- Tudod, felkúsznának benned a régi emlékek... - állammal nadrágja irányába biccentek, onnan pedig egy kósza hullámzó ívet írok le felfelé. - És amikor rám néznél, talán nem tudnál teljes egészében erre a nagyon komoly ügyre koncentrálni, mert valahogy mindig elterelné valami a figyelmed. - toldom meg némi gúnyos éllel a “komoly ügy”-et egy igazán kifejező mosoly kíséretében. Persze, tisztában vagyok vele, hogy egy sorozatgyilkos szedi az áldozatait, de a rendszernek én azon a szintjén létezek, amikor már a döbbenet messze elkerül. Egy hétköznapi, otthon ücsörgő, mókuskerékben létező embert biztosan sokkolnak az esti hírek, ahol közlik, hogy újabb lány esett áldozatul a közeli kisbolt mögötti sikátorban... De én már más kategóriát képzek. Én látom és élem azt a világot, ahol ezek az emberek léteznek. Ezért a mosoly. Ezért ez a marha nagy higgadtság.
- Jött egy nagyon erős sugallat, hogy nekem jönnöm kell. Mikor pedig már annyira berágta magát a bőröm alá ez az érzés, hogy minden gondolatom New York körül forgott, akkor döntöttem el, hogy hallgatok a megérzéseimre. Mint mindig. - fejtem ki bővebben ittlétem okát, miközben apró löttyintésekkel hintem a poharakba az italokat. - A munkádból kifolyólag te gondolom racionálisan állsz a dolgokhoz, de azért biztosan vannak erős megérzéseid bizonyos ügyekkel kapcsolatosan, amik nem hagynak nyugodni. - lesek fel némi rejtéllyel a tekintetemben. - Mint például most is? - ejtem el költői kérdésem a levegőbe. Különben miért lenne itt nálam? Ő sokkal eszesebb nő annál, mint hogy ne használja ki a kellemesből adódó hasznosságot, s ezt már akkor is sejtettem, mikor a múltban összeszűrtűk a levet. Mikor pedig a jelen ismét összesodort minket, s a borfoltos, testhez simuló ruhát felváltotta a hivatalos öltözék, s a mámoros sóhajok helyett mélyebb, kifinomultabb, komolyabb hang szállt felém, már biztosan tudtam, hogy a bájos külső egy igazán komoly és eszes belsőt takar. Georgia talán olyan nőszemély, akivel megeshet, hogy jobb vigyázni. Talán a vesém mélyéig beláthat, elég lehet egy apró nyelvbotlás. Ettől azonban még izgalmasabb az egész, hiszen mindkettőnk kezében akad pár ütőkártya, ami a legváratlanabb pillanatokban kerülhet az asztalra.
- Ettől zeng az egész média. Ha akarnám sem tudnám figyelmen kívül hagyni. És mivel az én nevem minden téren előkerült már... Így most már nyugodtan hajhatom álomra a fejem, hogy kiengedtek a rendőrségtől. - megint csak ott csücsül a betűk mögött a maró gúny, mely ismét csak nem sejtet túl jót a maradandó higgadtságommal karöltve. - Téged viszont gyötörnek a rémálmok, igaz? - teszem fel váratlanul kérdésem már az üvegpoharakkal a kezemben. Ebből most kimarad a gúny és bármi hasonló, most valamiféle különös megértést fedezhet fel szavaimban. Még akkor is, ha nagyon messze járok a valóságtól, s ez az ügy nem él benne annyira mélyen, hogy az álmaiba is belemásszon. Bárhogy is legyen, hamarosan kényelembe helyezzük magunkat a kanapén, ahonnan még mindig varázslatos kilátás nyílik New York városára. Tökéletes idő némi komolyabb beszélgetésre.
- Ugyan, kedvesem, nem kell köntörfalazni, a munka hozott téged ide, és próbálsz hatni rám a múltunkkal. - nevetem el magam szórakozottan. - Akkora nagy megerőltetés nem lenne, de abban mi lenne a jó, ha csak úgy önzetlenségből segítenék? - vonom fel sejtelmesen szemöldökeim. Jöhet a sablon szöveg, hogy talán megmenteném sok ártatlan életét blabla... Ilyen érzelmi zsarolások rég leperegnek rólam.  
- Úgyhogy, van az a pénz, hogy segítsek. Például... - pillantok végig rajta célzóan, ám következő szavaim váratlanul teljesen más irányt vesznek. - Például tisztára moshatnád a nevem. Kezdem unni, hogy körülöttem szaglásznak. Vannak dolgaim, amikről senkinek sem kell tudnia, de ezeknek köze sincs a gyilkosságokhoz. Szóval, érted... Te is adsz, én is adok. Kölcsönös segítség. - mutatok kettőnk közé. - Talán bevezethetlek a világomba. Talán. - hangsúlyozom ki az utóbbit, majd egyből le is húzom a pohár tartalmát egy halk, jóleső szisszenéssel. - Ehhez azonban részleteket is kell tudnom. Ki után szaglászol, Georgia? - kérdezem tőle kíváncsian. Ha meg tudunk egyezni ezekben a percekben az egyezségünkről, abban az esetben én nem is akarom tovább húzni az időt. Értékes perceket veszíthetünk, minél később indulunk. Ma ugyanis gyűlés van...  

Pierre & Georgia

I swear that I am up to no good

Más körülmények között bőségzavarom támadna, hogyan csapjak le egy ilyen magas labdát, a jelenlegi helyzetre való tekintettel azonban csak egy pimasz mosolyt villantok felé.
- És pontosan mivel zavarnál össze? - érdeklődöm szórakozottan.
Kíváncsian hallgatom a költözésének történetét, a figyelmem nagyobbik részét azonban a mozdulatainak szentelem; az arcának egyetlen rezdülése sem marad számomra észrevétlen. Ismét arra kell jutnom, hogy ebben a környezetben, amely merőben különbözik az első találkozásunk körülményeitől; ebben a másik világban, ahol mindketten saját magunk valódi verziói vagyunk, az ajkain pihenő mosoly valahogy hamisabbnak, a hosszú pillái közül leső szempár pedig metszőbbnek tűnik. Könnyen lehet, hogy mindezt a friss tudás sulykolja az elmémbe, amint önkénytelenül is igyekszik összetársítani minden információt, ami rendelkezésemre áll Pierre-t illetően, hogy egy teljes, ellentmondások nélküli képet alkosson róla a fejemben. Szeretném azt hinni, hogy tapasztaltabb vagyok annál, minthogy egy ember legrosszabb pillanatából induljak ki, az agyam azonban éppúgy működik, mint bárki másnak, csak tudatos elhatározással kerekedhetek a megbízhatatlan előítéletek felé.
- Miért döntöttél a költözés mellett? - Kíváncsian fordulok újra felé, el az ablakból nyíló igéző kilátástól. Nem pont így képzelném el egy művész otthonát, első ránézésre sokkal inkább passzolna egy felvágós üzletemberhez. De vajon tényleg akkora különbség lenne a két hivatás között? A tehetségéből önmagában senki sem lakna jól.
A kérdésemmel egyúttal a lakóhelyemre irányuló finom puhatolózást is elodázom. Már az is megsért egy határt, hogy itt kerestem fel őt - annak azonban megvolt a maga célja.
Mosolyra mosollyal felelek, egyelőre csak találgatva, mennyire kellene komolyan vennem a mögötte rejtőző mindentudó felhangot.
- Ezt vehetem úgy, hogy szoros figyelemmel kíséred az ügyet? - vonom fel a szemöldökömet könnyedén. Ha mondani szeretne valamit, itt a lehetőség.
Habár hátat fordít nekem, biztosan érzi magán a pillantásomat, amikor a borfoltos ruhámról tesz említést. Az iménti füllentései után nem voltam róla meggyőződve, hogy ennyire élénken élnek benne a közös esténk egyes részletei. Nem állt szándékomban nosztalgikus irányba terelni a beszélgetést, főleg nem a gyakorlatban felfrissíteni a történteket, de ott motoszkál bennem a gondolat, hogy valahogy, valamilyen formában az előnyömre fordíthatnám a múltunkat.
- Remélhetőleg ma kegyesebb sors vár a blúzomra- - És a hátadra, csúszik ki a számon kis híján, de még éppen idejében nyelem vissza a meggondolatlan szavakat. - Na és egy ilyen finom bornak minden cseppjéért kár - fűzöm hozzá ehelyett.
Elég gyakorlatom van már a pókerarc felöltésében ahhoz, hogy egyetlen pillám se rezdüljön a merész közelsége és az incselkedő szavai ellenére. Egyedül talán a szemem árulhatna el, ahogy a fülemhez hajol, és a suttogása a már ismerős illattal együtt leng körül: akkor, és csak is akkor elgyengülök egy pillanatra, mert már emlékszem, miért hagytam magamat felcsalni a szobájába.
Szinte teátrális, ahogyan hirtelen megszakítja a varázst és a kanapé felé pördül. A normálisnál talán kicsit hangosabban szívom be a levegőt, mielőtt az invitálásnak engedve helyet foglalnék a kanapén. Csak ezután veszem magamhoz az első kortyot. Elgondolkozva forgatom a kezemben a kristálypoharat, ahogy az ismeretlennek ható íz szétáramlik a nyelvemen.
Nyilvánvaló, hogy Pierre mindenből a legjobbra tart igényt: a tökéletes kilátás a tökéletes helyen, a tökéletes bor a tökéletes pohárban, a tökéletes kanapén. Én közel sem vagyok magamhoz ennyire nagylelkű, de ha az akarnék lenni, sem engedhetném meg magamnak a felesleges költekezést az állami fizetésemből, egy különben is drága kerületben. Feltételezem, neki sem a művészetéből telik minderre.
Ha számított is tőlem bármilyen válaszra, nem kapja meg. Sem megnyugvást, sem bizalmat nem nyertek bennem a szavai, de nem is gondolom igazán, hogy ezek közül bármelyik a valódi célját képezte volna.
Felsóhajtok, mikor már előre a rá váró brutális erőfeszítéseket kezdi el ecsetelni.
- És én még azt hittem, hogy örülnél neki, ha együtt töltenénk egy kis időt - felelem mélységes csalódottságot színlelve. - Mindössze néhány kör italról van szó az Au Renoirban, amire természetesen a vendégem lennél. Nem is gondoltam, hogy ez ekkora megerőltetést jelentene számodra.

Nem szeretem az egyszerű történeteket. Szeretem, ha van bonyodalom a háttérben, ha több szálon futnak az események, s ha belekeveredik némi titok, rejtély és sötétség is. Az, hogy Georgiát ismét az utamba terelte az élet, bizony azt mutatja, hogy a múltbeli kis kalandunk csupán egy kellemes kis előétel volt, de a java csak most érkezik igazán ezzel a felettébb bonyolult és kényes üggyel, amiben mindketten nyakig benne gázolunk. Én tudok, illetve sejtek dolgokat, őt pedig biztosan nem hagyja nyugodni, hogy az ügy megoldódni látszik, legalábbis hivatalosan...  
- Rád bármikor. Reméltem is, hogy találkozhatunk a hivatal falain kívül is, nem annyira komoly környezetben, de nem akartalak összezavarni vagy befolyásolni addig, amíg komolyabban pörgött az ügy. - némi füllentés azért ott lapul ajkaimon, mikor azok lemásznak kézfejéről, s beengedem őt a lakásba. Tudtam nagyon jól, hogy ezek a felsőbb körök ki vannak biztosítva a rendőrségen is, de nem gondoltam volna, hogy egy sorozatgyilkosság is ennyire a háttérben tud maradni. Mióta New Yorkba tettem a lábam, azóta sikerült megtapasztalnom, hogy az itteni közeg is bizony ugyanolyan mocskos, mint Franciaországban. És én ezt mennyire imádom...
- Pár hónapja tettem át a székhelyem New Yorkba Párizsból. Eleinte a családnál húztam meg magam, amíg kész nem lett ez a csoda, aztán pár hete költöztem át ide. Minden pénzt megért ez a kilátás. - biccentek a széles ablakok irányába. - Azt viszont még nem tudom, hogy te merre élsz... - és nyitva is hagyom ezt a mondhatot, hátha csepegtet nekem némi információt, amit nem baj, ha ismerek. Legalább tudom, hol keressem.
- Valóban? Pedig nekem nem úgy tűnt... - mosolyomba sejtelmesség csúszik, ahogy őt figyelem. Mintha gondterhelt lenne. Nem lennék meglepődve, ez az egész bonyodalom ki tudja kezdeni az ember idegeit, különösen azokét, akikben erősen dübörög az igazságérzet. A kis ajándékot elveszem tőle, s egy meglepett mosoly kúszik az arcomra.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire még emlékszel. Mintha le akarnál kenyerezni... - nevetem el magam, majd megfordulok az itallal a konyha irányába. - Mondjuk bennem is mély nyomot hagyott. Különösen azon a vérvörös ruhán, amit azon az estél viseltél. - ejtem el a levegőbe mellékesen, mintha jelentősége sem lenne, ugyanakkor nagyon is intenzíven él bennem szinte minden pillanat. Hiába, a kellemes emlékek nem törlődnek egykönnyen. A teljes lerészegedésig ugyan nem ittuk magunkat, de azért bőven töltöttük magunkba az italokat, s emlékszem, hogy mikor meglódult egy kicsit a pohár, s apró cseppekben folyt végig a ruháján, az volt a végszó, hogy elmásszunk egy magányosabb helyre abból a bárból. És akkor még egyáltalán nem ismertük egymást... Most pedig más értékeket és oldalakat képviselve újra itt vagyunk.
Mennyeien gyöngyödző kristálypoharakkal térek vissza, melyekben varázslatosan hullámzik a minőségi bor. Átnyújtom az egyiket Georgiának, míg a másikba halk sóhajjal kortyolok bele.
- Á, szóval erről lenne szó. - sandítok felé gyanakvó mosollyal. - Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy felelevenítjük a múlt árnyait... - közelebb lépek hozzá, úgy figyelem a vonásait. - Persze, biztosan csorbítana a hírneveden, ha mindenki megtudná, hogy az egyik gyanúsítottal feküdtél össze. De látod... - ha nem húzódik el, közelebb hajolok füléhez, mintha egy titkot súgnék. - Senkinek sem mondtam el, hogy nekünk volt közünk egymáshoz a múltban... - lehelem halkan, nem ejtve szót az aprócska tényről, hogy a telefonom egy eldugott szegletében van rólunk egy sokatmondó kép, amiről szerintem még ő sem tud... Végül hirtelen ellépek tőle, perdülök egyet a tengelyem körül, s a kanapé irányába intek, üljön le bátran. Egy sötétbarna antik darab, aminél kényelmesebbhez még sosem volt dolgom.
- És pontosan kiket szeretnél megismerni? - kérdem ezt úgy, mintha már bele is egyeztem volna, azonban... - Semmi sincs ingyen, ugye tudod? Főleg, mert nem lesz egyszerű történet, hogy bárkivel is találkozhass bármilyen módon. Eléggé meg kell erőltetnem magam, és az erőfeszítéseimért cserébe azért várok egyet s mást. Mit ajánlanál fel? - kérdezem tőle aljas mosollyal, mikor visszalépek hozzá, s ha esetleg helyet foglalt a kanapén, akkor letelepedek mellé. 

Pierre & Georgia

I swear that I am up to no good

Minden lehetőséget alaposan körbejártam már, amit csak el tudtam képzelni, mielőtt elérkeztem volna ehhez a pillanathoz: Pierre lezserül begombolt ingéhez, a gyengülő napfény által megvilágított előszobához. Ezen a ponton még nem követtem el semmi visszafordíthatatlant, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy amint átlépem a lakás küszöbét, azzal megállíthatatlanul gördülnek majd tovább az események is, egyik kihágás a másik után. Egyetlen elhibázott döntés, és máris többévnyi erőfeszítésem vész kárba az állásommal karöltve. Azonban bármilyen élesen is lóg felettem ez az eshetőség, a cselekvésre irányuló kísértés most az egyszer felülírja minden kötelességtudatomat. Ugyanaz a csendes bizonyosság tölt el, ami rendszerint a tárgyalóterembe lépve ébred fel bennem - innen tudom, hogy jó úton járok. Legalábbis, ami a tervemet illeti. Pierre szerepében már nem lehetek ennyire biztos, bármennyire is szeretném, hogy ilyen egyszerű legyen a válasz.
A leghalványabb meglepődés suhan át az arcomon, amikor a kezemért nyúl. Csak akkor tűnik fel, mennyire megfeszültek az izmaim a váratlan közeledésére válaszul, amikor a kézfejem végül ellazul az ajkai alatt. A közelmúltbéli találkozásaink teljes mértékben formálisak voltak - egészen megfeledkeztem róla, milyen gálánsan tud viselkedni normális körülmények között.
- Köszönöm, hogy időt szakítottál rám - mosolygok rá udvariasan, majd az invitálásának engedve határozott léptekkel indulok el a nyitott előszobán át. Azon vagyok, hogy a lehető legtöbb részletet fogadjam be és raktározzam el az emlékezetemben, amit csak képes vagyok anélkül, hogy feltűnően lelassítanék vagy megtorpannék. Elvégre részben emiatt vagyok itt: fel kell mérnem, kivel állok szemben, mielőtt bármibe is bevonnám őt, és az otthona szimplán a legjobb hely ehhez.
Nehéz eldönteni, hogy egy nappaliban, vagy inkább egy alkotótérben találom magamat. A helyiségben fellelhető bútorok, vagy inkább azok hiánya alapján az utóbbi tűnik valószínűbbnek. A kilátás kérlelhetetlenül vonzza magára a tekintetemet: az égbolton kirajzolódó, vérvörösen izzó alkonyat túlméretezett festményként húzódik végig a külső fal mentén.
- Csinos lakás. Régóta élsz itt? - Azt persze tudom, konkrétan mikor költözött az államokba, de semmi egyéb részletet. Mikor legutóbb érintettük ezt a témát, még nem volt létjogosultsága a további kérdéseknek.
- Ó, nem. Egyáltalán nem zárult le. - Szükségtelen bármi egyebet hozzátennem, a hangsúlyomból egyértelműen kiérződik, mikor fog lezárulni az ügy: kizárólag azután, hogy sikerült rábizonyítani a gyilkosságokat a valódi tettesre. Ezért magam kezeskedem.
- Ami azt illeti... - Mielőtt még túl messzire kóborolna, jelentőségteljesen megemelem előtte a kezemben tartott ajándéktasakot. - Hoztam neked valamit. Remélem, még mindig szereted. -  Nem olyan gyakori, hogy egyéjszakás kalandra adjam a fejemet (annyira, hogy mindössze két-három ilyen eset fordult elő a Georgia-történelem során), ami kétségkívül különlegessé teszi az alkalmat, de az sem kizárt, hogy enélkül is könnyedén vissza tudnék rá emlékezni, melyik volt az az ital, amit többször is kikért a találkozásunk során. Minden esetre rögtön beszereztem belőle egy üveggel, amint gyökeret vert bennem az elhatározás, hogy meglátogatom őt.
Érdekelne, Pierre-ben mennyire élnek élénken az éjszaka egyes részletei.
Vagy jobban belegondolva, talán mégsem.
- Nekem bármi megfelel, köszönöm - teszem hozzá, ha átvette a tasakot.
Amíg tölt kettőnknek, én a hozzám legközelebbi festményen legeltetem a szememet. A családunkban a nővérem az, aki ért az ilyesmihez. Bennem is megvan a képesség, hogy minden idegsejtemmel elmerüljek valamiben, de ehhez sosem volt köze semmiféle alkotásnak, vagy az érzelmek kifejezésének. Ettől függetlenül persze képes vagyok felismerni és értékelni a szépséget, hogyha ott van az orrom előtt, legyen szó a művészet bármely formájáról vagy Pierre formás fenekéről.
Miután csatlakozik hozzám az italainkkal, már nem húzom tovább az időt.
- Igazából nem hivatalos minőségben jöttem. Abban bíztam, hogy lenne kedved elkísérni engem valahová ma este, bemutatni néhány embernek - vezetem fel olyan könnyedén, mintha egy délutáni bowlingozásról lenne szó. Valóban nincs semmi atomfizika abban, amit kérek, éppen ellenkezőleg: egy olyan környezetről van szó, amiben otthonosan mozog. Más kérdés, hogy ez a környezet mennyire biztonságos, miközben egy igen befolyásos családdal rendelkező gyilkos jár benne szabadon. - Mint civilt - hangsúlyozom újra, mintha nem tudnánk mindketten, miről van szó pontosan.

Nem kell ide tanúvallomás, nem kell szigorú kihallgatás, s még a vádlottak padján sem kell ülni. Elég egy kósza, mindent elmondó mosoly. Szavak? Minek? Azokat úgy csűrjük és csavarjuk, ahogyan csak tudjuk. Az arcunk sokkal többet elárul rólunk, mint azt sejtenénk... Ezt már régen megtapasztaltam, nem véletlenül tölt el akkora élvezettel, mikor egy arcot kell a vászonra öntenem. Az apró részletekből sokkal jobban meg lehet ismerni az előttem ülőt, mint a kimondott szavakból, sokkal jobban a lelkének mélyére lehet látni. Mámorító tud lenni. Én már csak tudom. S New York egy bizonyos rétege is tudja...
- Ne mosolyogj így. Túl sokat elárulsz... - súgom oda a kis kiállítás közepette egy újdonsült művésztársamnak, akit csak az elmúlt hetekben ismertem meg.
- Nem is mosolygok. - felel vissza meglepetten.
- De igen. - pillantok ajkainak irányába, melyek sejtelmesen rezdülnek, mikor megjelenik a rendőrség, s mindenkit a falhoz állítanak. Bár az én nevem most tiszta, nem szárad vér sem a kezeimen, sem pedig érzékenyebb területeken... Mégis nagyon sok információ van a birtokomban úgy, hogy nem láttam semmit, s nem hallottam semmit. Érdekes heteknek nézünk elébe...
Sokszor töprengek azon, hogy a sors mennyire az arcunkba tudja lökni a tervét, hiszen könnyen siklunk el olyan dolgok felett, amik lényegtelennek tűnnek. Elsőre. Én azonban már kissé máshogy fogom fel az univerzum jeleit, igyekszek nyitott szemmel járni, s ha megérzem azt a bizonyos különös bizsergést a rezgések között, akkor nem vagyok hajlandó elengedni azt. Georgia... Mikor sok évvel ezelőtt vadul löktem a falhoz, s eltöltöttünk egy igazán intenzív éjszakát egymással, még nem tulajdonítottam neki semmiféle jelentőséget. Találkoztunk, élveztük egymás társaságát, majd mindenki ment a dolgára másnap. Mikor azonban a rendőrségen Ő jött velem szembe, hirtelen azt éreztem, amit sajnos csak nagyon ritkán. Nekünk kettőnknek bizony összefonódik a sorsunk. Hogy milyen módon, azt még nem tudom, de nem lesz egyszerű menet, az teljesen biztos. Hiszen most ellentétes oldalakon állunk...
A tavasz lassan beköszönt, s ezekben a magányos, esti órákban, mikor már tompul a város zaja, az alant levő kóbor fák felől már hallani a madarak vidám csicsergését. Vártam már ezt az időszakot. Élvezetes volt végigkísérni a természet halálát, de a megújulásban részt venni még felemelőbb. A zajoktól terhes csendbe azonban lassan bekúszik a várt kopogás. Adok a minőségre, így nem egy silány melegítőnadrágot öltök magamra a kis találkánkra, hanem egy minőségi fekete farmert, melyre hetykén rálóg a mellkas aljáig kigombolt fehér alapon fekete csíkos ingem. Egy medál lifeg mellkasomnál, bal csuklómon pedig egy minőségi óra rikít, s egy kellemes parfümfelhő öleli körbe az aurám. Így kattan a zár, s így tárom fel az ajtót Georgia előtt.
- Már vártalak. - közelebb lépek hozzá, s ha nem taszít el hirtelen magától, úgy a váratlanság erejével ragadom meg kezét, s hintek csókot kézfejére. Kár, hogy ez az üdvözlési módszer már rég kihalt az emberekből, de én még előszeretettel használom ezt bizonyos hölgyeknél. Bárhogy is legyen, intek befelé, s ha beljebb toppan, egy apró, nyitott előszobába ér először, mely után talán két lépéssel már a szeme elé is tárulhat egy széles, nyitott tér, ami az én kis festőműhelyemként szolgál. Itt faltól falig húzódó ablakok borítanak mindent, s mivel magasan vagyunk, így a fények játéka is csodás módon tud ide beúszni. A kis műhely bal oldalán pihen egy széles kanapé, amögött pedig a szintén nyitott konyha. Pár ajtó figyel még ezen az oldalon, amik a hálószoba, a vendégszoba, s a fürdő felé nyílnak.
- Minek köszönhetem a látogatásod? Az ügy mintha lezárult volna, szóval... - sandítok felé sejtelmesen. Persze, erős gyanúim bőven akadnak. Bár nem ismerem Georgiát, s leginkább annyit tudok, hogy a csípőjének ringása bizony felülmúlhatatlan, de attól még van egy olyan sejtésem, hogy nem hagyja nyugodni a mi közös kis ügyünk. Nem, nem a régi... Hanem ez az új. Ez a véres, kegyetlen, gusztustalan ügy. Ami úgy tűnik, el fog veszni a sötétségben, hiszen a rendőrség nem jut előrébb, sőt, egyre távolabb kerül mindentől. Nem is értem, hogy miért...
- Megkínálhatlak valami édessel? - a hűtőhöz érve előhúzok belőle egy üveg minőségi francia bort, s meglengetem azt a levegőben. Pár kortyba még senki sem halt bele, s nekem sem az a célom, hogy leitassam őt. Kíváncsi vagyok, mit vett a fejébe. Mert hogy ok nélkül nem jönne fel hozzám... Az teljesen biztos.  

Pierre & Georgia

I swear that I am up to no good

Önkényes módon nyújtom el a mai műszakomat; rendellenes munkaviseletemet egy bíborszín selyem ing és bő szárú nadrág alkotja annyi karpereccel, amennyi csak fellelhető volt a lakásomban és a csuklómra fér. Göndör tincseimet művészinek szánt, rendezetlen kontyba fogtam a tarkómon, egy finom lánccal emelve ki a fedetlenül maradt kulcscsontomat. Egy vörös rúzs is van a tarsolyomban, elég kihívó ahhoz, hogy későbbre tartogassam. Nem szeretnék téves benyomást kelteni a vendéglátómban, tekintve, hogy ő még nem is sejti mindazt, amit ellene forralok.
Megtudtam róla egyet s mást, mióta először felmerült a neve a legújabb ügyem kapcsán. Ha nem is sokat, annál minden esetre többet, mint amennyit az egy éjszakás kalandokról tudni szokás; bevallom, még mindig nehezen dolgozom fel ezt a kényelmetlen egybeesést, most mégis arra készülök, hogy a hasznomra fordítsam.
Négy lány. Pontosan négy lány esett az áldozatául annak a srácnak, aki két nappal ezelőtt szabad emberként sétált ki a tárgyalóteremből az esküdtek döntésképtelensége miatt. Nem látok semmilyen ésszerű magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért szavazott volna bárki is a felmentése mellett az esküdtszék jogtalan befolyásolásán kívül. Ha ez nem lenne elég különös, közvetlenül a tárgyalás előtt az ügy egyik kulcsfontosságú szereplője lépett vissza a tanúskodástól.
Sosem voltam olyan naiv, hogy bízzak a rendszerben. Az önmagamba vetett fene nagy hitem sodort ebbe az irányba, a meggyőződés, hogy képes lehetek befolyásolni a rendszert, még a felmerülése időpontjában elfojtva minden anomáliát. Úgy éreztem, ez az én terepem: ugyanazok a kihívások szigorúbb eljárásrend mellett, formalitásokkal, amik másokat lefárasztanának, részletekkel, amiket más nem venne észre. Valami régi és bonyolult, ami hozzáértő kezekre, finom behangolásra vár.
Csakhogy ezúttal minden létező eszközömet kimerítettem. Új megoldásokhoz kell folyamodnom, ebben pedig elengedhetetlen szerepe lesz Pierre-nek - feltéve, hogy hajlandó nekem segíteni.
Már a délelőtti órákban bejelentkeztem nála, hogy biztosan szabadon érjem, szándékosan nem említve a találkozás konkrét célját. Biztosan sejti, hogy nem a két szép szeméről lesz szó, hiszen az utóbbi hetekben többször kerestem már az üggyel kapcsolatban, egyszer pedig személyesen is befáradt az ügyészségre vallomást tenni. Sajnos túlságosan megkérdőjelezhető volt a hitelessége ahhoz, hogy a tárgyaláson a tanúk padjába ültethessük, nem kis részben az ellene felhozott súlyos vád miatt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jut eszembe ismét, miközben felfelé tartok a lifttel a tetőtéri lakásába, azonban igyekszem olyan mélyre süllyeszteni magamban az ébredező nyugtalanságot, amennyire csak tudom. Az igazolatlan gyanú önmagában semmit sem jelent. Ahhoz minden esetre elég, hogy óvatosságra intsen.
Amint kitárul előttem a lift ajtaja, a korábban kapott utasítások alapján indulok meg a szűk folyosón. Kezemben súlyos ajándéktasakot tartva kopogok be hozzá; az utolsó pillanatban még összébb húzom magamon az blúzom nyakát, ahogy meghallom a közeledő léptek zaját. Csak abban reménykedek, hogy nem meztelenül nyit ajtót.