibe ha egyszer belevágsz, akkor egyre többet és többet akarsz belőle, akár futja rá, akár nem. Ha a szükség úgy kívánja, mindenki találékonyabbá válik. Már nem számítanak az érzelmi kötődések, mert ami hajt, az erősebb, mint ami visszarántana mielőtt őrültségekhez folyamodnál. Az emberi kapcsolatok háttérbe szorulnak, a józan gondolkozás pedig csak távoli és suttogó ígéret a jobb életre. Az egyetlen, ami irányít az az újabb adag gondolatának megszerzése, ahol az ember a saját anyját is eladná, ha ez ismét a mélybe taszítaná. Valahol elcsesszük. Gátlástanul és kegyetlenül hagyjuk, hogy fogságban sínylődjünk a kellemetlen következmények által, mert tudjuk, hogy azért az átmeneti Kánaánért piszkosul megéri. Belekezdünk, mert kell. Mert érezni, élni akarunk egy alternatív valóságban, ahol semmi sem csupán fekete és fehér, hanem összefolyik minden, hogy a végén egységet alkossanak.
Az ital könnyed módon égeti torkomat, melyet a pultra helyezett pohár dallamos visszhangja követ. Kezem a fejemre siklik és támasztó mozdulatot képez kábult főm és a pult között. Én próbálkoztam. Eltelt pár hét és azt hittem valami különlegeset alkotok, ami kirángat a fuldokló mélységből a partra. Hogy én más vagyok, mint a többi és nekem sikerülhet. Áltattam magamat, miközben a tükörbe nézve képen röhögtem azt a naiv flótást, aki hitt ebben. A család erejében, egy gyermekében és a mindezekkel járó harmóniában. Eltereltem a figyelmemet, miközben egyre inkább kínoztam magamat ezzel. Kapaszkodót kerestem a bizonytalanságban és ragaszkodni vágytam egy eszméhez, gyermeteg gondolathoz. Már most abszurdnak érzem ezt a magamnak tett vallomást, de az ember reménykedik. Küzd, belepusztul, de hisz a jobb végkimenetelben, mert már nem csak önző módon magáért felel, hanem másokért is. Azonban minél tovább halogatod az elkerülhetetlent, annál nagyobb az esélye, hogy váratlanul súlyt le rád és az kegyetlen lesz. Az elmúlt időszakban ennek jótékony hatásait tapasztalhattam meg. Bemutattam a múltamnak, mire az hátba szúrt a nyilvánvalóság tőrjével, és nem engedte, hogy tovább tagadjak. Levegőre, időre, távolságra volt szükségem. Igazából mindegy volt, csak a többiek közelében ne legyek, amikor újra eluralkodik rajtam mindez. Tisztában voltam azzal is, hogy a hallgatásom sok jóra nem vezet, de könnyebb volt egyik hazugságot a másikra halmozni, mintsem bevallani a bátyámnak - aki számít rám és a józan ítélőképességemre - hogy újra mélyponton vagyok. Bizonyítani akartam ezzel magamnak meg neki is, hogy komolyan gondolom minden kételkedésem ellenére is Hannah normális felnevelését, miközben ezzel pont afelé eveztem féktelenségem instabil csónakját, amerre nem szabadott volna. Elszúrtam, és egyre nehezebben tudok kimászni belőle, miközben a fejemben komoly harcot vív az ígéretes élet gondolata és a vele szemben álló átmeneti mámor, amihez ugyan nem folyamodtam, de egyre nehezebben álltam meg az elkerülését.
A szórakozóhely zsúfolásig tele, de egyetlen erre kószáló lélek sem vált ki belőlem érdeklődést, míg nem ismerős vonásoknak nem leszek tanúja. Émelyegni, szédülni kezdek a tömény cigarettafüst bűzétől, mégis a lábaim ösztönszerűen vezetnek kiszemeltem felé, aki hol idegenné, hol pedig a szennyezett ismeretség két lábon járó szimbólumává válik, míg nem biztosra győzöm magamat az utóbbiról. Tetteimet ezek a múltbéli dolgok mocskolják be és hagyom eluralkodni magamon a düh érzését, ahogyan ütésem ostromai alá vetem a gyanútlan férfi pofáját, figyelmen kívül hagyva akár egyetlen szikráját is annak, hogy talán a képzeletem játszik velem. Minden egyes ütés újabb lélegzetvételként csapódik le bennem, és azt veszem észre, hogy élvezem. Éltet a feszültség levezetése, a bosszú gondolata, amely éveken keresztül váratott magára, most mégis révbe ér. Tompa zajként érzékelem a külvilágom történéseit, és még többet akarok elvenni és egyszerre adni annak a személynek, aki egykoron szerves részét képezte hétköznapjaim folyamatos romlásának. Függőjévé válok gyengesége kihasználásának, mert érzem, hogy a határok elmosódnak. Nincs jó vagy rossz, sem egyéb más egymást ellentétbe taszító viselkedési minták. Csak az létezik, amelyet helyesnek vélek, amitől újra élőnek és kevésbé elfuseráltnak érzem magamat. Belefeledkezek az egymást rohamosan követő mozdulatsoraimba, amiből valaki kegyetlenül visszaránt a valóságba, melynek következtében ő sem marad ki a jóból. Öklöm ösztönösen csapódik az arcába, amikor is rájövök kivel van igazából dolgom és egy szusszanásnyi időre megállok, mintha felfognám tetteimnek súlyát. Agyam hátsó zugából rohamosan törnek felszínre a bátyámat övező információk, segítéségének és jelenlétének fontossága. Talán pont ezért szűröm ki szavaimat figyelmeztetően és adok neki ezzel esélyt arra, hogy időben lelépjen, hátrahagyva azt a régóta nem létező személyt, akit a testvérének vallhatott. Elbizonytalanítanak a gondolataim, ahogyan vetek egy pillantást idősebb részem felé, aki most a józan utat testesíti meg. A közöttünk lévő erős kapcsot, Hannaht és a családunkat; a több sebből vérző, de még működő egészünket, amely rendszerében én lennék a fekete bárány, aki pillanatok alatt romba döntheti azt. Élesen beszívott levegőm a ki nem mondott gondolatok súlyával keveredik, és mielőtt hagynám magamat végleg eltántorítani eredeti terveimtől, egyszerűen hátat fordítok neki és annak a könnyed valóságnak, melyet ábrándképként nyújthat csak felém, hogy visszatérjek ahhoz, amihez a legjobban értek: tönkretenni más életét. Lépteim szaporaságát újabb akadályozó tényező vágja közbe, melynek Jake az okozója. Sejthettem volna, hogy nem hagyja annyiban, de mikor a földre kényszerít, karja pedig indaként tekeredik a nyakam köré, ezzel gátat szabva a levegőhöz jutás felé vezető úton, nem tudok mást tenni, mintsem őszinteségtől távol állóan elmosolyodjak.
- Nem kímélsz? - kérdezek vissza úgy, mintha szórakoztatnának a szavai és eszem ágában sincs tartalékolni a hátramaradt levegőmmel. - Csak a pofád jár Jake.. mindketten tudjuk, hogy képtelen lennél véget venni a szarságaimnak. - szabadulásra hajazó mozdulatokat teszek, de a lehetőségeim viszonylag korlátozottak tekintve arra az erőre, mellyel a bátyám rendelkezik. Megfordul a fejemben, hogy hagyom az egészet és megvárom a végkimenetelét a dolognak, de a levegő fogytán, a türelmem pedig többnyire véges. Nem végeztem még el a feladatomat, melyet a pasas lassú, ugyanakkor nehézkes mozdulatai is jeleznek, ez pedig vörös posztószerű ködöt képez látásom elé, így nincs okom tovább várni a döntésére. Memóriám utolsó szálaiba kapaszkodva kutatok látásom segítségével korábban befogadott képeimnek, és a megoldás az oldalához csatolt fegyver formájában jelenik meg. Míg az egyik kezem azon tudatban tartja őt, hogy ezen a módon vágyok szabadulni, másikkal a rögzített fegyverért nyúlok és mielőtt észbe kapna, egyszerű mozdulattal szegezem halántékomhoz. Ha már meg kell döglenem, tök mindegy, hogy ő szorítja ki belőlem az életet vagy egy golyó ver léket a fejembe.
- Azt már tudom, hogy vadidegen fejébe golyót ereszteni könnyen megy, de az öcséd végignézése is ennyire gyerekjáték lesz? - kissé akadozva ejtem ki a szavakat az egyre nehezebb levegővételek közepette, de a fegyvert tartó kezem egy pillanatra sem remeg meg. - Engedj el Jake vagy meghúzom azt a kurva ravaszt! - teszem hozzá figyelmeztetve őt olyan hanglejtéssel, mintha mi sem számítana többé ebben az egész életnek csúfolt valamiben.


Snuff |   :bajod:   | 1232





◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆


you're worse than nicotine
Vissza az elejére Go down
Re: Dorian x Jake - Lester brothers fight
Vissza az elejére Go down
 
Dorian x Jake - Lester brothers fight
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: