One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Russell & Millie - how to move forward

Russell R. Morgan
Today at 1:17 am



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Grayson Connor
Today at 12:56 am



Lorelei & Russell - Chill Out

Russell R. Morgan
Yesterday at 11:55 pm



Greenwood vs Gambino

Margaret Greenwood
Yesterday at 11:44 pm



Munkahelylista

Sandro Gambino
Yesterday at 10:36 pm



Fable and Jonathan - Az értelmetlen interjú

Jonathan Anderson
Yesterday at 10:20 pm



Elvitték!

Margaret Greenwood
Yesterday at 10:13 pm



Maddie and Jake - Weekdays at Lester house

Jake Lester
Yesterday at 9:12 pm



Játékpartner keresõ

Jonathan Anderson
Yesterday at 9:05 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 15 5
Diákok 6 2
Törvényszegõk 11 12
Bûnüldözés 6 7
Hivatal 0 5
Üzlet 7 10
Oktatás 5 3
Munkások 8 3
Egészségügy 12 9
Összesen 70 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Ethan Kaminski, Mason Ford


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Jake&Dorian - Los Angeles

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Jan. 06, 2019 10:56 pm


jake&dorian

Életem során, ha számot kellene adnom az erősségeimről, és mások számára is bebizonyítanom mivel válnék hasznossá a társadalom részére, az emberi kapcsolatok egyengetése, fenntartása pont, hogy nem tartozna közé. El sem hinné az ember mennyire könnyű beleszokni egy olyan rendszerbe, ami nem követel emberi érzelmeket vagy kötődéseket a másikhoz. Nem várják el, hogy kedves legyél a körülötted lévőkkel, esetleg bizonyítsd irántuk a szeretetüket, mert a hűséged felszínen tartása tűnik a legfontosabbnak. Szinte ép ésszel nem lehet feldolgozni mennyire lebutulnak az érzékeid, amikor éveken keresztül eszerint élsz, erre koncentrálsz és pusztán csak emiatt lélegzel. Így miután az életed vesz egy hatalmas fordulatot, és az ősember korszakból visszatérsz a normalitás talajára, hirtelen fogalmad sincs miképpen kezeljed a körülötted élőket. Érzel valamit irántuk, tudod, hogy kellene, mert mégiscsak hozzád tartoznak, de képtelen vagy egyes dolgokat elsajátítani vagy úgy tenni, mintha különösebb hatást gyakorolnának rád a dolgok. Érzéketlenné válsz, melyből kikövetkeztetve egyszerűen fogalmad sincsen miképpen reagálj le egy-egy könnyed szituációt vagy éppen a legnehezebbeket. Mióta az eszemet tudom, Jake volt az egyetlen, akiben bízhattam. Ő volt az a személy, akiért tűzbe tettem volna a kezemet, ha a sors így hozta volna, és akiről tudtam, hogy a szüleink halála után nem fog magamra hagyni. Ő volt a támaszom, a biztos pontom az életben, akihez hazatérhettem, mégis útközben elvesztettük egymást olyannyira, hogy azt se tudtuk a másik életben van, vagy sem. Ezek után közel sem ad csodálkozásra okot, hogy mindketten bizalmatlanul állunk a másikkal szemben vagy a visszaszokás döcögősebben halad, mint ahogyan azt vártuk, elvégre fogalmunk sincsen milyen személyiséggé váltunk a kihagyott évek alatt. Már nem azok a gyerekek vagyunk, akik megmaradtak csakis egymásnak, akik ismerték egymás rossz és egyben jó szokásait vagy tudták miképpen reagálják le egy-egy ténykedését a másiknak. Felnőtté váltunk, megmérgezett múlttal és kérdésekkel teli jelennel, a válaszok pedig olykor tévútra szaladnak, hogyha ennyi mindent kell bepótolni. Ő is átélt dolgokat, nekem is megvannak a magam szarságai, amik olyan emberré formáltak, akivel néha a tükörbe való szembenézés is nehézkesen megy. Egy valami viszont nem változott meg bennem, mégpedig az, hogy bármit megtennék a bátyámért, jöjjön az bármilyen formában is. Dacára a történteknek, ő még mindig az a személy számomra, aki a biztonságot szimbolizálja.
Nem várom el, hogy ugrálásban vagy éppen heves tapsikolásban törjön ki a jelenlétemtől, de azért eléggé lehangoló a reakciója, melyet az ittlétem okoz számára. Félreteszem kibontakozni látszó sértettségemet, ami már-már gyerekes duzzogásnak is elmehetne, noha még jó, hogy csak bennem zajlik le mindez, és nem ő vele tudatom kegyetlen riposztjainak utóhatását.
- Mert ez eddig is annyira jól ment, nem? - kérdezek vissza érdeklődő arckifejezést öltve fel vonásaimra átmeneti maszkként. Mintha nem ismerne. Tényleg azt hiszi, hogy egyszerűen csak ennyiben hagyom, majd felszállok az első hazatartó gépre csak mert...mert ő azt mondta? Poén!
Visszakérdezését egyszerűen annyiban hagyom, mert nem azért jöttem idáig, hogy vitázzak vele olyan dolgokról, amiket otthon is megtehetünk. Utáltam azt, hogy idáig jutottunk. Gyűlöltem ezt a ridegséget, amit közvetített irányomba, amivel próbált lekoptatni nem egy, és nem két alkalommal. Nem tudok eligazodni az embereken, de kezdek már ráeszmélni, hogy mik a fontosak az életben, és egyes emberekért megéri küzdeni, még ha ők közel sem ezt akarják. Nélküle most nem lennék itt, ez pedig olyan dolog, amit az ember nem vesz csak úgy természetesnek, majd dobja félre egy szegényes köszönöm-el.
Elégedetten veszem tudomásul, hogy aztán végül beadja a derekát és nem kell kétszer kérlelnie, már sietek is utána a lépcsőn felfelé, mintha egy részem újfent gyerekbőrbe bújt volna. És ez valóban így van, hiszen régi rossz szokásom ismételten megmutatkozik, amikor majdnem felnyalom az egész padlót, de még időben tartom magamat egyensúlyba. Én jót szórakozok ezen, és sikerül elkapnom Jake mosolyát is, mielőtt újra felvenné a Terminátor álcáját.
- Engem akkoriban jobban érdekelt a leskelődés, mint az alvás. Szegényt már azzal is kimerítettem, hogy képtelen voltam elaludni. - a fejemet csóválom az emlék hatására, de valami egészen megmagyarázhatatlan érzés fog el attól, hogy újra itt vagyunk. Mintha egy filmet néznék, tele emlékekkel és élményekkel, de mindez csak bennünk játszódik le. Nem tudnám határozottan kijelenteni, de azok után, hogy legutóbb csak a cuccok túladásának okán voltam itt, most jó érzéssel tölt el a változatosság a keserédes emlékek ellenére is.
Én nagyban elvagyok azokkal az emlékekkel, amik megrohamoznak, Jake viszont úgy tűnik sokkal leleményesebb ennél. - Mit találtál? - kérdezek rá, és megállok a szoba egy pontján, hogy kíváncsian kövessem végig, ahogyan előhalászik több éve ott leledző leveleket. - Nem hiszem el.. - széles vigyor terül el az arcomon, kíváncsiságom pedig egyből feléled. Nem is sokáig győzködöm magamat, hogy Jake példáját követve leüljek a földre, és az egyik lezárt borítékot a kezembe vegyem, melynek kibontása után egyből észreveszem a macskakaparásra hajazó sorokat. - Ez fix, hogy az enyém. - forgatom körbe, mert az is lehet valami kód rejlik benne és még hunyorítok mellé. - Ez borzalmas. Vajon kódfejtőkkel olvastatták el a dolgozataimat? - hümmögök egyet, de mikor sikerül nagy nehezen kibogoznom, át is futom a népes listát, ami úgy a lap aljától a végéig ér. Kicsit sem voltam telhetetlen. Egy valamin viszont megakad a tekintetem.
- Ezt figyeld.. - tartom fel az ujjamat, és olvasni kezdek. - .. és még szeretném, ha Rebecca Newton megfogná egyszer a kezemet. - itt már röhögök, mert ez abszurd kérés, pont a Jézuskától. - Ő egyáltalán melyik is volt? A kis szőke copfos vagy a barna hajú, aki a bokámba rúgott, majd elszaladt? - fordulok tanácstalanul Jake felé, hátha ő kevésbé szívózott az agyával, mint én. Szó szerint.

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
329

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Szomb. Jan. 05, 2019 8:30 pm



Dorian & Jake
 
Itt vagyok abban a házban, ahol kezdődött minden. A végzetem, amikor meghaltak a szüleink, és a tudat, hogy nem számíthatok már senkire. Nem voltak nagyszüleink, sem ismerőseink, akik két kamaszról gondoskodtak volna. Eszembe sem jutott akkoriban, hogy ekkorát fordulhat az életünk. Pár nappal a baleset előtt kaptam meg a legújabb autómat apától, és csak annyit kért, hogy legyek óvatos vezetésben közben, pedig, ha tudtam volna, hogy akkor már el voltak adósodva, akkor nem fogadom el. Mi vehette rá, hogy mégis a kedvemben járjon? Emlékszem, hogy Jason is megkapta az áhított összetörhetős autót, pedig nem volt születésnapja sem. Anya azt mondta, hogy megérdemeljük, mert annyira jó testvérek vagyunk. Nem értettem, hogy mire akar célozni, hiszen nem kedveltem a sírógörcsöt, még azt sem mondanám, hogy eljátszottam volna vele, egyszerűen eltűrtem, hogy bálványozzon, mert nem voltak barátai. Jason magának való fiú volt a suliban, sosem kereste a kortársai társaságát, azonban fáradhatatlanul a nyomomban volt, és egy perc nyugtot sem hagyott, hogy levegőhöz jussak. Megbántam-e, hogy elvállaltam a gyámságát? Nem. A szüleink sírjánál döbbentem rá, hogy anyának végig igaza volt. Nem lesz senki, aki végigkíséri az utamat, csakis az öcsém. Hiába jön mélypont, meg kell becsülnünk, hogy ott vagyunk egymásnak, mert az idő mulandó. Ezt sosem felejtettem el. A katonaság után az egyetlen dolog, ami életben tartott Mián kívül, a testvérem volt. Haza akartam jönni épségben, hogy magamhoz öleljem, és elmondjam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, de nem volt ott. Az üres ház fogadott, ez a helyszín lett a vesztőhelyem. Szerettem volna túllendülni a múlton, és felépíteni itt valamit. Elképzeltem, hogy a saját gyermekem fog a kertben szaladgálni, ahol mi ketten is felnőttünk. Magam előtt láttam egy szőke kislányt, aki apunak szólít, és hozzám bújik, amikor hazaérek. Vágyálmok, melyek még váratnak magukra, de már nem ebben a házban. Rachel és Harvey korszaka lezárult, és én elfogadtam, hogy nem irányíthatom az öcsémet. Madelaine nem kérdezte, hogy hova jövök, csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra. Léteznek még ilyen nők? Elmosolyodom magamban, és letörlöm a képzeletbeli könnycseppet, mert nem vagyok egyedül. Jason eljött. Nem tudom, hogy honnan szerezte az infókat, hogy eladom a házat, de eljött. Sejtéseim akadtak, de ezek nem bizonyított tények. Feldühít, hogy volt képe utánam jönni, és most úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A házat hagytam ott, az addigi életemet, amit egyedül vészeltem át. Kárba ment volna az a sokévnyi keresés? Már nem ismertem a testvéreimet….? Igen, már akadt egy húgom is, és minden bonyolultabb lett. Nem kérhettem, hogy értsék meg a kirohanásomat, de azt igen, hogy tiszteljenek annyira, ha már egyedül akarok lenni, akkor nem másznak a nyakamba.
Egymással szemben állunk, mint két ökör, és emésztem a látottakat. Felnőtt…nem kisfiú, aki a védelmemre szorul. Az öcsém a saját útját járja, és nincs szüksége a bátyjára. Vajon anyáék tudták, hogy egyszer elválunk egymástól? Nem örülnének, hogy ezt látják családon belül. Hannah, és Nora felbukkanása megváltoztattak mindent. Neki lett egy átmulatott éjszakából egy lánya, nekem hol volt az esélyem erre? Imádtam a kislányt, fel is neveltem volna, ha Jason nem képes rá, most mégis én állok üres kézzel a másik oldalon. Nem maradt semmim. Elvették az utolsó reményemet is, hogy ez jobb legyen. Nora terhes? Gyerekek, és családok mindenhol. Maddie…lélegezz Jake. Nem vagy egyedül.
- Pedig jobban tennéd, ha nem akaratoskodnál. – szólalok meg komoran, és szemügyre veszem az arcvonásait.
- Tisztában vagy? – majdnem felnevetek. Mennyire más lett a viszonyunk. Öltem érte, a fél kezemet is odaadtam volna, ha tudom, hogy biztonságban van, de mára ezek elmúltak. Megöltek bennem valamit a kimaradt évek, nem ismertem őt sem, ahogyan Norát sem. Én is más lettem, vajon visszakaphatjuk a kihagyott éveket? Ott hagynám szívem szerint, és felindulunk a lépcsőn, de valami visszatart. Ránézek, és megjelenik az a kisfiú, aki volt. Nem mondom, hogy hasztalan az ittléte, de valóban eljött. Kijelentem, hogy követhet, de majdnem elbotlik a lépcsőn.
- Hát ez igaz. – engedek meg egy mosolyfélét, aztán visszaáll a pókerarc, és a gyerekszobába lépek be. Az idő kereke a visszájára fordul, és a múltba csöppenünk.
- Nem csodálom, én is féltettem volna anya helyében. Az ott a háló. Mindig ott altatott el téged, ha beteg voltál. – belépek, és a kezemmel húzok egy csíkot a falon. – Várj… - végigmatatok, míg rá nem lelek a rejtekhelyre, és ki nem nyitok egy kis ajtót a falban.
- Ez az… - éljenzek, és kiemelem a kis reteszt. – Itt vannak a leveleink, amit a Jézuskának írtunk. – nevetek fel, és keresek egy ép helyet a padlón, ahova leülhetünk.


megjegyzés • szószám •

avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
145

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Pént. Dec. 14, 2018 2:53 am


jake&dorian

Látszik rajta, hogy cseppet sem boldogítja a társaságom, de őszintén ez pont az, ami kevésbé érdekel, mert ha akarja, ha nem, én akkor is maradok. Túl sok időt vesztegettünk el az életünkből, amikor azt se tudtuk a másikról, hogy él vagy már sem, majd szúrtuk el újra és újra amikor végül megtaláltuk a másikat, így ezt figyelembe véve bármennyire is erősödik az ellenkezője ellen, én ebből az egyből biztos nem engedek..

Sosem szerettem, amikor kint kellett rostokolni az udvaron, amíg a tanárnők valami bájcsevejt tartottak egymással, nekünk pedig le kellett foglalnunk magunkat. Ilyenkor mindig megtaláltak a nagyobbak, és általában én kerültem ki rosszul, és nem ők. Valahogyan az iskolában haragudtak az olyanokra, akiknek valami problémájuk volt az életükben, és szerintem velem is ez volt a helyzet. Ma viszont mikor Gomez megkörnyékezett az udvaron, egészen másképp viselkedett. Ösztönösen készítettem fel magamat arra, hogy megharcoljak vele, mint ahogyan azzal általában bepróbálkozok, de ehelyett valami feladatról magyarázott, meg arról, hogy jól kereshetek vele. Most először reménykedni kezdtem benne, hogy segíthetek Jake-nek és maguknak, de ugyanakkor rosszul is éreztem magamat miatta. Nem tetszett, főleg, hogy nem a barátaival volt Gomez, hanem egyedül. Két ellentétes gondolat vívott harcot bennem, és bármennyire is féltem a következményektől, mégis kezet ráztam vele. Gomez és a haverjai mindig rossz dolgokat tettek. Kisebbeket bántottak ebédpénzért vagy verték meg őket, majd a lelkükre kötötték, hogy nem mondhatják el kitől származnak a sérülések. Ezt a szerepet én vettem át, amikor Gomezék nagyobb dolgokat akartak tenni. Rosszul éreztem magamat miatta, de tudtam, hogy én kapom a verést, ha nem teljesítem a kérésüket. Ez heteken keresztül így ment, és a másoktól bezsebelt ebédpénz jelentős része hozzám került, amíg teljesítettem a feladatot. Eleinte próbálkoztam az elengedésükkel vagy kértem őket hazugságra, hogy ne kelljen bántani őket, de amikor kiderült mire készültem, rajtam csapódott le az egész. Így muszáj volt teljesítenem Gomez kérését, és bár nagyobb bajba is kerülhettem volna, az egyetlen, ami igazán számított, hogy a bátyámnak nem kell aggódnia kettőnkért, ahogyan eddig tette.

- Márpedig nem fogod. - jelentem ki az egyedüllétre kapcsolatos válaszomat, mert olykor egészen akaratos tudtam lenni, ha nagyon azon voltam, hogy elérjem a célomat. Vele kapcsolatban ez már egészen fiatalkorunk óta jelen volt, és most olyan könnyedén estem vissza a gyerekkori énembe, hogy még magamat is megleptem vele.
Jake komoly tekintete nem tart vissza, habár régebben ilyenkor tudtam, hogy kell az a két lépés távolság és a csend, mert nem szerettem volna még inkább felidegesíteni. Ma úgy tűnik csak arra hajtok, hogy az idegeire menjek, mégis kellőképpen tartom magamat. Nem vágyom arra, hogy még nagyobb szakadék húzódjon meg közöttünk, mint amelyiket eddig is lelkesen ástunk az évek során, ezért hallgatok és nem veszem magamra közel sem kellemesen lecsapódó hanghordozását.
- Tisztában vagyok ennek a fogalmával, máskülönben nem mondtam volna. - valami értelmes választ próbálok kicsiszolni magamból, de haszontalan. Nem tudom mit mondhatnék, hogyan közelítsek az irányába, miképpen viselkedjek, csak azt tudom, hogy nem akarok újra idegen lenni a szemeiben, mint amilyen eddig is voltam.
Sóhajtok egyet, és ismét visszatérünk az eltűnésemre. Bárcsak ennyire egyszerű lenne megfogalmazni ezt, de már elmondtam neki is százszor, hogy ez nem rajtam múlott. Én nem akartam, és ha a helyzet másképp alakult volna, biztos nem ezt az utat jártam volna be.
Zsebre vágom a kezeimet, de nem tudom mit mondhatnék. Olyat biztos nem akarok, amit ne lehetne a visszájára fordítani. Amiről beszél, az az elmúlt x év volt, ez meg a jelen. Jó lenne, ha nem venne semmibe, mert most már itt vagyok és nem megyek sehova. Elkomolyodok, és a szavakat keresem. Az értelmesebbeket, de azok sosem jönnek könnyedén. Azonban helyét a meglepődés egy fajtája veszi át, amikor végül beadja a derekát. A cuccaimat a földre ejtem, és mint egy lelkes gyerek úgy követem a bátyámat, hogy eltüntessük minden egyes nyomát gyerekkorunk helyszínének, mely semmit se változott az évek során. Korábban már jártam itt, de az emlékeim abból az időszakból kopottak, most tisztán mérem fel a környezetemet. Az ajtófélfán jelzett magasságokat, ami Jake és az én növekedésemet jelezte vagy az ismerős mintával ellátott falat, ami magával hordozza gyerekkorunk minden szeletét. A nagy forgolódásba majdnem sikerül orra buknom, és ez eszembe juttatja azt, hogy mennyiszer estem el ugyanezen a ponton a figyelmetlenségem miatt.
- Aki egyszer béna, az is marad. - jegyzem meg és keresek valamit, amivel kezdhetek, de inkább a szavakkal teszem ugyanezt. - Felügyelet nélkül alig lehettünk itt bent, mert azt hitték szétbarmolunk mindent. - gondolkozok el, de közben azon vagyok, hogy a segítségére legyek, ha már elsősorban ezért jöttem ide.

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
329

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Dec. 09, 2018 11:02 am



Dorian & Jake
 
Csendesen kopog odakint az eső. A házunk egy hadszíntér is lehetne, mert nincs idő mindenre. Nem bírok tanulni, az öcsémre is vigyázni, na meg rendben tartani az életterünket. A fűtést nem sikerült kifizetnem, ezért lekapcsolták, és most valami másik megoldás után kutatok agyban. Tizennyolc vagyok, nem ezzel kellene foglalkoznom, de már nincsenek szüleink, hogy megmondják, hogy mit kellene tennünk. Egy éve temettük el őket, és csak ketten maradtunk Jasonnel. Fázom, és éhes is vagyok, de ennek a kis szarosnak még sem mondhatom meg, hogy ne egye meg az utolsó szelet kenyeret, mert holnap nem lesz mit vinnie az iskolába. A különszobák sem működnek, az élettereink egybefonódtak, és ha lehetséges, azért néha lopok fát, hogy begyújtsam odalent a kandallót. Még emlékszem, hogy mennyit játszottam előtte, apa kitette nekem a kockákat, és a képzeletem alapján építkeztünk egész délután. Néha a felhőkarcolóké volt a főszerep, de a legtöbb esetben garázsokat húztam fel, mert ahhoz volt kedvem. Most elidőznek a kékjeim a kihalt folyosón, néha megrázkódik álmában az öcsém, így a nyakára terítem a megmaradt plédet. Muszáj duplán takaróznunk, ha nem akarom, hogy megfázzon. A szemhéjait lesem, amit megrebbennek álmában. Szokatlanul nyugtalan még mindig, de nem tudom, hogy mit kellene vele kezdenem. Már elmagyaráztam, hogy anyáék nem jönnek vissza, és nem olyan kisfiú, hogy ezt ne értse meg. Az ő idejében már a lányok érdekeltek, de ő valahogyan megmaradt a gyermeki lélek szintjén. Az autókkal üti el a szabadidejét, meg néha a könyvekbe is beleles. Agresszívé válik az iskolában, ha anyuék szóba kerülnek, de nem tehetek ellene semmit. Nekem is hiányoznak, ahogyan neki, és bárcsak ne úgy váltam volna el tőlük, ahogyan megtettem. Anya nem kért egyebet, csakhogy vigyázzak az öcsémre. Tizenhárom éves, nem kicsi, nekem mégsem az. A többiek előtt megjátszhatja, hogy mennyire menő, de ha a falakon belül vagyunk, neki is eltörik a mécses, néha még be is pisil, de ez már nem annyira gyakori esemény. Szótlanul figyelem őt, megrúg a takaró alatt, és el is káromkodnám magam, de hirtelen pattannak ki a szemhéjai.
- Jake…itt vagy, ugye? – tapogatózik a sötétben, kétségbeesetten keres, hiszen én vagyok az egyetlen családtagja, aki még itt van.
- Nyugi szaros, nem mentem sehova. Nem fázol? – érdeklődök tőle, és megtámaszkodom az alkaromon. – Tudod ciki már, hogy a bátyáddal alszol ennyi idősen. Csajokat kellene kergetned. – mosolyodom el, és a hajába túrok. Gyűlöli, ha ezt csinálom, és már tolja is el a kezemet, hogy ne érjek hozzá, aztán félúton meggondolja magát, és felül.
- Jön a karácsony. – ezt olyan természetességgel mondja, mintha én magam nem láttam volna a naptárban. Szótlanul bólintok, mert igaza van, de a legkevésbé van kedvem ünnepelni. Nem szeretem a családi eseményeket, már nem izgat, hogy mi van.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kajálni abba a hamburgerezőbe, ami a suli mellett van. – nem szólalok meg, nincs annyi pénzünk, hogy most erre is költsek, és ezt nyíltan megbeszéltem vele.
- Tudod jól… - kezdenék bele, de aztán a takarója alá nyúl, és kivesz egy köteg zöldhasút.
- Ez meg honnan van Jason? – egyenesedem ki, és kezdek nagyon mérges lenni rá.
- A mikulás hozta, nem mindegy? – már emelném a kezemet, de megpróbálok higgadt maradni.
- Loptad? – remegnek meg az ajkaim, mikor elkapom a karját. Hamar sikerül pityergésre csábítanom a száját.
- Nem. Kaptam. – közli szemrebbenés nélkül. Üvölteni akarok, számon kérni, de túlságosan kimerült vagyok hozzá.
- Hogyne….és ebből? – utalok az összegre, mire bólint. – Ez az én karácsonyi ajándékom neked. Ne haragudj. – ezek után sajnos nem is menne. Tisztában vagyok vele, hogy eltulajdonította, de azzal a cél vezette, hogy legyen egy közös lakománk.


A jelenben minden más, a pénz már nem számít, attól a kapcsolatunk nem fog egyenesbe jönni, ha helyreállítom őt. Én már nem lehetek az, aki helyes irányt mutat neki, mert elvesztünk, és én most mélyebben vagyok, mint ő. A családom széthullóban, ezért is akartam minél hamarabb túladni a házon. Nem kell emlék, ami a szüleimhez kössön, már nem. A kérdésem nem érheti váratlanul. Nem kértem, hogy jöjjön, és nem is számítottam rá, hogy itt lesz. Direkt inkognitóban intéztem az eladást.
- Segíteni kipucolni? Alig van itt már valami, nem kell. – sóhajtok egyet, úgy hintázik a két lábán, mint régen. – Nem kell bemutatkoznod, ismerlek, csak nem értem, hogy mit keresel itt. Egyedül akartam ezt csinálni. – fájdalommal telik meg a tekintetem, mert szeretem őt, de akkora árkot ástunk, amiből nem tudom, hogy van-e kiút.
- Nem vagyok ász, csak idősebb, mint te. – zárom le a kibontakozó vitát, és otthagynám szívem szerint, mégis vele együtt szobrozok a konyha közepén.
- Jaj, de nagyon drámai lettél öcsém. Le akarom zárni, tudod, hogy ez mit jelent?  - epésebben csattannak a szavaim, mint kellene. Közbevág, nem tágít…és ettől lesz ő az öcsém.
- Igazán kedves vagy, de mondtam, nem kell a segítséged. Megoldom egyedül is, mint az elmúlt x évet, amíg eltűntél. – morranok oda, és a lépcső felé veszem az irányt, de nem mozdul. Kicsit visszarepülök az időben…megint elesett. A tekintetében látom, hogy mondana valamit, de nem tudja hogyan.
- Aj, gyere…a hálóval kezdünk. – adom meg magam végül, de biztosan nem fogok csevegni vele.



megjegyzés • szószám •

avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
145

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Szomb. Nov. 03, 2018 10:47 pm


jake&dorian

Magamra erőltetek valami normális mentalitást a bátyámmal szemben, mégis a földbe döngölném szégyenemben a viselkedésemet, amit vele szemben tanúsítottam az elmúlt időben. Lehetséges ezt lerendezni egy egyszerű bocsánatkéréssel? Mi a francot is bizonyít egy nyamvadt szó, amikor annyi minden áll vele szemben, amihez csak ennyit kinyögni édeskevés lenne?! Kétlem, hogy szegényes vallomásom kiváltaná tetteimet, ezért még tartogatom magamnak. Ízlelgetem, mintha idővel és megannyi türelemmel értékesebbé válna, de részben tudom, hogy csak késleltetés ez a részemről. Időhúzás, mert tisztában vagyok mennyit ér és én mennyit tettem, a kettő  pedig mérföldekre van egymástól és most nem az én javamra billen az a bizonyos mérleg.

Az igazgató mély hangja égzengéssel egyenlő az apró méretűre zsugorodott iroda falai között. Két kezével asztala lapját támasztja, ha nem éppen fenyegetően emeli magasba jelezve haragját a vele szemben helyet foglaló két fiatal fiúval szemben, mégis a szavai tettek helyett és elég borongósnak hangzanak és közel sem biztatónak. Jason haragos pillantást vet a tőle egy fejjel magasabb utolsó éves felé, de ajkainak sarkában ott bújik meg valami egészen más is, mégpedig egy mosoly. Egy apró gesztus elégedettséggel vegyítve, amiatt a pirosan éktelenkedő folt miatt, melyet Mason Hunter arcán vél felfedezni és ami az ő keze munkáját dicséri; egy végzős fintorba és méregbe torzult arcán. Ő figyelmeztette. Nem egyszer szólt neki, hogy fogja be a pofáját, de a baromarc csak vigyorgott és tovább szövegelt. Száját sértő szavak hagyták el, melyekben ott tanyázott a nemrég történt tragédia minden következménye és azok, amelyekkel Jason nem barátkozott meg. Az a baleset, melynek következtében a két Lester fiú magára maradt, és bár Jason próbált jól viselkedni, valami folyton folyvást megakadályozta. Mintha falakba ütközött volna és csak a harag irányította volna tetteit, amelyek felett már nem volt hatalma. Lejjebb csúszik a kényelmetlen széken és karfájáról felemelve karját érinti meg a szeme alatt éktelenkedő érzékeny területet, ami sajog a kapott ütéstől. Ő sem maradt ki ebből, Jason mégis a bátyjára gondolt. Csalódást okoz majd neki, ha meglátja mennyire helybenhagyták őt, holott titokban ígéretet tett, hogy másképp viselkedik majd és ha tudja, megvédi magát. Most viszont mégis ott csücsül a baj közepén és hiába tördeli ujjait, méri fel a dohos iroda minden szegletét elterelve a figyelmét, valahogy mindig szembe találja magát az igazgató haragjával.
- Lester kezdte az egészet, Mr. Sean. Látja az arcomat? – mutat bizonyítékként Hunter a rusnya képére, Jason pedig újra ökölbe szorítja a kezét.
- Akarod, hogy szomszédot is költöztessek mellé, huh? Mert szívesen.. – mozdul Jason a székébe, mire az igazgató újra felemeli a hangját viselkedésre szólítva a két fiút, így mindketten visszahelyezkednek eredeti pozíciójukba.
- Muszáj lesz beszélnem a szüleitekkel.. – tekintete Lesterre siklik -, vagy egy családtaggal erről. – jut végleges döntésre az egésszel kapcsolatban a férfi.
- A bátyámat akarom. – beszél halkabban Jason, végül folytatásra bírja hangszálait. – Én akarok vele beszélni. – fejezi be végül, de mielőtt valami választ kaphatna az igazgatótól, Hunter újra közbeszól.
- A kis szaros nem bír semmit sem csinálni a hülye bátyja nélkül. – vigyorog, ez viszont az utolsó, amit Jason eltűr, mielőtt gondolkodás nélkül vágná ismét arcon Mason Huntert, hogy letörölje azt a buta mosolyt a képéről. Talán saját magát nem tudta megvédeni, de a bátyjáról senki sem beszélhet így.



- Be vagy lassulva, Lester. – most komolyan feszegetni fogjuk mihez szeretnék betársulni, mert akkor hetekig itt lehetünk ahelyett, hogy kipucolnánk az egész helyet. – Már mondtam, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek, elvégre ugyanúgy itt éltem, akárcsak te és egyébként is, több szem, többet lát. Helló, Jason vagyok, bemutatkozzak vagy ugorják át ezt a részt arra, ahol már képben vagy? – nem szemtelenkedésből kérdezem, csakhogy némiképp oldjam a feszültséget, habár az belülről feszít szét. Nem enyhén érzem magamat gyerekesnek, éretlennek, tanácstalannak, meg mindannak az érzéskör alárendeltjének, ami miatt újra az a kis tizenéves mocsok vagyok, kivel meggyűlt a baja akkoriban.
- Ezt vágom. Nagyon ügyes vagy…mindig is te voltál a körültekintőbb, én biztos elbaltáznám ezt is. – véleményezem a papírokkal kapcsolatos információkat, habár azt figyelmen kívül hagyom, hogy élből elutasította a segítségemet. Ha azt hiszi, hogy bútordarabként fogok szobrot állni a ház bármely pontján vagy elhúzom a csíkot, csak mert most idegenekként kezeljük a másikat, akkor marha nagyot téved. Én nyitottam felé, ő rúgta rám az ajtót a fagyos viselkedésével, ez pedig azóta sem változott bennem. Nem csettintésre működök, és nem fogom elfelejteni a hozzáfűzött szálaimat, csak azért, mert egy idióta vagyok és olykor nem állok a helyzet magaslatán. Remélhetőleg most ezen képes leszek valamit javítani.
- Nem is érdemes Jake ott ragadni. Onnan az ember sehova nem tud mozogni, mert megváltoztathatatlan. Kissé sem célszerű olyan közegben élni, ahol megvannak kötve a kezeid, nemde? – kérdezek rá elgondolkozva közben, végül nagyot sóhajtok. Végre kapizsgálom a logikáját, bár még mindig tartok attól, hogy a múlt-féle csomagba én is beletartozok.
- Hol kezdjük? Volt valami terv a fejedben, vagy csak nekiugrunk és lesz, ami lesz? – érdeklődök tovább, aztán elengedem a széket, és még mielőtt szólásra nyitná a száját, gyorsan közbevágok. – És nem, teljesen hidegen hagy, hogy nem kell segítség, mert muszáj lesz elviselned. Te döntöd el, hogy kerülgetjük egymást a következő pár órában vagy összedolgozunk. Gondolom szeretnél minél előbb végezni és ez csak egy módon működik. – próbálok hatni a józan eszére, habár a kíváncsiság megöl, hogy érdeklődjek a hogyléte felől. Most viszont még baromira makacs ahhoz, hogy bármit is mondjon, és ismerem már annyira, hogyha ilyen állapotban kérdeznék rá, egyszerűen fogná magát és újra elzárkózna. A mai napot tekintve pedig pont az ellenkezője a terv.

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
329

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Csüt. Nov. 01, 2018 12:54 pm



Dorian & Jake

Gyűlölöm ezt a napot. Megbeszéltem Josh-al, hogy elmegyünk abba a buliba, amit az egyetemisták tartanak. Az én kocsim lesz a beugró, és ha minden jól megy, akkor az ősök sem lesznek itthon este, ezért elhívhatom ide a lányokat is, ha úgy alakulna az éjszakánk, és folytatnánk a magánpartit. Ezért bosszant az, hogy anya az utolsó pillanatban akarja a nyakamba sózni az öcsémet. Jason már nagyfiú, szerintem eljátszana egyedül is, ehhez nem kell felügyelet. Az istenit, hát tizenkét éves, mit várnak, hogy az életem végéig istápolom? Minden áldott nap a nyakamban lóg, nekem kell elvinnem iskolába is. Már többen csúfolnak miatta, hogy előbb az elemiben kell megállnom, és csak gurulhatok át a gimis parkolóba, és rendszerint lekésem a legjobb helyeket. Nem érdekel, hogy miért nyavalyog anyám, arra készülök, ha lepattannak, akkor itt hagyom egyedül a szarházit, és lelécelek. Nekem ez jár, és nem fogok szót fogadni, ha már szombat este van. Liz este az enyém lehet, nem akarom elszalasztani azt a muffot, mert Jasonke sírva fakadt. Mostanában egyre többször fordul elő, hogy kinyitja a száját, de azért még tudja, hogy hol a helye, és nem kóstolgat. Az egyszer biztos, ha nekem feleselne, akkor nem beköpném, hanem jól megütném. Egy jó kis veszekedésen vagyok túl, anya és apa valami munkavacsorára mennek. Az ajtófélfának dőlök neki a hátammal, és figyelem az utolsó mozdulatsorukat.
- Jake…vigyázz az öcsédre. Mrs. Lawrence nem ért rá, és nem akartuk a kislányra bízni. Egyszer kihagyhatod te is a bulit. – még mindig nem értem, hogy mit csinálhatna egyedül egy iskolás kölyök, de azért lenyelem a békát, és bólintok.
- Rachel el fogunk késni. – apa kapkod, és rosszul köti meg a nyakkendőjét is. Nem értem, hogy miért kell minden áldott nap azzal foglalkozni, hogy neki rendben menjenek az ügyei. Menő ügyvéd, anya meg itthon ücsörög, és a tökéletes feleséget játssza mellette. Anya feltartja a kezét, hogy várjon még egy kicsit, és odamegy a kanapén játszó öcsémhez. Jason bele van buzulva a playstation-be, ki sem lehet robbantani mellőle, ez is jól példázza, hogy addig fog játszani, amíg a csontváza ott nem marad.  
- Jason kisfiam, most a bátyád fog vigyázni rád, úgyhogy ne rosszalkodj. – természetesen Jason semmit sem vesz észre ebből, olyan zombi, mint a legtöbb kortársa, és csak a kontrollert tudja nyomogatni. Anya egy puszit nyom a homlokára, és már megy is apa után az előtérbe, aki a slusszkulccsal bajlódik.
- Jake…egy szóra. – muszáj követnem az anyámat, vele még sosem feleseltem úgy igazán, tisztelem annyira, hogy ne tegyek keresztbe neki, de ma este már több a sokknál, hogy megint elővette a nagy testvér kártyát.
- Légy szíves, ne csinálj hülyeséget. Tudod, hogy az öcséd felnézz rád, egy kicsit lehetnél vele elnézőbb is, csak azért, mert ő a kisebb. Szeretném, ha végre…nem hadakoznál ellene. – érinti meg az arcomat, de már nem puszil meg úgy, mint őt.
- Nem fogunk. – a hazugság könnyedén hagyja el az ajkaimat. Még, hogy ne csináljak azt.


Hirtelen repülök vissza a jelenbe, ahol csak a konyha és az öcsém maradunk ketten. Meg kell dörzsölnöm a szememet, hogy ne higgyem azt, hogy képzelődünk. Még most is az orromban érzem anya illatát, a parfümje virágos lenyomatát, és a keze érintését az arcomon. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Bárcsak hallgattam volna rá, úgy örülnék, ha most itt lenne, de már ő, és apa is a múlt részei, engem meg nem köt az ígéret, melyet a sírjuknál tettem le. Vigyáztam a kisebb Lesterre, de eljött az ideje, hogy maga boldoguljon. Nem értem, hogy mit keres itt, hogy egyáltalán kitől tudta meg, hogy itt leszek. A bank értesítette volna, hogy eladásra kínáltam a házat, és már vevő is van rá? Nem tartozott rá, a pénzügyeket mindig is én kezeltem, mert Jasonre nem bízhattam rá. A szüleink eladósodtak, az is kész szerencse, hogy egyenesbe tudtunk jönni a történtek után. Nagyot nyelek, ahogyan a fiatalabbik énemet kémlelem.
- Társaságot, mégis mihez? – a hangomban érezhető a távolságtartás, nem láttam hetek óta, és nem igazán örülök, hogy feltűnt a semmiből.
- Ez így van. – nem fogom eltitkolni előle, hogy a gyerekkorunk színhelyét eladtam, és innen már nincs visszaút. Megilletné a fele, de ha már otthagytam őt a New York-i otthonomban, akkor ezt megtartom magamnak. Nem is a pénz számít igazán, csak az, hogy végre lezárhassam ezt a szakaszát az életemnek.
- Ebben már nem tudsz segíteni. Holnap beszélek a vásárlókkal, és aláírom a szerződést. – mondom neki egykedvűen, de aztán megáll a szék mellett, és én is abbahagyom az addigi tevékenységemet.
- Miért pont most? – kérdezek vissza, magam sem tudnám megmondani, így megrántom a vállamat. – Mert ideje továbblépni, Jason. Mindenki ezt teszi, akkor miért kapaszkodjak a múltba? – révedek el, és ismételten azt a kisfiút látom, akit én neveltem fel.


megjegyzés • szószám •

avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
145

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Okt. 28, 2018 9:59 pm


jake&dorian

Annyiszor szúrtam már el életem során a dolgokat, hogy fel sem tűnik, ha hibából hibába esek bele, csakis akkor mikor annak a következményei a képembe ordítanak. Sosem voltam az a gyerek, aki bocsánatot kért a tetteiért vagy egyáltalán megpróbálkozott ennek a szónak a kimondásával. Éreztem már? Hogyne! Mégsem lennék valami lélektelen gépezet, egyszerűen ez a szó nekem valamiért sosem bukott ki a számon, bármennyi is múlt volna ezen. Körülírni sikerült, mert az értelmetlen és egyben véget nem érő pofázás jobban ment, mint a levegővétel, de ez valahogy sose bizonyult elégnek. Mindenkinek az a nyavalyás szó kellett, mintha az nyitott volna meg egy kaput vagy franc se tudja, holott az én magyarázatom sokkal kiadósabb és őszintébb, mintha valakinek kiszúrnád a szemét egy bazi nagy ’bocs, de elkúrtam’ felirattal. Bár ha jobban belegondolok, ez se lenne éppen szalonképes, mert ha már töltelékszónak ott szerepel valami fület sértő melléklet, az már nem őszinte. Így most, hogy tudom nem lesz elég monológokat szavalnom, és az sem, ha túlságosan is önmagam vagyok, szinte a tükör előtt gyakorlom azt az egy szót, aminek kimondásával eddig is bajba keveredtem. Őszintén teszem? Igen, mert valójában bajba vagyok a testvérszerep kiérdemlésével. Nem tudnék elégszer köszönetet mondani az idősebb testvéremnek, amiért nem hagyott magamra a szarban akkoriban, hanem átsegített rajta és elviselte minden egyes tikjeimet, amikkel még mindig erősen küzdök, ők meg oroszlán módjára zavarnak a sarokba. Bánt a viselkedésem, ugyanakkor kegyetlenül össze vagyok zavarodva a saját életem alakulásával is. Nem lenne elég egyetlen szó vagy órákig tartó magyarázat arra, hogy valakinek pontosan visszatudjam adni azt az érzésáradatot, ami bennem zajlik már egy jó ideje. Nem szokásom a másik fülét rágni vagy traktálni az idegeit az érzelmi zötykölődéseimmel, ez viszont sosem jelentette azt, hogy egy-két dolog ne ragadna le, és verne kiirthatatlan gyökeret bennem.  Ahogyan azt sem, hogy ne lenne szükségem valakire, aki felé annyi bizalommal tartozok, ami elégnek bizonyul egy nyílt és őszinte beszélgetéshez.

Fülsüketítő csend öleli körbe a Lester házat, amelyhez a hangulatában passzoló sötét is társul. Csupán egy műanyag játék világít a polc tetején, amely némi fényt csempészik a gyerekszobába. Óvatos mozdulatokat vonz magával, ahogyan az ott megpihenő kisfiú kíváncsi tekintete a szekrény ajtaját kémleli, néha kitekintve takarója alól, majd visszabújva annak biztonságába. Jason tudta, hogy nappal csak a szokásos dolgokat találja ott, éjjel viszont minden elevenebbnek tűnt. Ugyanakkor hitt Jake-nek is, amikor azt mesélte egyik este lefekvés előtt, amikor még a szülők nem értek oda a már megszokott éjszakai elköszönésre, hogy abban a szekrényben mindig lesz egy szörnyeteg, aki a rosszfiúkat ijesztgeti, és most, hogy Jason nem éppen jól viselkedett a nap folyamán, túlságosan is valóságosnak érezte bátyja történetét a szekrényben meglapuló rosszról. Ugyan bizonyítani nem merte és hangokat sem hallott felőle, mégsem tudott nyugodtan elaludni emiatt. Kedvenc plüssének hanyag heverészését két kis kéz gyors elragadása szakítja meg és hamarosan azok fogságában létezik tovább, a kisfiú pedig szorosan húzza magához a már-már rongyossá vált állatot, amely elég átmeneti biztonságot nyújt arra, hogy egy pillanatra behunyja a szemeit. Mégis, mihelyst magával ragadna az álomvilág megannyi színes velejárója, újra kellemetlen érzés keríti hatalmába, és a szekrény válik főszereplőjévé gondolatainak. Távolabb húzódik az ágyon, ezzel messzebbre kerülve a félelmetes bútordarabtól, de továbbra sem veszi le róla tekintetét. Úgy hiszi, ha folyamatosan nézi, akkor a szörny majd ott marad, mégis az álmosság ólomsúlyként nehezedik rá pilláira. Kintről apró kopogások hallatszanak az ablak üvegén és az esőcseppek versenyt játszanak az átlátszó felületen. A kis Jason csodálta az esőt, de a hangos dolgokat nem kedvelte, amik legtöbbször követték. Puha társát szorosan tartva helyezi le egyik lábát a földre, melyet a másik követ. Jake azt is mondta, hogy ne legyen félős nyuszi, de nem értette, hiszen ha belenézett a tükörbe, neki nem voltak nyuszifülei, és azok teljesen máshogy néztek ki, szóval úgy gondolta ő félhet, a nyuszik pedig nem. Mindezeket félretéve bátorodik fel, hogy óvatos léptekkel közelítse meg a szekrényt. Nem viselkedett olyan rosszul, így biztosan a szörnynek sem fog kelleni, de ha nem látja annak ürességét, nem tud nyugodtan aludni. Apró kezei kapaszkodnak a gombért, de még túlságosan távol áll ahhoz, hogy ki tudja nyitni. Már éppen eléri, amikor egy hangos dörrenés rázza meg a szoba csendjét, Jason pedig gyorsan szedve lábait szalad át Jake szobájába és miután megrángatja idősebb testvére takaróját, be is mászik mellé, mert tudja jól, hogy Jake sokkal bátrabb, mint ő és jól is viselkedik mindig, ezért ha a közelében van, őt sem bánthatják…

Az a jó ebben a helyben, hogy mindig tartogat valami meglepetést az ember számára. Egy-két pofont, veszekedést meg örömöt is, de sosem tudod éppen melyik oldalát mutatja feléd. Mindig abban reménykedsz, hogy a szebbiket, de aztán…nos kár reménykedni. Jól tudom, hogy a bátyám nem abban a szakaszában van, ahol öcsike szóviccei kihúzhatnák őt a bajból, így egy jó nagy adagot félreteszek önmagamból, meg a mások számára eléggé elviselhetetlen viselkedésemből, és komollyá transzformálódok. (Fenébe, hogy mostanában túl sokat néztem azt az autós filmet…) Neki most nem erre az énemre van szüksége, habár meglehet, hogy mindegyiket felrúgná a Holdra, de talán pont ez érdekel legkevésbé. Felőlem behúzhat egyet, péppé verhet vagy a fejemhez vághat mindent, ami csak kifér rajta, én akkor sem moccanok innen, mert a tervem, hogy ezt együtt fogjuk végigcsinálni, ha törik, ha szakad, olyan sziklaszilárd alapot képzett a gondolataimban, aminek elmozdítása egyszerűen lehetetlen. Azért egy részem reménykedik, hogy a fegyverek, meg egyéb más balesetveszélyes tárgyak kimaradnak a képletből, mert én otthon hagytam a feketeöves tudásomat, és a szamurájkardomat sem akasztottam le a kandalló feletti tartójáról, így ilyen nyers mivoltomban eléggé szegényes ellenfélnek bizonyulnék vele szemben. Eleinte rágódok azon, hogyan is vezethetném fel mondandómat, de aztán csak kibuknak belőlem a szavak, és nagy csoda, hogy értelmesek is. Szavaim bizonyítékaként rakom fel kezeimet, a válasz azonban közel sem meglepő, a kérdése viszont annál inkább.
- Társaságot biztosítok. Azt hallottam szeretnél túladni ezen a helyen. – tekintek körbe, és csak ezután nézek vissza rá. – Gondoltam jól jönne egy kis segítség ebben. – tolom be a konyhában lévő szék egyikét a pontos helyére és kezeimet támasztom annak támlájára. – Mi vett rá mégis erre? Bár tény, így szabadon hagyva sok értelme nincsen ennek sem, de miért pont most? – talán sikerül valami beszélgetésfélét kiszednem belőle, és kezdeményeznem is akár, és bár jobban érdekelne a jelenlegi állapota vagy az, hogy miképpen teltek az elmúlt időszakok, bármi ami hozzákapcsolódik, mégsem ugorhatok egyenesen fejest a közepébe, mert azzal csak még inkább elnyújtanám a már így is nagyra nőtt távolságot, ami közénk furakodott.

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
329

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Okt. 28, 2018 10:28 am



Dorian & Jake

Ha tükröt kellene magam elé tartanom, akkor nem ismerném fel önmagamat. Hová lett az a magabiztos doki, aki teljes átéléssel beszélt az idegsebészetről, akinek az volt minden álma, hogy megtalálja az öccsét, hogy segítsen másokon? Nem tudom, hetek óta kutatom a választ, de nem lelem. Madelaine mellett a nappalok nem telnek olyan kínkeservesen, de néha kell, hogy elgondolkodjak a jövőn is, mert most még kilátástalanabb, mint valaha volt. Sosem éreztem azt, hogy mellőzött lennék, hogy a családom szemében én lennék a fekete bárány, és mégis. Szerepet cseréltem volna Jasonnel, és most ő lett volna a nagy és okos ifjú, aki kilépett a mocskos alvilágból, és a jó útra tért? Nem akartam elhinni, hogy ekkorát változott, hogy felnőtt, és már nincs szüksége rám. Még emlékszem, amikor bepisilt anyáék halála után. Nem nevettem, csak néztem őt, a kis gyűrött arcát, az összekócolt haját, és azon töprengtem, hogy mi lesz velünk. Felnézett rám, és tőlem várta a megoldást. Megszoktam, hogy ott vagyok neki, de hirtelen ki lettem billentve ebből a státuszból. Egy harmadik férkőzött közénk, és ha kimondva nem is hibáztattam érte Norát, de mégsem fogadtam el teljesen, hogy van egy húgom is. Nehéz utat kell még bejárnunk, még a tulajdon véremet sem vártam, amikor anyáék hazahozták a kórházból.

Rachel és Harvey Lester izgatottan állítják le az autót a hatalmas házuk előtt. Eljött az idő, hogy összeeresszék a két kis ivadékot, és Jake megtanulja, hogy most már nem az övé minden figyelem. A nagyobbik fiúcska el lett kényeztetve, hiszen első unokaként, és trónörökösként úgy szerették volna a szülei, ha mindent megkap, de aztán jött ez a kis csoda. Az újabb áldás házon belül, akire senki sem számított, mégis édes teher lett. Féltek, hogy mit fog szólni hozzá. Jake magának való volt, sosem osztozkodott, nem szerette, ha elveszik a játékait, hát mi lesz, ha este már nem jut annyi idő arra, hogy az édesanyja mesét olvasson, vagy az édesapja elvigye egy pasis horgászdélutánra? Jason érkezésével megváltozott minden, és ennek delelőjén…meg kellett lépni a következő lépcsőfokot.
Jake, a nagypapával a kerti tóban matat éppen, mert egy aranyhalat akar kifogni. Szerette, ha a kívánságai valóra válnak. A mama állandóan mesélt neki egy új jövevényről, aki majd velük fog élni, de egyelőre a pocakjában időzik. Nem értette, hogy minek kell beszélni hozzá, meg azt szajkózni, hogy ő lesz a nagy testvér, amikor nem vágyott erre a szerepre. Felütötte a papa könyvtárszobájában lévő könyveket, és megkérte a nagyit is, hogy az idegen szavak kéziszótárban keresse ki neki a testvér jelentését, de mindenki nevetve magyarázta el, hogy ez mit is jelent. Komolyan együtt fognak élni egy szobában? Mármint oda kell adnia azt a vadonatúj piros Ferrarit, amit a nagypapa hozott neki egyenesen Olaszországból? Kizárt, és éppen ezért döntött úgy, hogy az aranyhaltól azt kéri, hogy vesszen el a tesó, akit rá akarnak tukmálni. Könnyeden ugrál a vízbe, és hangosan kacag fel, mikor meghallja édesanyja hívószavát. A nagypapa bólint, hogy majd folytatják ezt a hadműveletet később, de most nézzék meg azt a picike babát. Ja…hogy ez lélegzik is? Nem túl lelkesen bújtatja kezét a nagypapa meleg tenyerébe, de ha már menni kell, akkor menni kell. Magában őrlődik, mit kellene mondania, vagy tennie? Az előszobából halk sírdogálás hallatszik ki, mikor belépnek. A mama és papa boldogan ringatnak egy csomagot, mikor felfedezik, hogy idősebb gyermekük is jelen van.
- Jake…gyere ide. Bemutatok neked valakit. – édesanyja mézes kérésének nem tudna ellenállni, amúgy is van benne egy kis kíváncsiság, ezért elengedi a nagypapát, és odaszalad hozzájuk. Rachel leguggol, és feléje tartja a sírás forrását. Egy kis ráncos valamit, aminek lila a feje, de két gombszeme van.
- Jake…ő itt az öcséd, Jason. Most már ő is a családunk tagja. – meséli nagy vidáman a friss anyuka, de az öt éves fiú morcosan teszi keresztbe a karját.
- Én nem kértem őt. Nézd meg milyen ronda. Én nem akartam tesót. – még meg is üti a kicsit, aki hangos égzengésbe kezd, és kiszalad a kertbe. Az a nyavalyás aranyhal!


Az emlékekre haloványan elmosolyodom, mire elérek a régi életünk színterére. Nehéz döntést hoztam azáltal, hogy eladásra kínálom a gyerekkorunk emléktárát. Nem akartam ezt tenni, de már így is félig üres, és le akarom zárni az életem ezen szakaszát. Nem lehetek az, akit a szüleim vártak, hogy legyek. A dolgomat bevégeztem a testvéremmel, ideje továbbállnom. A hátsó ajtót választom, és a kerítést kinyitva megyek át, hogy egy utolsó terepszemlét tartsak itt. A hátamon lévő túrafelszereléssel elleszek itt még egy éjszaka. Az első utam a lenti részeken visz végig. A lépcsőkorlátnak dőlve, teszem keresztbe a karomat a mellkasom előtt, és felnevetek, mert eszembe jut, hogy innen löktem le Jasont, amikor kétéves volt. Mennyi emlék. Úgy döntök, hogy töltök magamnak egy pohár vizet, ezért az előszobában hagyom a hatalmas pakkomat, és bemerészkedem a konyhába. El is merülök ebben a hétköznapi mozdulatsorban, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet a hátam mögül. Azonnal odakapom a kékjeimet. Jason az. Feltartott karokkal mered rám. Mennyi ideje nem láttam, lassan egy hónapja? Nem tudom érdemben köszönteni őt, csak állok ott, és azt nézem, ami nyilvánvaló.
- Nem tudom, Jason. Mit keresel itt? – érdeklődöm tőle, de egy percre sem eresztem a tekintetét.


megjegyzés • szószám •

avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
145

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Okt. 21, 2018 2:01 pm


jake&dorian

Néha egy hálátlan paraszt tudok lenni. Aztán történik valami és a párszor megeső kedvességhez nem kapcsolódó habitusom vesz egy fordulatot és ismétlődő hibába megy át, amelyet az elmúlt időszakban előszeretettel alkalmaztam, noha nem éppen szándékosan. Ha figyelembe kellene vennem az elmúlt viselkedési mintámat, még mindig azt állítom, hogy valahol most kecmergek ki az ősember fázisból és nyitok a világ, meg az emberi kapcsolatok felé. Kötődök, érzek, szeretek. Valami változik bennem és már nem csak magamat veszem előtérbe, hanem mások is éppolyannyira fontossá válnak – ha nem jobban. Lett egy lányom, még egy testvérem és egy nő az életemben, aki az eszemet veszi, de mindezt a legjobb értelemben. És mindezek közepette mégis voltam akkora elvakult paraszt, hogy azt a személyt, aki nélkül nem lehetnék itt, némiképp kizártam és erre csak akkor eszméltem rá, amikor Hannahval kettesben maradtunk az eddig közösen birtokolt házában. Ekkor már szintet léptem az ősember fázisból és újabb érzéssel lettem gazdagabb, mégpedig a bűntudattal. Olyan volt, mintha képen vertek volna egy hólapáttal, majd a kezembe nyomták, hogy ezek után magamat ápoljam vele, ők csak a kezdőlépést mutatták be. Én pedig előszeretettel ostoroztam személyemet ezért, és némileg kétségbeesetten kerestem a bátyám társaságát, meg valahol a szavakat is, amik leginkább a viselkedésemért történő bocsánatkérésnek feleltek meg. Nem csodálkoztam, amikor mindezek süket fülekre találtak, de így legalább volt időm még plusz hatszáz alkalommal átrágni magamban mivel kerülhetnék újra a jó testvér szerepkörbe. Újra? Valahogy sosem voltam ott, most mégis a rengeteg változás, meg érzelmi hullámvasutazás miatt úgy érzem én ennél többre vagyok hivatott, minthogy állandóan csak a tékozló lepukkant öcsike legyek, aki nem tud kiúszni a problémái mocskából. Mert valahol, valamiért én is úgy gondolom nekem ez a szerep már nem fekszik. Apa lettem – vagy valami olyasmi -, és bár a nyakamat töröm, hogy mindent megadjak ennek a kis tündérnek és úgy neveljem fel, hogy ne legyen belőle akkora suttyó, mint az apja, mégis meglehetősen sokszor esek újra vissza a hibából felépülő mókuskerékbe és csak halmozom egymásra őket, mintha ez élvezettel töltene el. Ez olyan kétes dolog; javulok, de mégsem. Aztán megint történik valami és valahogy emberibb leszek az állati szintnél, ahol ezidáig olyan kényelmesen mozogtam. Olykor még magamat is normálisnak érzem, és egyszerűen jól működök, ami miatt erősen bizonygatom magamat azzal kapcsolatban, hogy csak bele kell jönnöm ebbe az életnek nevezett valamibe és mindent úgy csinálni, ahogy annak lennie kell.
A napok csak telnek és egy masszává alakulnak át, ami szinte egy érzelmi utazással egyenértékű. A családi nagy összeröffenés egy katasztrófa volt, mindazonáltal nem kívántam senkivel sem megszakítani a kapcsolatot az egész kusza problémakör miatt, amivel akkor éppen szembe kellett néznünk. Nem mondom, hogy megszoktam mindezt vagy teljes mértékben ki vagyok békülve minden egyes dologgal, de ha nehezen is, azért igyekszem beletörődni, hogy ez az életünk, és itt tart most a maga minden irányból összekuszálódott szálaival együtt. Nem vagyok én egy pozitív személyiség és nálam az éremnek legtöbbször csak egy oldala van, mégpedig az, ami felkészít a rosszabb változókra, hogy azok az adott pillanatban ne érjenek váratlanul. Lássuk be, a jobb dolgokkal előbb le lehet paktálni, meg elfogadni azokat, mint az ellenkezőjükkel, így ha tehetem, figyelembe veszek minden egyes változót, ami talán megtalálhat, hogy akkor mikor ennél a résznél tartunk, ne küldjön padlóra. Mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hiszen túl sok minden áll vagy bukik azon miképpen viselem a környezetem történéseit. Egy részem még mindig rendkívül sebezhető és gyenge, amit ugyan jól mélyre igyekszem száműzni, mégis jelen van és tudom, hogy sokkalta erősebb, mint aminek mutatja magát.
A teljes rádiócsend, ami eddig a bátyámat jellemezte hirtelen adást vált, és egy apró remény üti fel a fejét. Noha nem az, amire éppen számítottam volna, de ez is valami amin elindulhatunk..amin elindulhatok. Mert most nekem kell megemberelni magamat és az asztalra csapni, hogy márpedig a Lesterek összetartó erejű, némiképp csatát vesztett testvérek, akiket nem terít le semmi. Mi nem ilyenek vagyunk. És bár nem cincogok a gitáromon a sarokban, hogy dalokat írjak vagy sírom ki a szemeimet éjszakánként az ágyamban összekuporodva, azért még mindig rohadtul hiányzik a bátyám, és ez nem olyan érzés, ami ne zavarna vagy ne érezném úgy, hogy nem igényelne semmi változást. Ezért hát megragadom az alkalmat és megállok egy pillanatra, hogy figyelembe vegyem a nagyobb képet, mert egy utazás tervezést igényel, a tervezés meg embereket, én pedig túl sok mindenkihez kötődök egyszerre, hogy csak vakon ellovagoljak a végtelenbe, habár ez ügyben eléggé hajthatatlanná váltam. Ezért miután minden klappolni látszik, jómagam is fogom a cuccomat meg a hátamat leszakító érzelmi csomagomat, hogy Los Angeles irányába vegyem az irányt, egy olyan helyre, ahol legutóbb nem volt rózsás a találkozásunk, mégis minden emlékünk odafűz.

Az ismerős utcák, a levegő és a hangulat. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a biztonsága érdekében összebalhéztunk, ahogyan az is, amikor próbált belőlem emberi lényt nevelni a szüleink elvesztése után. Az életünk jelentős része ideköt, és most úgy tűnik végképp elvarrjuk ezen szálakat az újak érdekében. Egy részem retteg, habár maga sem tudja mitől. Erősen tartok attól, hogy ami engem illett, végképp betelt a bátyámnál a pohár, és a családi fészekkel együtt én is repülök. Tudom, az emberek elválnak a másiktól, néha a kötelékek megszakadnak, de ez az, amibe semmilyen körülmények között nem törődnék bele.
Megállok az ismerős épület előtt és egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam. Nem tudom mi vár odabent, ahogyan azzal sem vagyok tisztában miképpen fogunk egymással viselkedni a kihagyott idő után. Egyszer már túlestünk ezen, jóllehet abban az esetben évekről beszélünk, de az is egy más világ volt, és ez is más miatt történt. Nem együtt jöttünk, így van egy sejtésem hogy már itt lehet, és mikor sikerül bejutnom a házba, magam is megbizonyosodhatok erről.
- Semmit se változott ez a hely. – rakom le végre a földre a cuccomat, hogy feltarthassam mindkét kezemet. – Legutóbb ugyanitt nem ez történt, de most fegyverszünetért jöttem, Jake. Mit gondolsz, képesek leszünk rá? – Nem tudom milyen állapotban lehet a legutóbbi találkozásunk óta, miképpen viselte a kimaradt heteket vagy hogyan, így nem közelítek, várva arra, hogy ő döntsön milyen irányt vesz majd az újfent megtörténő találkozásunk.  

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
329

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Jake&Dorian - Los Angeles

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Valahol máshol :: A világban-
^
ˇ