Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Evelyn Hopkins Today at 9:37 pm

Scatha & Nelson
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Scatha Krilza Today at 6:46 pm

Cher & Aaron ~ mistique night
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aaron Bennett Today at 3:21 pm

Mia & Brandon - The Hand of the Fate
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Mia Hamilton Today at 1:28 pm

It’s fun to be a box of cats - Candy & Theo
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Candice Lovell Today at 11:34 am

Secrets Unveiled - Noel & Emanuel
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Noel Bartlett Yesterday at 9:39 pm

Ben és Flor
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Flor Sanchez Moreno Yesterday at 9:36 pm

Lotte & Shane - The new beginning
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 8:17 pm

Tessa x Jamie - Secrets without hurts
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Tessa Wilson Yesterday at 10:56 am

Ki van itt?

Blake Blaese, Dave Connor, Evelyn Hopkins, Lena Caldwell, Nelson Wang, Nora Weston

Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Mia Hays ✿
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Szomb. Márc. 10, 2018 11:48 pm

Mommy & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Iskola után Katie egyenesen a kávézóba visz engem, és közben elmagyarázza, hogy ma sajnos nem tud rám tovább vigyázni, mert fontos dolga van, viszont a mami is elfoglalt, ezért ma nagyon ügyesnek kell lennem, és szépen csendben rajzolni, vagy kifestőzni, amíg ő befejezi a munkát. Így hát érkezéskor éppen csak egy puszit adok anyának, aztán megvárom, amíg Kate kiszedegeti a színes ceruzákat és minden szükséges eszközt nekem a hátizsákomból, aztán leülök ahhoz a kis asztalhoz, ami anyu irodájába direkt nekem van odakészítve. Egy ideig le is köt a rajzolás, tele lesz a papír mindennel, madarakkal, bogarakkal, virágokkal, még a kutyusok testét is gyakorolom egy kicsit, és már egész jól megy. De aztán elunom magam, és odafordulok anyához.
- Ma tanultuk a számokat – jelentem be egyszer csak. - Mrs. Hawkins mutatott képeket, amin voltak almák, katicabogarak, esernyők és még más ilyenek... és együtt megszámoltuk, mennyi volt belőlük... - csacsogok, és el akarom mesélni azt is, hogy hét dinnye volt a legtöbb, és ezt csak én tudtam megmondani, mert az egész osztályban mindenki azt hitte, hogy az hat, rajtam kívül... de észreveszem, hogy a mami még mindig elfoglalt, úgyhogy végül újra csendben maradok. Tiszta lapot veszek elő alulról, és most őt rajzolom le, ahogy dolgozik, meg telefonál. Csak végül megéhezem. Először azt tervezem, hogy szólok anyának, de aztán eszembe jut, honnan vette le nekem a csokis kekszet Katie a legutóbb. Anyát most egyébként sem kellene zavarni. Lecsusszanok hát a székemről, és kiosonok az irodából, át a raktárba. Szemezek egy ideig a csokis sütiket rejtő üvegdobozzal a polcról, de túl magasan van, én egyedül nem érem el. Ha Kate itt lenne, ő segíthetne, vagy Flor, aki mindig nagyon kedves, de ezt most egyedül kell megoldanom. Szétnézek egy kicsit, aztán rájövök a megoldásra. Az egyik nagyobb ládát a polc elé tolom. Kicsit megszenvedek vele, mert nehéz, de végül sikerül. Felmászok rá, és már majdnem elérem a dobozt... aztán egyik lábammal inkább fellépek a polc alsóbb részére, és végre megszerzem a sütiket. Lecsavarom a tetejét, majd leülök vele törökülésben a láda tetejére.
- Eeeeegy süti... kettőőőő... hároooom... - rakosgatom ki egyenként a tartalmát. Már tudok matekozni, mert ma tanultuk, így pontosan ki tudom számolni, hogy hány darab kekszet fogok megenni. - Néééégy... öööt... Hét! - Érzem én, hogy valami nem jó a sorrendben, úgyhogy a biztonság kedvéért még egyet kiteszek, aztán visszacsavarom a tetőt az üvegre. Csakhogy amikor visszatenném a polcra, megcsúszik a lábam, leejtem az egészet földre, és még néhány kávés dobozt is magammal rántok. Minden csattogva, csörömpölve esik le. Olyan nagy a zaj, hogy be kell fognom a fülemet. Egy kicsit még a könyökömet is beütöm, és fáj, de jobban félek, hogy anya meghallott, és haragudni fog a rendetlenségért, ezért gyorsan kiiszkolok a raktárból, de nem az iroda felé megyek vissza, inkább a kávézóba szaladok be. El kell bújnom, amíg elül a veszély. Úgy döntök, valamelyik asztal alatt biztonságban leszek. Csakhogy mindegyik foglalt. Sokan vannak most. Egyetlen olyan asztal van, ahol csak egy valaki ül, egy fiatal bácsi, azt választom ki. Becsusszanok a lába mellé, és amikor lehajolva meglesi, mit csinálok, a mutatóujjamat a számra szorítva mutatom, hogy „cssss, én itt sem vagyok”. Ne buktasson le. Összehúzom magam kicsire, átölelem a térdeimet, így kevésbé vagyok észrevehető, és még nem is foglalok így sok helyet. Nem zavarok. Olyan ez, mint a mesékben, amikor egy mesehős bebújik egy levél alá, vagy egy szekrény mögé, amikor jön a főgonosz. Csak most én vagyok a jó, anya pedig a sárkány...



A hozzászólást Rose Kaminski összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 25, 2018 4:30 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Hilarie Burton
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
31
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
63

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Szomb. Márc. 17, 2018 9:06 pm
Rosie & Lyn

 Playing some hide and seek, or?!
Ismét bébiszitter hiányban szenvedek, hihetetlen, hogy amikor tényleg a legjobban kellene, akkor nem ér rá a kettő közül egyik sem. Katenek elintéznivalója akadt, Lea pedig mivel még az egyetem utolsó éveit végzi, így csak néhanapján riasztható, ami pont nem ma van. Mindegy, már annyira sok dolgom nincs, hamar befejezem így, hogy Kate még el tudott menni Rosie-ért, és csak egy kicsit kell majd elfoglalnia magát, mire kész leszek az összes rendelés leadásával. Tudom, hogy ez nem lesz neki probléma, volt már ilyen, és csak rajzolgatott mindenfélét, egy szót sem kellett szólnom neki, nem rosszalkodott. Szóval reményeim szerint ma sincs túlzottan elemében, hogy bármi huncutságot kövessen el.
Egy ideig szépen ücsörög az asztalkájánál, meg sem szólal, én pedig már-már látom a fényt az alagút végén, mikor már csak azt hallom a számokba belemerülve, hogy Rose valamit magyaráz nekem.
- Hm? – kapom fel a fejem és abba is hagyom, amit addig csináltam. – Akkor este már majd tudod számolni a bárányokat – mosolyodom el egy kis hecc kedvéért, aztán vissza is térek az én számaimhoz, amik kicsit bonyolultabbak, mint elszámolni hétig. – Még rajzolj nekem valami szépet Rosie, mert ezt be kell fejeznem, de már nincs sok, sietek – mondom neki, mert hát tényleg, ő is és én is jobban járunk, ha békén hagy egy kis ideig, mert akkor hamarabb szabadulunk innen és mehetünk a játszótérre. Mikor megcsörren a telefon, egy részem abban reménykedik, hogy Ben lesz az, de sajnos csak az egyik beszállító hív. Hát... Bennek úgy jobban örültem volna, nem mondom, de nagyon csodálkoztam volna, ha a múltkori lelépésem után után felhív. Fogalmam sincs, melyikünk lesz az, aki először túllép majd a sérelmein, bár azt hiszem, neki most sokkalta nagyobbak vannak, mint nekem.
- Igen, nem három csomag, abból csak kettő. Jó, majd Flor átveszi – magyarázom neki, miközben fel-alá mászkálok az ablak mellett. Telefonáláskor mindig ezt csinálom, mint akinek kilométerhiánya van. Aztán leteszem, megfordulok és Rose nincs sehol. Fantasztikus, biztos megint kilógott a kávézóba. Folyton azt csinálja és fecseg a pincérlányokkal, amit egészen addig nem bánok, amíg nem nézelődnek a vendégek a pult felé, hogy mégis miért ilyen baromi lassú a kiszolgálás?!
Ki is megyek, hogy elkapjam a kis rosszaságot, de nem látom egyenlőre sehol.
- Nem láttátok Rosie-t? – kérdezem, miután körbepillantottam, aztán miután csak nemleges válaszokat kapok, hátra arcot vágok és a raktár felé igyekszem, talán arrafelé garázdálkodik. Az ajtón belépve, majdnem keresztül esem a dobozokon, mire letekintek a földre, és látom, hogy minden tele van sütivel, sőt, még a kávébabos zacskó is kiszakadt, méghozzá kettő is.
- Rose? – teszem csípőre a kezem, és úgy várom, hogy előbújjon valahonnan, mert kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt ő csinálta. – Analeah Rose Kaminski – szólítom a teljes nevén kissé mérgesebben, mert nem szeretem, amikor az idegrendszeremmel játszik. Jó lenne, ha előbújna, még mielőtt mérgesebb leszek. – Gyere elő – mondom, miközben átlépek a kuplerájon és benézek a polcok közé, de a gyerek nincs sehol. Jó ég, remélem nem ment ki az utcára!
Miután már tényleg minden egyes sorban és polc alatt megnéztem hatvanszor szólva neki, már kezdek kicsit pánikba esni, ugyanis ez nagyon nem vicces! Ha kimegy az utára, simán elüti egy autó vagy valami pszichopata magával viszi... Visszaigyekszem a kávézó terébe, és ezúttal teszek egy kört a helyen, mikor egy pisszenést hallok egy embertől és a fejével az asztalra bök. Először nem tudom, mit akar, ne most akarjon velem flörtölni, ha nem baj! Érdeklődve nézek rá, majd megpillantok egy aprócska lábat az asztala alól kilógni.
- Ó. Elnézést, de nem látott egy rosszcsont kislányt valahol, akinek talán még süti is volt a kezében? – lépek oda és olyan hangerővel mondom, hogy Rose is hallhassa ott az asztal alatt. Nem tudja még, hogy New York főutcája azért elég veszélyes tud lenni, és nem kéne rám hoznia a frászt egy kis csínytevés miatt.
- Nem, sehol sem láttam, de üljön le, igyon meg velem egy kávét – mondja, és látszik, hogy benne van a játékban. Nekem persze több sem kell, lehuppanok vele szembe és mosolyogva dőlök hátra a széken.
- Ez az Ön lába itt? – kérdezem, miközben a sajátomat Rose felé tolom, de csak óvatosan, hogy épp oldalba bökhessem a cipőm hegyével. – Nem? Hát akkor... – közelebb hajolok hozzá és hangos suttogásba kezdek – valaki van az asztala alatt! – mondom teljes komolysággal, mielőtt még lehajolnék.
- Na ne mondja, talán egy kis süti tolvaj? – kérdezi, én pedig hirtelen hajolok le, hogy kicsit ráijesszek Rose-ra.
- Megvagy, te rosszaság – kukucskálok be és a jobb kezemmel még rá is játszok a „sárkány” szerepre. – Nagy bajban vagy ám – mondom teljesen komoly tekintettel, mert lehet, hogy most viccelek, de azért nem fogom szó nélkül hagyni ezt a kis incidensét.  

Vissza az elejére Go down


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Mia Hays ✿
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Pént. Márc. 23, 2018 10:21 pm

Mommy & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Mivel én már nagylány vagyok, régóta tudom, hogy ha a felnőtteknek dolga van, akkor nem szabad zavarni, sem hangoskodni. Igazából olyankor néha nem sok mindent lehet csinálni. Lehet vagy rajzolni, vagy kifestőzni, vagy... néha játszani is, és mesét nézni, de azt csak otthon. Ha a kávézóban vagyunk, akkor néha lehet még sütit enni, vagy kakaót inni, de csak akkor, ha valaki figyel rám, ha pedig Ben bácsi irodájában unatkozom, mindig kapok kakaót. Aztán egy ideig csendben is maradok, főleg ha pillecukor is van hozzá, bár az sajnos ritkán van. De most nincs itt senki, aki figyeljen rám, se inni, se enni nem kapok, pedig éhes vagyok, és mivel anyut zavarni nem akarom, mert nagyon fontos dolga van, állandóan csak telefonál, pedig már egy csomót rajzoltam neki, amiket még meg sem nézett, és amúgy is már nagylány vagyok, így rájövök, hogy én egyedül is tudok magamnak sütiket szerezni. Csakhogy az akció nem sikerül a legjobban, mert bár kiszámolok magamnak hét sütit, egyikbe bele is harapok, pontosan olyan finom, mint emlékeztem, de visszatenni az üvegdobozt a polcra már nem sikerül, aztán minden leborul, és hangos zajt csap, és már akkor tudom, hogy bajban vagyok. Abban reménykedek már csak, hogy ha sikerül elbújnom a kávézóban, amíg valaki rendet rak a raktárban, akkor végül megmenekülhetek. Vagy anya megnyugszik, amíg engem keres, és már nem lesz rám mérges, amikor megtalál. Szóval csak ez az egy megoldás van: beszaladok az asztalok közé, aztán bebújok oda, ahol csak egy valaki ül, mert az ő lábánál maradt számomra a legtöbb hely. A bácsi kedves, mert nem árul be. Amikor mutatom neki, hogy csitt, akkor csak mosolyog, én pedig fülig érő szájjal nézek vissza rá.
Egy ideje már ott kuporgok az asztal alatt, és már kezdem úgy gondolni, hogy talán már elmúlt a veszély, meg igazából már kezd unalmas is lenni ott egy helyben figyelni a lábakat, amikor megismerem anya cipőjét. És közeledik. Majdnem felsikkantok az izgatottságtól, de a számra szorítom a tenyerem. Aztán pedig már meg is hallom a hangját. Engem keres, erre pedig muszáj kicsit felkuncognom, mert vicces, hogy ilyen közel van, és még csak nem is tudja, hogy pont előtte vagyok. Hogy nehogy eláruljam magam, megint az egyik kezemet az arcom elé teszem, a másikat nem bírom, mert abban még mindig van három süti – az egyik éppen az, amibe már beleharaptam. A többit sajnos elszórtam menekülés közben. Miközben a mami beszélget a bácsival, eszembe jut, hogy most még elszökhetnék innen. Elmászhatnék a másik irányba, be a következő asztal alá. Már meg is indulnék, amikor leül, és a lába útban van, ezért megtorpanok. Most már lélegzetvisszafojtva várom, hogy megtalál-e, és amikor lehajol hozzám, már tényleg felsikkantok, és végül hangosan nevetek.
- Jaj, megtalált a gonosz boszorkány! - kiáltok fel, és megint kuncogok. A három süti három irányba gurul a padlón, mikor hátrálni próbálok a szörny-kéztől, de szerencsére azért sikerül kitérni előle. Csakhogy amikor kiiszkolok, beütöm a fejemet egy székbe, és már nincs kedvem tovább mászni. Helyette törökülésbe ülök a földön.
- Most be fogsz zárni egy tömlöcbe? - kérdezem anyut rémülten, meg egy kicsit csüggedten, miközben a fájdalmas puklit simogatom a homlokomon. - Én nem csináltam semmi rosszat, csak bújócskáztam! - mondom gyorsan. Összekapkodom aztán hamar a földön szétgurult csokis süteményeket. A megkezdettbe harapok egy újabbat, a másik kettőt anya felé tartom. - Kémsz szütit? - nyammogok teleszájjal, aztán szorosan összezárom az ajkaimat, és ártatlanul elmosolyodom. - Itt találtam lent – teszem hozzá angyali arccal.

Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Matt Bomer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
114

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Vas. Márc. 25, 2018 2:24 pm

Lyn & Rose & Ben
... avagy a sárkány és a levéllakók meséje


Az egyik ügyfél külső tárgyalást kért, amit rendszerint mérlegelés nélkül elutasítok, ha nem tud befáradni a szalonba, miből gondolja, hogy nekem több időm van alapon. Ritkább esetben elküldöm az egyik kollégám, aki egy órácskára talán nélkülözhető, de ez most sajnos más.
A fickót már annyiképpen és annyi irányból megszívattuk, hogy őszintén csodálkozom rajta, hogy még nem terelte jogi útra a dolgokat. Ennek ellenére még mindig maximálisan együttműködő velünk, komolyan nem értem, honnan meríti a türelmét ez az ember, de azt a feneketlen kutat velem is megoszthatná.
Nem szándékosan basztatjuk ugyanis, de akkor is: egy éven belül negyedszerre van nálunk ugyanaz az autó, és egyszerűen nem találjuk a problémát. Amit úgy küszöbölünk ki, hogy megreparálunk benne valamit – amiről gondoljuk, hogy a hibát okozhatja, és ami neki persze horribilis összegekbe kerül –, hogy aztán pár héten belül, esetleg visszaszállítás után azonnal – ilyen is volt – kiderüljön: az autó még mindig nincs rendben.
Íme, egy megelőző párbeszéd:
- Helló, főnök, Wandelberg hívott, állítólag nem tud elérni…
- De látom, téged azért megtalált – pillantok fel rá várakozóan. Láttam, hogy hívott, de VIP ügyfél ide vagy oda, nem fogom felvenni neki, amíg nem tudok mit mondani az utójáról. Épp Jerry az, akitől infókat várok az ügyben.
- A műhely elkészült, holnapután visszakapja a kocsit.
- Nagyszerű. És jó is?
- Hát, megjavítottuk, amiről gondoltuk, hogy a hibát okozza.
- Tesztvezetés volt már?
- Még nem.
- Akkor mégis honnan tudjuk, hogy valóban elviheti? Kértelek, hogy itt most már csak és kizárólag száz százalékra menjetek. Ha holnap bejön, és közben kiderül, hogy mégsem jó az autó, úgy feljelent mindenkit, mint a ház. És igaza lesz.
- Nem holnap, holnapután…
- Ne idegesíts, Jerry. Délután te viszed tesztelni, és még ma beszámolsz róla.
Persze kiderült, hogy tényleg nincs rendben, az aksi továbbra is baszakszik. A gond csak az, hogy már beígérték neki mára a cserét, amit persze nem tudunk teljesíteni, és hogy ezzel ötödik körben futunk neki a javításnak. Na, ezt kell neki beadagolnom a mai találkozón, és ez egy olyan helyzet, amiben már nem mondhatok nemet arra, ha egy külső kávézóba kéri a meetinget. Mégpedig velem.
Mielőtt felhívtam, azt hittem, felkészültem a legrosszabbra is, hogy perrel fenyegetőzik, vagy esetleg visszavásároltatja az autót, ehelyett kiderült, hogy csak egy személyes találkozót szeretne, hogy rendesen átbeszéljük az ügyet. El se hittem, amit hallok. Ám mikor kimondta a Rosa Italia nevét, esküszöm, néhány pillanatra szabályosan belesápadtam, és abban sem voltam egészen biztos, hogy nem inkább a másik két – súlyos milliókat bukó – variáció közül válogatnék szívesebben.
Milyen az élet, nem igaz?
Sovány vigasz, mielőtt belépnék az ajtón, de magamra öltöm a szokásos, üzleti habitusom, és abban reménykedek, hogy Lyn éppen kávébabokat furikázik, vagy Rose-t boldogítja valahol házon kívül, én pedig nyugodtan lebonyolíthatom a kanosszajárásomat. De már az első lépés után világossá válik, hogy akár Dante Poklának jelmondata is díszeleghetne a bejárat fölött: „Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel.” Majd egyszer felvázolom Lynnek az ötletet.
Fogalmam sincs, miért ücsörög az ügyfelem asztalánál, és mit működik Rose a földön táborozva, onnan eszegetve a süteményeket. Majd lesz belőle egy újabb jó kis gyomorrontás. De ahhoz nekem már nem lesz sok közöm.
Ám az arcomon nem látszik neheztelés, az ügyfelem előtt amúgy sem engedhetem meg, szóval próbálok a körülményekhez képest kiegyensúlyozott és bizalomgerjesztő ábrázatot produkálni.
- Mr. Wandelberg – lépek oda az asztalhoz, biccentve az ügyfelem felé, és miután feláll, kezet fogok vele. – Látom, exkluzív kiszolgálásban van része – mozdul halvány, nagyon jól leplezett kényszermosoly az arcomra, ahogy Marilynre nézek, de egy árnyalatnyi, neki címzett kérdés is bujkál rajta: mi a fene folyik itt? Ha Rose nem lenne itt, nem vallanám be, hogy ismerem a helyet, de így nincs más választásom.
Majd a pillantásom megérkezik hozzá is, de ötletem sincs, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben.
- Szia, Rose - maradok hát egy sima, barátságos köszönésnél, mintha én is csak hébe-hóba megforduló vendég lennék, és ahogy visszalépek az ügyfelemtől, hangos roppanással meg is adja magát a cipőm alatt egy messzebbre gurult sütemény.  
- Hoppá - zökkent ki kicsit a helyzetből, és a lábam alá nézek. Úgy mindent összevetve, mondhatjuk, hogy egész kényelmetlenül érzem magam.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Hilarie Burton
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
31
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
63

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Hétf. Márc. 26, 2018 11:42 pm
Rosie & Lyn

 Playing some hide and seek, or?!
Nekem sem füllik a fogam hozzá, hogy adminisztratív dolgokat kell csinálnom, ha csak egy kis ideig is, most nagyon nincs ehhez hangulatom. Esküszöm, inkább mennék a játszótérre Rose-zal vagy fene se tudja... Mondjuk tudom, baromi jól esne egy kis kikapcsolódás, de most ez nem a legmegfelelőbb időpont erre, így ezt az eshetőséget el is engedtem már és kezdek belenyugodni a hétre a munka hőse és a legjobb anya szerepbe. Legalábbis mindkét helyen baromira igyekszem helytállni, de úgy érzem néha, hogy így egyik helyen sem vagyok teljes erőbedobással, és nem egyszerű a helyzet. Mondhatnánk úgy is, hogy a talaj kezd kicsúszni a lábam alól, de még magas sarkúban is próbálok talpon maradni, hogy a végén megveregethessem a saját vállam.
Mikor leteszem a telefont és mondanék valamit Rosenak, már ott sincs, és ez baromi gyanús nekem. Hova tűnt, amikor megkértem rá, hogy most az egyszer üljön a seggén és erre nem sikerül neki!? Miután az egész kávézót felforgatom és sehol nem találom, kezdek kicsit pánikba esni, mert ha kiment az utcára, akkor az elég nagy probléma...
Mikor már kellően türelmetlen vagyok, akkor végre megszólal az egyik vendégünk, aki az asztalnál csücsül, én pedig megpillantom Rosie lábát, és ezzel együtt, szerintem az egész kávézót betölti a szívemről leeső kő puffanása. Na, ezért még számolunk, Rose Kaminski.
Kis ideig sikerül úgy tennem, mint aki nem is tudja, hogy ott bujkál az asztal alatt, de aztán egy hirtelen mozdulattal hajolok a falap alá. Rose mellett még azt is észreveszem, hogy ennek a krapeknak rózsaszín a zoknija, és az öltönynadrág mellett ez különösen jól mutat.
- Meg bizony! Én rettegnék a helyedben, Rosie – mondom még mindig kicsit rájátszva a szituációra, aztán felegyenesedek, mikor ő is kimászik az asztal alól. – Azért látom, jó kis bűntársra találtál itt – emelem a tekintetem a velem szemben ülő férfira, aztán vissza a kifelé mászó Rosera, aki beüti a fejét. – Auch – mondok ennyit, majd egy pillanatig sandán figyelem, hogy nem fájt-e neki nagyon. Koppant, nem mondom, de Rose elég szívós ilyen téren, nem szokott sírva fakadni minden apró sérülésen.
- Hát, ezt majd meggondolom még. Majd csak jön valaki, aki megment, nem? – döntöm oldalra a fejem és egy apró mosolyt villantok a kislányom felé.
- De az elsődleges bajtársadnak jár egy jó kis kávé – mosolygok a velem szemben ülőre, mert természetesen ezek után nem is kérdés, hogy a ház ajándéka egy specialitás neki. – Bár a nevét még mindig nem tudjuk – érdeklődöm burkoltan, mire a kezem nyújtom neki, hogy bemutatkozhassak.
- Hildebrand Wandelberg. – Ez igen, barátom! Hogy sikerült életben maradnod ezzel a névvel ennyi ideig? Jó ég! Próbálok jó képet vágni a dologhoz, de egyszerűen nem bírom ki, hogy egy kicsit ne ránduljon meg a szám széle.
- Jesszus Rose, a földről nem eszünk! – korholom meg kicsit, és megingatom a fejem, aztán nagy lendülettel felállok a székről, hogy elindulhassak valami kávéért az elmúlt tíz év leggázabb nevét viselő ember tulajdonosának, de azzal a svunggal vissza is huppanok a székre, mert szembe találom magam Bennel.  A szemeim és a bennem rekedt szó azt hiszem mindent elárul arról, amit gondolok: Mi a francot keres itt? Főleg akkor lepődöm meg, amikor kezet fog... Hildebrand Wandelberggel. Akinek a zoknija rózsaszín.  
- Rose... – mosolyodok el halványan, miközben belekezdek a mondatba - ... van érzéked, kislányom – motyogom magam előtt, és továbbra is csak ülök ott, meg sem mozdulva. Gyökeret eresztettem. Most komolyan ide szervezte le az üzleti megbeszélést azok után ami múltkor történt köztünk? Nem is tudom megmagyarázni tulajdonképpen, mi volt az egész, de az biztos, hogy ez a meg nem beszélt feszültség még mindig itt vibrál a levegőben.
- Elnézést – pattanok fel, miután Bennel farkasszemet néztem úgy tíz másodpercig, és megkerülöm, hogy átadjam neki a helyet. – Már itt sem vagyok. Nem szeretnék megzavarni semmit... Mr. Henson – mondom neki komoran a szemébe pillantva, aztán megkerülném, ha nem mindig arra lépne, amerre én, így egy idő után megállok egy helyben és aztán kilépek az útjából. Isten őrizz, hogy még az üzletébe is belekontárkodjak, így jobbnak látom, ha arrébb mászok kicsit innen. Rosenak jelzem a szám elé tartott mutatóujjammal, hogy most jobb, ha nem szól semmit, és nem zavarja meg a dolgot.
- Mit hozhatunk az Uraknak? – jár a tekintetem a két férfi között. Persze azt tudom, hogy Ben eszpresszót iszik, de azért megkérdezem. A világért sem éreztetném vele most azt, hogy a múltkori miatt neheztelek rá, pedig szerintem mindkettőnknek lenne mit mondania a másiknak. Abban nem vagyok egészen biztos, hogy Ben szeretne velem szóba elegyedni. Miután megkaptam a rendelést, felhúzom Rosiet a földről és megyek is vele a pult irányába.
- Azt ugye tudod Rose, hogy azt ott most majd te fogod feltakarítani? – tekintek le rá, mikor odaértünk a pulthoz. – És persze az a rumli is, rád vár amit a raktárban csináltál – teszem hozzá. Nem, nem dolgoztatom a gyereket, de jobb lesz, ha minél hamarabb megtanulja, hogy felelősséget kell vállalnia a dolgaiért. Azért amíg készül a kávé, néha hátra leskelődöm az asztalukhoz. Vajon volt benne némi szándék, hogy idejött vagy csak a „Csodásnevű” ügyfele választott bele ilyen frankón?
 

Vissza az elejére Go down


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Mia Hays ✿
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Pént. Ápr. 13, 2018 11:59 pm

Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Amikor anyut gonosz boszorkánynak nevezem, cseppet sem gondolom komolyan. Anyu a leges-leges-legjobb az egész világon, mint egy tündér, csak még jobb, kivéve amikor kiabál, és összeszid, mert olyankor néha azért elég ijesztő, de én olyankor is szeretem őt. Csak most épp azt játszom, hogy egy mesében vagyunk, ahol én vagyok a főhős, akinek el kellett rejtőznie a veszély elől, és anyu pedig a veszély, mert tudom, hogy mérges rám, és bajban leszek, ha rám talál, mert leborítottam a dobozokat a raktárban. Pedig nem direkt volt. Én próbáltam szépen visszatenni a sütiket, de olyan magasan van a helyük. Szerintem még Flor sem érné el a földről.
Izgulok azért, hogy büntiben leszek, de a mami, ha dühös is rám, akkor is bekapcsolódik a játékba, és azt a szörnykéz dolgot csinálja, ami egyszerre vicces is és ijesztő is, nevetve sikkantok fel, és próbálok menekülni. Vagyis menekülnék én, de a nagy sietségben nem annyira figyelem, merre kúszom, és beütöm a fejem, ami viszont annyira már nem is vicces.
- Megment, mint egy daliás herceg? - kérdezek vissza a buksimat dörzsölgetve, miközben félkézzel már a szétszórt sütiket szedegetem össze a markomba, és közben eltűnődöm magamban, ki lehetne az én megmentőm. Nem ismerek hercegeket. De ha el kéne képzelnem egyet, olyannak képzelném, mint Ben bácsi. Ő magas, erős, kedves, meg néha elég vicces is, és nagyon szeretem őt is.
- Ez nem piszkos – mutatom anya felé a csokis kekszet, amibe beleharaptam. Úgy tűnik, megijedt, amiért a földről szedtem fel, és megeszem, de most nem is sáros a padló.
- Ben bácsi! - tör ki belőlem a boldog felkiáltás, amikor a semmiből itt terem az említett. - Éppen rád gondoltam, hogy lehetnél a herceg! - mondom teljesen elképedve, mert ez így már tényleg olyan, mint egy mesében. Gyorsan felállok a földről, hogy megöleljem, de megtorpanok, amikor látom, hogy széttaposta az egyik sütit. - Semmi baj, azt már úgysem akartam megenni – közlöm vele vigasztalóan, és még legyintek is egyet a levegőbe, mert úgy tűnik, eléggé aggódik, hogy odalett az egyik finomság. Aztán hirtelen már anyu is felpattan, és indulna el, magával húzva engem is, de előtte én még odafordulok a kedves bácsihoz, mert igazán furdalja az oldalamat egy pár kérdés.
- Indebrá Wanbenderg az milyen név? Van beceneved is? És amikor kicsi voltál, akkor is ki tudtad mondani? Csak mert az én osztálytársaim néha úgy szólítanak, hogy Kamini, mert nem tudják azt mondani, hogy Kaminski... pedig nem is nehéz, látod? Kaminski – csacsogok kíváncsian, fülig érő szájjal, de sajnos a választ már nem várhatom meg, mert a mami már el is vonszol magával a pult mögé. Azt hiszem, most jutott eszébe, hogy mérges rám, pedig már reménykedtem, hogy elfelejtette azt a kis incidenst a raktárban. Incidens. Ezt a szót Mrs. Hawkinstől tanultam, ő is így nevezte amikor a fiúk a csoportomban szétdobálták a játékkockákat a folyosón.
- Jól van, összetakarítom – bólogatok megadóan, mert ezzel talán annyira nem is jártam rosszul. - Bár nem teljesen csak én voltam a hibás, vagyis csak azért volt, mert lecsúszott a lábam, és megijedtem, és amikor próbáltam kapaszkodni... - kezdek el magyarázkodni pergő nyelvvel, de aztán hirtelen félbehagyom a mondatot, mert valami más jut eszembe. - Ha feltakarítottam, akkor megmutathatom Ben bácsinak a rajzaimat, amiket az előbb csináltam? - kérdezem reménykedve, de aztán már indulok is a raktárba. Persze nem azért, hogy ott takarítsak először, a dobozokat egyedül úgysem tudnám olyan szépen visszatenni, hanem csak a seprűért és a lapátért megyek, és már szaladok is vissza a két férfi asztalához. Lehuppanok a földre, és elkezdem seperni a morzsákat, közben hol az egyikre, hol a másikra mosolygok szélesen, mert én már attól is boldog vagyok, hogy Ben bácsi eljött hozzánk. És akkor meglátom Idebrá bácsi zokniját.
- Hé! Nééééézd! Az enyém is pont ilyen színű! - azzal mutatom is, a lábamon feljebb húzva a nadrágom szárát. - Neked is ez az egyik kedvenc zoknid? - érdeklődöm csillogó szemekkel, és egy kicsit félbehagyom a munkát, hogy az asztalra könyökölhessek, amíg a választ várom.

Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Matt Bomer
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
28
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
114

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Vas. Május 06, 2018 10:04 pm

to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"


Azért van már annyi helyzetgyakorlatom spontaneitás és rögtönzés terén, hogy nem telik sok időbe, míg viszonylag átlátom a szituációt, amibe beleérkeztem. És úgy tűnik, Wandelberg cseppet sem zavartatja magát a tárgyalásunkat övező díszkompánia miatt. Sőt, mintha még szórakoztatná is, csendesen elmosolyog magában, és barátságosan szemlélődik. Így viszont inkább én is leengedem a karót nyelt üzletembert, talán az ügyünknek sem fog megártani, ha az emberi oldalamba is belelát egy kicsit.
- Kit kell megmenteni? – teszem hát fel a kérdést, amit még pont elcsíptem az előbb, mikor az asztal felé közeledtem, és Marilyn még nem láthatott. Rose valami hercegről is hadovál, szóval nem teljesen világos a képlet. Lynnek udvarlója akadt volna? Aki nem túlságosan szimpatikus? Nem tudom, miért ez jut eszembe először, de mikor Rose elkiáltja magát, hogy akár én is lehetnék eme a dalia, nem tiltakozom.
- Hát persze, hogy én vagyok – mosolyodom el, cinkosul kacsintva egyet Rosie-ra. Aki erre annyira felbátorodik, hogy meg is rohamoz, én pedig ösztönösen hátrébb lépek egy fél lépést – vele már nagyrészt túl vagyok ezen, de ha váratlanul ér, azért még mindig fel tud erősödni bennem a gyerekfóbia –, és rátaposok a kekszre, ami végül Rosie-t is megtorpantja.
- Ez örömteli – sóhajtom, miután megjegyzi, hogy ezt már nem óhajtja elfogyasztani. – Ha most besegítesz anyunak egy kicsit, én pedig beszélgettem egyet Mr. Wandelberggel – pillantok futólag a vendégemre, hogy értse, kiről hablatyolok –, kárpótlásul választhatsz valami mást. Megegyeztünk?
Ez most még egész jó ötletnek tűnik. Aztán átvándorol a pillantásom Lynre, akivel jó sokáig kell szemeznem ahhoz, hogy vegye végre a lapot: nekem itt most tulajdonképpen tárgyalnom kéne. A tekintetében fészkelő komorság elárulja, hogy még mindig haragszik, de én sem repesek örömömben, hogy épp ide kellett jönnöm emiatt a szerencsétlen miatt. Nem csak Rose-nak van érzéke a bonyodalomgyártáshoz, bár kétségkívül belesápadok, mikor Waldelberg nevén kezd filozofálni. A Lynnek címzett válaszomat vissza is nyelem, és a számat előbb becsukva, majd újra kinyitva Rose-ra pillantok.
- Hát erre azért még ráfér egy kis gyakorlás, Miss Kaminski – vonom össze a szemöldököm, és igyekszem még Wandelberg előtt megszólalni. – De Marilyn mindjárt megtanítja…  - Nem is kell igazán befejeznem a mondatot, Lyn most már tényleg észbe kap, és elviszi Rose-t, mielőtt még jobban Wandelberg lelkébe gázolna, én pedig lehuppanok a felszabadított székre, és próbálok elfojtani egy mély sóhajt.
- Elnézést, tudja, viszonylag sűrűn járok ide – magyarázom az elmúlt öt percet. – Rose pedig…
- Ugyan, tüneményes kislány, ön pedig nagyon jól bánik a gyerekekkel, Mr Henson. Sajátja van már? – Ezen a ponton, azt hiszem, színtiszta szerencse, hogy még nem jöttek meg a kávék, mert félő lenne, hogy magamra is borítom. Azt se tudom, melyik kijelentésénél erőlködjek jobban, hogy még véletlenül se vágjak túlságosan sülthal ábrázatot.
- Öm, nem, még nincs. De azt is be kell vallanom, hogy jobban tartok tőlük, mint a National Highway Traffic Safety Administration vizsgálataitól – mosolyodom el, vagy akár azt is mondhatnám, hogy attól, hogy a mai találkozó végén visszavásároltatja velünk az autót. Ez látom, hogy elszórakoztatja, de legalább most már közeledünk valamelyest a témánkhoz.
- Pedig tényleg jól csinálja. Ez a kislány valóságos rajongója. – Nem. Válthatnánk. Végre. Témát? A mosolyom lassan könyörgőre fordul.
- Nos, köszönöm. Majd… - és itt meg is állok, ugyanis halvány fogalmam sincs, hogyan akarom befejezni a mondatot, de szerencsére ekkor eszembe jut, hogy Marilyn végül a rendelésünk nélkül vonszolta el Rose-t. – Ó, mit is mondott, milyen kávét kér? Maradjon csak, mindjárt intézkedem. – Azzal fel is pattanok a székről, hogy odasétáljak a pulthoz. Rose épp máshol ügyködik, így válthatok néhány szót Lynnel, bár nem is tudom eldönteni, hogy igazából melyik verzió lenne a szerencsésebb.
- Szia – köszönök, bár azt se tudom, hogy miért. – Végül egy presszót és egy correttót szeretnénk, de jól öntsd nyakon rummal, mert szükségem van erre az üzletre – préselem össze az ajkaim egy kicsit most már feszülten, miközben felpillantok rá, és úgy döntök, nem szaladgálok itt mint a mérgezett egér, akkor már meg is várom, míg elkészíti.
- Hogy vagy? – de mielőtt válaszolna, már folytatom is. – Bocs, hogy csak így felbukkantam, de mindenképp ide akarta szervezni a találkozót, én meg… elfelejtettem szólni – simítok végig a homlokomon, bár nem is értem, miért magyarázkodok. Most meg neki. Figyelem egy pár másodpercig, ahogy a kávékkal foglalatoskodik, majd bár eredetileg nem akartam, mégis felhozom a témát. Próbálom úgy, mintha csak épp eszembe jutna, és ha már úgyis itt vagyok…
- Milyen daliás hercegről beszélt az előbb Rose? Tudod, hogy bármikor beugrok a szerepre – mosolyodom el halványan, árnyalatnyi pimaszságot rejtve az ajkam szélére, - de az a rész nem volt teljesen világos. – Ők pedig mintha szándékosan ködösítettek volna. Bár az is lehet, hogy csak képzelődtem. Tényleg lenne valakije? Ezt a gondolatot viszont elrejtem előle, hogy még véletlenül se olvassa ki a tekintetemből.
De a beszélgetés csak néhány percig tart, mire Rose visszaviharzik, már megint az asztalnál ülök, Mr. Wandelberg és a csodás kávéink társaságában, és éppen elkezdenénk végre az egyeztetést, mikor Rose becsapódik. Hát nem hiszem el. Ha ez így megy tovább, esküszöm, itt alszok. Villantok rá egy mosolyt, de ekkor jut csak eszembe, hogy én hülye, azt mondtam neki, hogy segítsen be az anyjának. Úgy látszik, nagyon komolyan vette.
Nem baj, legalább addig megiszom az eszpresszómat, ám mikor felkiált, megrezzen a kezem, és le is csöppentem vele az öltönynadrágomat. A törtfehér színűt.  A forró kávéval. Milyen zokniról beszél?
- Rose, figyelj… - kezdek bele, kicsit most már megfogyatkozott türelemmel, de Wandelberg megelőz. Szerencse, hogy nem egy problémás ügyfél. De vajon meddig terjed a türelme?
- Igen. Neked is? Micsoda véletlen – mosolyog rá a lányomra. – Van kedved csatlakozni hozzánk, Rose Kaminski? Ugye jól ejtem?
Hogy micsoda? A tekintetem ezúttal tényleg elárulja, hogy most én gyökereztem oda, ahol nemrég Marilyn próbálkozott hasonlóval.
- Szeretnél az ölembe ülni? Mi rózsaszínzoknisok igazán tartsunk össze, nem igaz? – kacsint rá. – Innen Ben bácsival is szemben ülhetsz, mint egy igazi tárgyalópartner. Nos, mit is akar mondani nekünk, Mr. Henson? De vigyázzon, mert most már mindkettőnket meg kell győznie.
A. Pofám. Leszakad.
- Nos. – Oké. Oké. – Többször is átnéztük az autót, de sajnos a műhelynek még nem sikerült beazonosítania, hogy mi okozza a komplikációt, így bár mára ígértük a cserét, sajnos várnia kell még néhány napot. Vagy hetet – teszem hozzá pontosítva. – Esetleg egy hónapot. De attól többet most már biztosan nem. Biztosíthatom, hogy gőzerővel dolgozunk a probléma megoldásán.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Hilarie Burton
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
31
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
63

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Csüt. Május 10, 2018 2:08 pm
Rosie & Lyn
 & Ben
 Playing some hide and seek, or?!
Kishíján a szívroham kerülget, amíg nem találom a lányom sehol a kávézóban, de aztán hála az égnek, rálelek az egyik asztal alatt. Nem mindenki örül neki, ha zavarják a nyugalmát, mikor épp azon vannak, hogy egyedül elkortyolhatgassák a kávéjukat.
- Jobb esetben, igen. Bár manapság igen nehéz daliás hercegeket találni, de azért nem reménytelen a helyzet – mosolygok a lányomra a mutatóujjam feltartásával, aztán fel is ajánlom a kis kompenzációt Mr. Wandelbergnek. Éppen felpattannék a helyemről és megkérdezném, mit hozhatok neki, de ekkor váratlan vendég áll a házhoz. Rose hangot is ad örömének, de én egy pillanatig meg sem tudok szólalni, sőt, még megmozdulni is képtelen vagyok, csak figyelem a történéseket onnan az asztal mellől. – Mondtam én, hogy nem reménytelen – sóhajtok egyet, mire Rose felvázolja a herceg-hasonlatot. Ben arcát figyelem, és egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy most baromira zavarunk itt, de végül végre erőt veszek magamon és már ráncigálnám is el onnan Rosiet, mielőtt még bajt okoz itt Bennek. Felteszem a kérdést, hogy mit hozhatok, de Rose nyelve ezzel együtt megered, én pedig elképedve meredek a szituációra. Atya ég, mit fogok én ezért kapni.
- Rosie, pszt – lépek mögé gyorsan, hogy a végére befoghassam a száját, és ezzel együtt most egy komoly bocsánatkérő mosolyt küldök a két úriember felé. Már meg sem várom, hogy bárki bármit mondjon, annyira kellemetlen a helyzet és nem győzöm elrángatni onnan a gyereket. Ben viszont egészen jól lekezelte a dolgot, sokkalta rosszabb reakcióra számítottam. Bár ki tudja, lehet, hogy nem annyira fontos üzlet ez, azért nem izgatja magát rajta annyira.
Miután kiadtam Rosenak az ukázt, a pult mögé lépek, de a tekintetem azért jó párszor az ő asztalukhoz téved. Nem hallom, miről beszélnek, de mindkettő hevesen magyaráz, remélem nem okoztunk tényleg nagy gebaszt, mert azt nem tudom, hogy fogom majd jóvá tenni. Hallom, hogy Rosie magyaráz nekem valamit, de annyira próbálok odafülelni az asztalhoz, hogy azt nem is hallom, csak a végét, miszerint meg akarja mutatni a rajzait Bennek.
- Most dolga van, úgyhogy nem, majd utána ha van két perce, biztos megnézi a rajzokat – mosolygok rá, aztán utánanézek, ahogy hátramegy a raktár irányába, én pedig még mindig hallgatózni próbálok, de közben ügyködöm a pulton… valamit. Kihallok valamit a National Highway Traffic Safety Administrationről, így reménykedem, hogy sínen van a dolog, és már el is felejtette ez a Wandelberg, hogy az előbb épp a nevén szórakozott a lányom. Nem tudok mit csinálni, pont abban a korban van, amikor minden gondolatának hangot ad, mellesleg egy kis adag pironkodás sincs benne. Ami a szívén, az a száján… Nem is tudom, kire ütött. Mikor Ben felpattan az asztaltól, akkor aztán még serényebben kezdek el pakolászni, de mikor odaér egy halvány mosollyal nézek fel rá.
- Szia – köszönök vissza kicsit értetlenül, mert először el sem tudom képzelni, most miért hagyta faképnél a tárgyalópartnerét, mikor aztán kiderül, hogy a rendelést elfelejtettem felvenni.   – Jaj, bocs, de hülye vagyok – nevetek fel halkan zavaromban, aztán elő is kapom a két csészét és a barista felé tolom, hogy elkészíthesse a kért italokat, ám előtte az egyik csészébe beleteszem a kért rum-adagot. Többet egy kicsivel, mint kellene.
Az arcomon ragadt mosollyal hallgatom végig a magyarázkodását, de félúton le is állítom.
- Nem kell szólnod minden egyes alkalommal, ha jössz. Szívesen látlak. – Már annak persze sokkal jobban örülnék, ha nem ilyen hangulatban kellene összefutni, hanem egy kicsit jobban, de a múltkori összezördülés óta nem annyira kerestük egymás társaságát. Pedig már kezdtem elhinni, hogy jól tudunk működni egymás mellett mindenféle bonyolultság nélkül, de aztán minden egyes alkalommal rá kell jöjjek, hogy én túl makacs vagyok, Ben pedig túl büszke. A következő kérdése kicsit meglep és el is vigyorodom rajta.
- Persze tudom, elég sok jelentkező van a szerepre – vonok vállat, de én ugyebár arra a daliás hercegre gondolok, aki Rosiet megmenti és nem pedig bármiféle udvarlómra. Ez mondjuk pont elég, hogy Ben félreérthesse a dolgot, holott nekem meg sem fordul ez a jelentés a fejemben. – Bár, gonosz boszorkány módjára gyakran sikerül elkergetem őket – kacsintok rá, aztán ahogy kész a kávé, oda is tolom Ben elé mindkettőt. Ahogy elmegy onnan, hátat is fordítok a vendégtérnek, hogy egy ásványvizet töltsek ki magamnak, ugyanis ezen újabb illedelmes körök lefolytatása után, szükségem van némi folyadékra, mielőtt még elájulok itt. Arra azonban nagyon nem számítok, hogy mire visszafordulok, Rose újra műsort csinál Ben és az ügyfele asztalánál. Hát ezt nem hiszem el. A zokniról tárgyal? Basszus. Leesett állal állok a pult mögött, és már indulok is futólépésben az asztal felé, mire azonban odaérek, el is csípem a mondat végét, a tekintetem pedig összefonódik Benével és komolyan nem győzöm a bocsánatért esdeklő nézésemet bevetni. Tuti ki fog nyírni.
- Öhm, Mr. Wandelberg, nem szükséges… - kezdek bele, de hamar félbe is szakít, és elhárít onnan.
- Semmi gond, engem egyáltalán nem zavar, ugye Önt sem, Mr. Henson? – szegezi rá a tekintetét és Rose máris az ölében ül az emberünknek. De, valószínűleg Bent zavarja, nem repes az örömtől, épp az előbb mondta, hogy szüksége van erre az üzletre. Nem szeretném, ha Rose elcseszné neki, hiszen fogalma sincs róla, milyen nagy pénzekről van itt szó, ő pedig nem fog csendben ücsörögni ott, azt már előre látom. Mikor egy pillanatra úgy látom, hogy talán van esély arra, hogy lefolytassák ezt a beszélgetést úgy, hogy Rose nem avatkozik közbe, a seprűért nyúlok, mert a süti maradványok még mindig a kávézó közepén díszelegnek. Nem hiányzom még én is oda ehhez a tárgyaláshoz, így nekiállok az asztaltól három lépésnyire felsepregetni a maradékot, a fülemet persze ottfelejtve az asztalnál, hogy közbe tudjak avatkozni, ha kellene.
- Add csak Lyn, megcsinálom – érkezik oda az egyik alkalmazottam, de el is hajtom hamar, mert most nem azért takarítgatok itt, mert ez lenne minden vágyam, hanem hogy ugrásra készen álljak, ha kellene.
- Egy hónap? Az rengeteg idő, a feleségemnek szüksége van az autóra. És nem, másik nem jó, mielőtt még ezzel az ötlettel jönne nekem. – Hildebrand Wandelberg felesége igencsak rigolyás nő, neki nem felel meg más, csakis az a típusú Chevrolet, amit megvett neki a férje. Fejcsóválva hajolok le a lapátért, várva, hogy Bennek erre milyen ötlete lesz, ugyanis ebből már látszik, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha az nem lenne elég, hogy Rose is ott ücsörög az asztalnál. 

Vissza az elejére Go down


avatar

Diákok
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Mia Hays ✿
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
5
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
6

Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Szer. Május 16, 2018 6:13 pm

Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Ben bácsi felbukkanása teljesen váratlanul ér, de éppen jókor érkezik, hogy ő lehessen a herceg a játékban. - Engem kell megmenteni a szörnykéztől – felelem izgatottan a kérdésére, de közben az jut eszembe, hogy igazából lehetne ő a király is, anyu meg a királynő, és én meg a hercegnő. Azt a mesét is szívesen játszanám, csak úgy tűnik, az nem most lesz, mert mindketten azt akarják, hogy menjek hátra a maminak segíteni.
- Tényleg? Választhatok egy sütit? - csillan fel a szemem az ajánlatra. - Lehet akár azt a csokis-habosat is? – csapom össze a két tenyerem lelkesen. Azt még jobban is szeretem, mint a kekszet, csak kár, hogy várni kell előbb egy kicsit. Bár sütemény nélkül is szívesen segítek a maminak, de azért jobban örülnék, ha Ben bácsi is velünk tartana ahelyett, hogy Ildenbrá bácsival beszélget. - És aztán jössz velem játszani egyet? - kérdezek rá csendesebben, reménykedő tekintettel, mielőtt a vendég nevének kielemzése lefoglalna, illetve az, hogy szaporán szedjem a lábaimat anyu után, aki elhúz magával. Még a számat is befogja, de nem értem miért, nagyra ki is kerekednek a szemeim, amikor ez történik. Lehet, hogy megint a szörnykezet játszuk? Vagy valami csúnyát mondtam? Lehet, hogy haragszik rám. Igen, biztosan. Vagy csalódott bennem. Az előbb még mosolygós volt, és jókedvű, de most komoly, és mérges, és nem tudom miért, de valamit biztos rosszul csináltam. Talán azért nem mutathatom meg a rajzaimat sem Ben bácsiéknak.
- Mami, most haragszol rám? Sajnálom, ha valami csúnyát mondtam – biggyesztem le az ajkaimat bűnbánóan. Nem szeretem, amikor anya szomorú, vagy ha dühös rám. - Szépen összetakarítok, meglátod – ölelem meg hirtelen egy pillanatra, mielőtt elsuhannék a raktár felé, hogy összegyűjtsem, amire a sepregetéshez szükségem van. Kicsit szét is nézek, amikor belépek a helyiségbe. Elég nagy a felfordulás. Két dobozt el is kell raknom az útból, hogy el tudjak jutni a lapátig. A polcra nem érek fel rendesen, hogy a helyére rakjak mindent, de egy-két dobozt szépen egymásra rakodok a polc előtt a földön. A többit majd később, ha a kávézóval végeztem. Ez már akkor is ráér, hisz addig is legalább Ben bácsi közelében lehetek. A visszatérésemkor azonban a takarításnál jobban leköt a lenyűgöző felfedezés, hogy nekem és Ilde...Inde-Hindembrá bácsinak milyen hasonló a zoknink.
- Igen, jól mondtad a nevem – bólogatok elismerően, széles, ragyogó mosollyal. - De Rosie-nak is szoktak nevezni. Anya csak akkor mondja ki a teljes nevem, amikor valami rosszat csináltam – csacsogok, és egyáltalán nem zavar, hogy a vendég az ölébe ültet. Sőt! Örülök neki, mert így még egy kicsit itt maradhatok velük. - És van egy másik nevem is: Analeah. Csak azt nem sokszor mondjuk hozzá. Neked van beceneved, ami rövidebb? - kérdezem meg kíváncsian, reménykedve, hogy azzal talán jobban boldogulok, mert a teljes neve igazi kihívást jelent.
- A feleségem Hil-nek szokott szólítani. Mit szólsz, az megfelel? Elég egyszerű? - Egy nagy bólintással jelzem, hogy ezzel meg tudok békélni. Hil bácsi. Ez már nem is annyira bonyolult. Aztán szembe fordulunk Bennel, és amikor kiderül, hogy most tárgyalni fogunk, összefűzöm a kicsi ujjaimat, úgy könyökölök fel az asztalra, és komoly tekintettel nézek rá, ahogy az irodájában láttam néha tőle, amikor dolgozott.
- És a kész papírok legyenek reggelre az asztalomon – fűzöm hozzá a saját mondandómat a beszélgetéshez, egy szintén a szemben levőtől eltanult mondattal.

Vissza az elejére Go down
Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Vissza az elejére Go down
 
Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Éttermek, cukrászdák, kávézók :: Rosa Italian Café-
Ugrás: