One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Dor & Rae | shining stars of the night

Raelyn J. Winters
Today at 12:22 am



Wedsie & Ben - Pig or Cat?

Benjamin Henson
Yesterday at 11:05 pm



Dor & Rae

Dorian J. Lester
Yesterday at 10:09 pm



Kapcsolatkeresõ

Joshua Miller
Yesterday at 9:49 pm



Eric Wang és Miss Bell

Wednesday Bell
Yesterday at 8:49 pm



Játékpartner keresõ

Stella Montgomery
Yesterday at 6:48 pm



Hiányzásnapló

Olivia Monaghan
Yesterday at 5:19 pm



Ethan háza

Ethan Kaminski
Yesterday at 4:55 pm



Recognize it! #1

Adam M. Austin
Yesterday at 2:54 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 3
Diákok 9 7
Törvényszegõk 9 13
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 2 3
Üzlet 8 4
Oktatás 5 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 59 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots

Adam M. Austin, Adriana Lane, Lena Caldwell


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Jake&Dorian - Los Angeles

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Szomb. Nov. 03, 2018 10:47 pm


jake&dorian

Magamra erőltetek valami normális mentalitást a bátyámmal szemben, mégis a földbe döngölném szégyenemben a viselkedésemet, amit vele szemben tanúsítottam az elmúlt időben. Lehetséges ezt lerendezni egy egyszerű bocsánatkéréssel? Mi a francot is bizonyít egy nyamvadt szó, amikor annyi minden áll vele szemben, amihez csak ennyit kinyögni édeskevés lenne?! Kétlem, hogy szegényes vallomásom kiváltaná tetteimet, ezért még tartogatom magamnak. Ízlelgetem, mintha idővel és megannyi türelemmel értékesebbé válna, de részben tudom, hogy csak késleltetés ez a részemről. Időhúzás, mert tisztában vagyok mennyit ér és én mennyit tettem, a kettő  pedig mérföldekre van egymástól és most nem az én javamra billen az a bizonyos mérleg.

Az igazgató mély hangja égzengéssel egyenlő az apró méretűre zsugorodott iroda falai között. Két kezével asztala lapját támasztja, ha nem éppen fenyegetően emeli magasba jelezve haragját a vele szemben helyet foglaló két fiatal fiúval szemben, mégis a szavai tettek helyett és elég borongósnak hangzanak és közel sem biztatónak. Jason haragos pillantást vet a tőle egy fejjel magasabb utolsó éves felé, de ajkainak sarkában ott bújik meg valami egészen más is, mégpedig egy mosoly. Egy apró gesztus elégedettséggel vegyítve, amiatt a pirosan éktelenkedő folt miatt, melyet Mason Hunter arcán vél felfedezni és ami az ő keze munkáját dicséri; egy végzős fintorba és méregbe torzult arcán. Ő figyelmeztette. Nem egyszer szólt neki, hogy fogja be a pofáját, de a baromarc csak vigyorgott és tovább szövegelt. Száját sértő szavak hagyták el, melyekben ott tanyázott a nemrég történt tragédia minden következménye és azok, amelyekkel Jason nem barátkozott meg. Az a baleset, melynek következtében a két Lester fiú magára maradt, és bár Jason próbált jól viselkedni, valami folyton folyvást megakadályozta. Mintha falakba ütközött volna és csak a harag irányította volna tetteit, amelyek felett már nem volt hatalma. Lejjebb csúszik a kényelmetlen széken és karfájáról felemelve karját érinti meg a szeme alatt éktelenkedő érzékeny területet, ami sajog a kapott ütéstől. Ő sem maradt ki ebből, Jason mégis a bátyjára gondolt. Csalódást okoz majd neki, ha meglátja mennyire helybenhagyták őt, holott titokban ígéretet tett, hogy másképp viselkedik majd és ha tudja, megvédi magát. Most viszont mégis ott csücsül a baj közepén és hiába tördeli ujjait, méri fel a dohos iroda minden szegletét elterelve a figyelmét, valahogy mindig szembe találja magát az igazgató haragjával.
- Lester kezdte az egészet, Mr. Sean. Látja az arcomat? – mutat bizonyítékként Hunter a rusnya képére, Jason pedig újra ökölbe szorítja a kezét.
- Akarod, hogy szomszédot is költöztessek mellé, huh? Mert szívesen.. – mozdul Jason a székébe, mire az igazgató újra felemeli a hangját viselkedésre szólítva a két fiút, így mindketten visszahelyezkednek eredeti pozíciójukba.
- Muszáj lesz beszélnem a szüleitekkel.. – tekintete Lesterre siklik -, vagy egy családtaggal erről. – jut végleges döntésre az egésszel kapcsolatban a férfi.
- A bátyámat akarom. – beszél halkabban Jason, végül folytatásra bírja hangszálait. – Én akarok vele beszélni. – fejezi be végül, de mielőtt valami választ kaphatna az igazgatótól, Hunter újra közbeszól.
- A kis szaros nem bír semmit sem csinálni a hülye bátyja nélkül. – vigyorog, ez viszont az utolsó, amit Jason eltűr, mielőtt gondolkodás nélkül vágná ismét arcon Mason Huntert, hogy letörölje azt a buta mosolyt a képéről. Talán saját magát nem tudta megvédeni, de a bátyjáról senki sem beszélhet így.



- Be vagy lassulva, Lester. – most komolyan feszegetni fogjuk mihez szeretnék betársulni, mert akkor hetekig itt lehetünk ahelyett, hogy kipucolnánk az egész helyet. – Már mondtam, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek, elvégre ugyanúgy itt éltem, akárcsak te és egyébként is, több szem, többet lát. Helló, Jason vagyok, bemutatkozzak vagy ugorják át ezt a részt arra, ahol már képben vagy? – nem szemtelenkedésből kérdezem, csakhogy némiképp oldjam a feszültséget, habár az belülről feszít szét. Nem enyhén érzem magamat gyerekesnek, éretlennek, tanácstalannak, meg mindannak az érzéskör alárendeltjének, ami miatt újra az a kis tizenéves mocsok vagyok, kivel meggyűlt a baja akkoriban.
- Ezt vágom. Nagyon ügyes vagy…mindig is te voltál a körültekintőbb, én biztos elbaltáznám ezt is. – véleményezem a papírokkal kapcsolatos információkat, habár azt figyelmen kívül hagyom, hogy élből elutasította a segítségemet. Ha azt hiszi, hogy bútordarabként fogok szobrot állni a ház bármely pontján vagy elhúzom a csíkot, csak mert most idegenekként kezeljük a másikat, akkor marha nagyot téved. Én nyitottam felé, ő rúgta rám az ajtót a fagyos viselkedésével, ez pedig azóta sem változott bennem. Nem csettintésre működök, és nem fogom elfelejteni a hozzáfűzött szálaimat, csak azért, mert egy idióta vagyok és olykor nem állok a helyzet magaslatán. Remélhetőleg most ezen képes leszek valamit javítani.
- Nem is érdemes Jake ott ragadni. Onnan az ember sehova nem tud mozogni, mert megváltoztathatatlan. Kissé sem célszerű olyan közegben élni, ahol megvannak kötve a kezeid, nemde? – kérdezek rá elgondolkozva közben, végül nagyot sóhajtok. Végre kapizsgálom a logikáját, bár még mindig tartok attól, hogy a múlt-féle csomagba én is beletartozok.
- Hol kezdjük? Volt valami terv a fejedben, vagy csak nekiugrunk és lesz, ami lesz? – érdeklődök tovább, aztán elengedem a széket, és még mielőtt szólásra nyitná a száját, gyorsan közbevágok. – És nem, teljesen hidegen hagy, hogy nem kell segítség, mert muszáj lesz elviselned. Te döntöd el, hogy kerülgetjük egymást a következő pár órában vagy összedolgozunk. Gondolom szeretnél minél előbb végezni és ez csak egy módon működik. – próbálok hatni a józan eszére, habár a kíváncsiság megöl, hogy érdeklődjek a hogyléte felől. Most viszont még baromira makacs ahhoz, hogy bármit is mondjon, és ismerem már annyira, hogyha ilyen állapotban kérdeznék rá, egyszerűen fogná magát és újra elzárkózna. A mai napot tekintve pedig pont az ellenkezője a terv.

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
270

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Csüt. Nov. 01, 2018 12:54 pm



Dorian & Jake

Gyűlölöm ezt a napot. Megbeszéltem Josh-al, hogy elmegyünk abba a buliba, amit az egyetemisták tartanak. Az én kocsim lesz a beugró, és ha minden jól megy, akkor az ősök sem lesznek itthon este, ezért elhívhatom ide a lányokat is, ha úgy alakulna az éjszakánk, és folytatnánk a magánpartit. Ezért bosszant az, hogy anya az utolsó pillanatban akarja a nyakamba sózni az öcsémet. Jason már nagyfiú, szerintem eljátszana egyedül is, ehhez nem kell felügyelet. Az istenit, hát tizenkét éves, mit várnak, hogy az életem végéig istápolom? Minden áldott nap a nyakamban lóg, nekem kell elvinnem iskolába is. Már többen csúfolnak miatta, hogy előbb az elemiben kell megállnom, és csak gurulhatok át a gimis parkolóba, és rendszerint lekésem a legjobb helyeket. Nem érdekel, hogy miért nyavalyog anyám, arra készülök, ha lepattannak, akkor itt hagyom egyedül a szarházit, és lelécelek. Nekem ez jár, és nem fogok szót fogadni, ha már szombat este van. Liz este az enyém lehet, nem akarom elszalasztani azt a muffot, mert Jasonke sírva fakadt. Mostanában egyre többször fordul elő, hogy kinyitja a száját, de azért még tudja, hogy hol a helye, és nem kóstolgat. Az egyszer biztos, ha nekem feleselne, akkor nem beköpném, hanem jól megütném. Egy jó kis veszekedésen vagyok túl, anya és apa valami munkavacsorára mennek. Az ajtófélfának dőlök neki a hátammal, és figyelem az utolsó mozdulatsorukat.
- Jake…vigyázz az öcsédre. Mrs. Lawrence nem ért rá, és nem akartuk a kislányra bízni. Egyszer kihagyhatod te is a bulit. – még mindig nem értem, hogy mit csinálhatna egyedül egy iskolás kölyök, de azért lenyelem a békát, és bólintok.
- Rachel el fogunk késni. – apa kapkod, és rosszul köti meg a nyakkendőjét is. Nem értem, hogy miért kell minden áldott nap azzal foglalkozni, hogy neki rendben menjenek az ügyei. Menő ügyvéd, anya meg itthon ücsörög, és a tökéletes feleséget játssza mellette. Anya feltartja a kezét, hogy várjon még egy kicsit, és odamegy a kanapén játszó öcsémhez. Jason bele van buzulva a playstation-be, ki sem lehet robbantani mellőle, ez is jól példázza, hogy addig fog játszani, amíg a csontváza ott nem marad.  
- Jason kisfiam, most a bátyád fog vigyázni rád, úgyhogy ne rosszalkodj. – természetesen Jason semmit sem vesz észre ebből, olyan zombi, mint a legtöbb kortársa, és csak a kontrollert tudja nyomogatni. Anya egy puszit nyom a homlokára, és már megy is apa után az előtérbe, aki a slusszkulccsal bajlódik.
- Jake…egy szóra. – muszáj követnem az anyámat, vele még sosem feleseltem úgy igazán, tisztelem annyira, hogy ne tegyek keresztbe neki, de ma este már több a sokknál, hogy megint elővette a nagy testvér kártyát.
- Légy szíves, ne csinálj hülyeséget. Tudod, hogy az öcséd felnézz rád, egy kicsit lehetnél vele elnézőbb is, csak azért, mert ő a kisebb. Szeretném, ha végre…nem hadakoznál ellene. – érinti meg az arcomat, de már nem puszil meg úgy, mint őt.
- Nem fogunk. – a hazugság könnyedén hagyja el az ajkaimat. Még, hogy ne csináljak azt.


Hirtelen repülök vissza a jelenbe, ahol csak a konyha és az öcsém maradunk ketten. Meg kell dörzsölnöm a szememet, hogy ne higgyem azt, hogy képzelődünk. Még most is az orromban érzem anya illatát, a parfümje virágos lenyomatát, és a keze érintését az arcomon. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Bárcsak hallgattam volna rá, úgy örülnék, ha most itt lenne, de már ő, és apa is a múlt részei, engem meg nem köt az ígéret, melyet a sírjuknál tettem le. Vigyáztam a kisebb Lesterre, de eljött az ideje, hogy maga boldoguljon. Nem értem, hogy mit keres itt, hogy egyáltalán kitől tudta meg, hogy itt leszek. A bank értesítette volna, hogy eladásra kínáltam a házat, és már vevő is van rá? Nem tartozott rá, a pénzügyeket mindig is én kezeltem, mert Jasonre nem bízhattam rá. A szüleink eladósodtak, az is kész szerencse, hogy egyenesbe tudtunk jönni a történtek után. Nagyot nyelek, ahogyan a fiatalabbik énemet kémlelem.
- Társaságot, mégis mihez? – a hangomban érezhető a távolságtartás, nem láttam hetek óta, és nem igazán örülök, hogy feltűnt a semmiből.
- Ez így van. – nem fogom eltitkolni előle, hogy a gyerekkorunk színhelyét eladtam, és innen már nincs visszaút. Megilletné a fele, de ha már otthagytam őt a New York-i otthonomban, akkor ezt megtartom magamnak. Nem is a pénz számít igazán, csak az, hogy végre lezárhassam ezt a szakaszát az életemnek.
- Ebben már nem tudsz segíteni. Holnap beszélek a vásárlókkal, és aláírom a szerződést. – mondom neki egykedvűen, de aztán megáll a szék mellett, és én is abbahagyom az addigi tevékenységemet.
- Miért pont most? – kérdezek vissza, magam sem tudnám megmondani, így megrántom a vállamat. – Mert ideje továbblépni, Jason. Mindenki ezt teszi, akkor miért kapaszkodjak a múltba? – révedek el, és ismételten azt a kisfiút látom, akit én neveltem fel.


megjegyzés • szószám •

avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
128

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Okt. 28, 2018 9:59 pm


jake&dorian

Annyiszor szúrtam már el életem során a dolgokat, hogy fel sem tűnik, ha hibából hibába esek bele, csakis akkor mikor annak a következményei a képembe ordítanak. Sosem voltam az a gyerek, aki bocsánatot kért a tetteiért vagy egyáltalán megpróbálkozott ennek a szónak a kimondásával. Éreztem már? Hogyne! Mégsem lennék valami lélektelen gépezet, egyszerűen ez a szó nekem valamiért sosem bukott ki a számon, bármennyi is múlt volna ezen. Körülírni sikerült, mert az értelmetlen és egyben véget nem érő pofázás jobban ment, mint a levegővétel, de ez valahogy sose bizonyult elégnek. Mindenkinek az a nyavalyás szó kellett, mintha az nyitott volna meg egy kaput vagy franc se tudja, holott az én magyarázatom sokkal kiadósabb és őszintébb, mintha valakinek kiszúrnád a szemét egy bazi nagy ’bocs, de elkúrtam’ felirattal. Bár ha jobban belegondolok, ez se lenne éppen szalonképes, mert ha már töltelékszónak ott szerepel valami fület sértő melléklet, az már nem őszinte. Így most, hogy tudom nem lesz elég monológokat szavalnom, és az sem, ha túlságosan is önmagam vagyok, szinte a tükör előtt gyakorlom azt az egy szót, aminek kimondásával eddig is bajba keveredtem. Őszintén teszem? Igen, mert valójában bajba vagyok a testvérszerep kiérdemlésével. Nem tudnék elégszer köszönetet mondani az idősebb testvéremnek, amiért nem hagyott magamra a szarban akkoriban, hanem átsegített rajta és elviselte minden egyes tikjeimet, amikkel még mindig erősen küzdök, ők meg oroszlán módjára zavarnak a sarokba. Bánt a viselkedésem, ugyanakkor kegyetlenül össze vagyok zavarodva a saját életem alakulásával is. Nem lenne elég egyetlen szó vagy órákig tartó magyarázat arra, hogy valakinek pontosan visszatudjam adni azt az érzésáradatot, ami bennem zajlik már egy jó ideje. Nem szokásom a másik fülét rágni vagy traktálni az idegeit az érzelmi zötykölődéseimmel, ez viszont sosem jelentette azt, hogy egy-két dolog ne ragadna le, és verne kiirthatatlan gyökeret bennem.  Ahogyan azt sem, hogy ne lenne szükségem valakire, aki felé annyi bizalommal tartozok, ami elégnek bizonyul egy nyílt és őszinte beszélgetéshez.

Fülsüketítő csend öleli körbe a Lester házat, amelyhez a hangulatában passzoló sötét is társul. Csupán egy műanyag játék világít a polc tetején, amely némi fényt csempészik a gyerekszobába. Óvatos mozdulatokat vonz magával, ahogyan az ott megpihenő kisfiú kíváncsi tekintete a szekrény ajtaját kémleli, néha kitekintve takarója alól, majd visszabújva annak biztonságába. Jason tudta, hogy nappal csak a szokásos dolgokat találja ott, éjjel viszont minden elevenebbnek tűnt. Ugyanakkor hitt Jake-nek is, amikor azt mesélte egyik este lefekvés előtt, amikor még a szülők nem értek oda a már megszokott éjszakai elköszönésre, hogy abban a szekrényben mindig lesz egy szörnyeteg, aki a rosszfiúkat ijesztgeti, és most, hogy Jason nem éppen jól viselkedett a nap folyamán, túlságosan is valóságosnak érezte bátyja történetét a szekrényben meglapuló rosszról. Ugyan bizonyítani nem merte és hangokat sem hallott felőle, mégsem tudott nyugodtan elaludni emiatt. Kedvenc plüssének hanyag heverészését két kis kéz gyors elragadása szakítja meg és hamarosan azok fogságában létezik tovább, a kisfiú pedig szorosan húzza magához a már-már rongyossá vált állatot, amely elég átmeneti biztonságot nyújt arra, hogy egy pillanatra behunyja a szemeit. Mégis, mihelyst magával ragadna az álomvilág megannyi színes velejárója, újra kellemetlen érzés keríti hatalmába, és a szekrény válik főszereplőjévé gondolatainak. Távolabb húzódik az ágyon, ezzel messzebbre kerülve a félelmetes bútordarabtól, de továbbra sem veszi le róla tekintetét. Úgy hiszi, ha folyamatosan nézi, akkor a szörny majd ott marad, mégis az álmosság ólomsúlyként nehezedik rá pilláira. Kintről apró kopogások hallatszanak az ablak üvegén és az esőcseppek versenyt játszanak az átlátszó felületen. A kis Jason csodálta az esőt, de a hangos dolgokat nem kedvelte, amik legtöbbször követték. Puha társát szorosan tartva helyezi le egyik lábát a földre, melyet a másik követ. Jake azt is mondta, hogy ne legyen félős nyuszi, de nem értette, hiszen ha belenézett a tükörbe, neki nem voltak nyuszifülei, és azok teljesen máshogy néztek ki, szóval úgy gondolta ő félhet, a nyuszik pedig nem. Mindezeket félretéve bátorodik fel, hogy óvatos léptekkel közelítse meg a szekrényt. Nem viselkedett olyan rosszul, így biztosan a szörnynek sem fog kelleni, de ha nem látja annak ürességét, nem tud nyugodtan aludni. Apró kezei kapaszkodnak a gombért, de még túlságosan távol áll ahhoz, hogy ki tudja nyitni. Már éppen eléri, amikor egy hangos dörrenés rázza meg a szoba csendjét, Jason pedig gyorsan szedve lábait szalad át Jake szobájába és miután megrángatja idősebb testvére takaróját, be is mászik mellé, mert tudja jól, hogy Jake sokkal bátrabb, mint ő és jól is viselkedik mindig, ezért ha a közelében van, őt sem bánthatják…

Az a jó ebben a helyben, hogy mindig tartogat valami meglepetést az ember számára. Egy-két pofont, veszekedést meg örömöt is, de sosem tudod éppen melyik oldalát mutatja feléd. Mindig abban reménykedsz, hogy a szebbiket, de aztán…nos kár reménykedni. Jól tudom, hogy a bátyám nem abban a szakaszában van, ahol öcsike szóviccei kihúzhatnák őt a bajból, így egy jó nagy adagot félreteszek önmagamból, meg a mások számára eléggé elviselhetetlen viselkedésemből, és komollyá transzformálódok. (Fenébe, hogy mostanában túl sokat néztem azt az autós filmet…) Neki most nem erre az énemre van szüksége, habár meglehet, hogy mindegyiket felrúgná a Holdra, de talán pont ez érdekel legkevésbé. Felőlem behúzhat egyet, péppé verhet vagy a fejemhez vághat mindent, ami csak kifér rajta, én akkor sem moccanok innen, mert a tervem, hogy ezt együtt fogjuk végigcsinálni, ha törik, ha szakad, olyan sziklaszilárd alapot képzett a gondolataimban, aminek elmozdítása egyszerűen lehetetlen. Azért egy részem reménykedik, hogy a fegyverek, meg egyéb más balesetveszélyes tárgyak kimaradnak a képletből, mert én otthon hagytam a feketeöves tudásomat, és a szamurájkardomat sem akasztottam le a kandalló feletti tartójáról, így ilyen nyers mivoltomban eléggé szegényes ellenfélnek bizonyulnék vele szemben. Eleinte rágódok azon, hogyan is vezethetném fel mondandómat, de aztán csak kibuknak belőlem a szavak, és nagy csoda, hogy értelmesek is. Szavaim bizonyítékaként rakom fel kezeimet, a válasz azonban közel sem meglepő, a kérdése viszont annál inkább.
- Társaságot biztosítok. Azt hallottam szeretnél túladni ezen a helyen. – tekintek körbe, és csak ezután nézek vissza rá. – Gondoltam jól jönne egy kis segítség ebben. – tolom be a konyhában lévő szék egyikét a pontos helyére és kezeimet támasztom annak támlájára. – Mi vett rá mégis erre? Bár tény, így szabadon hagyva sok értelme nincsen ennek sem, de miért pont most? – talán sikerül valami beszélgetésfélét kiszednem belőle, és kezdeményeznem is akár, és bár jobban érdekelne a jelenlegi állapota vagy az, hogy miképpen teltek az elmúlt időszakok, bármi ami hozzákapcsolódik, mégsem ugorhatok egyenesen fejest a közepébe, mert azzal csak még inkább elnyújtanám a már így is nagyra nőtt távolságot, ami közénk furakodott.

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
270

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Okt. 28, 2018 10:28 am



Dorian & Jake

Ha tükröt kellene magam elé tartanom, akkor nem ismerném fel önmagamat. Hová lett az a magabiztos doki, aki teljes átéléssel beszélt az idegsebészetről, akinek az volt minden álma, hogy megtalálja az öccsét, hogy segítsen másokon? Nem tudom, hetek óta kutatom a választ, de nem lelem. Madelaine mellett a nappalok nem telnek olyan kínkeservesen, de néha kell, hogy elgondolkodjak a jövőn is, mert most még kilátástalanabb, mint valaha volt. Sosem éreztem azt, hogy mellőzött lennék, hogy a családom szemében én lennék a fekete bárány, és mégis. Szerepet cseréltem volna Jasonnel, és most ő lett volna a nagy és okos ifjú, aki kilépett a mocskos alvilágból, és a jó útra tért? Nem akartam elhinni, hogy ekkorát változott, hogy felnőtt, és már nincs szüksége rám. Még emlékszem, amikor bepisilt anyáék halála után. Nem nevettem, csak néztem őt, a kis gyűrött arcát, az összekócolt haját, és azon töprengtem, hogy mi lesz velünk. Felnézett rám, és tőlem várta a megoldást. Megszoktam, hogy ott vagyok neki, de hirtelen ki lettem billentve ebből a státuszból. Egy harmadik férkőzött közénk, és ha kimondva nem is hibáztattam érte Norát, de mégsem fogadtam el teljesen, hogy van egy húgom is. Nehéz utat kell még bejárnunk, még a tulajdon véremet sem vártam, amikor anyáék hazahozták a kórházból.

Rachel és Harvey Lester izgatottan állítják le az autót a hatalmas házuk előtt. Eljött az idő, hogy összeeresszék a két kis ivadékot, és Jake megtanulja, hogy most már nem az övé minden figyelem. A nagyobbik fiúcska el lett kényeztetve, hiszen első unokaként, és trónörökösként úgy szerették volna a szülei, ha mindent megkap, de aztán jött ez a kis csoda. Az újabb áldás házon belül, akire senki sem számított, mégis édes teher lett. Féltek, hogy mit fog szólni hozzá. Jake magának való volt, sosem osztozkodott, nem szerette, ha elveszik a játékait, hát mi lesz, ha este már nem jut annyi idő arra, hogy az édesanyja mesét olvasson, vagy az édesapja elvigye egy pasis horgászdélutánra? Jason érkezésével megváltozott minden, és ennek delelőjén…meg kellett lépni a következő lépcsőfokot.
Jake, a nagypapával a kerti tóban matat éppen, mert egy aranyhalat akar kifogni. Szerette, ha a kívánságai valóra válnak. A mama állandóan mesélt neki egy új jövevényről, aki majd velük fog élni, de egyelőre a pocakjában időzik. Nem értette, hogy minek kell beszélni hozzá, meg azt szajkózni, hogy ő lesz a nagy testvér, amikor nem vágyott erre a szerepre. Felütötte a papa könyvtárszobájában lévő könyveket, és megkérte a nagyit is, hogy az idegen szavak kéziszótárban keresse ki neki a testvér jelentését, de mindenki nevetve magyarázta el, hogy ez mit is jelent. Komolyan együtt fognak élni egy szobában? Mármint oda kell adnia azt a vadonatúj piros Ferrarit, amit a nagypapa hozott neki egyenesen Olaszországból? Kizárt, és éppen ezért döntött úgy, hogy az aranyhaltól azt kéri, hogy vesszen el a tesó, akit rá akarnak tukmálni. Könnyeden ugrál a vízbe, és hangosan kacag fel, mikor meghallja édesanyja hívószavát. A nagypapa bólint, hogy majd folytatják ezt a hadműveletet később, de most nézzék meg azt a picike babát. Ja…hogy ez lélegzik is? Nem túl lelkesen bújtatja kezét a nagypapa meleg tenyerébe, de ha már menni kell, akkor menni kell. Magában őrlődik, mit kellene mondania, vagy tennie? Az előszobából halk sírdogálás hallatszik ki, mikor belépnek. A mama és papa boldogan ringatnak egy csomagot, mikor felfedezik, hogy idősebb gyermekük is jelen van.
- Jake…gyere ide. Bemutatok neked valakit. – édesanyja mézes kérésének nem tudna ellenállni, amúgy is van benne egy kis kíváncsiság, ezért elengedi a nagypapát, és odaszalad hozzájuk. Rachel leguggol, és feléje tartja a sírás forrását. Egy kis ráncos valamit, aminek lila a feje, de két gombszeme van.
- Jake…ő itt az öcséd, Jason. Most már ő is a családunk tagja. – meséli nagy vidáman a friss anyuka, de az öt éves fiú morcosan teszi keresztbe a karját.
- Én nem kértem őt. Nézd meg milyen ronda. Én nem akartam tesót. – még meg is üti a kicsit, aki hangos égzengésbe kezd, és kiszalad a kertbe. Az a nyavalyás aranyhal!


Az emlékekre haloványan elmosolyodom, mire elérek a régi életünk színterére. Nehéz döntést hoztam azáltal, hogy eladásra kínálom a gyerekkorunk emléktárát. Nem akartam ezt tenni, de már így is félig üres, és le akarom zárni az életem ezen szakaszát. Nem lehetek az, akit a szüleim vártak, hogy legyek. A dolgomat bevégeztem a testvéremmel, ideje továbbállnom. A hátsó ajtót választom, és a kerítést kinyitva megyek át, hogy egy utolsó terepszemlét tartsak itt. A hátamon lévő túrafelszereléssel elleszek itt még egy éjszaka. Az első utam a lenti részeken visz végig. A lépcsőkorlátnak dőlve, teszem keresztbe a karomat a mellkasom előtt, és felnevetek, mert eszembe jut, hogy innen löktem le Jasont, amikor kétéves volt. Mennyi emlék. Úgy döntök, hogy töltök magamnak egy pohár vizet, ezért az előszobában hagyom a hatalmas pakkomat, és bemerészkedem a konyhába. El is merülök ebben a hétköznapi mozdulatsorban, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet a hátam mögül. Azonnal odakapom a kékjeimet. Jason az. Feltartott karokkal mered rám. Mennyi ideje nem láttam, lassan egy hónapja? Nem tudom érdemben köszönteni őt, csak állok ott, és azt nézem, ami nyilvánvaló.
- Nem tudom, Jason. Mit keresel itt? – érdeklődöm tőle, de egy percre sem eresztem a tekintetét.


megjegyzés • szószám •

avatar
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
36
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
128

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Jake&Dorian - Los Angeles   Vas. Okt. 21, 2018 2:01 pm


jake&dorian

Néha egy hálátlan paraszt tudok lenni. Aztán történik valami és a párszor megeső kedvességhez nem kapcsolódó habitusom vesz egy fordulatot és ismétlődő hibába megy át, amelyet az elmúlt időszakban előszeretettel alkalmaztam, noha nem éppen szándékosan. Ha figyelembe kellene vennem az elmúlt viselkedési mintámat, még mindig azt állítom, hogy valahol most kecmergek ki az ősember fázisból és nyitok a világ, meg az emberi kapcsolatok felé. Kötődök, érzek, szeretek. Valami változik bennem és már nem csak magamat veszem előtérbe, hanem mások is éppolyannyira fontossá válnak – ha nem jobban. Lett egy lányom, még egy testvérem és egy nő az életemben, aki az eszemet veszi, de mindezt a legjobb értelemben. És mindezek közepette mégis voltam akkora elvakult paraszt, hogy azt a személyt, aki nélkül nem lehetnék itt, némiképp kizártam és erre csak akkor eszméltem rá, amikor Hannahval kettesben maradtunk az eddig közösen birtokolt házában. Ekkor már szintet léptem az ősember fázisból és újabb érzéssel lettem gazdagabb, mégpedig a bűntudattal. Olyan volt, mintha képen vertek volna egy hólapáttal, majd a kezembe nyomták, hogy ezek után magamat ápoljam vele, ők csak a kezdőlépést mutatták be. Én pedig előszeretettel ostoroztam személyemet ezért, és némileg kétségbeesetten kerestem a bátyám társaságát, meg valahol a szavakat is, amik leginkább a viselkedésemért történő bocsánatkérésnek feleltek meg. Nem csodálkoztam, amikor mindezek süket fülekre találtak, de így legalább volt időm még plusz hatszáz alkalommal átrágni magamban mivel kerülhetnék újra a jó testvér szerepkörbe. Újra? Valahogy sosem voltam ott, most mégis a rengeteg változás, meg érzelmi hullámvasutazás miatt úgy érzem én ennél többre vagyok hivatott, minthogy állandóan csak a tékozló lepukkant öcsike legyek, aki nem tud kiúszni a problémái mocskából. Mert valahol, valamiért én is úgy gondolom nekem ez a szerep már nem fekszik. Apa lettem – vagy valami olyasmi -, és bár a nyakamat töröm, hogy mindent megadjak ennek a kis tündérnek és úgy neveljem fel, hogy ne legyen belőle akkora suttyó, mint az apja, mégis meglehetősen sokszor esek újra vissza a hibából felépülő mókuskerékbe és csak halmozom egymásra őket, mintha ez élvezettel töltene el. Ez olyan kétes dolog; javulok, de mégsem. Aztán megint történik valami és valahogy emberibb leszek az állati szintnél, ahol ezidáig olyan kényelmesen mozogtam. Olykor még magamat is normálisnak érzem, és egyszerűen jól működök, ami miatt erősen bizonygatom magamat azzal kapcsolatban, hogy csak bele kell jönnöm ebbe az életnek nevezett valamibe és mindent úgy csinálni, ahogy annak lennie kell.
A napok csak telnek és egy masszává alakulnak át, ami szinte egy érzelmi utazással egyenértékű. A családi nagy összeröffenés egy katasztrófa volt, mindazonáltal nem kívántam senkivel sem megszakítani a kapcsolatot az egész kusza problémakör miatt, amivel akkor éppen szembe kellett néznünk. Nem mondom, hogy megszoktam mindezt vagy teljes mértékben ki vagyok békülve minden egyes dologgal, de ha nehezen is, azért igyekszem beletörődni, hogy ez az életünk, és itt tart most a maga minden irányból összekuszálódott szálaival együtt. Nem vagyok én egy pozitív személyiség és nálam az éremnek legtöbbször csak egy oldala van, mégpedig az, ami felkészít a rosszabb változókra, hogy azok az adott pillanatban ne érjenek váratlanul. Lássuk be, a jobb dolgokkal előbb le lehet paktálni, meg elfogadni azokat, mint az ellenkezőjükkel, így ha tehetem, figyelembe veszek minden egyes változót, ami talán megtalálhat, hogy akkor mikor ennél a résznél tartunk, ne küldjön padlóra. Mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hiszen túl sok minden áll vagy bukik azon miképpen viselem a környezetem történéseit. Egy részem még mindig rendkívül sebezhető és gyenge, amit ugyan jól mélyre igyekszem száműzni, mégis jelen van és tudom, hogy sokkalta erősebb, mint aminek mutatja magát.
A teljes rádiócsend, ami eddig a bátyámat jellemezte hirtelen adást vált, és egy apró remény üti fel a fejét. Noha nem az, amire éppen számítottam volna, de ez is valami amin elindulhatunk..amin elindulhatok. Mert most nekem kell megemberelni magamat és az asztalra csapni, hogy márpedig a Lesterek összetartó erejű, némiképp csatát vesztett testvérek, akiket nem terít le semmi. Mi nem ilyenek vagyunk. És bár nem cincogok a gitáromon a sarokban, hogy dalokat írjak vagy sírom ki a szemeimet éjszakánként az ágyamban összekuporodva, azért még mindig rohadtul hiányzik a bátyám, és ez nem olyan érzés, ami ne zavarna vagy ne érezném úgy, hogy nem igényelne semmi változást. Ezért hát megragadom az alkalmat és megállok egy pillanatra, hogy figyelembe vegyem a nagyobb képet, mert egy utazás tervezést igényel, a tervezés meg embereket, én pedig túl sok mindenkihez kötődök egyszerre, hogy csak vakon ellovagoljak a végtelenbe, habár ez ügyben eléggé hajthatatlanná váltam. Ezért miután minden klappolni látszik, jómagam is fogom a cuccomat meg a hátamat leszakító érzelmi csomagomat, hogy Los Angeles irányába vegyem az irányt, egy olyan helyre, ahol legutóbb nem volt rózsás a találkozásunk, mégis minden emlékünk odafűz.

Az ismerős utcák, a levegő és a hangulat. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a biztonsága érdekében összebalhéztunk, ahogyan az is, amikor próbált belőlem emberi lényt nevelni a szüleink elvesztése után. Az életünk jelentős része ideköt, és most úgy tűnik végképp elvarrjuk ezen szálakat az újak érdekében. Egy részem retteg, habár maga sem tudja mitől. Erősen tartok attól, hogy ami engem illett, végképp betelt a bátyámnál a pohár, és a családi fészekkel együtt én is repülök. Tudom, az emberek elválnak a másiktól, néha a kötelékek megszakadnak, de ez az, amibe semmilyen körülmények között nem törődnék bele.
Megállok az ismerős épület előtt és egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam. Nem tudom mi vár odabent, ahogyan azzal sem vagyok tisztában miképpen fogunk egymással viselkedni a kihagyott idő után. Egyszer már túlestünk ezen, jóllehet abban az esetben évekről beszélünk, de az is egy más világ volt, és ez is más miatt történt. Nem együtt jöttünk, így van egy sejtésem hogy már itt lehet, és mikor sikerül bejutnom a házba, magam is megbizonyosodhatok erről.
- Semmit se változott ez a hely. – rakom le végre a földre a cuccomat, hogy feltarthassam mindkét kezemet. – Legutóbb ugyanitt nem ez történt, de most fegyverszünetért jöttem, Jake. Mit gondolsz, képesek leszünk rá? – Nem tudom milyen állapotban lehet a legutóbbi találkozásunk óta, miképpen viselte a kimaradt heteket vagy hogyan, így nem közelítek, várva arra, hogy ő döntsön milyen irányt vesz majd az újfent megtörténő találkozásunk.  

   


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

Crazy, but I love her
I could never run from her



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Josh Segarra
Kor :
31
Foglalkozás :
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
270

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jake&Dorian - Los Angeles   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Jake&Dorian - Los Angeles

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» The secrets of Los Angeles
» Love Los Angeles

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Valahol máshol :: A világban-
^
ˇ