One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Nico's notes

Mateo Domenico Rossi
Today at 1:00 am



Activity Check (07.10-07.25.)

Kayline Prescott
Yesterday at 10:08 pm



Erik & Isa - It's party time

Isabelle Davis
Yesterday at 8:45 pm



Daniel & Adriana - The new Partner

Daniel Wayn
Yesterday at 8:30 pm



Brooklyn Steel

Erik Lindström
Yesterday at 7:19 pm



Joy&Erik

Erik Lindström
Yesterday at 6:36 pm



Do you really here? - Sarah & Desiree

Desiree Madden
Yesterday at 6:02 pm



Constance & Sicario

Constance Reyes
Yesterday at 5:06 pm



Chase Ginsberg

Chase Ginsberg
Yesterday at 3:44 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 2
Diákok 10 3
Törvényszegõk 14 10
Bûnüldözés 9 10
Hivatal 0 1
Üzlet 6 6
Oktatás 4 6
Munkások 5 1
Egészségügy 6 4
Összesen 60 44
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nora Weston


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Szomb. Márc. 10, 2018 11:48 pm


Mommy & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Iskola után Katie egyenesen a kávézóba visz engem, és közben elmagyarázza, hogy ma sajnos nem tud rám tovább vigyázni, mert fontos dolga van, viszont a mami is elfoglalt, ezért ma nagyon ügyesnek kell lennem, és szépen csendben rajzolni, vagy kifestőzni, amíg ő befejezi a munkát. Így hát érkezéskor éppen csak egy puszit adok anyának, aztán megvárom, amíg Kate kiszedegeti a színes ceruzákat és minden szükséges eszközt nekem a hátizsákomból, aztán leülök ahhoz a kis asztalhoz, ami anyu irodájába direkt nekem van odakészítve. Egy ideig le is köt a rajzolás, tele lesz a papír mindennel, madarakkal, bogarakkal, virágokkal, még a kutyusok testét is gyakorolom egy kicsit, és már egész jól megy. De aztán elunom magam, és odafordulok anyához.
- Ma tanultuk a számokat – jelentem be egyszer csak. - Mrs. Hawkins mutatott képeket, amin voltak almák, katicabogarak, esernyők és még más ilyenek... és együtt megszámoltuk, mennyi volt belőlük... - csacsogok, és el akarom mesélni azt is, hogy hét dinnye volt a legtöbb, és ezt csak én tudtam megmondani, mert az egész osztályban mindenki azt hitte, hogy az hat, rajtam kívül... de észreveszem, hogy a mami még mindig elfoglalt, úgyhogy végül újra csendben maradok. Tiszta lapot veszek elő alulról, és most őt rajzolom le, ahogy dolgozik, meg telefonál. Csak végül megéhezem. Először azt tervezem, hogy szólok anyának, de aztán eszembe jut, honnan vette le nekem a csokis kekszet Katie a legutóbb. Anyát most egyébként sem kellene zavarni. Lecsusszanok hát a székemről, és kiosonok az irodából, át a raktárba. Szemezek egy ideig a csokis sütiket rejtő üvegdobozzal a polcról, de túl magasan van, én egyedül nem érem el. Ha Kate itt lenne, ő segíthetne, vagy Flor, aki mindig nagyon kedves, de ezt most egyedül kell megoldanom. Szétnézek egy kicsit, aztán rájövök a megoldásra. Az egyik nagyobb ládát a polc elé tolom. Kicsit megszenvedek vele, mert nehéz, de végül sikerül. Felmászok rá, és már majdnem elérem a dobozt... aztán egyik lábammal inkább fellépek a polc alsóbb részére, és végre megszerzem a sütiket. Lecsavarom a tetejét, majd leülök vele törökülésben a láda tetejére.
- Eeeeegy süti... kettőőőő... hároooom... - rakosgatom ki egyenként a tartalmát. Már tudok matekozni, mert ma tanultuk, így pontosan ki tudom számolni, hogy hány darab kekszet fogok megenni. - Néééégy... öööt... Hét! - Érzem én, hogy valami nem jó a sorrendben, úgyhogy a biztonság kedvéért még egyet kiteszek, aztán visszacsavarom a tetőt az üvegre. Csakhogy amikor visszatenném a polcra, megcsúszik a lábam, leejtem az egészet földre, és még néhány kávés dobozt is magammal rántok. Minden csattogva, csörömpölve esik le. Olyan nagy a zaj, hogy be kell fognom a fülemet. Egy kicsit még a könyökömet is beütöm, és fáj, de jobban félek, hogy anya meghallott, és haragudni fog a rendetlenségért, ezért gyorsan kiiszkolok a raktárból, de nem az iroda felé megyek vissza, inkább a kávézóba szaladok be. El kell bújnom, amíg elül a veszély. Úgy döntök, valamelyik asztal alatt biztonságban leszek. Csakhogy mindegyik foglalt. Sokan vannak most. Egyetlen olyan asztal van, ahol csak egy valaki ül, egy fiatal bácsi, azt választom ki. Becsusszanok a lába mellé, és amikor lehajolva meglesi, mit csinálok, a mutatóujjamat a számra szorítva mutatom, hogy „cssss, én itt sem vagyok”. Ne buktasson le. Összehúzom magam kicsire, átölelem a térdeimet, így kevésbé vagyok észrevehető, és még nem is foglalok így sok helyet. Nem zavarok. Olyan ez, mint a mesékben, amikor egy mesehős bebújik egy levél alá, vagy egy szekrény mögé, amikor jön a főgonosz. Csak most én vagyok a jó, anya pedig a sárkány...


avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Szomb. Márc. 17, 2018 9:06 pm

Rosie & Lyn

 Playing some hide and seek, or?!
Ismét bébiszitter hiányban szenvedek, hihetetlen, hogy amikor tényleg a legjobban kellene, akkor nem ér rá a kettő közül egyik sem. Katenek elintéznivalója akadt, Lea pedig mivel még az egyetem utolsó éveit végzi, így csak néhanapján riasztható, ami pont nem ma van. Mindegy, már annyira sok dolgom nincs, hamar befejezem így, hogy Kate még el tudott menni Rosie-ért, és csak egy kicsit kell majd elfoglalnia magát, mire kész leszek az összes rendelés leadásával. Tudom, hogy ez nem lesz neki probléma, volt már ilyen, és csak rajzolgatott mindenfélét, egy szót sem kellett szólnom neki, nem rosszalkodott. Szóval reményeim szerint ma sincs túlzottan elemében, hogy bármi huncutságot kövessen el.
Egy ideig szépen ücsörög az asztalkájánál, meg sem szólal, én pedig már-már látom a fényt az alagút végén, mikor már csak azt hallom a számokba belemerülve, hogy Rose valamit magyaráz nekem.
- Hm? – kapom fel a fejem és abba is hagyom, amit addig csináltam. – Akkor este már majd tudod számolni a bárányokat – mosolyodom el egy kis hecc kedvéért, aztán vissza is térek az én számaimhoz, amik kicsit bonyolultabbak, mint elszámolni hétig. – Még rajzolj nekem valami szépet Rosie, mert ezt be kell fejeznem, de már nincs sok, sietek – mondom neki, mert hát tényleg, ő is és én is jobban járunk, ha békén hagy egy kis ideig, mert akkor hamarabb szabadulunk innen és mehetünk a játszótérre. Mikor megcsörren a telefon, egy részem abban reménykedik, hogy Ben lesz az, de sajnos csak az egyik beszállító hív. Hát... Bennek úgy jobban örültem volna, nem mondom, de nagyon csodálkoztam volna, ha a múltkori lelépésem után után felhív. Fogalmam sincs, melyikünk lesz az, aki először túllép majd a sérelmein, bár azt hiszem, neki most sokkalta nagyobbak vannak, mint nekem.
- Igen, nem három csomag, abból csak kettő. Jó, majd Flor átveszi – magyarázom neki, miközben fel-alá mászkálok az ablak mellett. Telefonáláskor mindig ezt csinálom, mint akinek kilométerhiánya van. Aztán leteszem, megfordulok és Rose nincs sehol. Fantasztikus, biztos megint kilógott a kávézóba. Folyton azt csinálja és fecseg a pincérlányokkal, amit egészen addig nem bánok, amíg nem nézelődnek a vendégek a pult felé, hogy mégis miért ilyen baromi lassú a kiszolgálás?!
Ki is megyek, hogy elkapjam a kis rosszaságot, de nem látom egyenlőre sehol.
- Nem láttátok Rosie-t? – kérdezem, miután körbepillantottam, aztán miután csak nemleges válaszokat kapok, hátra arcot vágok és a raktár felé igyekszem, talán arrafelé garázdálkodik. Az ajtón belépve, majdnem keresztül esem a dobozokon, mire letekintek a földre, és látom, hogy minden tele van sütivel, sőt, még a kávébabos zacskó is kiszakadt, méghozzá kettő is.
- Rose? – teszem csípőre a kezem, és úgy várom, hogy előbújjon valahonnan, mert kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt ő csinálta. – Analeah Rose Kaminski – szólítom a teljes nevén kissé mérgesebben, mert nem szeretem, amikor az idegrendszeremmel játszik. Jó lenne, ha előbújna, még mielőtt mérgesebb leszek. – Gyere elő – mondom, miközben átlépek a kuplerájon és benézek a polcok közé, de a gyerek nincs sehol. Jó ég, remélem nem ment ki az utcára!
Miután már tényleg minden egyes sorban és polc alatt megnéztem hatvanszor szólva neki, már kezdek kicsit pánikba esni, ugyanis ez nagyon nem vicces! Ha kimegy az utára, simán elüti egy autó vagy valami pszichopata magával viszi... Visszaigyekszem a kávézó terébe, és ezúttal teszek egy kört a helyen, mikor egy pisszenést hallok egy embertől és a fejével az asztalra bök. Először nem tudom, mit akar, ne most akarjon velem flörtölni, ha nem baj! Érdeklődve nézek rá, majd megpillantok egy aprócska lábat az asztala alól kilógni.
- Ó. Elnézést, de nem látott egy rosszcsont kislányt valahol, akinek talán még süti is volt a kezében? – lépek oda és olyan hangerővel mondom, hogy Rose is hallhassa ott az asztal alatt. Nem tudja még, hogy New York főutcája azért elég veszélyes tud lenni, és nem kéne rám hoznia a frászt egy kis csínytevés miatt.
- Nem, sehol sem láttam, de üljön le, igyon meg velem egy kávét – mondja, és látszik, hogy benne van a játékban. Nekem persze több sem kell, lehuppanok vele szembe és mosolyogva dőlök hátra a széken.
- Ez az Ön lába itt? – kérdezem, miközben a sajátomat Rose felé tolom, de csak óvatosan, hogy épp oldalba bökhessem a cipőm hegyével. – Nem? Hát akkor... – közelebb hajolok hozzá és hangos suttogásba kezdek – valaki van az asztala alatt! – mondom teljes komolysággal, mielőtt még lehajolnék.
- Na ne mondja, talán egy kis süti tolvaj? – kérdezi, én pedig hirtelen hajolok le, hogy kicsit ráijesszek Rose-ra.
- Megvagy, te rosszaság – kukucskálok be és a jobb kezemmel még rá is játszok a „sárkány” szerepre. – Nagy bajban vagy ám – mondom teljesen komoly tekintettel, mert lehet, hogy most viccelek, de azért nem fogom szó nélkül hagyni ezt a kis incidensét.  


avatar
Üzlet
Play by :
Hilarie Burton
Kor :
31
Foglalkozás :
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
80

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Pént. Márc. 23, 2018 10:21 pm


Mommy & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Mivel én már nagylány vagyok, régóta tudom, hogy ha a felnőtteknek dolga van, akkor nem szabad zavarni, sem hangoskodni. Igazából olyankor néha nem sok mindent lehet csinálni. Lehet vagy rajzolni, vagy kifestőzni, vagy... néha játszani is, és mesét nézni, de azt csak otthon. Ha a kávézóban vagyunk, akkor néha lehet még sütit enni, vagy kakaót inni, de csak akkor, ha valaki figyel rám, ha pedig Ben bácsi irodájában unatkozom, mindig kapok kakaót. Aztán egy ideig csendben is maradok, főleg ha pillecukor is van hozzá, bár az sajnos ritkán van. De most nincs itt senki, aki figyeljen rám, se inni, se enni nem kapok, pedig éhes vagyok, és mivel anyut zavarni nem akarom, mert nagyon fontos dolga van, állandóan csak telefonál, pedig már egy csomót rajzoltam neki, amiket még meg sem nézett, és amúgy is már nagylány vagyok, így rájövök, hogy én egyedül is tudok magamnak sütiket szerezni. Csakhogy az akció nem sikerül a legjobban, mert bár kiszámolok magamnak hét sütit, egyikbe bele is harapok, pontosan olyan finom, mint emlékeztem, de visszatenni az üvegdobozt a polcra már nem sikerül, aztán minden leborul, és hangos zajt csap, és már akkor tudom, hogy bajban vagyok. Abban reménykedek már csak, hogy ha sikerül elbújnom a kávézóban, amíg valaki rendet rak a raktárban, akkor végül megmenekülhetek. Vagy anya megnyugszik, amíg engem keres, és már nem lesz rám mérges, amikor megtalál. Szóval csak ez az egy megoldás van: beszaladok az asztalok közé, aztán bebújok oda, ahol csak egy valaki ül, mert az ő lábánál maradt számomra a legtöbb hely. A bácsi kedves, mert nem árul be. Amikor mutatom neki, hogy csitt, akkor csak mosolyog, én pedig fülig érő szájjal nézek vissza rá.
Egy ideje már ott kuporgok az asztal alatt, és már kezdem úgy gondolni, hogy talán már elmúlt a veszély, meg igazából már kezd unalmas is lenni ott egy helyben figyelni a lábakat, amikor megismerem anya cipőjét. És közeledik. Majdnem felsikkantok az izgatottságtól, de a számra szorítom a tenyerem. Aztán pedig már meg is hallom a hangját. Engem keres, erre pedig muszáj kicsit felkuncognom, mert vicces, hogy ilyen közel van, és még csak nem is tudja, hogy pont előtte vagyok. Hogy nehogy eláruljam magam, megint az egyik kezemet az arcom elé teszem, a másikat nem bírom, mert abban még mindig van három süti – az egyik éppen az, amibe már beleharaptam. A többit sajnos elszórtam menekülés közben. Miközben a mami beszélget a bácsival, eszembe jut, hogy most még elszökhetnék innen. Elmászhatnék a másik irányba, be a következő asztal alá. Már meg is indulnék, amikor leül, és a lába útban van, ezért megtorpanok. Most már lélegzetvisszafojtva várom, hogy megtalál-e, és amikor lehajol hozzám, már tényleg felsikkantok, és végül hangosan nevetek.
- Jaj, megtalált a gonosz boszorkány! - kiáltok fel, és megint kuncogok. A három süti három irányba gurul a padlón, mikor hátrálni próbálok a szörny-kéztől, de szerencsére azért sikerül kitérni előle. Csakhogy amikor kiiszkolok, beütöm a fejemet egy székbe, és már nincs kedvem tovább mászni. Helyette törökülésbe ülök a földön.
- Most be fogsz zárni egy tömlöcbe? - kérdezem anyut rémülten, meg egy kicsit csüggedten, miközben a fájdalmas puklit simogatom a homlokomon. - Én nem csináltam semmi rosszat, csak bújócskáztam! - mondom gyorsan. Összekapkodom aztán hamar a földön szétgurult csokis süteményeket. A megkezdettbe harapok egy újabbat, a másik kettőt anya felé tartom. - Kémsz szütit? - nyammogok teleszájjal, aztán szorosan összezárom az ajkaimat, és ártatlanul elmosolyodom. - Itt találtam lent – teszem hozzá angyali arccal.


avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Vas. Márc. 25, 2018 2:24 pm


Lyn & Rose & Ben
... avagy a sárkány és a levéllakók meséje


Az egyik ügyfél külső tárgyalást kért, amit rendszerint mérlegelés nélkül elutasítok, ha nem tud befáradni a szalonba, miből gondolja, hogy nekem több időm van alapon. Ritkább esetben elküldöm az egyik kollégám, aki egy órácskára talán nélkülözhető, de ez most sajnos más.
A fickót már annyiképpen és annyi irányból megszívattuk, hogy őszintén csodálkozom rajta, hogy még nem terelte jogi útra a dolgokat. Ennek ellenére még mindig maximálisan együttműködő velünk, komolyan nem értem, honnan meríti a türelmét ez az ember, de azt a feneketlen kutat velem is megoszthatná.
Nem szándékosan basztatjuk ugyanis, de akkor is: egy éven belül negyedszerre van nálunk ugyanaz az autó, és egyszerűen nem találjuk a problémát. Amit úgy küszöbölünk ki, hogy megreparálunk benne valamit – amiről gondoljuk, hogy a hibát okozhatja, és ami neki persze horribilis összegekbe kerül –, hogy aztán pár héten belül, esetleg visszaszállítás után azonnal – ilyen is volt – kiderüljön: az autó még mindig nincs rendben.
Íme, egy megelőző párbeszéd:
- Helló, főnök, Wandelberg hívott, állítólag nem tud elérni…
- De látom, téged azért megtalált – pillantok fel rá várakozóan. Láttam, hogy hívott, de VIP ügyfél ide vagy oda, nem fogom felvenni neki, amíg nem tudok mit mondani az utójáról. Épp Jerry az, akitől infókat várok az ügyben.
- A műhely elkészült, holnapután visszakapja a kocsit.
- Nagyszerű. És jó is?
- Hát, megjavítottuk, amiről gondoltuk, hogy a hibát okozza.
- Tesztvezetés volt már?
- Még nem.
- Akkor mégis honnan tudjuk, hogy valóban elviheti? Kértelek, hogy itt most már csak és kizárólag száz százalékra menjetek. Ha holnap bejön, és közben kiderül, hogy mégsem jó az autó, úgy feljelent mindenkit, mint a ház. És igaza lesz.
- Nem holnap, holnapután…
- Ne idegesíts, Jerry. Délután te viszed tesztelni, és még ma beszámolsz róla.
Persze kiderült, hogy tényleg nincs rendben, az aksi továbbra is baszakszik. A gond csak az, hogy már beígérték neki mára a cserét, amit persze nem tudunk teljesíteni, és hogy ezzel ötödik körben futunk neki a javításnak. Na, ezt kell neki beadagolnom a mai találkozón, és ez egy olyan helyzet, amiben már nem mondhatok nemet arra, ha egy külső kávézóba kéri a meetinget. Mégpedig velem.
Mielőtt felhívtam, azt hittem, felkészültem a legrosszabbra is, hogy perrel fenyegetőzik, vagy esetleg visszavásároltatja az autót, ehelyett kiderült, hogy csak egy személyes találkozót szeretne, hogy rendesen átbeszéljük az ügyet. El se hittem, amit hallok. Ám mikor kimondta a Rosa Italia nevét, esküszöm, néhány pillanatra szabályosan belesápadtam, és abban sem voltam egészen biztos, hogy nem inkább a másik két – súlyos milliókat bukó – variáció közül válogatnék szívesebben.
Milyen az élet, nem igaz?
Sovány vigasz, mielőtt belépnék az ajtón, de magamra öltöm a szokásos, üzleti habitusom, és abban reménykedek, hogy Lyn éppen kávébabokat furikázik, vagy Rose-t boldogítja valahol házon kívül, én pedig nyugodtan lebonyolíthatom a kanosszajárásomat. De már az első lépés után világossá válik, hogy akár Dante Poklának jelmondata is díszeleghetne a bejárat fölött: „Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel.” Majd egyszer felvázolom Lynnek az ötletet.
Fogalmam sincs, miért ücsörög az ügyfelem asztalánál, és mit működik Rose a földön táborozva, onnan eszegetve a süteményeket. Majd lesz belőle egy újabb jó kis gyomorrontás. De ahhoz nekem már nem lesz sok közöm.
Ám az arcomon nem látszik neheztelés, az ügyfelem előtt amúgy sem engedhetem meg, szóval próbálok a körülményekhez képest kiegyensúlyozott és bizalomgerjesztő ábrázatot produkálni.
- Mr. Wandelberg – lépek oda az asztalhoz, biccentve az ügyfelem felé, és miután feláll, kezet fogok vele. – Látom, exkluzív kiszolgálásban van része – mozdul halvány, nagyon jól leplezett kényszermosoly az arcomra, ahogy Marilynre nézek, de egy árnyalatnyi, neki címzett kérdés is bujkál rajta: mi a fene folyik itt? Ha Rose nem lenne itt, nem vallanám be, hogy ismerem a helyet, de így nincs más választásom.
Majd a pillantásom megérkezik hozzá is, de ötletem sincs, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben.
- Szia, Rose - maradok hát egy sima, barátságos köszönésnél, mintha én is csak hébe-hóba megforduló vendég lennék, és ahogy visszalépek az ügyfelemtől, hangos roppanással meg is adja magát a cipőm alatt egy messzebbre gurult sütemény.  
- Hoppá - zökkent ki kicsit a helyzetből, és a lábam alá nézek. Úgy mindent összevetve, mondhatjuk, hogy egész kényelmetlenül érzem magam.

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Hétf. Márc. 26, 2018 11:42 pm

Rosie & Lyn

 Playing some hide and seek, or?!
Nekem sem füllik a fogam hozzá, hogy adminisztratív dolgokat kell csinálnom, ha csak egy kis ideig is, most nagyon nincs ehhez hangulatom. Esküszöm, inkább mennék a játszótérre Rose-zal vagy fene se tudja... Mondjuk tudom, baromi jól esne egy kis kikapcsolódás, de most ez nem a legmegfelelőbb időpont erre, így ezt az eshetőséget el is engedtem már és kezdek belenyugodni a hétre a munka hőse és a legjobb anya szerepbe. Legalábbis mindkét helyen baromira igyekszem helytállni, de úgy érzem néha, hogy így egyik helyen sem vagyok teljes erőbedobással, és nem egyszerű a helyzet. Mondhatnánk úgy is, hogy a talaj kezd kicsúszni a lábam alól, de még magas sarkúban is próbálok talpon maradni, hogy a végén megveregethessem a saját vállam.
Mikor leteszem a telefont és mondanék valamit Rosenak, már ott sincs, és ez baromi gyanús nekem. Hova tűnt, amikor megkértem rá, hogy most az egyszer üljön a seggén és erre nem sikerül neki!? Miután az egész kávézót felforgatom és sehol nem találom, kezdek kicsit pánikba esni, mert ha kiment az utcára, akkor az elég nagy probléma...
Mikor már kellően türelmetlen vagyok, akkor végre megszólal az egyik vendégünk, aki az asztalnál csücsül, én pedig megpillantom Rosie lábát, és ezzel együtt, szerintem az egész kávézót betölti a szívemről leeső kő puffanása. Na, ezért még számolunk, Rose Kaminski.
Kis ideig sikerül úgy tennem, mint aki nem is tudja, hogy ott bujkál az asztal alatt, de aztán egy hirtelen mozdulattal hajolok a falap alá. Rose mellett még azt is észreveszem, hogy ennek a krapeknak rózsaszín a zoknija, és az öltönynadrág mellett ez különösen jól mutat.
- Meg bizony! Én rettegnék a helyedben, Rosie – mondom még mindig kicsit rájátszva a szituációra, aztán felegyenesedek, mikor ő is kimászik az asztal alól. – Azért látom, jó kis bűntársra találtál itt – emelem a tekintetem a velem szemben ülő férfira, aztán vissza a kifelé mászó Rosera, aki beüti a fejét. – Auch – mondok ennyit, majd egy pillanatig sandán figyelem, hogy nem fájt-e neki nagyon. Koppant, nem mondom, de Rose elég szívós ilyen téren, nem szokott sírva fakadni minden apró sérülésen.
- Hát, ezt majd meggondolom még. Majd csak jön valaki, aki megment, nem? – döntöm oldalra a fejem és egy apró mosolyt villantok a kislányom felé.
- De az elsődleges bajtársadnak jár egy jó kis kávé – mosolygok a velem szemben ülőre, mert természetesen ezek után nem is kérdés, hogy a ház ajándéka egy specialitás neki. – Bár a nevét még mindig nem tudjuk – érdeklődöm burkoltan, mire a kezem nyújtom neki, hogy bemutatkozhassak.
- Hildebrand Wandelberg. – Ez igen, barátom! Hogy sikerült életben maradnod ezzel a névvel ennyi ideig? Jó ég! Próbálok jó képet vágni a dologhoz, de egyszerűen nem bírom ki, hogy egy kicsit ne ránduljon meg a szám széle.
- Jesszus Rose, a földről nem eszünk! – korholom meg kicsit, és megingatom a fejem, aztán nagy lendülettel felállok a székről, hogy elindulhassak valami kávéért az elmúlt tíz év leggázabb nevét viselő ember tulajdonosának, de azzal a svunggal vissza is huppanok a székre, mert szembe találom magam Bennel.  A szemeim és a bennem rekedt szó azt hiszem mindent elárul arról, amit gondolok: Mi a francot keres itt? Főleg akkor lepődöm meg, amikor kezet fog... Hildebrand Wandelberggel. Akinek a zoknija rózsaszín.  
- Rose... – mosolyodok el halványan, miközben belekezdek a mondatba - ... van érzéked, kislányom – motyogom magam előtt, és továbbra is csak ülök ott, meg sem mozdulva. Gyökeret eresztettem. Most komolyan ide szervezte le az üzleti megbeszélést azok után ami múltkor történt köztünk? Nem is tudom megmagyarázni tulajdonképpen, mi volt az egész, de az biztos, hogy ez a meg nem beszélt feszültség még mindig itt vibrál a levegőben.
- Elnézést – pattanok fel, miután Bennel farkasszemet néztem úgy tíz másodpercig, és megkerülöm, hogy átadjam neki a helyet. – Már itt sem vagyok. Nem szeretnék megzavarni semmit... Mr. Henson – mondom neki komoran a szemébe pillantva, aztán megkerülném, ha nem mindig arra lépne, amerre én, így egy idő után megállok egy helyben és aztán kilépek az útjából. Isten őrizz, hogy még az üzletébe is belekontárkodjak, így jobbnak látom, ha arrébb mászok kicsit innen. Rosenak jelzem a szám elé tartott mutatóujjammal, hogy most jobb, ha nem szól semmit, és nem zavarja meg a dolgot.
- Mit hozhatunk az Uraknak? – jár a tekintetem a két férfi között. Persze azt tudom, hogy Ben eszpresszót iszik, de azért megkérdezem. A világért sem éreztetném vele most azt, hogy a múltkori miatt neheztelek rá, pedig szerintem mindkettőnknek lenne mit mondania a másiknak. Abban nem vagyok egészen biztos, hogy Ben szeretne velem szóba elegyedni. Miután megkaptam a rendelést, felhúzom Rosiet a földről és megyek is vele a pult irányába.
- Azt ugye tudod Rose, hogy azt ott most majd te fogod feltakarítani? – tekintek le rá, mikor odaértünk a pulthoz. – És persze az a rumli is, rád vár amit a raktárban csináltál – teszem hozzá. Nem, nem dolgoztatom a gyereket, de jobb lesz, ha minél hamarabb megtanulja, hogy felelősséget kell vállalnia a dolgaiért. Azért amíg készül a kávé, néha hátra leskelődöm az asztalukhoz. Vajon volt benne némi szándék, hogy idejött vagy csak a „Csodásnevű” ügyfele választott bele ilyen frankón?
 


avatar
Üzlet
Play by :
Hilarie Burton
Kor :
31
Foglalkozás :
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
80

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Pént. Ápr. 13, 2018 11:59 pm


Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Amikor anyut gonosz boszorkánynak nevezem, cseppet sem gondolom komolyan. Anyu a leges-leges-legjobb az egész világon, mint egy tündér, csak még jobb, kivéve amikor kiabál, és összeszid, mert olyankor néha azért elég ijesztő, de én olyankor is szeretem őt. Csak most épp azt játszom, hogy egy mesében vagyunk, ahol én vagyok a főhős, akinek el kellett rejtőznie a veszély elől, és anyu pedig a veszély, mert tudom, hogy mérges rám, és bajban leszek, ha rám talál, mert leborítottam a dobozokat a raktárban. Pedig nem direkt volt. Én próbáltam szépen visszatenni a sütiket, de olyan magasan van a helyük. Szerintem még Flor sem érné el a földről.
Izgulok azért, hogy büntiben leszek, de a mami, ha dühös is rám, akkor is bekapcsolódik a játékba, és azt a szörnykéz dolgot csinálja, ami egyszerre vicces is és ijesztő is, nevetve sikkantok fel, és próbálok menekülni. Vagyis menekülnék én, de a nagy sietségben nem annyira figyelem, merre kúszom, és beütöm a fejem, ami viszont annyira már nem is vicces.
- Megment, mint egy daliás herceg? - kérdezek vissza a buksimat dörzsölgetve, miközben félkézzel már a szétszórt sütiket szedegetem össze a markomba, és közben eltűnődöm magamban, ki lehetne az én megmentőm. Nem ismerek hercegeket. De ha el kéne képzelnem egyet, olyannak képzelném, mint Ben bácsi. Ő magas, erős, kedves, meg néha elég vicces is, és nagyon szeretem őt is.
- Ez nem piszkos – mutatom anya felé a csokis kekszet, amibe beleharaptam. Úgy tűnik, megijedt, amiért a földről szedtem fel, és megeszem, de most nem is sáros a padló.
- Ben bácsi! - tör ki belőlem a boldog felkiáltás, amikor a semmiből itt terem az említett. - Éppen rád gondoltam, hogy lehetnél a herceg! - mondom teljesen elképedve, mert ez így már tényleg olyan, mint egy mesében. Gyorsan felállok a földről, hogy megöleljem, de megtorpanok, amikor látom, hogy széttaposta az egyik sütit. - Semmi baj, azt már úgysem akartam megenni – közlöm vele vigasztalóan, és még legyintek is egyet a levegőbe, mert úgy tűnik, eléggé aggódik, hogy odalett az egyik finomság. Aztán hirtelen már anyu is felpattan, és indulna el, magával húzva engem is, de előtte én még odafordulok a kedves bácsihoz, mert igazán furdalja az oldalamat egy pár kérdés.
- Indebrá Wanbenderg az milyen név? Van beceneved is? És amikor kicsi voltál, akkor is ki tudtad mondani? Csak mert az én osztálytársaim néha úgy szólítanak, hogy Kamini, mert nem tudják azt mondani, hogy Kaminski... pedig nem is nehéz, látod? Kaminski – csacsogok kíváncsian, fülig érő szájjal, de sajnos a választ már nem várhatom meg, mert a mami már el is vonszol magával a pult mögé. Azt hiszem, most jutott eszébe, hogy mérges rám, pedig már reménykedtem, hogy elfelejtette azt a kis incidenst a raktárban. Incidens. Ezt a szót Mrs. Hawkinstől tanultam, ő is így nevezte amikor a fiúk a csoportomban szétdobálták a játékkockákat a folyosón.
- Jól van, összetakarítom – bólogatok megadóan, mert ezzel talán annyira nem is jártam rosszul. - Bár nem teljesen csak én voltam a hibás, vagyis csak azért volt, mert lecsúszott a lábam, és megijedtem, és amikor próbáltam kapaszkodni... - kezdek el magyarázkodni pergő nyelvvel, de aztán hirtelen félbehagyom a mondatot, mert valami más jut eszembe. - Ha feltakarítottam, akkor megmutathatom Ben bácsinak a rajzaimat, amiket az előbb csináltam? - kérdezem reménykedve, de aztán már indulok is a raktárba. Persze nem azért, hogy ott takarítsak először, a dobozokat egyedül úgysem tudnám olyan szépen visszatenni, hanem csak a seprűért és a lapátért megyek, és már szaladok is vissza a két férfi asztalához. Lehuppanok a földre, és elkezdem seperni a morzsákat, közben hol az egyikre, hol a másikra mosolygok szélesen, mert én már attól is boldog vagyok, hogy Ben bácsi eljött hozzánk. És akkor meglátom Idebrá bácsi zokniját.
- Hé! Nééééézd! Az enyém is pont ilyen színű! - azzal mutatom is, a lábamon feljebb húzva a nadrágom szárát. - Neked is ez az egyik kedvenc zoknid? - érdeklődöm csillogó szemekkel, és egy kicsit félbehagyom a munkát, hogy az asztalra könyökölhessek, amíg a választ várom.


avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Vas. Május 06, 2018 10:04 pm


to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"


Azért van már annyi helyzetgyakorlatom spontaneitás és rögtönzés terén, hogy nem telik sok időbe, míg viszonylag átlátom a szituációt, amibe beleérkeztem. És úgy tűnik, Wandelberg cseppet sem zavartatja magát a tárgyalásunkat övező díszkompánia miatt. Sőt, mintha még szórakoztatná is, csendesen elmosolyog magában, és barátságosan szemlélődik. Így viszont inkább én is leengedem a karót nyelt üzletembert, talán az ügyünknek sem fog megártani, ha az emberi oldalamba is belelát egy kicsit.
- Kit kell megmenteni? – teszem hát fel a kérdést, amit még pont elcsíptem az előbb, mikor az asztal felé közeledtem, és Marilyn még nem láthatott. Rose valami hercegről is hadovál, szóval nem teljesen világos a képlet. Lynnek udvarlója akadt volna? Aki nem túlságosan szimpatikus? Nem tudom, miért ez jut eszembe először, de mikor Rose elkiáltja magát, hogy akár én is lehetnék eme a dalia, nem tiltakozom.
- Hát persze, hogy én vagyok – mosolyodom el, cinkosul kacsintva egyet Rosie-ra. Aki erre annyira felbátorodik, hogy meg is rohamoz, én pedig ösztönösen hátrébb lépek egy fél lépést – vele már nagyrészt túl vagyok ezen, de ha váratlanul ér, azért még mindig fel tud erősödni bennem a gyerekfóbia –, és rátaposok a kekszre, ami végül Rosie-t is megtorpantja.
- Ez örömteli – sóhajtom, miután megjegyzi, hogy ezt már nem óhajtja elfogyasztani. – Ha most besegítesz anyunak egy kicsit, én pedig beszélgettem egyet Mr. Wandelberggel – pillantok futólag a vendégemre, hogy értse, kiről hablatyolok –, kárpótlásul választhatsz valami mást. Megegyeztünk?
Ez most még egész jó ötletnek tűnik. Aztán átvándorol a pillantásom Lynre, akivel jó sokáig kell szemeznem ahhoz, hogy vegye végre a lapot: nekem itt most tulajdonképpen tárgyalnom kéne. A tekintetében fészkelő komorság elárulja, hogy még mindig haragszik, de én sem repesek örömömben, hogy épp ide kellett jönnöm emiatt a szerencsétlen miatt. Nem csak Rose-nak van érzéke a bonyodalomgyártáshoz, bár kétségkívül belesápadok, mikor Waldelberg nevén kezd filozofálni. A Lynnek címzett válaszomat vissza is nyelem, és a számat előbb becsukva, majd újra kinyitva Rose-ra pillantok.
- Hát erre azért még ráfér egy kis gyakorlás, Miss Kaminski – vonom össze a szemöldököm, és igyekszem még Wandelberg előtt megszólalni. – De Marilyn mindjárt megtanítja…  - Nem is kell igazán befejeznem a mondatot, Lyn most már tényleg észbe kap, és elviszi Rose-t, mielőtt még jobban Wandelberg lelkébe gázolna, én pedig lehuppanok a felszabadított székre, és próbálok elfojtani egy mély sóhajt.
- Elnézést, tudja, viszonylag sűrűn járok ide – magyarázom az elmúlt öt percet. – Rose pedig…
- Ugyan, tüneményes kislány, ön pedig nagyon jól bánik a gyerekekkel, Mr Henson. Sajátja van már? – Ezen a ponton, azt hiszem, színtiszta szerencse, hogy még nem jöttek meg a kávék, mert félő lenne, hogy magamra is borítom. Azt se tudom, melyik kijelentésénél erőlködjek jobban, hogy még véletlenül se vágjak túlságosan sülthal ábrázatot.
- Öm, nem, még nincs. De azt is be kell vallanom, hogy jobban tartok tőlük, mint a National Highway Traffic Safety Administration vizsgálataitól – mosolyodom el, vagy akár azt is mondhatnám, hogy attól, hogy a mai találkozó végén visszavásároltatja velünk az autót. Ez látom, hogy elszórakoztatja, de legalább most már közeledünk valamelyest a témánkhoz.
- Pedig tényleg jól csinálja. Ez a kislány valóságos rajongója. – Nem. Válthatnánk. Végre. Témát? A mosolyom lassan könyörgőre fordul.
- Nos, köszönöm. Majd… - és itt meg is állok, ugyanis halvány fogalmam sincs, hogyan akarom befejezni a mondatot, de szerencsére ekkor eszembe jut, hogy Marilyn végül a rendelésünk nélkül vonszolta el Rose-t. – Ó, mit is mondott, milyen kávét kér? Maradjon csak, mindjárt intézkedem. – Azzal fel is pattanok a székről, hogy odasétáljak a pulthoz. Rose épp máshol ügyködik, így válthatok néhány szót Lynnel, bár nem is tudom eldönteni, hogy igazából melyik verzió lenne a szerencsésebb.
- Szia – köszönök, bár azt se tudom, hogy miért. – Végül egy presszót és egy correttót szeretnénk, de jól öntsd nyakon rummal, mert szükségem van erre az üzletre – préselem össze az ajkaim egy kicsit most már feszülten, miközben felpillantok rá, és úgy döntök, nem szaladgálok itt mint a mérgezett egér, akkor már meg is várom, míg elkészíti.
- Hogy vagy? – de mielőtt válaszolna, már folytatom is. – Bocs, hogy csak így felbukkantam, de mindenképp ide akarta szervezni a találkozót, én meg… elfelejtettem szólni – simítok végig a homlokomon, bár nem is értem, miért magyarázkodok. Most meg neki. Figyelem egy pár másodpercig, ahogy a kávékkal foglalatoskodik, majd bár eredetileg nem akartam, mégis felhozom a témát. Próbálom úgy, mintha csak épp eszembe jutna, és ha már úgyis itt vagyok…
- Milyen daliás hercegről beszélt az előbb Rose? Tudod, hogy bármikor beugrok a szerepre – mosolyodom el halványan, árnyalatnyi pimaszságot rejtve az ajkam szélére, - de az a rész nem volt teljesen világos. – Ők pedig mintha szándékosan ködösítettek volna. Bár az is lehet, hogy csak képzelődtem. Tényleg lenne valakije? Ezt a gondolatot viszont elrejtem előle, hogy még véletlenül se olvassa ki a tekintetemből.
De a beszélgetés csak néhány percig tart, mire Rose visszaviharzik, már megint az asztalnál ülök, Mr. Wandelberg és a csodás kávéink társaságában, és éppen elkezdenénk végre az egyeztetést, mikor Rose becsapódik. Hát nem hiszem el. Ha ez így megy tovább, esküszöm, itt alszok. Villantok rá egy mosolyt, de ekkor jut csak eszembe, hogy én hülye, azt mondtam neki, hogy segítsen be az anyjának. Úgy látszik, nagyon komolyan vette.
Nem baj, legalább addig megiszom az eszpresszómat, ám mikor felkiált, megrezzen a kezem, és le is csöppentem vele az öltönynadrágomat. A törtfehér színűt.  A forró kávéval. Milyen zokniról beszél?
- Rose, figyelj… - kezdek bele, kicsit most már megfogyatkozott türelemmel, de Wandelberg megelőz. Szerencse, hogy nem egy problémás ügyfél. De vajon meddig terjed a türelme?
- Igen. Neked is? Micsoda véletlen – mosolyog rá a lányomra. – Van kedved csatlakozni hozzánk, Rose Kaminski? Ugye jól ejtem?
Hogy micsoda? A tekintetem ezúttal tényleg elárulja, hogy most én gyökereztem oda, ahol nemrég Marilyn próbálkozott hasonlóval.
- Szeretnél az ölembe ülni? Mi rózsaszínzoknisok igazán tartsunk össze, nem igaz? – kacsint rá. – Innen Ben bácsival is szemben ülhetsz, mint egy igazi tárgyalópartner. Nos, mit is akar mondani nekünk, Mr. Henson? De vigyázzon, mert most már mindkettőnket meg kell győznie.
A. Pofám. Leszakad.
- Nos. – Oké. Oké. – Többször is átnéztük az autót, de sajnos a műhelynek még nem sikerült beazonosítania, hogy mi okozza a komplikációt, így bár mára ígértük a cserét, sajnos várnia kell még néhány napot. Vagy hetet – teszem hozzá pontosítva. – Esetleg egy hónapot. De attól többet most már biztosan nem. Biztosíthatom, hogy gőzerővel dolgozunk a probléma megoldásán.

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Csüt. Május 10, 2018 2:08 pm

Rosie & Lyn
 & Ben
 Playing some hide and seek, or?!
Kishíján a szívroham kerülget, amíg nem találom a lányom sehol a kávézóban, de aztán hála az égnek, rálelek az egyik asztal alatt. Nem mindenki örül neki, ha zavarják a nyugalmát, mikor épp azon vannak, hogy egyedül elkortyolhatgassák a kávéjukat.
- Jobb esetben, igen. Bár manapság igen nehéz daliás hercegeket találni, de azért nem reménytelen a helyzet – mosolygok a lányomra a mutatóujjam feltartásával, aztán fel is ajánlom a kis kompenzációt Mr. Wandelbergnek. Éppen felpattannék a helyemről és megkérdezném, mit hozhatok neki, de ekkor váratlan vendég áll a házhoz. Rose hangot is ad örömének, de én egy pillanatig meg sem tudok szólalni, sőt, még megmozdulni is képtelen vagyok, csak figyelem a történéseket onnan az asztal mellől. – Mondtam én, hogy nem reménytelen – sóhajtok egyet, mire Rose felvázolja a herceg-hasonlatot. Ben arcát figyelem, és egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy most baromira zavarunk itt, de végül végre erőt veszek magamon és már ráncigálnám is el onnan Rosiet, mielőtt még bajt okoz itt Bennek. Felteszem a kérdést, hogy mit hozhatok, de Rose nyelve ezzel együtt megered, én pedig elképedve meredek a szituációra. Atya ég, mit fogok én ezért kapni.
- Rosie, pszt – lépek mögé gyorsan, hogy a végére befoghassam a száját, és ezzel együtt most egy komoly bocsánatkérő mosolyt küldök a két úriember felé. Már meg sem várom, hogy bárki bármit mondjon, annyira kellemetlen a helyzet és nem győzöm elrángatni onnan a gyereket. Ben viszont egészen jól lekezelte a dolgot, sokkalta rosszabb reakcióra számítottam. Bár ki tudja, lehet, hogy nem annyira fontos üzlet ez, azért nem izgatja magát rajta annyira.
Miután kiadtam Rosenak az ukázt, a pult mögé lépek, de a tekintetem azért jó párszor az ő asztalukhoz téved. Nem hallom, miről beszélnek, de mindkettő hevesen magyaráz, remélem nem okoztunk tényleg nagy gebaszt, mert azt nem tudom, hogy fogom majd jóvá tenni. Hallom, hogy Rosie magyaráz nekem valamit, de annyira próbálok odafülelni az asztalhoz, hogy azt nem is hallom, csak a végét, miszerint meg akarja mutatni a rajzait Bennek.
- Most dolga van, úgyhogy nem, majd utána ha van két perce, biztos megnézi a rajzokat – mosolygok rá, aztán utánanézek, ahogy hátramegy a raktár irányába, én pedig még mindig hallgatózni próbálok, de közben ügyködöm a pulton… valamit. Kihallok valamit a National Highway Traffic Safety Administrationről, így reménykedem, hogy sínen van a dolog, és már el is felejtette ez a Wandelberg, hogy az előbb épp a nevén szórakozott a lányom. Nem tudok mit csinálni, pont abban a korban van, amikor minden gondolatának hangot ad, mellesleg egy kis adag pironkodás sincs benne. Ami a szívén, az a száján… Nem is tudom, kire ütött. Mikor Ben felpattan az asztaltól, akkor aztán még serényebben kezdek el pakolászni, de mikor odaér egy halvány mosollyal nézek fel rá.
- Szia – köszönök vissza kicsit értetlenül, mert először el sem tudom képzelni, most miért hagyta faképnél a tárgyalópartnerét, mikor aztán kiderül, hogy a rendelést elfelejtettem felvenni.   – Jaj, bocs, de hülye vagyok – nevetek fel halkan zavaromban, aztán elő is kapom a két csészét és a barista felé tolom, hogy elkészíthesse a kért italokat, ám előtte az egyik csészébe beleteszem a kért rum-adagot. Többet egy kicsivel, mint kellene.
Az arcomon ragadt mosollyal hallgatom végig a magyarázkodását, de félúton le is állítom.
- Nem kell szólnod minden egyes alkalommal, ha jössz. Szívesen látlak. – Már annak persze sokkal jobban örülnék, ha nem ilyen hangulatban kellene összefutni, hanem egy kicsit jobban, de a múltkori összezördülés óta nem annyira kerestük egymás társaságát. Pedig már kezdtem elhinni, hogy jól tudunk működni egymás mellett mindenféle bonyolultság nélkül, de aztán minden egyes alkalommal rá kell jöjjek, hogy én túl makacs vagyok, Ben pedig túl büszke. A következő kérdése kicsit meglep és el is vigyorodom rajta.
- Persze tudom, elég sok jelentkező van a szerepre – vonok vállat, de én ugyebár arra a daliás hercegre gondolok, aki Rosiet megmenti és nem pedig bármiféle udvarlómra. Ez mondjuk pont elég, hogy Ben félreérthesse a dolgot, holott nekem meg sem fordul ez a jelentés a fejemben. – Bár, gonosz boszorkány módjára gyakran sikerül elkergetem őket – kacsintok rá, aztán ahogy kész a kávé, oda is tolom Ben elé mindkettőt. Ahogy elmegy onnan, hátat is fordítok a vendégtérnek, hogy egy ásványvizet töltsek ki magamnak, ugyanis ezen újabb illedelmes körök lefolytatása után, szükségem van némi folyadékra, mielőtt még elájulok itt. Arra azonban nagyon nem számítok, hogy mire visszafordulok, Rose újra műsort csinál Ben és az ügyfele asztalánál. Hát ezt nem hiszem el. A zokniról tárgyal? Basszus. Leesett állal állok a pult mögött, és már indulok is futólépésben az asztal felé, mire azonban odaérek, el is csípem a mondat végét, a tekintetem pedig összefonódik Benével és komolyan nem győzöm a bocsánatért esdeklő nézésemet bevetni. Tuti ki fog nyírni.
- Öhm, Mr. Wandelberg, nem szükséges… - kezdek bele, de hamar félbe is szakít, és elhárít onnan.
- Semmi gond, engem egyáltalán nem zavar, ugye Önt sem, Mr. Henson? – szegezi rá a tekintetét és Rose máris az ölében ül az emberünknek. De, valószínűleg Bent zavarja, nem repes az örömtől, épp az előbb mondta, hogy szüksége van erre az üzletre. Nem szeretném, ha Rose elcseszné neki, hiszen fogalma sincs róla, milyen nagy pénzekről van itt szó, ő pedig nem fog csendben ücsörögni ott, azt már előre látom. Mikor egy pillanatra úgy látom, hogy talán van esély arra, hogy lefolytassák ezt a beszélgetést úgy, hogy Rose nem avatkozik közbe, a seprűért nyúlok, mert a süti maradványok még mindig a kávézó közepén díszelegnek. Nem hiányzom még én is oda ehhez a tárgyaláshoz, így nekiállok az asztaltól három lépésnyire felsepregetni a maradékot, a fülemet persze ottfelejtve az asztalnál, hogy közbe tudjak avatkozni, ha kellene.
- Add csak Lyn, megcsinálom – érkezik oda az egyik alkalmazottam, de el is hajtom hamar, mert most nem azért takarítgatok itt, mert ez lenne minden vágyam, hanem hogy ugrásra készen álljak, ha kellene.
- Egy hónap? Az rengeteg idő, a feleségemnek szüksége van az autóra. És nem, másik nem jó, mielőtt még ezzel az ötlettel jönne nekem. – Hildebrand Wandelberg felesége igencsak rigolyás nő, neki nem felel meg más, csakis az a típusú Chevrolet, amit megvett neki a férje. Fejcsóválva hajolok le a lapátért, várva, hogy Bennek erre milyen ötlete lesz, ugyanis ebből már látszik, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha az nem lenne elég, hogy Rose is ott ücsörög az asztalnál. 


avatar
Üzlet
Play by :
Hilarie Burton
Kor :
31
Foglalkozás :
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
80

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Szer. Május 16, 2018 6:13 pm


Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Ben bácsi felbukkanása teljesen váratlanul ér, de éppen jókor érkezik, hogy ő lehessen a herceg a játékban. - Engem kell megmenteni a szörnykéztől – felelem izgatottan a kérdésére, de közben az jut eszembe, hogy igazából lehetne ő a király is, anyu meg a királynő, és én meg a hercegnő. Azt a mesét is szívesen játszanám, csak úgy tűnik, az nem most lesz, mert mindketten azt akarják, hogy menjek hátra a maminak segíteni.
- Tényleg? Választhatok egy sütit? - csillan fel a szemem az ajánlatra. - Lehet akár azt a csokis-habosat is? – csapom össze a két tenyerem lelkesen. Azt még jobban is szeretem, mint a kekszet, csak kár, hogy várni kell előbb egy kicsit. Bár sütemény nélkül is szívesen segítek a maminak, de azért jobban örülnék, ha Ben bácsi is velünk tartana ahelyett, hogy Ildenbrá bácsival beszélget. - És aztán jössz velem játszani egyet? - kérdezek rá csendesebben, reménykedő tekintettel, mielőtt a vendég nevének kielemzése lefoglalna, illetve az, hogy szaporán szedjem a lábaimat anyu után, aki elhúz magával. Még a számat is befogja, de nem értem miért, nagyra ki is kerekednek a szemeim, amikor ez történik. Lehet, hogy megint a szörnykezet játszuk? Vagy valami csúnyát mondtam? Lehet, hogy haragszik rám. Igen, biztosan. Vagy csalódott bennem. Az előbb még mosolygós volt, és jókedvű, de most komoly, és mérges, és nem tudom miért, de valamit biztos rosszul csináltam. Talán azért nem mutathatom meg a rajzaimat sem Ben bácsiéknak.
- Mami, most haragszol rám? Sajnálom, ha valami csúnyát mondtam – biggyesztem le az ajkaimat bűnbánóan. Nem szeretem, amikor anya szomorú, vagy ha dühös rám. - Szépen összetakarítok, meglátod – ölelem meg hirtelen egy pillanatra, mielőtt elsuhannék a raktár felé, hogy összegyűjtsem, amire a sepregetéshez szükségem van. Kicsit szét is nézek, amikor belépek a helyiségbe. Elég nagy a felfordulás. Két dobozt el is kell raknom az útból, hogy el tudjak jutni a lapátig. A polcra nem érek fel rendesen, hogy a helyére rakjak mindent, de egy-két dobozt szépen egymásra rakodok a polc előtt a földön. A többit majd később, ha a kávézóval végeztem. Ez már akkor is ráér, hisz addig is legalább Ben bácsi közelében lehetek. A visszatérésemkor azonban a takarításnál jobban leköt a lenyűgöző felfedezés, hogy nekem és Ilde...Inde-Hindembrá bácsinak milyen hasonló a zoknink.
- Igen, jól mondtad a nevem – bólogatok elismerően, széles, ragyogó mosollyal. - De Rosie-nak is szoktak nevezni. Anya csak akkor mondja ki a teljes nevem, amikor valami rosszat csináltam – csacsogok, és egyáltalán nem zavar, hogy a vendég az ölébe ültet. Sőt! Örülök neki, mert így még egy kicsit itt maradhatok velük. - És van egy másik nevem is: Analeah. Csak azt nem sokszor mondjuk hozzá. Neked van beceneved, ami rövidebb? - kérdezem meg kíváncsian, reménykedve, hogy azzal talán jobban boldogulok, mert a teljes neve igazi kihívást jelent.
- A feleségem Hil-nek szokott szólítani. Mit szólsz, az megfelel? Elég egyszerű? - Egy nagy bólintással jelzem, hogy ezzel meg tudok békélni. Hil bácsi. Ez már nem is annyira bonyolult. Aztán szembe fordulunk Bennel, és amikor kiderül, hogy most tárgyalni fogunk, összefűzöm a kicsi ujjaimat, úgy könyökölök fel az asztalra, és komoly tekintettel nézek rá, ahogy az irodájában láttam néha tőle, amikor dolgozott.
- És a kész papírok legyenek reggelre az asztalomon – fűzöm hozzá a saját mondandómat a beszélgetéshez, egy szintén a szemben levőtől eltanult mondattal.


avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Pént. Május 25, 2018 8:18 pm


to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"

Szóval nem reménytelen. Ha ez nekem szól, igazán hízelgő, de ami a jelen helyzetet illeti, cseppet sem vagyok benne biztos. Különösen, mikor Rosie is ráerősít a dologra, vagy félreértem, és inkább pont hogy az ellenkezőjét mondja? „A szörnykéztől…” Nem tudom, ez mi a manó lehet, de a gyerekeknek állítólag élénk a fantáziája, simán belefér, hogy ez valójában egy Rose által nem kedvelt illető, akivel Lyn randizgat mostanában. Mégis milyen más esetben várná tőlem, hogy megmentsem?
- Ha anya szerint lehet, akkor lehet. – Pillantok futólag Lynre. Itt azért valamennyit visszább húzódik a mosolyom, de nem tűnik el teljesen. Azt ez a szituáció nem engedi meg. Behúzza viszont a közelmúltbeli veszekedéseink emlékét. Tudom, kissé talán ellentmondásos, mert én tartom magam távol tőlük, de egyáltalán nem viselem jól, ha felülbírálja a Rose-zal való megállapodásaimat. A múltkor is ezen robbant ki a vita. Azt mondtam Rose-nak, hogy nem. Erre ő tíz másodperc múlva, a jelenlétemben, mégis megengedte neki. Először azt hittem, csak viccel, de mikor kiderült, hogy teljesen komolyan gondolta…
Eldöntöttem, hogy innentől inkább semmire nem adok közvetlen választ Rose-nak. Válaszoljon helyettem ő, ha már ennyire így akarja. Bár ehhez így nem sok kedvem van.
- Sajnos nagyon sok dolgom van, Rosie, de később lehet, hogy igen. – Mégsem akarom úgy elengedni, hogy egy kis vigasztalás sem marad a végén, bár nem valószínű, hogy erre a lehet-re mostanában sor kerül.
Amit Rose eztán produkál, azon úgy látom, még Lyn is meglepődik, de értékelem, hogy végre kapcsol. Wandelberg ugyanis nem csak a díszlet kedvéért ücsörög itt mellettünk.
A pultnál aztán csak veszek egy mélyebb lélegzetet, nem neki címzem, egyszerűen csak a fejemben kavargó gondok-gondolatok hozzák ki belőlem ezt a sóhajt, míg a kávék intézésébe kezd. Szívesen lát? Nem tudom, ezt általában hiszem is, meg nem is, de úgy nézek rá, mint aki próbálja megemészteni. Végül csak bólintok egy rövidet.
- Ez a Wandelberg nem egyszerű eset – említem meg, akkor is, ha ez nem annyira szorosan kapcsolódik a témához, vagy talán pontosan ezért. Végül is miatta jöttem, így egészen legálissá válik a terelésem. Aztán mégsem állom meg, hogy ne kérdezzek rá, ami már a betoppanásom óta ott ficereg a gondolataim között. A válaszai azonban nem oszlatják el a gyanúm, sőt. De létezik, hogy nem mondaná el, ha lenne valakije? Végül is… miért is kellene róla beszámolnia? Nem kötelező.
- Ezt az oldaladat már elég jól ismerem – hümmentek egy apró, gonoszkodó félmosollyal, miközben felmarkolom az elkészült italokat. És megint csak úgy kell távoznom, hogy semmi konkrétabbat nem tudtam meg, a kíváncsiság pedig egyre jobban hadakozik a bennem honoló bizonytalanság ellen. Néhány másodpercre ki is veri a fejemből az egész waldelberges procedúrát. Lényegében pontosan ezért nem járok ide tárgyalni, vagy bármi más érdemi beszélgetést lefolytatni, mert úgyis képtelen vagyok koncentrálni. Erre aztán már csak Rose visszaérkezése segít rá egy jókora lapáttal. Érzem, hogy közeledik az a pont, ahol az összeszedett és lenyűgöző helyzetkezeléssel megáldott Mr. Henson abszolút szét fog esni.
Még az is lehet, hogy az ügyfél pont erre játszik. Eddig erre nem is gondoltam.
- Az Analeah is szép, de akkor, ha nem bánod, maradjunk a Rosie-nál. Cserébe felajánlom a Hil bácsit, ugye milyen jó üzlet? – mosolyodik el, majd mintegy gombnyomásra mindketten felém fordulnak. Nekem pedig egyszerre több minden is kavarog a fejemben: Mégis hol van ilyenkor Lyn? Mi az ördögöt csinál, hogy nem értette meg, ez a tárgyalás kiemelt fontosságú? Jól tudja, hogy ok nélkül ki sem lehet robbantani a GM-ből. De azt sem igazán értem, Wandelberg miért produkálja így magát. Rosie meg… talán őt értem meg leginkább az egész elcseszett szituációban. Nem hiszem el, hogy a saját lányommal tárgyalok egy vagyont érő kocsiról, aki a VIP ügyfelem oldalán száll be a ringbe. De inkább bele sem gondolok… mert menten agyvérzést kapok. Az pedig senkinek sem tenne annyira jót.
- Már csak Mr. Hensonnal kellene hasonlóan gyümölcsöző egyezségre jutnunk. Segítesz benne? – És van pofája. Az ábrázatom mostanra, bárhogy erőlködök, szép lassan a szürkéhez konvergál. És úgy fest, megelégszik ezzel az egy árnyalattal. Most már nagyon idegesít a fickó, Rose viszont láthatóan jól szórakozik. Megpróbálok nem tudomást venni róla.
- Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk számára kedvező eredménnyel zárul a találkozó. – Ebben a szent másodpercben pedig Marilyn is befut. Megpróbál javítani a helyzeten, de nem igazán jár sikerrel. Hogy engem zavar-e?
- Ugyan, dehogy – teszek egy nem sok értelemmel bíró mozdulatot az ujjaimmal, ahogy beleegyezően magam elé intek. Nem tudom, Lyn mit hámoz ki a tekintetemből, de ez később, úgy hiszem, ki fog derülni.
- Hagyd csak – címzem egyenesen neki, egy kicsit halkabban, mást úgysem tehetek. Majd elengedem a tekintetét, és visszafordulok az asztal túloldalán ücsörgő pároshoz. Hil bácsin látszik, hogy kibaszott elégedett.
- Látod, anya hogy aggódik érted, pedig jól érzed itt magad, nem igaz? – mosolyog Rose-ra, és párszor megmozdítja alatta a térdét, mintha lovacskázást imitálna. Rose pedig néhány pillanatra fel-le emelkedik az ölében. Az egész egyáltalán nem látványos mozdulat, de egy játékra éhes, öt éves gyereket bizonyára tökéletesen mulattatni lehet vele. – Mondd csak, tudsz lovagolni? Épp most vettem egy gyönyörű, fehér szőrű paripát a lányomnak. A feleségemmel sajnos külön váltak az útjaink, de a lányaimnak sosem tudok nemet mondani, ez a ló az ötödik az istállónkban. Ha szeretnéd megnézni, szívesen látlak, persze anyukádnak is szól a meghívás – sandít Lyn felé, minden mondatot úgy ejtett ki eddig is, hogy ő is jól hallja.
- De közben folytassa, Mr. Henson, én ráérek, ön viszont mintha azt mondta volna, hogy szűkös az időbeosztása. Nem szeretném rabolni az idejét, de az ilyen tündéri kislányok abszolút a gyengepontom. – Most már egész biztos, hogy bele fogom fojtani a kávéba. A pulzusom az egekben. Rég voltam ennyire ideges utoljára.
- Nos… - azt sem tudom, hol tartok, lenézek a papírjaimra. – A javítás… szóval mint mondtam, sajnos késni fogunk, de…. Megállok. Nem hiszem el, hogy ezt az utóbbi mondatot én produkáltam. Az ujjam észrevétlen megremeg a kávés csésze peremén.
- Igen, ezt már mondta, és én is említettem, hogy… - Ezúttal én szakítom félbe. Finoman, de határozottan.
- Természetesen mi is azon leszünk, hogy a lehető legminimálisabbra csökkentsük a fennálló várakozási időt. Ezt személyesen garantálom. És ha a kedves felesége meggondolná magát, és mégis igénybe venné a csereautó szolgáltatásunkat, bármely modellünket örömmel rendelkezésére bocsátjuk.
- Ezek a papírok szükségesek a további javítások megkezdéséhez. Kérem, írja alá az alábbi két helyen, ha beleegyezik, és már folytathatjuk is a munkát.  – Miközben átcsúsztatom elé az iratokat és a tollat, az ujjbegyeim szinte lüktetnek. Csak fogadja el azt a kurva ajánlatot.

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Kedd Május 29, 2018 6:16 pm

Rosie & Lyn
 & Ben
 Playing some hide and seek, or?!
Összetalálkozik a tekintetem Bennel, mikor a sütiről van szó, vagyis ő néz rám olyan jelentőségteljes pillantással, hogy hirtelen el is tekintek onnan, mert jól tudom, hogy a múltkori dolog miatt teszi ezt, ami tulajdonképpen jogos volt, csak valamiért még nekem is nehezemre esik bevallani. Vagyis attól függ, honnan nézzük, hogy jogos-e. Tény, hogy ő az apja, de sajnos nincs jelen nap, mint nap az életünkben. Az is tény, hogy Rosenak tekintéllyel kell ránéznie, mint egy jó barátra, így az nem valószínű, hogy jót tesz, ha én az ellenkezőjét mondom előtte, mint amit pár másodperce Ben mondott neki.
- Felőlem lehet – mondom, mikor mindketten rám bámulnak, aztán miután Ben megadta a választ a lányomnak, elráncigálom onnan, lévén biztos fontos tárgyalásról van szó.
- Nem haragszom Rosie, csak Ben most egy fontos megbeszélésen van, ezért fontos, hogy ne zavarjuk, jó? – nézek le rá, ahogy megölel, én pedig egy mosollyal megsimogatom az arcát mielőtt még elszelel onnan.
Kellő rumot löttyintek a csészébe, majd felpillantok Benre.
- Pedig nem tűnik olyan bonyolultnak – biccentem oldalra a fejem, ahogy elpillantok a válla felett az emberünkre. Nyilván gondolom, hogy sok pénzről van itt szó, így én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy ne rondítsunk bele Ben üzletébe. Nem értem, most miért olyan fontos, hogy milyen fantázia dolgokról beszél Rosie, hisz folyton ezt csinálja. Elég élénk a fantáziája, szóval nem annyira meglepő a dolog, Ben valahogy mégis fennakadt rajta. Hm, érdekes. – Haha – forgatom meg a szemem a válaszára, mert ez kicsit gonosz volt tőle.
Rose akciója Ben és az ügyfele asztalánál kicsit lefagyaszt engem, csak pillogok, hogy most mégis mi a jó eget csinál?! Bele sem telik tíz másodpercbe, hogy ott teremjek az asztalnál, de akkor már Rose az ügyfél ölében ücsörög. Ben tekintetét keresem, mikor a kezével ugyan int, hogy hagyjam, de a szemei nem éppen a nyugodtságról árulkodnak. Ki tudja, talán Rose fogja hozzásegíteni a nagy üzlet nyélbeütéséhez. Wandelberg ugyanis látszólag gyerekbarát, ami azért dicséretes, meg kell hagyni. De ez a rózsaszín zokni basszus nem semmi... Ajjaj és már a lovaknál tartunk, ami jól tudom, hogy Rosenak egyik gyengepontja, így már előre látom a reakcióját. A mondatának a vége azonban meglep, és hirtelen nem is tudom, mit kellene mondanom erre, ugyanis így, hogy még azt is kihangsúlyozta, hogy a feleségével már nincsenek együtt, nagyon is úgy hangzik, mint aki kb. randizni hívna. Egy pillanatig csak állok ott szótlanul, majd egy apró mosoly ül ki az arcomra. Mivel jól tudom, hogy Rosiet mennyire fellelkesíti a téma, nem utasítom el rögtön a dolgot.
- Majd meglátjuk – mondok ennyit, de közben nem merek Benre még ránézni sem. Ez egy kibaszott kellemetlen helyzet. Azt mondjuk nem mondom, ez a Wandelberg nem néz ki olyan rosszul –a zoknijától eltekintve persze, na meg a neve is lehetne egy kicsit modernebb, de ez van-, és látszólag Rose-zal is nagyon jól elvan.
Eztán arrébb is oldalgok kicsit, hogy befejezzem a takarítást, amit Rose elkezdett, és oda-odasandítok az asztal felé, ahol az emberünk kellően jól elszórakozik Rose-zal ahogy látom. Ben már kevésbé élvezi a dolgot, ahogy látom, hiszen a gesztusai a nyugtalanságáról árulkodnak. Wandelberg viszont készségesen kortyolgatja a jó rumos kávét két térdemelés közepette, amit megnyugodva érzékelek. Jó ég, mit művel ez az ember Rosezal, hát így nem lehet tárgyalni, az istenért. Már-már én érzem magam rosszul a helyzetben. Ben azért a körülményekhez képest elég jól kézben tartja a dolgokat, ám amikor a papírt nyújta felé, hogy az emberünk írja alá amit kell, nem annyira látom rajta a hajlandóságot.
- Higgye el Mr. Wandelberg, hogy az autója a lehető legjobb kezekben lesz. Mr. Henson gondoskodik arról, hogy a munkálatok minél hamarabb a végére érjenek, ugyanis nekem is minden tőle telhetőt megtett a múltkor, amikor a Chevrolet-m beadta az unalmast – lépek oda az asztalhoz, ugyanis úgy látom, tényleg egy kis bíztatásra van szüksége az embernek.
- Ez a kávé isteni volt Mrs... vagy Ms. Kaminski?! – puhatolózik, de nem reagálok rá, most nem értem, miért nem a kurva aláírással foglalkozik.
- Akkor hozok még egyet – mosolygok halványan és máris kérek a pultnál sos-ben egy jó nagy adag rumos kávét.
- Anyukád nem annyira akar velem kokettálni, pedig ha eljönnétek velem a lovakhoz, akkor még talán egyességet is köthetnénk – mondja Wandelberg Rosenak, majd Benre pillant. – Még az is lehet, hogy ezt az aláírást is megadnám rögtön – húzódik a szája széles vigyorra, mire pedig visszaérek a kávéval leteszem elé, de látom, hogy az aláírás még mindig hiányzik a papírról. Gyerünk már. 


avatar
Üzlet
Play by :
Hilarie Burton
Kor :
31
Foglalkozás :
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
80

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Kedd Május 29, 2018 9:31 pm


Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Amikor Ben bácsi azt mondja, hogy a csokis kekszek helyett venni fog nekem valamilyen sütit, ha jó leszek, én máris nagyon izgatottá válok. Főleg mert már éhes voltam, és igaz hogy most ettem, de abból a habos süteményből bármikor és bármennyit szívesen magamba gyűrök, és még tényleg jól is viselkedem majd... ha szabad abból kapnom... Aztán kiderül, hogy anyától kell várni az engedélyt, úgyhogy hamar felé is fordítom a tekintetemet, és reménykedve pislogok fel rá. Két tenyeremet összecsapom örömömben, amikor rábólint, és már megyek is vele vissza a pulthoz. Mennék vele így is, úgy is, de anyu most kicsit komolynak és mérgesnek tűnik, és még a számat is befogta az előbb, ezért rákérdezek, hogy haragszik-e rám. Próbálom végiggondolni, hogy mit is csináltam, amiért haragudhat. A csokis sütiket igaz, hogy leborítottam a raktárban, de azért már bocsánatot kértem, és össze is fogom takarítani. Lehet párat még meg is ehetnék közben.
- Fontos beszélés? - kérdezek vissza érdeklődve, amikor választ kapok, aztán ellesek az asztalok felé, ahol Ben bácsi és a másik bácsi ülnek. Aztán zavartan ráncolom a homlokom. - Azt nem csak az irodában lehet csinálni? - Nem értem, mert eddig csak ott volt beszélése, amikor mindig olyan komoly, meg egy kicsit szigorú is, és csendben kell maradni közben, és jól viselkedni. Meg akkor főleg telefonál. De itt, a kávézóban még nem kellett csendben maradni, kivéve amikor anya az irodában dolgozik. Furcsa nekem ez a helyzet, de azért szót fogadok, és megyek takarítani. A raktárban nem tart olyan sokáig összepakolni, amit szétszórtam, úgyhogy amint lehet, már futok is vissza Ben bácsiékhoz. Egy kicsit remélem, hogy addigra már nem tárgyal, és majd foglalkozik velem is, de a vendég szép zoknija szinte azonnal leköti a figyelmem, és nagyon kedves velem, mert odaenged közéjük, az ölébe vesz, és most én is része lehetek a beszélésnek. Ez már majdnem olyan, mintha én is felnőtt lennék.
- Jó üzlet – bólogatok a névkiegyezésre, és fülig ér a szám örömömben, mert Hil bácsi szerint is szép az Analeah. - A gyümölcsöző egyes az milyen? - kérdezek vissza, mert szívesen segítek én bármiben, csak nem értem, hogy mit mond. Megtörténik ez néha, hogy nem nagyon értem, amit a felnőttek beszélnek. Azt sem igazán tudom, mit mond a feleségéről, meg a többiről, de a lovacskázás vicces, csilingelve nevetek fel, ahogy a lába rázkódni kezd alattam, a lovas témától pedig a szemem is felcsillan.
- Még nem tudok lovagolni, de szeretnék megtanulni. Van a csoportomban egy lány, Lyndy, aki műlovaglást tanul, és van egy nagyon szép pacija, mutatott róla képeket és videókat is, és már azóta én is szeretnék menni, és már mondtam is anyának egyszer, ugye mami? - dőlök kicsit előre, megerősítést várva az említettől, miután ezt a szép hosszú mondatot egy levegővel végigdaráltam. Igazából a hallottak miatt egy picikét féltékeny leszek Hil bácsi lányára, mert neki van lova, amin lovagolhat, és papája is van. Bárcsak az én papám is hazajönne a messziről, és elvinne lovagolni! De az is jó lenne, ha elmehetnénk megnézni Hil bácsiék paciját. Remélem, anyu megengedi.
- Kérlek, anya, kéééééééérlek! - húzom meg a szót, és szinte könyörögve tekintek rá, elővéve az ügy érdekében a lehető leghatásosabb „léci, léci, léci” pillantásomat a tarsolyomból. Jelenleg megelégszem a „majd meglátjuk”-kal is, és sóhajtva dőlök hátra, de ha a mami elfelejtené később a dolgot, akkor majd meg kell kérdeznem újra.
Gondolatban ismét egy kicsit elkalandozom, mert a tárgyalás részre annyira nem tudok odafigyelni, de aztán észreveszem, hogy most meg Bennek van rossz kedve, mint az előbb a maminak. Az is lehet, hogy mérges rám, mert nem maradtam úgy csöndben, ahogy a beszéléseknél kell, mert beszélgettem Hil bácsival. Vagy még az is megtörténhet, hogy beteg. Erre a gondolatra elszomorodom egy kicsit. Aztán eszembe jut valami. Lecsusszanok a vendég öléből, és elsietek a konyha felé, ahol egy pohárba engedek vizet, és azt odaviszem Ben bácsihoz. Amikor valaki rosszul van, a víz szokott segíteni. Csak leteszem elé az asztalra, megütögetem egy picit a karját, hogy  rám figyeljen, és rá mosolyoghassak, de nem szólok semmit, mert jól kell viselkedni. Aztán fordulok egy újabbat, elhozom a rajzaimat meg a színes ceruzáimat az irodából. Majd  rajzolni fogok, amíg a felnőttek tárgyalnak. Lepakolok mindent az asztalra, aztán Hil bácsi segítségével visszakapaszkodok az ölébe. Eldöntöttem, hogy jó leszek, de aztán a bácsi ismét mond valami furát.
- Az én anyukám nem szokott kokátálni... - rázom a fejemet határozottan, de aztán elgondolkodom. - Az mit jelent, hogy kokátálni? - egyik férfiről a másikra nézek, hátha valamelyiktől választ kapok. - Ben bácsi is velünk jöhet lovagolni, ugye? - ragadja meg ismét ez a számomra meglehetősen kedves téma a figyelmemet. - Szerintem adjad az aláírást, és akkor mehetünk is – anya még nem mondta rá biztosra, de ha Ben is velünk tartana, biztos szívesebben jönne, meg én is.


avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Szomb. Jún. 09, 2018 2:24 am


to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"


Nem állja a tekintetem, ami két dolgot szokott jelenteni: egyik, hogy megbánta, de nem akarja bevallani, a másik, hogy tudomást sem akar venni róla. Ennyiből még nem tudom megállapítani, hogy melyik, de ez a felőlem mehet valahogy nem tesz olyan boldoggá, mint Rose-t, és ezúttal még csak nem is azért, mert ne akarnék vele menni. Ez az engedélykérésesdi a gyakorlatban már nem megy le olyan könnyen a torkomon.
Ezt viszont hamar ki kell verni a fejemből, mert most nem emiatt érkeztem, hanem egy fontos tárgyalás miatt, aminél olyan hátránnyal indulunk, mint ide Monte-Carlo, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy én magam jöttem az ügyben. Most elég jó a csapat, tehetséges értékesítőink vannak, ezt mégsem bíztam volna senki másra, még ha Wandelberg nem kifejezetten engem kért volna, akkor sem. A sors viszont mintha a mai nap tényleg ellenem fordult volna, a második-harmadik apróság után, ami nem jön össze, kezdek tompán ideges lenni, ahogy felállok, és a kávéspulthoz sétálok, érzem, hogy az enyhe feszültség végigfolyik a tagjaimon. Nem bánnám, ha már túl lennénk rajta.
- Azok a legalattomosabbak – kommentálom Lyn megjegyzését, ahogy észreveszem, hogy elpillant a vállam fölött, de erre már nekem is engednek a vonásaim, és elmosolyodom. – Kösz – küldök még felé egy futó pillantást, a tekintetét keresve, mielőtt felemelem a kávékat, és visszaülök velük az asztalhoz.
A tárgyalás azonban alig halad előre néhány arasznyit, mikor Rose újra belovagol a képbe, és most esküszöm, nem tudom eldönteni, hogy Wandelberg tényleg ennyire gyerekbarát?, vagy ennyire dörzsölt üzletember, hogy máris leszűrte a kellő tanulságokat, és eszerint mozgatja az erőviszonyokat. Esetleg mindkettő? Vagy már kínomban hülyeségeket projektálok?
Abban azért csak maradhatunk, hogy normális ember nem így áll hozzá egy tárgyaláshoz. Bár az is igaz, hogy a GM ügyfelei között ilyenből elég kevés akad.
- Jó is, hogy kérdezed, Rose. Szerintem ezt Mr. Hensonnak is el kell magyaráznom. Én valahogy úgy képzelem el, hogy pár napon belül befejezik az autóm javítását, amivel sajnos már így is hónapokat késtek. És jobb lesz, mint új korában. Nem szép dolog, ha megígérnek valamit, aztán nem teljesítik. Főleg ötször egymás után. Így már érthetőbb? – A hangja már-már csevegő, hirtelen el sem tudom dönteni, hogy most tőlem, vagy Rose-tól kérdezi.
- Magam is így képzelem el a dolgokat, Mr. Wandelberg. Ebben máris megegyezhetünk. – Maximum a realitás szólhat bele ebbe a csodás optimizmusba. – Már csak egy aláírásra lenne szükségem, hogy az elképzeléseket a gyakorlatba is megpróbáljuk átültetni.
A lovas monológja után viszont csak elhűlve pislogok, és inkább a kávém után nyúlok. Jobb ha betapasztom a szám valamivel, mert a végén még olyat mondok, ami senkinek nem lenne túlságosan előnyös.
„Majd meglátjuk?” Kerekednek ki a szemeim épp csak egy másodpercre a csésze fölött. Jó, hogy nem nyelem félre. Ez most mégis mi akar lenni? Kezdem úgy érezni magam, mint valami házasságközvetítő irodában, a homlokomra tetovált szöveggel: "Szeretne boldog párkapcsolatban élni, de gyerekkel nehezen megy az ismerkedés? Bízza magát tapasztalt kollégánkra, és garantáljuk a sikert!” De most ugye ezt nem gondolja komolyan? Egyikőjük sem?
A vérnyomásom ezúttal egy-kettőre felszökken, amit csak tetőz Rose kitörő lelkesedése. Egyre nehezebben megy, hogy ne látszódjon rajtam. Inkább nem képzelem el ez a csodás délutáni programot, ami mostanra már persze úgyis megtörtént.
Rose minden egyes felpattanásánál reménykedek benne, hogy hosszabb idejű elfoglaltságot talál, míg befejezzük ezt a szerencsétlen tárgyalást már végre, de a reményeim minden alkalommal kudarcot vallanak. Mikor elém teszi a vizet, és megbökdösi a karom, az arcom értetlenséget tükröz, mostanra már végképp nem megy a gyerekül gondolkodás. Nem tudom, mit akar vele, de…
- Köszönöm – préselem ki magamból, és esküszöm, megfordul a fejemben, hogy most kellene felkapnom, és a saját ölembe ültetnem, de nem tudom, azzal sokat javulna-e a helyzet, ám túl sokáig vacilálok rajta, mert újra eltűnik, hogy aztán ismét visszamásszon Wandelberghez. Kiengedek egy halk sóhajt, ahogy telepakolja az asztalt, de legalább elfoglalja magát. Lyn akciója viszont meglep. Elsőre nem örülök neki, hogy beleavatkozik – még jobban, az előbbi lovas randevú letárgyalása után, sehogy sem tudom kizárni a fejemből –, de ahogy végighallgatom, végül is… Míg beszél, lopva megdörzsölöm az orrnyergem.  Meg kellene nyugodnom. Mostanra már rég el kellett volna intéznem mindent.
A fickót viszont úgy tűnik, néhány fokkal jobban érdeklik Lyn társkereső paraméterei, mint a Chevlolet javítása, kezdi túlzásba vinni. Viszont már csak az a nyomoronc aláírás hiányzik, és egyelőre valamennyire legalább sínen lenne a dolog, persze úgysem lesz kész pár nap alatt az a kocsi, de ezt még ráérünk később megoldani. Csak írja alá, mert ha nem, a cég nagyjából kétszázezer dollárt bukik a visszavásárlással. Aminek nagyon nem fognak örülni a felső vezetők. És a többi vásárlásáról még nem is beszéltünk.
Már majdnem kimondom, hogy térjünk vissza a tárgyra, mikor elhangzik az a bizonyos mondat, ami hallatán végképp elszakad a cérnám. A tekintetem megvillan, a vonásaim megkeményednek a dühtől. Érzem, hogy minden udvarias gesztusom cserbenhagy.
Nem, ilyet biztos, hogy nem játszunk. Annyira felhúzom magam, hogy néhány pillanatig meg sem tudok szólalni, csak mikor már Lyn is visszatér. Mivel nem hallotta az utóbbi két percet, nem fogja érteni, de ez most a legkevésbé érdekel.
- Nem, Rose. Senki nem megy lovagolni. Pakold el a rajzaidat, kérlek, két perc múlva indulunk a sütihez – nézek rá olyan határozottan, ahogy talán még soha, a pillantásom Wandelbergnek szól, de azt sem akarom, hogy Rose bármiféle vitatkozásba kezdjen. Majd később elrendezem vele, most egy a lényeg: hogy haladjunk, különben még az is lehet, hogy nekimegyek a fickónak. Ha Rose reményeim szerint elviharzik, az ügyfelemhez fordulok.
-  Nézze, Mr. Wandelberg. Nem fogok önnek könyörögni. Ha nem tetszenek a feltételek, akkor nem írja alá, ne raboljuk tovább egymás idejét. Részemről mára befejeztem a tárgyalást, ha a továbbiakban együtt óhajt működni velünk, lesz szíves befáradni az irodánkba. Ha nem, felőlem pereskedhet is, vagy azt csinál, amit akar, de ha még egyszer meglátom ebben a kávézóban, egész biztos, hogy kihajítom innen. – A tekintetemen pedig látszik is, hogy komolyan gondolom.  Azzal a papírokat az asztalon hagyva, fel is állok, Rose után pillantok. Szeretnék a meglepetés erejével távozni is, elkerülve a lehetőségét annak, hogy még jobban felhúzzon.

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Szomb. Jún. 09, 2018 5:03 am

Rosie & Lyn
 & Ben
 Playing some hide and seek, or?!
- Valóban, nagy általánosságban ott szokta intézni őket – magyarázom Rosenak, hogy jobban értse a dolgokat. – Persze, ha az ügyfél máshogy akarja, akkor nem feltétlen kell az irodában maradni. De ettől függetlenül úgy kell viselkedni – emelem fel a mutatóujjam miközben lenézek rá, aztán vissza Benék asztalához. Látom rajta, hogy azért ő sem repes a boldogságtól, hogy itt kötött ki a mai tárgyalása, és szerintem Rose jelenléte is nyugtalanítja.
- Lehet, hogy sima ügy lesz – küldök egy bíztató mosolyt felé, mikor elé tolom a kávékat. Tudom, hogy simán meg fogja oldani ezt is, hiszen ritka volt az olyan eset, amikor nem sikerült valamiféle ügyet kibogoznia. Elég leleményes tud lenni, engem is nem egyszer beszélt már le a lábamról is. Mondjuk elképzelhető, hogy én némi hátránnyal indulok ilyesfajta helyzetekben…
Rose újbóli akciója már kicsit megijeszt, így közelebb is somfordálok, hogy bármikor közbe tudjak avatkozni a dolgoknak, ha kellene. Wandelberg nem egyszerű eset, ahogy hallom, de mindenkinek könnyebb lenne, ha aláírná azt a francos papírt.
Ehelyett aztán viszont nem hogy ezen lenne ő is, a lovakról kezd el beszélni, ami tudom, hogy már veszélyes terep. Hogy miért? Mert Rose oda van értük és órákat tud beszélni azokról az állatokról. És tessék. Már itt is vagyunk. Kevésbé tudok mondjuk arra odafigyelni, hogy Rose miről beszél épp, ugyanis ez a burkolt randira hívás nem épp a legmegfelelőbb helyen és időben történt. Ha Ben nincs itt, még talán igent mondok rá, de így… hát talán még sosem voltam ilyen kellemetlen szituban az elmúlt öt évben. A „Majd meglátjuk” viszont csakis azért csusszan ki a számon, hogy Rose is megnyugodjon, na meg nehogy elbaltázzuk itt Ben üzletét. Semmiféle olyan dolog nem fordul meg a fejemben, hogy ezzel talán majd féltékennyé teszem Bent… bár. Ahogy elnézem az arcát, lehet, hogy már meg is történt. Éppen ezért döntök úgy, hogy jobb lesz, ha inkább elmegyek azért a kávéért. Mellesleg azt hiszem, tényleg jobb, ha nem maradok ott, mert ez a Wandelberg kezd túlzásokba esni és ha belegondolok, én sem lennék boldog, ha fordított esetben Ben beszélne le egy randit az orrom előtt…
Gyorsan cselekszem, reménykedve, hogy ezzel majd elősegítem ennek az oltári nagy problémának a helyrehozását, de mikor visszaérek a kávéval, egy fokkal feszültebb a hangulat, mint egy perccel ezelőtt. Kérdőn nézek Benre, ugyanis olyan határozottan szól Rosera, hogy még az én szemeim is elkerekednek.
- Rosie – szólok ennyit, hogy megerősítsem a dolgot, és jelentőségteljes pillantást is küldök a lányom felé, hogy ezúttal tényleg itt az ideje összepakolnia és azt csinálni, amit Ben mond. Nem mintha enélkül gondolom, nem cselekedne úgy, mert nagy általánosságban szót fogad neki. Talán egy fokkal jobban is fél tőle, mint tőlem, ha dühbe gurulunk. Intek a fejemmel Rosenak, aztán meg is fordulok, hogy elhagyjam a terepet utána én is, ugyanis azt hiszem, innen már tényleg csak rontunk a helyzeten, ha jelen vagyunk. Ben nem lesz túl hálás.
Kettőt lépek, akkor hallom meg a határozott monológját, amire meg is torpanok és odafülelek kicsit. Az állam talán úgy kell összeszedni, úgy meglepődök a reakción.
- Hogy kihajít? Igazán? Mert mégis kicsoda maga ebben a kávézóban, hogy ezt megtehetné? – dobja vissza a kérdést az ügyfél, én pedig lassított felvételben mozgok a pult felé. Jesszus, ezek mindjárt egymásnak mennek itt nekem. Remélem azért van Bennek annyi esze, hogy nem csinál jelenetet, mert már így is félő, hogy abból az aláírásból nem lesz semmi. Sajnos majdnem biztos.
A pulthoz érve be is megyek mögé, majd Rosehoz fordulok és inkább elterelem onnan kicsit a figyelmét.
- Na, mutasd, mit rajzoltál? – kérdezem a lányomtól, mert szegény már órák óta próbálja valakinek megmutatni amit firkált, csak éppen eddig senki nem ért rá. Most részemről ez egy apróbb figyelemelterelés, de persze fél szemmel azért kilesek a pult mögül, mi történik ott az asztalnál, persze ha Ben egyáltalán visszafordult és nem hagyta faképnél az ürgét. 


avatar
Üzlet
Play by :
Hilarie Burton
Kor :
31
Foglalkozás :
Kávézó tulajdonos és üzletvezető
Hozzászólások száma :
80

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Csüt. Jún. 14, 2018 12:04 am


Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Én eddig megbeszélésezni csak az irodában láttam Ben bácsit, és azt már meg is tanultam, hogy kell akkor viselkedni, mert az olyankor fontos. De az, hogy most itt dolgozik, az engem eléggé összezavar. Itt anya szokott dolgozni, meg Flor és a többiek, és itt beszélgetni szoktunk, meg rajzolni, és sütit enni, vagy teát inni, vagy kakaót. Meg még néha a leckét is megcsinálom, ha Ms. Hawkins felad nekünk valamit. De itt semmi sem olyan, mint az irodában, még nem nagyon értem, hogy fog itt tárgyalásozás lenni. Persze azért szót fogadok, legalábbis igyekszem azt tenni. Hil bácsi azonban első perctől nagyon kedves, segített elbújni anya elől, aztán megmutatta a zokniját, aztán felvett az ölébe lovacskázni.... Semmiben sem olyan, mint a többi beszéléses bácsi az irodában, és most már még kevésbé tudom, hogy nekem mit szabad csinálni közben, és mit nem. A lovaglásos téma pedig mindennél jobban fellelkesít, és nagyon szeretnék elmenni, mert már nagyon régóta álmodozom erről. Legalább megetethetnénk és megsimogathatnánk a pacikat. Lyndy egyszer azt mondta, majd megmutatja nekem, hogy kell csutakolni... ami igazából nem tudom, mit jelent pontosan, de attól szebb lesz a szőrük...
A gondolataim el-elkalandoznak, és hiába magyarázza meg nekem Hil bácsi a szót, amit nem értettem, valójában utána sem leszek okosabb. Nem értem a gyümölcsöző egyesnek mi köze az autókhoz. Bár azt tudom, hogy Bennek van sok-sok szép autója. Ha nagy leszek, én is akarok sok autót. Főleg rózsaszínt, aminek nincs teteje, mint a Barbie babámé.
Még mindig csak az aláírásokról van szó, és Ben bácsi rossz kedvű, ezért inkább hozom a rajzaimat, meg egy pohár vizet is, mert nem szeretném, hogy Bennek baja legyen. De ő csak olyan furcsán néz rám, ezért várok is egy kicsit, hátha megissza, de aztán csak visszamegyek az előző helyemre rajzolgatni. Mire észbe kapok, Ben már tényleg mérges, és rám szól, hogy pakoljak el, ami még nem baj, mert azt mondja, megyünk mindjárt sütizni. De azt is hozzáteszi, hogy nem fogunk lovagolni, és ettől szomorú leszek. Ellenkeznék, vagy könyörögnék, mert én reménykedtem nagyon, de előbb anyára nézek, hogy ő mit gondol, aki csak megerősíti a felszólítást. Összekapkodom a kezembe a dolgaimat, és legörbülő ajkakkal sietek el a pult mögé. Ott pedig lekuporodom a földre a sarokban, a munkáimat csak ledobom magam mellé, és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Én már semmit nem értek, ami most itt történt. Mindenki mérges, és semmit sem szabad csinálni...
- Csak egy icipici hó kell... és még egy jó barát... - kezdek magamban dúdolgatni a Jégvarázsból. A nagyi egyszer azt mondta, hogy ha rossz kedvem van, énekeljek, az segít. Aztán a mami bukkan fel, és ahogy a rajzaim felől érdeklődik, kicsit felengedek, leeresztem a két karomat, és felmarkolva a papírokat, felé mutatom őket.
- Azon kiscicák vannak. A másikon meg napocska és virágok, és pillangók is... Most pedig rajzoltam egy lovacskásat, de az még nincs kész... Anyu, tényleg nem mehetünk el lovagolni? - nézek rá esdeklőn, bár egy kicsit már sejtem a válaszát, mert az imént is egyetértett Ben bácsival.
- És sütizni? Ben azt megígérte korábban, hogy vesz nekem olyan habosat meg csokisat... Te is megengedted – emlékeztetem, mert azért mostanra már valóban összezavarodtam az imént történtekkel, és azzal kapcsolatban, hogy mit lehet.




avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Kedd Jún. 19, 2018 8:26 pm


to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"


- Úgy legyen – mozdul aprót a szám sarka, ahogy leveszem róla a tekintetem, és visszafordulok az asztalok felé. Nem avatom be, hogy milyen ügy miatt vagyok itt, ez most túlságosan komplikált ahhoz, és momentán annyira jóban sem vagyunk, de olykor szoktam neki mesélni a GM-es dolgokról, tudom, hogy ő megérti, és talán megszokásból is. A munka téma működik köztünk, hiszen nem magunkról beszélünk, ezáltal nem túlságosan személyes, nem is torkollik vitába, mégis visszalop egy kicsit a múltból és a régi összhangból.
Wandelberg viszont kikészít. Csak nemrég érkeztem, és máris elegem van. Én nem tudom, hogy rázták le eddig a kollégáim, vagy csak rám van ilyen rossz hatással? Talán sokat ront a helyzeten Rose is, és Marilyn… úgy látszik, nem voltam rájuk eléggé felkészülve, legalábbis egy ilyen szituációra biztosan nem. Nem értem, Lyn mért nem viszi el Rosie-t, ez mégis csak egy tárgyalás lenne, én nem kérhetem, mert az ügyfél láthatóan zokon venné, és jelenleg én vagyok, aki függ attól az átkozott aláírástól, de ő megtehetné, hogy kitalál valami ürügyet.
Bár a lovas randi egyeztetés után már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán nekem akar segíteni. És ez a felismerés, ha eddig nem voltam elég zavart, hát most már végképp ellehetetleníti a koncentrációmat. Wandelbergre is összeszedetlenül reagálok, amit azonnal ki is használ. A Rose-nak szóló célzatos példabeszéd, és lényegében minden egyes megszólalása egyre feszültebbé tesz, míg végül eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy betelt a pohár. Amint arra kezd utalgatni, hogy a közös programtól teszi függővé az aláírást, hirtelen megy fel bennem a pumpa. Komolyan zsarolni próbál vele? Engem? Vagy Lynt? Gondolom, az előző besegítő tanácsából szűrte le, és mostanra úgy általánosságban is összerakta, hogy jóban vannak velem. De még a gondolatra is felrobbanok, hogy úgy szerezzek tőle aláírást, hogy cserébe lovacskázni küldjem vele Lynt és a lányom.
Kell is néhány másodperc, hogy legalább annyira lehiggadjak, hogy tárgyalóképes tudjak maradni. Ami végül csak részben sikerül, és ezzel egyértelműen buktam az üzletet, de momentán ez sem érdekel. Ha még egy percig egy légtérben kell maradnom a fickóval, azt sem garantálom, hogy ennyivel megelégszem. Látom, hogy Rose nem érti, és hogy tiltakozni akar az általam áthúzott lovas program miatt, de szerencsére beletörődik, hogy ez nem az a pillanat, amikor megteheti. És azt is látom, hogy a visszaérkező Lyn sem érti, hogy pontosan mi most a helyzet, de szerencsére ezúttal ő sem vétózza meg a Rose-hoz intézett kérésem.
Wandelberg persze már nem tartja magában a nemtetszését.
- Azzal ne foglalkozzon. Ez már csak személyes hozzáfűznivaló volt. Örvendtem – nézek rá úgy, hogy képes lennék felnyársalni a tekintetemmel, és ezzel ott is hagyom. Mivel Rose nem jön magától, kénytelen vagyok előbb a pult felé indulni, meg is látom őket a rajzokról diskurálni.
- Rose, kész vagy? – pillantok rá, próbálom kiszűrni a hangomból az idegességet, de ez egyelőre még nem igazán megy. – Sietnünk kell, különben bezár a cukrászda, és nem fogunk sütit kapni. Gyere – nyújtom felé a kezem, jelezve, hogy most rögtön indulni szeretnék, tényleg. Ha megfogja a kezem, és még mindig a földön gubbaszt, egy kisebb lendülettel fel is húzom onnan, ezt általában szokta élvezni. És hogy kifelé menet, nehogy odamenjen nekem megint Wandelberghez, ahogy talpra szökken, fel is kapom, mintha csak játszanék vele. Ahogy megfordulok vele, összetalálkozik a tekintetem Lynnel, egy pillanatig habozok, mintha mondani akarnék valamit, de végül meggondolom magam, és inkább az ajtó felé indulok Rosie-val.
Tudja, hová megyünk, és azt is tudja, hogy most nem vagyok beszélgetős hangulatban, minél hamarabb el szeretnék menni. Majd később… később úgyis beszélünk.
Ha minden jól megy, kimasírozok Rose-zal a kávézóból, és ha már egyszer felvettem, nem teszem le csak a kocsinál. Nem parkoltam messze, és… tulajdonképpen rég volt így a kezemben, talán még mikor járni sem tudott.
- Nyomás. Ülhetsz előre – villantom fel neki ezt az eshetőséget, miközben lepakolom. Nem tudom, Lyn hol szokta hurcolászni, velem nem szokott sokat kocsikázni, de a közelben több cukrászda is van, úgysem megyünk sokat.
Ha bepattan, segítek neki bekötni az övet, és már indulunk is. Nem tudom, ő milyen beszédes hangulatban van, de ami engem illet, hallgatok. Még nem tettem a helyére az előbbi jelenetet, és ezt az egész félresikerült tárgyalást, kell néhány perc, amíg átlendülök rajta, és valamennyire megnyugszom. A gondolataim abszolút ekörül forognak, még akkor is, amikor nagyjából negyed óra autókázás után megérkezünk a célhoz.
Kiszállunk, és ezúttal már csak a kezem nyújtom, hogy betereljem magam előtt az üzletbe.
- Na, tudod már, hogy melyik legyen? – bátorítom, hogy válasszon, mostanra tökéletesen kiment a fejemből, hogy ezt már réges rég eldöntötte. Terveim szerint hagyom Rose-t érvényesülni, hadd beszéljen ő helyettem, amikre rámutat, azt megveszem neki. Az eladóhölgyet máris elbűvölte.
- És az apukádnak is adhatok valamit? – pillant rám hunyorgó mosollyal. Én pedig először azt sem tudom, mit mondjak. Mindig váratlanul érnek ezek a helyzetek, pedig  igazság szerint nem kellene, hogy így legyen.
- Nem… köszönöm, én nem kérek semmit – mondom végül, hiszen éppen Syl diétáját követem.
- Nem szereti az édességet? – firtatja a lány, talán egy kissé meglepődve. Talán csak beszélgetni akar. – Ezek a joghurtos sütik pedig nagyon finomak, nálam ez a személyes kedvenc, higgye el, érdemes tenni egy próbát. Legyen rá a vendégem.
- Ó, nem, erre… - semmi szükség, tenném hozzá, egy nőtől nem szokásom meghívást elfogdni, de nem hagyja végigmondani.
- Már meg is történt. Jó étvágyat – teszi ki egy másik tányérra, Rosie választottjai mellé, és mosolyogva elénk tolja. – Aztán majd várom, hogy ízlett – kacsint rá Rosie-ra, de aztán rám pillant. Mikor fizetnék, hozzáteszi, hogy majd csak a végén szükséges.
Ez már belőlem is kicsal egy vérszegény mosolyt, de kezdetnek talán megteszi. Leülünk egy kényelmes és félreeső asztalhoz, és lepakolom a tányérokat. Az a helyzet, hogy még mindig fogalmam sincs, mit kellene mondanom Rose-nak, remélem, a süti leköti majd a figyelmét.
- Finom?

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Pént. Jún. 29, 2018 1:42 am


Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Épp nagyban mutogatom a rajzaimat anyának, amikor Ben bácsi felbukkan, és szól, hogy sietnünk kell, mert bezár a cukrászda. Az pedig elég rossz lenne, főleg mert már így is picit szomorkás kedvem van, semmiképpen nem szeretnék még a sütiről is lemaradni. Szóval azonnal meg is fogom Ben bácsi kezét, aki lendületesen felkap egyből a földről, és erre muszáj elnevetnem magam, mert ilyenkor olyan, mintha repülnék. Szeretek repülni. Néha azt képzelem, hogy madár vagyok. Most is kicsit széttárom a karomat, ahogy Ben kifelé visz a kávézóból. Útközben még integetek anyának, szélesen mosolyogva. A rossz kedvem máris elillanni látszik. Élvezem, hogy Ben a karjában visz, nem is tudom, miért nem szokta ezt máskor is csinálni. Ő erősebb, mint anya. Anyától persze már nem várhatom, hogy cipeljen, mert ahhoz már nagylány vagyok. De ez így most azért is tetszik, mert ha én is a saját lábamon mennék, Ben minden lépésénél hármat kellene lépnem, hogy ne maradjak le. És időben oda kell érnünk a cukrászdához.
Az autóhoz érve pillanatok alatt foglalok helyet. Nem szoktam elöl ülni, úgyhogy most ez is egy izgalmas első alkalom. Türelmesen megvárom, hogy Ben bekapcsolja az övemet, aztán tapsolok egyet örömömben, amikor végre elindulunk. Innen az első ülésről sokkal érdekesebb a kilátás. Nem megyünk messzire, de nem győzök mindent jól megnézni az ablakon át, szinte csak kapkodom a fejem.
- Máskor is elöl akarok ülni – jelentem ki, mikor megérkezve kiszállunk a kocsiból. Ezúttal már valóban szedem a lábaimat, hogy Ben bácsi mellett még időben beiramodjak az épületbe.
- Ugye még nem késtünk el? - nézek körül reménykedve, miután belépünk, és megnyugodva veszem tudomásul, hogy mások is tartózkodnak itt. Ami azt jelenti, hogy még nem fognak bezárni. Tudom, hogy megy ez, mert anya sem szokta bezárni a kávézót, amikor vendégek vannak bent.
A pulthoz sétálunk, ahol az üvegen át sorakoznak a sütemények. Mindegyik finomnak néz ki. Vajon ha mindet meg akarnám kóstolni, az nagyon sokba kerülne? Ben megkérdezi, melyiket szeretném, de nem tudom a nevüket, ezért bogarászni kezdem a sütik előtt álló apró táblácskákat.
- Ffff... Frraaa – próbálom kiolvasni az egyik szót. A betűket még nem mindet ismerem. - Fran-ciii-aaaa... kkh.. - gondterhelten dőlök előre a térdeimre támaszkodva, majd sóhajtok. - Azt a betűt még nem tanultuk – ingatom a fejem, ezzel letudva az olvasást. - Nem lehetne inkább mégis a csokis-habos sütit kérnem? - pillantok fel reménykedve Benre, mert én ezt már többször elmondtam, hogy mit szeretnék, de lehet, hogy azt nem engedi, és ezért kérte, hogy válasszak. A néni a pult mögött a joghurtos sütikről kezd beszélni, amivel az én figyelmemet is felkelti, és így már megint nem tudok dönteni. Ám amikor végül kétféle szelet is tányérra kerül, megnyugodva követem Bent az egyik asztalkához, majd első dolgom kézbe venni a villát, és tenni egy próbát.
- Ühüm. Naom fihom – bólogatok elégedetten, teli szájjal. De ahogy lecsusszan az első falat, elgondolkodva hajolok előre, és a két tenyeremre támasztva a fejemet, nézek farkasszemet a férfival. - Ben bácsi... szerinted az a néni miért nevezett téged az apukámnak? - tűnődöm. Abban a pillanatban ott nem akartam megmondani, hogy a néni téved, mert egy kicsit élveztem, hogy azt hiszi rólam, nekem is van papám, de most kíváncsi vagyok Ben véleményére. Na, de persze annyira nem sürgős a dolog, hogy ne tudjak közben még néhány falat süteményt magamba lapátolni, amíg a válaszra várok.
- A joghurtosat is megkóstolhatom? Szerintem ebben még eper is van – lelkendezem. Ám néhány perc múlva ismét leteszem a villát. - Szomjas vagyok – jelentem ki, egyértelmű célzással, hogy ez ellen valamit tennünk kell. Vagyis Bennek kell tennie valamit, mert ő a felnőtt.
- Te miért nem szereted a lovakat? - szegezek neki hirtelen egy újabb kérdést. Ez a dolog már a kávézó óta foglalkoztatott, amiért úgy elutasította Hil bácsi meghívását, és épp ebben a szent pillanatban kívánkozott ki belőlem.



avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Szomb. Júl. 07, 2018 10:34 pm


to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"

Örülök, hogy Rose-t elszórakoztatja a kilátás, és hogy most először első ülésen ülhet, legalább van egy kis időm megnyugodni az előbbi incidens után. És nem is bombáz közben kérdésekkel. Ez azért nagyban segít, hogy mire a cukrászdához érjünk, már lejjebb menjen bennem a pumpa.
Wandelbergen még ráérek rágódni, bizonyára épp most intéztem el magamnak, hogy kelljen is a közeljövőben. De mindenkinél van egy határ. Nálam ezt itt most átlépte. És szerintem még egészen sokáig türelmes voltam. Nem szívesen hagytam ott Lynnel, de jelenleg az volt a legjobb döntés, hogy eljövök onnan. Csak még inkább provokált volna, nem akartam verekedni vele. Rose előtt sem, Lyn kávézója miatt sem, és azért sem, mert ha tényleg perre viszi az ügyet, ez csak eggyel több vádpont lenne ellenem.
Mikor megállunk, szinte meglepődök rajta, hogy egy szempillantás alatt eltelt az idő. És kis túlzással azon is, hogy Rose mellettem ül. Ha most gonoszkodós hangulatom lenne, azt mondanám neki, hogy nem ígérhetem meg, majd Lynt kell megkérdeznie róla, amennyire felszívtam magam a múltkori kijelentésén, kevés választ el tőle. De inkább valami más jut eszembe.
- Ha anyának nem szólsz róla, akkor benne vagyok – pillantok le rá, a leheletnyi mosolyom még nagyon erőltetett, de igyekszem nem mutatni neki, hogy mennyire borzalmas hangulatom van.
- Nem, egy-két sütire még biztosan lesz idő. Hamar ideértünk, szóval nem kell sietni – tessékelem be magam előtt az ajtón. Igazából eddig se kellett, vagyis nem azért, mert bezárt volna az üzlet, hanem mert minél hamarabb ott akartam hagyni Wandelberg képét. Lehetőleg egyben.
Automatikusan kérdem Rosie-t, hogy akkor melyik süti legyen, hátha annyira megtetszik neki valamelyik, hogy teljesen rácuppan, nem gondoltam, hogy olvasgatni kezdi majd a nevüket, de ha már elkezdte, nem állítom le. Csak a pultos csajszival nézünk össze, mosolyog, és ami azt illeti, csinos is. Mikor Rosie feladja, én is elmosolyodom egy kicsit ezen az őszinte felháborodáson, ami az arcán ül: hogy lehet, hogy még nem tanulták azt a betűt?! Bár igaza van, elég kiszúrás lehet.
- Szentem úgy is érti a kisasszony, ha rámutatsz arra, amelyik tetszik. – Aztán mikor a csokis-habosat említ, eszembe is jut, hogy eredetileg is erre szerződtünk. – Dehogynem – vágom rá, majd felpillantok a kis hölgyre, hogy így is be tudja-e azonosítani a rendelést. Észre sem veszem, de az arcvonásaim szinte teljesen ellazultak, mióta bejöttünk.
A pultos lány már majdnem zavarba is hoz, de végül két tányér sütivel megrakodva kikötünk egy asztalnál, és ahogy Rosie-t és az első falat sütijét nézem, hirtelen rájövök, hogy innentől jön csak a neheze. Nincs mit csinálnom, és az evésen kívül neki se nagyon.
A kérdése váratlanul is ér. Témánál vagyunk. Elsőre azt sem tudom, mit mondjak, inkább azon tűnődöm el, hogy ha ennyire finom az a süti, akkor miért ilyeneken jár inkább az esze.
- Hát, nem tudom – adom a bölcs választ, ebbe mindig bele kell jönnöm ahhoz, hogy menjen. – Lehet, hasonlítok rá – mondom ki az első lehetséges magyarázatot, ami eszembe jut, csak aztán jövök rá, hogy ezzel most, istenem, mekkora ökörséget mondtam. Most majd Lyntől is ezt fogja kérdezgetni, hogy tényleg hasonlítok-e az apjára. Még az hiányzik, hogy fotót is kérjen. Jól van, Henson, eddig egy-null.
- De erre nem sok esély van – próbálok korrigálni. – Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak azt hitte, hogy én vagyok. – Egyszerűen. Egyszerűen az előbb is csak ennyit kellett volna mondanom. Erről is Wandelberg tehet, hunyom le egy kicsit a szemem, és az asztalra könyökölve megdörzsölöm az orrnyergemet.
- Persze – tolom rögtön elé az én tányéromat is, ahogy megszólal. Megörülve, hogy nem újabb kérdés érkezik, amin elhasalhatok, és reménykedve, hogy ezzel talán meg is előzhetem, de hamar rájövök, hogy ekkora szerencsém azért továbbra sincs.
- Előbb hozok inni – mondom, mielőtt a lovas témába is belecsapnék, az előbbi alakításom után, lehet, nem is lesz baj, ha egy kicsit átgondolom, mielőtt beszélek. Miután megtudom Rosie-tól, hogy mit is képzelt el innivaló alatt, már állok is fel, hogy megszerezzem a nedűt. Közben egy kicsit tovább beszélgetek a lánnyal, megtudom, hogy Kathleennek hívják, de szólítsam csak Kate-nek.
Majd mikor visszatérek, és lepakolom a dolgokat, sóhajtok egyet, és bele is kezdek a kihívásba.
- Szeretem a lovakat – mondom ki első nekifutásra. – Csak… sajnálom, hogy sztornóz… vagyis hogy, nemet mondtam az ajánlatra. – Megkerülhettem volna, de úgyis tudom, hogy ide akar kilyukadni. – Tudom, hogy szerettél volna elmenni, de majd keresünk egy másik lovardát, oké? – pillantok át rá az asztal fölött. – Hil bácsival neked is vigyáznod kell. Ne fogadj el tőle semmit. És jobb lenne, ha anyát is távol tartanád tőle – teszem hozzá végül, bár franc tudja, hogy jó ötlet-e.
- Kedvesnek tűnik, de igazából pont olyan mint Jafar, az Aladdinban. - Néhány mesét még azért én is ismerek. - Eljátssza, hogy jófej,  de valójában csak a saját kívánságait akarja megvalósítani. - Kimondani azt nem akarom, hogy mire is vágyik a mi drága Hill bácsink, de egyértelmű, hogy Lynre fáj a foga. Ehhez pedig Rosie a lámpás, amit dörzsölgetnie kell.

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Hétf. Júl. 09, 2018 11:57 pm


Mom & Ben & Rosie
"IT WASN'T ME, I SWEAR."

Elgondolkodva csücsörítem az ajkaimat egy picikét, míg megfontolom az alku rám eső részét. Végül is mi baj lehet abból, ha anyának erről nem szólok? Lehet, hogy amúgy sem zavarná. Nem nagy ár ez azért cserébe, hogy legközelebb is így utazhassak. És szerintem nagyon izgalmasan hangzik, hogy Ben bácsival lesz egy közös titkunk.
- Rendben, áll az alku! - bólintok egy nagyot, miközben már befelé iparkodom a cukrászdába, szaporán szedve a kis lábaimat, hogy Ben elé keveredjek, és előtte mehessek be az ajtón. A pultnál aztán történik egy kis elakadás, mert rám bízza a feladatot, hogy döntsek a sütik közül, én meg lelkiismeretes vásárló módjára igyekeznék megnevezni a választottat, de hamar kiderül ám, hogy nem vagyok még elég nagylány az olvasáshoz. Pedig én próbálkoztam. És hiába mondja nekem Ben bácsi, hogy elég volna rámutatnom is, én nem akartam butának tűnni. Hiszen már nem sokára hat éves leszek, és már elég sok betűt ismerek. De sajnos végül így is besülök a feladattal. Az viszont, hogy mint kiderül, kaphatok a kedvenc csokis-habos édességemből, segít hamar megfeledkezni erről a szégyenről. Mivel korábban Ben „egy-két sütit” emlegetett, ezen apró sikeren felbuzdulva elhatározom magamban, hogy kísérletet fogok tenni a joghurtos megkóstolására is alkalomadtán, mert az is istenien néz ki. Ám most sürgetőbb feladatnak érzem kikérni Ben véleményét arról, miért is hihette a néni, hogy ő az apukám.
- Hasonlítasz rá? - marad tátva a szám, hiszen én még azt sem tudom, hogy is néz ki a papám. Ezek után a további magyarázata már nem is igazán érdekel, mert ezen fontos információ mellet nem sétálhatunk csak úgy el szótlanul. - Te ismered az apukámat...? Vagy gondolod, hogy az a néni ismeri? - tűnődöm el hangosan, temérdek csodálkozással a hangomban. Ha a pultos lány azt hiszi, hogy Ben hasonlít rá, akkor ő biztosan tudja, hogy néz ki. Hát én ezekbe a gondolatokba kicsit szinte bele is szédülök, olyan nagyon foglalkoztat a dolog, és szeretnék még többet megtudni.
- Anya azt mondta, hogy Afgafisztámban van, ahol a másokért harcol, és nem tudja, mikor jön haza. De ugye hazajön majd valamikor? Van a csoportomban egy fiú, Tommy, akinek szintén ott van a papája, és ő haza szokott jönni, szóval szerintem valamikor biztos az én apukám is meg fog majd látogatni – fecsegek most már szinte megállás nélkül, és csak mikor egy újabb falat sütit pakolok a számba, akkor hallgatok el, és merengek el magamban ismét az elhangzottakon. Hiszen teli szájjal nem szabad beszélni. Ezt majdnem mindig sikerül betartanom.
Igazából ezen a témán kívül eléggé foglalkoztat még a lovas kérdés is, és mindenekelőtt szomjas vagyok, aminek hangot is adok.
- Limonádét kérek – jelentem ki, amint Ben az óhajom felől tudakolódik. Ahogy felkel, és magamra hagy, a lábamat lógatva hintázok a széken előre-hátra, és úgy teszek kísérletet egy újabb falat elfogyasztására is, aminek az a vége, hogy összekenem az arcom a csokis habbal, és amikor letörölném a kézfejemmel, úgy érzem, csak még inkább szétkentem.
- Húúúha, köszönöm – hajolok előre az italomért, amint elém kerül, és két kézzel fogom meg a poharat, hogy igyak, mert túl nagy, és eléggé tele van, én pedig nem szeretném magamra lötyögtetni. Anya szerintem haragudna, ha véletlenül leönteném a ruhámat.
- Hil bácsi gonosz? - kerekednek el a szemeim, amint felfogom az imént elhangzottak lényegét. Én Jafart nagyon nem szeretem, mindig rosszban sántikál. Azt hiszem, legjobb lesz, ha vigyázok anyára. - De akkor te elviszel majd minket lovagolni, ugye? - térek vissza egy előbbi mondatának elemezgetésére, és tagadhatatlan, hogy reménnyel tölt el a kirándulás gondolata. - Tudod, ha az apukám mégsem jönne vissza Afgafisztámból, én nem bánnám, ha te lennél a papám. És együtt vigyázhatnánk anyára. Már néha így is aggódok érte, hogy ő is olyan lesz, mint a szomszéd Mrs. Marlow, aki mindig szomorú és mérges, mert folyton egyedül van, és állandóan összeszid, ha rossz helyen felejtem a kerékpáromat – húzom el a számat, majd sóhajtok egy nagyot.
- Te is kóstold meg – tolom elé végül az egyik kistányért.



avatar
Diákok
Play by :
Mia Hays ✿
Kor :
5
Foglalkozás :
schoolgirl ✿
Hozzászólások száma :
10

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   Vas. Júl. 15, 2018 2:54 pm


to: Lyn & Rose
"... avagy a sárkány és a levéllakók"

Szóval áll az alku. Erről kényszeresen megint Wandelberg jut eszembe, pedig már majdnem sikerült kitoloncolnom magamból. Gyakorlatilag ez lett volna a legfontosabb feladatom mára, hogy álljon az a nyomorult alku, ehelyett most Rosie-val csokis-habos sütizgetek, és igyekszem megrendszabályozni a vérnyomásomat. Én komolyan azt hittem, hogy mindenre fel vagyok készülve, de ezt a naiv elképzelést hetente legalább egyszer képesek megdönteni az ügyfeleim. A következményekbe egyelőre inkább igyekszem bele sem gondolni mélyebben.
Rosie-val áll az alku, és azért ez is valami.
Feltűnik, hogy elkenődik, amiért nem sikerült összeolvasnia a megfelelő betűket, és lesz is egy nagyon halvány bűntudatom, amiért egész jól elszórakoztam rajta a pultos csajszival, míg ő apait-anyait mindent beleadva küzdött a feladvánnyal. Legalábbis az az összenézés annyira őszinte volt köztünk, hogy még ebben a morcos állapotban is félig meddig elmosolyodtam.
- Én is csak így szoktam – nyugtatom meg, hogy szó sincs itt semmi szégyenben maradásról, elvégre azt azért már csak kinézi belőlem, hogy tudok olvasni. Nem értek a gyerekekhez, de azt tudom, hogy a szégyenérzet milyen káros tud lenni, a felnőttekre is, de egy gyerekben még mélyebben megmaradhat. Nem vagyok egy lélekbúvár, és nem is olvastam szaklapokat róla, egyszerűen a saját gyerekkoromból indulok ki. Apám sokszor túlment a határon, és ha másban nem is, abban biztos vagyok, hogy sosem hagynám, hogy Rosie megalázva érezze magát.
A süti majd úgyis visszahozza a jó kedvét.
De aztán annyira belejövök, hogy rögtön el is baszom. Mégis hogy mondhattam ilyen ökörséget? Szinte magam előtt látom a jelenetet, hogy hazaérve az első dolga lesz erről megkérdezni Lynt. Vagyis gyorsan le kell majd lépnem.
- Én… nem tudom, nem hiszem – ingatom is a fejem végül, fogalmam sincs, hogy ebből hogy másszak ki. Talán az a legjobb, ha újrakezdem a magyarázatot, egy kicsit összeszedettebben. – Tudod, ha egy felnőtt férfi, és egy kislány együtt bemennek valahova, általában mindenki azt hiszi, hogy az apja és a lánya. Még akkor is, ha nincs így. Nem tudják, mert nem ismerik őket, de ez az első gondolatuk. Érted? – Remélem, érti, és gondolatban akkorát sóhajtok, mint ide Kuba, erre a produkcióra leginkább egy korty kávé esne jól, és ekkor fel is tűnik, hogy nem kértem magamnak.
Bárhogy igyekszem, Rosie mellett egyszerűen nem tudok ugyanaz lenni, mint aki máskor. Mintha teljesen kifordítana önmagamból, a koncentrációm abszolúte nulla. Szétesek, és nem tudok mit kezdeni helyzetekkel.
Mikor újrakezdi a kérdéseket, már lassan pánikolok.
- Nem – vágom rá, és próbálok nagyon meggyőző lenni. – Biztos, nem ismeri. Csak erre tippelt, de nem jött össze neki. – Azt pedig nagyvonalúan igyekszem kihagyni, hogy ÉN ismerem-e. Most erről mégis mit mondjak? Nem vagyok felkészülve ezekre a válaszokra. Pedig öt év alatt igazából fel is lehetnék.
Mikor megtudtam, hogy Marilyn mit mondott neki, köpni-nyelni nem tudtam. Bizonyára neki is egy gyengébb pillanata lehetett, de ettől nagyobb hülyeséget keresve sem találhatott volna. Afganisztán. Lényegében bármi más jobb lett volna, ebből a hazugságból nagyon nehéz lesz kimászni később. De a később még később van, ez az egész a jelenben is épp elég komplikált ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzak. Olyan lelkesen beszél az apjáról ez a kis lökött, hogy egyre rosszabbul érzem magam. Messziről süt róla, hogy mennyire várja. Pedig fogalma sincs, hogy mennyire nem kéne. Hogy az apja koránt sem egy hős katona, hanem egy gyáva alak, aki nem akarta őt.
- Biztos hazajön valamikor... – erőltetek magamra egy vérszegény mosolyszerűséget, de nem annyira jön össze. Nem is tudom, mit csinálok. Biztatom? Mégis miért?
Szabályszerűen megkönnyebbülök, mikor felállok azért a limonádéért, és akkor már meg is veszem a hiányzó kávét is. Hátha javít valamit a komfortérzetemen, bár nemrég ittam meg az előzőt, sajnálom, Syl, most nem sikerül betartanom a szabályt.
Mire visszatérek, Rosie már habosra kente az arcát is. Reményvesztetten pillantok rá. Ne, ezt nem nekem találták ki. Leteszem elé a rózsaszín italt, azt hiszem, epres lehet, jó nagy gyümölcs darabokkal, és azt latolgatom, hogy most vajon mit csináljak vele. Ha kiküldöm a mosdóba, vajon meg tudja csinálni? Vagy nem?
- Kicsit összekented magad – jegyzem meg, de össz-vissz eddig jutok, mikor Kate megérkezik a kávémmal. Bár nem feltétlenül ezért akadok el, megfordul a fejemben, hogy valamennyire azért biztos látszódhat rajtam a tanácstalanság, mert elmosolyodik, és a következő mozdulattal a tálcán lévő szalvétához nyúl.
- Gyere, mindjárt segítek a problémán. Mutasd csak az arcocskád – guggol le Rose elé, és ha ő sem tiltakozik, óvatosan letörölgeti róla a csokit. – Látom, ízlik a süti – mosolyodik el. – De aput még nem nagyon vetted rá, hogy ő is megkóstolja az övét – sandít előbb a joghurtos kockára, majd rám, és az arcán egyértelműen látom azt a kis szemtelen, bujkáló mosolyt, ami mindig is gyenge pontom volt. Egy kicsit összébb is szűkülnek a szemeim, de közben a szám sarka is alig láthatóan mozdul.
Visszafordul Rose-hoz, én pedig tovább figyelem őket. Mintha csak a megmentésemre érkezett volna ez a lány, lehet, máskor is ide kéne jönnünk.
- Kész is – néz rá újra Rosie-ra. – Mondták már, hogy mennyire hasonlítasz Aranyhajra? A hajad is szép hosszú, anyukád biztosan szőke lehet. – Én nem vagyok, ezt jól látja. – Azért remélem, te egyetlen gonosz boszorkát sem ismersz – mosolyog szélesen, és kis híján én is, ahogy önkéntelenül is Marilyn és a gonosz banya közös vonásait kezdem elemezgetni. Igyekszem visszanyelni, de csak részben járok sikerrel.
Miután visszamegy a pulthoz, érzem magamon, hogy valamivel én is vidámabb lettem. Bele is kortyolok a kávéba, már meg is feledkeztem a témáról, amit a limonádévadászattal kerültem ki az előbb, de Rose gondoskodik róla, hogy ne merüljön feledésbe.
A drága Hil bácsi, és a lovai.
- Az bizony. – Ezzel kapcsolatban eszem ágában sincs bizonytalannak tűnni. Lyn lehet, hogy leszedi a fejem, elvégre nem mondott nemet a randira, de ez van. Lehet, hogy gonoszság tőlem, de nem bírnám végignézni, hogy ezzel az emberrel kavar.
- Még arról is lehet szó. – Itt már azért egy fokkal lejjebb ad a magabiztosságom, mert hát… Lovagolni. Eszményi program lehet. Nem is értem, mért van úgy oda ettől. A következő mondatára viszont kis híján félrenyelem a kávét.
- Ez… nagyon kedves tőled. – És tudom, hogy most nagyon rá kellene néznem, de valamiért nehezemre esik. Mikor Marilynt említi, meg a rá való vigyázást, kezdem nem érteni a dolgot. Vajon miért olyan fontos egy öt éves gyereknek, hogy az anyjára vigyázzon? Elvégre a szülők szoktak vigyázni a gyerekre, nem? Még ha fiú lenne… beléjük már gyerekkorukban azt sajtolja mindenki, hogy erősnek kell lenniük, nem mutathatják ki az érzelmeiket, és vigyázniuk kell a nőkre. De Rosie egy kislány.
- Ne aggódj, Lyn sosem lesz olyan, mint Mrs. Marlow. Ez egészen biztos – és erre muszáj elvigyorodnom, az a nő tényleg egy hárpia. Egyszer, mikor Lynnél aludtam, annyira rám tört a nikotinhiány, hogy az éjszaka közepén kiosontam a tornácra, és muszáj voltam rágyújtani – folyamatosan próbálok leszokni róla, de mindeddig nem jártam jelentős sikerrel –, de bár ne tettem volna. Égett nála a villany, így benéztem az ablakon, ő pedig fullpucéran flangált valami dúskeblű, cserepes virággal. A nagyobb baj viszont az volt, hogy ő is észrevett. Azóta perverz kukkolónak tart, és ezt a meglátást Lynnek is gyakran hangoztatja.
- Egy kicsit azért gonosz dolog, hogy hozzá hasonlítod. Szerintem ő sem lenne elragadtatva, de ha gondolod, majd megkérdezhetjük tőle, ha hazaérünk – vetem fel neki még mindig mosolyogva az ötletet.
- Lyn is sokszor összeszid? – kérdem kíváncsian, nem értem, hogy jutott eszébe Lynt épp ehhez a nőhöz hasonlítani. De azt sem, mikor láthatja őt sokszor egyedül, mikor tudtommal épp az a baj, hogy a munka mellett Rosie-ra sem tud elég időt szakítani. Vagy ez csak kifogás lenne, amit nekem talált ki, hogy legyen mivel lerázni, és megindokolni a nemet?
- Látom, nincs más választásom, nagyon összejátszotok Kate-tel – nyúlok egy félmosollyal a villám felé, és egy kis darabot levágva, megkóstolom a joghurtosat. – Tényleg finom. De ha beléd fér, ezt is neked adom.

avatar
Üzlet
Play by :
Matt Bomer
Kor :
29
Foglalkozás :
General Motors # Chevrolet márkavezető
Hozzászólások száma :
142

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Lyn & Rosie & Ben | It wasn't me, I swear

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Éttermek, cukrászdák, kávézók :: Rosa Italian Café-
^
ˇ